III. KÁROLY KORONÁZÁSI EBÉDJE (1712) ALKALMÁBÓL

dulce et decorum est pro patria convivari

A művelődéstörténet és az étkezéstörténet világszerte és minden korból tud különös alakra formált enni-valókról. Különösen a „lukulluszi” lakomákról, a barokk ünnepi étkezésről, ám akár Ejzenstein Rettenetes Iván filmjéből ismerünk ilyen, szinte abszurdan látványosra formált étkeket. Swift például a Händel-kultusz zenei(!) látvány-sültjeit említi. Az egyházi reprezentációról szóló mostani budapesti ülésszakon „komoly” témaként tárgyalták a Habsburg III. Károly magyar királlyá koronázásának (1712. május 22.) ceremóniarendjét és ennek szimbolikáját. Szerencsénkre az utókor megtalálta a koronázási ebéd „látvány-cukrászatának ” korabeli leírását, amely a tudatosan politikai reprezentáció egy sajátos, nem kevésbé végiggondolt, látványosan étvágygerjesztő megnyilvánulása volt – és amelyhez hasonló ünnepekről ritkán szoktunk pontos tudomással bírni.

Éppen erről a reprezentációs lakomáról már korábban is volt tudomásunk. A kuriózumkutató, ám igazán sok művelődéstörténeti adatot ismerő Ráth-Végh István (1870–1959) számolt be egy általa látott néhánylapos egykorú pozsonyi nyomtatványról, amely a király koronázásáról szól: Sinnschriften zu den Hungarisch-Königlichen Schau-Speisen (welche an Ihrer Römisch-Kaiserlich- und Königlichen Majestät) Caroli VI. Glorreichst-Hungarisch-Königlichen Krönungstag (den 22. Mai 1712 in der Stadt Presburg) zu Dero mehrmalem gekrönten Welt-herrschenden Majestät etc. zu allerunterthänigsten Ehren von Maria Susanna Bäckerin) schön und Kostbar zugerichtet worden. A nyomtatványban leírt látványos cukrászműveket a maga magyar fordításában mutatja be. (Lásd legutóbb: Magyar kuriózumok. Harmadik kiadás, Budapest 1989. Pán Könyvkiadó Kft., 138–140, néhány apró félreolvasással és nyomdahibával. Ma ez a szöveg az interneten is elérhető.) Ráth-Végh érzékletes fordítása, az általa tolmácsolt versikéket is átvéve (a szöveget apróságokban tettem érthetőbbé) a következő:

Eszerint az ünnepi ebéd egyik kelléke egy terített főasztal, és ezen három „látványétel” (a korban közismeret német névvel: Schauspeise) volt.

Elsőnek a béke temploma volt látható, mely nyolc, tömör cukorból készült oszlopon nyugodott. Négy diadalkapu nyílt a négy oldalán, mindegyik fölött két-két nimfa, amelyek karjaikban babérkoszorút és pálmaágat nyujtogattak, a győzelmet és a békét jelképezve. Oszlopos mellvéd vette körül a templomot, rajta négy szobor, a négy birodalom (a német-római, spanyol, magyar, cseh) címerpajzsával. A templomban belül a magyar korona pihent egy diadalkocsin, dicsfénytől övezve. A kocsi elé öt pacsirta volt befogva, annak jeléül, hogy a korona a háborúk során ide-oda vetődött, míg végre az osztrák pacsirták visszahozták a jogos tulajdonosnak. (Tudniillik Alsó-Ausztria régi címerében volt látható az öt pacsirta.) Temérdek latin és német nyelvű felírt jelige (Sinnspruch) ékeskedett a cukorcsodákon.

A korona alatt ez állott:
Toties agitata quiescit.
Hin- und her, pur, wies Meer,
Itzt hat seinen Port und steten Ort.
Annyiszor űzetve megpihen.
Ide-oda vitték, tengeren át,
Most révbe s a helyére ért.

A magyar címer alatt:
In Fulcrum Pacis abundat.
Soll der Fried im Frieden sitzen,
Müssen ihn die Waffen schützen.
A béke ágyában áradón.
A békének békességben kell léteznie,
A fegyvereknek kell őt megvédenie.

A pacsirták alatt:
Haec quina remige felix!
Dis allein thut mir gelingen,
Das mich in die Höh läst schwingen.
Arról, hogy miért nem evezel, szerencsét
hozó!
Egyedül ez sikerült nekem,
Hogy a magasba lendülhettem.

A második cukormű Salamon királyt ábrázolta, körülötte 6 római harcost cukorból, 12 oroszlánt cukorból, Sába királynőjét szintén cukorból.

A harmadik cukor-építményben Szent István király ült trónján, két angyal hozta neki a koronát, a trón lépcsőjén a szerencse istennője állt, és bőség-szarujából aranyat, ezüstöt, drágaköveket hullatott alá, a magyar királyság gazdagságát jelezve. A magyar rónák termését hat nimfa jelképezte, bőség-szaruikból olaj, víz, bor, virág, gyümölcs és gabona ömlött.

A felírások között ez volt a legtalálóbb:
Bellorum Damna reponam
Ich will mit meinen Schätzen
Den Schad des Kriegs ersetzen.
Pótolom a háborúk veszteségeit.
Kincseimmel pótolom
A háborúk veszteségeit.

Ezt tudhatta (?) mindeddig a kuriózumkedvelő művelt magyar közönség.

Ráth-Végh rövid leírásából is jól látszik, hogy az ünnepi cukrászművek „jelentését” pontosan igyekeztek megfogalmazni: ezt a célt szolgálták a versikék. Ezek nyilván meglevő szövegmintákat követnek, és a Sinnschriften („értelmezés-szövegek”, tulajdonképpen jelszószerű fogalmazások) megnevezés igen pontos. Ami a szobor-alakokat illeti, itt a cukrászműhelyben már meglevő mintákat használták fel (pl. templom, diadalkapu, szerencse, bőségszaru, Salamon király, Sába királynője, római harcosok és oroszlánok). Még ezek közül egyeseknek is lehetséges volt dinasztikus értelmezése: hiszen Károly német-római császár volt. Szent István ikonográfiája (trónusa, a két angyal hozta korona) tudatosan került bele az ábrázolásba. Érdekes, hogy közvetlenül keresztény vallásos utalások nem voltak, ám ezt az egész koronázás alkalmával már sokszor hangsúlyozták. Művelődéstörténeti párhuzamokból tudjuk, hogy az ilyen étkek egyes részei „mozoghattak”, például a folyadékok folytak, a bőségszaruból hullottak a javak, a madarak emelgették szárnyukat, sőt, akár a mai születésnapi tortákhoz hasonlító csillagszórók is működhettek, avagy a felvágott ételből élőlények jöttek, sőt törpék, cigánypurdék ugrottak elő, stb.1 Ezekhez is többször felhasználható cukrászati gépezetekre és öntő-modellekre volt szükség. Eredetileg Salamon és Sába királynője például jobban illhetett egy házassági lakomához. Egyébként a rangos bécsi cukrászdák kirakatában mindmáig csakúgy megtalálhatók az ilyen hagyományt képviselő figurák kompozíciói – mint (minimális változatokban) a falusi lakodalmak hagyományos torta-formáiban.

