A TÖRTÉNÉSSZEL LACZÓ FERENC BESZÉLGET1

Milyen témák iránt érdeklődött fiatal korában és mely szakokra járt? Miért döntött úgy, hogy elsősorban a nácizmus történetét fogja kutatni?

1984 és 1990 között újkori és kelet-európai történelmet, valamint politológiát hallgattam Münchenben. Az 1980-as években a német történészek a császári Németország és a Harmadik Birodalom közti folytonosság kérdését épp rendkívül intenzíven tárgyalták. E témában akkoriban leginkább a Bielefelder Schule befolyása érvényesült és képviselői rám is nagy hatást gyakoroltak. A nemzetiszocializmus és különösen a holokauszt története ugyanakkor már középiskolás éveim során is erősen foglalkoztatott, emiatt döntöttem a történelem szak mellett. Bajorországi gimnáziumomban írtam egyfajta szakdolgozatot és ennek témája kifejezetten hasonló volt későbbi mestertézisem és doktorim témájához. Szóval akár úgy is fogalmazhatnék, hogy mindig is a nácizmussal foglalkoztam. Diákéveim alatt próbáltam látókörömet szélesíteni. Innen ered Kelet-Európa történelme iránti érdeklődésem.

Az 1990-es évek elején amellett érvelt, hogy a holokausztra a kelet-európai történelem és a kelet-európai történetírás részeként is tekintsünk.2 1993-ban és 1996-ban aztán a Lublini Körzetről, illetve Kelet–Galíciáról adott ki könyveket.3 Utóbbi doktori disszertációjául is szolgált. Melyek voltak első művei legfőbb tézisei? A holokauszt történetében mik voltak e régiók sajátos vonásai? Az effajta regionális kutatások hogyan járultak hozzá a holokauszt egészének értelmezéséhez?

A holokauszt története és a kelet-európai történelem az 1980-as években még különálló területeknek számítottak, annak ellenére, hogy holokauszt legnagyobb részben Kelet-Európában volt. Ennek számos oka volt. A holokauszt története a jelenkortörténet-írásban mindig is fontos volt, a müncheni Institut für Zeitgeschichte keretében már az ötvenes évek óta foglalkoztak vele. A holokauszt kutatása a hatvanas évekre Németországban is fellendült, mígnem a hetvenes évekre hanyatlásnak indult. A hetvenes évek végén azonban radikálisan megváltozott a helyzet. Ebben számos tényező szerepet játszott, többek között David Irving 1977-es homályos tézisei, melyek szerint Hitler állítólag 1943 októberéig nem tudott a zsidók meggyilkolásáról.4 Ezen álláspont mondhatni további kutatásra provokált. A kutatás fellendülésében az 1979-es holokauszt-sokk is szerepet játszott, amikor is egy Amerikában készített fikciós tévésorozat következtében a téma a német nyilvánosságban is erőteljesen megjelent. Az Institut für Zeitgeschichte-ben az 1980-as évektől fogva folyamatosan dolgoztak történészek, akik a holokauszt-kutatás épp aktuális mainstreamjéhez tartoztak.

Ami Kelet-Európa németországi, elsősorban nyugat-németországi kutatását illeti, elsőként a személyi folytonosság problémáját érdemes említenem. Egyes kutatók, akik 1945 után domináns pozícióban maradtak, 1945 előtt részt vettek a náci nemzetiségi politika megtervezésében. A klasszikus példa alighanem Theodor Schieder, aki a háború után is a 19. század és a nacionalizmus vezető kutatójának számított. Ugyanakkor e folytonosság az egész kutatási területet jellemezte, így a kellemetlen kérdéseket évtizedeken át ignorálták. A német történészek nácizmusbeli szerepével kapcsolatos viták csak a kilencvenes években zajlottak, később, mint számos más szakterület esetében. A németországi Kelet-Európa-kutatás központi témája ráadásul Oroszország volt. A történészek vagy Oroszország 1917 előtti történetét és az 1917-es eseményeket kutatták, vagy pedig az Ostforschung képviselői voltak, azaz leginkább a Szovjetunióval foglalkoztak. Utóbbi tudományág erősen átpolitizáltnak nevezhető, az 1970-es évekig ráadásul népi-nemzeti, sőt helyenként kifejezetten nemzetiszocialista hagyományokat is ápolt.

Az erőszak kérdése, mely manapság oly központinak számít, az ötvenes, hatvanas és hetvenes években még nem játszott különösebb szerepet. Ha a Szovjetunióval kapcsolatos kutatásokat vesszük szemügyre, ezek az oktatást, a propagandát, a pártapparátust is tárgyalták, de a sztálini bűntetteket szinte említésre se méltatták. A hetvenes, nyolcvanas és kilencvenes években még leginkább kívülállók, mint például a szovjet disszidens Roy Medvedev vagy Robert Conquest, a Hoover Institution kutatója, foglalkoztak csak velük.5A jelenkortörténet, az ún. Zeitgeschichte kutatásakor is hasonló volt a helyzet: a zsidóüldözést, mint már említettem, kutatták ugyan, de a hangsúly egyértelműen a német és az osztrák zsidók sorsán volt. Történetük jellemzően 1941-ig tartott, az elnyomás és üldöztetés éveit tárgyalták csak. Utána a zsidók mintegy eltűntek a történelemből, azaz szinte egyáltalán nem derült ki, hogy később pontosan mi is történt velük. A kivétel Auschwitz volt, melyre az 1960-as évek közepén komoly figyelem irányult.

A holokausztról Kelet-Európában, elsősorban Lengyelországban, de részben Magyarországon is folyó kutatásokat – utóbbira alighanem Ránki György művei szolgálnak a legjobb példával – Németországban alig vették figyelembe. Szinte senkinek nem tűnt fel, hogy például Ránki Margarethe-hadműveletről kiadott és német fordításban is megjelent művében szerepel egy holokausztról szóló fejezet is.6 A kutatások tehát élesen különváltak, és a holokauszt egyfajta externalizálására került sor.

Az Ön által említett írásom, melyet még diákként készítettem, e kutatásokat próbálta összegyűjteni. Kiinduló kérdésem ez volt: dacára annak, hogy Kelet-Európa a holokauszt legfőbb színtere és itt később számos releváns kutatást is folytattak, miként lehet az, hogy ezekre Németországban mégse reagáltak? A váltásra alighanem 1991-ben került sor, amikor is az Institut für Zeitgeschichte kiadta a Dimension des Völkermords (A népirtás dimenziói) című kötetet.7 E kötet legfőbb célja az volt, hogy az egyes országokban meggyilkolt zsidók számát megkísérelje meghatározni. Ebből kifolyólag minden szövetséges és megszállt országról szerepel benne fejezet. A lengyel fejezetet Frank Golczewski írta és ő volt az első, aki megpróbálta feldolgozni azt a hatalmas irodalmat, amely részben a Zsidó Történeti Intézet, részben pedig a Náci Bűnöket Vizsgáló Főbizottság keretében keletkezett. Ami az eredményeket, a ténybeli állításokat illeti – és ez az én Lublinnal és Kelet-Galíciával kapcsolatos kutatásaimról éppúgy elmondható –, azok már a késői ötvenes és hatvanas évek jiddis és lengyel nyelvű tanulmányaiban is megtalálhatók, melyek főként szemtanúi beszámolók alapján születtek. Ennyiben az én első két könyvem is újrafelfedezésnek mondható.

A Lublinról szóló könyvemet eredetileg a mesterképzésem részeként írtam. Ha valaki a holokauszttal kezd foglalkozni, hamar arra a következtetésre jut, hogy Lublin volt a történet epicentruma. Itt tevékenykedett Odilo Globocnik, aki az ún. Aktion Reinhardt-ot megszervezte és a Lublini Körzeten túl is aktív volt. ő hozta létre Treblinkát is, a Varsótól keletre fekvő megsemmisítő tábort, továbbá Bia³ystokban is tevékenykedett, így gyakorlatilag ő kezdeményezte az összes lengyel főkormányzóságbeli zsidó, valamint számos további, nyugat-európai, többek között német zsidó megsemmisítését is.

E kutatások kezdetén a legfontosabb mű számomra egy 1978-ban kiadott könyv volt. Ugyancsak meglepő, hogy e könyv annak idején a Deutscher Taschenbuch Verlagnál jelent meg, mégpedig jelentős példányszámban. E kiadó gondozott akkoriban egy sorozatot, melyben dokumentumokat publikálták. E sorozatnak képezte részét a Nationalsozialistische Vernichtungslager im Spiegel deutscher Justizakten (A nemzetiszocialista megsemmisítő táborok a német igazságszolgáltatás dokumentumai tükrében) című kötet is.8 Adalbert Rückerl adta ki őket, aki a náci büntetőperek német főügyésze volt és a ludwigsburgi Náci Bűnöket Vizsgáló Központi Hatóságot is vezette. E kötetben tényleg a tömeggyilkosságokról van szó, többek között a szemből szembeni gyilkolásról is. E kiadványt a kortárs történettudomány gyakorlatilag figyelmen kívül hagyta.

Nekem e könyv volt a kiindulópontom. E területen kezdtem el intenzíven kutatni és emiatt tanultam meg lengyelül is. Hamarosan ugyanis ráébredtem arra, hogy a lengyel kiadványokban sok minden megtalálható. Kutatásom kezdete után kevéssel rájöttem arra is, hogy akadt már egy német kutató, Wolfgang Scheffler, aki behatóan foglalkozott e témával, mégis csaknem ismeretlen maradt. Scheffler berlini politológus volt, aki az ötvenes évek végén és a hatvanas évek elején az NSZK náci vonatkozású bűnügyeinek főtanácsadójává vált.

Mesterképzésem során még nem használtam lengyel levéltárakat, a vasfüggöny lehullása után azonban Lublinba utaztam. A levéltár használati lapjain aztán folyamatosan Scheffler nevével találkoztam, ő ugyanis már a hetvenes években járt Lublinban, ahol is megvizsgálta a releváns forrásokat. Ekkoriban még nem akadt német történész, akinek eszébe jutott volna, hogy a megszállás időszakának kutatásakor lengyel levéltárakat is érdemes lenne meglátogatni. A helyzet közvetlenül 1989 után változott meg.

