Szabad György emlékének

A disztópia negatív utópia, antiutópia: sötét jövőkép. Ebben világunkat nyomor és pusztulás, erőszak és önkény jellemzi. A disztópia klasszikusa Orwell. A mi székelyünk: Koronka József (1790–1863), a székelykeresztúri unitárius középiskola tanára. Egyik legmaliciózusabb emlékiratírónk, Pálffy János „az ő szárnyai alatt” kezdte az iskolát, de aztán az 1840-as években a királybíró rávette a tanárt, hogy éppen egykori tanítványa ellenében szóljon az udvarhelyszéki közgyűlésben a szabad tisztválasztás ellen, és ezért némi gúnnyal úgy jellemezte egykori iskolamesterét: „vénségére eszébe jutott felcsapni publicistának”.¹ Valóban, 44 éves korában lépett a sajtónyilvánosság terére. (Bem tábornok 54 évesen lett a székelyek Bem apója.) Koronka József liberális publicistaként kezdte, aztán konzervatívként folytatta, legalábbis az 1840-es években már jobbnak látta a konzervatív sajtóba írogatni. Igaz, liberálisként is némi, a konzervatívokra jellemző kétely jellemezte, konzervatívként pedig a liberálisok haladásigénye. Tanárként – emlékezett egyik tanítványa – az erkölcsi és szakmai nevelés kettős célja vezette: „rajongó lelkesedéssel igyekezett e két utat összehozni önálló szabad erkölcsi jellemekké törekedvén fejleszteni növendékeit, hogy azok tudományos képzettsége mellett az erkölcsiség törvénye legyen a legfőbb törvény és a lelkiismeret szava a legnagyobb parancs.”² Ez Rousseau tanítása, hirdetése egyben az európaiság élménye. Amikor Fogarasi János 1836-ban felkereste Székelykeresztúrt és elbeszélgetett Koronkával, nem tudta megállni, hogy a székely városkát és Európa legnagyobb városát ne hasonlítsa össze: „Londonban több főbb nevelő intézet van, itt pedig egy unitárium gimnázium virágzik egy, a haza előtt Társalkodónkban megjelent munkáiról ismeretes derék professzor, a széplelkű Koronka József alatt.”³ Valóban, 1834-ben több fontos cikke jelent meg a kolozsvári Nemzeti Társalkodóban. Az egyikben veszélyes politikai utópizmusnak minősítette az egyenlőség jakobinus jellegű intézményesítését célzó törekvéseket és vágyakat. Mire Szabó Lajos, a tordai ügyvéd, aki 1848-ban honvédőrnagyként harcolt, azzal vágott vissza, hogy „az emberek jussaikra nézve egyenlőknek születnek”, és aki ezt nem fogadja el, tagadja, hogy az emberek szabadok lehetnek. Koronka válaszában a jussok fogalmának tisztázatlanságát tette szóvá, és arra jutott: „Vélekedésem szerént juss az, amit más tőlem igaztalanság nélkül meg nem tagadhat.” És ha nem tudunk a szabadsággal élni, az „nagy boldogtalanság.”⁴ Ez fenyegetett is, mert Bécsben megfordult a széljárás. Metternich és korlátolt hívei úgy érezték, eljött a rendcsinálás ideje. A liberálisokat perbe fogták. Wesselényi Miklósról még el lehetett mondani, hogy radikális magatartásával provokálta a főhatalmat, de Szász Károlyt, a kompromisszumkereső nagyenyedi tanárt kollégái feljelentése nyomán hurcolták meg. És Koronka közírói tevékenységét is évekre megszakították. 1837-ben az Utazás a régi Európa romjai felett 2836-dik évben című disztópiáját először csak alaposan megcenzúrázták, aztán betiltották. Ami megjelent a Nemzeti Társalkodóban, becsben tartjuk.⁵ Újra is kiadták.⁶ Ami fennakadt a cenzúrán, most jelenik meg.⁷ És nem tagadom, már több mint negyven éve a kezembe került a betiltott kézirat, de akkor naivságnak tűnt a benne foglalt komor jóslat, most – miután nyugati arroganciával szólva Európát kiegészítették, helyesen újraegyesítették – van valami fájó aktualitása, mert kontinensünk, egyesek szerint szubkontinensünk bajban van, bár még 2836-tól messze vagyunk.

Az Európa romjait bejáró utazó Amerikából jött, és hazai „szabad” barátját, Györgyöt tájékoztatja leveleiben, amelyet hol így ír alá: K. J., hol még egyértelműbben utal a szerző önnönmagára: K…a J…f. Csodagépen utazik, az egykori Szent Heléna, immár Szent Napóleon szigeten áll meg először, aztán az egykori, London helyén senyvedő Bull városba érkezik. Az ország elmocsarasodott, mindenütt hanyatlás, ugyanakkor fejlett technikával tisztítják a levegőt, különböző orvosi csodáknak – szervátültetéseknek – lehetünk tanúi, na meg olyasminek, hogy valami vérszívó az angol pszeudoliberálisokból és az arisztokratákból kiszívta a normális viselkedésüket gátló „vastag vért”. Aztán olyan folyadékról olvasunk beszámolót, amely a könyvekben a „tiltott helyeket” eltűnteti, ha pedig a demagógoknak, mármint a radikálisoknak adnak belőle szájon keresztül, purgálja gyomrukat és vele agyukat is. Franciaország egykori nagyságából sem maradt semmi, mert a 20. század elején az oroszok Németországgal együtt meghódították, most pedig amerikaiak lakják, az egykori Párizs amerikai kolónia.

A magyar kuriózumok egyik nagy ismerője úgy vélte, hogy valami angol fantasztikus regény ihlette Koronkát.⁸ Lehet, csak éppen azt nem árulta el, hogy melyik. A Herder-mottó viszont ironikus utalás lehet. Amolyan általános tucat-bölcsességnek tűnik: „Az államok, a népek és a világkorszakok összetétele a maguk váltakozásában és egymás elleni harcában majd ezeréves olimpia látványát nyújtják a világ urainak – jog és ész, erény és sors – pártatlan bírói szemei előtt”. Mindez része a sorsról való fabulálásnak, annak, hogy az ember saját sorsát szabadon alakítja, de aztán kiderül, hogy mindenek fölött Nemezis-Adraszteia, Zeusz lánya áll, őt viszont magunkban hordozzuk. Aztán álomba merülve belátunk a jövőbe, abba a világba, amelyben „a hadúr és a polgár, a filozófus és az államférfi nem válnak el egymástól”, a filozófusok törvényhozók, és mindenki Humanitás istennőt imádja cselekedetekkel és lélekkel. Aztán eljutunk a sziklához, amelyhez egykor odaláncolták Prométheuszt, az emberbarátot.⁹ Ennek az utópiának a disztópiájába vezet minket Koronka; de nem csak a herderi utópia ellenvilágába. Koronka utazása válasz a kor egyik legismertebb utópiájára, amelynek címe némileg hasonló: „A 2440-es esztendő”. 1770-ben jelent meg először, és nemsokára angolul, olaszul és németül. Szerzője, a nagy álmodó Louis-Sebastien Mercier, aki 2440, a harmonikus egyenlőség világát álmodta meg. Ez az első utópia, amely a haladás eszméjét biztosra vette.¹⁰ És ezt komolyan is gondolta a szerző. Az egyenlőséget megvalósítani akaró jakobinusokat tudatlannak nevezte – méghozzá szembe, a Konventben. Nem szavazta meg a király lefejezését, de Napóleonnak sem hajtott fejet, a császár meghívását azzal utasította el: „nem akarom önt többé látni, majd 2440-ben látjuk egymást viszont.”¹¹ Nálunk ismerték, forgatták, idézték Mercier látomását. Báróczy Sándor lelkesedett érte. A magyar nyelv hasznát bizonygató könyvében az ő elgondolásait valló István így köszön el beszélgető társától: „…elmegyek lefekünni, vajha a Sz. Végezéseknek úgy tetszenék rendelni, hogy Mercier kétezernégyszáznegyvenedik álmadása szerint legfőbb boldogságban tanálnám hazámat felébredésemmel! Jó éjtzakát.”¹² Nemsokára már tiltó listára került a mű. Ha megtalálták, elkobozták.¹³ A Kazinczyval levelező Gedő József (1778–1855) könyvtárában szintén megvolt.¹⁴

Vajon hit- és eszmetársának, Koronkának is kölcsönadta? A keresztúri tanár mintha Mercier-nek is válaszolna, amikor Napóleont magasztalta. A régi rend szétverőjét, az egyenlőségnek érvényt szerző törvényhozót magasztalta benne, ugyanakkor az önpusztító önkényt elmarasztalta, amikor azt hangoztatta, hogy nem az uralkodó, hanem a népek közvéleménye győzte le. Ráadásul még Rousseau-t is magasztalta, arról számolt be, hogy az egykori Franciaországban amerikai misszionáriusok terjesztik az okosságvallást. És bár az egyik megjelent levélben a képzeletbeli utazó elmarasztalta „a szelíd és bölcs kormányt” támadó demagógokat, most már felfedte kártyáit, amikor így vallott: „nem eléggé köszönhetjük az egyetemes jóságú világ lelkének, hogy a 29-dik században élünk. Gondolj magadnak olyan időket – olyan rettenetes időket – midőn p. o. [példának okából] az emberek a törvény előtt még nem voltak mind egyenlők”. Márpedig 1836-ban ilyen idők járták.

És ez már sok volt a cenzúrára felügyelő kormánytanácsosnak, Gebbel Károlynak, és megírta a Gubernium élén álló Kornis Jánosnak, hogy a második, harmadik, negyedik levelet alaposan átnézte, számos helyet eltávolított, éspedig a félreértésekre alkalmat adó részeket, de a többi levél, amelyeket mellékel, sérti a közjogot, sért egyes nemzeteket, a vallás lebecsülésére ösztönöz, gúnyt űz a régi uralkodókból, ezért nem jelenhet meg. Kérte az alaposabb cenzúrát. Mire a Gubernium elnöke Lészai Lajost nevezte ki Nemzeti Társalkodó cikkeinek cenzúrázására.¹⁵ Eddig ugyanis elég laza volt a sajtófelügyelet, és a könyvcenzúra is. Bölöni Farkas Sándor amerikai útirajza forradalmi mű volt a maga nemében, hiszen az emberek nembeli egyenlőségének megvalósíthatóságát hirdette az amerikai példával, és utólag el is rendeltek valami vizsgálatot, amelyet sikerült kijátszani.¹⁶ Koronka József publicisztikai munkásságának legjava viszont megtört a cenzúrán.

„Egy székely nemes, aki felfedezte a demokráciát” – ezzel a címmel írt Hatvany Lajos veretes esszét Bölöni Farkas Sándorról, akit a demokrácia Kolumbuszának nevezett. Koronka Józsefnek nem volt szerencséje, hogy olyan valakire akadjon, aki fizette volna amerikai útját, mint gróf Béldi Ferenc tette Bölönivel. Koronka csak képzeletben élt az amerikai demokráciában, és olyan székely lett, aki rálátott arra, hogy Európa, ha nem vigyáz magára, rommá válik, viszont azt már nem érzékelhette, hogy ha ez bekövetkezik, már nem lesz, aki felfedezze a demokráciát, hiszen – mint René Girard figyelmeztet – a mimetikus erőszak az apokalipszis felé viszi az egész földgolyót. Koronka József „utazása” kemény mementó!

