A hagyatékból

A meg-nem-írt

* A fordítás alapjául szolgált: Hans Blumenberg: Notizen zum Atheismus. Aus dem Nachlaß, in: Neue Rundschau, 118. évfolyam, 2007/2. 154–160.
Hans Blumenberg 1920-ban Lübeckben született és 1996-ban a Münster melletti Altenbergében halt meg. 1945 után filozófiát, klasszika filológiát és germanisztikát tanult a hamburgi egyetemen. 1958-tól a hamburgi, 1960-ban a gießeni, majd 1970-ben a münsteri egyetem professzora lett. Leghíresebb könyve a „Paradigmen zu einer Metaphorologie”, amely elõször 1958-ban jelent meg, majd számos kiadást ért meg. Karizmatikus hatású professzor volt, Sibylle Lewitscharoff 2011-ben regényt jelentetett meg róla „Blumenberg” címmel.

Az Agrapha-k – a kánonon kívüli tradíció Jézus-szavai – közül nem sok élte túl az egyház exkluzivitás igénye által kötelezõvé tett evangéliumokat. És ezekbõl (két évezredes hatalmas késéssel) az utolsó elõtti teológia történeti-kritikai szigora még egy tucatot sem hagyott életben. Ezek csak nagyon ritkán hosszabbak egyetlen mondatnál.

E mondatok közül a legszebb az Actus Vercellenses-bõl származik, és így szól: Akik velem vannak, nem értettek meg.

A Biblia olvasói számára ismert, hogy Jézus rossz szemmel nézte az apostolai és tanítványai butaságát (Unverstand). De mivel megígérte nekik a szentlelket, amely kisegíti õket a tehetetlenségükbõl, olyan nagyon nem lepõdhetett meg, hogy pusztán a maga kijelentéseivel és hasonlataival még nem tudta õket észre téríteni. Rejtvényeket hagyott rájuk, és ezek megoldását nyitva hagyta a jövõ számára. Miért volt olyan nehéz megérteni, hogy Isten e teremtményének mi fájt annyira?

Az Agraphon már egy keményebb emberfiát mutat. Nemcsak az üdvözülés elhozásának dezolált helyzetét írja le. Ez mintha megfordulna: aki egyetért velem és követ engem, az ezáltal éppen azt bizonyítja, hogy nem értett meg engem. És ennek így kell lennie. Ahol a fiú mint küldött, mint üzenetvívõ egy másik világból beszél, ott a megértésre vonatkozó meggyõzõdésnek vallási tévedésként kell leleplezõdnie. Másképp volt-e ez azoknál, akik ugyan nem voltak Isten küldöttei, de mégis magasabb, addig nem hallott igazságok hirdetõi voltak – pl. a filozófusoknál? Ki értette meg valaha is, és ki tudná megérteni, hogy mire gondolt Szókratész, amikor az önmegismerést minden igazság-igény foglalatává tette? Elsõ megközelítésben még Szókratész is mondhatta volna a názáreti Jézusnak ezt az Agraphon-ját – de ehhez túlzottan meg volt gyõzõdve a maga bábamesterségérõl.

Az Írásban nem szereplõ logion sem nem kétségbeesett mondás, de nem is lekezelõ visszautasítása a megvetett követõknek. A lényeget mondja ki, és ezen még a Szentlélek sem tud változtatni: elegendõ vele lenni, még akkor is, ha ezáltal a beteljesíthetetlenség tanúi leszünk. Másként szólva: senki sem bírta volna ki ezzel a Jézussal, ha megértette volna az elvárásait, és a szavaiban rejlõ követeléseket. Csak úgy lehetett kibírni vele, hogy nem értették meg, és átengedték magukat annak a szép csalódásnak, hogy megértették, és a megértettnek eleget is tettek.

Ez nem egy vallási történet, és nem is egy dialektikus önmegtagadás. Inkább olyan „tényállásról” van szó, amelynek a történelem fenomenológiájában van a helye. Csak azért bírjuk ki, hogy van történelmünk, és hogy ragaszkodunk hozzá, mert nem értjük meg. A félreértés – még ha vigasztalóan „termékenynek” is nevezzük – az a módusz, amelyben mi valamivel együtt vagyunk, ami mi magunk nem lehetünk.

Megbocsátható tévedés

Max Weber nem az elsõ volt azok sorában, akik úgy gondolták, hogy az állam és az egyház elválasztására vonatkozó princípium szigorú érvényesítése az Egyesült Államokban az ezzel megoldottnak vélt problémát csak áthárította a társadalmi inkvizíció finomabb formáira. Meg kell tagadni a hitel-képességet attól, aki nem tud számot adni a helyes hitrõl, ez azon rafinált idomítási eszközök arzenáljába tartozik, amelyet az egyház az állammal szövetségben vél gyakorolni. To what church do you belong? – ez elkerülhetetlenül a társadalmi-üzleti kapcsolatok nyitómozzanata lesz.

