Norman Jope – Behatolási pontok

Az esztergomi Bazilikát, Pest belvárosát és Kispest utcáinak négyzethálóját
elhagyva földet érünk az aszfalton. Világvonalamat ismét összebogozom
tízmillió magyaréval – szanaszét vetülő árnyékom a helybeliek és az ide száműzöttek
árnyékában el-elakadva követ majd. És mikor távozom, árnyékom
(akárcsak lépteim) lenyomata ott marad a járdákon és az utcák kövén, ablakok
és ajtók félfáin, mélyen vésve, láthatatlanul, de örökké. A tinta, amellyel
ezt rovom, ennek az árnyéknak a metaforája.

* * *

Másnap reggel az Allee-ban bámulom a járókelőket, ahogy boltról boltra cikáznak,
és elképzelem, milyen lenne, ha csak az árnyékuk látszódna. Vagy ha
ők maguk saját árnyékaik árnyékai lennének.

* * *

A felismerés hamarosan elfedi a megismerést. Két évvel ezelőtti emlékeimet
a jelennek feszítem. Milyen könyveket nézegettem a Libriben? Mit rendeltünk
és melyik kávézóban? Követem saját halvány nyomaimat, újra ott hagyva
őket az utókornak.

* * *

Egy szabadtéri kiállításon Rozsda Endre festményeinek reprodukciói sorakoznak
– szemek és páfrányminták átfedései. Vajon milyen lenne, ha ezek a
formák a háromdimenziós térbe kilépve összekevernék árnyékukat a Várfok
utca kecses íveinek árnyékával?

* * *

A Memento Parkként emlegetett szovjet zen kertben beszédek felvételeiből
harsog a semmi, szemüveges tisztviselők hunyorognak a napon, a halálukban
is számkivetett hősök pedig tovább hajszolják megkövült ideáikat.
Mindössze ketten vannak a parkban – kezdünk olyan korba érni, amelyben
e másik kor emléke már egészen elfakult, és ennek az emléknek emléke mint
valami kellemetlen rejtély vetül ránk. Tíz év múlva talán a park ismét csak
park lesz, visszatérve kutyaszaros gyökereihez, a kommunista szobrok pedig
szép rendbe állítva porosodnak majd valahol egy raktárban, őrizve maguk
közt a hitet.

* * *

A gonosz tekintete legtöbbször áthatolhatatlan. De ez talán némi vigaszt is
nyújt az embernek – hiszen így lehetetlen, hogy osztozzunk vele vágyainkban,
hibáinkban és emberségünkben.

* * *

Ahol az ember gyakran megfordul – például ebben a kávézóban a Várhegyen
–, ott felhalmozódnak az ember árnyékai, és visszatértekor lelkesen üdvözlik.
Amikor augusztusban itt jártam, az asztalok ragadtak az izzadságtól.
Előtte pedig január volt, a hősugárzó keservesen küszködött a mínuszokkal.
Most, ezen a langyos áprilisi reggelen, alig egy óra alatt egyensúlyba kerül a
rendszer.

* * *

A népligeti buszpályaudvarnál pólókat és pulóvereket kínál egy árus – legtöbbjükön
valamilyen nacionalista jelkép díszeleg, hol egy Nagy-Magyarország,
hol egy Árpád-sávos zászló. Most épp egy kuncsafttal beszélget az
eladó. Kínai. A magyar szavakat csak nagy nehézségek árán tudja kipréselni.

* * *

Nyolcvanöt kilométerre délre Báron László képe Kecskemétet mint a „homokra
épült várost” ábrázolja. Talán Kecskemét várostérképe ihlette ezt az
absztrakt víziót, amely tele van ragasztva a kopár szík hevével égő különféle
színű homokkal.

* * *

Negyedszer járok ebben a „gótikus” városban (a kecske angolul „goat”),
amelynek címeréről egy kecske mekeg ránk. Mentemben olyan érzés fog el,
mintha saját magamon haladnék át. Ebéd gyanánt összevetem a történelem
két jelentős vega burgerét – ezt a mostanit, és azt, amelyet hat éve ettem itt,
(minden bizonnyal) ugyanezen a padon, és (minden bizonnyal) ugyanerről
a tálcáról… A mostani burger negyvenöt éves önmagam kísértetét táplálja,
miközben múltbéli másának kósza szelletén rágódom ötvenegy éves
fogaimmal.

