A halott város

Egy ízben, amikor épp a zsidókra vonatkozó népszámlálás ügyében jártam az országot, találkoztam egy emberrel, aki az út homoktengerén próbálta magát végigvonszolni. Úgy húzta egyik lábát a másik után, mintha minden egyes lépését az utolsónak szánta volna. Oly nagyon megsajnáltam, hogy szóltam neki, üljön fel a kocsimra, utazzék velem. És amint lehuppant mellém, s elmormogott egy „jónapotot”, azonnal a civilizált világ legfrissebb újdonságai felől kezdett faggatni.

„Hova való, kedves barátom?” – érdeklődtem tőle.

„Egy halott városból” – felelte.

Úgy véltem, viccel.

„És merre van az a város?” – kérdeztem. – „Sosemvolt-földön?”

Elmosolyodott. „Ami azt illeti, itt van, Lengyelországban.”

„Azt mondja, csakugyan van egy ilyen hely ebben az országban?”

„Bizony van. Ám a dolog úgy áll, hogy a lengyelek nem tudnak róla, és ezért nem is adtak neki nevet. A város lakossága száz százalékig zsidó.”

„Ne mondja!”

„De bizony mondom. Felteszem, hogy maga tanult földrajzot, és azt hiszi, hogy a térképen minden helység szerepel, ami csak a földön létezik. Nos, ebben téved. Vannak zsidók, akik olyan helyen élnek, amelyről egyáltalán nem tud a földrajz. Azt a helyet, amelyről én beszélek, semmilyen jegyzékben nem fogja megtalálni, mégis érkeznek emberek oda mindenfelől, és mindenfelé el is származnak onnan emberek. Minek kellene bajlódnunk a földrajzzal, amikor bármely kocsis oda tudja szállítani az embert?… Maga azt hiszi, hogy az egészet kitaláltam, ugye? Na, csak kérdezzen bátran, ha többet akar tudni.”

Hallgattam. ő azonban folytatta:

„Annyira valóságos az a hely, hogy valóságosabb már nem is lehet, annyit mondhatok. A rabbink a világ legnagyobb Talmud-tudósaival levelez. Soha nem dönt komoly ügyben anélkül, hogy ki ne kérné a véleményüket. Számára soha nem késő tanácsért folyamodni. Nem is olyan régen például második házasságra alkalmasnak minősített egy rég halott asszonyt, akit egykor elhagyott az ura. Hát ha úgy vesszük – miért is ne? Nem az volt a lényeg, hogy az az asszony él-e vagy sem. A lényeg az indoklás volt, amelyen a döntés alapult.”

Kis szünet után folytatta:

„A városunkat minden gyerek ismeri. Sok látogató keresi fel. És senki sem távozik csalódottan.”

„Én mégse hallottam soha ilyesfajta helyről.”

„Meghökkentő, nem igaz? Gondolom, maga nem erről a vidékről való. De annyit mondhatok, ez igazi zsidó város, ráadásul nem is kicsi. És van benne minden, aminek egy városban lennie kell, még egy nehány flepnis őrült is. És higgye el nekem, olyan hely ez, ahol igazi üzleteket lehet kötni.”

„Úgy érti, van áruforgalom?”

„Hogy milyen forgalom?” – kérdezett vissza tétován. – „Vagy úgy! Maga árucikkekre gondol.”

Jóváhagyólag hümmögtem.

„Hát persze, hogyne! Exportálunk tefillint, és importálunk szent földet a Szentföldről. Ám ez mind csak mellékes. A legfontosabb az, ami helyileg történik. Vannak kocsmáink, fogadóink, van használtruha kereskedelem – amit csak akar: jellegzetes zsidó gazdaság.”

„Felteszem, hogy van maguknál szegénység is.”

