Ambrus Judit – Esti kérdés (állatmese)

Vajon, ha arról értesülünk, hogy „a sokktól órákig hányt, és az élete is veszélyben volt annak a cirkuszi krokodilnak, akire ráesett a cirkusz 120 kilós könyvelőnője”, ebből a világ folyására nézvést le kell-e vonnunk valami súlyos és egyben örök tanulságot?
Forrás: hvg.hu (letöltés ideje: 2016.05.31.)

Nekem is vannak férfibarátaim, mormolta Isten, persze nem sok, akadnak azért, tette hozzá a Mindenható, így aztán nehezen lehetne férfiellenességgel vádolni, de azt, midőn az est, e lágyan takaró fekete, sima bársonytakaró, melyet terít egy óriási dajka, a féltett földet lassan eltakarja, muszáj leszögezni, hogy a férfiak nagy csoportba verődve elviselhetetlenek, hangoskodnak, agresszívek, nem tartják be a szabályokat, azt hiszik, övék a világ, deviánsak, képtelenek beilleszkedni, abszurd számukra a társadalmi normák elfogadása. Egyszóval kulturálatlanok.

Nyomakodnak, tolakodnak és verekszenek, megaláznak és leigáznak, visszaélnek a testi fölényükkel, „lábaik gyorsak a vérontásra”, s rémülettel tölti el őket, ha a szó fegyverét akár egy percre át kell adniuk másnak, „a ti asszonyaitok hallgassanak a gyülekezetben, mert nincs megengedve nékik, hogy szóljanak”, persze ha pillanatra lemondanak is róla, semmiképp nem azért, hogy a másik nem tagja is hulahoppozhasson bármiféle tudomány vagy művészet kánonkarikájával. Isten itt elmerengett. Vajon a bizonytalanság okozza? Az, hogy valahol ők is tudják, ez a viselkedés elborzasztó? Vagy éppen az az oka, s oly óvatosan próbált fogalmazni, hogy minden fűszál lágy leple alatt egyenesen áll, és nem kap a virágok szirma ráncot, s a hímes lepke kényes, dupla szárnyán, nem veszti a szivárványos zománcot, hogy egyszerűen nem értik, erőfölényüket nem mások megalázására, nem mindennek az akari birtoklására, nem a fantasztikusan sokszínű világ leigázására kapták a Jóistentől?

Az Úr morfondírozott, vajonhogy az általa tiltott, tűrt, illetve támogatott dolgok állandó körforgásában, ebben a kiismerhetetlen, folyvást változó törvény- és javaslathalmazban a férfi-e az, aki kiismeri magát, ő-e az, aki kellő rugalmassággal felül tudja bírálni az adott kor szabályait, s kigyúrt testével, s izmos karjával akár a törvény ellenében is az igazság védelmére kel? Hogy vajon a férfi emeli-e fel a gyöngéket, ő meri-e leszedni a tiltott gyümölcsöt, hogy a tudást szomjazók szomjan, az ételért rívók éhen ne maradjanak. Hogy vajon nem épp a férfi lesz bírája annak, akit a szükség garast rabolni kényszerített? „Mert nem a jót cselekszem, melyet akarok, hanem a gonoszt cselekszem, melyet nem akarok.” Vajon a férfi az, aki belátja, hogy netán akár tisztességes is lehet?, nagylelkű, könnyed, rugalmas, nagyvonalú, hisz itt vagy amott kiterítik előbb-utóbb úgyis.

Vajon férfi teremtményei között hány megalázóra hány megalázott jut? S hány olyan férfit sikerült létrehoznia, aki képes kiszállni az agresszió mókuskerekéből a tenger fájdalom ellenére, amit ez magával hoz? Akik nem félnek a hatalmon levők megvetésétől, bátrak kívül állni, „ne győzettessél meg a gonosztól, hanem a gonoszt jóval győzd meg”, bátrak nem kihasználni az idő és erő adta hatalmat, akik nem rettegnek gyengédnek, tétovának, együttérzőnek mutatkozni és úgy pihennek e lepelnek árnyán, e könnyű, sima, bársonyos lepelnek, hogy nem is érzik e lepelt tehernek. Akik nem gondolják, hogy csak azért, mert valamit ők csináltak, az a dolog a legelegánsabb, ahol készítették, az az elitműhely, az maga a Rotschild Szalon, a Váci utcai bolt, akik nem képzelik, hogy az ő tervük, az ő gondolatuk eredetibb, csak mert az az övék, egy férfi fejéből kipattant ötlet nyilvánvalóan jobban megállja a helyét, jobban kivitelezhető lesz, az ő szállodájuk nyilvánvalóan összehasonlíthatatlanul több fantázia szülöttje, mint egy női építészé, hisz utóbbiaknak „nyitott sír az ő torkuk, nyelvökkel álnokságot szólnak, áspis kígyó mérge van ajkaik alatt”, s akkor még említést sem tettünk a méhekről.