Koronka József

Utazás a régi Európa romjai felett 2836-dik évben

Egy névtelennek irományai között találtatott levelei szerént.

ELSő LEVÉL

Bull¹⁷. ápr. 12-kén 2836.

Die Zusammenstellung der Staaten, Völker und Weltperioden, in ihrem Wechsel, und Wettkampfe gegen einander, ist ein grosses fast tausendjähriges Olympia unter den Augen unparteischer Kampfrichter der Weltregiererinnen – Recht und Klugheit, Tugend und Schicksal.¹⁸

Herder

Szerencsésen megérkeztem, kedves szabad barátom, a régi világba, s már öthéttől fogva itt vagyok Bullban egy alkalmasint kedvezőleg fekvő falucskájában a régi Ángliának. A repülőposta, mellyel én, mint tudod, március első napján, Philadelphiából eljöttem, a 3-dik napon le-ereszkedett Sz[ent]. Napóleona (a régi Sz. Heléna) nevű középstációnál, ahol négy órákig mulatott. Ez idő alatt alkalmam esék ama jeles síremléket megnézni, melyet a mi kormányunk a régi világ nagy hősének itt – az ő halála helyén – állíttatott. Egy gránitból faragott 500 láb magasságú obeliszkuszon (tiszteleti oszlop) olvashatni ezen fejülírást: A régi világ hősének. Ötven magas kőszirti lépcsők – a hős élet idejét jelentők – vezetnek az obeliszkusz belsőjébe, mely egy 105 lábnyi magas boltozatot zár magába, mely az újonnan feltalált, úgynevezett szabad napgáz által pompáson világíttatik. Kár, hogy ezen találmányt a régi világ ezelőtt ezer esztendővel nem esmérte. Mennyivel világosabban néztek volna ki minden ő épületeik.

A mindjárt említett boltozat közepében áll a hősnek egyszerű 20 láb magasságú sírköve fekete márványból, eme szokott felírással: „Ember”, és alól ezen szók: „Minden másodperceid egy-egy cselekvény.” Az obeliszkusz hegyén éjjel egy 50 lábnyi átmérőjű, szabad napgázból álló sugárzó mív ég és megvilágosítja a tengert szinte ötmértföldnyi körben, oly alakban, mintha az egész egy csudálandó világ özönből emelkednék fel. Valódi felséges kilátás! De nagyobb még az a gondolat, melyet a művész itt létre hozott. Mert ha őtet jól értem, úgy tetszik, hogy ő ezen síremlékkel a régiségnek óriási tetteiről híres és hatalmas hősét jellel esmértetőleg (symbolisch), mint az időnek örökre világló tornyát akarta a régi és új világ között felállítani. Tökéletesen sikerült ez neki, és csudálandó azon rövid idő, mely alatt az egész végrehajtatott. Csak négy hétig dolgoztak az úgynevezett jezsuita erőmívek (a gőz-erőmíveknek egy neme) a szikla darabok felállításán, és még rövidebb idő alatt vettetett meg az alapja. Az egész munka 5 hónapi időbe került, és alig foglalt el 15 vagy 20 dolgost. Mit mondottak volna a régiek, ha ilyen építményi míveket láttak volna? De így van ez, és így lesz mindétig a világban. Tartóztathatlanul nyomul elő a lelki és értelmi míveltség, és semmi által nem enged magára bilincseket tétetni, és amiért valaha Napóleonnak egy puszta szigeten kellett oly kedvetlenül elhunyni, azért most egy embernek sem kell meghalni.

Itt a levegő, mely még a 22-dik században igen ködös és a szigeten találtatott mocsárok miatt az egészségnek ártalmas volt, most a parton felállított 10 légtisztító ágyuknak 4 esztendei sükerek által, megtisztíttatott és kideríttetett, elannyira, hogy most télben és nyárban, szüntelen tiszta és vidám a levegő s legkisebb felhőcskétől is nem zavartatva lengedez a „Nagy ember” nyugvó helye körül. Az ehhez közel feküdt mocsárok is nagyobb részint, úgynevezett szárasztó erőmívek által kiszárasztattak, és a legártalmasabb is azok között (a sziget lakóinál Lowe nevű)¹⁹ már régen füvel bénőtt, mely itt a szamarak tartására fordíttatik. Az emlékjel közelében mintegy 100 lépésnyire attól állanak magánoson négy ősrégi rendkívül magas kupreszfák (a sziget nyelvén Lascasen névvel)²⁰, a közmonda szerént, azt beszélik, hogy valaha egy hasonló nevű költő ide vándorlott, hogy a hely közele által lelkesíttetve a nagy hős sírjánál az ő tetteit énekelje. Azt mondják, hogy a négy kupresz között fekszik temetve. De most egy évezred után, mely a felett elhanyatlott, ki tudhatja, hogy mindez mi módon eshetett?

A repülőposta itten délutáni 4 órakori indulásakor felemelkedett szinte félmértföldnyi magasságra, és leereszkedett azután ismét a rendszerénti vízirányos utazói helyzetbe. Az újabb léghajósok úgy vélik, hogy egy ilyen magasságban a menetel bátrabb, de mégis tapasztalák, hogy bajosabb vala, mint rendszerént. Csak március 7-kén délután 4 órakor látók meg Kalmárkországnak (a régi Ánglia) partjait előttünk lenni, és éjszaka 5-dik s 6-dik között egy kemény szélvészt kelle kiállanunk. A postahajónak még feljebb kellett hágni, hogy a rettenetes szélvésznek legalább valamivel kevésbé kitétetve legyen, és mégis az a felsőbb légrétegnek igen nehéz lévén, minden erőlködésivel is alig haladhatott egynéhány mértföldnyire. A leereszkedésről, mint természetes vala, nem is lehetne gondolkozni, mert az óceán felett valánk, és Kalmárkország partja, a légkapitány vélekedése szerént, legalább még 150 mértföldnyire távol vala. Innen az utazónak repülő erőmívekre kellett kitétetni, és egyenként lavíroztak egész éjjel nagyobb vagy kisebb távulságban a postahajó körül. Végre reggel fél 8 óra felé ismét az alsóbb légrétegekben járhatván, a postahajóba felvétettünk, de ez két légosztóját, egy szélvészellenzőjét, és négy repülőtaréját elvesztette a múlt éjen, ide nem számítva az előrepkényét, mely egészen széjjelzúzatott. Mégis mostantól fogva alkalmasint jól ment dolgunk; a szélvész dél felé szembetűnőleg csendesedett, és a légkapitány két rövid léggolyót tétetett a hajó első részire, melyek oly jó következményt okoztak, hogy három szükségi szárnyaknak segedelmével már délután 3 óra felé tökéletesen vízirányilag helyhezhettük magunkat. Ekkor akará a szerencse, hogy a szél hirtelen körül lebege és a légosztókat szabadokká tevé.

Nyomban parancsot ada a légkapitány, hogy a nagy repülőtaréjok feltétessenek, s már most zúdulva repüle fel a postahajó mintegy fertály mértföldnyi távolságra a még ekkor is duzzadozva fenyegető óceán felett. Mintegy négy óra felé láttuk meg Kalmárkország partjait, s már öt óra tájban leereszkedtünk Bullba, melynél fogva a postahajó nem több, mint 3 óra alatt mintegy 150 mértföldnyi tért haladott keresztül. Tudom, kedves szabad barátom, hogy te mind ezen kóbor utaimra mit gondolsz, tudom, meg nem foghatod, hogy egy amerikánust mi hajthat ki a maga honjából, melyben a szabadsági világ mellett, oly gyönyörteljesen, és kényelmesen találhatja magát. De ne neheztelj a te régi barátodra! esmered az ő csudálatos szenvedelmét az annyira romlott és balgatag, de mégis oly erősen vonszó európai régiség iránt. Azért légy engedékeny. A régi Európa nemzetei Ámerikát látták származni és felemelkedni. Mi már most az ő romjaikra tesszük lábainkat. S ki tudja micsoda nép fog valaha a mi töredékeinken állani?²¹ Oh! kedves barátom, a legédesebb éldelet a visszaemlékezésnek varázs ködjén szokott fekünni. Mívelt státusok származhatnak ott, ahol olyanokat alig gondolhattuk lehetőknek; mívelt státusok száradnak el, melyeket halhatatlanoknak hittünk vala. Még az éghajlatok is változhatnak, sokféle okokból lehet egy lakókkal tömött ország lakhatatlan, sok telepítmény lehet anyaországgá, sok anyaország gyarmattá. Csak kevés új találmányok sok régieket eltörölhetnek, minthogy az igen magas feszültségnek vagy tágulni, vagy elpattanni kell, ki nem számíthatna bármi álomlátólag a következményekre? E földön, mintegy narancson, mászkálunk apró és alig észre vehető bogarak módjára gyötörjük egymást vagy öszvetelepedünk egy hajlásban. Ha itt vagy amott a narancs senyvedez vagy rothad, egy más nemzemény támad a rothadásból, anélkül hogy az elsőnek értelmességi szisztémája elenyészett volna. A természetben minden plántának el kell virágozni, de az elvirágzott plánta a maga magvait tovább hinti, vagy elhordja a szél, s így ujjul szüntelen az élőnek látszó teremtés. Csak ugyan én mégis a búcsúzó esthajnalnak sajnos érzetű sugáraiban eleitől fogva több vonzalmat találtam, mint a legkevélyebb és pompásabb naptámadásban. De már késő az idő, és az utazás engemet nem kevéssé megbágyasztott. Óhajtom a lefekvést és nyugodalmat. Élj tehát szerencsésen. Legtovább holnapután a tartományi repülőposta által kapni fogod egy második levelemet.

K – – a. J – – f.

 

MÁSODIK LEVÉL

Bull. ápr. 14-kén 2836.

Itt mulat, kedves szabad barátom, kedves Györgyöm, a te mindég nyughatatlan utazó barátod egy kisded postaházban, egy még kisebb és homályos régi ángol üvegtáblákból álló ablak mellett, mely hosszában alig három, és szélességben alig másfél lábnyi, és fél attól, hogy ámbár a maga író-erőmívét 1/16 taktusra állította, mégis elég idején ezen hozzád intézendő levéllel készen nem leend, minthogy már az öreg utazó óra a maga tője jegyében, a 30-on feljül az 50 harmad percet elütötte, és a tartományi repülőposta a 30 előtt puncto [pontosan] 75 harmadperckor indul. Ezért oly sebesen, mint csak lehetett, a diktáló csőbe beszéltem bé ezen soraimat, minekelőtte az író-erőmív adresszálna és pecsételne.