„Jaj, mi a szegénység és mi a gazdagság, kérdem én magától! Eléldegélünk. Aki bajban van, mindig számíthat valami kis segítségre a városból vagy annak közeléből. Mondom magának, akárki számíthat rá… Általában valakitől a városon belülről jön a segítség. Tartsd a markod, és nem marad sokáig üresen. És hát mindenféle alkalmi munkák is vannak arrafelé. Ha nem bánja az ember, és hajlandó jutalékért dolgozni, a munka az utcán hever, csak le kell érte hajolni. Gondoskodik arról a Jóisten, hogy senki ne maradjon kint a hidegben. Minden árvának kijelölnek egy házat, ahol enni kap, és fizetik a tanulmányait. Ha árva lányról van szó, mindig el tud helyezkedni szakácsnőként vagy házicselédként, vagy a legrosszabb esetben a városon kívül is szerencsét próbálhat. Özvegyasszonyok, elvált nők, elhagyott feleségek (mostanság egész csomót lát az ember belőlük!), nos, ők ugyan álmodozhatnak egy olyan világról, ahol friss zsemlye terem a fán, de ezt olyankor álmodják, amikor gőzölgő fazekakkal tele konyhában szundikálnak. Mi mind meglehetősen tiszteteletreméltó életet élünk, erről biztosíthatom.”

„Rendben van. Élnek. De miből?”

„Miből élünk? Ugyanabból, amiből mindenki más. A szegények reményből élnek, a kereskedők a levegőből, a sírásóink meg a földből…”

Lehet, hogy be akart csapni? Engem? Ez a göthös csontkollekció, azzal a különös csillogással, amelyet beesett szemeiben láttam? És mindennek ellenére, mosolynak nyomát se leltem csonttá aszott arcán, mely leginkább egy darab sárga pergamenre hasonlított. Mindazonáltal volt valami kifejezetten különös csengés a hangjában.

„Mégis, miféle város az?” – kérdeztem.

„Mit ért azon, hogy »miféle város«? Olyan, mint az összes többi. Van benne egy zsinagóga, melynek falait – azt beszélik – mesés vadállatokat ábrázoló freskók borították egykor, a mennyezeten meg Dávid király hárfája és lantja volt látható. De ez persze még az én időm előtt lehetett, viszont saját fülemmel hallottam, hogy az öregek beszéltek róla.”

„És most?”

„Most? Csupa por és pókháló. A régi időkből egyedül az a lánc maradt meg, amit egyetlen darab fából faragtak ki, és amelyen a mennyezetről függ alá, a frigyszekrény elé a Nér Tómid, az örökmécs. A frigyszekrény függönyét vénasszonyok hímezték. Senki nem tudja, ki faragta a láncot, de nagy mester volt, az biztos. Ez olyasmi, amit érdemes egyszer megnézni.”

„Ami pedig a kilét, a közösséget illeti” – folytatta hitsorsosom – „nos, az leginkább egyszerű, dolgos emberekből áll. De nincsenek közöttük szabók, mert azok csak egymás között davenolnak, imádkoznak, és ebben az évben a kocsisok meg a mészárosok is béreltek egy helyiséget maguknak: ők ott ájtatoskodnak. Az ottani istentiszteleteken megjelenők közül aligha érti valaki is az imakönyv szavait. A jobb módú és műveltebb zsidók a tanházban imádkoznak. Az egy egészen nagy épület. Mondhatom! Azt kellene magának látnia, hogy abban mennyi könyv van! Na, és a haszidoknak persze megvannak a maguk kis imatermei, ahol imádkoznak.”

„Na, képzelem, micsoda lármás perpatvarok vannak maguknál a különböző csoportok között.”

„Nem mondom, huzakodunk eleget. És ennek nem is lesz vége, míg mind bele nem fekszünk a sírunkba, ugyanis temető csak egy van, és minden klikk oda temetkezik. Meg hát van egy fürdőház is, meg egy rituális fürdő, szóval: mikve.”

„Van a hitközségnek más ingatlana is?”

„Hát kell még nekünk valami? Valaha volt egy vendégházunk, de már nem tartjuk fönn. Az utasok megalhatnak a tanházban, ha úgy hozza kedvük. A tanház éjszaka úgyis üres. És hát van egy betegszobánk is.”

