Migráció és a kínai globalizáció

Jugoszlávia nevezetes kivételével az államszocializmus feltűnő sajátossága volt, hogy határozottan ellenezte az emberek szabad mozgását az országhatárokon át. Nyugaton széles körben népszerű véleménynek számított, hogy efféle korlátozások nélkül a „népek börtönéből”, illetve ennek kelet-európai csatlósállamaiból a lakosság tömegesen hagyná el hazáját. És valóban, ahol a korlátozásokat feloldották, legtöbbször kiderült: ez maguknak az illető rendszereknek a bukásához szolgált előjátékul.

Amikor 1986-ban a Kínai Népköztársaság hatályba léptetett egy új törvényt, amely első ízben tette lehetővé a külföldre utazást magánszemélyek számára, úgy tűnt, az intézkedés összhangban van egyes kelet-európai országok reformista politikai törekvéseivel. Ekkoriban történt, hogy Magyarország megszüntette a kétféle – szocialista, illetve kapitalista országokba érvényes – útlevelet, és bevezette helyettük a „világútlevélként” beharangozott okmányt. Az Tienanmen téri tüntetések 1989-es vérbe fojtása után azonban a Kínai Kommunista Párt nem volt hajlandó követni testvérpártjait az ellenzéki létbe. Negyedszázad múltán továbbra is teszi a dolgát, miközben a határátlépés szabadsága és a politikai szabadság közötti összefüggés, ha létezett valaha egyáltalán, feledésbe merült.

2014-ben Kína a nemzetközi turizmus első számú kiindulópontja lett. Már évek óta Kína adja a legtöbb külföldön tanuló diákot; Kínából érkezik a legtöbb magasan képzett bevándorló azokba az országokba, amelyekben léteznek ilyen bevándorlási programok (például Kanadába vagy Ausztráliába); és nagy valószínűséggel Kínából indul a legtöbb migráns vállalkozó – noha ezzel kapcsolatos külön adatok nem léteznek. Ami azt illeti, úgy tűnik, Kína gyors ütemben válik mindenféle népességmozgás első számú kiindulópontjává, tekintet nélkül arra, hogy a távozók célja átmeneti vagy tartós külföldi tartózkodás, valamint arra, hogy kalandra, profitra, nagyobb szabadságra vagy egyszerűen csak szórakozásra vágynak-e. Mi több, nemcsak kiinduló-, hanem célpontjává is: az országnak egyúttal gyorsan növekvő arányú beérkező népességmozgásra is igénye van; egyre népesebbek a külföldi kereskedők, diákok, diplomás szakemberek, munkások és – növekvő mértékben – a kutatók és egyetemi oktatók populációi.

Ez természetesen – hogy egy öszvér-metaforával éljek – szökőárszerű változás a népesség mobilitásának globális tájképén. Ha azonban e változás mindössze következménye azoknak a nagyobb változásoknak, amelyeknek a globális politikai-gazdasági rendszerben tanúi vagyunk, akkor talán nemigen van okunk a csodálkozásra. Mint azt migrációtörténészek, elsősorban Adam McKeown, kimutatták, nem most történik először, hogy Kína központi pozíciót tölt be a világméretű migrációs hálózatokban. Vajon nem teljesen természetes, hogy ez a helyzet visszaáll akkor, amikor Kína visszaszerzi központi helyét a világrendszerben?

A kérdés ekképpen az, hogy vajon van-e valami speciális abban, ahogyan a népességmozgás hozzájárul Kínának a világban elfoglalt új pozíciójához. Mielőtt azonban továbblépnék e témára, röviden visszatérnék ahhoz a gondolathoz, hogy a mozgás szabadsága valamiképpen összefügg a politikai liberalizációval, mert ha emberek másfajta élet- és gondolkodásmódokkal szembesülnek, az valószínűleg ellenállást vált ki belőlük a diktatúrákkal szemben. Nem szabad elsiklani afölött, hogy Kína, jóllehet nagy vonalakban szabaddá tette az államhatárokon átjutást, továbbra is diktatúra – merthogy ez közvetlen összefüggésben van a liberalizmus világszerte tapasztalható pozícióvesztésével.

S most hadd lépjek tovább a kérdéshez, melyet az imént fogalmaztam meg. Van-e valami sajátos abban, ahogyan a népességmozgások ahhoz viszonyulnak, ahogyan Kína a javak, a tőke és az eszmék globális mozgásának középpontjába helyeződik – abban a folyamatban, amelyre Frank Pieke, jómagam, Antonella Ceccagno és Mette Thuno tíz évvel ezelőtt mint kínai globalizációra utaltunk? Úgy látom, igen.