A politikai exklúzióra és a társadalmi átható erõre vonatkozó tézisét Weber egy olyan élményével illusztrálja, amelyet az 1904-es amerikai útján szerzett. Akit véletlenül, mint legidõsebb vendéget, az asztalfõre ültettek, azt a leves felszolgálásakor a pincér haladéktalanul felszólította: Sir, the prayer, please. Éppilyen elkerülhetetlen volt vasárnap egy hölgy kérdése, hogy melyik istentiszteleten vettünk részt. Egy ilyen csodálatos napon Weber – ahogy tudatja velünk egy felülmúlhatatlan, de nagyon ritkán elolvasott lábjegyzetben – az abszolvált kötelesség lelkiismereti kérdése ellen nem tudott másképp védekezni, csak úgy, hogy õ a badeni Landeskirche tagja, és hogy Portree-ban nem találta meg ennek az egyháznak a templomát. Ezt a hölgy komolyan és jól fogadta, mint komolyan vett kifejezését annak, hogy Istent csak a legpontosabb módon szabad szolgálni: Oh, he doesn’t attend any service except of his own denomination!¹

A kimagyarázkodás az igazság és a kikényszerített tolerancia egységesítésének mintadarabja. A késõbbi szemlélõ melankolikusan pillant az ellenállás indiszkréciójának lehetõségére: amennyiben a megszorított ember a kíváncsiságot azzal bünteti meg, hogy egy semmire sem kötelezõ tagság megadásával az egzotikus rigorizmus benyomását kelti.

Ha hosszabb távon megfigyeljük a vallási beszélgetéseket, akkor a saját konfesszió számára híveket toborzó retorikai repertoárhoz hozzátartozik, hogy szokatlan megerõltetésekhez és áldozatokhoz méltóként próbálják felmutatni. Max Weber számára elég volt a puszta látszat, talán efféle szokatlanságról lehetne szó.

Az Isten-motívum

Minden idegen-tapasztalat komparativisztikus értelemben az: minél inkább elõrehatol és „beleérzéssé” válik, annál idegenebb lesz számára az, amit megismer. A végén több áll, mint a másik: az egészen másik, amelyre Plótinosz és az õt követõ misztika Isten definícióját építi.

Ezzel már le is írtuk az idegen-tapasztalatban rejlõ rizikót; ennek peremén virtuálisan a meztelen gyilkosság áll. Nemcsak a beleérzõ meggyilkolása, hanem azé is, akibe feltartóztathatatlanul belefúrja magát. Mert az, amit a beleérzés a másikban valamikor megtalál, az az elszántság, hogy ellenálljon annak, hogy a maga idegenségében átlátszóvá váljék a másik számára. Ez – Chesterton ezt Father Brown-nal fedezteti fel – a gyilkosság egyetlen legitim motívuma.

Így jön létre a gyilkosság általános paradoxona: a prevenció. A behatoló-beleérzõ eljut arra a rezisztencia-pontra, ahol a legszélsõségesebb fenyegetés mint a behatolóval szembenálló jelenik meg. Ha az egyikbe belekezdett és megtette, akkor már a másikat sem tudja hagyni.Ha Nietzschének igaza lenne abban, hogy Istent az ember ölte meg, akkor az ember az, aki már nem akarta, hogy be lehessen látni a szívébe. Az Übermenschnek a maga átlátható átláthatatlanságánál fogva kell annak lennie. Egy mindezen áthatoló Istent meg kellett ölnie, mielõtt Übermensch-sé válhatott volna. Csak ha nem tud az egyik lépéstõl eljutni a másikhoz, kell elmennie az analitikushoz.

Az ateista életvilágából

Micsoda csodálatraméltó világrend!
Éppen engem, aki nem hiszek a létében, látott el Isten olyan robosztus természettel, hogy nem kell hinnem a halhatatlanságban sem.

Ateista karácsony

Elolvassa a Lukács evangélium második fejezetét: a karácsonyi történetet.
És azt gondolja: ha lenne Isten, akkor ezt a történetet ki kellett volna találnia.

[Cím nélkül (1)]

Az ateista Isten nem-létezésérõl ugyanazzal az odafordulással beszélhet és írhat, mint a teista a létezésérõl.
Miért lehet ez így?
Mi már nem tudjuk, hogy tudjuk-e, mit jelent a „létezés” („Existenz”) szó.
Még a minimál-definíció sem segít tovább; az egzisztens minden esetben valami olyasmi, amihez beszélünk, amit kérdezünk, amihez könyörgünk, aminek esküdve és felkavarva válaszolunk. Ki kapott valaha választ Istentõl?
Általában azért tartják létezõnek, mert azt, ami a kinyilatkoztatásának számít – a teremtéstõl az utolsó döntésig ex cathedra Petri – olyan kérdésre adott válasznak tekintik, amelyet sohasem tettek föl.
Ez a válasz? De mi volt a kérdés?
Erre még annak a minimál-definícióját sem lehet vonatkoztatni, amit „létezésnek” („Existenz”) nevezhetünk.

[Cím nélkül (2)]

Vannak vallásos ateisták. Ez olyan kijelentés, melynek kimondását a túlzott szellemességtõl való tartózkodásnak meg kellene akadályoznia. És már régen nem egyszerûen engedély egy Isten nélküli teológia õrültsége számára. Az ilyesmi csak azok kedvéért van, akik nem akarják elszenvedni, hogy szenvedjenek miatta, mert a felelõsség egy olyan világgal szemben, amely az õ teremtménye, semmivel sem igazolható.

A vallásos ateista ezzel szemben attól szenved – és semmitõl sem szenved jobban, mint ettõl –, hogy Istent nem hagyhatja létezni. Az opportunizmus általában nem törõdik ezzel a fájdalommal. Kant csak azért cáfolta meg az istenbizonyítékokat, mert csak így tudta megmenteni az ember szabadságát, amely a bizonyítatlan Istent felmenti ama bûn alól, amellyel szemben Leibniz nem tudta megvédeni – még azt a rizikót is vállalva, hogy meglehet, nem is létezik.

A vallásos ateista ragaszkodik Isten létezéséhez, habár nem tud megadni egyetlen olyan indokot sem, ami ennek elfogadására kényszerítene. Õ Voltaire tanácsát követve Isten fölfedezésére törekszik.

Még reménykedik benne, hogy meg fogja találni.

FORDÍTOTTA WEISZ JÁNOS