Bevallom, eredetileg a doktorimat is Lublinról akartam volna írni, azonban Scheffler azt javasolta, inkább keressek másik témát, mert Lublinról ő tervez nagymonográfiát írni. Emiatt döntöttem úgy, hogy kiadom a mestertézisemet, és továbbmegyek keletnek. Kelet-Galícia ugyan nem nevezhető a holokauszt epicentrumának, de a holokauszt előtt e régióban élt Európa egyik legnagyobb zsidó közössége – a Varsó melletti legnagyobb. E régióban csaknem teljes körű volt a megsemmisítés, a zsidók legalább 95%-át meggyilkolták. A legfőbb kihívást az jelentette, hogy Kelet-Galícia 1944 után a Szovjetunió részévé vált és a levéltárakhoz való hozzáférés módja meglehetősen tisztázatlan volt. A munkatársakkal kellett beszélni, akik aztán utánanéztek az anyagoknak, de gyakran nem túl sok hasznos forrással szolgáltak. Igaz ugyan, hogy Raul Hilberg, illetve a United States Holocaust Memorial Museum is járt már korábban e régióban, továbbá Götz Aly és Susanne Heim is ellátogattak már előttem Lembergbe.

Rendkívüli szerencsém volt, ugyanis három éven keresztül a kanadai igazságszolgáltatásnak dolgoztam, akik a kilencvenes évek elején is még háborús bűnök után nyomoztak. E nyomozások során minden egyes dokumentumot megismertem, amelyet később a doktorim megírásához felhasználtam – sőt jóval többet is, hiszen a teljes Ukrajnát vizsgáltuk. 1993 februárjában kezdtem el a kanadaiaknak dolgozni. Ekkor azt mondtam a levéltár főnökének, hogy négy héten belül visszatérek, hogy a doktorimhoz kutathassak.

Az első két könyvem tehát azt kívánta feltárni, hogy a holokauszt miként nézett ki elkövetése színhelyein. Lublin és Kelet-Galícia e szempontból mondhatni felkínálták magukat. Az elkövetők dokumentumai ugyan nagyrészt megsemmisültek, de a megmaradt részletek elsőrangú források voltak, az igazságszolgáltatás dokumentumai alapján pedig még alaposabb eredményekre lehetett jutni. A lengyel hatóságok a náci bűntényeket közvetlenül a háború vége után elkezdték feltárni. Minőségi és mennyiségi szempontból a csúcspont azonban a hatvanas és hetvenes évekre tehető, amikor az NSZK is elkezdte perbe fogni az elkövetőket. Ekkoriban hatalmas aktamennyiség született, mely módszertanilag is súlyos nehézségeket okozott. A vádlottak és tanúik a súlyos ítéletek megszületését értelemszerűen akadályozni próbálták, össze-vissza hazudoztak és különféle történeteket fundáltak ki. Részletességét és mélységét tekintve azonban így is egyedülálló forrásanyagról van szó, a gyilkossági akciókról rendszerint legalább húsz vagy akár negyven szemtanúi beszámolóval rendelkezünk. Ezek azt is kiválóan érzékeltetik, hogy különböző nézőpontból miként is látták e történéseket.

Arra a következtetésre jutottam, hogy az elkövetés helyszínein a zsidók meggyilkolásával kapcsolatban széleskörű konszenzus alakult ki. Ez nemcsak az SS-re vagy a rendőrségre vonatkozik, hanem a közigazgatásra is, a gazdasági, az egészségügyi, a munkaügyi apparátusra és így tovább. A második fontos tanulság pedig az volt, hogy korántsem dőlt el minden Berlinben, a holokauszt sokkal inkább Berlin és a periféria közötti kölcsönhatások eredménye volt. A náci főváros ugyan kijelölte a politika általános irányát és megszabta a struktúrákat, de Berlinben nem tudták pontosan, hogy helyben miként, milyen sebesen fognak cselekedni, milyen eszközöket alkalmaznak majd, mely áldozati csoportokat vonják be és kiket kímélnek meg. Lublin esetében könnyű kimutatni, hogy a helyi impulzusoknak mekkora hatásuk volt: Globocnik volt az, aki követelte, hogy a „zsidó problémát” oldják meg. Amikor 1941 szeptemberére és októberére nyilvánvalóvá vált, hogy ez nem következik be a szovjet területekre való kitelepítéssel, elkezdett helyben cselekedni: elindította a gyilkos eutanázia programot és a gáz használata mellett döntött.

Kutatásaim során nem a tettesekre összpontosítottam. A főszereplő, Globocnik kivételével nem is kutattam egyéni életutakat – munkáimat nem is nevezném Täterforschungnak. Nem is hiszem, hogy az életutak – az egyének esetenkénti elképesztő radikalizmusa ellenére – döntő jelentőségűek lennének. Az apparátusok, közvetlen környezetük és tágabb kontextusuk engem jobban érdekelnek, kutatásomat ezért elsősorban szervezetkutatásnak nevezném. Úgy gondolom, hogy ők a központi szereplők: ők kezdeményezték, ők szervezték és ők is valósították meg a holokausztot.

Habilitációja Die Herrschaft der Wehrmacht. Deutsche Militärbesatzung und einheimische Bevölkerung in der Sowjetunion 1941–1944 (A Wehrmacht uralma. Német megszállás és helyi lakosság a Szovjetunióban, 1941–44) címmel jelent meg 2011-ben.9 E könyv a legfőbb okokat, folyamatokat és összefüggéseket módfelett differenciált módon írja le. A Szovjetunió megszállásának mely szakaszait különbözteti meg? A Wehrmacht legjelentősebb bűntettei kapcsán milyen eredményekre jutott? Milyen volt a náci rezsim és a hadsereg közötti kapcsolat?

A Wehrmacht bűntetteivel kapcsolatos kiállítás 1996-os megnyitása után heves vita bontakozott ki, amire Münchenben 1997-től kezdve került sor, a kiállítás ugyanis ekkor jutott el ide. E vita hatására az Institut für Zeitgeschichte nagy Wehrmacht-projektbe fogott és az én kutatásom is ennek keretében készült. Eredetileg a Wehrmachttal kapcsolatos legfontosabb dokumentumokat terveztem kiadni, azonban hamarosan monográfia írása mellett döntöttem. Fontosnak érzem tisztázni, hogy csak azért habilitálhattam e témában, mert időközben írtam egy könyvet a korai NDK igazságszolgáltatásáról is – Németországban ugyanis szükséges egy bizonyos tematikai spektrumot lefedni ahhoz, hogy valaki habilitálhasson.10

Könyvem a Szovjetunió megszállt területeinek mintegy feléről szól, hiszen kizárólag a katonai közigazgatás alá került területekről írok. Azt lehet mondani, hogy a keletebbi részek álltak a Wehrmacht fennhatósága alatt, habár számos kompetenciakérdésben a helyzet korántsem volt egyértelmű. Könyvem első megközelítésben a kutatási eredmények összefoglalása. Úgy érzékeltem, hogy számos kutatás Németországban nem kapott megfelelő nyilvánosságot. E ponton ismét csak a kelet-európai, elsősorban a lengyel nyelven született kutatási eredményekre érdemes utalnom. Az 1990-es években aztán a Szovjetunió utódállamaiban is jelentős kutatások folytak, leginkább Oroszországban és Ukrajnában, de helyenként a Baltikumban is.

A német megszállás három szakaszát feltétlenül érdemes megkülönböztetnünk. Az első szakasz 1942 tavaszáig tartott, amikor is a németek még előrefelé haladtak. Ekkor még azt feltételezték, hogy a háborút meg fogják nyerni és a katonai megszállást hamarosan feloldják. Ez részben az 1939-es Lengyelország elleni háború miatt volt így, ahol eleinte szintén hagyományos katonai igazgatást vezettek be – és ahol ennek következtében az elkövetett bűncselekményekkel kapcsolatban nézeteltérésekre is sor került. Hitler Lengyelország esetében úgy döntött, hogy a katonai közigazgatást minél hamarabb meg kell szüntetni. Ezt a Szovjetunióban is így akarták csinálni. Ezzel a katonaság is egyetértett, ugyanis jól tudták, hogy ez a háború még a lengyelországinál is brutálisabb lesz, emiatt pedig nem akarták vállalni a felelősséget. E korai szakaszban ugyan voltak még véleménykülönbségek, de a lakossággal való bánásmóddal kapcsolatos alapvető döntések már ekkor mind megszülettek.

Ezután következik egy hosszabb szakasz, amikorra már nyilvánvalóvá vált, hogy a háborús tervet nem sikerült megvalósítani, az ellenfelet nem sikerült legyőzni. Ekkor a németek a katonai közigazgatás fenntartása mellett döntenek. Ennek bekövetkeztét egyesek már 1941 júliusának második felében előre jelezték, de a legtöbbek számára Moszkva sikertelen ostromakor, azaz 1941 decemberében válik nyilvánvalóvá, hogy a háborút nem lehet sebesen befejezni. A tömeggyilkosságok végrehajtásának körülményei is ezek voltak. 1941 augusztusában és szeptemberében a zsidók legyilkolásával kezdődött, mely ekkor elsősorban a Baltikumban folyik, de zajlik már a hadműveleti területen is, mint például Babij Jarban. Októberben aztán a szovjet hadifoglyokkal folytatódik. A zsidó lakosság kiirtását 1942 tavaszáig a német katonai közigazgatás szervezi, 1942 végéig pedig a civil adminisztráció fennhatósága alatt folytatódik. Ahogy azt már Raul Hilberg is megírta, a megsemmisítés hullámai visszafelé terjednek.

A harmadik fázis már a visszavonulásé. E szakaszt nehéz lenne időben pontosan meghatározni, hiszen területenként eltérő pillanatban következik be. Kezdődik Sztálingráddal, de főként az Észak-Kaukázusból való kivonulással. Alapvetően 1942 végétől 1944 júniusáig-júliusáig tart, amikor a német hadsereg középső része is összeomlik.

Nem szándékoztam a megszállás teljes történetét megírni, hanem alapvetően a bűncselekmények bemutatására szorítkoztam. A Wehrmacht intézményileg minden bűncselekményben – így a zsidók, a szovjet hadifoglyok, részben a romák, a pszichikai betegséggel küszködők meggyilkolásában, az éhségpolitikában, akárcsak további bűntettekben – részt vállalt. Amennyiben a teljes Wehrmachtot vesszük szemügyre, ami 18 millió taggal igencsak nagy szervezet – keleten kezdetben három millió német férfi kezdett harcolni, de később számuk jelentősen megnövekedett –, akkor azt látjuk, hogy csak egy töredéke foglalkozik a megszállás igazgatásával közvetlenül összefüggő feladatokkal. Ez elsősorban a front mögötti szolgálatokat jelenti, a katonai közigazgatást, a parancsnokságokat, a biztonsági szolgálatokat, a gazdasági szervezeteket.

