*Az esszé Luther születésének 500. évfordulójára készült, 1983-ban. Eredeti megjelenési helye: Past & Present 110 (1986), pp. 38–68. A tanulmányt rövidített formában közöljük; a kihagyásokat csak a főszövegben jelezzük, a jegyzetekben nem. (A szerk.)

Tanulmányomban arra törekszem, hogy összekapcsoljak néhány, a kora újkori Németország kultúrtörténete szempontjából fontos témát: hogyan változtatta meg a reformáció a késő középkor „képi kultúráját”; hogyan alakította át azt a népi „vallási kultúrát” (illetve ez hogyan alakította őt magát is), amelyet meg akart reformálni; valamint a konfesszionalizmus természetét, amely a reformáció hajnalán alakult ki – mindez egy hosszú időtartamon belül, 1520-tól kb. 1800-ig.

1. Az éghetetlen

1634-ben egy tűzvész elemésztette a Mansfeld melletti kisváros, Artern lelkészének és esperesének dolgozószobáját. A szoba ajtaja mögött egy rézmetszet függött, amely Luthert ábrázolta, és amelyre később mélyen a hamuba ágyazva találtak rá, ám csodálatos módon sértetlen állapotban. A lelkész elküldte a képet a mansfeldi konzisztóriumba, ahol a nagyterem falán függött az alábbi felirattal: „Luther képe, amely csodálatos módon épen maradt az arterni tűz során, az 1634. évben”. Ez volt az első „éghetetlen Luther”.¹ Bő ötven évvel később csatlakozott hozzá a következő. 1689-ben Luther eislebeni szülőházát alaposan megrongálta egy tűzvész. A földszint, ahol állítólagosan lezajlott a szülés, érintetlen maradt, ám az emelet teljességgel leégett. A hamuban találtak egy Luther-arcképet, amelyet teljesen érintetlenül hagytak a lángok. Az arcképet fára festették, és Luthert bal oldalán a megfeszített Krisztussal, jobbján pedig heraldikai szimbólumával, a rózsába ültetett szívbe ültetett kereszttel ábrázolta (1. ábra). Ez a kép még 1827-ben is az eislebeni Luther-házban függött.² Nehéz igazolni a két fenti esemény történeti hitelességét. Az első „éghetetlen Lutherről” szóló feljegyzés 1706-ra datálható, a második 1717-re.³ Ám a történeti hitelesség sok szempontból másodlagos jelentőségű, összehasonlítva azzal a gazdag szimbolikus asszociációs hálóval, amely a fenti két képhez kapcsolódott.

Az „éghetetlen Lutherről” alkotott elképzelés nem a 17. században gyökerezik. Első nyomát egy 1521-es pamfletben találjuk, amely Krisztus passiójával párhuzamba állítva írja le Luther wormsi kihallgatását. A leírás végül nem Luther keresztre feszítésével végződik, ehelyett a könyveit égetik el. Ám a könyvekkel együtt tűzre vetnek egy Luther-képet is, melyen ez áll: „Ez Luther Márton, az evangélium tanítója”. Balján és jobbján pedig egy-egy Huttent és Carlstadtot ábrázoló képet helyeznek el, így a jelenet egy helyettesítő kivégzéshez válik hasonlatossá. Az elbeszélés szerint Luther képe csodálatos módon egészen addig nem hajlandó lángra lobbanni, amíg be nem rakják egy szurokkal teli dobozba, amely aztán a lángok martalékává válik.⁴, repr. in Satiem und Pasquillen aus der Reformationszeit, ed. O. Schade, 3 vols. (Hanover, 1856), ii, pp. 108–13.]

Az égésszag ez idő tájt meglehetősen benne volt a levegőben. Johann Tetzel állítólag 1519-ben máglyát gyújtott Jüterbog piacterén, Lutherrel szembeni nyílt fenyegetésként, miszerint azt kockáztatja, hogy az inkvizíció megégeti. Luther és Tetzel kölcsönösen elégették egymás téziseit, a brandenburgi püspök pedig a lipcsei vita után azt állította, hogy addig nem nyugszik, amíg Luthert át nem adják a lángoknak. 1520-ban Eck Ingolstadtban szerette volna elégetni Luther könyveit, míg Aleander pápai legátus a Birodalom összes nagyvárosában akarta máglyára vetni őket, bár csak Leuvenben, Kölnben és Mainzban járt sikerrel. A ferencesek azonban más városokban is elégették Luther könyveit: Cottbusban, Halberstadtban, Merseburgban és Meissenben („teljes szekérnyi mennyiséget”). Rómában Luther-bábot égettek 1519-ben, és támogatói körében általános volt a félelem, hogy wormsi fellépése Husz János sorsára fogja juttatni.⁵

Erre utalhat néhány Luther-kép felirata 1520-21-ből, miszerint lehet, hogy Luther halandó, de az általa képviselt üzenet nem fog meghalni.⁶ Ezekben az években verették azt az érmet is, amelynek előlapján Luther látható, hátoldalán pedig egy, a hamvaiból feltámadó főnixmadár.⁷ […]

Az éghetetlenségről alkotott különböző elképzelések 1531-re a prófécia erőteljes műfajába sűrűsödtek össze. Vagy Luther maga, vagy az őt körülvevő tanítványi kör egyik tagja, aki kapcsolatban állhatott Csehországgal, egyesítette Husz és Prágai Jeromos két, egymástól független állítását. Husz állítólag azt mondta a börtöncellájában: lehet, hogy ő csak egy gyenge liba (cseh nyelven a Hus ’libát’ jelent), ám nála erősebb és tisztánlátóbb madarak, sasok és sólymok fognak érkezni utána. Ettől függetlenül Prágai Jeromos azt mondta, bár saját szemével láthatná, mi nő ki az ő elítéléséből száz év múlva. Luther ezt a két állítást egy Husznak tulajdonított profetikus kijelentéssé egyesítette: akik libát sütnek 1415-ben, azoknak száz év múlva olyan hattyú fog énekelni, aki kikényszeríti majd, hogy figyeljenek rá. Luther a hattyú képét láthatólag saját magára értette, amivel az evangélium üzenetének tiszta, édes énekét akarta jelezni. Ám 1546-ban Johann Bugenhagen Luther temetési beszédében még egyet csavart a „prófécián”. A Husz-mondás innentől a következő formát öltötte: „a ludat ma ugyan megégetitek, száz év múlva azonban egy hattyú jön majd, akit nem égethettek meg”. 1556-ra már úgy tudták, hogy Husz ezt akkor mondta, amikor a máglyára vitték, 1566-ban pedig Johann Mathesius belevette az első Luther-életrajzba a három autentikus prófécia egyikeként, amelyek Luther küldetésének isteni inspirációját bizonyítják.⁸

Luther „éghetetlenségének” gondolata rövidesen belépett a szatirikus vallási polémia birodalmába. Egy 1530-ban, Luther házassága elleni obszcén támadásként született szatirikus játék úgy ábrázolja a reformátort, mint akit végül megégetnek.⁹ A katolikus Altenburgban pedig már 1522-ben eljátsszák a karneváli hangulatú reformátorégetést. A szokásos télkiűzési rituálé helyett Luther-bábot állítottak gúnybíróság elé, elítélték eretnekségért, és elégették a legközelebbi hegyen.¹⁰ Az eseményt 1567-ben bécsi jezsuiták is megismételték, majd kb. 1597-ben Münchenben is lejátszották, ahol egy Luther-bábot hallgattak ki, majd ítéltek máglyahalálra. Utóbbi alkalommal óriási ünneplés és gúnyolódás zajlott a tűz körül, Te Deumot énekeltek, és azon csúfolódtak, hogy ennyit a hattyúról, amelyről Husz azt prófétálta, hogy éghetetlen.¹¹

Ennél borzalmasabb események is előfordultak. […] Több mártír sorsában osztozva például Leonhard Keysert, a felső-ausztriai Innviertelben található Waizenkirchen lelkészét a bajor hercegek parancsára 1527-ben Schärdingben vetették máglyára. Egy nem sokkal az esemény után megjelenő pamflet tanúsága szerint, amikor Keysert a tűzbe lökték, a kötelékei azonnal szétszakadtak rajta, és ő ott állt, érintetlenül hagyva a lángoktól. Ekkor kivégzői élve feldarabolták, majd tagjait újra a máglyára dobták, de a test még mindig nem volt hajlandó meggyulladni. Amikor végül a tűz lelohadt, a hóhér fogta a test tűztől érintetlen darabjait és bedobta őket az Inn folyóba. A röpirat tanúsága szerint: „a szent Leonhard Keyser óemberét avagy húsát feldarabolták, megégették és elsüllyesztették, de a lelke tovább él.”¹²

