tapintat
„Amikor a feleség / Bevallja a daganatát vagy a szeretőjét”
Térey János
amikor mégiscsak a szeretőjét vallja be az asszony,
mert a rákon, még úgy hisszük, végleg túl vagyunk.
de nincsen szerető, mit le ne cicázna egy újabb,
a daganatokról meg végképp hallgatunk.
léteznek még szavak, nevek, hogyha mégis,
elszólásból ugyan, de föl-, fölemleget:
jóska, pista, marcsi… nyelvébe úgy harap,
óvatos lesz eztán, hogy én nyugodt legyek.
megint kölcsön pénzen ülök kávézóba,
bár nincsen tétje köztünk: adós-társ-viszony.
tartozom, nem tartok, viszonzok, úgy kérek.
kár, hogy semmi sincs úgy, ahogy én hagyom.
„pár hónapja még csak…”
és
„egyszer-kétszer, tényleg…”
esküdözik, én meg meredten hallgatom.
szike-éles ésszel kutatom, hogy mára
melyikünkből is lett nagyobb szörnyeteg.
óramű
a kislányom már három éves. homokóra
testedre gondolok szüntelenül. szűk derekadon
átpereg, s én alig hiszem, hogy ami
tőled folyt el, az éppen most benne nő.
persze úgy is lehetne: epekő, vesehomok
eltöm, elzár, tarthatnálak zsebben, magamnak.
emlékszem, görcsös, magzati pózban,
üvegbe némult, forgandó kínjainkra.
nőhercegem, ki eddig kőként magasban
ragyogtál, most úgy zuhansz haza, félholtan,
pár szót, ha váltunk, máris sír a gyerek,
éhes vagy követel, azonnal vegyem ölbe.
még mondanám: képzeld, abban a régi
kávézóban, ahol először. de más az esti program.
fürdetni viszem, aztán a mese, hogy ne felejtsem,
úgy kezdem: hol volt, hol van most
az a reménytelen, elbóbiskolt nagy szerelem.
amikor kifulladsz
amikor kifullad a szerelem,
elhibázott reflex levegő után kapkodni.
elég, ha tudod: megint gyáva voltál!
éjjel, ha forgolódsz is,
úgy tűnhet, minden rendezett.
új szokások, régi munka,
szaladhatsz időre, le ne késs magadról.
fogyatkozásodra nincs, ki rámutatna.
eltelik néhány hónap, egy-két évszak,
megszabadulsz közös mámorotoktól.
végül egy délután odakuporodsz
lecserélt bútoraid közé, hiába.
nem érted, mitől lett egyszerre minden
megmásíthatatlanul érvénytelen.