ők nem pusztán belekeveredtek a bűntények elkövetésébe, hanem helyenként nagyon is kezdeményező módon vettek részt bennük: számos megsemmisítési akció esetében kimutatható, hogy a Wehrmacht volt a kiindulópont, nem pedig az SS vagy a rendőri apparátus. Ami a bűncselekmények elkövetésében való részvétel mértékét illeti, ezt ekkora terület esetén igencsak nehéz lenne pontosan meghatározni, a Krímről azonban kivételesen jó aktákkal rendelkezünk. Ott pedig bizony az a helyzet, hogy a zsidók meggyilkolásában tíz parancsnokság közül kilenc részt vesz, miközben csak egy tekinti azt opcionálisnak és marad ki belőle. Amennyiben ez máshol is így nézett ki, akkor roppant sötét az összkép…

Arra jutottam, hogy az antibolsevizmus, akárcsak kapcsolata az antiszemitizmussal roppant jelentős szerepet játszott ekkoriban – és korántsem csak Németországban. Ehhez jön még a helyi lakosság lenézése és minden felmerülő költség áthárítása: amennyiben ellátási zavarok léptek fel, a bevett gyakorlat szerint a helyi lakosság kárára oldották meg a problémát, magyarán éheztették a lakosságot. A kényszermunkások toborzása és a szélsőséges eszközökkel folytatott partizánellenes küzdelem további jelentős tényezők. A partizánellenes harcok során kortárs becslések szerint mintegy 500 000 civil lakost gyilkoltak meg. E lakosoknak csak töredéke volt felfegyverzett ellenálló. Vannak olyan német jelentések, melyek szerint „3 000 bandapárti személyt lelőttünk, 20 fegyvert szereztünk”. Ez valóban önmagáért beszél.

Eközben fontos megkülönböztetnünk a megszállt övezetben és a frontzónákban elkövetett bűncselekményeket. Előbbit még viszonylag könnyű tanulmányozni – legfőbb témámul is épp e bűncselekmények szolgáltak. A frontzónában elkövetett bűncselekményeket ellenben nem dolgoztam fel, ugyanis ezek feltárása rendkívüli nehézségekbe ütközik és még nem értük el a megfelelő tudásszintet. Tudjuk, hogy egyes területeken a harci egységek a frontzónában is megszállási politikát folytattak, az egységek ugyanis rotációs rendszerben tevékenykedtek, meghatározott négyszögekért voltak felelősek. Ezek egyes részei a fronthoz tartoztak, mások viszont a front mögött voltak, ez utóbbiakon megszállási politika volt érvényben.

A kutatások alapján nyilvánvaló, hogy a frontzónában is rengeteg bűncselekményt követtek el. Van például egy kiváló tanulmány, mely egyetlen zászlóaljat vizsgál. E zászlóalj Sztálingrád felé halad és meghódít egy kisvárost. Feltűnik nekik, hogy e városkában van zsidó közösség is – ami e környéken ugyancsak ritkának számított. Két század vezetője ennek hatására elkezd vitatkozni egymással, hogy most akkor mi is történjen. Az egyik századot legfőképpen dél-német katolikusok alkotják, a másik kevertnek mondható. Utóbbi parancsnoka kijelenti, hogy ők az összes zsidót meg fogják gyilkolni és ezt aztán véghez is viszik. Minderről kizárólag azért tudunk, mert később büntetőeljárás indult ellenük, igaz, végül nem ítélték el őket.11 E történet roppant sötét fényben tünteti fel a frontövezeteket és a Wehrmacht egészének tevékenységére hatalmas árnyékot vet, ugyanis azt mutatja, hogy bizonyos körülmények között alighanem a frontcsapatok is szisztematikusan követtek el bűncselekményeket. Ezen felül ráadásul tömegesen végezték ki a hadifoglyokat. Utóbbi ugyan nem tekinthető a náci rendszer sajátosságának, hiszen a háborúk történetében meglehetős rendszerességgel előfordul.

A német hadsereg elnácisodása magas fokú volt. Ne feledjük, a hadsereg a 18 és 45 év közötti német férfi lakosság átlagát foglalta magába. Nem a Marsról pottyantak le, hanem német férfiak voltak, akiket a náci rendszer 1939–40-re jellemzően integrálni volt képes. Joggal feltételezhetjük, hogy nagy többségük – épp ahogy legtöbb német kortársuk – antiszemita beállítottságú volt. Eközben persze behívták például a kommunistákat is. Még külön meg kellene vizsgálni, hogy ők hogyan élték meg mindezt.

Johannes Hürter felső parancsnoki rétegről folytatott kiváló kutatásai kimutatták, hogy a katonai vezetők kis százaléka volt csak náci párttag és közülük viszonylag kevesen tekinthetők szélsőséges antiszemitának.12 Többségüket sokáig német nemzeti konzervatívnak volt szokás nevezni, habár én inkább népi konzervativizmusról beszélnék, ugyanis a konzervativizmus új formájával van dolgunk, mely a bolsevizmusra próbál reagálni és – ez szintén újdonság – kész erőszakot alkalmazni. E típus egész Európában meglehetősen elterjedt volt, Magyarországon is jelentős szerepet játszott – bár a népi nem túl egyértelmű megnevezés. A zsidók tömeges lelövetésére adott parancsok esetén pedig egyfajta konszenzus alakult ki. A nácik és a porosz konzervatívok közti különbségtétel e szempontból tehát már nem bizonyul hasznosnak.

Manapság leginkább a sorkatonák beállítottsága képezi vita tárgyát – erről könyvemben még nem szóltam. E témában az elmúlt években fontos munkák jelentek meg, ezek közül különösen figyelemreméltóak Sönke Neitzel és Harald Welzer, valamint Felix Römer munkái.13 E művek a hadifoglyok kihallgatási jegyzőkönyvei alapján készültek és eredményeik meglehetősen eltérőek. Neitzel és Welzer úgy vélik, hogy a német katonák meglehetősen átlagosnak tekinthetők és nem igazán különböztek más hadseregek harcedzett katonáitól. Megítélésem szerint forrásaikat némileg finomabban is kezelhették volna: ha a katonák 1944–45-ben hadifogságuk során nem is nyilatkoznak tömegesen az antiszemitizmusról vagy az elkövetett bűntényekről, az még korántsem jelenti, hogy ne vettek volna részt bennük. Römert ellenben az összkép, a tágabb kontextus is érdekli.

Volt Németországban egy meglehetősen értelmetlen vita a háborús bűnöket elkövető katonák számáról. A százalékos arányuk viszonylag alacsony, nem éri el az 5%-ot. Ugyanakkor fordított élű kijelentéseket éppúgy tehetnénk, hiszen 3% részvétele esetén is 500 000 háborús bűnösről van szó. Az ilyen típusú számokkal ugyancsak óvatosan kellene bánni… E téren megalapozott tudást csak mikroszintű tanulmányoktól várhatunk, de ezek értelemszerűen csak bizonyos egységekről és egyes területekről tudnak érvényesen szólni.

Feltűnő továbbá, hogy a tisztikart még alig kutatták, pedig számuk a negyedmilliót is meghaladta és komoly döntési szabadságuk volt, azaz kulcsszerepet játszottak. A parancsnokokról és most már a sorkatonákról is többet tudunk. A tisztek náci szocializációja alighanem módfelett erőteljes volt – a fiatalabbak korábban a Hitlerjugend vagy a német diákkörök tagjai voltak, melyek már a húszas években is szélsőjobboldalinak számítottak, később meg még inkább – ugyanakkor keveset tudunk a háború során játszott szerepeikről. A hadsereg végtére is erősen szabályozott és hierarchizált szervezet volt. Az erőszak bizonyos eszközeinek alkalmazására csak fentről adhattak engedélyt. Az engedelmesség jelentőségét a náci korszakban ugyan több korábbi kutatás joggal relativizálta, de ettől még központi szerepet játszott: az utasításokat rendszerint végre is hajtották.

A fogós kérdés inkább az, hogy mindez milyen összefüggésben állt a katonák valóságérzékelésével. Tisztában voltak azzal, hogy bűncselekményekre adtak nekik utasítást és emiatt lelkiismereti válságba jutottak? Vagy pedig magától értetődőnek vették, hogy a partizánellenes harc részeként zsidókat gyilkolnak és e kérdést nem is tartották vitára érdemesnek? Erről szintén roppant kevés tudással rendelkezünk és nem is lesz egyszerű kideríteni, hogy a német katonák ezen alapvető kérdéseket miként szemlélték.

Miket tart a legfontosabb hasonlóságoknak és különbségeknek a náci Németország és kelet-európai szövetségesei, valamint az egyes szövetségesek között? Mit tart a szövetségesek Szovjetunió megszállásában vitt szerepéről?

A főbb tengelyhatalmakról, Németországról, Olaszországról és Japánról már viszonylag korán komoly kutatások folytak, diplomáciai és gazdaságpolitikai kapcsolataikat már akkoriban érdemben feltárták. Ehhez magyar kutatók is jelentősen hozzájárultak, míg például románok szinte részt sem vettek benne. Az elmúlt évek során viszont már sokkal inkább azon vitatkoztunk, hogy az erőszak politikájában melyik szövetséges milyen szerepet vitt, illetve hogy a nácik szövetségesei mennyiben voltak autonóm szereplők és mekkora volt a cselekvési szabadságuk.

Abból érdemes kiindulnunk, hogy Közép-Kelet-Európában és Délkelet-Európában már a harmincas évek közepén jobboldali fordulat következett be. Ennek része Gömbös politikája, de Bulgáriában is jobboldali államcsínyt hajtanak végre, bár ezt később hatályon kívül helyezik. 1937–38-ban aztán Romániában is a nyíltan antiszemita Goga–Cuza-kormány veszi át a hatalmat. Ekkoriban fogadják el az első zsidótörvényt Magyarországon. Ezek rendkívül jelentős változások. A harmincas évek második felére gyakorlatilag az egész diszkurzív mező jobbra tolódott. A gazdasági válság leküzdése és a fasiszták elleni politikai harc van e változások hátterében, utóbbinak része szlogenjeik átvétele is, ugyanakkor a német befolyás is szerepet kap. Cuza esetében tudható, hogy már politikai pályafutása korai szakaszában számíthatott a németek támogatására.

