[Budapest, 1914. 9–13. oldal]
Nagy gondot kell fordítanunk arra, hogy a pesszimizmus ne terjedjen el, és a hangulat meg ne változzék, mert a magyarnak erényei között nem szerepel a szívós kitartás és nálunk könnyen átcsap a közhangulat az ujjongásból a lehangoltságba; a vígságot, mint a magyar nótákban, úgy az életben is, könnyen váltja fel a szomorúság, az optimizmust a pesszimizmus. (…)
A monarchiában élő egyes fajoknak tulajdonságát is képezi a bizalmatlanság saját államának erejében, náluk erősebb a negatív szellem, a kritikai tehetség, mint az alkotóerő, ami annál könnyebben ragadhat át hozzánk, mert a magyarnak saját faji tehetségébe fektetett bizalma, a különleges viszonyok között, nem eléggé biztosítja a katonai vezetésbe fektetett bizalmát. A gyűlölködés és pártoskodás is nagy volt hazánkban az utolsó években, úgyhogy annak kiújulásának veszélye is kísért. Nagyon szükséges tehát, hogy céltudatosan és kitartással küzdjünk a pesszimizmus és a pesszimisták ellen és a nemzet elcsüggedésének veszélye ellen, a teljes lelki egység és harmónia fenntartása mellett. E célból mindenekelőtt világossá kell tenni, hogy gyors és könnyű diadalt nem várhatunk, de okkal és joggal számíthatunk a végleges győzelemre. Meg kell értetni a széles körökkel, hogy győznünk kell, mert a jobban szervezett erő a mienk; mert stratégiai helyzetünk jobb, amennyiben Németország és mi egymást támogathatjuk és egymásután döntő túlerőt vethetünk az összes harcvonalakra; és mert szövetségünk Németországgal őszintébb és belsőbb, mint a szövetség az entente hatalmak között, amelyeket inkább a közös gyűlölet, a közös féltékenység kapcsol össze, mint az érdekek azon teljes azonossága, amely minket fűz a német birodalomhoz.
Győzelmet jósol az eddig elért eredmény is, dacára a sok pesszimista kritikának. Teljes megelégedéssel mondhatjuk, hogy a hadsereg eddig a reá váró feladatot derekasan meg bírta oldani, amely egyelőre nem abban állott, hogy megsemmisítse az orosz haderőt és hogy a határainkat teljesen megvédje, hanem abban, hogy veretlenül és segélyforrásaink kimerítése nélkül legyen képes azt az időt bevárni, amíg a nyugati fronton küzdő német főhaderő segítségünkre jöhet. A kettős szövetség együttes terv szerint összes erejének zömét, a német fősereget Franciaország ellen küldte offenzív célzattal, a keleti fronton pedig mindaddig kisebb erővel a védekezésre szorítkozik, míg az offenzív akció Franciaországban győzelemhez vezet s lehetővé teszi, hogy keleten is megfelelő túlerővel léphessen fel. A német hadsereg fényes eredménye ellenére még nem oldotta meg ezen offenzív feladatát, aminthogy az nem is volt még várható. A francia, angol, belga haderőket ugyan visszaszorította már, de még meg nem semmisítette s még nem fordulhat minden ellenállást eleve kizáró győzelmes nagy tömegekkel a keleti határra. De a legnehezebb időn már túl vagyunk, mert Németország stratégiai helyzete már azt is megengedte, hogy az eddiginél nagyobb erőket küldjön Oroszország ellen. Míg magunkra voltunk hagyva, a számarányoknál fogva természetes volt, hogy nem bírtunk döntő diadalokat elérni, de valóban meg lehetünk elégedve azzal az eredménnyel, amelyet vitéz hadseregünk e nehéz időkben elért. Sok heti harc után az ellenség nagy számbeli fölénye ellenére nagyobb kárt csináltunk az ellenfélben, mint ők bennünk; nem egy győzelmes csatát vívtunk, az orosz túlerő nem bírt országaink szívébe hatolni s megközelítőleg sem bírta azt az eredményt elérni, amelyet a német offenzíva Franciaországban mutat fel, s már annak ellenére ragadtuk meg az offenzívát, hogy a nyugaton működő erők zöme még nem szabadult fel. A sok millió orosz nem bírta a németet a Paris felé előnyomulásban megakadályozni s mi képesek voltunk, s képesek leszünk a kelet óriási hordáit addig feltartóztatni és lekötni, míg a német véres munkáját a nyugaton be nem befejezte. S mindezt elértük annak ellenére, hogy az orosz úgy látszik, már régen ázsiai seregeinek egy tetemes részét titkosan mobilizálta s ezáltal sokkal korábban volt kész, mint azt mi gondolhattuk, s kezdetben olyan előnyös helyzetbe került, amely katasztrófához vezetett volna, különösen tekintettel számbeli fölényére, ha hadseregünk belső értéke nem sokkal magasabb az övénél. Tehát teljes bizalommal nézhetünk a jövő elé, ne aggasszon, hogy a döntés sokáig elhúzódik, hiszen ez előrelátható volt, mert a jobb szervezet és előnyösebb helyzet nagy számbeli túlerővel küzd. Ha nem is vesszük számba Angliának és Franciaországnak óriási kolóniáit, ha nem vesszük számba Japánt sem, hanem csak az európai harctéren mérkőző erőket vesszük tekintetbe, akkor is óriási számbeli fölényben vannak ellenségeink, hisz az entente ezen országrészeinek lakossága 260–270 milliót, a német és osztrák-magyar lakosság pedig 115 milliót tesz ki.
