Kácsor Zsolt: House of Cards

Bedarálták a munkahelyemet, rá pár hónapra elhagyott a feleségem, s rövidesen meghalt az apám. Nem ez volt a legkönnyebb évem. Azzal nyugtattam magamat és a pszichiáteremet, hogy legalább örökölni fogok: apám után a tizenharmadik kerületben maradt rám egy két és fél szobás lakás, benne néhány értékes festmény Csók Istvántól és Mednyánszky Lászlótól meg szénrajzok Rippl-Rónaitól. Ez is valami, ha az embernek se otthona, se munkája, se családja. Apám se volt többé, aminek kimondottan örültem, mert az utolsó harminc évben halálra idegesített. Nem, nem harminc. Inkább negyven. Ki nem állhattam, mióta az eszemet tudom. Újságíró volt, és ezt a nyugdíjazása után sem volt hajlandó elfeledtetni senkivel, főként velem, aki egy ideje már egy sort sem voltam hajlandó elolvasni tőle. A nagyokost játszotta, aki mindenkit ismer és mindenhez ért. Reggelente fehér inget és nyakkendőt húzott, úgymond készenlétbe helyezte magát, történjen bármi, ő rajtra kész, hogy megvitassa a kérdést, s intézkedjen, ha feltétlenül szükséges. Így ült ebédig az íróasztalánál, elolvasta az interneten a magyar, az angol és az orosz hírportálokat, aztán evett valamit, ledőlt aludni, és három órától ismét kiöltözve várta, hogy történjen vele valami. Soha nem történt vele semmi. Rászokott hát arra, hogy délutánonként engem hívogasson. A telefonhírmondót utánozta, eldarálta az aznapi híreket, és kommentárokat fűzött hozzájuk. Figyeld meg, ennek a lépésnek nemzetközi szinten már következményei lesznek. Ezt nem fogják megúszni. Ezt nem fogja hagyni a Nyugat. Beszéltem egy barátommal Berlinben, azt állítja, ott már megfonták a selyemzsinórt. Ilyen hülyeségekkel traktált. Fogd már be a büdös pofádat, te tudálékos majom, ez jött a számra minden alkalommal, de nem szóltam, inkább nyeltem. Elméletileg hálás voltam neki azért, amit értem tett, de miután mindig az orrom alá dörgölte, hogy milyen sokat köszönhetek neki, elméleti megfontolásaim ellenére a valóságban, akármi is volna az a bizonyos valóság, mélyen megvetettem. Valóságaink mibenlétéről, akár a különböző etikai rendszerekről, korábban órákig tudtam beszélni, elvégre ez volt a foglalkozásom, de amióta bezárták a filozófia tanszéket, ahol tizenöt éven át tanítottam, jobbára csak ittam, s nagy ívben köptem az úgynevezett valóságra és az etikai rendszerekre. Egykori tanszékvezetőnk halálosan gyáva alak volt, nagyrészt neki tulajdonítottuk, ami velünk történt. Nem volt képes kiállni értünk és a tanszékért, de tán nem is akart. Dékáni posztot ígértek neki arra az esetre, ha az átszervezést illetően együttműködik az egyetemi vezetéssel, nem is csodálkoztam, hogy a leépítés után egyedül ő maradt státuszban. Apám természetesen a kirúgásom után is eljátszotta a nagymenőt, fogadkozott, hogy ráugrasztja a korrupt egyetemi vezetőkre az összes újságírót, akit csak ismer, és a sajtó majd kicsinálja őket, de én nem kértem ebből. Apám révén ismertem néhány kollégáját, és felszínes, nagyszájú, egoista alakoknak tartottam őket, akik azt hitték, hogy a Föld csakis azért forog, hogy másnap időben megjelenhessen a lapjuk. Olykor összegyűltek apáméknál, megvitatták a belpolitikai és nemzetközi helyzetet, szidták a fiatal újságírógenerációt, s meg voltak győződve róla, hogy a világot az ő kidőlésükkel pótolhatatlan veszteség érte. Ritkán engem is meghívtak, ilyenkor apám folyton a könyveimre terelte a szót, ami eleinte zavart, úgy éreztem, henceg velem, de idővel rájöttem, hogy valójában nem is velem dicsekszik, hanem saját magával, hiszen a könyveimet és végső soron engem magamat is a saját teljesítményének tekintett, fogd már be a büdös pofádat, te tudálékos majom, ezt szerettem volna neki mondani ilyenkor, de inkább szerényen mosolyogtam, mindig is úgynevezett jógyerek voltam, a megbecsült