Ennek következtében már a háború kitörésekor új konstellációval van dolgunk, mely az 1933-as állapotokra csak kevéssé emlékeztet. Nemcsak gazdasági vagy a revizionista célokkal kapcsolatos függőségekről van szó, melyek Magyarország esetében valóban kiemelkedően fontosak, hanem transznacionális diskurzusokról is, melyek túlterjednek Németországon, sőt Kelet-Európán is. Az 1936-ban megalakuló népfront-kormány Franciaországban is polarizálódáshoz vezet és a franciáknál is megerősödik az antiszemitizmus. A spanyol polgárháborúnak aztán összeurópai polarizáció a következménye. Bár nem osztom Ernst Nolte nézeteit, amennyiben mégis európai polgárháborúról kívánunk értekezni, abban a spanyol polgárháborúnak kétségkívül központi szerepe volt. Hitler valóban úgy érzékelte, hogy Sztálin hídfőállást fog szerezni dél-nyugaton. Eközben Franco hívei masszívan antiszemiták is voltak. Tehát a kelet-európai jobboldali fordulat mellett Nyugat-Európában jobbra és balra tolódás is zajlik. Számosan e kontextusban kötnek aztán szövetséget Hitlerrel, mely korántsem csupán gazdasági-stratégiai jellegű, hanem bizony közös értékeken is nyugszik.

Ami mostanság kerül napvilágra, az a szövetségesek részvétele a megszállásban és a bűncselekményekben. Tatjana Tönsmeyer például kimutatta, hogy a szlovákok mennyire autonóm módon cselekedtek, és hogy a németekkel szemben is voltak tárgyalási alapjaik. Számos ügyben kölcsönösség állt fenn, és megállapodások köttettek. A zsidók ellen a szlovákok saját akaratukból léptek fel.14 Érdemes tisztáznunk, hogy a német politika a szövetségesekkel szemben antiszemita irányultságú és visszatérően hangsúlyozza – amint azt például Hitler 1943-ban a klessheimi kastélyban Horthyval szemben is tette –, hogy a zsidók ellen lépéseket kell tenni, mivel azok a tengelyhatalmakat belülről gyengítik, de masszív nyomásgyakorlásra, gazdasági támogatások megvonására vagy hasonlókra nem került sor. Bulgária esete is épp ezt mutatja.

A legradikálisabb eset Romániáé, Románia ugyanis 1941 júliusától részt vesz a megsemmisítő háborúban, sőt jelenlegi ismereteink szerint azt lehet mondani, hogy Besszarábiában, Észak-Bukovinában és az ún. Transznisztriában meglehetősen autonóm módon folytat megsemmisítő háborút.15 A Szovjetunió elleni támadás után mindössze egyetlen héttel bekövetkezik a helyileg szervezett jászvásári mészárlás és a románok halálvonatot indítanak útnak, melynek csaknem összes utasa megfullad. Jean Ancel kutatása szerint az áldozatok száma 14 000.16 A jászvásári ezzel kora legnagyobb tömeggyilkosságának számít. A besszarábiai és észak-bukovinai román akciók is párhuzamosan folynak a német fellépéssel, sőt a Szovjetunió elleni támadás első három-négy hetében a románok még több zsidót ölnek meg, mint a németek. Ráadásul ők már ekkor mindenkit megölnek, míg a németek az első hat hétben leginkább a felnőtt férfiakat gyilkolják.

Véleményem szerint a helyi antiszemita hagyomány ereje mindebben óriási szerepet játszik. Románia már a 19. században élesen antiszemita politikát folytat, mely az etnikai nemzetépítés részének számít. A román nemzetépítés számos súlyos problémát felvetett, nem utolsósorban a magyarkérdést. Románia 1923-ban, tehát utolsóként adott állampolgárságot zsidó lakosainak és már 1937–38-ban, Németország után elsőként kezdte el megvonni azt. Jászvásár, mellesleg a legrégebbi román egyetem székhelye, antiszemita fellegvárnak számított, az antiszemita erőszakkitörések sem voltak itt ritkák. A közvetlen politikai kontextus pedig Besszarábia és Észak-Bukovina elvesztése 1940 nyarán. A román hadsereg visszavonulásakor hajtja végre az első gyilkosságokat. 1941-ben az szolgál apropóul, hogy a zsidók állítólag együttműködtek az ellenséggel. Ezek természetesen propagandahazugságok, mégis gyorsan vezetnek öldökléshez.

A románok saját halálbrigádokkal vonulnak be a Szovjetunióba, saját Einsatzgruppe-t állítanak össze, de a gyilkosságokat elsősorban a reguláris román hadsereg, később pedig a csendőrség követi el és csak részben e halálbrigádok. Az első szakaszt aztán a zsidók kiüldözése követi Besszarábiából, Észak-Bukovinából és a Regát egyes részeiből. Ezután Románia az általa megszállt Transznisztriában folytatja megsemmisítő háborúját, amit 1942 augusztusában hirtelen abbahagy és kurzust vált. Máig vitatott kérdés, hogy miért döntöttek így – alighanem számos tényező közrejátszott. A fordulatra mindenesetre még Sztálingrád előtt kerül sor és ez Románia mellett szól.

Ugyanez a bolgárokat minősíti, akik szintén a német háború haszonélvezői voltak és a megszállt görög területeken radikális rezsimet üzemeltettek. Innen – Sztálingrád után – minden zsidót deportálnak. Ezen akciónak nincsenek túlélői, miközben a németek szinte jelen sem voltak. Kétségkívül nyomást gyakoroltak Szófián keresztül, de a deportálás így is messzemenően bolgár ügynek számított. Az embereket a bolgárok Bécsben adták át a németeknek, akik aztán a megsemmisítő táborokba transzportálták őket.

Magyarország esetében elsőként a Szovjetunió elleni háború motivációs hátterét kellene tisztáznunk. A magyarok ugyanis hamar meglehetősen radikális megszállókká válnak. A munkaszolgálat intézményén keresztül kemény antiszemita politikát folytatnak és részt vesznek a partizánellenes harcokban is. A magyar csapatokat a németek nehéznek számító helyekre irányítják, Brjanszkba és Északkelet-Ukrajnába, ahol mondhatni német stílusban cselekednek. Az általuk megölt civilek száma 15–20 000-re tehető. Emellett akad legalább egy olyan eset is, az umani, amikor a magyarok is részt vesznek zsidók tömeges meggyilkolásában. A magyarok szerepe a kamenyec-podolszki mészárlásban még nem teljesen tisztázott. Annyi mindenesetre egyértelmű, hogy a magyar kormány és a kárpátaljai adminisztráció, különösen Kozma Miklós, aki az ügymenetre óriási befolyással van, az állítólag állampolgárság nélküli zsidókat – akik részben magyar állampolgárok – kiutasítják, megítélésem szerint annak a tudatában, hogy a határ túlsó oldalán nem fognak sokáig élni. A kamenyec-podolszki tömeggyilkosság nem marad titokban és mindenki számára világos is, hogy mi történt. Részben a nemzetközi közvéleményre való tekintettel nem ismétlik meg, bár 1942-ben vannak a magyar vezérkarnak erre irányuló javaslatai. Ezeket még részletesebben kellene vizsgálni. Az autonómnak számító Magyarországon tehát már látjuk mindazokat a fejleményeket, amelyeket számos további országban is: előrehalad a zsidók kifosztása, a zsidó férfiakat kényszermunkára fogják, sőt a magyarok különböző módokon a megsemmisítő politikában is részt vállalnak.

Az 1944-es német megszállást, mely valóban az ország megszállásának tekinthető, részleteiben tudtommal még nem tárták fel. A Wehrmacht legfőképpen Magyarország keleti területein állomásozott, a Vörös Hadsereg érkeztére készült, de hogy mindez helyileg hogyan is nézett ki, arról nincsenek igazán pontos ismereteink. A nem zsidó lakosok üldözéséről, az őrizetbe vételekről – melyek gyakorisága köztudomásúlag jóval csekélyebb volt – sem tudunk még eleget.

Véleményem szerint perdöntőnek számít, hogy Horthy nem mondott le és ily módon vállalta a felelősséget. Meggyőződésem, hogy a magyar vezetőség már régóta tisztában volt azzal, hogy a zsidókkal mi fog történni Lengyelországban, tehát hogy megérkezésük után azonnal meggyilkolják majd őket. Korántsem csak a híres auschwitzi jegyzőkönyvből derül ez ki számunka vagy hasonlóan dokumentált explicit információkból. A magyar történet leglényegesebb pontját alighanem a vezetőcserék jelentik, legfőképpen pedig a Jaross-Baky-Endre hármas kinevezése, akik a holokausztot központilag irányították, a csendőrség helyi egységeivel, a regionális közigazgatással és további szervekkel szorosan együttműködve. Magyarok ezrei, sőt tízezrei vesznek tehát részt és – amennyire meg tudjuk ítélni – ezt nagyon is lelkesen teszik. Másrészt Magyarországon az ellenállás is viszonylag erősnek mondható, melyben részben az egyházak, az establishment egyes tagjai, de közigazgatási alkalmazottak is részt vállalnak. A Vatikán is erős nyomást gyakorol.

A legfőbb fázisban, májustól július elejéig a deportálások mégis akadálytalanul haladnak előre. Leállításuk megint csak azt bizonyítja, hogy Horthynak mekkora hatásköre volt még ekkor is. Ha előbb avatkozik közbe, jóval többen életben maradtak volna. A helyzet a nyilasok hatalomra jutásával később megváltozik, de ezek az alapvető tények. Sajnálatos, ha ezt a jelenlegi történetpolitika elkeni. Úgy érzem, jelenleg ezt látjuk. A mostani hivatalos álláspontot nem nevezném történelemhamisítónak. A holokauszt újrakontextualizálása zajlik és ez bizony számos formát ölt.