Három napokig voltam Bulltól (a régi Londontól) eltávozva, s ezen idő alatt, ha nem sokszoriban is, de már két séta járásaimban, melyeket gyors falábaimon tettem, köröskörül mintegy 50 mértföldnyire a tájékot megismertem. De mondhatom, hogy éppen nem szép, és azon hegyes bérceknek, melyeket a história szerént Kalmárkország régen részletesen bírt, már semmi nyoma sincs. A Bull környéke lapos, és mocsáros, s nagyobbára úgynevezett ánglus ölv fűvel (hieraceum pilosella)²² van bénőve, melyben a nagy egereknek egy bizonyos neme tár- vagy gabonapócegerek neve alatt tartózkodik. Ezek most nagyobbára lakói amaz ország egy részének, mely valaha a világnak törvényeket írt, és a tengert jobbágyává tette. A Kalmárkország éghajlata még most is ködös, mint ezelőtt ezer évvel, midőn ezen ország egy sziget vala, és a mü kormányunk alig tud ezen kevés, és a parton fekvő posta váltó és hordó helyeknek 54 légtisztító ágyú batteriák [ütegek] erőltetett munkájával is valamivel egészségesebb levegőt szerezni. Kiváltképpen az ország belsőjébeni utazás sem gyönyört, sem hasznot nem ád, mivel minden vizsgálódásoknak a mértföldnyi térségű posványok akadályt vetnek s az utazót gyakran veszedelembe ejtik. Így süllyedék el én p. o. 13-kán estve 25 óra tájban, szinte 12 lábnyira egy posványban, elannyira, hogy csak abban vala szerencsém, miszerént időm vala gyors falábamnak legfelső lépcsőire hágni, s mégis elvesztem volna, ha elővigyázatból, két patent szárnyaim nálam nem lesznek vala, melyek engemet legalább a légben addig tartanának fenn, míg falábaimat a posványból újra kivonhattam.

Egyetlen érdekesség, mely Kalmárkországban van, az ő parti tájékai, melyekkel én szinte pontosan meg is esmerkedtem. Nagyobbára nomadizáló népektől vannak lakva, kik halászatból s kivált tengeri rablásból élnek, melyet nagyban űznek. A Bull nevű falucska, az egész tájnak fő helye nem éppen azon helyzetben fekszik, ahol a régi világszerte híres London állott. Ez legalább két mértföldnyire hátrább feküdt, és még csak kevés csekély töredék maradványok jelelik azon dicső helyet, ahol valaha ezen világ parancsnoknéja felemelkedett, melyben egy Pitt²³ és Cromwell uralkodtak, és egy Canning²⁴ a nép szabadságáért vívott hatós nyelvével. Az est alkalmasint derülten hanyatlott (ami itt ritkaság) a környékre, midőn a Westminster-palota romjaihoz közelgettem. Csak kevés öszveomladozott falai állanak még, mint maradványi ama híres épületnek, melyen most egy zsidó telepedett meg, ki itt jelenleg a maga uzsoráskodását gyapjúval és gabonával űzi, és ezeket az ország belsőjebeli némely néptörzsökökhez, ott még most is különös jóságban és sokaságban tenyésző szarvasmarhákért cseréli, és ezeket ismét nagy haszonnal a német dunamelléki népeknek eladja, kik még ma sem esmerik a gőz és repülő szekereket, hanem most is, mind ezelőtt ezerévvel ökrökkel járnak.

A mi historikusaink, amint tudhatod, igen különböző vélekedéssel vannak a régi Westminster-palota célzata iránt. Némelyek azt állítják, hogy az eredet szerént a népgyűlésekre volt építve és akkora körrel bírt, hogy abban még két nagy házak (felső és alsó háznak nevezve) elférhettek. Mások úgy vélik, hogy az a régibb időben, egy 25-dik században elenyészett ókeresztyén vallásnak úgynevezett temploma lett volna, melyben a papok gyapjúzsákokon ülve²⁵ beszédet tartottak a néphez arról, hogy mi módon kereskedjenek, azaz: pénzt (bizonyos kerek érclapocskák) mi módon szerezzenek. Ismét mások bizonyossággal akarják erősíteni, hogy a régi Westminster-palota valami színház vagy vívó terem volt, melyben azon régi világ barbarizmusa szerént felsőbb és alsóbb néposztályok egymással vívtak vagy még verekedtek is. Az igazság, ám legyen, itt is, mint mindenütt, középben, ámbár a mi historikusaink közül mindenik kész volna a maga véleménye mellett egy végpontig küszködni, mely annyival nevetségesebb, ha meggondoljuk, miszerént egy vízözönben, mely a 24-dik század vége felé a régi Angliát egészen béöntvén, azt a régi Európa kontinensével egyesítette, minden elpusztult, ami a népeknek akkori viszonyaikról valamely biztosabb felvilágosítást adhatna.

Kalmárkországnak mostani lakói egy éppen oly bátor vitéz, mint fortélyos csaló nép. Valamint régen, midőn a tengeren parancsoló urak voltak, úgy most is leginkább a kereskedés az ő vonszó érdekek, és minden hadjaikban – ha vagy egyszer azt kezdnek – mindenkor csak ez van alapul téve. Éppen így legszentebb kötelességnek tartják minden külföldit megcsalni, kit ők csak imígy-amúgy, de soha sem valóban esmernek embertársul, hanem még most is azon nevetséges hiedelemben vagynak, miszerént az egész földgolyón nincsen nagyobb nemzet, mint az ő nomá[do]skodó néptörzsökeik.

Az uralkodó vallása az országnak egy régen elavult, csudálatos bálványimádás. Gyapjúzsákokat és gőzerőmíveket imádnak és gazdag áldozatokat tésznek mindenféle barmok nemeivel. Éppen ily csudálatosok és különösök némely népi szokásaik. Ha p. o. egy ifjú kalmárkországi meg akar házasodni, előre soha sem szabad néki a mátkáját látni, hanem az egész dolog, mint valami vásárkerítői (mäkler) munkálat, egy harmadik által menyen végbe. Ez t. i. elmegyen a mátkához és tudakozza annak esztendei és töltött gabonazsákjai számát. Ha a zsákok száma feljülmúlja az esztendők számát, így a vőlegénynek – kitől csak egy teli zsák kívántatik – a házassági szövetséget megkötöttnek kell nézni; és az öszvekelés a férfiúi egy és az asszonyi minden zsákok mellett, a kerítő jelenlétiben megesvén, soha fel nem bomolhatik, mert a felbontani akarónak az asszony zsákjai számát kétszeresen kelleni megfizetni. A fiúgyermekek, kik az ily házasságokból származnak, az ötödik évben, belföldi tengeri rabló hajókra adatnak nevelésre, és huszadik évjek előtt haza sem térhetnek.

Ez, kedves szabad barátom, rövidbe foglalva, szomorú romladék festése egy valaha oly hatalmas szigetországnak, és fájdalommal nézi az emberbarát, hogy régi brittus nagysága minden elsőségeivel, gazdagságaival és gyengeségeivel, a maga elkorcsult és fajzott ivadékjainak ezen kedvetlenítő rom-képében miként tükrözik vissza.

A nap éppen küldötte vissza utolsó sugárait ezen kietlen és halálcsendű tájékra, mely úgy láttatott előttem kiterjedni, mintegy nagy nemzeti temetőkert, midőn komoly gondolatokba merülve egy patakocskát kezdék követni, mely öszveomlott kőfalak, romladékok és posványok között, erőlködve tette folyami utacskáját. Egy kisded vidor gyermek játszott mellette. Mit csinálsz itt? kérdém hozzá közelitve. „ Egy flottát építek dióhajakból, mindjárt úszni látandja kend azt” – kiálta a gyermek örvendezve. „Csak az a kár, mondá még, hogy ezen silány pataknak oly kevés vize van.” „Hogy hívjátok ti ezt a patakot?” – kérdém én is. „Temsének, Uram, Temsének.” Csendes bámulással állék meg, s most a patakot, majd a gyermeket tekintém. Ez azonban barátságosan mosolyogván reám, felszöknék sebesen ezen szókkal: „Né! amott kiált az apám! A nyájat kell béhajtanom, oda kell mennem.” „De hát az apád pásztor, kedves fiacskám?” „Igen is az”, kiálta csudálkozva, „hát nem tudja kend azt? hiszen Shakespeare pásztort itt az egész vidék esmeri,” s ezzel elillantott.

„Shakespeare! Shakespeare!!” kiálték e kietlen puszta vidékre kitekintve s egy néhány könnyemet kiejtve sajnoson magamban, s ezzel a nap is lehalada. Élj tehát szerencsésen addig is, míg még egy levelem által ismét tudósíthatlak.

1. . . . . a J. . . . . f.

HARMADIK LEVÉL

Bull. ápr. 14-kén 2836.

Kedves szabad barátom!

Megakaszthatatlan az idők győzedelmi folyama. A legvastagabb setétség is lehet világossággá, de a legnagyobb világosság is setétséggé. A világ történeteinek lába évezrednek neveztetik. De az ő menetele örökre így hangzik: „feljebb”. És ámbár néha az a maga erejében hanyatt esik is az idő nagy kerekében, és vissza felé látszik menni a pályában elannyira, hogy az értetlenek gyakran némű hideglelési tévelygésben, és lapos fejek gőzös agyvelejében éppen esztelenül merészkednek képzelni, miszerént ők erőtelen és alaptalan státus erőmívekkel, holmi viseltes régi diplomatikával, dogmatikával, s egyéb hasonlókkal, az időnek óriási nagy kereke fentőibe (küllő) tartóztatási céllal belé kaphatnak és azt megfoghatják. Mégis oh! nyomorultak, minden ellentállásokkal minekelőtte megfoghatnátok ésszel, hogy mi módon és hol tegyétek ezt? Vagy elsodortatva, vagy a földre hurcoltatva és öszvezúzva találjátok magatokat. Amit az emelkedő századok szültek, és ami egyszer a világosságra kinőtt, értségre jutott: az az idők cseréjében sem vész el, akármint harapódzék az ellen az önkényes akarat. Amit egy század (mint talám gyenge) fel nem emelhetett, és amit egy nemzet még elé nem hozott, kivívja azt a közelebbi. A pálya a szabados felfelé, mert kényszeríthetetlen a világosság hatalma.

Ilyen gondolataim és elmélkedéseim valának nekem ezelőtt, míg otthoni míveltségi pontunkon állva, ezen utazási tapasztalásokba nem elegyedtem, most pedig önnön magamat hazudtolva, visszavonom némelyikét ezen gondolatimnak és azt mondom, hogy a világ történeteinek menetele csak egy bizonyos pontig hangozhatik így: „feljebb”, mikor addig jut: éppen szállani kezd „alább”. Az idő nagy szekere nem csak elé, de hátra is viszi a nemzeteket, s midőn egy magos tetőre erőlködnék magát kiküszködni; a tetőn vagy elszakad valami vonó szerszám, vagy meggyengül valahol a kihágást segítő erő, s visszahömpölyög a völgybe, melyből kiindult vala. Amit sok emelkedő századok szültek, más sülyedezők magokkal temethetik. S kérded talám: miért láttatom magammal ilyen ellenmondásba jönni? Erre okot ada leginkább azon nyomorúságom, hogy – mint elébbeni levelemben írtam – a posványba esésemkor meghűlést kaptam s emiatt betegen fekszem itt Bullban és csak egy orvost vagy gyógyszerest sem kapok az egész vidékben. Mely midőn nekem értésemre adatott, t. i. hogy orvost itt nem találhatni, keresztül hatá érzéseimet ez a nagy katasztrófa, melyet látok Kalmárkországnak mostani és régi állapotja között. Valamint egyebekben, úgy az orvosi tudományban is, minő magos pontra hágott volt, a régi krónikák eléggé bizonyítják. S már most néhány századok után, hogy egy gyámoltalan utazó megbomlott egészsége segédjéül itt egy orvost sem kap: emberi, polgári és kozmopolitai érzéseket megrázó visszabukás.