Ez a mondat tökéletes evangéliumi magyarázatot szolgáltatott az esethez, miközben megidézte az 1520–21-ben Lutherről elhangzó gondolatokat, ám az egész jelenség nyilvánvalóan sokat merített a mártírszent-legendák eszközkészletéből. Erre hamar ráébredt a katolikus oldal is, és megpróbálta hatástalanítani az ilyesfajta hatásos propagandaanyagot. Johannes Eck azon nyomban írt is egy röplapot, amelyben cáfolja a történetet, amely szerinte az események puszta meghamisításán alapul.¹³ Hasonló történetet társítottak Zwingli halálához is, akinek a katolikus győztesek a kappeli csatatéren megtalálták és elégették a földi maradványait. A svájci reformátor nem sokkal később megjelenő életrajzában Oswald Myconius azt állítja, hogy a hamu közepén megtalálta Zwingli érintetlenül maradt szívét, és erre mint csodára hivatkozott. Ezt az esetet a reformátori vallási nézetekkel is ki kellett békíteni: egy később, a 16. század során kiadott beszámoló állítása szerint Myconius azonnal bedobta a megtalált szívet a Rajnába, hogy megóvja a világot a gyűlöletes ereklyekultusz újbóli kisarjadásától. Ebben is Husz története visszhangzik, akinek hamvait a Rajnába szórták, hogy megelőzzék a kultusz kialakulását, és különösen odafigyeltek arra, hogy bizonyosságot nyerjenek a szív elégéséről.¹⁴

Az ezekhez hasonló elbeszélések félreismerhetetlenül a katolikus szentkultusz nyomait viselik magukon. Nem pusztán magukat a szenteket tartották éghetetlennek, hanem a földi maradványaikat is. Az éghetetlenség tulajdonságát társították a kommunió ostyájához, valamint – szümpatheia alapján – a korporáléhoz is, azaz a kendőhöz, amelyen az ostya a mise alatt pihen. Mind az ostyát, mind a korporálét hatásosnak tartották, ha tűzoltásról volt szó, mégpedig a tűz közepébe kellett bedobni őket. A Szűzanya és a szenteket ábrázoló képek, valamint a feszületek szintén tűzállónak számítottak.¹⁵ A kultuszban megjelenő ilyen képzettársítások némelyike minden bizonnyal átragadt Lutherre is már a reformáció kezdetén. Ami azonban ennél meglepőbb, hogy egészen a 18. századig fenn is maradtak. Egy 1702-ben kiadott városleírás, amely Magdeburg nevezetességeit veszi sorra, megemlíti azt az ágostonrendi kolostort is, amelyben Luther is élt egy ideig. Azt állítja, hogy még mindig látható Luther cellája és fekhelye, és hogy „csodálatos módon” mindkettő túlélte a város 1631-es teljes leégését.¹⁶ Egy másik munka 1706-ból egy Luther-Bibliáról tesz említést, amely egy olyan tűzből került ki épen, amely a szász Moritzburg lelkészének és szuperintendensének házában pusztított.¹⁷

Az éghetetlen Luther-ágy története 1703-ban is felbukkant egy lübecki szuperintendens, Georg Goetze által írt műben, amely a jelentőségteljes De reliquiis Lutheri címet kapta.¹⁸ ő említi az éghetetlenség egy még ismertebb esetét is, amely szerint az eislebeni Luther-házon nem fogott a tűz. Ez utóbbi állítás történeti fejlődését még közelebbről nyomon követhetjük, mint az 1634-es „éghetetlen Luther” esetét. 1569-ben, amikor megnyitották az eislebeni Szent András egyházközség anyakönyvét, február 17. mellé beírták, hogy Luther halálának évfordulójának előestéjén tüzet fogott a közlegelő. Ez a bejegyzés írójának eszébe juttatta, hogy 23 évvel azelőtt (tehát 1546-ban) kigyulladt a ház, amelyben Luther meghalt. 1569. május 10-éhez bejegyezte, hogy több helyen tűz ütött ki a városban, amely során a Szent András egyházközség 36 háza elpusztult, valamint 33 ezen kívül eső ház is, 28 csűrrel egyetemben. Luther halálos házának kéménye is elkezdett füstölni, ám végül nem fogott tüzet.¹⁹ […]

A 18. század elejére elég történet gyűlt össze Luther éghetetlenségéről ahhoz, hogy az eislebeni lelkész, Justus Schoepffer traktátust állítson össze belőlük, amelyet 1717-ben adott ki, és amelynek bővített második kiadását 1765-ben, posztumusz jelentették meg.²⁰ Schoepffert az eislebeni szülőház „éghetetlen Luthere” ihlette meg, amelyre mint „csodálatos módon megőrzöttre” (miraculose conservata) hivatkozik, ám célkitűzése az volt, hogy bebizonyítsa, Luther egész élete során éghetetlen volt. […]

A Schoepffer által hozott példák egy része pusztán allegorikus: Luther gyermekkorában kiállta a „tehetősség tüzét” vagy a lelkiismeret kínzását.²¹ Ám ezen túl az éghetetlenség 16–17. századi készlettárára is sokszor és részletesen hivatkozik. Utóbbiból például felhozza, hogy Luther szülőháza ép maradt a tűzben, ahogy érintetlen marad az a templom is (Szent Péter és Szent Pál), amelyben Luthert megkeresztelték, a szószékkel egyetemben, amelyről elmondta utolsó négy prédikációját. Az 1601-es „csoda” bizonyítékaként, amely során a szülőház maradt érintetlen, a helyi lelkészt, Bieringet idézi, aki tanúsította, hogy nem messze a háztól a földön heverő almák megsültek, és hogy az ablakokból kiolvad a gitt, aminek hatására kiestek az üvegtáblák, ám a ház ennek ellenére érintetlen maradt.²² Saját életéből Schoepffer több éghetetlen Luther-Biblia példáját említi: 1701-ből és 1710-ből, amelyekhez a második kiadásban még hozzátesz egy 1736-os esetet.²³

Hogy milyen komolyan gondolta Schoepffer a Luther éghetetlenségébe vetett hitét, látható abból is, ahogyan teljességgel elutasítja az éghető Luther-kép létezésének lehetőségét. A 16. századi katolikus polemista, Berhnard Lutzenberg azt írta, hogy 1521. június 12-én megégettek Rómában egy Luthert helyettesítő képet. A kiátkozott eretnek festett képmását a máglya állványzatára szögezték, és elégették a könyveivel együtt. Schoepffer nem bocsátkozik vitába a történet hitelességéről, hanem egyszerűen azt állítja, hogy egy hamisított Luther-képről volt szó, ahogy az ellene zajló eljárás is hamis volt!²⁴ […]

2. A „csoda-ember”

Most pedig vizsgáljuk meg közelebbről a Luther-képek kérdését. Mindezidáig nem született szisztematikus ikonográfiai feldolgozás a Luther-ábrázolásokról, de Ficker, Thulin és mások munkájának köszönhetően, még ha nagy vonalakban is, de eléggé világosan kirajzolódik a fejlődés ahhoz, hogy röviden felvázolhassuk.²⁵ A legkorábbi képek nagymértékű folytonosságot mutatnak a hagyományos ikonográfiával. Luthert barátként ábrázolják, ágostonos habitusban és tonzúrával; vagy a teológia doktoraként doktorsüvegben; vagy az Ige tanítójaként kezében Bibliával, ahol néha rámutat egy igeszakaszra.²⁶ Még ez az utolsó képtípus is, amelyről azt gondolhatnánk, hogy a reformáció mozgalmában oly népszerű biblicizmus ihlette, magában hordozza a hagyományos ábrázolás jellegzetességeit. Haebler mutatott rá a kezében a nyitott Bibliát tartó álló Luther és Aquinói Szent Tamás 15. századi ábrázolásai közti hasonlóságokra.²⁷ A legnépszerűbb képek egyikét – azt, amelyen Luther egy galamb formájában megkapja az isteni ihletettséget – valószínűleg Nagy Szent Gergely legendájából merítették. Szent Gergely halálakor ellenfelei azt követelték, hogy eretnekségnek nyilvánítva égessék el a könyveit. Ám egyik legközelebbi barátja megmentette a könyveket, mégpedig úgy, hogy azt állította: látta a Szentlelket, amint galamb formájában diktálta Szent Gergely fülébe az említett műveket.²⁸ Ennek megfelelően Luther könyveit sem szabad elégetni, hiszen azok is inspiráltak.

