28.

emlékfoszlányok M-nek

Milyen különös, hogy a rád-ébredés

elsősorban szemlehunyást takar.

A szíved nehéz volt. Betegen jelensz

meg számomra először, abban az egykor

volt cselédlakásban, a kastély legalsó

szintjén, a lihegő-párás kert mélye

mögött, ami nemcsak számomra volt

dzsungel-gyerekkor, más tévelygők

számára is. Hányan vesztek el délutánokra

ott, s közülük hányan nem találják magukat

azóta sem. Örültél érkezésemnek, és én nem

értettem, mit jelent a találkozás, vagyis hogy

vagy még, és leszel, számomra is,

több mint két évtizeden át. Olyan, de nem is

csak olyan, hanem az, sőt, leginkább ő,

aki holdtalan éjszakákon sem téved el

sosem, s aki egy eltávozott iránti szerelmet

folytonosan ziháló mellkasban dédelget.

Titkokat bíztál rám, melyekhez már akkor

kevés voltam, mégis több annál, mint ami most,

nélküled vagyok. Mindig elejétől a végéig voltál,

újra és újra azokban az elbeszélt történetekben,

láthattam szemedben a bizalom örökkévalóságát,

s hogy még a halál sem legyőzhetetlen.

Folyton számolni tanítottál. Metsző racionalitásod

kétségbeejtő volt hited mértékéhez mérten,

miközben arcod korán és gyorsan mélyülő

barázdái túl voltak a tökéletességen.

27.

 

emlékfoszlányok egy testvérnek

Látom apró kezed ráncos redőit néhány

nappal eljöveteled után, s hogy még rendes

körmöd sincs, amivel megkarmolhatnád

gyámoltalan arcomat. Eleinte könnyű volt

szeretni téged. Átélni, hogy az éjjel visítása

nem bennem ölt testet végre, s mindhiába.

Nem mondhatni, hogy később nem volt bennem

harag, irigység, amit csupasz látványod tett csak

súlytalanná időnként, hogy aztán újraéledjen

néhány beteljesületlen gyermeki vágyban,

nem értve sehogysem, honnan az érzés, hogy téged

jobban szeretnek körülöttünk akárhányan.

Volt elég időm megfigyelni téged a korai

időkben, mégis, minél inkább ismerni véltelek,

annál jobban féltem, hogy elsőként is

második leszek, míg nem egyszer csak

váratlanul járni, majd beszélni kezdtél.

A mi jelentése egyszerre érdekelni kezdett,

ahogy az is, neked bizonyos szervekből miért

van másmilyen, s a kérdés: több vagy-e és szebb-e?

Elfogadni, hogy egy, az enyémhez nagyon hasonló

tekintet is lehet csábító és kékes, s hogy téged mégis

talán tisztább és biztosabb utakra vezet rá szemed

két, jóval szűkebb résen át. Persze volt értetlenség is.

Megbocsátás, ha tévednénk. Megannyi kérdés,

amire azóta sem tudjuk a választ, és néhány

félelmetes fölismerés, mely azt mutatja,

szótlan másságunk végül is egy látszat csupán.

Volt gyűlölet, jól emlészem, egy-egy ökölbe

szorított kézben, könyörtelen és önfeledt nevetés,

annyi pofon játékból, kímélet és kínszenvedés.

Volt indulat, mi ellök, majd visszaránt, mert végre

voltál te, aki nem csak boldog életet, de valódi

halált is kívántál nekem.