„Úgy érti – kórházuk?”

„Na, kórháznak azért nem nevezném. Csak egy szoba. Valaha a fürdőház gondnokáé volt, de aztán úgy döntöttek, hogy két szoba túl sok neki, ezért az egyiket a gyógyíthatatlan betegek számára kell fönntartani – azt hiszem, most éppen három nő fekszik benne. Az egyik ki se tud kelni az ágyból, mert béna. A másik csak a kezét nem bírja használni, a harmadik meg egy tébolyodott asszony, akit otthagyott a férje, sőt el is költözött a városból. Mindháromnak megvan a maga szobasarka, ahol az ágya áll. A negyedik sarkot meg a kályha foglalja el. Néhanapján, amikor rábukkanunk valahol egy holttestre, s nem tudjuk, ki fia borja volt az illető, amíg élt, ez a szoba szolgál hullaházként is.”

„Barátom, maga tréfát űz velem!” – vágtam közbe. – „A város, amit most leírt, az utolsó betűig olyan, mint Cjacsinovka. Szakasztott Cjacsinovka: minden viselt dolgával és kétségtelen erényével. Miért kell azt kísértetvárosnak nevezni?”

„Mert az. A hely sorsa alapítása napjától egy hajszálon függött, s most, hogy a hajszál elszakadt, csak lebeg a levegőben. Semmi nem köti semmihez. Épp annyira kísértetváros, amennyire egy város kísértetváros lehet. Bizony. Ha akarja, elmesélhetem magának egész történetét.”

„Mesélje el, szépen kérem” – mondtam.

Ezenközben gyorsan esteledett. Nyugaton, ahol leáldozóban volt a nap, az ég olyan vörössé vált, mint a vér. A tejben fürdő keleten, ami egy fátyol alatt közeledő menyasszonyhoz volt hasonlatos, telihold kúszott a láthatár fölé. Sápadt, pislákoló sugarai összemosódtak a néma, mélabús éjszaka rebbenő lidércfényeivel…

Félelmes látvány volt.

Kocsink egy kiserdőn haladt keresztül. A hold a remegő falevelek között nézett le ránk. Mint ezüstpénzek, apró fénykarikák táncoltak a földre hullott levelek és ágak között. A levegőben, a fák egykedvű susogásában varázslat bujkált…

Lopva útitársamra pillantottam. Mintha megváltozott volna az arca. Szomorú volt és komoly, egyszerű és tulajdonképpen egészen bizalomgerjesztő.

Lehet, hogy ez nem is ember, hanem valami démon vagy manó?

Megszólalt:

„Ez az a hely, melynek sorsa a kezdet kezdetétől egyetlen hajszálon függött, mert olyan helyre épült, ahova nem is volt szabad építkezni. Abban a pillanatban, amikor összejött tíz zsidó, hogy ott éljen, vagyis meglett a minyen, összeálltak, és tévedésből azt gondolván, hogy ők voltaképpen egy másik város külső kerületében vannak, hozzáláttak a mikve, a zsinagóga, a fürdőház építéséhez, és még temető céljára is vásároltak valami területet. És amikor már mindez megvolt, végre eszükbe jutott, hogy kerítsenek egy zugügyvédet, és megpróbáljanak mindent regisztráltatni a megfelelő hivatalokban.”

„Ahova persze kalaplevéve mentek.”

„Hát volt már olyan, hogy mi másképp mentünk volna valahová?”

„No, most megfogott.”

„Na, mindegy. Történt, ami történt. Nem is volt olyan nehéz, gondolom, ezt sejtette. Tudja, volt ott egy gazdag zsidó, akinek, mint sok gazdag zsidónak, történetesen volt némi kapcsolata, de még az is lehet, hogy nem némi, hanem sok kapcsolata volt neki, na, mindegy, elég az hozzá, hogy valami fontos figura volt. Mindent az ő neve alatt telekkönyveztek: a zsinagógát, a fürdőházat, a mikvét, még a temetőt is. A rendőrség meg tartotta a száját… Hiszen már mondtam, valami nagy kutya volt az illető. Az ötlet az volt, hogy amikor a papírok elkészülnek, ő mindent egyszerre átszármaztat majd a kilének, amely akkor aztán abbahagyhatja a kenőpénzek fizetését, a hivatalnokok megvesztegetését…”

„…amikor persze – lefogadom – a maga gazdag zsidója úgy döntött, mégis ő marad az egyedüli birtokos és tulajdonos.”