Mert nem az a gyáva, aki meri nem fitogtatni zöldellő erejét, dúdolta magában Isten, s lepöckölt magáról egy karjára tapadt falevelet, na meg természetesen egy száradt fűszálat is, azt mégsem hagyhatta magán, szerette volna valahogy inteni teremtményeit, hogy az igazi jó befektetés, a valós win&win szituáció abból fakad, ha valaki már akkor felismeri a világrend amoralitását, amikor azt még a többség bőven törvényszerűnek tartja, lásd pl. akkor-sem-kihasználni a bimbóból buja virágba pattanó alkalmat, ha az még megengedett, akkor sem belerúgni a gyengébbekbe, amikor az még trendi, sőt méltánylandó, elismerendő, s nem visszaélni erővel-egészséggel-ezreddel-századdal-tizeddel. De hogyan intsem őket, szomorkodott Isten, ha alig teremtettem olyat, aki ezt meg akarná hallani, hisz olyankor bárhol járj a nagyvilágban, vagy otthon ülhetsz barna, bús szobádban, vagy kávéházban bámészan vigyázd, hogy gyújtják sorban a napfényű gázt; csak arról ne tartson előadást senki se, Isten se, hogy bármiféle hatalomról, legyen az akármilyen apró, vagy akármilyen nagy, le kelljen mondani.

Isten este a fürdőkádban, forró vízsugárban, tovább dúdolgatott, rálelt valami slágerre, s nem bírta kiereszteni a fejéből a fürdővízzel: délben a cipőbolt, mi ez a vörös folt, eszkimó jégbalett, nem lehet kedvesebb, nem lehet olyan szép, nem lehet oly hideg, kihűlt a két kezed, s bár nem egészen fogta fel a sorok értelmét, a hibátlan marionett, nem lehet szebb, se hidegebb állítást magára értette, mert való igaz, teljességgel marionettfigurának érezte magát, a kezéből kiejtett teremtett világ néha megráncigálta, talpára állította, zsinórjai hol elengedtek, hol feszesebbé váltak. Isten azért folytatta esti, fürdőzés alatti tépelődéseit a hatalom gyakorlásáról, arról, hogy ezzel ő maga hogyan számolhatna el, hogy az eddigiekben említett férfimód kakaskodott volna-e a világ felett vagy jellemezte-e legalább olykor valamiféle nagyvonalúság, könnyedség, felszabadultság. S egyáltalán teremtett-e valaha olyan lényt, akár egy egysejtűt, egy moszatot, egy amőbát, melytől a követendő életvitelt el lehetne lesni. Olyan esztelen vagy, lobbant fel benne valami, olyan szemtelen vagy, olyan elveszett vagy, olyan kegyetlen vagy, idézte vissza, néha minden megfagy, néha minden elhagy, néha mégis megvagy, hibátlan marionett, nem lehet szebb, se hidegebb.

Hogy vajon nem lenne-e jobb át- vagy pontosabban újra visszaadni a hatalmat a gyengébb nemnek, jutott erről eszébe, igazi, fürdőkádi gondolat, egy kevésbé kegyetlen, együttérzőbb, egymásra jobban figyelő világ épülne-e, ha minden hatalom az érzékenyebb nemé lehetne. Ha más lenne a fontossági sorrend. Vajon a nőket, ha a testi erőfölény már nem volna hatalomformáló, nem kapná-e el ugyanúgy az uralkodás iránti vágy? „Jobb a tető ormán lakni, mint háborgó asszonynyal, és közös házban.” Vajon a nemek mentén kellene-e a világ szebbé formálhatóságának ideáját átalakítani? Isten ebben egyáltalán nem volt biztos, holott volt neki is női barátja, ha nem is sok, azért akadt, így aztán nehéz lett volna nőellenességgel vádolni. De jobb volt-e, amikor a nőké volt minden hatalom, próbált visszaemlékezni Isten, „ő nála van a bölcsesség és hatalom, övé a tanács és az értelem”, vajon a nők nagyvonalúbbak voltak-e azokkal, akiket kizsákmányoltak, vajon ők nem éltek-e vissza hatalmukkal, amikor napjában részesültek a helyzetük adta előnyökből, s egyáltalán, vajon a férfi-nő hatalmi játszmájának, illetve pontosabban a nemek közti elnyomási gyakorlatnak a felszámolása a legégetőbb feladata-e a Jóistennek, vagy volna-e előbbre való javítanivaló, s ha volna is, akkor e probléma orvoslását hagyhatná-e későbbre vagy inkább párhuzamos megoldás szükségeltetik.