A fent említett képek mindegyike 1520-21-re datálható, ezekhez csatlakozott aztán 1524-ben az a kép, amely Luthert prófétaként ábrázolja egy röplapon, modern Mózesként vezetve ki a híveket az egyiptomi sötétségből a megfeszített Krisztus fénye felé. Ennek a képnek is megvannak a maga hagyományos ikonográfiai jellegzetességei, hiszen Luthert Krisztus és az egyszerű keresztények közti közvetítőként állítja be mind vizuálisan, mind a kísérő szövegben. Utóbbi Istent dicsőíti: „azért, mert Te, Ó Urunk, megváltottál minket, Luther Márton révén, a Te szavad által.”²⁹ Luthert úgy is szokás ábrázolni, mint az igaz hit terjesztőjét és védelmezőjét annak ellenségeivel szemben, mint a szerzetesek, a római klérus, a pápa, az ördög vagy az Antikrisztus. Számos humanista kép létezik, amely Luthert mint Herkulest vagy mint a „szabadság patrónusát” ábrázolja, valamint azok, amelyeken a szakállas Luther mint Junker Jörg (György lovag) jelenik meg.³⁰ Ezen képek javarészt az 1520-as évekből származnak, őket követi aztán egy újabb sorozat az 1540-es, ’50-es években, amelyet a Luther-ikonográfia második fő szakaszának tekinthetünk.

Ezeken azzal a Lutherrel találkozhatunk, aki az Ige hirdetője (wittenbergi talárjában); aki apostolként, evangélistaként és egyházatyaként lép fel; és egyre inkább előtérbe kerül Luther prófétai szerepe is, sokszor apokaliptikus felhangokkal.³¹ Az 1520-as évek képei nagyrészt népszerű képek voltak, amelyekkel röplapokon vagy kis röpiratok illusztrációiként lehetett találkozni. A második fázis újfajta képei már legalább annyira az egyházi művészet keretei közé is tartoztak, mint amennyire a széles körű terjesztésre szánt nyomdatermékek területére.³² Luthert változatlanul isteni ihletettségében ábrázolják, még ha nem is olyan nyilvánvaló módon, mint ahogy tették azt az 1520-as években. Azokon Luther a szentség nimbuszától körülvéve, a galamb formájában a feje fölött lebegő Szent Lélekkel jelent meg. A második fázis képei sokkal finomabbak voltak: a galamb már nem a reformátor feje felett lebeg, hanem valahol mellette, a glória pedig ritkábban jelenik meg. Luther halála után már csak egy metszetet ismerünk, amely glóriával ábrázolja, valamint két röplapot 1623-ból, melyeken Luther és Husz együtt jelennek meg, ám ezeken csak Luther került dicsfénybe, elődje nem.³³ […]

Az a szent, akivel a leginkább szokássá vált Luthert párhuzamba állítani, Szent Márton volt. A korai portrékon körülötte megjelenő glóriát, amely különösnek tűnhet egy élő ember esetében, Tours-i Szent Márton legendájából kölcsönözhették, amely szerint a szentet dicsfénybe vonta a rá leszálló galamb.³⁴ A legtöbb olyan kép, amely Luthert glóriával ábrázolja, Strasbourgból származik, ahol Szent Mártont különösen kedvelt szentként tisztelték. Ennek legkézenfekvőbb példája a Hans Baldung Grien által készített ábrázolás, amelyen Luther óriási glóriával látható. Tény, hogy Szent Márton volt az egyik legnépszerűbb templomi védőszent a délnémet területeken, ráadásul a 15. században újból fellobbant az érdeklődés iránta.³⁵ 1523-ban megjelent egy röpirat, címlapján egy képpel, amely Luthert ábrázolja, amint cellájában az ördöggel találkozik, vitatkozik, majd elűzi – ez az eset is származhatna Szent Márton legendájából, hiszen ő is hasonló módon találkozott az ördöggel.³⁶ Egy másik fametszet az 1520-as évek elejéről úgy mutatja be Luthert, mint aki a bárányok alakjában ábrázolt híveket menti meg az ordas farkasoktól, a pápától és az ő bíborosaitól. Ez is emlékeztethet Szent Mártonra, aki – többek közt – a pásztorok és a nyájak védőszentje is volt, és ilyen minőségében védelmezte őket a farkasoktól.³⁷ Szent Márton ráadásul szintén összekötő kapocsként szolgálhatott Luther és az éghetetlenség közt, hiszen – másokkal együtt – ő is kedvelt tűz-szent volt, aki védelmezőként lépett fel a tűzzel és a lángokkal szemben.³⁸ […]

A 17. század nem sok újat vagy eredetit adott hozzá a 16. században kialakult komplex Luther-képhez. Azt a tendenciát figyelhetjük meg, hogy hangsúlyossá vált Luther alakjában, hogy Isten embere (Gottesmann), Isten eszköze (Gottes Werkzeug) és próféta.³⁹ Tehát ebben a formában folytonosságot nyert Luther szentségének gondolata, különösen abban a tekintetben, hogy csodákkal hozták összefüggésbe. A csodák és a szentség szoros kapcsolatát Antonius Probus fogalmazta meg a legrövidebben 1583-ban, amikor azt állította, hogy Isten nem küld nagy prófétákat és teológiai doktorokat anélkül, hogy csodák kísérnék őket.⁴⁰ Ezek után nem meglepő, hogy a 17. és 18. századból számos olyan történetet ismerünk, amelyek csodákkal övezett Luther-képekről szólnak.[…]

A legismertebb, valamint a tárgyalt időszakból a legjobban dokumentált Luther-ábrázolás az ún. „verejtékező Luther-kép” Oberroßlából, a Harz-hegység délkeleti lábánál fekvő kisvárosból származik. Ameddig nyomon tudtam követni, a legkorábbi említést egy 1685-ös anonim türingiai krónikában találjuk. Ez elbeszéli, hogy az oberroßlai lelkész 1651-ben egy alkalommal a saját korában átélt pusztítás rettenetéről szónokolt egy prédikációja során, amelybe két Luther idézetet is beleszőtt: az egyik a Haggeus próféta könyvéhez írt Luther-előszóból származott, és amikor ez elhangzott, a szószék felett függő Luther-kép szeméből vércseppek hullottak mind magára a lelkészre, mind pedig a könyvére.⁴¹ Az eset egy másik említése 1685-ből származik a Theatrum Europaeum címet viselő korabeli folyóiratból, és november 16/26-ra datálja az esetet (régi/új időszámítás szerint), és megemlíti, hogy a második részletet a 127. zsoltár lutheri magyarázatából idézte a lelkész. Eszerint a beszámoló szerint az arckép nem vért verejtékezik, hanem vizet, amely „nem különbözik a könnyektől”. Az elbeszélés hangvétele a röplapokéhoz hasonló, és megemlíti, hogy az esemény megtörténtekor az emberek azt gondolták, hogy a víz esőből származik, a bökkenő csak annyi volt, hogy a fal, amelyen a kép függött, valamint a kép poros felülete száraz maradt.⁴²

A század fordulóján aztán már számos más író is említést tesz az esetről, ám ekkorra már állítólag újabb két alkalommal verejtékezett a Luther-kép: 1681-ben és 1705-ben.⁴³ […] Az 1705-ös esetet egy, a helyi újságban, a Weimarische Ordinari Post Zeitungban március 30-án megjelent hír is tanúsítja, amely szerint március 27-én, egy területi szintű általános ima- és böjtnapon történt, hogy az arckép a reggeli imától egészen estig verejtékezett mind az arcán, mind pedig a Bibliát tartó kézen. Amikor pedig letörölték a vízcseppeket, azok újra megjelentek, akkorák voltak, mint egy-egy nagy babszem, miközben maga a kép száraz maradt. Ez az esemény akkora érdeklődést keltett, hogy külön emlékérmet vertek a tiszteletére.⁴⁴ […]

A fentiekből látható, hogy az „éghetetlen Luther” egy másik diskurzus-univerzumhoz is tartozott, mégpedig a szent- és csodaképekről szóló beszéd világához. Most pedig szeretnék néhány reflexiót megfogalmazni arról, hogy mivel járulhat hozzá az „éghetetlen Luther” a képek percepciójáról alkotott fogalmainkhoz a kora újkori lutheránus Németországban.