Sőt, a kirurgiában még szinte többre mentek volt, mint a belgyógy tudományban. A külgyógyítások, melyek a tudománynak ezen mezején sikerrel próbáltattak, szinte a hihetetlennel határozódnak. Az állati és emberi organizmusnak egymássali rendkívül szoros és érzékteljes egybekötetése segítette azoknak sikeres végrehajtódását. Olvastam otthon egy ezen tárgyróli nevezetes régi időszaki irományban, hogy a 21-dik vagy 22-dik században (éppen pontoson nem emlékezem) itt egy templum clinicum nevű közterem is volt, melybe minden évben a szerencsésen talált gyógyításokróli lajstromok, mint levéltárba, bététettek. Csak egy évről valók is az ezeret feljülmúlták. Ezért most egyéb levélírási tárgyamat elmellőzvén (mert míg jobbak nem lesznek tovább nem utazhatok) a fennebb említett orvosbani szorultság által erre izgattatva mint inneni régiségeket közlöm veled a templum clinicumnak egy kivonatát, a 22-dik századnak egyik esztendejéből.

Az állati organizmusnak az emberivel való egybeköttetése következésében, és a híres sarlatáni felfedezés utasítása nyomán, miszerént, mint tudva van, bizonyos állatok húsa bizonyos emberek húsához egy bizonyos nemű állatszerű kémiai rokonságban létezik,²⁶ a múlt évben a következő gyógymódok próbáltattak, és szerencsésen el is találtattak:

1. Egy határvámi vizsgálónak, egy durva kártofliabeli (régi Németország) N. N. nevű németnek, ki itt bizonyos ideig, mint idegen, tartózkodott, és valami szerencsétlen eseménnyel az orrát elvesztette, az ő húsa neminek egy hozzá illeszthető állatihoz való viszonya iránt előre bocsátott orvosi vizsgálat után, egy új, tökéletesen egészséges orr vágattatott egy vizslának húsából, és oly szerencsésen hozzágyógyíttatott, hogy csak egy kicsin alig látható forradás mutatta a helyet, amelynél a vámvizsgáló húsa végződik, s a vizsláé kezdődik.
2. Egy skóciai főhivatalbelinek, aki sebes gőzkocsizás közben a feje lágyára esett, s ez által az agyvelejét annyira megrontotta, hogy annak nagyobb része haszonvehetetlenné lett, az ő agya neminek egy hozzá illeszthető állatihoz való viszonya iránt előre megtett orvosi vizsgálat után a feje szinte 2/3 résznyire egészséges ökörvelővel újratöltetett, anélkül hogy ezen operáció által legkisebbet is elébbeni észtehetségből vesztett volna, sőt ellenben, az ő tulajdon kijelentése szerént, sok tekintetben még nyert a gyógymód által.
3. Egy n. n-i színpadi énekesnének, kinek az igen tüzes erőlködés miatt, a nagy gőzkompozíciói erőmívtől (Spontini copia név alatt)²⁷ szerkezett új operában, éneklői műszere vagy megszakadt vagy elvásott, az ő húsa neminek egy hozzá illeszthető állatihoz való viszonya iránt előre tett orvosi vizsgálat után a torka egészséges fülemile hússal újra kibéleltetett, vagy feloldoztatott, s ezáltal oly tökéletesen ifjúi állapotba helyeztetett, mint annak előtte volt, ámbár az énekesné közel volt a 60-dik évhez, midőn ezen operáció rajta végbe vitetett.
4. Egy katonai ezeredesnek, kinek egy indiai háborúban a gőzpuska-golyóbis a háta közepén béhatván, a mellyén ment ki, úgy mindazáltal, hogy életszeres inakat nem szaggatván, életét nem veszedelmeztette egyébbel, hanem hogy sok vére elfolyt, épsége helyre állíttatott azáltal, hogy megaludt és tökéletesen kiszáradt nyúlvérből finom por készíttetvén, s még ehhez nyúllábfű (Hasenklee)²⁸ decoctum [főzet] mellékeltetvén, bizonyos ideig cserélődve ezek adattak bé neki, mi által rövid időn annyira gyógyult, hogy másszori csatában a golyónak alkalma sem volt az ő teste körül kártékonykodni.
5. Egy még akkor is intoleráns és slendrián mellett álló teológusnak W. W-ben, kinek már sok esztendőktől fogva egy mirigy nemű főbeli nyavalya által az agyveleje kiszáradni kezdett, a feje trépániroztatott [megműtötték], és az ő agya neminek egy hozzá illhető állatihoz való viszonya iránt előre tett orvosi vizsgálat után az agya friss szamártejjel újra felnedvesíttetett, mely mód azt szerencsésen helyre állította s ismét elébbeni értelmességit meghozta.
6. B. B. nevű balett-táncosnénak, ki a nagy erősködésből a két ágyékában szárazkórságot kapott, mely azokat egészen senyveszteni kezdette, a két csípő csontjai kifűrészeltettek, és két egészséges gólya combokkal kipótoltatván, szerencsésen hozzágyógyultak. S ez azután is hasonló kellemmel táncolt, sőt azt mondják, hogy némelyeknek ízlése szerént, még szebben nézett ki, mint addig.

De többet mondok ezeknél: az említett pontokban nevezett gyógymódokon kívül a csupa állati magnetizmus szokott útján, azt mondják, hogy egy papnak és két színésznek emlékező tehetsége, egy muzsikusnak taktusa, négy időtöltött szüzeknek az érzelmek, egy öreg dámának elgyengült lábai s egyéb tagjai vissza mágnetizáltattak. Egy nemzeti képviselőnek, ki szájkapocs (Maulsperre, Maulklemme) nevű nyavalyába esett, egy néhány csepp spiritus liberalist töltöttek bé a fülein vagy orrán, s legottan megszólalhatott. Egy házi békétlenségben sokat szenvedett férjnek 1/100 rész cremor tartari²⁹ patientiaet adtak bé, s azután kedvetlen sorsát könnyebben hordozta. Nagy divatban és sikerrel használtattak olyan vérszípók is, melyek az ángol pszeudoliberálisokból minden tüzes és az arisztokratákból minden neheztelő vastag vért kiszívjanak, olyan spiritusok, melyek, ha azokkal egy könyvet vagy irományt megnedvesítettek mindjárt minden veszedelmes és tiltott helyeket kirágtak, olyan mixturák, melyek az ángol népgyűlésekben a kormány ellen extemporizáló vagy készülve szónokoskodó demagógusokból hátul minden eféléket, mik ily komor érzést gerjesztve a szelíd és bölcs kormányt sérthetnék, kihajtattak, hogy így a gyomorral és vérrel együtt az ész is tisztábbra hozattatván, a politikai élet derültebb és csendesebb lehessen. Egy hosszadalmas írótól pedig az unalmasság elmagnétizáltatott, de én ezt nem hiszem, s nem hogy nekem is ilyen gyógymódra szükségem legyen; most hosszabban nem írok, bézárván ezen levelemet, egyszersmind értesítvén tégedet arról, hogy egészségem jobbulván szándékozom a repülőpostával átsuhanni Új Philadelphiába (a régi Párizsba),³⁰ az honnan legottan kapni fogod tudósításomat; most pedig mivel látom, hogy az író-erőmívem készül a levélboríték csinálás és pecsételés pontjára, újra ismétlem, hogy élj szerencsésen, à dieu. K. J.

NEGYEDIK LEVÉL

Új Philadelphia ápr. 24kén 2836.

Szerencsés levék, kedves barátom, Bullban, abban, hogy egészségem jobbulásán a természet orvos nélkül segítvén, ismét folytathatám utazásomat, miszerént tegnap előtt estve, a 38 órán feljül mintegy 10 harmadpercre megérkeztem a gőzgyorsszekeren (diligence) – mivel, fájdalom, a repülő személyposta már elment volt – ide Új Philadelphiába, a régi Párizsba, s bészállásoztam magamat kényelmesen ezen nevű első vendégfogadóba: „a régi világhoz”, mely mintegy harmad résznyire ámérikai szabályú és becsű. A gőzgyorsszekérreli utazás, akármennyire tökéletesedett is, mégis igen lassú, és a repülőpostánál sokkal hátrább van. A legújabb mívkedés szerént Tripoliszban készült legjobb gőzszekerek is, a vasutakon csak 10 másod és 4 harmad perc alatt haladnak egy mértföldet, holott ellenben a repülőposta, annyi idő alatt, szinte két keletindiai levegő mértföldet menyen el. De mégis, aki az idő által nincs erősen és különösen elkötelezve, a gőzdelizsánsszal sok tekintetben kényelmesebben utazhat. Alig lehetne hinni, milyen sokra ment ezen gőz-postaszekerek készítése. Minden gondolható kényelmességek, melyeket az ember a köz életben egy jól bútorozott és rendezett szálláson kapni szokott, itt feltalálhatók, s ámbár a mi gőzszekér építőink már ezen mesterségben igen messze mentek, mégis a tripolisziakon sokkal hátul vagynak.

Gondolj, kedves szabad Györgyöm, egy szekeret, mely régi német nagy lábmérték szerént, hosszában mintegy 50, szélességében 30 lábnyi, belé nem számítván a húzó, hajtó, taszító, zúzó, surló, seprő, főző üstöket, s ami még ilyen apró készülményekhez tartozik. A fő gőzszekér, mely 84 valódi tűzországi rugókon nyugszik, foglal magában egy vendégteremet tiszta eredeti görög ízletben, 20 személyekre, négy kisebb mellékszobákkal, 12 alvó helyekkel, egy konyhával, s két valamennyire szegletesen szerkezett kényelmekkel vagy kamaraszékekkel.

Igen nevezetes, és figyelemre méltó az egész erőmívet teljes tettlegességben látni. Egy ilyen szekeren minden, a legkisebb dolog is, gőzzel hajtatik, elannyira, hogy az utazók száma irányához képest az ember szinte semmi emberi szolgálattételt nem lát, mert nemcsak, hogy a zúzó, dörgölő és főző üst által minden lehetséges, ami az utazók teste fenntartására szükséges, a legkisebb csekélységig elkészíttetik, mint p. o. a pirított kenyér is gőzzel kenettetik, s a kolbászok gőzzel töltetnek, hanem még az ember is gőzzel beretváltatik, s ha némely nyavalyákban szükség, azzal kristélyoztatik [beöntést kap] is.