Isten gondolatban tovább keverte a lapokat, sorsokkal kártyázott, aztán rázoomolt a világra. Hát igen, talán fukarmód csepegtette az egyenlő jog nektárját, „igazság és jogosság a te királyi székednek alapja, kegyelem és hűség jár a te orczád előtt”, de kis jóindulattal úgy lehetett ezt értelmezni, hogy belecsepegtette az adott korokba és adott terekbe, hogy ott aztán szétterjedjen, s minél kedvesebbek voltak számára teremtményei, annál inkább hagyták a kor és tér gyengébbjeinek térhódítását. Vagy kevésbé jóindulatú megközelítéssel, minél inkább tele lehetett a bendő, minél inkább volt fedél (ház, kúria, kastély) a fej felett, annál kevésbé kellett a teremtetteknek mindent elmarniuk a másik lénytől, s kicsit egyenlőbben lehetett helyet foglalni a jog asztalánál. Vagy még kevésbé jóindulatú megközelítéssel, Isten se várhatja el, hogy amíg a fedél, ház, kúria, kastély birtokosait valamivel meg nem szuttyongatják, ők maguk önként és muzsikálva adjanak át valamit abból, ami az övék. „És eltávozott a jogosság, és az igazság messze áll, mivel elesett a hűség az utczán, és az egyenesség nem juthat be.” Mert hát mindig van gyulább (kündübb, horkább), kinek több a hatalma, mint Gyulának, hisz neki közepes mennyiség jutott csak, s akkor még említést sem tettünk a méggyulábbakról. Amíg méggyulább kihasznál ezer gyengét, kiszolgáltatottat, hogy várhatná el a Jóisten gyulábbtól, aki csak ötszázat, hogy adjon jogaiból s javaiból akárcsak ötvennek, s akkor még említést sem tettünk szegény Gyulákról, akik oly szerényen űzik, olyan űzötten álszerénykedik kisebb közösségekben kukorékolva a „mivagyunk itt, nem ti!”-t. Az utak-módok-eszközök változnak, bonyolódnak, de a sóvárgás állandó.

Na de, szárnyalt át Isten fején a gondolat, mi lenne akkor az örökösen citált, kivédimegagyengébbet tétellel, működhet-e az óvás egyenlő jogokkal rendelkezők között, vagy ha a testi erőt általában jobban birtoklóknak át kell adniuk jogaikból, vigyázz rám a buszon, és a villamoson, rám a metrón, héven, mindig, nyáron, télen, repülőn az égen, míg a taxi vár lenn, jégen korcsolyázva, vízen vitorlázva, és vigyázz a fogason is, felfelé és lefele is, akkor a körülbelül egyenlő esélyekkel indulók védelmében az erősebb nemhez tartozók erejüket már nem fogják mozgósítani? Vagy hogy kell ezt rendesen teremteni?, kérdezte magától a kádban és a gondokban egyaránt fürdőző Jóisten. Egyenlő jog, egyenlő izomzat? „Ne add asszonyoknak a te erődet, és a te útaidat a királyok eltörlőinek.” Egyenlő hatalom, egyenlő testi erő? S egyáltalán, ha a gyengébbet több joghoz, lehetőséghez akarja a Jóisten juttatni (vagy a Jóisten se akarja?), akkor hogyan kell megválasztani a képviseletét? Ellenállhatatlannak vagy elviselhetetlennek? Rokonszenvesnek vagy olyannak, aki már első blikkre megnyugtatja az épp hatalmon lévőket, hogy a lehető legjobban van minden úgy, hogy nem a jogkövetelő birtokolja a jogot, morzsát se az önfejű, sértett, kiállhatatlannak!, hisz a teremtett, viszonylag olajozottan működő világ is nyilván ezzel jár jobban, dörmögött esti habjaiban az előre- és hátra is oly jól látó Jóisten.