3. A képek funkciói

Jól ismertnek számít Luther és a lutheránusok állásfoglalása a képekkel kapcsolatban. Először is nagyon kevés tiltás született a propaganda- vagy szekuláris célokra szánt képek esetében. Másrészt Luther nagyon is támogatta a reformáció előtti vallási művészeti hagyomány folytatását, így tehát a lutheránusok nem ellenezték a képek használatát vallási kontextusban, egészen addig, amíg mentesek voltak „a pápisták visszaéléseitől és babonaságaitól”: a képeket megreformálni, nem pedig száműzni kellett. A gyakorlatban ez a vallási művészetben az illendőség hangsúlyosabbá válását, a képek tanító célú felhasználását, valamint az olyan ábrázolások preferálását jelentette, amelyek az „Isten Igéjéhez” való szigorúan értett hűség megfelelő megvalósulását mutatták be. Harmadrészt a lutheránus egyház vezető személyeit ábrázoló képek a hit példájául szolgáltak, mint a lutheri tanok tanúságtevői és az igaz egyház hitvallói, akik néha szenvedtek is a hitükért.⁴⁵

Hogyan viszonyulnak tehát a fent tárgyalt Luther-képek ezekhez az elvekhez? A 16. és 18. század közötti Luther-képeknek van egy megkülönböztető jegyük, amelyhez hűségesen ragaszkodnak, mégpedig hogy mindegyik képnek emlékeztető (kommemoratív) funkciója van. Ezt elegánsan összegzi egy tondo Luther-portré felirata, amelyet Johann Wilhelm szász-weimari választófejedelem rendelt meg a 16. század harmadik negyedében. Ez ugyanis egyértelműen kimondja, hogy a kép semmiképpen nem kultikus céllal készült, hanem emlékeztetőül: non cultus est, sed memoriae gratia.⁴⁶

A Luther halandó arcvonásainak megörökítésére irányuló vágy vezetett a reformátor eislebeni halotti maszkjának elkészítéséhez is, még mielőtt földi maradványait elszállították volna Wittenbergbe a temetésre, mint ahogy ebből a vágyból nőtt ki a maszk későbbi felhasználása is, melynek során, a megfelelő méretű üvegszemekkel kiegészítve, elkészült a reformátor bizarr, életnagyságú viaszszobra, amely az eislebeni Luther-házban kapott helyet.⁴⁷ Az emlékezés szándékából született egy sereg további Luther-portré különböző, a reformáció számára fontos évforduló alkalmából, mint például az 1617-es vagy 1717-es ünnepségek. Az 1630-as évben például az Ágostai Hitvallás megszületésének centenáriumát ünnepelték, és ezen alkalom megörökítéseként készült az arterni Luther-kép. Az ilyen alkalmakból készített Luther-ábrázolások természetesen nem korlátozódtak a festett képekre, hanem könyvillusztrációk és különösen röplapok formájában is megjelentek. Pusztán az 1617-es évfordulóra legalább egy tucat röplap jelent meg, amelyeken Luther képe volt látható.⁴⁸

A Luther-képek másik funkciója sem független az emlékeztetéstől: a szimbolikus vagy allegorikus funkcióról van szó. A lutheránus ortodoxia időszakában, tehát a 16–18. században legnépszerűbb Luther-kép Cranach festményén alapul, amely hatvanhárom évesen, hosszú, wittenbergi prédikátor-kabátjában, kezében egy, a Bibliát jelképező könyvet tartva ábrázolja a reformátort. Ezt a képet használták a templomokban, a városházán, az egyetemeken és más középületekben, akárcsak könyvek illusztrációjaként, különös tekintettel a Bibliára és a lutheránus tanító irodalomra (pl. katekizmusok), valamint a röplapokra (2. ábra). A röplapok általában meg is fogalmazták a kép jelentőségét minden jó protestáns számára. Ezek többnyire a reformátor pályájának egy-egy fontos állomásához kapcsolódtak, és „Isten emberének”, valamint prófétának nevezték. A készítők szándéka az volt, hogy olyan modellként állítsák be a protestáns olvasók számára, amellyel azonosulni és amelyet utánozni tudnak.⁴⁹ Az „oberroßlai verejtékező képet” ilyen képként írták le, ahogy az eislebeni „éghetetlen Luthert” is. […]

Az allegorikus képek közül a legmeggyőzőbbekkel emlékérmeken találkozunk. Ezek a reneszánsz művészetben a nagyság és a híresség dicsőítésére szolgáló eszközökként 1518-tól meglehetősen népszerűek lettek Németországban, és korlátozottan használatban voltak az 1520-as évek első Lutherkép-készítő hullámában is.⁵⁰ A 16. század vége felé gyakran használták őket vallási témák ábrázolására, a reformáció 1617-es és 1717-es évfordulói pedig nagy mennyiségben termelték ki őket, a bicentenárium idejéből több mint 150 különböző példával.⁵¹ Egy 1617-ben Nürnbergben vert emlékérmet például minden városi hivatalnok, minden egyházi személy, valamint a város és környékének minden iskolás tanulója megkapott. Ezek aranyból készültek és minőségük a megajándékozottak társadalmi státusza szerint változott.⁵²

Ezeken az érmeken számos, a reformációhoz kapcsolódó téma felbukkant. Valószínűleg Luther arcképe volt a legelterjedtebb, de olyan témák is előfordultak, mint Luther, amint Sámson alakjában legyőzi az oroszlánt (kétségkívül X. Leóról van szó); Luther a szász választófejedelemmel; Luther az apokalipszis angyalával, amint az éppen bejelenti Babilon pusztulását; vagy éppen Luther mint földműves, aki épp az Ige Magját veti el a földbe.⁵³ A mi kérdésfelvetésünk szempontjából most két ilyen témának van jelentősége. Az első egy úszó hattyút ábrázol, amely felett néha megjelenik egy kéz is a mennyből, amely egy koszorút vagy egy keresztet tart (3. ábra). […] Ezt a motívumot számos emlékérem felhasználta 1617-ben és 1717-ben is, bár csak két alkalommal tartalmaztak egyértelmű utalást a Husz-próféciára. Ám addigra az annyira ismertté vált, hogy a hattyú önmagában megfelelő szimbolikus allúzió volt.⁵⁴

A második ilyen motívum Mt 5,14–16-ból származik: „Ti vagytok a világ világossága. (…) Lámpást sem azért gyújtanak, hogy a véka alá tegyék, hanem a lámpatartóra, hogy világítson mindenkinek a házban.” […] Az 1617-es emlékérmek közül néhány Krisztus szerepében ábrázolja a reformátort, amint égő lámpást vagy gyertyát tartva rámutat a Bibliára. Más képek úgy ábrázolják, mint aki éppen egy vödröt távolít el (ez a vékát képviseli), amely addig egy gyertyát takart el; vagy pedig már eltávolított állapotban ábrázolja a vödröt, amint egy asztalon vagy a padlón hever. Az egyik verzió Luthert Bölcs Frigyes választófejedelemmel mutatja, amint ketten elhúzzák a tabernákulumot takaró függönyt, hogy láthatóvá váljék a benne világító fény: szellemes kettős allegória ez, hiszen egyszerre utal Isten Igéjének kinyilatkoztatására, valamint Krisztus reálprezenciájának igazi természetére, hogy ti. az Írásban sokkal inkább jelen van, mint az áldozati ostyában. Bizonyos esetekben pusztán az égő gyertya és az eldobott vödör ábrázolására szorítkoztak, összesűrítve ezzel az allegorikus üzenetet.