egyke, aki, lám, sokra vitte. Hánynom kellett ettől a sok hazugságtól. Az apám rendszeresen professzor úrnak szólított, azt hitte, szellemes. Nem professzor, hanem docens voltam, a tanszék bedarálása után meg az se, csak egy állástalan etikatanár, naphosszat abban az egyszobás, kilencedik kerületi albérletben ültem, amit egy barátomtól béreltem baráti áron, s azzal foglaltam el magamat, hogy fortyogó leveleket írtam a volt feleségemnek, este pedig igyekeztem minél gyorsabban és minél olcsóbban berúgni, hogy elviseljem az éjszakákat. A leveleket természetesen nem küldtem el, arról ábrándoztam, hogy az anyag végül regénnyé áll össze, afféle etikai tanításfüzérré, amiből mindenki ráismer majd arra a kurvára, aki képes volt lelépni tőlem egy régi tanítványával. Az a fickó tíz évvel volt fiatalabb nála, gondolom, a rajongása imponált a feleségemnek. Hányingerem volt tőlük is. Kifejezetten fölélénkültem tőle, amikor apám haláláról értesültem, egyik reggel a háziorvosa hívott, részvétet nyilvánított, s éreztem a hangján azt a fajta kötelező megrendülést, ami engem szerencsésen elkerült. Másnapos voltam, ki volt száradva a szám, lüktetett a halántékom, s miközben az orvos beszélt, én a hűtő előtt álltam, s ecetes uborkát kerestem, másnaposságra jól szokott esni a jéghideg uborkalé. Köszönöm, hogy hívott, viszonthallásra, mondtam az orvosnak, majd hosszan kortyoltam a befőttes üvegből. Úgy éreztem, újjászülettem. Három héttel korábban én magam szállítottam be apámat a sürgősségire, rosszul lett odahaza, s csak pillanatokra tért magához. Minden nap látogattam, ültem az ágya mellett, tudtam, hogy vége van, ő is tudta, legalábbis ezt olvastam ki a rémült tekintetéből. Nem, nem is rémült, inkább riadt volt. Feküdt az oldalára fordulva, mint egy meglőtt állat, és nehezen adta föl. Szerette végigjátszani a meccseit, nem az a fajta ember volt, akit könnyen le lehetett győzni, de az elszánt Halál úrban végre ellenfelére akadt, és az apám ezúttal vesztett. A Halál úr ellen nem segítettek az úgynevezett jó kapcsolatai. Nekem kellett intéznem mindent, szerencsére még a kórházban jelentkezett egy temetkezési szolgáltató, aki levette a terhet a vállamról. Teljes körű ügyintézés, kedves uram, fogadja részvétemet, meg lesz elégedve, miben hunyt el a kedves papa, remélem, nem sokat szenvedett, itt legyen kedves aláírni, kártya vagy készpénz? Nagyjából ilyen gyorsan zajlott az egész. Sírhelyet nem kellett vásárolnom, mert anyám mellé temettettem apámat a közös sírjukba. Anyám tíz évvel megelőzte apámat, és ha van másvilág, akkor eléggé fölingerelhette az újbóli találkozás. Pokoli volt az utolsó pár évük, hetekig nem beszéltek, de az apám úgy tett, mintha minden rendben volna. Ehhez nagyon értett. Ha anyám társaságban megjegyzéseket tett rá, apám rezzenéstelen arccal tűrt, majd derűsen elmosolyodott. Mennyire utáltam ezt az önelégült alakoskodását, amelyet ő maga természetesen polgári jólneveltségnek álcázott! Szeretett úgy hivatkozni magára, mint régi vágású úriemberre, emiatt sokszor eltűnődtem rajta, hogy vénségemre vajon én is úgy belemerevedem-e majd a szerepeimbe, ahogyan ő megkövesedett, akár azok a millió éves fatörzsek, amiket gyerekkoromban a természettudományi múzeumban mutogatott nekem. A temetés előtt fölhívott a volt feleségem, hogy eljöhet-e, de azt válaszoltam, hogy nem akarom látni. Jó, akkor megígérem, hogy nem fogsz észrevenni, válaszolta, amiből úgy sejtem, ott volt a temetésen ő is. De tényleg nem vettem észre. Igaz, másokat sem nagyon, mert a dioptriás szemüvegem helyett feltettem egy dioptria nélküli napszemüveget, nem akartam, hogy belebámuljanak a szemembe, viszont én is csak elmosódott foltokat láttam. Jobb volt így. Estére leittam magamat, pedig megfogadtam a pszichiáteremnek, hogy nem iszom gyógyszerre.