„Nem, jóember, nem. Nem döntött úgy. Akkoriban még nem voltak divatban az ilyesfajta gazdag zsidók. Ilyen stiklik még eszükbe sem jutottak. Hallgassa meg azonban, mi minden képes megtörténni ebben a mi kis világunkban!”

„Nem a gazdag zsidó okozta a galibát, hanem a zugügyvéd. Épp úton volt a megfelelő hivatalok felé, amikor az a pompás ötlete támadt, hogy az összes pénzzel meg az összes papírral együtt kereket old. Otthagyta a várost a legnagyobb bajban, mint egy férj, aki meglép a nejétől, az meg ottmarad a kisgyerekekkel.”

„Nem kerítettek egy másik zugügyvédet helyette?”

„Ne siessen! Hova siet? Mire a város megtudta, hogy a zugügyvéd meglépett, a gazdag zsidó meghalt, és egyebek mellett hátrahagyott egy egészen kis fiút. És ez a fiú nem írhatott alá semmiféle hivatalos papírt, amíg huszonegy éves nem lett.”

„Nem lehetett a folyamatot felgyorsítani?”

„A legjobb, amit csinálni lehetett volna, az volt, hogy csakugyan kerítenek egy új zugügyvédet, esetleg éppenséggel kettőt, aki kész arra, hogy amint a fiú nagykorú lesz, munkába álljon.”

„Na, de remélem, a város legalább megfelelően dokumentálta mindezt?”

„Hát éppen ez az! A dokumentáció rendben is lett volna – csak megtalálni nem lehetett. Az a szóbeszéd járta, hogy elégett. A dokumentumokat a hitközség elnöke tartotta magánál, de – így mondták legalábbis – egy szombat estén rálöttyintett egy kis pálinkát, és a paksaméta meggyulladt a Hávdóle gyertyától.

„Közben pedig a város egyre nőtt. Nekünk zsidóknak – Istennek hála – különös tehetségünk van a sokasodásra. Meg aztán más városokból is költöztek oda zsidók. Az egyik hozott egy vőt, a másik hozta a menyét, röviden: a város nőttön nőtt. Amilyen szerencsénk volt azonban, a gazdag zsidó örökösei kezdtek eltünedezni. Az özvegy újra férjhez ment, és elköltözött. A fiai is felszedték a sátorfájukat, és csak a Jóisten a megmondhatója, hová mentek. Nem maradt hátra senki, csak a kisfiú, aki ekkorra már fiatalemberré érett. A város vénei kijelöltek a számára egy gondviselőt, találtak neki egy jó házból való leányt, és megnősítették, sőt, még egy tapasztalt üzleti partnert is előteremtettek neki, hogy valamiféle kereskedésbe kezdhessen…”

„…meg hogy az orránál fogva vezesse, ugye?”

„Úgy, ahogy mondja. Az ifjú ember nem jött ki vele, és a feleségével még annál is kevésbé jött ki. És hogy még ennél is rosszabb legyen a helyzet, aláírt valami hamis váltót, aztán nem volt egy garasa sem, amivel kifizethette volna, úgyhogy végül illa berek, nádak, erek, úgy meglépett a városból, mintha soha ott sem lett volna. Hogy orrontottak-e valamit? Az ügy a bíróság elé került, a bíróság meg kijelölt egy meghatalmazott ügyintézőt. Hanem mozgósítható készpénz nem volt, az özvegy meg magával vitte az ura személyes ingóságait – mi mást is csinálhatott erre az ügyintéző, mint hogy zároltatta a zsinagógát meg a temetőt.