Vállalkozói migráció

Martin Frommtól tudjuk, hogy az 1960-as évek elején a kínai kormány összegyűjtötte a heiheiek visszaemlékezéseit az ottani, 1900-as mészárlásról. Az Amur (Heilongjiang) parti város az oroszországi Blagovescsenszkkel átellenben fekszik, amelynek annak idején az orosz hadsereg mintegy ötezer kínai lakóját kényszerítette a folyóba – nagy részük bele is fulladt. A hatvanas években publikált visszaemlékezések a mészárlás osztályaspektusait húzták alá, hangsúlyozva, hogy az áldozatok legtöbbje munkás volt, de azt is tudatosítani kívánták, hogy az áldozatok vagy szüleik már azelőtt az Amur túlpartján éltek, hogy az orosz expanzió a 19. sz. közepén elérte volna a régiót. 1984-ben, egy húsz éves hiátus után megjelentették a visszaemlékezések új kiadását, amely immár kevésbé az osztályharcra összpontosított, ehelyett azoknak a kínai kereskedőknek, mesterembereknek és munkásoknak a vállalkozó szellemét hangsúlyozta, akik a 19. század végén a nagy építkezések során költöztek Oroszországba, s hozzájárultak ennek gazdasági növekedéséhez. A kínai migránsok efféle, a fejlődés úttörőjeként való jellemzése mintegy megelőlegezte a határon átívelő kereskedelem új hullámát a nyolcvanas évek végén, azóta viszont Kínában az elvándorlás szabványos ábrázolási módja lett. A migrációt manapság szokás úgy lefesteni, mint a migráns és a célország afféle fejlődésregényét, amelyben a jövevény idegenben hozzájárul az ottani gazdaság megújulásához, közben pedig a globális kapitalista gazdaság követelményeinek megfelelő, fejlettebb munka-, vállalkozás- és fegyelem-felfogásokat sajátít el, és ezzel maga is a fejlődés magasabb fokára lép.

A migrációnak ez az előnyös ábrázolása nem egyedi jelenség. Azok az államok – a Fülöp-szigetektől Marokkóig –, amelyek számára fontosak a migránsok pénz-hazautalásai, hajlamosak heroizálni migránsaikat, legalábbis a diskurzus szintjén. Kína mint állam azonban nem függ a hazautalásoktól, csak egyes régiói. Mi több, noha Kína ugyancsak bátorítja azt a fajta vendégmunkás-exportot, ami a Fülöp-szigetekre jellemző, az ő hősei vállalkozók.

A kínai kereskedőknek a volt Szovjetunió területére és a Kelet-Európába történt, az 1990-es évek fordulóján lezajlott beáramlása volt az első olyan tömeges nemzetközi népességmozgás, ami Kína gazdasági és ennélfogva politikai világhatalommá válásához kapcsolható. Egy olyan időszakban, amikor a kínai diákokra és a családegyesítésre hivatkozva kivándorlókra Nyugaton mint a szegénység és a zsarnokság elől menekülőkre tekintettek, ez a néhány százezer főnyi kereskedő saját boldogulását az – akkor még nagyrészt állami tulajdonban lévő – kínai ruhaiparba vetett bizalomra alapozta: arra a tudniillik, hogy az ágazat nemcsak képes kielégíteni az újonnan megnyílt Kelet-Európa fogyasztói igényeit, hanem még hiteleket is tud nyújtani. A leépítésekre kényszerülő állami vállalatok közül jó néhány bátorította is alkalmazottait, hogy külföldön próbáljanak szerencsét és nyissanak [meg] piacokat a cég számára. Ennek fejében tovább élvezhették az állami munkahely fizetésen kívüli előnyeit, amilyen például a szolgálati lakás vagy a nyugdíj, és rendkívül előnyös áruhitel-konstrukciók lehetősége.