Az „újkori” Európa-szerte ekkor már évszázadok óta ismertek voltak a hasonló látvány-ételek. Ráth-Végh is (a 135–137. lapokon) több német és osztrák ilyen asztali „találmányt” (inventio) említ, és említi köztük Bethlen Gábor fejedelem Brandenburgi Katalinnal Kassán tartott lakodalmának (1626) többszáz, viaszból vagy papírból készített asztali dísz-figuráit. Az akkor különös és nevezetes lakodalmi ünnepségekről még ugyanazon évben egy német röpiratos beszámoló jelent meg: Umbständtliche Relation dess Bethlen Gabors mit der Chur Brandenburgischen Princessin Catharina, zu Caschaw gehaltenen Beylagers. Ennek az eredetije egy bécsi nyomtatvány volt, majd ugyanennek van egy augsburgi és prágai nyomata is. Népszerű, sok példányban megjelent, noha alkalmi kiadvány volt, és ezzel magyarázható, hogy még/már a 19. század közepén magyar történészek felfigyeltek ezekre, kézbe is vettek ilyen, akkor már nem aktuális nyomtatványokat. Döbrentei Gábor 1817-ben, az Erdélyi Múzeum VIII. füzetében közzétett egy (Bethlen Gergely levéltárában talált) feljegyzést, amely két listában felsorolja a kassai lakodalomra a „Német Szakács Ferenc mester csinálta Accidentiák”-at meg a „tészta műveket”, egyszersmind a fejedelem szakácsa, László Mester készítette hasonló látványos „étkeket”. A jegyzéket történeti magyarázatokkal ellátva Gyalui Farkas dolgozata (Bethlen Gábor lakodalma. Egy röpirat a XVII-ik századból címmel, Erdélyi Múzeum 10. évf. 3. szám [1893] 183–190.) tette közzé. Azóta Radvánszky Béla és mások különféle szempontból is rendre hivatkoztak e pompázatos lakodalom adataira.

Az utóbbi években szerencsére különösen megélénkült magyarországi „reprezentáció-kutatás” a maga modern szemléletével tovább értékelte ezeket. Legyen szabad itt csak két, Bethlen Gábor lakodalmára közvetlenül is vonatkozó tanulmányt említeni, ezekben igen gazdag további szakirodalommal. Szabó Péter: Jelkép, rítus, udvari kultúra. Reprezentáció és politikai tekintély a kora újkori Magyarországon. Budapest, 2008 – külön részfejezetben szól a kassai lakodalomról. Varsányi Krisztina budapesti történettudományi PhD-dolgozata: Bethlen Gábor fejedelem a Német-római Birodalom korabeli nyilvánossága előtt német nyelvű nyomtatványok tükrében (Budapest, 2012) pedig európai sajtótörténeti és propagandatörténeti szempontokat érvényesített.

Étvágygerjesztőnek idézhetjük itt a két lakodalmi szakács alkotásait (az írásmódot kissé érthetőbbé téve).

A német szakácshoz írott alkalmi formák (Accidentiák): Három kősziklák, ketteje öregh, egyik kiczin, mindenfele allatokkal rakva. 3 Torony bastjakkal külüökülön forma Papirossakból czináltak. 3 Historiakbol talalt accidentiak külön forma. 4 Njári kertek, külömbkülömfele vadakkal es kepekkel megh rakva külön formán. 12 Apro Oroszlanok. 20 Elephantok merő viaszbol. 12 Tengeri czudak leanjok es Asszonjok viaszbol. 13 Pava viaszbol. 13 Sz. György képei viaszbol. 12 Sarkanj. 11 Mezitelen tengeri emberek. 15 Német ember forma, farsang kepen. 20 Ketfejü Sasok, Csaszar Cimere rajtok. 18. Korso majorant szekfü viragokkal rakva. 12 Acteon kiknek az fejek szarvas, az dereka ember. 11 Vadasz puskasok zöldben. 15 Fortunák lobogokkal. 11 Szereczen Asszonjok. 11 Masfele Fortunák. 15 Fejér Pellikanok. 11 Angjalok. 16 Apro tengeri csudak. 6 Fejér hattju. 2 Fejer lo. 2 Fejer oroszlan. 17 Masfele tengeri czudak. 11 Cupido gyermekek. 15 Sz. Janos képe. 15 Lovasok fegyverben öltözve. 11 Mas rendbeli tengeri aszonj formak. 12 Székben ülő Herczeg kepek. 11 Apró tevék. 12. Erdei Kanok. 18 Apro erdei vadak. 9 Veszteg ülő Oroszlanok, az ő Felsége czimere rajtok. 15 Lo fejek. 14 Szarvas fejek pastetomra valok. 32 darab nehanj fele aprolek vadak és egyeb állatok. 503 gyümölczfak magasak negy fele gyümölczel, bisalmaval, dioval, spanyol megyel rakva.

Ezek mind viaszból vadnak felállatva.

Tészta mívek következnek.

10 Fennallo Pavak, pastetomban tollason. 125 Indiai Tjukok Pastetomban az bőre tollason fel állva. 123 Fajttjukok pastetomban 125 Kappanok Pastetomban tollason. 125 Fogolj madar pastetom. 125 Njul pastetom, 150 pastetom eöz husból ket kepen. 125 szarvas pastetom. 126 czuka pastetom.

Laszlo Mester csinalta Materiak:

1Eöregh elephant a tetejen egj toronj Urunk s Asszonjunk Ö Felsegek czimerivel, feljül megh ekesitve, alatta nadmezből czinalt varas, szep vadakkal meghekesitve. 4 szép tornyos varosok tiszta nadmezböl czinalva, külömbkülömb formak szep viragokkal megh ekesitve. 3 Kősziklak egy formak, teteiben mindeniknek Pallikan madarak, oldala viragokkal külömnkülömb vadakkal ékesitve, alatta nadmezböl czinalt eszközök. 2 Halas to külömb külömb forma, egyiknek tetejében egy vad ember, kinek kezeiben egy czorgo víz magosan megyen fel, fell oraigh, onnan az tóba czorog meljben eleven halak lesznek ket [itt nem lehetett olvasni] es viragokkal megh ekesitve. Masik tonak tetejeben negy öregh Golyobis, kikböl víz iö ki egj oraigh nagj toronjal es viragokkal ekesitve. Itt tünik szarvassa feredö miatt egy Kiralj. 70 szál Virag külömbkülömb formak, narancz, citrom, rosa, szekfü, mák, külömbkülömb fele ekesek. 13 leanj kepek, derekaigh emberi kepek alol hal kepek. 8 zászlótarto, zaszlot tartva, nemet kepek. 8 Alabardos nemet kepek. 12 Teve viaszbol czinaltak. 8 Sz. György vitezi kik sarkant öklelnek. 12 Vad ökör kepek aranjosak. 8 Publikan madar. 8 Szarvasok. 10 Oroszlanok. 10 Phonix madar. 5 Pellikanok. 15 Kiralj ember kepek, elöbbenivel külömböznek festekkel.

Ez a hihetetlenül számos (911+1131+197 = mintegy 2250) kompozíció (még ha néhány számot fizetési „számláknak” vagy konyhai „rovatnak”, és nem münchhauseni mennyiségű ehető ételnek tekinthetünk) voltaképpen jól értelmezhető. Van köztük közismert szakácsremek: a megsütött és elkészített szárnyasra visszatették a rendkívül ügyesen lefejtett bőrét és tollazatát. Jellemző a vadász-tematika is. Emblématikus állatok (oroszlán, pelikán) fordulnak elő, elefántok hordoznak a hátukon tornyokat. A két házasulandó fél címerei is így láthatók. A vad természetet meztelen nők, szerecsenek és vademberek képviselik. Népszerűek a nimfák és sellők is. Ókori átváltozásmítosz (Akteon) is megjelenik. A környezetet széppé varázsolják (időközönként működő szökőkút és forrás látható). A városok is a civilizáció szintjét mutatják. A szerencsére sok helyütt ma is látható templomi betlehemek figurái, katonasága, állatseregletei mindmáig ugyanilyen reprezentációt gyakorolnak éppenséggel négerekkel, tevékkel és elefántokkal a Kisjézus körül. A kétrészes jegyzék arra enged következtetni, hogy a két házasuló egy-egy díszasztalt állított fel a lakodalom egy látványos helyén, és ezek egymással is összevethetők voltak. A feljegyzés leginkább viaszból készült alakokat említ. Különösen a kisebb példányok esetében ezek sorozatban készültek. Csak ritkán említik, hogy a figurákat festették. Viszont sokszor fordul elő a nádméz-cukor, mint alapanyag. A tájat képező sziluettek keménypapírból készülhettek.