Erre amúgy korábban Romániában is volt példa, ahol a románok felelősségét még határozottabban próbálták elvitatni, de az EU-csatlakozással a helyzet igencsak megváltozott – kezdetben csak az elit köreiben, de azóta már társadalmi szinten is. A bolgárok kapcsán csak annyit jegyeznék meg, hogy megdöbbentően pozitív képet festettek akkori kormányukról. Mint kifejtettem, a bolgárok a megszállt területekről habozás nélkül deportálták a zsidókat. A bulgáriai zsidók sorsa is pengeélen táncolt, mikor már rég nyilvánvalóvá vált, hogy Németország elveszíti a háborút. Enyhén szólva nem érzékelem azt a sok pozitívumot, amikről a nyilvánosságban oly gyakran hallunk. Éppenséggel a románokról is elmondható lenne, hogy a regáti zsidókat kifosztották ugyan, de nem ölték meg – miközben az Észak-Erdélyben történtekért is a magyarokat terheli a felelősség.

Összességében úgy gondolom, hogy ezen államokban népi konszenzus alakult ki és ennek ereje még a németországit is meghaladta. Németország szemében a világuralom és a világ tömeggyilkosság általi megváltása volt a tét, míg ezek az országok a nemzetépítés és az etnikai homogenizáció programját akarták megvalósítani – a zsidóktól is ezért akartak megszabadulni. Az egyes országok vezető rétegeiben magas fokú antiszemita egyetértésre bukkanunk, mely ugyancsak magyarázatra szorulna, de eközben eltérő célokat látunk: a németek a megsemmisítés politikáját folytatják, míg szövetségesei inkább a kifosztás, kiszipolyozás és kitelepítés hármasát. Utóbbiak esetében elmondható, hogy amennyiben a zsidók meggyilkolása nem is szerepelt saját célkitűzéseik között, bekövetkeztét sem ellenezték. A megszállás idején is magas fokú autonómiával rendelkeztek – bár még pontosabban fel kellene mérnünk, hogy a német uralom milyen konkrét formákat öltött.

A legextrémebb eset alighanem Horvátországé, ahol is az usztasa rezsim átfogó etnikai tisztogatást folytat, mely mondhatni csak mellékesen irányul a zsidók ellen. Utóbbiban a német kívánságok is komoly szerepet játszanak, a legdurvább bánásmódban ugyanakkor a romák részesülnek. őket az usztasák maguk végzik ki, miközben egyetlen forrás sem utal arra, hogy a németek e témát akár csak érintették volna is. E tekintetben amúgy Romániában is hasonló a helyzet, ők 25 000 romát telepítenek át Transznisztriába és 11 000 a halálos áldozatok száma.

Eközben fontos leszögezni, hogy a holokauszt legfőbb felelőse egyértelműen a náci Németország volt. A zsidók kiirtását legnagyobb részt a németek hajtották végre. Sőt, az erőszakspirál kibontakozásának előfeltételeit is ők teremtették meg. Olyan cselekvési lehetőségeket hoztak létre, amilyenek korábban nem léteztek. E lehetőségeket használták ki a helyi radikálisok, akik szintén pontosan tudták, hogy mit is művelnek – már a szlovák vezetőség is tisztában volt azzal, hogy a zsidókat lengyel területen meg fogják ölni.

Nemrégiben társszerkesztője volt a kényszermunka történetéről szóló tanulmánykötetnek.17 E téma hosszú időn át viszonylag feltáratlannak számított és csak az elmúlt időszakban kutatták intenzívebben. Mit tudunk a második világháborús évek kényszermunkájának méreteiről? Hol vannak még komoly kutatási hiányosságok?

A német hadigazdaság 1941 és 1945 között egyre nagyobb számban alkalmazott kényszermunkásokat. 1939–40-ig bizonyos értelemben az idénymunka, a kényszerszerződéses munkaviszony és hasonlók hagyománya folytatódott, ezt látjuk legfőképpen Lengyelország esetében. Legkésőbb Moszkva ostromakor azonban Németországban nagy munkaerőválság lép fel. Az ostrom vereséggel zárul, rengeteg német odavész, sokakat újonnan küldenek ki a frontra, így őket Németországban pótolni kellene. A kényszermunkások száma ettől a ponttól kezdve folyamatosan emelkedik, leginkább 1942–43-ban, de gyakorlatilag a háború minden további fázisában. A háború utolsó szakaszában már a német városok minden negyedik lakosa külföldi. Közülük egyeseknek, például az olaszoknak vagy a horvátoknak, volt ugyan szerződése, de tetemes részük kényszermunkás volt. A lengyel és szovjet munkásokat különösképpen diszkriminálták. ők Németországban is kaszárnyákban kényszerültek lakni, bár helyzetük a mezőgazdaságban ettől némileg eltérő volt.

E témát ugyan helyenként már korábban is érintették, az igazi feltárás alighanem csak 1985-ben, Ulrich Herbert Fremdarbeiter című könyvével kezdődött. Herbert a jelenséget nagyon differenciáltan írja le, bemutatja egyes vállalkozások részvételét és a német gazdaság egészének működését is.18 A kilencvenes évek óta, különösen pedig az 1999-ben elfogadott jóvátételi törvény óta számos újabb kutatás készült. Ezek többsége helyi vagy regionális érdeklődésű. Andreas Heusler például kiválóan feldolgozta e történet müncheni részét.19 A kényszermunka németországi történetéről tehát immár kiterjedt ismeretekkel rendelkezünk és a kényszermunkások tapasztalatairól is sokat tudunk – bár az utóbbihoz kétségkívül meglehetősen sokára jutottak csak el a kutatók.

Személy szerint nem a németországi, hanem a megszállt és a szövetséges államokbeli kényszermunkával foglalkoztam. Az Erinnerung, Verantwortung, Zukunft alapítvány keretében Tanja Sebtával közösen kiadott kötetem is erről szól. E témában korábban tényleg alig akadt kutatás. Mindössze elnagyolt becsléseket tehetünk, mely szerint a Német Birodalmon kívüli kényszermunka mennyisége a birodalmon belüliével vetekszik – a Birodalomba összesen mintegy 6–8 millió kényszermunkást deportáltak. A megszállt területeken különböző, helyenként kevéssé feltárt egységek adatait kellene összeadnunk, de sok esetben egyre pontosabb számokkal rendelkezünk.

Kelet-Európában különösen széles körű volt a munkára kényszerítés. Meggyilkolásuk előtt a zsidó férfiakkal is rendszerint kényszermunkát végeztettek – a gettókban vagy másutt. A parasztok szintén rengeteg büntető munkát voltak kénytelenek végezni, vagy mert a beszolgáltatásokat nem sikerült teljes mértékben teljesíteniük, vagy a partizánellenes akciók részeként. Egyes területeken gyakorlatilag az egész lakosságot a Birodalomba deportálták vagy kényszermunkás-zászlóaljakba szervezték. Ez történt például Fehéroroszországban, ahol óriási beruházásokon, sáncépítésen és hasonlókon kellett dolgozniuk.

A munkakörülmények Lengyelországban, a Szovjetunióban és részben Jugoszláviában is sokkal rosszabbak voltak, mint a Német Birodalmon belül. E területeken a civil lakosság is eleve éhezett, a kényszermunkások táplálása pedig még siralmasabb volt. Eközben erőszakos cselekedetekre is jóval gyakrabban került sor – az elkövetőknek kényszermunkások meggyilkolása esetén sem kellett semmilyen büntetéstől tartaniuk.

Könyvünkben számos kisebb projektre, helytörténészek munkáira és egyetemi kutatásokra támaszkodhattunk, de ezzel együtt is óriási hiányosságokat észleltünk. Ez korántsem csupán Kelet-Európára vonatkozik. A Todt Szervezet Franciaországban is aktív volt. Norvégiában is szörnyen bántak a szovjet hadifoglyokkal, itt ráadásul számos jugoszláv „partizángyanús” egyént is megöltek. E jelenségek a tágabb nyilvánosság számára még teljességgel ismeretlenek. Helytörténeti művekben ugyan gyakran felbukkannak, de szisztematikus feltárásuk még várat magára.

A szövetségesekkel kapcsolatban is hasonló a helyzet. Különösen áll ez a magyar kényszermunka, az ún. munkaszolgálat történetére, amiről tudtommal továbbra sem készült még nagymonográfia, bár számos dokumentációs projekt megvalósult már.20 A bolgár kényszermunkarendszerbe nemcsak a zsidókat kényszerítették, hanem a törököket is, továbbá pomákokat és romákat is. A bolgár rendszer mondhatni minden nem kívánatos kisebbség ellen irányult. A célkitűzés itt is az volt, hogy e kisebbségek ne kerüljenek a hadseregbe, ugyanakkor mégiscsak kizsákmányolhassák őket. A bolgár eset azonban nagyon összetett, ugyanis a kényszermunka körülményei összességében sokkal jobbak voltak, mint például Magyarországon. Románia történetét e szempontból sajnos nem ismerem kellőképpen, bár a kényszermunka ott is jelentős tényező volt. Kifejezetten sokat tudunk Horvátországról, különösen a jasenovaci kényszermunka- és megsemmisítő táborról. Egyes foglyoknak itt is kényszermunkát kellett végezniük, de szemlátomást nem túlzottan szervezett módon. Feltártnak tekinthető még a bori rézbánya története, ahol többek között magyar zsidók voltak kénytelenek roppant nehéz körülmények között dolgozni.

Összességében hatalmas kutatási területről van tehát szó. E kényszermunka-programok különösen fontosak a végrehajtás helyeinek identitása szempontjából, de összeurópai szempontból is jelentős történeti témát kínálnak.

Többször kifejtette már, hogy mennyire fontosnak tartja az összehasonlító kutatásokat, ugyanakkor tisztázta az is, hogy nem rezsimeket, hanem sokkal inkább kisebb egységeket lenne érdemes összehasonlítanunk. A náci történet mely elemeit tartja összehasonlításra alkalmasnak? Mi a nácizmus és a sztálinizmus oly sokat vitatott összehasonlításának a potenciális haszna és hol vannak a korlátai?

Az összehasonlítás a történettudomány egészében, így Németországban is felfutott. Rengeteg összehasonlító munka jelent már meg, ezek azonban alapvetően hagyományos jelenségeket vizsgálnak, úgy mint a sport Angliában és Németországban vagy például a polgáriasság formái. Utóbbi ugyebár a német különúttal kapcsolatos viták szempontjából is meghatározó jelentőségű, bár az összehasonlítás a különút-tézist sem igazolni, sem cáfolni nem tudja, hiszen mindössze az utak eltéréseire világíthat rá.