A „kínai piacok” megjelenése a régióban átmeneti jelenségnek tűnt, melyet egy sor sajátos kínai és kelet-európai körülmény egybeesése idézett elő. Azóta negyedszázad telt el, ezek a piacok azonban nemhogy eltűntek volna, hanem egyenesen regionális nagykereskedelmi központokká fejlődtek, amelyek kínai áruk hihetetlenül kibővült körét mutatják fel, és a világ nagy részét „lefedik” – a Párizs melletti Aubervilliers-től São Paulóig, a togói Lométól a dél-kirgíziai Dordojig. Az Economist nemrégiben egész oldalas cikket szentelt a Dragon Martnak, egy 1,2 km hosszúságú, csaknem négyezer üzletet magában foglaló dubaji „kínai piacnak”. Johannesburg központjában tucatnyi „kínai bevásárlóközpont” található. Habár az ezeken a helyeken árusított javak olykor nem sokban különböznek a Wal-Mart vagy a Tesco portékáitól – hiszen végül is gyakran ugyanazokban az üzemekben készítik őket –, kínai márkákról van szó, amelyeket más globális elosztási hálózatok forgalmaznak és a tőkemozgás kínai migránsok kezében van. Ezek a kereskedelmi központok gyakran kínai tulajdonú ingatlanfejlesztések részei, és bérlőik is kínaiak. A kétezres évek végéig a külföldi kínai befektetések nagyrészt az ezekhez a vállalkozókhoz köthető magánhálózatokon át történtek, és ezek a hálózatok továbbra is fontosak a külföldi befektetések gyors és hatékony levezénylésében.

Ezúttal azonban nem valamiféle etnikai alapú globális hálózatról van szó, mint amilyennel az 1990-es évek menedzsmentirodalma a délkelet-ázsiai kínaiaknak az ottani gazdasági fellendülésben betöltött központi szerepét magyarázta. A most kiépült hálózatnak valamennyi szintjén megjelennek ugyanis nem-kínaiak is – az ingatlanfejlesztőktől portásokig. Inkább egy üzleti modell és az azt támogató infrastruktúra globalizációjával van dolgunk, amely különbözik a Tesco vagy az Auchan globalizációjától, és amely gyakran jár kínai – és más – vállalatok klaszteres letelepedésével behatárolt, gyakran „kínaiként” vagy „ázsiaiként” azonosított környezetben. E környezet üzleti normái nemritkán különböznek az őket körülvevő társadalomban érvényesülőktől, a Kínából érkező, illetve Kínába szánt információ- és tőkeáramlás központjaként szolgál. Hadd hangsúlyozzam ismét: ahogy egy Wal-Mart áruház tevékenységét nem határozza meg a cég amerikaisága, úgy a kínai kereskedelmi központok sajátos voltát sem csak a szereplők kínai nemzetisége határozza meg. E klaszterek megjelenésében azonban az egyéni migráció sokkal fontosabb szerepet játszott, mint mondjuk a Wal-Mart és az IKEA Bentonville-ből, illetve Delftből vezényelt globális terjeszkedésében, ami csak csekély számú külföldre települt menedzserre támaszkodik.

Kína itt, Kína ott…

A Kínából kiinduló nemzetközi migrációt Nyugaton a legutóbbi évtizedig jórészt az Európába vagy Amerikába csempészett, kizsákmányolt illegális bevándorlókkal azonosították. A legutóbbi években, a Kína globális befektetéseinek gyors növekedése által kiváltott figyelem és gyanakvás, s elsősorban a „Kína Afrikában” vita összefüggésében jelent meg a nyugati médiában a toposz, mely szerint a kínai migráció Kína növekvő globális befolyásának eszköze. A kilencvenes években a nyugati sajtó – és a Scotland Yard – feltételezte, hogy a kínaiak Kelet-Európában csak arra várnak, hogy nyugatra csempésszék őket. Mi mást is keresnének ott! Manapság azt hiszik el ugyanilyen nehezen, hogy az Afrikában tartózkodó kínaiak esetleg nem akarnának ott maradni. Nyilvánvalóan azért vannak ott, hogy megkaparintsanak minden földet, amire csak rá tudják tenni a kezüket, és az utolsó morzsáig megfosszák az afrikaiakat ásványkincseiktől!