Mindez a maga idejében európai távlatban is jelentős szakácsművészeti alkotás lehetett, mégpedig mindkét szakács (és csapata) részéről. (Hozzátehetjük, hogy néhány kortárs viszont fanyalogva mutatta be magát a lakodalmat, ahol is a meghívott vendégek a földön háltak, nem volt igazán ehető lakoma, a bemutatott díszek papirosból készültek, maga Bethlen pedig szívtelen harácsoló volt, aki tucatnyi ágyast tartott, és protestáns létére a díszvendégek zöme katolikus, vagy, ami még rosszabb: török vagy keleti keresztény volt.

Természetesen mindezt a kor szempontjából kell értelmezni. Most azonban néhány európai párhuzamra éppen csak hivatkozunk. Portugáliából a pápának küldtek ilyen trionfit. Az angliai sotelties sütemények impozáns méretűek lehettek. Ezek kastélyokat, erdőket, fantasztikus állatokat, allegorikus szereplőket ábrázoltak, amelyekre írott mottókat is erősítettek. 1417 körül John Chandler (Salisbury püspöke), számára három olyan étel-szobrot készítettek, amelyek az Isten bárányát, egy leopárdot és egy sast ábrázoltak. John Staffordnak, Bath és Wells püspökének 1425. szeptember 16-iki ünnepségére szintén három figura készült: egy jogi doktor, egy sas és Szent András (Anglia egyik védszentje). Később további sajátos formák is megjelentek. Sir Hugh Plat Delights for Ladies című, a nők világát tanácsokkal ellátó könyvében (1609) leírja, hogyan lehet életnagyságú (!) marcipán állatokat készíteni, az erre a célra készített öntőmintákban. Az így előállított figurákat aztán további díszítéssel olyanná teszik, mintha megsütötték és szeletekre vagdalták volna. (Manapság Húsvét táján még itt-ott nálunk is megtalálható a tenyérnél nagyobb csokoládé- vagy grillás-nyuszi, hasonló öntőmintákban elkészítve.)

Az évszázadokon át Európa-szerte ismert Schauspeise III. Károly koronázásán egy már részletesen kidolgozott rendszert követett (pl. három fő állványon levő ábrázolás, épületek és szentélyek megformálása, háromsoros versek az egyes alakok magyarázataként, stb.) A leírás egyértelműen hangsúlyozza, mely részek voltak cukorból öntve – vagyis fogyaszthatóak voltak. Azt is biztosra vehetjük, hogy az aprónyomtatványban név szerint említett Maria Susanna (pozsonyi vagy bécsi) édességpék (cukrász) nemcsak udvari megbízást kapott a cukrászati látvány-alakok elkészítésére, hanem hivatalos propaganda-tanácsadói is voltak. Tudjuk, a 18. század elején, főként német területeken gyorsan terjed a „Schauessen”-technika (vagyis az étkeket látványos, részletes szoborcsoporttá felépítő) alkalmazása: nemcsak jelvények, címerek, trófeák bemutatásával, hanem visszatérő, antikizáló figurákkal is (mint a Szerencse, Apolló és a múzsák stb.). Meg is fogalmazzák azt, hogy az ilyen asztal először gyönyörködtet, majd elfogyasztása újabb örömet okoz.

Az ünnepi étkezés egyébként is több kommunikációs csatornát mozgósított: a látványos ételek mellett versek, zenék, akár táncok bemutatása, illatos víz-permet vagy füst is odatartozott. Az egyes ételek (vagy vendégek) bemutató formulákkal köszöntése is szokásban volt.

Az 1712-es pozsonyi cukrászati-remek eszerint egyáltalán nem kuriózum, hanem a korban kedvelt látvány-ételek egy rangos példája; és nemcsak a szövegek, hanem az ábrázolt jelenetek miatt is: egyértelműen politikai reprezentáció. A háromsoros strófákból álló versek – ahol az első sorok latinul, a többiek németül vannak megfogalmazva, békét és ünnepet hirdetnek, és végül valamely szentenciát adnak – ez is a kor terméke, és a szórendi meg metrikai furcsaságokból észrevehetjük, hogy már kész jelszavakat meg szövegmintákat alakítottak át az egyes alkalmakra.

Anélkül, hogy a cukorból készített sokalakos Schauspeise („látványételek”) – egyébként csak igazán a szakkiadványokban adatolt – történetét tüzetesen ismertetnénk, néhány ezt megvilágító hivatkozást mégis szeretnénk említeni. (Lásd Claudia Curtius Seutter jogi (!) disszertációját: Das Tafelzeremoniell an deutschen Höfen im 17. und 18. Jahrhundert – Quellen und Rechtsgrundlagen. Jena, 2008, német adatok, különösen a 112–114. lapokon.)

Legalábbis a reneszánsz ünnepi lakomáitól a 18. századig folyamatos az ilyen látvány-étkek elkészítésének hagyománya. A latin „epularius” – az étkezésre vonatkozó – írásokban is szerepelnek. Látványtadó formáikról is van némi elképzelésünk. A francia festő Pierre-Paul Sevin (1650–1710) nevezetes metszete: „Bankett-asztal, trionfi da tavola készítményekkel, Leopold de Medici kardinális számára” (1667) – ma a Stockholmi Nemzeti Múzeumban – jól láthatóan mutatja, hogy a hosszú téglalap-alakú megterített asztal közepén egy külön tálon a cukor-figurák „a Pegazust vezető Apolló, és a Parnasszus hegyére felkapaszkodó kilenc múzsa” témát ábrázolják. Művészettörténészek szerint az a leginkább valószínű, hogy ehhez a vizuális minta Rafaelnek (!) a Vatikánban látható Parnasszus-ábrázolása (vagy ennek valamely későbbi másolata) volt! Az asztal végeinél további mitológiai jelenetek, valamint magas tálcákon gyümölcshalmok és gyümölccsel megrakott fák láthatók. Emellett több apró tálkán dekoratív falatok is találhatók.

A manierista német költő, Georg Philipp Harsdörfer (1607–1658) az e korban ismert „tálalási könyvek” (Trincir) mintájára egy új, bővített változatot adott ki: Vollständiges und von neuem vermehrtes Trincir-Buch (Nürnberg, 1658, Paulis Fürsten) címmel. A könyv több, egymást követő esztendőben, 1976-ban pedig hasonmás-kiadásban is napvilágot látott. (A „Trincir”-megnevezés bonyolult művelődéstörténeti hátteréről, idevonva „trancsíroz” szavunkat is, külön és nem egyszerű dolgozatban kellene foglalkozni.) A több mint 400 nyomtatott lapnyi könyvnek legelső fejezete az asztal megterítésének díszes változatait is említi. A kisebb, praktikus méretű német szakácskönyvek közül e korban a legnevezetesebb Andreas Klett 1677-ben Nürnbergben megjelent könyve: Neues Trenchier und Plicatur Büchlein (később utánozva és kibővítve, 1971-ben nyugatnémet, 1974-ben keletnémet hasonmás kiadásban). A leginkább az egész Európát bejáró német kereskedelmi utazónak és gyakorlati mesterség-kézikönyv-szerzőnek tekinthető Paul Jacob Marperger (1656–1730) Vollständiges Küch- und Keller-Dictionarium című, a maga korában bestseller-kézikönyve (Hamburg, 1716, Benjamin Schillers) az ételek és italok – általa sokféle országban és módon megismert – asztalra elhelyezésével is külön foglalkozik. Még ennél is későbbi mű, és kiváltképpen a „látványétkekről” szól a Das Verdeckte Schauessen an das Publicum über die gegenwärtigen Zeitlänge (Petersburg, 1757) című, egy ugyancsak gyakorlati felhasználásra készített könyv. Mint ahogy a régi Magyarországon használt valódi szakácskönyvek kutatói ezt egyértelműen hangsúlyozták, önálló kiadványnak tekinthető szakácskönyveink forrásait a 17–18. században német földön kereshetjük – érdemes lenne arra is gondolni, hogy a német „látványételek” is beletartoztak a reprezentáció-történet forrásai közé – és az 1712-es cukrászati konstrukciónak lehettek társai.