Az egész úgy tetszik, mint egy szakadatlanul folyólag mozgó óriási óramív. A gőzszekérnek alsó emeletiben vagynak két egymás felett rendezett kicsiny ágyú sorozatok, melyek hasonlólag gőzzel süttetnek el, és a postának úti tolvajoktól, s más eféle történetektől való megoltalmazására rendeltettek. Minden szobák gőzzel melegíttetnek, gőzzel zárattatnak, s azzal nyittatnak. Az alsó kamarákban minden ágyak az újonnan feltalált s úgynevezett száraz gőzzel töltött derekaljakból s párnákból állanak, a csizmák és köntösök gőzzel tisztíttatnak, s a gyermekek gőzzel rengettetnek. A mindennapi asztali muzsika egy igen derék – amilyent csak valaha hallottam – gőzorchestra [zenekar] által vitetik végbe, és az újonnan feltalált gőzkompozíció-erőmív (Spontini copia) a megfoghatatlan túlságig ment. Ha t. i. az ember valami újat akar attól a hangászság mezején kapni, egy avégre alkalmazott tölcsérbe veti a régi jobb hangászi műdaraboknak több meg több csirizelt papírosbóli apró lapokra írt legjobb helyeit. Legottan feldolgozza azokat az erőmív rettentő zaklatással és zörgéssel, és legfeljebb tízperc múlva kiárad a kompozíció (nóta szerzés) a hangcsőben a gőzorchestrába, és az elébb említett régi hangász foltokból egy nagy egészet ad, melynek fő becse különösen abban van, hogy mindent tízszeresen erősített szerszámosíttásban (Instrumentirung) ad vissza, s minden tetsző pontot egy perc alatt húszszor ismételhet.

Egy ilyen gőz gyorsszekér valósággal egy kis világ magában. Mindenfelé érzi és tapasztalja az ember a legkellemesebb következményeket s az okokat seholt sem látja. Így p. o. jó reggel minden szobák az egész úti szekérben gőzzel sepertetnek ki, s igen nagyon nevetséges furcsasággal lehet nézni, midőn egy szobában egy kefeseprű tulajdon maga keze által sepreget. De csudára méltóbbak a szinte csak most feltalált igen hasznos „váltó-tölcsérek”, melyek rendszerént a gőzszekér belső szegeleteiben vagynak felsrófolva. Ezek arra valók, hogy a pénzt, mely a régi Európában még máig megvan, a lehető legnagyobb sebességgel felváltsák. Ezen tölcsérek kétfélék. Egyik arra szolgál, hogy az úgynevezett pénzbecset (courant) vagy aranyat apró folyópénzre, a másik pedig az apró folyópénzt közpénzbecsre vagy aranyra újra felváltsa. Feltölti t. i. az ember igen egyszerűen a felváltandó summát a váltó erőmív felső tölcséribe, s legottan kapja egy hátulsó kicsiny lappancs-lyukon ugyanazon summát felváltva.

Április 22-kén szerencsésen megérkeztem a régi Párizsba. Elbámul az ember, ha megtekinti a vidéket, melyen valaha a félvilágnak parancsoló város, a 19-dik század Rómája állott. Minden kopasz, puszta és sivatag. Nagyon kevés romok bizonyítnak ama palotákról, melyek valaha itt pompáskodtak. Oly nyomorultul építettek ezeknek eleik, hogy semmit nem bizonyít az ő létekről, holott ellenben ma is a régi Róma ősoszlopai állanak és az örökre felejthetetlen klasszikus népnek hősi nagyságát hirdetik.

A mostani város Új Philadelphia, amint tudod, egy ámérikai telep (kolónia), és valamint az egész ország is nagyobbára a régi franciák ivadékjaitól lakattatik, de sok ámérikaiak is telepedtek meg itten. A régi Franciaország, mint tudva van, a 20-dik század kezdetén, valamint az egész Németország is, az akkor annyira határtalan hatalomra jutott régi orosz nemzet árjától elboríttatott, s tökéletesen meghódíttatott. Csak igen kevés csekély nyomok bizonyítnak még a valahai francia nagyságról. Egy félig öszveomlott boltozatív áll még nem messze a mostani tanácsháztól, mint egyetlen egy fennmaradt romladék. Ez a Napoleon győzedelmi íve, mely neki a 19-dik század kezdetében vagy közepe felé állíttatott. A Bourbonok kevély palotáinak nincs nyoma.

Midőn én így az említett felséges emlékű győzedelmi ív előtt állanék (az idő estvefelé vala) ímé csak egyszerre vérpirosra festődék az a lehaladó nap veresen csillámló fényétől, s erre igen komolyan andalgó gondolkozásban merülve érzé magát az én lelkem. Igen! igen! – mondék magamban, vérpirosságú az, mert vérpirosságú tentával van béírva az ő neve is a világi történetek roppant nagy könyvébe. De mégis egy nagy ember vala ő. Az ő százada őtet nem érthette meg. A miénk megértette, s így adta meg az ő hamvának az érdemlett borostyánt.³¹ De komoly és bús kezdék lenni, melyet nem akarnék, azért többet most nem írok. K. J.

 

ÖTÖDIK LEVÉL

Új Philadelphia. Ápr. 29-én 2836.

Holnap, kedves szabad Györgyöm, e tartományi repülőpostával repülök innen a szinte lakhatatlan Clerotaniába,³² másképpen Bestieniába, a régi Spanyolországba, s ennél fogva sietek eltávozásom előtt, még ezen kevés soraimat Új Philadelphiábani tartózkodásomról néked megírni.

Ám legyen, hogy szomorú gyönyörködés eltűnt nemzetek és elenyészett országok romjai között járni, mégis bizonyos tekintetben van valami vonszó abban. Óhajtanám, kedves szabad barátom, hogy mellettem lehetnél, s velem sok felséges, sok sajnos érzelmeidet valódilag megoszthatnád, mert csakugyan mindenkor valami nagyneműség van abban, midőn az ember eltemetett népek temetőkertjeiben utaz.

A Kalmukkina (régi Franciaország) égalja – ha a krónikaíróknak hinni lehet – igen kevéssé változott. Az egész országban még mind oly szelesen lebeg az időjárás, mint ezelőtt ezer évvel. Ezen nevet „Kálmukkina” kapta az ország egy régi orosz néptörzsöktől, mely a 20-dik században mintegy 1940 év körül a régi Franciaországot egészen meghódította. Innen a mostani nép karaktere még ma is egy különös vegyültség durvaságból és míveltségből, szinte hasonlítható egy oly italhoz, mely elegyítve van pálinkából és borból, mely utolsó egyébaránt még most is Új Philadelphia körül, mint valaha, a legbujább bővségben tenyészik. Istenem! a természet ezeredeken keresztül is ön magához egyenlőnek marad! Az emberiség alig egynéhány napokig, holott pedig ez is az örök természethez tartozik. Így egyenlíthetik ki végre minden a maga súlyegyenyjiben!

Új Philadelphia, valamint egész Kalmukkina, amint tudod, Felsőamerikához tartozik, s közvetlenül a philadelphiai parlament alatt áll. Bajoson terjed és halad, fájdalom! itt a közönséges okosságvallás világa, bármely igen fordítják is erre minden kigondolható fáradságokat a mü misszionáriusaink. Egy azok közül beszélte nékem, miszerint még ma is a déli Kálmukkinának nagyobb része a Mindenhatóság imádását kőfalas épületekben gyakorolja, valamint azt is, hogy most is papjaik vagynak. Alig lehetne hinni, ha egy igazszóló szemtanú szájából nem jőne. Az északi részében pedig – azt mondják – hogy már több néptörzsökök a közönséges okosságvallást bévették s a míveltségben sokkal elébb vagynak. Ezek magokat Nápoleonidáknak nevezik, s azt erősítik, hogy egyenesen a régi franciáktol származnak, mégis azt mondják, hogy ma is uralkodnak köztök ritkán párviadalok és kényszerített házasságok. Tiszta fogalmaik a közönséges emberi becsületről és szívbéli egybeköttetésről most sincsenek. Oly lassan közelednek a világossághoz a népek, melyek között a régi lelkészségnek setét szelleme uralkodott. Minő rettenetes küszködéseket kellett ezen szegény országnak is, századoktól fogva ki állani!! Minő áldozatai estek el a világosságnak! s milyen távol vagynak még most is a céltól. Haragudni, vagy nevetni kell akárkinek, aki a 19. 20. és 21. század krónikáit olvassa. Így p. o. még az 1850–60 évek körül, némely úgynevezett törvényes (legitim) monarchák a hős Nápoleont zsarnoknak, bitanglónak (usurpatornak) nevezték, s mégis már az 1900-dik év körül úgy találtatik, miszerént minden Bourbon házbeli későbbi császárok magoknak tiszteletdíjul ezen címet: „Imperator Napoleon” adták, s nem kevéssé kevélyek voltak vele. De így menyen ez mindég a világ folyamában. Voltak azután századok, melyekben nevették némelyek a legitimitás fogalmát éppen úgy, valamint egy bizonyos időben a kávé seprőbőli [zaccból] jósolásokat kacagták.

De különösebb ennél az, ami olvastatik, hogy a 19. század némely krónika írói egy rettentő széles beszéd-dagályban minden kigondolható munkát tettek, miszerént elbeszélhessék és megmutathassák, hogy akkor Európa fejedelmei mi módon szövetkeztek öszve és csupán fegyvereiknek taktikai hatalma által a fel-fuvalkodott zsarnok Napoléont miként verték meg. Előttünk utóvilágbéliek előtt az egész akkori idő tisztán és minden kendőzettől szabadon áll, és már régen megegyeztünk abban, hogy Európának akkori uralkodói – úgy, amint őket a história festi – nem voltak képesek a magok feszes diplomatikájok vagy taktikájok kalmárkodásával egy Napóleont meggyőzhetni, aki csupán és egyedül a Népek véleménye elhatalmazott erejétől veretett meg.

De így változik a dolgok folyama! Senkinek nem jut most eszibe is ezen mindjárt mondott igazságról kételkedni, holott mindazáltal azt, aki ezt 1813-ban kimondani merészelte volna, bizonyoson eszement őrültnek nyilatkoztatták volna.

A mostani kálmukkinaiaknak nagyobb része egy könnyelmű, vidám népecske, mely hadakozói erős érzelme mellett, egy rendkívül vidám kedvelékkel (Laune) bír. Nagy, kiterjedett és jól mívelt tájékokon lakik, melyek a legbujább termésű rétektől és fával bővelkedő szép erdőktől vagynak körülvéve, és amelyekben – eléggé különös dolog – rendkívüli sokaságú majmok – és ezek között elsőleg az úgynevezett Pavian germanicus – laknak. Kálmukkinának északi része – mint sokkal míveltebb – áll nagyobbára ámerikai telepvényekből, s a leggazdagabb falukkal, és városokkal díszlik, melyek közönségesen amérikai kézművekkel, és szorgalmi hozományokkal virágoznak.

Az iparmívkedés itt a legtöbb pontig űzettetik. Így p. o. vagynak itt valami különös nemű szélmalmok – az ország nyelvén Courtisanne névvel – melyek a régi és már maculaturrá [selejtté] vált literatúrát s egyéb efféle irománynemeket, az alaptevő részekre is vissza viszik, azaz: ringy-rongyra feldolgozzák, s ezen rongyokból egy szinte megfoghatatlan módon a szántó földekre nézve igen hasznos trágyát őrölnek. Az említett szélmalmok között a legnagyobbak, melyek a rongyokat gyarolják [darálják], itt Scribeknek neveztetnek,³³ a kisebbek pedig, melyek azután ezen rongyokból a trágyát készítik, Angelynáknak hívattatnak.