„A városba meg mintha a mennykő vágott volna bele. Méghozzá a derült égből, egészen váratlanul. Hiszen senki nem tudott semmit az egész üzletről, amit hétpecsétes titokként kezeltek az utolsó pillanatig. És akkor hirtelen, minden előzetes figyelmeztetés nélkül, a város megtudta, hogy – amint már említettem magának – egy hajszálon függ a sorsa.

„Mi volt mit tenni? Ügyvédeket fogadtak fel, de az egyetlen tanács, amit a meghatalmazott ügyintézőnek adni tudtak, az volt, hogy árvereztesse el a zároltatott ingatlant, méghozzá úgy, hogy a város vissza tudja vásárolni. Mondanom sem kell, hogy ez nagyon költséges ötlet volt. S hogy a dolgok még bonyolultabbá váljanak, a város még csak azt sem tudta bizonyítani, hogy tényleg létezik mint város, mert az iratok mind elvesztek. A legjobb megoldásnak az tűnt, hogy találjanak egy másik gazdag zsidót, és megint írassanak mindent az ő nevére. Ezúttal azonban a város nem várt volna a bejegyeztetés elintézésével addig, míg a gazdag zsidó vissza nem adja lelkét a Teremtőnek, vagy egyszerűen kereket nem old.

„Első látásra ez nem tűnt rossz ötletnek. A város már hozzá volt szokva, hogy ráfizet. A probléma inkább az volt, hogy ezúttal nemcsak egy gazdag zsidó élt benne, hanem jónéhány, és akkor még nem is említettem az zugügyvédeket. Na most, kinek a nevében vásárolják meg az ingatlant, és ki jegyeztesse be a várost? Mindenki magának akarta a kóvedet, hisz tudja: a megtiszteltetést, és kilátásba helyezte, hogy megsértődik, ha nem kapja meg, mert neki az jár. Tartottak hát egy közgyűlést, ahol a kérdést megvitatták, és vitatták, vitatták, és addig-addig vitatták, míg a vitából háborúság nem lett. És minálunk, ezt maga is tudhatja, a háborúságot könnyebb elkezdeni, mint befejezni. Minden alkalommal, amikor a csaták végre kezdenének elcsöndesedni, megjelenik egy békéltető, aki csak olajat önt a tűzre, és a harcok ismét fellángolnak.”

Zsidó útitársam megtörölte sápadt, verejtékező homlokát, és folytatta.

„Mindeközben azonban egyéb is történt, amelytől, ha meghallja, a haja is égnek fog állni. Tulajdonképpen túlzás is elvárnom, hogy maga mindezt higgye el, azonban” – és itt rámmosolygott – „azonban ez a mai éjszaka azé a csudabogáré, amit mindközönségesen »hitnek« nevezünk.” És ujjával a hold felé bökött. „Odakint olyan nyugodt minden, hogy az ember hajlamos bármit elhinni.”

„Igen, csakugyan nyugodt minden” – hagytam rá vonakodva.

„Ez, kérem, valódi kísértethistória. Egy napon a meghatalmazott ügyintéző elindult, hogy megnézze a temetőt, mielőtt eladná. A holtak pedig neszét vették, hogy arra jár. Kitört a pánik. A sírkövek előre-hátra dülöngéltek, és nem telt bele sok idő: a tetemek elkezdtek kimászni a kövek alól. Hát el lehet ezt hinni? Hát van ilyen?”

„Jaj, én nem vagyok szabadgondolkodó, Isten ments” – válaszoltam. – „Hiszek benne, hogy van élet a halál után, de…”

„Mi az, hogy de? Kedves barátom. Mi az, hogy de?…”

„Amit mondani szeretnék, az az, hogy hiszek a lélek halhatatlanságában, abban, hogy a lélek eljut egy másik világba, nem marad a testben, ami elporlad, és akárhonnan nézi is az ember, lélek nélkül a test nem képes arra, hogy akár egy hüvelyknyit is mozduljon, arról már nem is beszélve, hogy képes lenne kimászni a sírból.”

