Emlékszem, karácsonyi misén ültünk,

és elvarázsolt a lelkész szájának

kombiautószerű öblössége.

Valami nagyon felpaprikázhatta,

néhol hörgött, máshol fújtatott,

és úgy általában elég kellemetlen hangerőre

sikerült állítania magát.

Éjfél után szakadt be a mennyezet,

és sötétlő madárhab ömlött be rajta.

Hiába sikoltott fel, a fülsértő zajban

a pásztor már csendesebbnek hatott,

a józanabbak kiürítési tervrajzok után kutattak.

Egy perc alatt tomboló vihar kerekedett,

lángcsóvák csaptak be a tátongó lyukon,

aztán föntről benyúlva gigantikus polipszerű csápok

kezdték kikapdosni az igazszívű embereket.

A káosz fináléjára bepréselte a templom

maradványfalai közé undorító nyákos puhatestét

valami leírhatatlan monstrum, aminek

legalább százharminc szeme volt.

Tudom, mert ekkorra én megilletődöttségemben

már olyan légiessé váltam, mintha törékeny

karton cipősdobozokon állnék,

szükségem volt támpontra a térben, így elkezdtem

soronként megszámolni őket.

Néhány iszákos azóta eldugott pincehelyiségekben

ufójelenségről hablatyol, a legtöbben pedig

teljesen kisiklatták az este torz emlékképeit az idegpályákról.

A kisváros közmegegyezéssel rábólintott az évszázad viharára.

Szóval szerintem csak bennem maradt meg tisztán

a dobhártyarepesztő torokhang,

az a kénes gurgulázás, ami egyre csak ismételgette, hogy

engedjétek hozzám a gyermekeket.