A temetés után két nappal levelet kaptam egy ügyvédi irodától, arra kértek, hogy fáradjak be hozzájuk a végrendelet miatt.

Nem értettem.

Miért írt az apám végrendeletet?

Hiszen én vagyok az egyetlen törvényes örököse.

Az irodába menet fölhívtam egy újságíró barátját, hogy mit szól ehhez. Végrendeletet írt az apám! Ő is csodálkozott, aztán arra jutott: tán nem bírta ki az öreged, hogy ebben a műfajban ne próbálja ki magát. Nevetett, én pedig vele nevettem. Emlékezzél csak, mondta, hogy az apád még a nekrológírásból is állandóan viccet csinált! Mindig éppen annyi karakterből állt a cikk címe, ahány éves volt az elhunyt. Igen, erre én is emlékeztem, válaszoltam, s könnyebb szívvel bandukoltam tovább, igen, afféle lírai nedvest írhatott az öreg. Ezt a kifejezést is tőle tanultam, ő nevezte így az ömlengősen érzelgős cikkeket. Nyolcvanhat, jutott eszembe. Ennyi karakterből kellene állnia a nekrológja címének, ha az ő szabályai szerint játszanánk. Az ügyvédi irodában kedvesen fogadtak, megkínáltak kávéval, méghozzá azzal a dobozos fajtával, amit a George Clooney reklámozott a tévében, nagyon finom volt, kértem még egyet, adtak. Aztán elkezdték felolvasni a végrendeletet. Minden ingó és ingatlan vagyonomat a fiamra, Róbertre hagyom.

Itt valami tévedés lesz, szóltam, hiszen én nem Róbert vagyok.

Ön valóban nem Róbert, de nem is önről van szó.

Hanem kiről?

Az öccséről.

Ne vicceljen, nekem nincs is öcsém.

De igen, a végrendelet szerint van egy féltestvére.

Mondom, hogy valami tévedés lesz. Biztos, hogy az én apám végrendeletét olvassák? S biztos, hogy nekem?

Igen, hiszen az imént egyeztettük az adatokat.

Adják ide.

Tessék.

Igen, ez az ő kézírása. Nem értem.

Nem is tudom, hogy mennyi idő telhetett el. Arra eszméltem föl, hogy egy kényelmes bőrfotelben ülök, a kezemben apám végrendelete, és azon iparkodom, hogy elolvassam, de ördögi tréfa áldozata lehetek, elfelejtettem olvasni, nem ismerem föl a betűket, a sorok összefolynak előttem, olyanok, mint egy gyerekrajzon a folyók hullámai, nem érnek össze, a titokzatos, ismeretlen jelek mégis összetartoznak és azonos irányba futnak.

Kértem még egy kávét, adtak. Aztán a kezembe nyomtak egy levelet, a végrendelet mellékletét, egy levelet, amit nekem írt az apám.

Azt már el tudtam olvasni. Az állt benne, hogy van egy féltestvérem, apám balkézről született fia, aki értelmi fogyatékos, sérült ember, és egy bentlakásos intézetben él A-ban, egy Eger melletti faluban. Apám elnézést kért érte, hogy eltitkolta előlem az öcsémet, de úgy érezte, nem volna helyes feldúlni a családi békét. Ám az sem volna helyes, ha ez a súlyosan fogyatékos ember, aki képtelen az önellátásra, anyagi biztonság nélkül maradna, s mivel az élethossziglan tartó intézeti ellátás egy vagyonba kerül, a maga szerény eszközeivel segíteni szeretne a fián, akinek nem jutott sem család, sem otthon, sem édesapa. Nekem azonban, írta az apám, jutott család, jutott otthon, jutott édesapa, én meg tudok állni a lábamon, hiszen sikeres tudós vagyok, s bizonyára belátom, hogy a fogyatékos öcsémnek nagyobb szüksége van a pénzre, mint nekem.

Olyan csönd ereszkedett a szobára, hogy meghallottam, milyen hangosan olvad a kávémban a cukor.