„Brávó!” – ünnepelt útitársam. – „Magam sem mondhattam volna jobban. Örülök, hogy látom: maga igazán tanult zsidó. Csakhogy megfeledkezett valamiről, kedves barátom, és amiről megfeledkezett, az nem más, mint az Illúziók Világa. Azt mondja: a lélek elmegy egy másik világba – ezzel egyetértek. De milyen világba megy? Ha élőkorában jó volt az a lélek, a Mennyországba megy, ha rossz volt, a Pokolba kerül, jól mondom? Minden lélek azt kapja, amit megérdemelt. Az igazak lelke az Édenkerben lakmározik a Leviátán húsából, és a Teremtés borát kortyolgatja. A bűnös meg kap egy hordó forró kátrányt. Mindez persze csak jelképesen történik, de a jutalom és a büntetés csakugyan létező valami. És miért létezik? Mert egészen addig, amíg az ember él, szabadon dönthet. Választhatja azt, hogy jót cselekszik, és ha másként dönt, művelhet gonosz dolgokat is, és ki mint veti ágyát, úgy alussza álmát, nem gondolja?

„De mit mondana maga annak az embernek az ügyéről, aki egyszerűen végigaludta az életét, vagyis soha nem is volt férfi igazán, és az élete nem volt élet, és semmi nem volt elvégezve abból, amit valaha is csinált, sem jól, sem rosszul nem volt elvégezve, mert minden úgy történt, mintha csak álom lett volna? Mi történik egy ilyen lélekkel? A pokolra kell-e küldeni? Miért? Hiszen a légynek se ártott. Kerüljön a mennybe? Miért? Hiszen még a kezét sem mártotta hideg vízbe.”

„Nos, csakugyan, mi történik vele?” – töprengtem hangosan.

„Semmi sem történik vele. Ez az, ami történik. Folytatja, ahol abbahagyta, továbbra is az Illúziók Világában él. Ez a lélek sohasem távozik a testből. Az egyetlen különbség, hogy annak előtte azt álmodta, a földön él, és ezután azt álmodja, hogy a földben él.

„A mi városunkban soha nem halt meg senki igazából, mert a mi városunkban soha senki nem élt igazából, és nem tett se jót, se rosszat. Nekünk nincsenek se caddikjaink, se bűnös lelkeink, nekünk csak álmodozóink vannak az Illúziók Világában. És amikor egy ilyen álmodozó végre bekerül a sírjába, ott álmodozik tovább. Mindössze átköltözött egyik lakásából a másikba – ez minden, ami történt vele.

„Ezért volt a halál minálunk tréfa, semmi több. Tudja, a mi városunkban maga tollpelyhet tarthat az élő ember orra alá – és a tollpehely meg se fog moccanni. Ott soha senki nem zavartatta magát semmivel, még a legyet sem hajtották el, ha megtelepedett az arcukon. Na persze nem várhatjuk el egy embertől, hogy mindenben teljes szívvel vegyen részt, de miféle ember az, akinek nem dobog a szíve? Egy idő után közülünk már senki nem törődött azzal sem, hogy megkeresse a mindennapi kenyerét. És nem csak a mi városunkban volt ez így.

„Ébren álmodni, az Illúziók Világában élni, egy és ugyanaz, és ez kezdett átterjedni más városokra is. Nem mi voltunk az egyetlen hely, ahol a holttetemek kimásztak sírjaikból, és teljesen elfelejtették, hogy valaha is megbánták bűneiket, s meghaltak. Amint a cserépdarabok lehullottak a szemeikről, egyenesen a zsinagógába mentek vagy a fürdőházba, vagy haza, hogy megvacsorázzanak, úgy mintha mi sem történt volna.”

Nem tudom, hogy a hold műve volt-e csupán, vagy én nem voltam szokásos önmagam, de elhittem minden szavát, és még meg is kérdeztem: „A temető valamennyi halottja kikelt sírjából?”