Új Philadelphia, mely most alig számlál 50.000 lakost, egészen új amerikai stílus szerént van épitve, s a legszebb épületekkel és piacokkal pompáskodik. A legnagyobbikon – neve place Rousseau – a mi kormányunk két fő emberek ú. m. Coligni³⁴ és Foy³⁵ emlékére két gránitoszlopokat – mindeniket 150 láb magosságra – emeltetett. A kettő között láttatik a nagy Gondolkozónak drága sírköve.³⁶ Egyébaránt ezen piacon szoktak minden újonnan adandó vagy adott törvények nyilván felolvastatni, oklevelek és házassági szövetségek köttetni, hódolási eskük letétetni, s egyéb hasonló innepélyes működések végre hajtatni. Egyéb szépmívészeti látványokkal nem szolgálhatok néked, mert azokat itt az idő megemésztette, majd semmit most effélékről nem is hallhatni. Azonban mégis a városnak polgármesterit meglátogatva kérdettem: nem utasíthatna-é valami régi francia mívek szemléire? Szívesen fogadván kérelmemet, egy hivatali szolgát küldve velem, aki a tanácsház hátuljában, két szobácskában mutata holmi csekély maradványokat a régiségből, s többnyire a 19. századból. Kiemelek tehát csak némelyeket, miket ott láttam: a) régi festményekben b) régi kézmívekben.

1. a) Festvényekben ezeket: 1. A királyi hatalom, mint halott, kinyújtóztatva, s egy régi Filep Lajos nevű király mellette síró ábrázattal, és könnyes szemekkel (csak vízfestékkel, eléggé nem illuminálva)³⁷. 2. Egy kolduló lengyel a régi Palais Royalban (természetesen).³⁸ Két fizetett királyi vivat-kiáltót, miként pökdösik le egymást. 4. Egy francia népkövet a szónoki székben, a párizsiaknak magyarázva: mit kell érteni ezen német példabeszéd alatt: Sich um des Kaisers Bart streiten.³⁹ 5. Napnyugat politikája: miként enged magának házasságkívüli nénjétől északon egy copfot csináltatni (allegóriás acélmetszésben). 6. Egy német liberalista: miként vállal francia szolgálatot, hogy, mint újonc, Algierba küldettessék.⁴⁰ 7. Egy részeg kozák: miként magyarázza a „juste milieu”⁴¹ előtt a Code de Napoleont.⁴² 8. Napóleon Filep Lajost ölelve ezen választott mondással: Ha Napóleon nem volnék, Filep Lajos kívánnék lenni.⁴³ 9. Egy párizsi tökéletességek iránt elfogult és langalló [elégedett] német: miként néki télben, kőpadlazatos házában, a kandallónál ülve, a fázás miatt, a fogai kocognak. 10. A Filep Lajos portrait-ja megfordítva, a X. Károly képét mutatva (vízszínben).⁴⁴ 11. Egy akkor terjedezni kezdett vallási felekezet, Sz. Simonismus név alatt, allegóriai módon eléadva, mintegy állatherélő: miként az a józan okosságot heréli.⁴⁵ 12. Egy polgárkirály: miként az a balkezével az utcanépnek kézrőli csókokat hajgál és jobbkezével a szabadságnak fricskákat ád. 13. Egy német, de gallomaniás enthusiasta [franciákért rajongó] egy társaságköri mulattságban szembékötösdit játszódva: miként észre nem vészi a lábnyomásokat, és oldaldöféseket, melyeket rajta hátulról a franciák ejtenek. 14. Egy titkosrendőri kém az arisztokraták s hasonlólag egy más a republikánusok részéről egy párizsi csapszékben ugyan azon egy pohárból barátságoson iddogálva. 15. Az 1832. esztendő szabadsága: miként az a Tuilleriákban egy kamaraszéken ülve szorulásban szenved, míg N. N. által kristélyt [beöntést] kap.⁴⁶

Levelemet hosszabbítani nem akarván, a régi kézmívekbéli látványaimat most elmellőzem, s egy más levelembe idézvén azokból is némelyeknek alászámlálását, most még csak azt említem, hogy a régi francia időbéli romokból – mint már mondottam – Új Philadelpia nem tud semmit mutatni, az úgynevezett igazságkapu előtti néhány boltozati íveken kívül. Számszerént ezek kilencen vagynak, s nép szájában itt Charles névvel neveztetnek.⁴⁷

Hogy ezek ez előtt tulajdonképpen mik voltak légyen, még eddig nem lehetett alapos esméretére jutni. Ezen kőfali ívek közül a legnagyobb mellett (melynek neve Charles IX) most a környéknek dögnyúzói szokták az elesett barmoknak bőrit lehúzni s azután bétemetni. De most veszem észre, hogy igen késő az idő, s holnap reggel a nap feljöte előtt el kell repülnem; – azért élj szerencsésen addig is, míg Clerotaniából kaphatod tudósításomat.

K.….a J….F.

 

HATODIK LEVÉL

Maderido nevü posvány melletti
éjjeli szállásomon.

Május 19-kén 2836.

Szinte 14 napoktól fogva tévelygek itt, kedves szabad Györgyöm! A te vándorlást szerető barátod szüntelen mocsárok és posványok között, szállásolhatatlan pusztákon és erőken keresztül, minden pillantatban akármi lehető veszedelmeknek kitéve, és mégis mindenkor bátran és magát elszánva kóvályog, mert mit nem győz meg az ember, ha őtet a tudás és vizsgálódás lelke ösztönzi?

Az egész felső Clerotania még tökéletesen úgy áll, mint azt 2616-dik esztendőben az érdemteljes, ifjú, amerikai tudós Franklin (ama híres régi Franklinok családjából)⁴⁸ az ó Európában tett utazásában találta, és festette ilyen formán: „Egy egészen puszta, kietlen, egészségtelen tartomány, büdös mocsároktól és tavaktól keresztül vágva, semmi emberi lénytől nem lakva”. Így van ez még most is. Tizennégy napoktól fogva nem láttam egyebet, hanem áthathatatlan erdőket és posványokat.

A Maderido nevű posvány, mely mellett ma éjjeli szállásomat venni szándékozom, egy a legnagyobbak közül. Ennek neviből akarják a régi Madridot kihozni, és erősíteni, hogy az valaha itt állott légyen. Most annak legkisebb nyomát sem lehet felfedezni. Ahol valaha a 19-dik–20-ik századnak amaz erőszakhatalmi kormányozói ezen szerencsétlen ország felett uralkodtak, ott most mocsárok büdösködnek, és ahol valaha az emberiségnek amaz ostorai – türedelmetlen vakbuzgó papok – dúltak-fúltak, és embertársaikat rakásfára hurcolták, ott most setétzöld, rusnya békák vakognak, és mérges ködök emelkednek fel.

Oh! Kedves szabad barátom, nem eléggé köszönhetjük az egyetemes jóságú világ lelkének, hogy a 29-dik században élünk. Gondolj magadnak olyan időket – olyan rettenetes időket – midőn p. o. az emberek a törvény előtt még nem voltak mind egyenlők, és a törvénykezések bézárt ajtókon belől tartattak, midőn gyakran a legönkényszerűbb felsőségi akarat (értem leginkább Spanyolországot) a törvény felett állott, és tunya nyálnyalók amaz esztelenséget prédikálták: miszerint a népek az uralkodókért léteznének. Gondolj magadnak oly időt, midőn udvari rendszerek és udvarnokok nélkül a népek nem igazgattathattak, midőn még halálos büntetéseknek kellett lenni, és azt képzelték, hogy egy második gyilkolással az elsőt törvényszeréntileg megbüntethetik, midőn az egész akkor esméretes ó Európában csupán egy városnak, mégpedig egy régi német északinak, ú. m. Burgiának, vagy némely histórikusok szerént, Hamburgiának volt igazi szabad alkotmánya, midőn az igaznak bátor kimondása státuselleni vétkek közé számláltatott, és a nemzeteknek legvilágosabb fejei üldöztettek, legalább megutáltattak, vagy szűkölködni engedtettek, mivel rabszolgák lenni nem akartak, midőn Kálmukkina (az ó Franciaország) egy Rousseau-t, Bestienia (ó Spanyolország) egy Cervantest, Kártoflia (régi Németország) egy Kantot, Leibniczet, Kepplert, Bürgert⁴⁹ s a t. szinte éhenhalásra jutni engedtek, holott pedig csak általok az utóvilág emlékezetére ezen országok, melyekről a história egyebet nem tud, hanem hogy valaha olyan Fejedelmektől igazgattattak, kik most neveknél fogva is alig esméretesek.

Oh! De talán igen félreléptem felvett tárgyamtól, és mellékes dolgokkal töltöm levelem lapjait? Nem! Visszatérek azért oda, honnan kiindulék, ó Spanyolországra, melynek neve most nálunk Clerotania, vagy Bestienia. Ez, amint feljebb már említettem, nem emberi lények, hanem vad állatok lakhelye. Ennyire vihetnek az egyházi és világi zsarnokok egy országot! És erre eszembe juta, amit egy reánk maradt régi angol hírlap toldalékjában olvastam: miszerént egy Hargravas nevű ezredesnek ott egy olyan lova volt, mely anélkül, hogy csak egyszer is a napvilágát láthatta volna, 24 esztendeig egy kőszénbányában, 18 esztendeig pedig egy más nemű földalatti mívkedésben dolgozott, s mégis mindezek ellenére 60 esztendőt élt. A régi spanyol setétítő rendszer miniszterialis, spirituális lovagjai is vajon nem ezen ideára emelkedtek vala-é? Miszerént a népet ifjúságától fogva – ezen lóhoz hasonlólag – lelki kőszénbányákba zárják, hogy azt ország atyjaiképpen a nap világától megoltalmazzák, és néki azután jezsuitai prédikátorok és misztikusok által megbizonyíttassák azt, hogy milyen boldogul éltek ők, midőn világosság nélkül is oly huzamos életidőt elértek, s egynéhány százados nemzeti olimpiai játékat kivívtak. Ugyanazon setétítő századok közül egyikben – amint olvastam – Brazíliában egy igen különös módot találtak volt fel, miszerént a makacs vadakat (embereket) keresztényekké tegyék. Midőn t. i. ezek a keresztség ellen igen nagy irtódzást mutattak, és semmiképpen nem engedték magokat a vízbe vitetni, tehát készítettek a papok egy nagy üres viasz golyóbist (hihetőleg akkorát, mint egy tök), melyet vízzel megtöltöttek, és így vaktában a víztől irtódzó vadaknak fejekbe ütötték, az alatt azonban, míg ezek igyekeztek magokat megszáraztani, sebesen eldanolták a rendszerénti keresztségformát, s így az új keresztények készen voltak. Gondolatom szerént ilyen módon vertek a spanyol nemzetnek is fejibe régen elavult ostobaságokat, s lehet-é csudálni, ha a 19-dik században csaknem megdühödtek, s egymást, mint a Cadmus hadi emberei (kik egy igen régi római költemény szerént sárkányfogakból születtek) megemésztették.⁵⁰

