Schein Gábor – Versek

KAVICS

Nektek, akik eljöttetek hozzám,
odaültetek az ágyam mellé,
vagy sétáltatok velem a kórház kertjében,

amíg el nem fáradtam, és szemetekben
óvatos félelemmel azt mondtátok,
legyek erős, szükség van rám,

és nektek, akiket elnémított a hír,
de gondoltatok rám,
a barátotokra,

és neked, uram, akihez viszont én nem
tudtam régen szólni, szem elől
veszítettem menekülésed helyszíneit,

nektek mind tudnotok kell,
hogy a napok és az éjszakák sora,
melyet különféle kórtermekben

a lélegzet görcsei közt,
fájdalmakkal, kimerülten, összetörve,
a halál közelében töltöttem,

szép volt, szép volt, szép volt:
mintha egy elfelejtett templom
falához tapasztottam volna magam,

és fájdalmakkal, kimerülten, összetörve
elmerültem a láng nélküli fényben,
de ne kérdezzétek, mi volt ott,

semmi, amit most megmutathatnék nektek,
semmi, ami többet ér egy kavicsnál,
melyet egy tóba dobtok,

csak azt tudom, hogy miután fölkeltem,
és lassan visszatért az erőm,
hogy járjak a napok zajában,

még sokáig visszakívántam a betegséget,
féltem, hogy elveszítem ajándékait,
körülhatárolhatatlan hiány maradt utána.

OKTÓBERI REGGEL

Ébredés után, ha nyitva az ablak,
két szárnya őszi esőkbe tárul.
A hajnalok már telet mutatnak.
A zavaros álomból egy mozdulat
értem még ijedten átnyúl.

Túloldalt a tetők vizesek. A sarkon
tompa zajokat ver a ládák rakodása.
Készíti sötét vázát a nap,
törékeny kapcsokkal von,
fagyos kézzel magába.

Sorra veszem dolgaimat,
amit magaménak képzelek.
Kávét iszom édesen,
s mi oldozódik, egy kései változat,
csomóit már én oldom: szivárgó rettenet.

Lenézek. A mélység elém hull. Van
a reggelben egy pillanat,
mulandóimmal mely átmos,
mégsem jut vissza tisztultan
semmi önmagához.

Elég a figyelem apró kihagyása.
Nem tartják egymást a rétegek.
A sűrű, kábult időben
minden omlani kezd, sóhaj se járja
az égi, fehér réteket.

Odalent a megállóban négyen várnak.
Tekintetük csak ritkán ütközik.
Akik szembejönnek, ernyők alatt
leszegett fejjel a tócsákat
kerülgetik.

Télikabátom még a fogason lóg,
ázott álmait ismerem.
A biztatásokban már nem hiszek.
Híznak a sarak, hullnak a szók,
nincsekből él a nincstelen.

Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: Vers 1

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.