Noha általában „zsigerből” vonják kétségbe a magyarok, hogy egyáltalán létezik-e ehető „német étel”? – talán mégis érdekes megemlíteni, hogy Thomas Gloning összeállítása (German culinary texts. A chronological list. (2009), 1350-től kezdve a minket érdeklő ünnepségek idejéig mintegy 160 ilyen szövegről tud! Hans U. Weiss: Gastronomia. Eine Bibliographie der deutschsprachigen Gastronomie 1485–1914. Ein Handbuch für Sammler und Antiquare.(Zürich, 1996) igazán változatos kiadványsorozatot vonultat fel. Éppen ez az adatgazdagság teszi nem egyszerűvé, hogy megállapítsuk: Magyarországon milyen konyhai tudományt ki és mikor és mely német szakácskönyvből vett át – annál nehezebben, mivel az ilyen könyveket és ezek kézírásos másolatait ugyan gyakrabban forgatták, mint a szent írásokat – ám mindezt nem jegyezték fel az utókor számára.

Kovács Sándor Iván úttörése ellenére sem tudjuk igazán, hogy a németeknél korábban is, és mellettük is meglevő olasz szakácskönyvkultúra ilyen „látványlakomáit” ismerték-e Magyarországon? Azt viszont sejthetjük, hogy Mátyás király udvarában vagy megvolt a „látványos” étkezés valamely módja –, vagy ezt akár hiányolták azok, akik Itáliában már láthattak ilyen ünnepségeket. Beatrix királynő udvarában sok étkezési újítást honosítottak meg. Hogy ez milyen „itáliai” látvány lehetett – legalább sejthetjük. Főként angliai, ám itáliai példákat is bemutat kiválóan illusztrált – leginkább iparművészet-történeti – könyvében Marina Belozerskaya (Luxury Arts of the Renaissance. Los Angeles, 2005. Getty Publications, 246, fig. VI-14.), és például említi Sevin egy másik, 1669-es metszetét, amely IX. Kelemen pápa 1669-es ünnepi asztalának cukordíszeit ábrázolja. A (nád)cukor mint konyhai nyersanyag is fontos volt: drága importáru, amelynek az étkezések végén emésztés-segítő szerepét is ismerték. Angliában ezért már a 15. században „banquetting stuffe” néven emlegették. A Vatikánban pedig külön kis konyhai szobában készítették az ilyen cukorból öntött figurákat, és köztük nemcsak az Agnus Dei különböző méretű változatait.

A magyar művelődéstörténet voltaképpen foglalkozott az ünnepi étkezésekkel, és ezek látványos formáival – azonban nem különálló témaként. Ráth-Végh említett könyvében (a 136. lapon) hivatkozik például egy német áttekintésre, és innen veszi a pfalzi választófejedelem 1726-ban rendezett díszebédjének leírását. Ezen 120 vendég és 400 étel volt, köztük egy pompás és részletező cukrászati készítmény: egy várkastély bástyákkal és tornyokkal, sőt ágyúkkal, amelyeket el lehetett sütni, és rakétákat lőttek a magasba. Ráth-Végh könyvében azonban az erről tudósító szerző nevét rosszul írták. Helyesen: Julius Bernhard von Rohr (1688–1742) szász természettudós és szokás-szakértő. Műve, az Einleitung zur Ceremoniel-Wissenschaft der großen Herrn c. 800 lapos kézikönyv, 1733-ban Berlinben jelent meg a Rüdiger kiadónál. (A közelmúltban újra kiadták.) Ebben a nagyurak ceremóniáit veszi sorra. Az első rész VIII. fejezete szól az „asztali szokásokról”, amelynek 27. paragrafusában (a 102. lapon) olvasható a pfalzi lakoma említése. A mű egyébként igazán sokmindenre kitér, hosszú fejezete szól a koronázásokról (itt pár sorban, a 601–602 lapokon, a magyar koronázást éppen hogy csak említi). Mivel a munka kitér még a szánkázásra, kivilágításokra, tűzijátékokra – kincsesbánya a művelődéstörténész számára. Rohr egyébként pár évvel korábban a közemberek szokásait is külön könyvben foglalta össze: Einleitung zur Ceremoniel-Wissenschaft der Privat-Personen címmel (Berlin, 1728). Ez a két könyv azonban III. Károly koronázásához képest már egy nemzedékkel későbbi szemléletű.

Szerencsére, valamilyen furcsa, talán nem is véletlen folytán, éppen manapság ismét igen vonzóvá vált e tárgykör. 2008-ban Milanóban megjelent egy olasz áttekintés a Savonában tartott legrangosabb díszlakomákról: Arrigo Cameirana – Bruno Barbero – Cecilia Chilosi: Tavole di re, dogi e borghesi. Trionfi e vasellame da tavola a Savona tra settecento e Ottocento. Ennek anyagát Észak-Olaszország több városában kiállításban mutatták be. A Galleria Palatina (Firenze, Palazzo Pitti) termeiben idén júniusig volt látható egy kiállítás, melyen rekonstruálták a Maria de Medici (1575–1642) főhercegnőnek IV. Henrik francia királlyal kötött házassága (1600. október 5., este) alkalmával készített cukorkonstrukciókat, amelyek egyes alakjai igazán impozáns (akár másfél méter magas!) méretűek voltak. Az egykori berlini kerületi közsütőde (Moabit Bäckerei) mostani kiállításai az étkezés művelődéstörténetét „tálalják”. Idén márciustól itt éppen a Schauessen az előadásokban is bemutatott téma.

A magyar királyok koronázásairól évszázadok óta részletes leírásokat ismerünk, majd történészeink ezeket is kiváló áttekintésekben mutatták be. Legutóbb Pálffy Géza és Hende Fanni történeti és eszmetörténeti tanulmányai adtak minderről részletes képet.2 ők felhasználták a szemtanuk ránk maradt – és igen részletes – leírásait is. Ezzel kapcsolatban az a feltűnő, milyen hihetetlen gondossággal szervezték meg az ünnepséget, és a szemlélők milyen pontosan figyelték meg a ceremóniákat, és azt is észrevették, amikor valami megváltozott. Ez csak úgy volt lehetséges, ha volt egy „forgatókönyv” (ordo), ami azért (így vagy úgy) szélesebb körben már korábban is ismertté válhatott. Tudunk a koronázások alkalmával készített írásos rendtartásról is, amelyek a résztvevők mozgását és tevékenységét szabályozták. Azonban Pálffy és Hende magukkal az étkekkel, különösen a „látványételekkel” nem foglalkoztak.

III. Károly koronázásáról nemcsak a már említett Sinnschriften… nyomtatvány ad leírást, hanem ismerünk egy 8-lapos aprónyomtatványt is, amelynek címe Beschreibung Der Hungarischen Königlichen Krönung Ihro Röm. Kays. und Kön. Maj. CAROLI SEXTI So in Dero Freyen Königl. Reichs-Stadt Preßburg, d. 22. Maji Anno 1712. Glücklich vollzogen worden. Ez az egész koronázást áttekinti, ám a Schau-Speisen említése nélkül. A nyilván sok példányban kinyomtatott mű akár koronázási műsorfüzetnek, majd emléknek is volt tekinthető.