Törekedjünk mindenkibe beléoltani a végleges diadalba fektetett jogos bizalmat, s ébresszük fel még a pesszimistában, az idegesben is azt a meggyőződést, hogy kötelességük magukon legalább uralkodni és legalább annyira fegyelmezni önmagukat, hogy balsejtelmekkel ne ássák alá a többiek bizalmát, ezt elvárhatjuk tőlük, mert ennyire mindenki képes lehet.
(…) Nagy ügyeletet kell vetni a sajtó működésére is! Szükséges, hogy cenzúra alá vétessék minden, a háborúra vonatkozó híradás, szigorúan ellenőrizni kell, hogy koholt híreket ne hozhasson, és hogy egyes szerkesztők esetleges idegessége ne mételyezhesse meg a nagyközönséget. Szükséges, hogy a harctérről való híreket csak a katonai hatóság adja ki; de ezzel nincsen biztosítva a kívánt cél, megfelelően kell a híradásnak tartva lennie, ami eléggé nehéz feladat. Hibás volna minden momentán hátrányos jelenségeit, minden veszteséget s momentán veszélyt közölni, mert ez azokban, akik nem tekinthetik át az egész helyzetet, s nem bírnak vasidegekkel, könnyen felesleges ijedtséget és pánikot okozhat; de másrészt ép ilyen hiba a tudatos hazugság, mert az ilyen előbb-utóbb mindig kisül, és ezzel megrendíti a híradásba fektetett bizalmat. Különösen rosszallni kell olyan tények tagadását, amelyeket előbb-utóbb be kell vallani. Sohasem szabad elfelejteni, hogy az ország közelében, vagy az országban magában történő események akkor is kiderülnek, ha a hivatalos kommünikék hallgatnak róla, s hogy a legnagyobb pánik okozója az volna, ha a közvélemény egyáltalán nem hinne többé a hivatalos jelentéseknek, mert mást tud, mint amit neki hivatalosan mondanak. Amint a hivatalos híradást valótlanságokon rajtakapták, elveszti azt a képességet, hogy a közvéleményt irányítsa, akkor ezt a szerepet átveszi a sok suttogó, a sok pletykás, a sok pesszimista. Maga az a tény, hogy valamit takarni akarnak, nyugtalanít s pesszimizmust terjeszt. (…) Célja a híradásnak ne az legyen, hogy lehető kedvező benyomást keltsen momentán, hanem az, hogy pesszimista színezettől ment, erőnkbe fektetett bizalomból eredő híradással állandóan tartsuk fenn a közönség önbizalmát, ami teljesen lehetetlenné válik, amint bebizonyult, hogy túlzásokkal dolgozunk. S lehetőleg tartózkodjunk a katonai vezetésnek elítélésétől. Nem vagyunk abban a helyzetben, hogy biztos véleményt formálhassunk a hadműveletekről, mert nem ismerjük az összes tényeket s olyan lekicsinylő ítélettel, amely teljesen alaptalan lehet, alááshatjuk a hadsereg bizalmát, pedig nincsen borzasztóbb, mintha a katona nem bízik a vezetésben, azt hiszi, hogy vérét céltalanul ontja. Annál kevésbé jogos a laikusok kételyt nem ismerő kritikája, mert azt a célt sem érheti vele el, hogy az esetleges hibás vezetésben változás történjék, mert nem lehet hadvezéreket rosszul informált, hozzá nem értő, ideges közönség hangulatától függővé tenni. Ne felejtsük, hogy valóban helyrehozhatatlan kárt csinálhatunk az alaptalan ítélkezésekkel és semmit sem mulasztunk, ha alapos aggályainkat is elhallgattatjuk. Én nagy barátja vagyok a szabad szónak. Feltétlen szükségét érzem annak, hogy minden közhatalmat gyakorló egyén a legerősebb ellenőrzés és a legkeményebb bírálat tárgyává tétessék. A közéletben magam is kivettem a kérlelhetetlen ítélkezés jogát. De a mai helyzetben minden kritikát, támadást és általában mindent, ami a visszavonás üszkét vetheti a társadalom közé, a legföltétlenebbül hibáztatok. S még a magánkörben is óvakodjunk könnyelmű kritikától és bíráltatástól, mert a pesszimizmus úgy terjed, mint a penész, s a szűk körben hangoztatott ítélet annyiból veszélyesebb a nyilvánosság előtt hangoztatottnál is, mert nehezebben nyer cáfolatot.