Bizonyára.

Bizonyára belátom.

Hiszen sikeres tudós vagyok.

Nem emlékszem rá, hogy meddig ültem a cukor lassú olvadását hallgatva, az ügyvéd hangjára rezzentem föl, aki azt kérdezte, hogy pereljünk-e. De ezt sem értettem. Pereljünk? Kit? A hülye öcsémet? Nem, válaszolta az ügyvéd, van lehetőség a végrendelet megtámadására, habár… Habár bevallja őszintén, nem sok remény van a győzelemre. Mindenesetre a kötelesrész feltétlenül jár nekem, azért perelni sem kell, az engem illet. Nem hallottam még azt a fogalmat, hogy kötelesrész, az ügyvéd magyarázta el. Ha jól értettem, a vagyon egyhatoda az enyém, mert két törvényes örökösről van szó, s mivel engem az apám kizárt az örökségből, az egyharmados kötelesrész fele jár nekem. Egyhatod. A lakás egyhatoda. A képek egyhatoda.

Lassan esett le, hogy engem tehát kitagadtak.

Igen, ezt a kifejezést ismertem, de csak filmekből. Jobbára krimikből. Kitagadott az apám, mit csináljak? Ez úgy hangzik, mint egy rossz cikk címe egy női magazinból. Akár apám is írhatta volna, hiszen volt időszak, amikor női magazinoknak maszekolt. Nem gondoltam, hogy a hülye fiára gyűjt.

Hazafelé menet találtam ki, hogy meglátogatom az öcsémet. Kíváncsi voltam rá, hogy hasonlít-e apámra. Annyiban feltétlenül, hogy fogyatékos. Az apám is hülye volt, ez kiderült a végrendeletéből. Normális ember nem tagadja ki az egyetlen fiát. Mármint azt az egyetlent, aki egészen apám haláláig voltam. Meghalt az apám, s szaporodott a családom. Bravó, öreg. Megcsörrent a mobilom, de először azt hittem, nem is az enyém. Apám barátja volt, érdeklődött, hogy mi történt az ügyvédnél. Semmi különös, válaszoltam, rutineljárásról van szó. Miféle rutineljárásról? Apám voltaképpen leltárba vette az ingó és ingatlan vagyonát, ennyi az egész, mondtam, s miközben beszéltem, önkéntelenül megnéztem magamat egy kirakatüvegben.

Éppen olyan udvarias műmosolyt vágtam, mint az apám szokott, amikor társaságban szekálta az anyám.

Szegény mama.

De jó, hogy ezt nem érte meg.

Még időben elmenekült az öröklétbe apám mosolya elől.

Felhívtam A-ban a bentlakásos otthont, elmondtam, hogy ki vagyok és kit szeretnék meglátogatni, mire a vonal túlsó végén egy női hang fölnevetett. Ez igazán fantasztikus, mondta, hiszen Robikát soha senki sem szokta látogatni. S milyen boldog lesz Robika. Hány éves a Robika, kérdeztem, mire azonnal jött a válasz: harminckettő. Te jó isten, csak nyolc évvel fiatalabb, mint én. Valahogy gyereknek képzeltem. Talán azért, mert csak most tudtam meg, hogy él. Az apám tehát harminckét évig hordozta magában a titkot. Hogy bírta ki?

Vonattal mentem le Egerbe, útközben megittam három sört, és bevettem két Xanaxot. Olvasni nem volt erőm, a tájat bámultam, és azon bosszankodtam, hogy miért nem vettem több sört. Gondolhattam volna, hogy három doboz kevés lesz. Egerben át kellett szállnom helyközi buszra, és amikor megláttam, hogy éppen a helyi bíróság épülete mellől indul, hangosan fölnevettem. Évekig járjak bíróságra, és pereskedjek egy idiótával? Tényleg? Ez van megírva a sorsom könyvébe? Hogy egy hülye ellen harcoljak? Ezt írta meg az én saját sorsom könyvében az én saját hazug apám? A busz tizenöt perc alatt ért le A-ba, egy végtelenül hosszú faluba, amely az országút mentén épült, méghozzá hosszában, egy ház jobbról, egy ház balról, egy ház jobbról, egy ház balról, kilométereken át. A sofőrtől megkérdeztem, hogy hol kell leszállnom, ha a fogyatékosok otthonába akarok menni, mire bólintott, s azt válaszolta: éppen ott fogom letenni. Azt hittem, borravalót akar, elő is kotortam egy ötszázast a zsebemből, de nem értette, hogy miért akarok fizetni. Már adtam jegyet, mondta, mire zavartan eltettem a pénzt. A következő buszmegálló előtt lassított, s odaszólt nekem: nézze csak, balra ez a nagy kastély, ez lesz az. S tényleg ott tett le, hiszen a buszmegálló éppen a kastély előtt volt. Nem akartam rögtön bemenni, először nézelődni kezdtem, de hamar rájöttem, hogy nem jó ötlet, mert a kastélykertben lézengő emberek észrevettek, odajöttek a kerítéshez, és vigyorogva bámultak kifelé: pont a szemembe. A francba, hogy nem hoztam napszemüveget, morogtam, majd lesütöttem a szememet, s bementem a kapun.