Erre ismét eszembe juta egy azon századbéli hírlapnak egy cikkelye, mely ennyiben áll, midőn nemrégiben egy spanyolországi szemorvos N. N.-ben egy barátjának, egy a politikai gúnyiratok miatt nemigen kedvelt elméncnek egy igen ritka és orvosi tekintetben nevezetes tüneményről, ú. m. egy sevillai ifjú emberről azt beszélte, hogy „ez csak szürkületben lát”, így viszonzott reá a barátja: „Én semmi egyéb nevezetest már most ebben nem látok, mint azt, hogy az idő a maga gyermekeit ismét a maga tulajdon ízlete szerént kezdi alakítani. A státus setétítő emberei egy győzedelmi éneket, és a jezsuiták egy Te Deumot fognak tartani az ők nevelési fő oskolájoknak ezen első szülöttségi sarjadéka felett. Előre látok lélekben mindenféle vastag kötetű értekezéseket megjelenni, melyek egy új politikai filozófiának minden szabályai szerént meg fogják mutatni, hogy mindazok, kik a világosságban látnak, vakok. Csupán a szürkületi szemek – mint most az okulárosok – fognak divatba jönni, és új gyógyászi irományok fognak megjelenni, melyek tanítani fogják, mi módon neveltethetnek azok csendes statuspolgárokká, sőt hozzá téjendik még azt is, hogy ha az ember, világosság helyett, szürkületben vizsgálódik, a dolgot nem fogja oly rosszul találni, mint egyelsőben tetszik, minthogy mindenki abban nyér inkább, mintsem vesztene. Eszerént p. o. minden spanyol uralkodók a szürkületi szemekkel sokkal csendesebben uralkodhatnak, mert alattvalóiknak szenvedelmesen félrevont ábrázatjokat nem láthatják, s hasonlólag a spanyol alattvalók uralkodóikat szeretni fogják világosságnál ezeket nem láthatván. Minden spanyol papok az Isten igéjét kegyesebb érzésekkel fogják prédikálni, mert gyónó kedveseik dagadozó kebeleiket nem látandják. Minden katonák vitézebbül vívhatnak, mert senki sem fogja látni, midőn elszaladnak. Minden képfestők Rafaeli és Apellesi darabokat festhetnek,⁵¹ ha az ők míveik csak szürkületben nézettethetnek. Minden asszonyok szépek, és minden púposok egyenesek fognak lenni, minthogy csak szürkületben lehet őket megpillantani, s ezen oknál fogva minden változók mindenkor fejérek s mosottak, minden borok mindenkor tiszták lésznek s a t. Egyszóval: a spanyol nemes példájára, minden nemzetek és emberek csak akkor fogják a magok javokat és boldogságokat valódilag átlátni, midőn a sevillai ifjú módjára csak szürkületben látó szeműek leendenek.”

Gúnyolódás-é, vagy pedig lett dolgok valódiságán alapult komolyság ez, mit az említett politikus a spanyolokról a csak szürkületben látó ifjú neve alatt, felhordott? Nem vizsgálom, hanem még egyszer sajnos világpolgári érzésekkel ismétlem, hogy ez a pompás ország, mely még a 20-dik század végéig egy kies gyümölcskert vala, most egy posványos kietlenség, mely még csak az úgynevezett barát hiéna (canis hyaena monastica), királytigris (felis tigris) és úgynevezett koronás torkosborz (ursus gulo corunatus) ordításaitól hangzik. A fenn említett mocsárokban nyüzsögnek mindennemű utálatos bogarak, s minden oldalról körül másznak akárkit most az úgynevezett fekete skorpiók, itt capucin nevük, majd az iszonyú vérszípók (herudos abates) és a büdösködő ködlevegőből, melyben a fojtómadár (lanius), a vérpadi holló (corvus inquisitoris)⁵² s más piszkos szürkés varjak kárognak, irtózatos halálférgek (furiae infernales) szállnak le, magokat villám sebességgel az ott kóborló ragadozó állatok testibe befúrván.

Ily iszonyún néz ki most, kedves szabad Györgyöm, ez az ország, mely valaha oly virágzó volt, s mégis fészkelődik abban – elég csudálatos! – most is a minden madarak között legnevetségesebb, a csaláncsattogató (silvia troglodytes) és tükrözi a maga nyomorult formáját még most is a maga el-pusztult honja posványaiban.

Azt mondják mégis, hogy valamennyire a déli partok felé, a kevés kálmukkinai kolonisták hírlelése szerint, kik itt megtelepedtek, vagynak néhány termékeny földdarabok, melyek itt corteszeknek neveztetnek.⁵³ Laknak – a mendemonda szerént – emberhez hasonló kevés lények is, de oly kevesen vagynak, hogy a vad állatoktól, kiváltképpen a már említett baráthiénától magokat alig oltalmazhatják, mely itt terjedelmesen divatoz, és az országot bátorságtalanná tészi.

De elég, kedves barátom, ennyi ezen iszonyú országról. Kevés napok múlva, remélem, hogy vizsgálódásaimat bevégezendem s elrepülök osztán innen a kellemes szabad Tripoliszba. Onnan várd ezutáni leveleimet. Élj boldogul addig is. À dieu.

K…..a J…..f.

 

HETEDIK LEVÉL

Tripolisz, jún. 1-ső napján. 2836.

Nyolc napoktól fogva lát engemet a szabad Tripolisz, a maga kevély falai között, és valóban, kedves szabad barátom, ha famíliai viszonyaim azt meg nem engednék, soha ezen várost itt nem hagynám, oly erősen von engemet magához a világnak ez a fő városa, melynek ezen nevet teljes joggal lehet tulajdoníttatni, mert ameddig a história visszafelé ír, és az emberek gondolkoznak, a világ sem a régi Romában, sem a régi Párizsban vagy Londonban valami ehhez hasonlót mutatni nem tudott.

Május 17-kén a tuniszi repülőpostával egy éppen a tripoliszi tengernek (régi közép tenger) Clerotania felőli partján fekvő kicsin falucskából átrepültem Afrikába. Minthogy a repülőposta, holmi bajoskodásai miatt, egynéhány pillantatig az említett falucskába leszállott, időm vala egy itteni nem érdektelen nevezetességet néző pontra venni, t. i. azon követ, mely mellett – a mendemonda szerént – az ó Spanyolország híres költője, Cervantes éhel halásra jutott. Az úgynevezett gibráltári régi országúton innen repültem én Tunisz felé.

A historikusok ezen országútra nézve igen különböző vélekedéssel vagynak. Némelyek azt erősítik, hogy ez még a 22-k században mindennemű szekerekre nézve tökéletesen járható volt, és hogy Nagy Napóléontól a régi Afrikának régi Európávali egybeköttetésére állíttatott légyen. Mások ellenben bizonyossággal akarják megállítani, hogy sohasem volt ez valamiféle országút, hanem inkább csak valami keskeny földszoros, melyet reá alkalmazott zsilipek által víz alá vettek, hogy így a tripoliszi tengert az Atlanticum Óceánnal tetszés szerént öszveköthessék. Továbbá állítják, hogy az említett út mellett kősziklába vágott két vámházak is (régi spanyol nyelven: Prussianis) állottak, melyek egymás ellenibe helyhezve lévén – mint mondják – az akkori és az országot egyedül igazgató papság javára, az áthajókázókat vámolták, vagy adóztatták. A sok erősségek közé, melyeket a tudósok ezen állításra nézve eléhordnak, tartozik a Gibráltár névnek etimológiai fejtegetése is, mely, az ők vélemények szerént, valaha Gibáltárnak neveztetett, s innen a régi német nyelv szerént mintha ennyiből származott volna: „Gieb dem Altar” – (adj az oltárnak).⁵⁴

De mindezekből most már semmi sincs. Az egész átrepülésben – amennyire csak szemem szolgált – semmit sem láttam egyebet, mint tengeri finom szálló homokot, melynek neve itt: berolino, és mely körülbelöl az egész tájékat béhomokozván, kivált az erős messzelátó szemeknek – azt mondják – veszedelmes.

A repülőposta 19-én Tuniszba megérkezett, s mingyárt azutáni napon a Cabes felé járó gőz-gyorsszekérbe magamat béirattam, ahová 22-kén estve megérkeztem. Cabes, mely nem azon helyen fekszik, ahol valaha a régi Cabes állott, a fővárostól csak tíz tripoliszi mértföldnyire vagyon. Az Algieri, Tuniszi, Tripoliszi, Feci és Marokkói egyesült statusoknak felső afrikai kormánya, innen a fővárosig egy igen kényelmes, jó móddal szerkezett és legújabb divat szerénti sikámló-mívet (Glitschine) állíttatott. A régi ángolok, s talán németek is esmerték valamennyiben a mesterséges útnak ezen nemét csuszamló-pályák (Rutschbahnen) név alatt, de ezek akkor csak időtöltésre használhattak, s alig voltak egynéhány száz lépésnyi hosszak, s minden tekintetben hiányosok.

Ez a sikámló-mív Cabestöl Tripoliszig, mint kettős, tíz mértföldet menyen, és 20 lépésnyi széles. Henger formára van építve, egy vas fogódzóval ellátva, és mindenkor száz úti szekerekre rendezkedhetik. Elsikámlottam 23-dik reggel 4 órakor Cabesből, s már délebédre Tripoliszban voltam. Egy jól szerkezett sikámló a rendszerénti repülőpostának a gyorsaságra nézve keveset enged, hanem szükség, hogy az utazó magát jó és tágas lég-szájkosarakkal, leginkább üvegből valókkal, ellássa, különben veszélyezheti magát azzal, hogy egy ilyen sebes menetelben igen könnyen valamely veszedelmes tüdői nyavalyát kaphat, sőt meg is fulladhat, mely utolsó eset közelebbről egy ifjú emberen megtörtént, ki magát jól érezve, és vidámon Cabesből elsikámlodván, útközben az üvegbőli lég-szájkosara eltörött, és így Tripoliszba, mint mondják, halva érkezett meg.

Tudom, csudálkozol az itteni ilyen találmányos míveltségen, de ennél még többet is mondhatok, részint olyanokat, miket szemeimmel láttam, részint pedig hallottam itthon Tripoliszban. Így p. o. nemrégiben egy francia ivadékú művész itt olyan erőmívet talált fel, melybe ha hátul egy ajtocskán az eleven bornyút béhajtják, elöl bizonyos nyílásokon a tagjai jó ízű sültekben és bécsináltokban, a bőre kikészítve, sőt katonai tarisnyákra feldolgozva jőnek ki. Ennek nyomán megígérte már hírlapban egy találmány szellemű amerikánus is, hogy minél hamarább ő is egy oly erőmívet fog közzé tenni, melybe ha elöl egynéhány ostoba fickókat, bohóci, lödöri, félig barbár suhancokat béhajtanak, hátul úgy fognak kijöni, mint legjobban formaruházott, fegyverforgatásban gyakorlott s szabály szerénti ütközetre akármely órában kész hadi emberek. Ennek hírére két ázsiai hatalmak előrendelést is tettek az erőmív nékik meg-küldendő mintájára nézve. A szabók felzúdultak ugyan ez ellen, de mégis lecsendesíttetvén, a régi Berlini szabózendülésnél⁵⁵ több következtetést nem vont ez egész dolog maga után.