A férfielem a világban kisebb jelentőséggel bír majd, váltott mégis vissza Isten az alapgondolathoz, kevésbé tartják a hímek dühödt markukban a párkáktól elmart sorsokat, csak megértés lesz és semmi viszály, merengett, s egészen idilli képek lebegtek előtte, vagy fáradtan, domb oldalán, ebeddel nézzed a lombon át a lusta holdat; vagy országúton, melyet por lepett el, álmos kocsisod bóbiskolva hajthat; vagy a hajónak ingó padlatán szédülj, vagy a vonatnak pamlagán; vagy idegen várost bolygván keresztül, állj meg a sarkokon csodálni restül, a távol utcák hosszú fonalát, az utcalángok kettős vonalát; vagy különféle társaságokban és testületekben bolyongj a választási procedúrák színes-szép labirintusában, s vedd észre, hogy a testületek és társaságok tagságában és vezetőségében, szerkesztőségekben, fellépéseken (ahová, nézett bele a világ kis fűzött lapjába Isten, ez most lapértékelés?, példának okáért a nyitottság jegyében mindenféle táborból sokféle embert hívnak meg, hogy érdekes személyiségek, művészek, gondolkodók, tudósok legyenek ott, de sok év alatt, mutatóba, összesen egy [1!] nőt sikerül bevenniük az invitáltak sorába); és nyilvános vitákban, ha túlteng az egyik nem, az nyilvánhogy, mi más volna?, a véletlen műve, „És felele az ezredes: Én nagy összegért vettem meg ezt a polgárjogot. Pál pedig monda: Én pedig benne is születtem”, igen, a pajkos véletlen arany ujjacskájával ilyen szerencseköröket írt a világ finom, tengerparti homokjába.

Isten elmerengett, milyen is volt régen, mikor épp más igazságtalanságoknak és aránytalanságoknak volt a divatja. Mikor épp a trendi csapatjáték nem a mély férfiak kontra jött férfiak, mély férfiak kontra hígak meccse volt, legalábbis nem úgy, mikor az ebben a labdajátékban résztvevők nem ültették saját magukat a világ trónjára. Mikor az itt született hat:hármak, kettő:nullák vagy a vicces öt:kettő csak egy kicsiny eredmény volt a sok közül. Voltak, és persze vannak olyan férfiközösségek, gondolta Isten, amelyekben az az uralkodó vélekedés, fűzte tovább a Teremtő, hogy az általuk képviselt, elvárt értékek (…) azonosak „a” minőséggel. Sokféle zárt társadalomra, szakmára igaz, próbálta tudományosan megfogalmazni a problémát, a problémát a Jóisten, hogy hierarchikusan szerveződik, nem demokratikus, hanem arisztokratikus. Ha a gyengébb nem egyik tagja be akar kerülni egy ilyen struktúrába, mondjuk, sebész, politikus, tudós akar lenni, akkor egy már szinte megbonthatatlan hierarchiát talál. „Zsengeáldozatul felvihetitek azokat az Úrnak, de az oltárra nem juthatnak fel kedves illatul.” Az épp kevésbé rátermettnek állított nem tagja megpróbál belépni, vágyakozik arra, hogy mondjuk, sebész, politikus, tudós legyen, de megalázzák, jelentéktelen ügyekhez férhet csak hozzá (…), leszőkézik, visszaküldik a konyhapulthoz, hisz az az ő valós terepe. Aztán mire megőszül, talán eléri, hogy valaki nem lép ellene, netán segíti is, mert már nem érzi veszélyesnek, merengett a Jóisten.