„Ki tudná azt megmondani? Nem volt névsorolvasás. Talán volt pár szabadgondolkodó, aki azt hitte, eljött az Ítélet Napja, és elvből úgy döntött, hogy márpedig ő akkor sem támad föl. Annyi azonban bizonyos, hogy sokan voltak, akik kikeltek a sírból. Fogták magukat, és elrejtőztek az erdőben, hogy ne kerüljenek a meghatalmazott ügyintéző markába.”

„Miért az erdőben?”

„Hát csak nem mehettek be a városba napközben talpig halotti ruhában, kitliben. Hiszen a várandós asszonyok úgy megijedtek volna tőlük, hogy azon nyomban holtakat szülnek a világra.”

„Ja, persze. Értem. És a meghatalmazott ügyintéző?”

„Hát mit vár maga egy gójtól? Az semmit sem vett észre. Lehet, hogy be volt rúgva éppen. Firkált magának valamit, és ezzel kész is volt.”

„És a temetőt eladták?”

„Ne siessen úgy! Csak lassan! Arra egyelőre még vásárló sem akadt.”

„És akkor mi történt a holtakkal?”

„A holtakkal? Ja, igen.”

Egy perc szünetet tartott, mintha pihenne, aztán folytatta a történetet.

„Amint leszállt az est, a holtak bejöttek a városba. Mind hazafelé vette az útját. Becsúsztak az ajtóhasadékon, az ablakon. Voltak, akik a kéményen keresztül mentek be a házba. Aztán előszedték a sifonból a hálóinget, nagyot ásítottak, befeküdtek az ágyukba, és már aludtak is. Másnap reggel felbukkantak mindenfelé a városban.”

„És az élők nem szóltak egy szót sem?”

„ők túlságosan el voltak foglalva marakodással, nem vettek észre semmit. Másra sem tudtak gondolni, mint veszekedésre. Amellett hogyan is tudná az ember megkülönböztetni az élőt meg a holtat, ha ez is, meg az is rendes utcai ruhát visel? Nem könnyű. Egyáltalán nem könnyű. Mert például, ha egy fiú meglátta halott apját, háromszor kiköpött a szemmel rontó Gonosz ellen, és azt mondta: »Piha, piha, piha! És én még azt álmodtam, hogy már eltemettelek, és örököltem az összes pénzedet! Az ellenségeimnek legyen ilyen álmuk!« Vagy ha egy feleség találkozott halott urával, csak jól fültövön vágta, amiért ilyen ostobán megviccelte őt. Hogyan lehetett akkora szamár, hogy azt a sok pénzt elköltötte a vadonatúj halotti ruhára!…”

„De mi volt, ha az özvegy közben újra férjhez ment?”

„Hogy mehetett volna férjhez? Akkorra a belső viszály úgy elfajult, hogy leégett a zsinagóga is, meg a tanház, és bennük égtek a hüppék, az esküvői baldahinok. A szokásos »aki kapja – marja« időszak volt ez. Végkiárusítás, okkázió! Aligha akadt olyan lélek a városban, akit ezért vagy amazért, legalább egyszer el nem kapott volna a rendőr.”

„No, és mi történt azután?”

„Semmi. Egyáltalán – semmi. A holtak folytatták régi életüket, az élők meg csak haltak-haltak tovább – a piszoktól, nyomortól, a rossz levegőtől, és főleg az éhségtől.”

„Azt mondja, nem volt mit enniük?”

„Nem volt kevesebb, mint bárhol másutt. Csakhogy azzal a kevéssel most több éhes szájat kellett jóllakatni, hiszen a holtak is odaültek az asztalhoz, és enni akartak. Kisvártatva az evéshez itt-ott hiányzott a kanál. Amikor az ember megpróbált merni magának a leveses tálból, nem volt elég kanál az asztal körül ülők számára. És mivel minden háziasszony tudta, hogy a család minden tagja számára van legalább egy kanala, nyilvánvalóvá vált, hogy valaki lopkodja a kanalakat – ha csak nem valami fekete mágia következtében kél lába a kanálnak (ahogy a mélyen vallásos emberek gondolták). De így vagy úgy, egyszerre csak mindenki rádöbbent, hogy mindenütt ez történik, és senkinek nincs többé elég eledele, ezért úgy határoztak, hogy a vidéken nyilván éhínség pusztít, mely esetben – ugye – az embernek nincs más választása, mint éhezni. És éppen ez az, amit azóta is csinálunk.