Kína vezető gazdasági világhatalommá válása összetett viszonyban van a népességmozgásokkal. Mint a világ vezető infrastruktúra-beruházói és kivitelezői, a kínai vállalatok utakat, vasutakat építenek, bányákat és öntödéket létesítenek nemcsak Afrikában, hanem Délkelet-Ázsiában, a Közel-Keleten, Dél-Amerikában, a Karibi- és Csendes-óceáni térségben, sőt hamarosan talán Európában is. E megaprojektek kínai munkaerőre támaszkodnak. Egyes munkások a helyszíneken maradnak, vagy kisvállalkozókként tűnnek fel ismét, legtöbbjük azonban visszatér Kínába vagy továbbköltözik a következő beruházás színhelyére. Ugyancsak a megaprojektek bázisát alkotja a műszaki szakemberek és menedzserek kontinensről kontinensre vándorló csapata. Végül ugyanúgy, ahogyan, mondjuk, a Procter & Gamble mindenhová magával hurcolja kedvenc reklám- és piackutató ügynökségeit, a kínai nagyberuházók is egy sor alvállalkozótól függnek – állami és magánkézben lévőktől egyaránt. Ezek az alvállalkozók azonban reklámtevékenység és piackutatás helyett műszaki személyzetet, munkásokat, sőt még a kínai konyhához szükséges zöldségféléket is szállítanak. Ráadásul a kis kínai vállalkozások – éttermek, karaoke-klubok, fodrászatok, farmok, mindenféle boltok – tömegével nyílnak meg a munkaterületek körül, és némelyiket volt munkások működtetik.

E ponton válik nyilvánvalóvá a népességmozgás sajátos pozíciója a kínai globalizáción belül. Afrikában ilyen nagyságrendű és gyakoriságú projektekre utoljára a kései gyarmati és a korai posztkoloniális időszakban került sor. Akkor a tőke és a menedzserek Európából vagy Észak-Amerikából érkeztek; a munkaerő helybéli vagy kínai volt, a boltosok pedig indiaiak vagy szíriaiak. Ma mindezen funkciókat, legalábbis részben, kínai migránsok különböző, de egymással összekapcsolódó hullámai töltik be.

Multinacionális cégek

A migráció egyes formái a kínai globalizációban hasonló szerepet játszanak, mint annak korábbi hullámaiban. Ezek egyike a külföldre települt menedzserek megjelenése. Ma a legismertebb kínai multinacionális vállalatok nagy része kőolaj-kitermeléssel és bányászattal foglalkozik; speciális működési körülményeik és munkaerőviszonyaik a fentebb tárgyalt infrastruktúra-építési projektekéhez hasonlítanak. Ez azonban változik. A lázas felvásárlási tevékenység, amelyet a kínai nagyvállalatok 2008 óta folytatnak, lassanként létrehoz egy új, hazájától távol élő-dolgozó kínai réteget. Eltérően az építkezéseken dolgozó menedzserektől és műszakiaktól, ezek a menedzserek városokban laknak, és a feladatuk helyi szervezetek vezetése vagy létrehozása, ami a helyi társadalommal való érintkezés egy egészen más dinamikáját teszi szükségessé.

Ez idő szerint erről a Huawei és a ZTE műveletei alapján alkothatunk képet magunknak. A két telekommunikációs eszközöket gyártó cég közül az első magán-, a másik állami tulajdonú. A ZTE 104 országban tart fenn értékesítési képviseletet, a Huaweinek 2010-ben 140 országban volt képviselete, és összesen 21 700 külföldi alkalmazottat foglalkoztatott, akik átlagosan 69 százalékát tették ki a képviseletek munkaerejének, és némelyikben a középvezetés nagy részét is ők adják. A helyszíntől függően az illetők lehetnek a helyi etnikai többség tagjai, helyben született fiatal kínaiak, helyben diplomát szerzett, Kínából érkezett diákok, vagy más országokból toborzott személyek.

A vállalati humánerőforrás-diskurzus, különösen a Huaweinél, kevéssé különbözik a többi multinacionális cégnél szokásostól, amennyiben egyszerre hangsúlyozza a közös „cégkultúra” és a „sokféleséget”, miközben csekély jelentőségűnek tűnteti fel a cég kínai voltát. Azok a magatartásminták és „értékek”, melyeket az alkalmazottaknak el kell sajátítaniuk, hogy feljebb jussanak a ranglétrán, valószínűleg valamelyest mások, mint mondjuk a Procter & Gamble-nél, ezt azonban a „cégkultúra” sajátosságaival magyarázzák a vezetők. (A ZTE-nél a helyzet némileg más: állami vállalatról van szó, ahol, az olaj- vagy vízierőmű-építő vállalatokhoz hasonlóan, a felső vezetés a Kommunista Párt kádereiből áll. Rájuk a párt értékelési és előléptetési eljárásai vonatkoznak.)