Még ennél is fontosabb forrásunk a kor nevezetes diplomatikai formula- és leírás-gyűjteménye, a német jogász és történész, Johann Christian Lünig (1662–1740) Theatrum Ceremoniale Historico-politicum. Oder Historisch- und Politischer Schau-Platz des Europäischen Kanzley-Ceremoniels… című műve (két kötet, Leipzig, 1720, Moritz Georg Weidmann). A többezer oldalas, részletes mutatókkal ellátott kézikönyv százszámra idéz diplomáciai eseményeket, ezek iratait, formuláréját, és külön csoportban a koronázási ünnepségek tüzetes leírását, Európa legtöbb országából. A mű egyrészt a hatályos döntéseket mutatta be, másrészt azonban a beszámolók és iratok mintául szolgáltak valamely következő, hasonló esemény szervezői számára. A második kötet (Anderer Theil) külön lapszámozott részében a „Von Hungarn” címmel a 45. laptól kezdve több magyar királyi és királynői koronázást ír le (III. Ferdinánd 1625-ös magyar királlyá koronázásától Mária Terézia és József koronázásáig). Itt XLVI. fejezet-számon, a 60. laptól olvashatjuk az Ausführliche Beschreibung der prächtigen Krönung Kaysers Caroli VI. zum König in Hungarn, de Anno 1712 című tüzetes beszámolót (a minket érdeklő részek a 60–69. nyomtatott lapokon). Lünig évtizedeken át gyűjtötte hatalmas adattárát, és az a körülmény, hogy nyolc évvel III. Károly koronázása után még rendelkezésére állt egy részletes szöveg – e propaganda hivatalos és bécsi eredetét bizonyítja.

A teljes szövegből, ami bizonyára a bécsi udvarból származott, kiderül, hogy a Ráth-Végh által közölt részek hitelesek, ám nem teljesek, és apró nyelvi és egyéb hibák találhatók benne. Jól elképzelhető, hogy az általa használt párlapos Sinnschriften… több volt, mint ügyes és egyedi cukrász-reklám. Minthogy a cukorszobrok részleteit például a koronázások alkalmával közelről csak kevés résztvevő láthatta, az ilyen kinyomtatott röplapok hozzájárulhattak az esemény „mondanivalójának” népszerűsítéséhez – hivatalos támogatással is.

Lünig nem közli, milyen forrás alapján adja a koronázás leírását, amelyben a logikus időbeli sorrendet követi. Az elfogyasztott étkekről szólva részletezi, milyen mágnások milyen sorrendben „tálalták” az étkeket, ami azonban szimbolikus volt, mivel az így behozott tálakból nem fogyasztottak, ezeket rögtön ki is vitték a díszteremből. (Ez széltében ismert gyakorlat volt a koronázások alkalmával.) Azt is említi, hogy a koronázásoknál a nép számára elmaradhatatlan ökörsütésből is hoztak egy darabot az uralkodó asztalára. Egy szökőkutat (Fontaine) is felállítottak, ebből fehér és vörös bor folyt. Az egyes fogások között, amikor a király ivott, díszsortüzet adtak és a nép éltette a királyt: „Es lebe der König”.

A következőkben Lünig szövegét közöljük (betűhíven, a különös szavakat és helyesírást is megőrizve, a jelszavak tördelésmódját is utánozva), a jeligék fordításánál olykor ezeket csak összefoglalva. A látványételek feliratait (Inscriptiones ad Epulas Hungarico-Regias, németül Sinn-Schriften zu den Hungarisch-Königlichen Schau-Speisen) alattvalói hűséggel Maria Susanna cukrász készítette és ezek szépek és ízletesek voltak.

Az első építmény egy három láb magas állványon volt, amelyen nyolc, tömör cukorból való Herkules-oszlopon a béke temploma állt, négy diadalkapuval, nyolc szalaggal, négy birodalmi sassal, valamint a császári koronával. A diadalkapukon nyolc nimfa, azaz vízi istennő volt, amelyek olajfa- és babérkoszorút és pálmaágakat tartottak, ami a békét és a győzelmet jelképezte. Az alul levő oszlopos mellvéden négy, teljesen tiszta és finom cukorból öntött alak állt, négy címerrel, a négy (a német-római, a cseh, a spanyol és a magyar) birodalomra utalva.

A mellvéden belül volt a magyar királyi korona, glóriával, dicsfénnyel és fenséggel, egy diadalszekéren, amely elé öt pacsirtát fogtak. Ez arra utalt, hogy a magyar korona fölfelé és lefelé, delelőn és éjfélkor, sok háború után, mind fent, mind lent a viszontagságokat túlélte és végül a neki kijáró állapotát jogos örökös ura, VI. CAROLUS3 szerezte meg, az osztrák pacsirták által eldöntve és megtartva.

A béketemplom szövege ez a felirat volt:
Bellaria pacis
C A R O L O V I.
Rom. Imp. semper August. Germ. Hisp. Hung, Boh-
hem Regi, Archhid. Austr. &. &.
Patriae Patri, Pacifico, Pio, Justo, Felici, pos.

(VI. Károlynak, örökös német-római császár, spanyol, magyar, cseh király, osztrák főherceg stb. stb. a Haza Atyja, Békeszerző, Kegyes, Igazságos, Boldog.)

A béketemplom kapuja fölött ezt lehetett olvasni:

Pannoniae octo innixa viret pax inclyta fulcris.
Der Friedens-Tempel schützet,
Von acht Säulen unterstützet.

(Pannonia békéjét nyolc oszlop által alátámasztott béke-templom védi.)

A négy koronás sashoz ezt írták:
Alarum protegit umbra
Dieser Adler Flügels-Schatten
Alle Sicherheit erstatten.

(A sasok szárnyaik árnyában védik a teljes biztonságot.)

Az első nimfa-pajzson az örömkiáltás és a békére felhívás volt:
Divinae Nuncia Pacis.
Meine Friedens-Post allein
Soll die liebste Zeitung seyn

(Békehírem legyen a legkedvesebb újság.)

A másik címerpajzson a bizalomteljes szavak voltak:
En clausa est Janua Jani.
Nun du beyde Welt solst wissen
CARL thut Janus Tempel schließen.

(Be lett zárva Janus templomának kapuja – mindkét világ tudja meg, hogy KÁROLY csukta be a harc templomának kapuját.)

A harmadik pajzson a következő megjegyzés állt:
Nutrit Oliva jubar.
Im Fried besteht die Majestät

(A békében nyilvánul meg a fenség [itt egy német sor hiányozhat!])

A negyedik pajzson ez a felirat volt:
Dabit haec Concordia fructum.
Sie macht, daß man löset und meydt,
Geniest der Frucht und Friedens-Freud.

(Az következett be, hogy az ember megold és kiegyezik: Élvezzed a béke örömének gyümölcsét.)

A babérkoszorú mellett, amit a nimfák, győzelmi és béke-jelként a kezükben tartottak, ez az örömteli írás volt:

Succrevit ramus Olivae.
Dieser Zweig macht friedenreich.

(Ez az olajág békességet hoz [egy német sorral itt is kevesebb van].)

A negyedik címeren, amelyen a negyedik birodalmat lehetett érteni, a következő módon: a rómainál ez a kiírás volt:

Martis & artis honos.
Dis ist der Glanz, so die Gesalbten ziert.
Dis ist der Helm und Schild, so unser Käyser führt.

(A harcnak és művészetnek ismerője. Ez az a fény, amelyet a felkent visel. Ez a sisak és a pajzs, amelyet Császárunk hordoz.)

A spanyol címeren az a felirat volt, amely Károly első jelmondatára utal:

Pretium virtutis avitae.
Der Ahnen Treu und Fleiß
Erringt den Ehren-Preis.

(Az ősök erényét híven és szorgalommal követve, hozza meg a tisztelet az árát.)