Egy egész sorozat készült azokból a szász emlékérmekből, amelyek kombinálják a fent említett két témát, az érme előlapján az égő gyertyák, a hátoldalán pedig az úszó hattyút ábrázolva. Ezen felül egy 1617-es röplap is együtt ábrázolja a két témát.⁵⁵ Az említett képek allegorikus célja az volt, hogy szimbolizálják: Luther tanai éppen olyan kiolthatatlanok, mint Isten Igéje. […] A fény, az Evangélium olthatatlan tüze és a megégethetetlen Luther egy képpé olvadtak össze. Ezt a gondolatot foglalja találóan össze az állítólagosan az arterni „éghetetlen Lutherhez” kapcsolódó költemény, hogy ti. a lángok nem tudták eltüntetni azt, amit Luther tanított.⁵⁶

A képek használata a vallási tanok allegorizálására nagyon közel áll egy másik alkalmazási területhez, mégpedig a hitvitákban történő felhasználáshoz. A 17. század első felében hitvallási kérdésekben megnövekedett feszültség polemikus képek sokaságának előállításához vezetett, és Luther képét szatirikus és tisztán polemikus röplapok készítéséhez használták fel, hogy ellensúlyozzák a katolikus ellenfél hasonló kiadványait. Prófétaként ábrázolták, az apokalipszis angyalaként, az apokalipszis szörnyének legyőzőjeként.⁵⁷ Nem véletlen tehát, hogy a 18. századi munkák által említett néhány legendás Luther-kép a harmincéves háború idején megtörtént esetekre vezetheti vissza hírnevét. […]

Ennek fényében az „éghetetlen Lutherek” is beleágyazódtak a protestáns és katolikus oldal közti folyamatos polémiába. Egy, a 17. század második feléből származó festmény, amely a 19. század elején még az eislenbeni Luther-házban függött, jól mutatja a téma polemikus lehetőségeit. Luther wormsi megjelenését ábrázolja az uralkodó előtt, mint Dánielt Nebukadneccar előtt, amint megtagadja a pogány bálványok tiszteletét. A háttér tüzes kemencében ábrázolja Luthert és két társát, akiket egy angyal megóv a lángoktól.⁵⁸ Korábban már említettük a helyettes Luther-bábok elégetésének katolikus hagyományát egy 1522-es eset kapcsán. Nos, ez a hagyomány egészen a 19. századig fennmaradt. Tirolban Luthert és Bora Katalint együtt égették meg Szent János napján a János-napi tűz egy érdekes adaptációjában (ez lett volna a „népi kultúra reformációjának” katolikus verziója?).⁵⁹ Az Alsó-Inn-völgyben a fiúk szalmából és rongyokból „Lottert” készítettek, egy taligán körbegurították a falun, majd elégették, mintha ember volna.⁶⁰ A Neckar-parti Rottenburgban, a katolikus Svábföldön ismertek egy hasonló János-napi szokást, amely szerint a fiúknak körbe kellett járni a faluban és ezt énekelni:

Sankt Johannes sacrata
Muss den Martin Luther braten
Muss ihn mit Zibeben specken
Muss ihn dem Teufel schicken.
A jó Kegyes Szent János
Égesse meg Luther Mártont
Tűzdelje meg hagymával
Küldje el az ördöghöz.

Az éghetetlen Luther minden bizonnyal a megfelelő válasz volt erre!

4. Lutheranizmus és thaumaturgia

Az eddigiek során a képek emlékeztető, allegorikus és polemikus funkcióit vizsgáltuk meg; most pedig a csodatevő szerepükre kell fókuszálnunk. Ezt a minőségüket a legnehezebb kibékíteni a képekről alkotott protestáns elképzelésekkel. Az egyik álláspont az lehetne, hogy az általunk fent tárgyalt csodatevő képek a kivételt képezik a szabály alól, tehát rendellenesek. Ezt látszik megerősíteni az a tény, hogy viszonylag kis számban említik őket a ránk maradt történeti források. Ám meglehetősen erős kapcsolat áll fenn köztük és a kora újkori lutheranizmus más aspektusai között ahhoz, hogy nyugodtan állíthassuk: központi szerepet töltenek be a lutheránus ortodoxia fejlődésében egészen a 18. század végéig.

Az említett időszak során erős vágy élt a protestánsokban – ami krízis idején a kétségbeesett emberek valóságos pszichológiai igénye –, hogy isteni elrendelést fedezzenek fel a saját sorsukban. A legkomolyabb megerősítést Luther prófétai szerepe alapozta meg, profetikus státuszát pedig egyrészt a róla szóló próféciák alapozták meg, másrészt saját képessége a prófétálásra.⁶¹ A számos Luther-prófécia egyike egy képhez kapcsolódott, és sokszor felbukkant azután is, hogy az 1560-as években egy krónika említést tett róla. Eszerint Barbarossa Frigyes, aki maga is erős profetikus képességeknek örvendett, egy karintiai kolostorban talált egy szerzetest ábrázoló képet, fölötte a „Lutherus” felirattal, amely előre elárulta a jövőbeli reformátor nevét.⁶² Ám a legtöbbször ismételt és leghatásosabb prófécia Luther eljöveteléről Husz nevéhez köthető, ennek történetéről korábban már beszéltünk.

Johann Mathesius egy 1562-es prédikációsorozatban, amelyhez Luther élete szolgált alapul, és amelyből aztán kinőtt az első Luther-életrajz, erősen hangsúlyozta Luther prófétai képességeit, mintegy ezzel bizonyítva a reformátor isteni küldetését.⁶³ És valóban, Luther halála után hat évvel már össze is gyűjtötték és ki is adták a „próféciáit”, és pusztán 1552 és1559 között öt ilyen gyűjtemény jelent meg.⁶⁴ […] Két Luther-prófécia érdemes most a figyelmünkre. Az egyik egy jövendölés, miszerint Luther életében nem fog sor kerülni vallásháborúra Németországban, ami beteljesültnek számított, hiszen Luther halála után azonnal kitört a schmalkaldeni háború. A második jövendölés Németország nagy nyomorúságáról szólt, amelyet a 17. századi, második nagy vallásháború után tekintettek beteljesültnek.⁶⁵

Ezen próféciák kontextusában kell elhelyeznünk az oberroßlai verejtékező képet. Amikor a kép 1651-ben elkezdett verejtékezni, a lelkész éppen Luther előszavát idézte Haggeus könyvéhez. Haggeus volt az első próféta, aki a babiloni fogság után Izrael népéhez küldetett azzal a feladattal, hogy építse újjá a szentélyt és az igaz istentiszteletet. A Lutherrel fennálló párhuzam egyértelmű, annál is inkább, hogy a prédikáció a Luther születésnapját (nov. 10.) követő vasárnapon hangzott el.⁶⁶ Luther előszava rámutat, hogy Izrael népe nem akart segíteni a szentély újjáépítésében, hanem mindenki önző módon csak a saját igényeivel foglalkozott. Emiatt ínséggel és éhezéssel sújtotta őket az Isten, megmutatva ezzel, hogy hogyan bünteti meg azokat, akik nem támogatják az ő Igéjét és az ő szolgáit. (Luther előszava a 127. zsoltárhoz hasonló témát jár körül.) Ebben a szakaszban egyértelmű a prófétai hang, főleg, hogy egy olyan prédikációba ágyazódik be, amely arról a szörnyűségről és pusztításról szól, amelyet Németország éppen átélt egy vallásháború során. Egy olyan mű nézeteit visszhangozza, amely Luther 1546-os halálának alkalmából született, és amely hangsúlyozta, hogy a reformátor gyakran prófétált Isten haragjáról és a népét sújtó botjáról.⁶⁷

A prófécia és a csoda közti kapcsolat a korai lutheranizmusban közvetlen és szégyentelen volt. Korábban már idéztem Antonius Probust 1583-ból, aki szerint Isten nem küld nagy prófétákat anélkül, hogy csodák kísérnék őket. Hét évvel előtte pedig Johann Lapaeus állított össze listát Luther próféciáiból, sőt csodáinak első egyértelmű bizonyítékairól is.⁶⁸ Ettől fogva egészen a 18. századig a lutheránus irodalom egyik alaptoposzává vált a Luther csodáiról (Wunderwerke) szóló beszéd.⁶⁹ Ezt a divatot kétségtelenül megerősítette az állandó kihívás a katolikusok részéről: ha Luther valóban próféta volt, hol vannak a csodái? […]