Ami a társadalmi érintkezést illeti, a kínai alkalmazottak nagyrészt távol tartják magukat azoktól a törzshelyektől, amelyeket az Unilevernél vagy a Baker & Mackenzienél dolgozó nyugati kollégáik látogatnak: egy Kambodzsában dolgozó fiatal kínai jogász elpanaszolta, hogy kínai ügyfelei nem járnak el a nyugati követségek partijaira, ilyeténképpen pedig nem kerülnek be fontos kapcsolati hálókba. Mindazonáltal azoknak a személyi mozgásoknak a dinamikája, melyek a kínai vállalati globalizáció e szegmentumát jellemzik – ideértve a nem kínai személyzet vállalaton belüli átvezénylését az egyik cégtől a másikhoz – általában mind hasonlóbb a más multinacionális cégeknél megfigyelhetőhöz. A nyugati egyetemek kínai diplomásai e vállalatok fontos munkaerő-toborzási bázisát alkotják, s még inkább így lesz, ha egyszer a kínai cégek integrálják majd tengerentúli bevásárlásaikat saját vállalati struktúráikba. Õket persze a Kínában terjeszkedni kívánó nyugati cégek is előszeretettel alkalmazzák.

Új migránsok: turisták, újságírók, önkéntesek

A külföldön tanuló kínai egyetemisták egy ideje már a „nemzetközi diákság” legnagyobb (2011-ben 340 ezer főnyi) csoportját alkotják. Újabban egyre több az olyan kínai gyerek is, akit szülei már közép-, sőt általános iskolás korban külföldre küldenek tanulni: az Egyesült Államok a 2013–14. tanévben csaknem 32 ezer vízumot állított ki nekik, a szingapúri sajtó pedig már külön elnevezést gyártott a gyerekeiket kísérve odatelepülő „study mama”-knak. Mindezek a diákok más módon járulnak hozzá a kínai globalizációhoz: a kínai populáris kultúra és média – különösen a közösségi média – hatósugarának kiterjesztésével. Ez erős kontrasztot mutat a húsz esztendő előtti állapotokkal, amikor a külföldön tanuló kínai diákok mohón igyekeztek kivenni részüket a Kínában hozzáférhetetlen nyugati médiumok és populáris kultúra fogyasztásából. 2008-ban a kínai diákoknak a világ számos pontján a pekingi olimpia támogatása érdekében lezajlott tüntetéseit, illetve a nyugati média kínai tudósításai elleni tiltakozásait népszerű, kínai székhelyű online vitafórumokon szervezték. A műholdas televízió és az online média fontos szerepet játszik az eddig tárgyalt különböző helyszínek összekapcsolásában – a kelet-európai kínai piacoktól az afrikai építkezésekig –, és a helyi, valamint a globális média befolyásának mérséklésében. Egy néhány évvel ezelőtti rendeletben a kínai kormány célként jelöli meg egy globális médiahálózat létrehozását. A helyi médiapiacokra való bejutás első lépcsőfokaként a kínai nyelvű médiumokat határozza meg, de 2015-ig 100 ezer főnyi „nemzetközi hír- és kiadószektorbeli dolgozó” kiképzését irányozza elő. Egy részüket feltehetőleg külföldön, népköztársaságbeli tulajdonú, illetve helyi kínai nyelvű médiában kívánják bevetni. A fizikai mobilitás tehát itt is fontosabb szerepet játszik, mint mondjuk a CNN, a japán anime, vagy a koreai pop globalizációjában.