A komparatisztika a nácizmus kutatásában mostanáig csekély szerepet kapott és ennek legfőbb oka nem más, mint hogy a nemzetiszocializmus összehasonlíthatatlannak számít. Emiatt komoly hiány alakult ki, ami még a totalitarizmus paradigmája esetén is megfigyelhető. Igaz ugyan, hogy e keretben az ötvenes és hatvanas, majd a kilencvenes években is sor került összehasonlításokra, ezek azonban többnyire roppant elnagyoltak voltak. Az összehasonlítás e fajtáját leginkább politológusok művelték, ráadásul mostanra ők is elfordultak e témától.

Az európai autoriter rendszerek Salazartól és Francótól a Baltikumig terjedő spektrumáról még nem születtek érdemi művek. A náci rendszer első éveiben is számos ezekkel összevethető jelenségre bukkanunk, de ezeket sem elemezte még senki. A tekintélyelvű rendszerek kutatása gyakorlatilag megszűnt. Nagyon úgy tűnik, hogy a szovjet blokk idején még több ilyen kutatás folyt, gondoljon például Jerzy Borejsza lengyel történész munkásságára.21

Ami a megszállásokat és a különböző helyeken elkövetett bűncselekményeket illeti, számos összehasonlító munka áll rendelkezésünkre és születtek már szintézisek is. Hármat említenék: Hans Umbreit művét,22 aki a német világháború-projekt részeként publikált ilyet, Werner Röhr munkáját,23 aki egy nagyszabású dokumentumkiadási projekt keretében a német megszállásokat dolgozta fel, és Czes³aw Madajczyk szintézisét. Alighanem utóbbi a legfontosabb, bár nemzetközileg szinte teljesen ismeretlen. Madajczyk Lengyelországban a megszállás kutatásának doyenje volt, aki a nyolcvanas évek elején a fasizmus és a megszállás történetét kétkötetes munkában elemezte.24 A második kötet a szisztematikus elemzés magasiskolájának nevezhető, a megszállás céljait, az erőszak alkalmazását vagy éppenséggel a különböző funkcionáriusok viselkedését egyaránt tárgyalja. Madajczyk a kultúrpolitikákat is összevetette és Olaszországot is bevonta az elemzésbe. Több mint ötven levéltárban kutatott, hogy mindezt kivitelezhesse. Később sajnos nem akadt méltó utódja. Volt ugyan egy nagyprojekt The Impact of National Socialist and Fascist Rule címen, de meglehetősen visszhangtalan maradt. Megjelent ugyan több, részben összehasonlító jellegű kötet, de ezek eléggé egyenetlen színvonalúak.25

Engem az analitikus összehasonlítás módozatai érdekelnek. Olyan szinteket kellene találnunk, ahol az összehasonlításoknak tényleg van értelme és el is végezhetők. Ez jelenthet például lokális vagy regionális kutatásokat. Bizonyos városok esetében már próbálkoztak is ilyesmivel, bár többnyire meglehetősen szimpla várostörténeti művek születtek. Úgy gondolom, hogy hetven év alatt rendkívül sok tudást sikerült felhalmoznunk és ezért újabb elsődleges kutatások nélkül is lehetséges lenne innovatív munkákat alkotni. Ennek előfeltétele az újszerű kérdésfelvetés, például hogy mik a megszállás során alkalmazott erőszak és anyagi kifosztás legfontosabb tényezői? E kérdést számos különböző országgal kapcsolatban fel lehetne tenni. Meggyőződésem, hogy újszerű eredményekre lehetne jutni. A meglévő irodalom alapján a mozgástér mértékéről vagy a revizionizmus szerepéről is jóval többet lehetne még mondani.

Nyugat-Európában kétségkívül létezik az összehasonlítás egyfajta hagyománya. Ez a holokauszttal kapcsolatban leginkább azt kutatja, hogy például a hollandiai zsidóknak miért ölték meg csaknem 80%-át, míg Franciaországban a zsidók körülbelül 75%-a végül túlélte a háborús éveket. E kérdés mindmáig hevesen vitatott. Érzésem szerint ezen összehasonlításokkal az a baj, hogy mégiscsak a német politikákat kellene kiindulópontnak vennünk és ezek korántsem egyeztek meg. A németek hol így, hol meg úgy döntöttek, hol radikálisabban léptek fel, hol kevésbé, ami az értelmes összehasonlítást rendkívül megnehezíti.26 A kelet-európai tengelyhatalmak kapcsán is születtek már összehasonlítások, de ennek keretében leginkább csak a vezetőket, Antonescut, Horthyt vagy Tisót hasonlították össze.27 Az összevetést jóval szélesebb alapokon kellene elvégezni. Úgy gondolom, hogy az Antonescu által játszott szerepet roppant nehéz megmagyarázni. ő ugyanis nem számít ideológiailag iskolázott embernek, később ugyan Cuza hívének vallotta magát, de elsősorban katonai képzettségű, aztán mégis a zsidók elpusztítását tűzi ki célul. A kérdés tehát az lehetne, hogy mi is a különbség a hagyományos állami szervezetek és az ideológiailag motiváltak viselkedése között?

Falvak vagy kisvárosok megszálláskori történetét is érdemes lenne különböző szinteken megvizsgálni. Ennek folyamán többek között a kollaboráció szerepét is tisztázhatnánk. Nyugat-Lengyelországban például – a Főkormányzósággal ellentétben – szinte nem is volt kollaboráció, nem voltak helyi rendőrök. A kérdés, hogy ennek összességében mekkora szerepe volt? Tudjuk, hogy a lengyel ún. kékruhás rendőrség tagjai 1943 után önkéntesen felkutatják a bujkáló zsidókat, sőt a legújabb kutatások szerint részben ők is ölik meg őket. Ez tényleg drasztikus kutatási eredmény.28

Az analitikus összehasonlítás korántsem öncél, célja részben az, hogy saját kutatási tárgyunkat is jobban megérthessük. Jelentős eltérésekre is érdemes felhívni a figyelmet, de a legfontosabb cél mégiscsak a tipizálás. A megszállás esetében például tizenhét országot kellene összevetnünk. Mivel 100 000 esetet nem lehetséges egyenként figyelembe venni, eleve muszáj tipizálnunk.

A második kérdés a totalitárius nagydiktatúrák összevetése. Személy szerint én pártolom, sőt kézenfekvőnek tartom ezt az összehasonlítást, hiszen vannak markáns átfedések. Lengyelország 1939 és 1941 közötti története az összehasonlítás elvégzéséhez mondhatni laboratóriumi körülményekkel szolgál. Az országot csaknem félbevágják, bár a lakosság kétharmada kétségkívül a németekhez kerül. Értelemszerűen megegyezik az időpont, de megegyeznek a geostratégiai előfeltételek is. Mindkét megszálló esetében erős lengyelellenes hagyományokat találunk, mely a sztálinizmus esetében már 1937–38-ra tömeggyilkosságokba torkollik. 1939–41-ben a két rendszer eleve roppant hasonlónak tűnik, hasonlóbbnak, mint korábban vagy később. Ha pusztán az áldozatok számát vizsgáljuk, azok ezekben az években még csaknem azonosak. Akár úgy is érvelhetünk, hogy a meglepő a történetben az, hogy a sztálini üldöztetés mértéke csökken, míg a nácié növekszik.

1939–41-ben mindkét rezsim tömegeket deportál, bár céljaik eltérőek. A németek csak a területet akarják megkaparintani, míg a szovjetek a lakosságot is – utóbbiak a „szovjet paradicsomba” akarják őket integrálni. Ez kétségkívül alapvető különbségnek számít. Ezzel együtt is rengeteget tanulhatnánk még az apparátusok, például a Gestapo és az NKVD összehasonlító elemzéséből. Erre mostanáig csak tanulmányok keretében került sor, monográfiák még nem születtek – volt ugyan Freiburgban egy disszertációs terv, de végül sajnos nem valósult meg.

Ez esetben is fontos lenne vizsgálni, hogy mi értelme van totalitárius típusról beszélnünk. Pontosan mi a szerepe a sajátos értékrendű és alapvetően ideológiailag vezérelt funkcionáriusoknak? Mennyiben különböznek a klasszikus hivatalnokoktól? Lehet, hogy időközben utóbbiak is roppant népiesek és markánsan antiszemiták lettek, de azért elvileg mégiscsak formális szabályrendszerek szerint tevékenykednek. Az egyik releváns kérdés tehát az lenne, hogy a bürokratákat mennyiben gátolja a bürokratikus minta. Effajta kérdések alapján lehetne a tekintélyelvű és a totalitárius rendszerek közti különbségeket felmérni. E téren bizony van még mit feltárnunk.

Összehasonlító kutatások amúgy immár Németországban is folynak. Jelenleg elsősorban a drezdai Hannah Arendt Intézet keretében végzik őket. A náci rendszert és az NDK-t vetik össze, projekttémájuk Szászország története. Leginkább középszintű rendőrapparátusokat, pártfunkcionáriusokat, körzetvezetőket vizsgálnak. Ezen a szinten érdemes összevetést végezni. Személy szerint kíváncsian várom az eredményeket, akárcsak a további hasonló kutatásokat.

Ugyanakkor azt is be kell látnunk, hogy a nyilvánosság szempontjából roppant szenzitív kérdésekről van szó. Emiatt szükséges, hogy tudományos kutatásainkat megfelelően kontextualizáljuk. Nem hivatkozhatunk módfelett hanyagul arra, hogy az egyik esetben a holokausztot követték el, a másikban meg megölték a kulákokat…

A holokauszt kutatása az elmúlt évtizedekben jelentősen nemzetköziesedett. Ön szerint mennyiben áll még, hogy a német kutatók elsősorban az elkövetőkre fókuszálnak és emiatt némileg sajátos tudományos profillal rendelkeznek? Egyáltalán vannak még jelentős különbségek a németországi és más országokbeli kutatók között? A második világháborúval kapcsolatos kortárs német, lengyel, ukrán és orosz perspektívákat mennyire látja eltérőnek?

A nácizmus és különösen a holokauszt kutatása valóban erősen nemzetköziesedett, és ez nagyon fontos és pozitív fejlemény. A holokauszt-kutatás a nyolcvanas és kilencvenes években az Egyesült Államokban, Nagy-Britanniában, Németországban és részben Franciaországban is felívelt, mára pedig már Japánban, sőt valamennyire még Kínában is intézményes formát öltött. Kínában a Nanking Intézet foglalkozik vele, mely eredetileg – az áldozati narratívát követve – az 1937-es mészárlás tanulmányozására jött létre.