* * *

Egyedül vacsorázom itt, amit a Hotel Aranyhomok éttermének hittem, de
kiderült, hogy csak a bár. A Hotel California szól az Eaglestől, míg én a szállodai
személyzet túlerejével küzdve tömöm magam. Ebben az úgynevezett
„wellness” üdülőben egy üvegfalon át nézhetem, ahogy a fehér köntösbe
bugyolált hájas testek szanaszét pancsolnak a fürdőben. Ők is a Hotel
California ritmusára táncolnak; mintha két külön akváriumba zárva lubickolnánk.

* * *

Nagycsütörtökön egy fehér lepelbe öltözött menet vonul át a főtéren, be a
Nagytemplomba. A harangkongás interferál a városháza óratornyából zengő
Kodály-dallammal. Kora április van, de már forrósodik a Puszta. A menetet
keresztezi egy fiatal nő ujjatlan felsőben, és napszemüvegét megigazítva
szemléli őket. Az egyik oldalon a tisztaság és erkölcs, a másikon a test és
kísértés – két konkurens stratégia a tűző nap melegével szemben.

* * *

A gót kecskék városának kóróján mintha még ma is ott kérődzne az alapító
kecskék szelleme. Szinte látom, ahogy magasztosan kiléptetnek a térre, és
elégedetten szemlélik a csupasz majomivadékok kultúráját, amely büszke
civilizációjuk hagyatékán épült. Árnyékuk táncot lejt a kacskaringós
kóróéval – a város innen nézve csak egy maroknyi jurta; bármikor le lehetne
bontani és visszavinni a Kárpátok mögé.

* * *

Huszonnyolc kilométerrel délebbre az április eleji nap gyilkosan tűz Kiskunfélegyházára,
és égeti az arcomat már délelőtt tizenegykor. Menedéket keresek
egy cukrászdában, ahol a félszeg pincérlány kávét és langyos ásványvizet
tesz elém – a kiszáradás szélén állva tiltakozás nélkül elfogadom. Már egy
órája itt vagyok. Az ember nem tud itt mást kezdeni az idejével, mint hogy
reggel dolgozni megy, este haza, aztán később vissza a városba egy fagyira
vagy sörre. Vártam, hogy a háztetők így tavasszal tele lesznek gólyafészekkel.
De nem. Legalábbis itt a központban.

* * *

Van még másfél óra a budapesti buszig. A helyi múzeum (mezőgazdasági
és börtöntörténeti) látványosságait szándékosan elkerülve tovább járom az
utcák együgyű hálóját, és csalódottan a kukába hajítok egy sonkacsíkokkal
díszített vegetáriánus gombás melegszendvicset, míg a közelben egy kisgyerek
hisztizik irdatlanul, amiért az anyukája csalódottan a kukába hajította
a fagylaltját. Igaz, már sok ilyen kisvárosban voltam (Makón, Cegléden,
Békéscsabán), de ez most egy újabb név, egy újabb hely, egy újabb nemugyanott.

* * *

Betérek egy Líra könyvesboltba, hogy vegyek egy Kiskunfélegyháza-térképet
– no nem azért, mert valaha vissza akarnék jönni, csak emlékbe. Tört
magyarsággal nagy nehezen kiderítem, hogy nem árulnak olyat. Az eladó
vállat von, és egy polcra bök, rajta magyar kisvárosok térképeinek hevenyészett
gyűjteményével. Valamelyikükben bizonyára kapni lehet Kiskunfélegyháza
térképét…

* * *

Budapest felé a busz röviden megáll. Épp elég időm van, hogy gyorsan lefotózzam
a Pusztát. Az ember mintha a tengert fényképezné – végtelenbe
vesző fű és föld, néhol egy szélfogó, egy-egy meszelt házikó, saját miniatűr
Pusztája közepén. A táj aztán tovatűnik, de mintha nem térben, hanem időben
távolodna, vissza a törzsi ősvilágba. A távolban sehol egy harangtorony,
sehol egy kolompoló bolond, csak a terebélyes égbolt, egyelőre visszatartva
a vigaszdíjnak szánt Tejút csillagait.

* * *

Hajnalban félálomban hallom Budapest nedves utcáin az autók kerekének
surrogását. Itt valahogy álomba ringat – odahaza nem hagyna aludni. Mintha
az utcazaj is, mint a beszéd, egy másik nyelven lenne.

* * *

A Lánchíd csúcsos árnyékai mint hegyes tűk bökdösik az egymást fényképező
turistákat, amint azok átkelnek a hídon bábeli rakományukkal és mennek
a dolgukra. Árnyékuk lenyomatát lekoptatják majd a nyomukban érkező
turisták léptei.