Isten morfondírozott, milyen szépek is voltak az idilli idők, melyekben rózsás ujjával a hajnalt nem a férfi ébresztette, midőn a nap hófehér galambját nem a férfi etette, midőn nem minden második címlapsztori a férfi erőszakos tetteit ecsetelte, „ne nézz reá szánalommal, lelket lélekért, szemet szemért, fogat fogért, kezet kézért, lábat lábért”, midőn gavallérosan telt az idő, midőn nem verekedtek felső házakban, s parlamentekben, midőn a savat nem a másik nem illemre és hűségre való nevelésére használták, „ez a féltékenységi törvény, mikor elhajol az asszony az ő férje mellől, és megfertőzteti magát”, midőn a szép testbe ojtott szép lelkek a szép test formálásakor nem a férfi heves vágyainak lettek martalékai, s midőn az éji utcán is sétálhatott minden bántódás nélkül a testi erővel kevésbé ellátott nem képviselője, vagy épp a vízi városban, a Riván, hol lángot apróz matt opáltükör, merengj a messze múltba visszaríván, melynek emléke édesen gyötör, elmúlt korodba, mely miként a bűvös lámpának képe van is már, de nincs is, melynek emléke sohse lehet hűvös, melynek emléke teher is, de kincs is. Midőn akár, révedt el a Jóisten, érvényesíteni is tudta a nőnek teremtett az általa fontosnak tartott minőségkritériumot, mert az ő kezében is volt az igazi és hamis, a nagyszerű és vacak, a professzionális és az amatőr szétválasztásához szükséges hatalom, ami nélkül bizony a tekintély sem működik.

Isten nem gondolt a gonddal, nem emlékezett, nem is akart emlékezni a másik nem hatalmi mámoraira, a megalázás orgiáira, arra, hogy az intézményi ember hübrisze micsoda párbeszédképtelen automatát csinál bármilyen személyiségből, a megrendelt erőszakos cselekményekre, melyek akkor történtek, mikor a testi erővel kevésbé ellátott nemnek adta át a világot, de miért is adott vele hatalmat!, siránkozott egy kicsit a Jóisten a sokszor rosszul sikerült ajándékán, s kezdte a világ hiábavalósága erősen nyomni a vállát, volt persze benne jó is, hogy ne lett volna, volt, amire büszke is lehetett, hogyne hogyne, Isten kicsit elringatózott a fürdőhabokban és a kellemes emlékeken, mert igen, azok is voltak!, ott emlékektől terhes fejedet a márványföldnek elcsüggesztheted: csupa szépség közt és gyönyörben járván, mégis csak arra fogsz gondolni gyáván: ez a sok szépség mind mire való?, mégis arra fogsz gondolni árván: minek a selymes víz, a tarka márvány?, minek az est, e szárnyas takaró?, miért a dombok és miért a lombok, s a tenger, melybe nem vet magvető?, minek az árok, minek az apályok, s a felhők, e bús Danaida-lányok, s a nap, ez égő sziszifuszi kő?

Isten elmerengett, miért vallott mindig kudarcot, mit kellene másképp tennie, ha újra radikálisan vagy csak finoman, napról-napra átalakítaná a sorsok menetét, ha kivenné a jelenlegi kakaskodók kezéből a mindenséget, mit kellene pluszban adnia a világhoz vagy egyszerűen az emberi természethez, hogy ne fulladjanak bele újból az önzésbe, akariságba, más-teremtettre-sose-gondolásba, kisstílűségbe, érzéketlenségbe, hogy az öncélú, vagy az álmorál magyarázatába öltöztetett kegyetlenségre ne is gondoljon a Jóisten (se) ilyen esti órán, „mert miképpen a ki tejet köpül, vajat csinál, és a ki keményen fújja ki az orrát, vért hoz ki, úgy a ki a haragot ingerli, háborúságot szerez”. Nem tudta, mit tehetne, hogy ne folyvást farkasokra és bárányokra hasadjon szét a teremtés, „három állat van, a mely szépen jár, sőt négy, a mely jól jár, az oroszlán, a hős a vadak között, mely el nem fut senki elől, a harcra felékesített ló, vagy a kecskebak, és a király, a kinek senki nem mer ellene állni”, hogy ne azt képzelje mindig valamely összeverődött kozmoszcsapat, hogy a forrás alanyi jogon, születésétől fogva, vagy bármi másért csak őt illeti. Isten visszagondolt az idő kerekére, a sok jóra s rosszra, a sok hibára, igen, elismerte, az ő hibáira, s szomorogva bekucorodott teremtett kádjába, miért az emlékek, miért a múltak?, miért a lámpák és miért a holdak?, miért a végét nem lelő idő?, vagy vedd példának a piciny fűszálat: miért nő a fű, hogyha majd leszárad?, miért szárad le, hogyha újra nő?

Irodalom

Babits Mihály: Esti kérdés; Biblia; Kánon és hatalom, 2000-beszélgetés, 2000, 2016, búcsúszám, 89–101.; Marionett, Trabant Együttes, Az eszkimó asszony fázik című filmből.

Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: - 1

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.