Ezen felül a katolikusok folyamatosan képesek voltak új csodák létrehozására, hogy alátámasszák igényüket az igaz hit letéteményeseinek címére. Ezek közül számos csoda a harmincéves háború során esett meg, beleértve egy feszületet, amely nem gyulladt meg, amikor 1634-ben a svéd katonák megpróbálták elégetni.⁷⁰ Az a tény, hogy a dátum egybeesik az első „éghetetlen Luther” felbukkanásával, valószínűleg a véletlen műve. Mindazonáltal saját egyházközségében (a sváb Saulgauban) hagyomány épült az eseményre, így 1734-ben különleges körmenettel és a történet ábrázolásával emlékeztek meg a csodáról. Más katolikus történetek olyan szentképekről szóltak, amelyek maguktól visszatértek a helyükre, miután száműzték őket az lutheránussá váló egyházközségek. Ezeket inkább erőtlenül visszhangozta az oberroßlei kép története, amely lefejezetten tért vissza. Egy másik katolikus legenda egy svéd katonáról szólt, aki Ellwangenben levágta egy, a Szűzanyát ábrázoló kép jobb kezét, minek következtében a saját jobb keze indult rothadásnak.⁷¹ Ennek a fajta isteni igazságtételnek, amely szentképeket érő blaszfémikus támadásra érkezik válaszul, megtalálhatjuk a strukturális párhuzamát egy Luther-képről szóló elbeszélésben, ezúttal Strasbourgból. 1657-ben egy mészárostanoncról beszélték, hogy dühében egy Luther-portréba vágta a kését azzal a szándékkal, hogy kivájja a kép szemét, mire a kés visszapattant és a saját szemébe fúródott.⁷² […]

Azok a kísérletek, amelyek egy-egy Luther-kép fejének levágására vagy torkának elvágására irányultak, egy, a képben immanens módon rejtőző személyiségben való hitről tanúskodnak, amely hit a katolikus szentkultuszra volt jellemző. Lehetséges, hogy e kultusz ’emlékező továbbélései’ (survival) kapcsolódtak Luther alakjához a ’hosszú időtartam’ (longue durée) során? Természetesen rámutathatunk itt a Luther-relikviák megjelenésére, pl. Magdeburgban vagy Eislebenben, ahol egészen a 19. századig megtekinthető volt az állítólag szegény iskolásfiúként viselt sapkájának és kabátjának egy-egy darabkája az Szent Péterről és Szent Pálról elnevezett templomban.⁷³ 1699-ben Gottfried Arnold megemlíti azt a gyakorlatot, miszerint Luther eislebeni ágyából faforgácsokat volt szokás lefaragni ereklye gyanánt.⁷⁴ J. G. Seidler, Luther műveinek hallei kiadásának előszavában 1703-ban említést tesz egy kisiparosról, aki magával vitt egy ilyen fadarabkát, azt állítva, hogy csodatevő ereklye.⁷⁵ […]

Kétségkívül nyugodtan beszélhetünk Luther-kultuszról a kora újkori Németországban, ha a Lutherről mint szentről alkotott elképzelés nem ágyazódott is be a lutheranizmusba elég mélyen ahhoz, hogy szigorúan véve összevethessük a katolikus szentkultusszal. Ám folyamatosan fennállt ennek veszélye, Schoepffer például eléggé óvatos volt ahhoz, hogy azt állítsa, Isten végül megengedte, hogy az eislebeni Luther-ház leégjen, mégpedig annak megakadályozása érdekében, hogy kultuszhely váljék belőle.⁷⁶ A hivatalosan jóváhagyott elképzelés a szentkultusz gyengített változatának volt megfeleltethető, az ellenreformáció szentjeivel mutatva a legközelebbi párhuzamot. Ebben Luther mint a keresztény élet és a kimagasló spirituális minőség mintája jelent meg. Ám ez egy kissé vegyes sikerrel járt. Ahogy arra alkalom adódott és a katolikusok egy-egy állítása ellen kellett védekezni, a lutheránusok minden különösebb aggály nélkül visszaestek a Luther szentségéről szóló csodálatos állításokba. A katolikus szentek egyik legfontosabb tulajdonsága a romolhatatlanság volt, különösen az ellenreformáció idején, pl. Néri Szent Fülöp teljes testéről azt tartották, hogy Rómában fekszik érintetlenül. Ezt 1765-ben utasította csak vissza mint csalást a Wittenbergi Teológiai Fakultás dékánja, Weickhmann professzor, aki azonnal készen állt a lutheránus riposzttal. Azt állította ugyanis, hogy meglátogatta Luther sírját az év július 26-án, és tanúsíthatja, hogy Luther földi maradványai érintetlenek maradtak, amely tény bizonyíték „az isteni gondviselés figyelemreméltó nyomaira”, amelyek a reformáció kezdete óta eltelt 219 év alatt a reformátor alakját kísérik.⁷⁷ Weickhmann ezt a bizonyságtételt azért állította elő, hogy támogassa vele az „éghetetlen Luther” elképzelését. Miután adva volt a Luther alakja köré próféciákból és csodákból szőtt finom háló, a csodatevő Luther-kép elképzelése a legkevésbé sem volt elképzelhetetlen egy kegyes protestáns számára a 17–18. században, különös tekintettel arra, hogy milyen hatékony válaszként szolgált a katolikus polémia ellenében.

Végül pedig fel kell hívnunk a figyelmet az „éghetetlen Lutherek” legérdekesebb jellegzetességére, hogy ti. nem „katolikus survivalokról” van itt szó, amelyek a paraszti mentalitás „tudatlanságában” gyökereznek. Az „éghetetlen Lutherek” mitológiáját a lutheránus egyház saját vezetői alkották meg, képzett lelkészek, akik kegyes meggyőződésből írtak. A legtöbb történetet az éghetetlenségről és a Luther halála utáni csodaesetekről általában lutheránus lelkészek jegyezték.⁷⁸ Az 1634-es „éghetetlen Luther” azáltal tett szert tekintélyre, hogy kifüggesztették a masfeldi konzisztóriumban. Schoepffer 1717-es traktátusát a Wittenbergi Teológiai Fakultás dékánja egészítette ki hitelesítő előszóval, az 1765-ös kiadást pedig annak utódja szerkesztette és látta el bevezetővel. Nem is az a fontos, hogy ez kegyességből, kíváncsiságból vagy hitetlenségből történt, hiszen az eredmény ugyanaz: az egyházi vezetők eredményesen létrehozták Szent Luther kultuszát, amelyet aztán több mint három évszázadon keresztül, egészen a 19. századig népszerűsítettek.

Gerald Strauss néhány évvel ezelőtt azt javasolta, hogy gyökeresen újra kellene értékelni a reformáció feltételezett sikerét, hiszen állítása szerint a tömegekre valójában nem gyakorolt akkora nagy hatást, mint gondolnánk.⁷⁹ Az, hogy a lutheránus lelkészek szükségét érezték a kegyesség, felekezeti szolidaritás és öntudat „éghetetlen Lutherekhez” hasonló eszközökkel történő megerősítésének, azt sugallja, hogy ők maguk is tisztában voltak ezzel a problémával. És valóban, a lutheránus klérus esetében indokoltan beszélhetünk a katolikus formákkal történő szinkretizmusról, amely a képek és a reformáció előtti vallási kultúra elemeinek felhasználásában mutatkozik meg. Nem illik tehát meglepődni azon, ha népi szinten, a laikusok széles tömegében még nagyobb mértékben találkozunk a jelenséggel. Az „éghetetlen Lutherek” tanulmányozása azt az eredményt sugallja, hogy a reformáció nem jelentett sem olyan radikális, sem olyan eredményes szakítást a múlttal, mint ahogy a reformáció hagyományos historiográfiája elhitette velünk. Előttünk áll tehát egy teljesen új kutatási terület, amely felfedezésre vár: a népi lutheranizmus természete.⁸⁰ Ahogy ebből az első mélyfúrásból is látható, az akció meglepő eredményekkel járhat.