* * *

A turista idealista, aki képtelen elhinni, hogy egy-egy hely az ő távozta után
is tovább létezne. Az utazó realista, aki tudja, hogy a turista téved.

* * *

Egy bohózatba illő jelenet a világ két legelfuseráltabb szélhámosával – egyikük
pénzváltónak, másikuk rendőrnek adja ki magát – kicsit felüdíti a különben
steril belvárosi sétát. Két szerencsétlen, neurotikus, rosszul öltözött
flótás. Engedékeny sóhajjal káromkodom, és ott hagyom őket – túl félénkek
ahhoz, hogy kövessenek. Szinte sajnálom őket – ezt a két időutazót, aki itt
próbál pénzt keresni, hogy visszavigye magával a múltba és meggazdagodjon.

* * *

Egy-egy séta számtalan alakot adhat a városnak. A kiszámítható útvonalterv
tehát kiszámítható várost hoz létre. Ma nincs sok időm, így be kell érnem a
város egy silány hasonmásával. Kávé és sütemény, mint annyiszor, most is
enyhíti keserűségemet.

* * *

Tegnap este a zivatar elmosta a dolgok árnyékát. Lehet mondani az esőre,
hogy „sötét”? Ez mindenesetre sötétnek tűnt, különösen a kellemes reggeli
séta után – ránehezedett mindenre és feketén borult a tovasiető arcokra.
Estére aztán egy kicsit visszatért az ősz, hogy mára hűvösebb, frissebb és
tisztább legyen az idő. Hideg és meleg, világos és sötét kontrasztjai itt sokkal
élesebbek a szokottnál – ez a szeszélyes áprilisban még inkább igaz.

* * *

József Attila szobra még egyelőre ott áll a Parlament előtt. A kormány már
egy ideje tervezgeti, hogy megszabadul tőle, és egy Horthy nevű diktátor
uralmát felidézve visszaállítja a Kossuth tér egykori pompáját. Részvéttel
megszorítom a szobor bronzkezét. József Attila eltávolításához magával a
Dunával kell szembeszegülni.

* * *

A Nyugatinál egy aluljáróban nincstelen romák kara énekel – vagy inkább
vonyít –, dacolva a nyomorral. Gyászos üvöltésük az aluljáróba befúvó északi
szél süvítését imitálja. Az ember csontig fagy tőle. Egyszerre megható és
iszonyatos; requiem a pokol egy alsó bugyrából. Nem is tudom leírni azt a
kétségbeesést, ami énekükből szól – a társadalmi biztonság teljes hiányával
sújtott és a paradicsomból végképp kiűzetett szerencsétlenek panaszát.
Egész Európa ettől zeng.

* * *

Egyetlen expedíció sem teljes – csupán árnyékok árnyékokkal való taposása.
A tényleges, teljes és megismerhetetlen város pedig nem más, mint az összes
lehetséges expedíció vektoriális szorzata. Tétova sétáim olyanok, akár egy
park füvén kiteregetett térkép felett imbolygó pillangó röppályája.

* * *

Utolsó reggel bedöglik a fényképezőm. Mintha már nem bírná elviselni
újabb fényképek gondolatát. Az eddigiek persze ott vannak biztonságban
a memóriakártyán, de mégis bosszant a dolog – a semmiből hirtelen a Várhegyen
találom magam, megfosztva digitális szememtől, biológiai látásomra
utalva. Nagy kihívás ez a huszonegyedik században, a végtelen sok adat és
tárhely korában.

* * *

Amikor reggel elindultam, azon aggódtam, mivel fog eltelni ez a hét óra.
De a nagyvárosok tér-idő kontinuumában egymásba fonódnak a metróutak,
a feketekávék, a panorámák és a csak egy-egy pillanatra látott idegenek, és
az ember hosszú napokat képes eltölteni pusztán azzal, hogy fizikailag jelen
van. A Korona Kávéházban, a turisták vihara előtti csendben, villámon egy
falat meggyes rétessel, érzékeim előrevetítik, ahogy száll fel a gép.

* * *

Ismét a reptéren… Elkezdem rendezgetni magamban a szavak és képek emlékének
friss halmazát. Míg további árnyékokat papírra vetve e sorokat írom,
egyszer csak elhagy az erőm, és megadom magam a reptér aulájában uralkodó
intergalaktikus zűrzavarnak. Aki itt árnyékot keres, csak tükörképet
talál.

Kategória: Archívum  |  Rovat: (2000 leütés)  |  Típus: - 1

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.