Ennek ellenére úgy érzem, hogy jelenleg inkább európaiasodásról beszélhetünk, mivel az Egyesült Államok historiográfiája időközben határozottan elfordult a nácizmus tanulmányozásától. A hetvenes és nyolcvanas évek Amerikájában még számos professzor foglalkozott vele, aminek akkoriban migrációs háttere is volt, de mostanra mindez gyakorlatilag megszűnt. A kivételt épp a holokauszt kutatása jelenti, de Amerikában ez is inkább a memorializáció irányába fejlődik. Zajlanak ugyan tudományos kutatások is és néhány egyetemen, mint például a Chapel Hillen vagy a Rutgers-en ezek komolyabb teret kapnak, de érzésem szerint a hangsúly nem a tudományos kutatáson van.

Szükséges tisztáznom, hogy nem vagyok a szűken vett holokauszt-kutatás híve, mely kizárólag a zsidók elleni népirtással foglalkozik. A holokauszt része a náci erőszak történetének és természetesen az általános történelemnek is. Nem igazán érdemes a tágabb összefüggések feltárása nélkül vizsgálódni. A világháború vagy a nemzetiszocialista Németország kutatására specializálódó intézeteket ezért alkalmasabbaknak érzem a feladatok elvégzésére.

A holokauszt-kutatás programjai engem némileg a népirtások kutatására emlékeztetnek, amelynek során a kiemelkedő eseteket állítják egymás mellé, az örmények elleni népirtást, a holokausztot, valamint egyre inkább a sztálini gyilkosságokat, Kambodzsát és Ruandát, valamint – módfelett problematikus módon – a kilencvenes évek jugoszláv háborús bűneit, amelyek mégiscsak más kategóriába tartoznak. Ez esetben szemlátomást politikailag meghatározott agendával van dolgunk. Ami Németországot illeti, a népirtások kutatása e kontextusban jött létre. A népirtás fogalmát jogi és politikai szempontból is hasznosnak gondolom, a történettudományi elemzésben viszont már jóval kevesebbre tartom.

A német kutatói hagyomány alapja valóban az önátvilágítás. Az elkövetők kutatása kézenfekvő, hiszen a releváns dokumentumokat itt őrzik, ráadásul nyelvi akadályok sincsenek. Nem gondolom, hogy elsősorban identitásprojekttel lenne dolgunk, melynek értelmében a nácizmust ún. negatív identitásunk alapjává tennénk. A nácizmus német történelembe való integrációjáról van szó. A történészek immár a húszas évektől az ötvenes évekig terjedő áttekintések megalkotására törekszenek. Erre hosszú évtizedeken át nem került sor és csak az elmúlt húsz évben vált egyre erőteljesebb tendenciává. Németország huszadik századi történetében ugyanis akadnak olyan közösségek, melyek elhagyják az ország földrajzi határait, a legszörnyűbb bűntetteket követik el, majd visszatérnek, de amelyeket nem kell a német társadalomba integrálni, mivel már eleve integráltak. Az egyes miliők fennmaradnak. E tekintetben érdemes lenne megvizsgálni – és ennek érdemi kutatására még sose került sor –, hogy például a pomerániai vagy a sziléziai németek integrációja miként folyt.

A kortárs paradigma a holokauszt minden oldalról való megvilágítása. Ennek szellemében az elmúlt tíz-tizenöt év során a holokauszt ún. áldozati története egyre inkább részévé vált a németországi kutatásoknak is. Németországban immár a zsidó történetírás is markánsan jelen van, komoly szaktudás halmozódott fel, tehát rendelkezünk a holokauszt többoldalú tárgyalásának előfeltételeivel. Az Egyesült Államokban vagy Izraelben, ahol a Jewish Studies hagyományai erősebbek, mindez már korábban adott volt.

Eközben úgy érzékelem, hogy a nemzetközi holokauszt-kutatás épp az ún. szemlélők kutatását helyezi egyre inkább előtérbe, és rendre vizsgálni kezdi Európa társadalmait és a kollaboráció kérdéseit. Ehhez megint csak teljesen más készségekre van szükség. Nagyon bízom abban, hogy e téren Kelet-Európában is mind több kutatást kezdeményeznek majd. Remélem, hogy a kelet-európaiak kutatási eredményeit máshol, így Németországban és Amerikában is figyelembe veszik majd, és megindul a sokoldalú eszmecsere.

A holokauszt-kutatás európaiasításának már vannak rendkívül fontos kísérletei. Az European Holocaust Research Infrastructure projekt ugyan hamarosan véget ér, de reméljük, hogy lesz második felvonása. Több szinten is érdemes együttműködnünk. Kulcsfontosságú, hogy egyenlő partnerekként tekintsünk egymásra, ne pedig nyugati felsőbbrendűséggel közelítsünk „újdonsült” kollégáinkhoz.

A nemzetköziesedés Kelet-Európában is zajlik, a nemzetközi tudományos diskurzusok itt is érvényesülnek, bár jelenleg kétségtelenül a nemzeti narratívák kiépítése zajlik. Utóbbira nem magában a holokauszt-kutatásban kerül sor, hanem a történettudomány egészében, de a kettő között meglehetősen nyilvánvaló a feszültség. Ennek talán legmarkánsabb példája épp Magyarország, ahol a holokausztnak nincs igazán helye a magyar történelemben. E hely talán korábban sem volt tisztázott, de a kilencvenes években az összkép azért mégiscsak másmilyennek tetszett. Ugyanakkor Magyarország nem nevezhető kivételesnek, hiszen Lettországban és Litvániában is e történet áthárításának kísérleteit látjuk.

A nemzeti narratívák természetesen részei a nemzetépítésnek és konjunkturális hatásoknak vannak kitéve – épp ezt látjuk Ukrajnában. Az orosz helyzet e tekintetben rendkívül összetett. Egyrészt, a holokauszt nem része az orosz nemzeti elbeszélésnek, ugyanakkor mivel egyes kutatók állást kívánnak foglalni balti és ukrán kollégáikkal szemben, története mégiscsak szerepet kap. Oroszországban van például egy Történeti Emlékezet nevű alapítvány, mely szemlátomást pontosan ezen az alapon tevékenykedik.29Eközben Oroszországban és Ukrajnában is folyik minőségi holokauszt-kutatás, azonban ez mindkét országban meglehetősen elszigetelt jelenségnek számít. E kutatások ugyanis vagy a helyi nemzeti narratíva részeivé válnak és emiatt nemzetközileg nem eléggé kompatibilisek, vagy éppenséggel e narratívától is elkülönülnek és ily módon kettős elszigeteltség a sorsuk.

A nácizmus, a második világháború és a holokauszt történetével kapcsolatban mely témák kutatása folyik jelenleg? Lát esetleg különösen vitatott kérdéseket?

Mint már utaltam rá, a nácizmus történetét elsősorban Németországban és Ausztriában kutatják. E kutatások intézményes módon folynak, de az intézményrendszer roppant sokrétű és nehezen átlátható. Párhuzamos kutatóintézeteink vannak, és részben az emlékhelyek is végeznek történeti kutatásokat. Eközben a nemzetiszocializmus történetének Németországban mindössze egyetlen professzora van, mégpedig a berlini Humboldt Egyetemen. Külföldön járva az tűnt fel, hogy a nemzetiszocializmus történetét milyen kevéssé kutatják. Van ugyan néhány kivétel, főleg Amerikában meg Franciaországban, de leginkább tankönyvek jelennek csak meg, új kutatási eredmények nemigen vannak.

Németországban a háborús társadalom és a társadalomtörténet kérdései váltak rendkívül fontossá. A kutatók fél évszázadon keresztül szinte csak a Harmadik Birodalom első felével foglalkoztak, érthető, ha figyelmük most fokozottan a második hat évre irányul. A kutatás kultúrtörténetiesedése azonban még előttünk áll. A náci propagandáról például már a hatvanas években is számos publikáció jelent meg, a náci diskurzusoknak azonban hiányoznak az újszerű elemzései. A propaganda társadalmi szerepéről és hatásáról nincsen a kortárs tudományos színvonalnak megfelelő tudásunk. Nem igazán tudjuk, hogy a németek miről hogyan értesültek és miként fogadták be ezen információkat. Vannak kiállítási katalógusaink és a Jud Süss című filmet is számosan elemezték már, de magas színvonalú, átfogó kutatások e téren még előttünk állnak. Sokatmondó tény, hogy mindössze néhány éve jelent meg Jeffrey Herf könyve a nácik zsidóellenes propagandájáról és mindmáig ez a témában írott egyetlen monográfia.30

Az európaiasodás kapcsán alapkérdés, hogy a megszállás tapasztalatai milyenek is voltak. E kérdés megválaszolásakor az 1930-as éveket is újra kellene gondolnunk. A kollaborációt is újfajta módokon lenne érdemes értékelnünk. Jelenleg heves fogalmi vitáknak vagyunk a tanúi. Az egyik fő kérdés, hogy vezessünk-e be új fogalmakat, amilyen például a kooperáció. A göttingeni Történésznapon épp a kollaboráció fogalmának megtartása mellett érveltem, ugyanis úgy vélem, hogy e fogalom pótolhatatlan.31 A kooperáció szerintem messze túl általános – ennek ellenére meggyőződésem, hogy továbbra is használni fogják.

Mint már említettem, a népirtás-kutatással nem vagyok megelégedve, bár az erőszak 1930-as és 1950-es évek közötti – „véres övezet”-beli és azon túli – fellángolásának értelmezési kísérleteit nagyon fontosnak tartom. Ennek során azt is érdemes tárgyalnunk, hogy később mitől lett Európa annyira békés. Az emberi jogok történetírása épp roppant divatosnak számít, de a kutatók mostanáig elsősorban a hetvenes és nyolcvanas évekre fókuszáltak, pedig hasznos lenne néhány évtizedet visszalépniük.