A magyar címerpajzs mellé ez a fogalom lett felírva:
In fulcrum Pacis abundat.
Soll der Fried im Frieden sitzen,
Müssen ihn die Waffen schützen

(A béke ágyában bővölködve a békének békességben kell lennie, a fegyvereknek kell őt megvédeni.)

A cseh pajzshoz ezt a feliratot tették:
De forti Dulcendo Leone.
Dieser süsse Löwen-Safft
Stärkt den Krieg, gibt Friedens-Kraft.

(A nyájas oroszlán erejével szilárd a háborúban, és ad a békének erőt.)

Belül a győzedelmes magyar koronához e feliratot helyezték:

Toties agitata quiescit.
Hin und her, pur, wies Mer,
Itzt hat seinen Port und steten Ort.

(Annyiszor mozgatván megpihen, Mindig ide-odahánykolódott, mint a tenger, most kikötőbe és állandó helyre ért.)

Az öt pacsirtánál, amelyek diadalszekeret a koronával vontatták, a következő feliratot lehetett látni:

Haec quina, remige felix!
Dis allein thut mir gelingen,
Das mich in die Höh läst schwingen.

(Azt, miért evezel itt, boldog! Csak nekem sikerült, hogy a magasba emelkedjek.)

A második építmény egy 4-5 láb magas emelvényen volt, a nagyszerűséget és Salamon trónusát mutatta, pirított cukorból készített (Alia Carmel), kiválóan formált oszlopokon nyugodott:

Az építmény legtetején a római sas volt, karmában jogarral és karddal, amely a bölcsesség és igazságosságot jelképezte. Ez alatt egy fényességes trón volt szép díszítményekkel és drágaságokkal. Mögötte egy csonka gúla, amelyre egy glória borult, a trón, a király és a birodalom székhelye, ezt hat római katona vette körül, belül Salamon király egy pompás baldachin alatt egy fenséges nyug-széken ült. Továbbá mindkét oldalon egy hat-lépcsős emelvényen tizenkét oroszlán tartott tizenkét címert a környező királyságokat és tartományokat kifejezve4: Bulgária (arany oroszlán veres mezőben), „Cumania” (ezüst farkas veres mezőben, mellette két arany pólya), Szerbia (ezüst kereszt veres mezőben, négy sárga jelvénnyel), Lodoméria (veres és ezüst kockák kék mezőben ), Galicia (ezüst patkó kék mezőben), Ráma (veres oroszlán arany mezőben), Bosznia (arany mezőben veres kereszt, rajta szerecsenfejek), Transylvania (hét torony hét hegyen egy fél-sas, a Nap és a Hold), Dalmácia (koronás oroszlánfejek kék mezőben), Sclavonia (róka veres mezőben), Croatia (húsz ezüst és ugyanannyi veres négyszög), Hungaria (kettős ezüst kereszt veres mezőben). A lépcsők alján Sába nevezetes királynője, amelyet minden ékességében, díszeiben, hatalmában és erejében a király láthatott.

A királyi trón homlokzatán ezt lehetett olvasni:

Ornatur & ornat.

Carl der Grosse Götter-Sohn

Ziert den hohen Weisheits-Thron.

(Dísz és díszt ad: Károly az istenek nagy fia díszíti a magas bölcsesség-trónust.)

A sas jogarán jobbról ez a felirat volt:

Hoc Praesidenitor.

Hier auch dich verlaß ich mich.

(Tereád bízom magam.)

A kardon a bal oldalon ugyanígy ez volt olvasható:

Hoc Viadiceregno.

Hier durch dich herrsche ich.

(Az alkirálynak: rajtad keresztül uralkodom én.)

Az oszlopokon, amelyekre a glória támaszkodik:

Majestate quieta:

Meine Majestät in Ruh besteht.

(Hatalmam a nyugalomban van.)

A harcosokon ez a felirat volt:

Tutamina Pacis.

Was ergriffen durch die Waffen

Soll itzt Friedens-Nahrung schaffen.

(A béke védelme, ami fegyverrel lett megszerezve, most béke-táplálékot ad.)

Sába királynőjének a kérelme ezt tartalmazta:

Non est mortale, quod opto.

Mein eintziges Begehren

Die Weisheit zu verehren.

(Nem halandó dologra vágyom, egyetlen célom, hogy a bölcsességet megkapjam.)

A királyné mellett egy pajzs volt ezzel a felirattal:

Caesar & Imperium, Pax & Concordia, Proles

Gott wolle dem Käyser geben

Erben, Glück, Fried, Langes leben.

(A császár és a birodalom számára adjon Isten Békét, Egyetértést, Jólétet – Örököst, Szerencsét, Hosszú életet.)

A harmadik építmény is egy állványon, mint az előző, tizenkét csavart, tömör cukorból készített oszlopon állt, egy teljesen kidolgozott „Schau-Essen”, tartókkal és szalagokkal a leggazdagabban összeszerkesztve: tetején három sas, különféle vízi istennők, művészi készítmények és evőedények, cukorból készített, különféle színű virágok, mindez szent Istvánnak, a magyarok első királyának trónusa előtt szétszórva.

Körben egy oszlopos mellvéd volt virágfüzérrel körül vett két bagollyal. Továbbá hat nimfa, avagy vízi istennő, melyek közül az egyik egy bőségszarut árasztott ki, előttük olaj, víz, bor, virágok, gyümölcsök és gabona ömlött, mint Magyarország nagyságának és termékenységének jele, A magas trónuson Istvánt, a magyarok első királyát ülve lehetett látni, aki az apostoli koronát és keresztet két angyaltól elfogadta. Három lépcsőfokkal lejjebb állt a Szerencse-Istennő egy bőségszaruval, amelyből hullott az arany, ezüst, ékszerláncok, drágakövek, gyöngyök, jogar, korona és mindenféle gazdagság, ezzel kinyilvánítva a Magyar Királyság uralkodói díszét és erejét.

Mindkét oldalon tizenkét művészi készítmény volt látható, a leggazdagabb királyságok és tartományok, ezáltal megkoronázva és megszentelve, hogy ezek Károly felkent felségét mutassák. Végül lent az állatok mérhetetlen sokasága, amely mind dicsére, díszére és fenségére vonatkozhatott.

A királyi trónus előtt ez a felirat állott:

Reducis tutela quietis
Der Fried-begabte Thron
Erhält die Hungar-Cron.

(A nyugalom ad védelmet. A békével ellátott trón megtartja a magyar koronát.)

A bőséget árasztó istennek pajzsa volt ezt a feliratot tartalmazva:

Bellorum Damna reponam.
Ich will mit meinen Schätzen
Den Schad des Kriegs ersetzen.

(Pótolom a háborúk veszteségeit – Kincsemmel pótolom majd – a háborúk veszteségeit.)

Fortuna, avagy a Szerencse-Istennő pajzsára egy elmés költő a következő leírást írta fel:

Majestatis Praesulia ipsa refundam
Im Glück, Heil, Majestät, O CARL, immer regier,
So weit die rundte Welt geteilet ist in vier.

(Visszatér a felséges ünnepség-vezetője – O, Károly, fenség, szerencsében, egészségben, uralkodjál örökké, amíg csak a világ négy részre van osztva.)

Majd a névtelen szerző tizenegy soros verse következik a békéről és Károly nagyságáról. (Az étkezésről ebben nincs szó.)

Ez után új bekezdésben olvassuk:

Feliratok (Sinn-Schriften) az egyes Látványételekhez (Schau-Speisen) és Finomság-evéshez (Galanterie-Essen) amelyek
tizennégy asztalon a magasságos Miniszter-urak, Mágnások, az apostoli birodalom Rendjei számára lettek felállítva.

Az első asztalnál levő látványételhez ez a vers volt írva:

Gaudet ovans tanto dignata haec Hospite Mensa
Aber diese hohe Gäst
Freud der Tisch verspüren läst.

(Örül a még olyan magas rangú vendég is az asztal vendégségének.)