Öt perc sem telt el, már Robika előtt álltam.

Nem volt benne semmi, ami apámra emlékeztetett volna, hiszen Robika Down-szindrómás volt, amit régen, a finomkodás előtti korszakban úgy neveztek, hogy mongoloid idióta. A szerencsés örökös úgy is nézett ki. Ferdevágású, vizenyőskék szeme volt, vastag szemüvege, hosszú, egyenes szálú, szőke haja, és az arcáról soha nem tűnt el a mosoly. Ilyen viháncolóan vidám embert életemben nem láttam. Amikor megtudta, hogy ki vagyok, boldogan nyálazva a nyakamba borult, alig tudtam ellökni magamtól. Egy fehér köpenyes nő állt mellette, s azt magyarázta, hogy ne lepődjek meg, Robikát erős érzelmi túlfűtöttség jellemzi, igazából egy csupaszív ember, aki mindenkit szeret és akit mindenki szeret. Közben Robika olyan rajongó imádattal bámult rám, mint egy kutya, ha évek óta nem látta a gazdáját. Ráadásul egyfolytában röhécselt. Nekem is van egy tesóm, nekem is van egy tesóm, ismételgette, és a boldogságtól kicsurrant egy könnycsepp a szeméből. Viszolyogva néztem. Igyekeztem visszamosolyogni rá, de azt hiszem, nem ment. Aha. Tehát ez örökli a lakást, meg a Rippl-Rónai-rajzokat. Ó, apám.

Szóval most már ő az én családom.

Ez a Robika gyerek.

Ő az én egyetlen örökösöm, akinek viszont én vagyok az egyetlen örököse.

Jól van, Robika, akkor próbáljunk úgy tenni, mintha tényleg egy család volnánk, jó? Gyere velem, Robika, kiránduljunk egyet, hadd mutassam meg neked a papánk sírját. Tudod, mi azért vagyunk féltestvérek, mert közös volt a papánk. Apuci, igen, így is lehet mondani. Apucika. Nézd csak, Robika, ez itt a temető. Itt fekszenek a halott bácsik és a halott nénik. Igen, egyszer majd én is itt fogok feküdni, meg te is itt fogsz feküdni, Robika. Olyan lesz, mint ebéd után a csendes pihenő, csak kicsit hosszabb. Kicsit örökké fog tartani, de ne félj, nem fog fájni, a halottak már nem éreznek semmit. Nézd csak, Robika, hát itt fekszik a mi papánk, a mi közös apucink. Ez az ő sírja. Itt van eltemetve a mamám is, de neked hozzá semmi közöd. Ne sírj, ez az igazság, a mi mamánk nem volt közös, csak a papánk, aki itt fekszik. És most játszani fogunk, Robika. Ismered a House of Cards című tévésorozatot? Nem? Pedig nagyon jó, majd nézd meg, ha teheted. Én sokat nevettem rajta. Van benne egy jelenet, amelyben az új amerikai elnök, Kevin Spacey elmegy az apukája sírjához, hogy lerója a kegyeletét. Hogy ezt mit jelent? Tudod, Robika, a filmben Kevin Spacey úgy rótta le a kegyeletét, hogy kigombolta a sliccét, elővette a fütyijét, és lepisilte az apukája sírkövét. Te is szeretnéd leróni a kegyeletedet, Robika? Jól van, ügyes fiú vagy. Akkor gombold ki a sliccedet, Robika. És célozz.

Kategória: Archívum  |  Rovat: (2000 leütés)  |  Típus: -

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.