Fordította Verebics Éva Petra

 

Jegyzetek

1. „Effigies Lutheri in incendio Arterensi anno 1634 mirabiliter servata”, idézi Christian Juncker, Das guldene und silbeme Ehren-Geddchtniss des Theuren GottesLehrers D. Martini Lutheri (Frankfurt and Leipzig, 1706), pp. 260, 271.
2. Justus Schoepffer, Lutherus non combustus sive enarratio de D. M. Luthero eiusque imagine singulari providentia dei T. O. M. duplici vice ab igne miraculosa conservata (Wittenberg, 1717), p. 36. A 19. századi utaláshoz lásd Christian G. Berger, Kurze Beschreibung der Merkzviirdigkeiten die sich in Eisleben und in Luthers Haus daselbst besonders auf die Reformation und auf D. Martin Luther beziehen (Merseburg, 1827). Egy évszázaddal később még mindig említésre méltónak találták: G. Kuitzke, Aus Luthers Heimat: Vom Erhalten und Emeuem (Jena, 1914), p. 14.
3. A legkorábbi beszámoló, amelyet találtam: Juncker, Guldene und silbeme Ehren-Gedachtniss; ezt veszi át Schoepffer, Lutherus non combustus, kiegészítve a második esettel és az „éghetetlen Luther” megjelöléssel (a 2. német kiadásban: unverbrannter Luther).
4. Doctor Mar. Lutheri Passio durch Marcellum beschrieben [Augsburg, 1521], repr. in Satiem und Pasquillen aus der Reformationszeit, ed. O. Schade, 3 vols. (Hanover, 1856), ii, pp. 108–13.
5. Lásd Friedrich Myconius’ Geschichte der Reformation, ed. O. Clemen (Leipzig, 1914), pp. 21–2.
6. R. W. Scribner, For the Sake of Simple Folk: Popular Propaganda for the German Reformation (Cambridge, 1981), pp. 15–19.
7. H. Schnell, Martin Luther und die Reformation auf Münzen und Medaillon (München, 1983), p. 115.
8. A. Hauffen, „Husz eine Gans – Luther ein Schwan”, in Untersuchungen und Quellen zu germanischer und romanischer Philologie, Johann von Kelle dargebracht (Prager deutsche Studien, Heft 9, ii, Prague, 1908), pp. 1–28.
9. Johann Hasenberg, Ludus ludentem luderum (1530).
10. E. Kohler, Martin Luther und der Festhrauch (Köln, 1959), p. 56.
11. Hauffen, „Husz eine Gans”, p. 35.
12. Historia oder das warhafftig geschieht des ley dens und Sterbens Lienhart Keysers seligen, etwa Pfarrer vom Weyzenkirchen (1527?), British Library, London (a továbbiakban Brit. Lib.), 4886.e. 19.
13. Johann von Eck, Warhafftige handlung, wie es mit herr Lenhart Käser zu Scharding verbrent, ergangen ist (1527).
14. F. Vetter, „Schweizerische Reformationslegenden”, Zeitschrift für schweizerische Geschichte, iii (1953), pp. 1–16.
15. H. Bächthold-Stäubli (ed.), Handwörterbuch des deutschen Aberglaubens, 12 vols. (Berlin and Leipzig, 1927–42), viii, col. 1559; v, col. 637; i, col. 1287. R. Freudenthal, Das Feuer im deutschen Glauben und Brauch (Berlin, 1931).
16. Johann Vulpius, Magnificentia parthenopolitana, das ist der uralten, welt-berühmter Haupt- und Handelstadt Magdeburg Sonderbare Herrlichkeit (Magdeburg, 1702), p. 61.
17. Juncker, Güldene und silberne Ehren-Gedcichtniss, p. 289.
18. Georg H. Goetze, De reliquiis Lutheri (Leipzig, 1703).
19. Chronicon Islebiense: Eisleber Stadtchronik aus den Jahren 1520-1738, ed. H. Grössler and F. Sommer (Eisleben, 1882), pp. 33–4.
20. Az 1717-es kiadáshoz lásd fent a 2. jegyzetet. A második kiadás: Unverbrannter Luther, oder historische Erzählung von D. Martin Lutheri und dessen im Feuer erhaltenen Bildnissen (Wittenberg, 1765–6).
21. Schoepffer, Lutherus non combustus, pp. 5–6, 17.
22. Uo., pp. 34–6, és jelentősen kibővítve: Unverbrannter Luther, pp. 99–104.
23. Lutherus non combustus, pp. 33–8; Unverbrannter Luther, p. 95.
24. Lutherus non combustus, p. 40. Vö. B. Lutzenburg, Catalogus haereticorum (Köln, 1523).
25. J. Ficker, Älteste Bildnisse Luthers (Magdeburg, 1920); J. Ficker, „Die Bildnisse Luthers aus der Zeit seines Lebens”, Luther Jahrhuch (1934), pp. 103–69; O. Thulin, „Das Lutherbild der Gegenwart”, Luther Jahrbuch (1941), pp. 123–48; M. Scharfe, Evangelische Andachtsbilder (Stuttgart, 1968), pp. 181–96; Scribner, Simple Folk, pp. 251-8, „Depictions of Luther in the 1520s”; R. Kästner, Geistlicher Raufjhandel: Form und Funktion der illustrierten Flugblätter zum Reformations-Jubiläum (Frankfurt a. M., 1982), pp. 166–225; M. Warnke, Cranachs Luther: Entwürfe für ein Image (Frankfurt a. M., 1984).
26. Scribner, Simple Folk, 2. fejezet.
27. H. C. von Haebler, Das Bild in der Evangelischen Kirche (Berlin, 1957), p. 141.
28. Uwe Westfehling (ed.), Die Messe Gregors des Grossen: Vision, Kunst, Realität. Katalog und Führer zu einer Ausstellung im Schnütgen Museum Köln (Köln, 1982), p. 13.
29. Lásd Scribner, Simple Folk, pp. 27-30; W. L. Strauss, The German Illustrated Broadsheet, 1500–1550 (New York, 1975), iii, p. 861.
30. Scribner, Simple Folk, pp. 30–36. Scharfe, Evangelische Andachtsbilder, p. 183 áttételesen azt sugallja, hogy Luther mint Herkules hatalmat sugárzó, életnagyságot meghaladó humanista ábrázolása hozzájárulhatott a reformátor körüli „hőskultusz” kialakulásához.
31. Scribner, Simple Folk, pp. 200–28; F. Stopp, „Der religiös-polemische Einblattdruck ‘Ecclesia Militans’ (1569) des Johannes Nas und seine Vorgänger”, Deutsche Vierteljahrschrift für Literaturwissenschaft und Geistesgeschichte, xxxix (1965), pp. 588–638.
32. Vö. O. Thulin, Cranachaltäre der Reformation (Berlin, 1956); F. Bucholz, Protestantismus und Kunst im 16. Jahrhundert (Leipzig, 1928), p. 68.
33. Itt nem tárgyalok olyan csoportos ábrázolásokat, mint az 1574-es rheinsbergi oltár, amelyen Luther és más reformátorok mint az utolsó vacsorán részt vevő apostolok szerepeltek, mindenki glóriával, vö. Buchholz, Protestantismus und Kunst, p. 68. A metszetet említi Juncker, Guldene und silberne Ehren-Gedächtniss, p. 266. Luther és Husz együttes ábrázolásához lásd Waare und Klare Bildnuss, der zweyen theuren Männer Gottes, Als Herren Johann Hussen . . . und denn D. M. Luther (1623), Brit. Lib., 1870.d. 1/158; Die Sammlung des Herzog-August-Bibliothek in Wolfenbüttel, ed. W. Harms, M. Schilling and A. Wang (Deutsche Illustrierte Flugblätter des 16. u. 17. Jhts., München, 1980), II, no. II, 200, p. 355.
34. A. Lecoy de la Marche, Saint Martin (Tours, 1881), pp. 208–9, 370 (tábla).
35. Uo., p. 684; Scribner, Simple Folk, p. 253, no. 12a.
36. Ain schöner Dialogus von Martino Luther und der geschickten Botschafft auss der Helle (Zwickau, 1523); Lecoy de la Marche, Saint Martin, pp. 42, 355.
37. Scribner, Simple Folk, p. 29, 20. tábla; Bächthold-Stäubli (ed.), Handwörterbuch des deutschen Aberglaubens, v, col. 1710.