Ezelőtt harmad nappal meg jelentem a város egyik nevezetes színházában is, melyben éppen egy közkedvességű s a város légió férfiaitól imádott énekesné hasznára lévén intézve a jövedelem, a speculativo-aestheticus színészi igazgatóság, hogy ezen felséges művészeti éldeletet igaz becse és nagysága szerént méltányolhassa, a bémenetel árát 2/3 résszel nevelte. De ez elég nem lévén, egy az énekesnék iránt túlságosan szenvedelmes városi főrendű, a színpad becsesítésére a következő tervet adta az igazgatóságnak teljesítés végett:

1. A színházat háromszor annyira megvilágosítani, mint rendszerint lenni szokott, azért pedig, hogy a legvakabb és legbutább operaenthusiasta [operarajongó] is a világosságnak ebéli sugárzásából bármi kevés mértékben most részesüljön.
2. A rendszerénti ülő és álló helyeken kívül, még fekvő és függő helyeket is (egyet 1 1/2 tallérjával) állítani egy oly módon alkalmazott erőmívvel, hogy annál fogva, akinek az elragadtatás azt hozza, akár mindjárt lefeküdjék, akár hanyatessék, akár pedig a szívbéli fájdalom miatt az ájulás elkerülése végett magát mindjárt felfüggeszthesse.
3. A szegény és innepélyesen úgy meg-tisztelt énekesnének, kinek csekély fizetése nem több, hanem csak 8000 tallér, és évenként csak két teljes koncertek jövedelmit s egy alapítványi részvényt veszen, a városi szegények pénztárából egy bizonyos mennyiségű nyúgpénz rendeltessék, nehogy az utóvilág valaha azon hibáztatási feltudást tehesse a mostaniaknak, hogy a mívészeti talentumokat eléggé nem becsülték, és nem jutalmazták. Mind ezekben, kedves barátom, csak előleges tudósításomat veszed Tripoliszról, a nyomosabbakat és érdekesebbeket ezutáni két-három leveleimből fogod venni, ugyan azért most, mivel veszem észre, hogy ezen levelem elegendő egy tudósításra, bévégzem, óhajtván, hogy élj boldogul addig is, s a t.

K….a J….f.

 

Jegyzetek

1. Kolozsvár, Egyetemi Könyvtár, Kézirattár Ms. 270. 143.
2. [Simén Domokos:] Emlékbeszéd Koronka József fölött 1865. június 28-án. Kolozsvár, Akadémiai Könyvtár, Ms. U. 1018/F
3. Id. Pap Mózes: Koronka József élete. Keresztény Magvető, 1898. 273
4. Benkő Samu: Monológ alkonyatban. Kolozsvár, 2005. 208–217.
5. https://sites.google.com/site/scifitort/iroportrek/koronka-jozsef (2014.10.31.)
6. A fekete sugár. Válogatta Urbán László. Szerk. Csernai Zoltán, Bp., World SF Magyar Tagozata, 1989. 54–70.
7. Lelőhelye: Magyar Országos Levéltár (továbbiakban: MOL), F 565 Gebbel iratok, 1837:41
8. Trócsányi Zoltán: Kirándulás a magyar múltba. Bp., 1937. 407. Erre a munkára Szabad György hívta fel a figyelmemet.
9. Johann Gottfried von Herder: Postscenien zur Geschichte der Menschheit. Tübingen, 1807. 118–119.
10. I. F. Clarke: The Tale of the Future. London, 1961. 20.
11. Geneviève Bollème: Préface. L. S. Mercier: Dictionnaire d’un polygraphe. Paris, 1978. 30.
12. Báróczy Sándor: A védelmeztetett magyar nyelv. Béts, 1790. 82.
13. MOL, N 22 József nádor titkos iratai, 66. cs.
14. Kolozsvár, Akadémiai Könyvtár, Ms. U. 120.
15. MOL, F 565 Gebbel iratok. 1837:41.
16. Tardy Lajos: Hogyan kerülhette el Bölöni Farkas Sándor a börtönt? Irodalomtörténet, 1986. 2. sz. 523–539.
17. Utalás John Bullra, Nagy-Britannia, kivált pedig Anglia szimbólumára.
18. A helyes idézet: „Die Zusammenstellung der Staaten, Völker und Weltperioden indeß in ihrem Wechsel und Wettkampf gegen einander ist ein großes Olympia unter den Augen unparteiischer Kampfrichter der Weltregiererinnen, Recht und Klugheit, Tugend und Schicksal”. Johann Gottfried von Herder: Postscenien zur Geschichte der Menschheit. Tübingen, 1807. 34.
19. Sir Hudson Lowe (1769–1844) vezérőrnagy, Napóleon száműzetése idején Szent Ilona brit kormányzója, a bonapartista propagandában az excsászár „börtönőre”.
20. Emmanuel de Las Cases (1766–1842) történetíró, térképész, tengerésztiszt, udvari tisztviselő, Napóleon száműzetésbeli kíséretének tagja, a Le mémorial de Sainte-Hélène szerzője. A Napóleon-kultusz egyik alapművének szerzője Franciaországban, Passy-sur-Seine-ben hunyt el.
21. E toposz klasszikus előképe: a győztes Scipio Aemilianus Karthágó romjain siratja saját hazája várható pusztulását (Polübiosz, XXXVIII, 5).
22. A Hieracium pilosella magyar neve: ezüstös hölgymál; angolul: mouse-ear hawkweed.
23. Ifj. William Pitt (1759–1806) brit miniszterelnök (1783–1801, 1804–1806), aki országa helyzetét stabilizálta.
24. George Canning (1770–1827) mérsékelt tory politikus, brit külügyminiszter (1807–1809, 1822–1827), majd miniszterelnök (1827), aki szakított a szent szövetségi szolidaritással és támogatta a latin-amerikai spanyol gyarmatok függetlenségi küzdelmét.
25. A Lordok Házának elnöke, a Lord Speaker a 14. századból származó tradíció szerint egy gyapjúzsákon (woolsack) ülve vezette az üléseket.
26. A következők részben egyes, a korban vagy a közelmúltban népszerű gyógyászati eljárások, pl. a Mesmer által felfedezett állati magnetizmus paródiájaként is olvashatóak.
27. Gaspare Spontini (1774–1851) olasz zeneszerző, karmester, a francia grand opéra kiemelkedő képviselője.
28. Trifolium arvense mai magyar nevén tarlóhere, angolul (többek között) rabbitfoot clover.
29. Borkő: a borból a tároló edény falán kicsapódó kálium-hidrogén-tartarát – vagyis a szenvedőt alkoholkúrára fogták.
30. A bibliai, antik vagy modern európai helynevek amerikai átvételét az Óvilágra visszaforgató irónia.
31. Az írás megjelenése után néhány évvel, 1840-ben Lajos Fülöp (1830–1848) francia király fia, François d’Orléans, Joinville hercege (1818–1900) vezetésével visszaszállították Napóleon hamvait Párizsba, az Invalidusok dómjába.
32. Clero spanyolul: klérus, egyház.
33. Eugène Scribe (1791–1861) francia dráma-, librettó- és prózaíró, a „jól megcsinált darab” (pièce bien faite) egyik első képviselője.
34. A Szent Bertalan éjszakán meggyilkolt Gaspard II de Coligny (1519–1572), Franciaország admirálisa, a francia hugenották vezetője.
35. Valószínűleg a Genfben, J.-J. Rousseau szülővárosában elfogadott, Kálvin-féle protestáns hitvallás, az 1536-os Confession de la foy megszemélyesítése.
36. Jean-Jacques Rousseau (1712–1778): a forradalom alatt a Pantheonban temették el újra.
37. Lajos Fülöp (1773–1850) az úgynevezett polgárkirály.
38. Utalás az 1830–31-es lengyel felkelés leverése után Franciaországba menekült résztvevőkre.
39. A császár szakálláért harcolni, azaz semmiségért, fülemülefüttyért pereskedni.
40. Algéria 1830-ban indult francia megszállásában való részvételre.
41. Középút: a francia júliusi monarchia (1830–1848) mérsékelt, kormánypárti politikai irányzata.
42. Napóleon törvénykönyve.
43. Lajos Fülöp bonapartizmust felhasználni próbáló törekvéseinek kigúnyolása a Nagy Sándorról és a híres cinikus filozófusról szóló ismert anekdota csattanójának felhasználásával: „Ha nem lennék Alexandrosz, Diogenész szeretnék lenni”.
44. Lajos Fülöp alkotmányos polgárkirályságának mint X. Károly (1824–1830) abszolutizmusa új kiadásának leleplezése.
45. Claude Henri de Rouvroy de Saint-Simon (1760– 1825) vállalkozók, bankárok által irányított utópista világtársadalom hirdetője.
46. Ez év nyarán Párizsban – A nyomorultakban is megörökített – köztársasági felkelés, Bretagne-ban és Vendée-ban viszont legitimista (Bourbon-párti) lázadás tört ki.
47. Alighanem a Conciergerie (Palais de Cité) legnagyobb helyiségéről, a kilenc boltozat fedte Salle des gens d’armes-ról van szó. A terem 2836-os neve utalás X. Károly francia király igazságtalan uralkodására, aki száműzetését 1832-től 1836-ig a Habsburg-monarchiában töltötte.
48. A polihisztor, politikus, diplomata, nyomdász Benjamin Franklin (1706–1790) egyik fiktív leszármazottja.
49. Gottfried August Bürger (1747–1794) költő, a Lenore (Leonóra) című ballada és a Münchausen báró kalandjainak nagy szegénységben elhunyt szerzője.
50. A 29. századi szerző láthatólag nincs tisztában azzal, hogy Théba alapító királyának, Kadmosznak (latinosan Cadmusnak) és a szpartoszoknak (spartoi, azaz vetett emberek) története nem a római, hanem az ógörög mitológia része.
51. Apelles i. e. 4. században élt görög festő.
52. A szójátékok a katolikus-abszolutisztikus államberendezkedést figurázzák ki: a csíkos hiéna (Canis hyaena) a szerzetesi (monasticus) Domini canesszel, a domonkosokkal kerül összevonásra baráthiénaként; a megkoronázott torkosborz (ursus gulo coronatus), (rozsomák) az uralkodói hatalom szimbólumaként értelmezhető; a fekete reverendát viselő kapucinusok skorpióként szerepelnek; az orvosi pióca, azaz a Hirudo medicinalis. mint az apátok (abbates) megtestesítője; a „vérpadi holló” (corvus inquisitoris) az inkvizítorokra utal.
53. Az 1810-től 1814-ig Dél-Spanyolországban ülésező, egyszerre feudalizmusellenes és a napóleoni hódítással szembeszálló cádizi cortes fogadta el az első önálló spanyol polgári alkotmányt.
54. Gibraltár neve Dzsabal Tárikból (Tárik hegye) származik, Tárik ibn Zijád berber hadvezér 711-ben innen kezdte az Ibériai-félsziget meghódítását. A Gibraltár név kiforgatott etimológiája itt Héraklész oszlopainak óriás porosz gárdistaként való értelmezésével kapcsolódik össze.
55. Utalás az 1830 szeptemberében lezajlott berlini ún. szabóforradalomra vagy -lázadásra (Schneiderrevolution, Schneideraufruhr), melyben a párizsi júliusi forradalom sikerétől erőre kapó kispolgárság fejezte ki az abszolutisztikus porosz államberendezkedéssel, illetve az ipari forradalom egzisztenciáját veszélyeztető hatásaival szembeni elégedetlenségét.

* Ezúton fejezem ki köszönetemet Tóth-Barbalics Istvánnak kiegészítő megjegyzéseiért, észrevételeiért és jegyzeteiért.