„Nem telt el sok idő, és a holtak átvették az uralmat. Manapság már ők alkotják a többséget a közösségben és a vezetésben egyaránt. Természetesen nekik nem születnek gyermekeik, viszont amikor valaki meghal, már a halottas ágyról vagy éppenséggel a sírból ellopják a holttestet, ilymódon azonnal eggyel több halott ember lesz a városban.

„Végtére is, kívánhatna-e ennél többet az ember? Semmi miatt nem kell aggódniuk – és ami a legjobb, nem félnek a haláltól. Azért táplálkoznak, hogy áldhassák az Urat, kiddust csinálhassanak, és nem is látszik rajtuk, ha éhesek, vagy éppen szomjasak, vagy mondjuk éppen torkig ették magukat. Akár százan is ellaknak egyetlen szobában, hiszen még levegőre sincs szükségük, mert nem lélegeznek.

„Semmi nem izgatja őket. Mert igaz ugyan, hogy ahol sok a bölcsesség, sok a bosszúság is – ahogyan a Prédikátorok könyvében áll, ők azonban semmit nem tudnak, és boldoggá teszi őket ez a tudatlanság egészen addig, amíg végre folytathatják a szendergést az Illúziók Világában. Az élet problémái nem aggasztják őket. Nem tesznek fel kérdéseket, nincsenek kétségeik, nem éreznek félelmet, nem szomorítják meg saját szívüket semmivel.

„És azt hiszi, hogy a rabbink talán különb? Hát lehet, hogy hajdan tevékeny, élő ember volt, manapság azonban ő is csak egy kísértet. Ott bolyong az Illúziók Világában, és úgy tekint az életre, mintha az csak álom volna. És a rabbinikus törvényszék bírái sem egyebek, mint tetemek – ami viszont nem gátolja meg őket abban, hogy döntéseket hozzanak élők és holtak ügyében egyaránt, nem is beszélve arról, hogy felügyelik a brisz milókat, tudniillik a körülmetélést, esketnek és áldást mondanak minden nyilvános összejövetelen.

„És hogy ki az előimádkozó, ki lejnol a zsinagógánkban? Egy hulla! Mármost meg kell adni: tökéletesen felkészült, noha halottnak néz ki, és úgy hangzik, mint egy halott, és amikor megszólal a hajnalkakas, otthagy csapot-papot, és elfut.

„Legtekintélyesebb polgáraink, a közösség jótevői, a hitközség vezetői, az összes bálbósz – mind-mind halott férfiú, kivétel nélkül. Olyanok, akiket már régesrég eltemettek.

„Ezért van az, hogy bárhova megy az ember, émelyítő szagot érez a levegőben: a zsinagógában, a fürdőházban, az utcán. Az ember körül mindenütt holttestek vannak.”

„És maga, kedves barátom?” – kédeztem ekkor. – „Maga tulajdonképpen micsoda?”

„Én csak félig vagyok halott” – felelte a zsidó, és a kocsiból kiugorva eltűnt a fák között…

(1895)

Az elbeszélés eredeti, jiddis címe: Di tojte stot. Hillel Halkin angol adaptációja alapján fordította és átdolgozta Katona Ferenc. Az angol szöveg The Dead Town címmel jelent meg (I. L. Peretz Reader. Ed. by: Ruth R. Wisse. New York, Schocken, 1990). – 2015-ben, Perec halálának századik évfordulója alkalmából, a Zachor Alapítvány reprezentatív válogatást jelentet meg a jiddis szerző elbeszéléseiből.

Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: - 1

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.