A nyilvánosságok érdemi kutatását is kívánatosnak tartom. Hogyan is néz ki a német és a megszállt országok nyilvánossága és miket kommunikálnak bennük? A globális nyilvánosságra vonatkozóan is számos kérdést kellene még tárgyalni. Azt a kérdést például, hogy az amerikaiak miért nem bombázták az Auschwitzba vezető vonatutat, mindmáig kontextusából kiragadva szokás tárgyalni. Az effajta kérdéseket jóval átfogóbb módon kellene feltenni. Hogyan érzékelik az amerikaiak a másik oldal által gyakorolt erőszakot? Mit tudtak például a nyugatiak a szovjet hadifoglyok tömeges elpusztításáról? Jelenlegi tudásom alapján azt mondhatom, hogy tudtak ugyan róla, de nem avatkoztak közbe, mert azt a háború következményének tartották. Egy másik kérdés az lenne, hogy a globális nyilvánosságának milyen volt a szerkezete. Emellett fel kellene tárni a civil társadalom kortárs szerepét is. Egyes nemzetközi segélyszervezetekről, akárcsak a zsidó vagy éppenséggel a kvéker szervezetekről már rengeteget tudunk, de e tudást még rendszerezni kellene.

A második világháborút eközben szinte senki sem kutatja már. Ezt óriási problémának tartom. Úgy gondolom, hogy jelentős tudásvesztés előtt állunk. A második világháború politika- és hadtörténetének nagy kutatói, Hans-Adolf Jacobsen vagy Gerhard Weinberg – utóbbi a háborúvezetés és a holokauszt összefüggéseit kutató kevesek egyike – távozóban vannak. A háború emlékezetének túlhajszolása korában a háború történetét rendszerint teljesen ismertnek állítják be, pedig ez koránt sincs így.

Paradox fejleményeknek lehetünk szemtanúi: a második világháborút mindig is világháborúként értelmezték, ellenben most, amikor mindenki a globális kutatásokról beszél, a világháborút szinte senki sem tárgyalja. Az első világháború kapcsán történt már ugyan néhány részleges próbálkozás, Jörg Leonhard új könyve is ezek közé tartozik.32 Az első világháború azonban alapvetően európai háború tágabb nemzetközi keretben, a második ellenben már valódi világháború. A világ szót tehát sokkal komolyabban kellene vennünk, erősebben összpontosítva a globális összefüggésekre. Többet kellene foglalkoznunk az erőszak Ázsiában és Afrikában gyakorolt formáival. A japánok például a németekéhez hasonló megsemmisítő háborút folytattak Észak-Kínában. A Mao partizánjai ellen indított harcuknak valószínűleg több áldozata volt, mint a németekének a Szovjetunióban, bár a japánok nem követtek el a holokauszthoz hasonlíthatót. A nankingi mészárlásra mindmáig jóval több figyelem irányult ennél. Van ugyan számos kínai dokumentációs projekt, ezek azonban rendkívül magas áldozati számokat adnak meg.

Érdeklődésem mostanában egyre inkább az erőszak kutatása felé fordult. Úgy gondolom, hogy e téren a hetvenes évek jelent majd különösen érdekes témát. A történészek jelenleg leggyakrabban az olajválsággal és az atomenergiával kapcsolatos kérdéseket tárgyalják, de az 1965 és 1979 közötti periódus egyúttal a háború utániak legvéresebbike és e tekintetben mindmáig csaknem teljesen feltáratlan.

A nemzetiszocializmussal kapcsolatos kortárs vitáink eközben leginkább a jelenségek pontos besorolására vonatkoznak. Ilyen volt például a Timothy Snyder Bloodlands című könyvével kapcsolatos vita is.33 Nagy nyilvános vitákra szemlátomást egyre kevésbé kerül sor. Ez részben kétségkívül annak köszönhető, hogy a kutatások időközben jóval konkrétabbak és összetettebbek lettek. Húsz-harminc éve még 500 oldalnyi dokumentummal nagy csatákat lehetett vívni. Ez többé nem lehetséges.

FORDÍTOTTA LACZÓ FERENC

JEGYZETEK

1. A fenti interjú Laczó Ferenc 2015-ben megjelenő Német múltfeldolgozás. Beszélgetések történészekkel a huszadik század kulcskérdéseiről című kötetének része. A beszélgetésre 2014. október 7-én került sor Münchenben.

2. Dieter Pohl, „Nationalsozialistischer Judenmord als Problem von osteuropäischer Geschichte und Osteuropa-Geschichtsschreibung” in Jahrbücher für Geschichte Osteuropas, 40 (1992).

3. Dieter Pohl, Von der „Judenpolitik” zum Judenmord. Der Distrikt Lublin des Generalgouvernements 1939–1944 (1993). Dieter Pohl, Nationalsozialistische Judenverfolgung in Ostgalizien 1941–1944 (1996).

4. David Irving, Hitler’s War (1977).

5. Lásd Conquest alábbi műveit: Robert Conquest, The Great Terror: Stalin’s Purge of the Thirties (1968). Robert Conquest, Kolyma: The Arctic Death Camps (1978). Robert Conquest, Inside Stalin’s Secret Police: NKVD Politics, 1936–1939 (1985). Robert Conquest, The Harvest of Sorrow: Soviet Collectivization and the Terror-Famine (1986). Medvedevtől angolul lásd műve első kiadását: Roy Medvedev, Let History Judge: The Origin and Consequences of Stalinism (1972).

6. Magyarul: Ránki György: 1944. március 19. Magyarország német megszállása (1978, második, bővített kiadás). Németül: György Ránki, Unternehmen Margarethe. Die deutsche Besetzung Ungarns (1984).

7. Wolfgang Benz (szerk.), Dimension des Völkermords. Die Zahl der jüdischen Opfer des Nationalsozialismus (1991).

8. Adalbert Rückerl (szerk.), Nationalsozialistische Vernichtungslager im Spiegel deutscher Justizakten (1978).

9. Dieter Pohl, Die Herrschaft der Wehrmacht. Deutsche Militärbesatzung und einheimische Bevölkerung in der Sowjetunion 1941–1944 (2011).

10. Dieter Pohl, Justiz in Brandenburg 1945–1955 (2001).

11. Waitman Beorn, „Negotiating murder: a Panzer signal company and the destruction of the Jews of Peregruznoe, 1942” in Holocaust and Genocide Studies, 23/2 (2009).

12. Johannes Hürter, Hitlers Heerführer: die deutschen Oberbefehlshaber im Krieg gegen die Sowjetunion 1941/42 (2006).

13. Sönke Neitzel és Harald Welzer, Soldaten. Protokolle von Kämpfen, Töten und Sterben (2012). Felix Römer, Kameraden. Die Wehrmacht von Innen (2012).

14. Tatjana Tönsmeyer, Das Dritte Reich und die Slowakei 1939–1945 (2005).

15. Simon Geissbühler, Blutiger Juli. Rumäniens Vernichtungskrieg und der vergessene Massenmord an den Juden 1941 (2013). Vladimir Solonari, „Patterns of Violence: Local Population and the Mass Murder of Jews in Bessarabia and Northern Bukovina, July–August 1941” in Kritika: Explorations in Russian and Eurasian History, 8/4 (2007). Jean Ancel, Transnistria, 1941– 1942: The Romanian Mass Murder Campaigns. Volume 1: History and Document Summaries (2003).

16. Jean Ancel, Prelude to Mass Murder. The Pogrom in Iaºi, Romania, June 29, 1941 and Thereafter (2013).

17. Dieter Pohl und Tanja Sebta (szerk.), Zwangsarbeit in Hitlers Europa. Besatzung, Arbeit, Folgen (2013).

18. Ulrich Herbert, Fremdarbeiter. Politik und Praxis des „Ausländer-Einsatzes” in der Kriegswirtschaft des Dritten Reiches (1985).

19. Andreas Heusler, Ausländereinsatz. Zwangsarbeit für die Münchner Kriegswirtschaft 1939–1945 (1996).

20. Lásd például Robert Rozett, Conscripted Slaves. Hungarian Jewish Forced Laborers on the Eastern Front during the Second World War (2014).

21. Jerzy Borejsza és Klaus Ziemer (szerk.), Totalitarian and Authoritarian Regimes in Europe. Legacies and Lessons from the Twentieth Century (2006).

22. Hans Umbreit, „Auf dem Weg zur Kontinentalherrschaft” in Das Deutsche Reich und der Zweite Weltkrieg, Band 5/1 (1988). Hans Umbreit, „Die deutsche Herrschaft in den besetzten Gebieten 1942–1945” in Das Deutsche Reich und der Zweite Weltkrieg, Band 5/2 (1999).

23. Werner Röhr (szerk.), Europa unterm Hakenkreuz. Analysen, Quellen, Register (1996).

24. Czes³aw Madajczyk, Faszyzm i okupacje 1938–1945. Wykonywanie okupacji przez pañstwa Osi w Europie (1983–1984, két kötet).

25. Robert Gildea, Olivier Wieviorka and Anette Warring (szerk.), Surviving Hitler and Mussolini. Daily Life in Europe (2006). Lieve Gevers and Jan Bank (szerk.), Religion under Siege I: The Roman Catholic Church in Occupied Europe (1939–1950) (2007). Lieve Gevers and Jan Bank (szerk.), Religion under Siege II: Protestant, Orthodox and Muslim Communities in Occupied Europe (1939–1950) (2007). Martin Conway and Peter Romijn (szerk.), The War of Legitimacy in Politics and Culture 1936–1946 (2008). Pertti Ahonen et al. (szerk.), People on the Move. Forced Population Movements in Europe in the Second World War and its Aftermath (2008).

26. Pim Griffioen és Ron Zeller, Jodenvervolging in Nederland, Frankrijk en België, 1940–1945. Overeenkomsten, verschillen, oorzaken (2011).

27. Asher Cohen, „Pétain, Horthy, Antonescu and the Jews, 1942–1944: Toward a Comparative View” in Yad Vashem Studies, 18 (1987). György Ranki, „Horthy, Tiso and the Holocaust” in Hans Lemberg (szerk.), Bildungsgeschichte, Bevölkerungsgeschichte, Gesellschaftsgeschichte in den böhmischen Ländern und Europa (1988).

28. Jan Grabowski, Judenjagd. Polowanie na Ÿydów 1942– 1945. Studium dziejów pewnego powiatu (2011).

29. Lásd http://www.historyfoundation.ru/index_en. php.

30. Jeffrey Herf, The Jewish Enemy. Nazi Propaganda During World War II and the Holocaust (2006).

31. A 2014 szeptemberében megrendezett 50. Deutscher Historikertagról van szó – L. F.

32. Jörg Leonhard, Die Büchse der Pandora. Geschichte des Ersten Weltkriegs (2014).

33. Magyar fordításban: Timothy Snyder: Véres övezet. Európa Hitler és Sztálin szorításában (2012).