A turisták igencsak új, de gyorsan növekvő csoportját alkotják a Kínából kiinduló embermozgásoknak. 2013-ban hivatalos adatok szerint 97 millióan keltek útra Kínából, ráadásul tavaly, megelőzve az orosz turistákat, már ők költötték átlagban a legtöbbet. Az országok egymást túllicitálva igyekeznek magukhoz vonzani a kínai turistákat: elkészíttetik turisztikai honlapjaik kínai nyelvű változatait, a szállodaláncok, például a Hilton, világszerte kínai stílusú reggeliket vezetnek be, az idegenvezetők pedig hosszas műveszettörténeti eszmefuttatások helyett csattanós történeteket találnak ki. Eltérően például az 1980-as évek japán turistarobbanásától, a legtöbb, kínai turistákat fogadó utazási iroda és étterem kínai tulajdonú. Kínai üzletemberek kezdenek komolyan érdeklődni külföldi idegenforgalmi befektetések iránt is: egy ingatlancsoport bejelentette, hogy 3,8 milliárd dollárt fektet be egy 335 négyzetkilométeres tengerparti nyaralóövezet fejlesztésébe Kambodzsában szállodákkal, társasházakkal és kikötőkkel. 2011-ben nagy port vert fel Huang Nubo ingatlanmágnás esete, aki sikertelenül tett ajánlatott egy jókora területre Izlandon, ahová óriási üdülőkomplexumot épített volna. Az izlandi parlament nem hitte el, hogy a korábbi párthivatalnok Huang egyszerűen perspektívát lát az izlandi turizmus fejlesztésében, és a kínai kormány stratégiai terveit látta a dolog mögött. De Huang – aki egyébként komoly hegymászó, gyalogosan eljutott a Déli- és az Északi-sarkra is, négy macskát, egy nyulat, két majmot valamint két papagájt is tart irodájában, és állítólag Csehov A csinovnyik halála elolvasása után döntött úgy, hogy elege van a hivatalnoki létből – már korábban is próbált befektetni turisztikai fejlesztésbe, először a kirgíziai Isszik-Kol-tónál, aztán Hokkaidón. Az izlandi terv meghiúsulása után Huangot több skandináv ország képviselői is megkeresték, és azóta nyélbe is ütött egy új projektet az észak-norvég hegyekben.

Noha a kínai turisták elsősorban csoportosan utaznak, fiatal kínaiak egyre szívesebben utaznak egy szál hátizsákkal Délkelet-Ázsiában vagy bérelnek autót, hogy végiglátogassák Provence falvait. Ugrásszerűen nő az önkéntesek száma is. A legnagyobb nemzetközi diákszervezet, az AIESEC által Oroszországba, Indiába és Ukrajnába közvetített önkéntesek között a kínaiak vannak a legtöbben. Ritkán végeznek Kínához kapcsolódó munkát, sokkal gyakrabban dolgoznak soknemzetiségű kollektívákban, például indiai vagy afrikai szegénynegyedekben tanítanak angolt, nemritkán tartós barátságokat kötve külföldi társaikkal.

Sajátos szerepet játszanak a kínai globalizációban a világ és hazájuk közötti hivatásos közvetítők: a kínai média külföldi tudósítói. Miközben a nagy nyugati lapok és tévék tudósítói hálózataik szűkítésére, sőt sok esetben felszámolására kényszerülnek, a kínai állami hírügynökségek, a televízió, a rádió és néhány központi lap az utóbbi öt évben robbanásszerűen terjeszkedik. A Népi Napilap, a párt központi lapja ma már valószínűleg több irodát – mintegy hetvenet – tart fönn a világban, mint bármely más sajtótermék, az Új Kína hírügynökség több mint 140 kirendeltségén belül az afrikai hálózat megelőzi nyugati versenytársait, a Központi Televízió amerikai és afrikai központjai a CNN-től, a CNBC-től szerződtettek tapasztalt riportereket és műsorvezetőket. Az ő feladatuk elsősorban Kína nemzetközi imázsának, befolyásának erősítése, aminek sikere egyelőre kétséges. Az viszont már tény, hogy a több száz fiatal, nyelveket beszélő és nagyrészt kíváncsi tudósító új színt visz a kínai olvasók, nézők világról alkotott képébe.

Befejezésül hadd térjek vissza a kínai globalizáció fogalmához. Ahogy Frank Pieke rámutatott, Kína az első ország, amelyik a világrendszer nem-nyugati perifériájának részéből új „maggá” válik. Miközben az állam intézményei, a vállalatok, a bankok, a társadalmi szervezetek, a szervezett bűnözés stb. Kína regionális és mindinkább globális politikai, gazdasági és kulturális dominanciája eszközeivé válnak, mélységesen összefonódnak a Kínán kívüli világgal. Azok a módszerek, melyeknek alkalmazásával Kína betagozódott a javak, a pénz, az eszmék és az emberek világméretű mozgásába, egyes elemeikben emlékeztetnek más országokéira, amelyek gazdasági és politikai hatalomra tettek szert az elmúlt évszázadban, ám Kína globális hálózatai különböznek a globalizáció fennálló rendjétől. Mindennek kulcsfontosságú elemét alkotja az emberek határokon átívelő mozgása.

FORDÍTOTTA KÕRÖS LÁSZLÓ ÉS NYÍRI PÁL

Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: -

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.