A második asztalnál a látványos ételhez volt ez odatéve:

Divorum vescimur esca.
Um die Götter zu bedienen
Seynd wir an dem Tisch erschienen.

(A gazdagok ételeit jöttünk elfogyasztani. Hogy az isteneket tiszteljük, jelentünk meg ez asztalnál.)

A harmadik asztalnál a Látvány-Étkekhez ez a felirat szólt:

Pacis amatores ut Sidera celsa micabunt.
Wer den Fried gönnt unser Gräntzen
Soll wie lichte Sterne glänzen.

(A békét szeretőkre a csillagok is fényt hintenek. Ha a béke kedvez határainknak, mint csillagok fognak fényleni.)

A negyedik asztalnál egy Látvány-Öltözetre volt írva:

Decorat Sociabilis ordo.
So schön es alles siehet,
Wo Eintrachts Ordnung blühet.

(Az összetartozás rendje díszít – Minden olyan szép, ha az összetartozás rendje virágzik.)

Az ötödik asztalnál a „Galanterie-Tractement”-et ez a díszítő vers ékesítette:

Non Simplex Virtutis opus post Lauream oliva.
Kriegen und dann Frieden machen,
Sind gezweite Tugend-Sachen.

(Nem egyszerű dolog a babér után az olajág. Kétféle erény háborút és aztán békét csinálni.)

A hatodik Látvány-Evés asztalnál ezt ez írást mellékelték:

Magnus Saeclorum nascitur Ordo.
Vom nun an wird man ohne fehlen
Viel Freuden-volle Jahre zehlen.

(Évszázadra születik a nagy rend. mostantól kezdve nem fog az ember hibázni: sok békességes évet fog számlálni.)

A hetedik asztalnál a látványos terítés el volt végezve, ezzel a megfogalmazással:

Bellaria dulcia Bello.
Laßt uns (weil die Waffen liegen)
Diese Freundinnen bekriegen.

(A csemegék jobbak a háborúnál. [Minthogy a fegyverek pihennek] győzzük le e barátnőket.)

A kilencedik asztalnál, úgy, ahogy a nyolcadiknál is volt, ezt lehetett olvasni:

Dulcedine pascit.
Was kan mehr die Sinnen weyden,
Als die süsse Friedens-Freuden?

(Az édesség táplálkozásra serkent. Mi tud jobban az érzékekre hatni, mint az édes Béke-Örömök?)

A kilencedik asztalnál egy gyönyörködtető-étel (Ergötzung-Essen) mellé ez volt írva:

Tandem dulcescit amarum.
Dies ist die Frucht des lang bedaurten Kriegs,
Die ist die süsse Blum, die Einigkeit des Siegs.

(Végre a keserűség után édesség. Ez a gyümölcse a hosszú ideig tartott háborúnak, ez a győzelemben való megegyezés édes virága.)

A „Refekt-Essen” (pohárszék), ahogy a tizedik asztalon volt, ezt a bizonyságot tartalmazta:

Pro lachrymis nunc vina refundam,
Die Tockayer Weinstock-Reben
Wein für Thränen wieder geben.

(A könnyek után most visszatérünk a borhoz. A tokaji szöllővesszők ismét könnyeztető bort teremnek.)

A tizenegyedik asztalnál édességek voltak (Confectur-Essen), ezzel a mondással:

Furiis in poste repostis.
Kunst und klug bedachter Rath,
Den Gewalt bezwungen hat.

(A fúriáknak megfelelően megfizetve. Tudás és a meggondolt tanács legyőzte az erőszakot.)

A tizenkettedik asztal büszkélkedett egy látványos díszítéssel (Schau-Tracht), és a mögötte levő felirattal:

Hoc sors intermina nexu.
Nimmer reisse diese Band,
So wohnt Glück und Helf im Land.

(A Sors így kapcsolt össze. Sosem tépd el ezt a köteléket, akkor szerencse és segítség lesz az országban.)

A tizenharmadik asztalon egy Látvány-Étel volt, amelyhez egy tudós toll a röviden összegezett magyar dicséretet tette:

Pannonicis, Vos, viribus Alpes
O Helden-reiches Land! welches die Christenwelt
Für ihren Nutz und Schild, für ihre Vormaur hält.

(Pannoniaiak, az Alpesek erejével! Ó hősökben gazdag ország, amelyet a keresztény világ a maga hasznára és pajzsaként előbástyának tart.)

Végül a tizennegyedik asztalnál a „Galanterie-Essen”-nél a következő kívánság és végső mondat volt leírva:

Hoc Regnum cum hoc Rege perennet.
Der König und das Reich
Soll leben allzugleich.

(Ez a bizodalom ezzel a királlyal örökké éljen. A Király és a Birodalom egyformán éljenek!)

A beszámoló itt befejeződik. Egy rövid áttekintés következik arról, a koronázás utáni napon (május 23.) a király kiknek milyen ajándékokat, címeket adományozott. Az étkezésről többet már nem tudunk meg.

A tüzetes bemutató szerint három nagy látvány készült el: a koronázásra utaló és Habsburg-párti, egy „világtörténelmi”, és a harmadik, ahol Szent Istvánt lehetett látni és az ország kifogyhatatlan bőségét, valamint a Magyarországhoz (legalább egykor) tartozó további területeket érzékeltették. Mind a három esetben az alakok és építmények öntött cukorból készültek, ám kompozíciójuk szobrászati–építészeti és nem a praktikus terítést utánozza. Már az itteni figurákhoz verses jelszó-szövegek szalagjait illesztették. A voltaképpeni étkek tizennégy további asztalon voltak. Úgy tűnik, itt az ételek különböző csoportjait mutatták be. Az igazi „édességek” a sor végén következtek, és az egyik előző asztal az italokat mutatta be. Az asztalokon egy-egy felirat volt. Ezek tematikája a nagy dekorációk mondanivalóját variálja: a háborúk után (ez nálunk az éppenhogy befejezett Rákóczi-felkelést jelentette) III. Károly megteremtette a békét és a birodalom egysége a jövő záloga. A latin szövegek velős mondások vagy frázisok, olykor érezni verses előzményüket (hexameter, rímek) is. Az általában kétsoros német szöveg ezzel csak távolról függ össze: még kevésbé költői: ugyanazt a két-három gondolatot variálják. A kor diplomáciai gyakorlatából is nyilvánvaló, hogy nincs magyar nyelvű szöveg. Ehelyett a latin a magyaroknak is nemzetközi nyelve volt. Ez a megoldás egyszersmind nemzetközi távlatot is adott. A dísz-ételekre utaló szavaknál a forrás német és francia megnevezéseket használ, ami a korban elegáns megoldás volt, ám ezek pontos megfelelőit mára időnként már nem tudjuk megállapítani.