38. Freudenthal, Feuer im deutschen Glauben und Brauch, pp. 337, 396, 442; L. A. Veit, Volkesfrommes Brauchtum und Kirche im deutschen Mittelalter (Freiburg im Breisgau, 1936), p. 8.
39. Vö. Kastner, Geistlicher Rauffhandel, pp. 166–266; Schönstädt, Antichrist, Welteilsgeschehen, pp. 254–303.
40. Probus, Oratio de vocatione et doctrina Martini Lutheri, fo. L4^r.
41. Merkwürdige und auserlesene Geschichte von der berumten Langrafschaft Thüringen (1685), Brit. Lib., 10261. cc. 12, p. 377.
42. Theatrum Europaeum, 21 kötet (Frankfurt a. M., 1662, 1664–1738), vii/1 (1651–3), p. 136.
43. Pl. Juncker, Guldene und silberne Ehren-Gedächtniss, p. 268; Heinrich August Ziegler, Historisches Labyrinth der Zeit (Leipzig, 1701–18), i, p. 1098; Friedrich Christian Lesser, Besondere Müntzen welche sowohl auf Gelehrte Gesellschaften … als auf gelehrte Leute . . . geprägt worden (Frankfurt/Leipzig, 1739), p. 458.
44. Juncker, Guldene und silbeme Ehren-Geddchtniss, p. 270.
45. Lásd C. Christensen, Art and the Reformation in Germany (Chapel Hill, 1979), különösen p. 156; R. W. Scribner, „The Image and the Reformation”, in J. Obelkevich, R. Samuel and L. Roper (eds.), Disciplines of Faith: Studies in Religion, Politics and Patriarchy (London, 1987), pp. 539–50.
46. Juncker, Guldene und silbeme Ehren-Gedächtniss, p. 267. Ez a felfogás a 16. század végén a kálvinista hagyományban is elfogadott volt, lásd T. Beza, Icones id est verae imagines virorum doctrina simul et pietate illustrium (Geneva, 1580), Prefatio.
47. Lesser, Besondere Miintzen, p. 456.
48. Kastner, Geistlicher Rauffhandel, pp. 115–44, 353 ff.
49. Uo., pp. 166–225.
50. Juncker, Guldene und silberne Ehren-Gedächtniss; Lesser, Besondere Müntzen; H. G. Kreussler, D. Martin Luthers Andenken in Münzen (Leipzig, 1818).
51. Vö. Kreussler0, D. Martin Luthers Andenken in Münzen.
52. Kästner, Geistlicher Rauffhandel, p. 146.
53. Juncker, Güldene und silberne Ehren-Gedächtniss, p. 397; Schnell, Martin Luther und die Reformation auf Münzen und Medaillon, p. 137, no. 54; p. 121, no. 18; Lesser, Besondere Müntzen, p. 570.
54. Lásd továbbá M. Warnke, „Ein Kruzifix und eine Luther-Statue in der Lorentiuskirche zu Trebus”, Jahrbuch der hessischen Kirchengeschichtlichen Vereinigung, xix (1968), pp. 177–88; Scharfe, Evangelische Andachtsbilder, p. 189 f.
55. Lásd Kreussler, D. Martin Luther Andenken in Münzen, and an example in Schnell, Martin Luther und die Reformation auf Münzen und Medaillon, p. 114, no. 1; Christi Soteri veritatis vindici, see Sammlung des Herzog-August-Bibliothek, ed. Harms, Schilling and Wang, p. 219, no. II, 124.
56. Schoepffer, Lutherus non combustus, p. 38.
57. Berger, Kurze Beschreibung der Merkwürdigkeiten, pp. 22–8.
58. J. V. Zingele, Sitten, Bräuche und Meinungen des Tiroler Volkes (Innsbruck, 1871), p. 159.
59. Ludwig von Hörmann, Tiroler Volksleben (Stuttgart, 1909), p. 119.
60. A. Birlinger, Volkstümliches ans Schwaben, 2 vols. (Freiburg im Breisgau, 1861-2), ii, p. 99.
61. Lásd R. Preuss, Martin Luther der Prophet (Gütersloh, 1933); R. Scribner, „Luther-Legenden des 16. Jahrhunderts”, in G. Vogler (ed.), Martin Luther: Leben, Werk, Wirkung (Berlin, 1983), pp. 377–90; Zeeden, Martin Luther und die Reformation im Urteil des deutschen Luthertums, i; Schönstädt, Antichrist, Weitheilsgeschehen, pp. 286–305.
62. Paracelsus, Chronica und Ursprung dieses Landes Kärntner (1564), in Paracelsus: Die Kärntner Schriften, ed. K. Goldammer (Klagenfurt, 1955), p. 21.
63. H. Volz, Die Lutherpredigten des Johann Mathesius (Leipzig, 1930), p. 75.
64. Uo., p. 74, n. 6.
65. Probus, Oratio de vocatione, fol. 44^v; Philippus Schmidt, Geistreiche Prophetische Weissagungen (Wittenberg, 1620), p. 60. A 16. század közepétől, úgy tűnik, Luthert mint a szenvedés prófétáját tartották számon (míg az 1520-as években még az öröm prófétájának tekintették), lásd Antonius Otto Hertzberger, Etliche Propheceyspruche D. Martini Lutheri, des dritten Elias (1552), WLBSt., Theol. qto. Kaps. 338; Ein Newes Lied von dem heiligen man Gottes unserm liehen Vater Doctor Martin Luther in Gott verschieden Anno 1546 (s.d. & 1.), Brit. Lib., 11522.de.24, fol. A3^V.
66. Merkwürdige und auserlesene Geschichte (1685), p. 377.
67. Luthers Werke, Deutsche Bibel ii/2, p. 320; a 127. zsoltárhoz: Luthers Werke, xv, pp. 360-78; Epitaphium Des Ehrwirdigen Herrn und Vaters Martini Luthers (Wittenberg, 1546), Brit. Lib., 3905.bb.92, fol. A4^V.
68. Lapaeus, Warhafftige Prophezeiungen des thewren Prophetan und heiligen Mannes Gottes D. Martini Lutheri, fol. 5^vf..
69. Luther „Wunderwerck”-jeiről lásd különösen G. Gloccerus, Warhafftige Historia und grundlicher summarischer Bericht von der Lehr, Leben und Beruff und seligen Abschied des Doctor Martini Lutheri (Strasbourg, 1586), Brit. Lib., 4888.a.20, fol. f5^v.
70. Birlinger, Volkstümliches aus Schwaben, ii, p. 425, no. 650.
71. Mindezekhez lásd Uo., pp. 421-8. (Három jegyzetet összevontam. – A ford.)
72. A. Stöber, Die Sagen des Elsasses (St. Gallen, 1858), p. 421.
73. Berger, Kurze Beschreibung der Merkwürdigkeiten, p. 165.
74. G. Arnold, Unparteyische Kirche-und Ketzer-historie (Frankfurt a. M., 1699), pt. II, p. 47.
75. Idézi Goetze, De reliquiss Lutheri, p. 32.
76. Schoepffer, Unverbrannter Luther, pt. 2, p. 80.
77. Uo., Weickhmann előszava: fol. i4^r.
78. Csak hogy az e cikkben szereplőek közül a leginkább kiemelkedőket felsoroljuk: Antonius Hertzberger nordhauseni lelkész, Peter Glaser drezdai prédikátor, Georg Walther hallei prédikátor, Lapaeus langenbergi lelkész, Probus moritzburgi lelkész, Georg Goetze pedig lübecki szuperintendens volt.
79. Gerald Strauss, „Success and Failure in the German Reformation”, Past and Present, no. 67 (May 1975), pp. 30–63; nagyobb terjedelemben Uő, Luther’s House of Learning (Baltimore, 1978); Richard Gawthrop and Gerald Strauss, „Protestantism and Literacy in Early Modern Germany”, Past and Present, no. 104 (Aug. 1984), pp. 31–55.
80. Mindeddig nem sok fejleményről számolhatunk be E. W. Zeeden, Martin Luther und die Reformation im Urteil és Katholische Überlieferungen in den lutherischen Kirchenordnungen des 16. Jahrhunderts (Münster, 1959) c. művei óta, jóllehet Brückner Volkserzählung und Reformation címen kiadott értékes gyűjteménye rámutat arra, milyen elsőrangú és változatos forrásaink vannak.