A leíráshoz további megjegyzéseket tehetünk, mind az aktuális politikai helyzet, mind az európai „látvány-lakomák” ismeretében. Általában mind terítéstechnikailag, mind ideológiailag igazán részletekbe menő volt az előkészítés. Amely a hasonló esetekben is akár fél esztendeig eltartott. A bécsi Hofkeller és Hofküche történetéből is tudjuk, hogy fél éven át készültek fel, különösen akkor, ha a ceremónia nem Bécsben zajlott le. A pozsonyi koronázás esetében is ez ugyanígy lehetett. Egyes különös mozzanatok (pl. miért éppen 14 asztal volt felállítva) esetében tudunk előzményekről is: már 1646-ban is éppen 14 asztalt terítettek. Ám nem tudni: miért? Feltűnő, hogy nincs keresztény vallási tematika – noha más látványlakomákon ez megszokott volt (pl. Krisztus passióját ábrázolták a cukorfigurák). Egy régóta kedvelt másik téma, a vadászat (sokféle vaddal, vadásszal és gondosan ábrázolt erdővel) ezúttal szintén hiányzott. Pedig még e korban is a vadászat valóban élelemszerző foglalatosság volt. Gyakori a vízi nimfákra utalás – ám éppen hegyeket nem ábrázolnak. Nem hiszem, hogy e mögött ideológiai cél lett volna. Viszont a magyar őstörténetről szóló, és e korban csak terjedő, latin nyelvű barokk jezsuita költészetben túlbuzognak a vízi nimfák. Az antik motívumok leginkább műveltségi elemeknek számítottak, mint Fortuna, a nimfák, sőt a mi esetünkben a bölcsességre szomjazó Sába királynője is. Amikor a „habokon hánykolódó” magyar Szentkoronára történik utalás – ez sem valódi eseményre, hanem az „állam a vizeken hánykolódó, majd révbe érő hajójának” antik toposzára utalnak. Feltűnő, hogy nincs hadi szcenika, mégcsak várak, erődök cukorból felépítése sem – nyilván a sokszor hangoztatott, akkori aktuális békepropaganda következtében, hiszen az ilyen papírmasé várak a közelmúlt gyermekjátékaiig szakadatlanul érvényesültek a piacon.

Noha a koronázások szimbolikus ételfelszolgálását, sőt a szertartás után bekövetkező valódi, pompás lakomát (prandium, convivium) a források pontosan leírják, sőt arról is tudósítanak, hogy ezek résztvevői számára a miheztartás végett olykor írásos tájékoztatást is adtak – azonban éppen az általunk tárgyalt esetben voltaképpen nem tudjuk, melyik teremben és hol álltak ezek az építmények, kik és mikor láthatták ezeket, olvashatták a felírt szövegeket. A majd száz ilyen szentencia végigolvasása egyébként tetemes időt igényelt. A leírás szerint nem az étkező asztalok szokott magasságában, hanem körülbelül egy méter magas állványok tetején voltak kiállítva a jelenetek. Ez a „múzeumi nézők” és nem az „ültetéses ebédelők” praktikus magassága. Ezeken is három lépcsőfokon voltak egymáshoz kapcsolva az egyes jelenetek. (A korábbi grafikus illusztrációk még egyszintű, lapos, megterített asztalt mutatnak – ám székek nélkül, úgyhogy ezeknél az „állva fogyasztásra” gondolhatunk.) Minthogy a leírások csak a cukor-szobrokról tesznek említést, a legegyszerűbb arra gondolni, hogy a valódi lakoma végén vonultak át a vendégek egy másik terembe, ahol a Schauspeisen volt kiállítva, és ezeket a leírásban bemutatott sorrendben nézték végig. És később fogyasztottak a desszertekből. Egyébként a nagyobb ünnepségeken megszokott volt, hogy különböző termekben folyt a lakoma – a társadalmi hierarchiát tükrözve. Itt is az ültetési sorrend legapróbb részleteit is hosszú ideig, akár hónapokig vitatták a szervezők, és ez idő alatt nyilván a jelmondatok számát és tartalmát is hosszan vitatták meg.

Ami a pozsonyi lakoma „jelentését” illeti, itt a legelső szint a mérhetetlen gazdagság és pompa, a Habsburg „birodalmak” hatalmasságának érzékeltetése volt. A második szinten viszont az akkori Magyarország gazdagságának érzékeltetése következett. A valódi magyar Szent koronát és az egyéb koronázási jelvényeket, az ehhez tartozó cselekedeteket az ünnepségek a maguk helyén mutatták fel. Ám a látványos étkeknél is megismétlődött ez. A harmadik jelentési szint a „kibékülés” volt: a küzdelmek utáni békés és virágzó élet dicsérete. Azt semmi sem jelölte, hogy nem is évekkel korábban hosszú felkelés zajlott Magyarországon. Nyilván ezért sem szerepeltek kortársi Ausrüstungban a katonák az ábrázolások között – pedig ez kézen fekvő téma volt. Így a római katonák és a különböző oroszlánok a vitézséget egészen általános szinten ábrázolták.

Az 1712-es pozsonyi koronázási „látványlakoma” nem művelődéstörténeti kuriózum, hanem egy hosszan tartó és széles körű európai uralkodói reprezentáció egyik példája. Ami a közvetlen tartalmat illeti, ez bizonyos fokig általában ismert volt, ám az ehhez fűzött szövegek a politikai kommunikáció gondosan kialakított aktuális változatát mutatták be.

Egyébként történetileg korábbi és későbbi események hasonló jellegűek voltak – és bizonyára lesznek is hasonló ceremóniák. Ami az értelmezést illeti, III. Károly koronázása nem volt az utókor számára kiemelt esemény. Viszont – szerencsés módon az utókori értelmező számára – szép utóéletet ért el Bethlen Gábor lakodalmi reprezentációja: a magyarok gazdagságát, a korabeli európai divattal lépést tartó voltát hangsúlyozták. Már 19. századi művelődéstörténészeink is így említették. Később Móricz Zsigmond külön cikkben méltatta. Báró Hatvany Lajos és Belia György bevették e leírást Magyarok beszélnek című, emlékiratokból összeállított antológiájukba (Budapest, 1957), nyilván a dicsfényt keresvén. Végül (?) 2006 augusztusában az MTV „A magyarok cselekedetei” sorozatban külön epizódban hozta színre „Bethlen Gábor lakodalmát”. Még a német és a magyar szakács vetélkedéséről is szót ejtettek, etnikus és kulturális konfliktusukat sejtetve – noha a felsorolt asztali figurák egyformán a német Látványétkezés megszokott mintáit követték.

Nem hiszem, hogy III. Károly szakácsideológusai tudtak Bethlen lakodalmáról, hiszen e látványétkek jegyzéke későbbi és magyar nyelvű. Ám a kontraszt nyilvánvaló. Ugyanazt az „európai” divatot követő, demonstráló, a pompára és gazdagságra való egyértelmű utalás a cél. A pozsonyi koronázás esetében még a szájbarágó szövegek is tanulságosak: a politikai reprezentáció mantrái.

JEGYZETEK

1. Nincs módunk arra, hogy a további, ilyen meglepő süteményeket tüzetesen említsük. Ám megjegyezhetjük, hogy a nevezetes, 16. századi, Giouanne de Rosselli (talán francia szakácsmester) által összeállított olasz kézikönyvből (1517, Velence és sok későbbi kiadásban) szerkesztett angol szakácskönyv (Epulario, 1598) közli azt a receptet is, hogyan lehet olyan lepényt sütni, amelynek felszegésekor eleven madarak repülnek ki a tésztából. Erre utal a közismert (ám némileg túlzó) angol gyermek-vers is (amely azonban még nyilvánvalóan arra is emlékeztet, hogy a „király” számára készült e „látvány-lepény”:
Sing a song of six-pence, a pocket full of rye
Four and twenty blackbirds, baked in a pie.
When the pie was opened, the birds began to sing.
Now wasn’t that a tasty dish to set before the king!

2. Pálffy Géza: Koronázási lakomák a 15-17. századi Magyarországon. Századok, 138 (2004) 5. szám, 1005– 1101. – Hende Fanni: „Ad dignitatem sublevetis”. 17–18. századi Magyar királykoronázások története. In: Forgó András szerk.: Az 1712. évi pozsonyi diéta egy ciszterci szerzetes szemével. Pannonhalma–Veszprém, 2013. 65–109.

3. Német-római császárként VI. Károly volt, aki Magyarországon viszont a III. Károly nevet viselte.

4. A címerek leírása nem mindig egyezik a ma ismertekével, de ezek az idők során amúgy is sokat változtak. A fordítás és az egyes országrészek elnevezése áthidaló jellegű. Egyébként sorrendjük igen fontos volt. Feltűnt, ám ceremoniálisan lényeges, hogy az országok „fordított” sorrendben vannak, ezért a végső a „Hungaria”.