I.

A modern demokratikus társadalmakban különböző értékvilágú és világnézetű állampolgárok élnek együttműködve egymással. Tudomásul vették és folyamatosan tudomásul kell hogy vegyék, nincs egyedül üdvözítő értékrend, amelyet valamennyien elfogadnának. Ezt megmutatták a 16–17. század vallásháborúi, különösen a harmincéves háború, amelyben katolikusok és protestánsok egyaránt meg voltak győződve arról, hogy ők és csakis ők tudják az üdvözülés egyedüli útját, ám egyiknek sem volt elég fizikai ereje ahhoz, hogy meggyőződését a másikra rá tudja kényszeríteni. Emiatt bele kellett törődniük abba, hogy nem tudják az egyedül helyes ösvényre téríteni az elbitangoló nyájat, el kell tűrniük, hogy azok a maguk hite szerint imádkozzanak. Nem fogadták el a más meggyőződést igaznak, továbbra is megbélyegezték annak vallóit, de elviselték, hogy idegen országokban, majd saját országuk távoli vidékein az „eretnekeknek”, az „Antikrisztus híveinek”, a „bálványimádóknak”, a „pápistáknak” imaházaik és gyülekezeteik legyenek. Később már azt is eltűrték, hogy saját településük szélén építsék fel gyülekezetük házait, ám annak ajtaja nem nyílhatott a város, a falu középpontja felé. Ezt a toleranciát pedig egyre inkább kénytelenek voltak kiterjeszteni a többi más hitűekre, a más kultúrájúakra, a jöttmentekre, sőt, még az ateistákra is, majd a más szexuális szokást követőkre. Igaz, a 20. század vallásháborúi, a totális rendszerek intézményesített polgárháborúi mindezt sok helyütt megsemmisítették, ám a totális rendszerek bukása után helyreállt a polgárháborútól mentes állapot azzal a különbséggel, hogy a helyreállítás, az újjáépítés egyben alapítás is volt. Az egyenlő emberi méltóság, a szabadság és a demokrácia elvein alapuló társadalomszerveződés megalapítása, amely az emberi életet beleérti az emberi méltóságba.¹

Elterjedt magyarázat, amely a nacionalizmus térhódításában látja újjászületni a vallásháborúk mindent elsöprő fanatizmusát. Annál is inkább, hiszen a totális ideológiák ellenségképét, az osztály-, illetve a faji ellenséget a nemzeti ellenségre cserélve megmarad a világkép egésze, annak begyakorolt pusztító mechanizmusaival és negatív szocializációs mintáival együtt.

Ám ha a nemzetté válás, a nemzetépítés programját és folyamatát nem tartjuk végzetszerűen kártékonynak és szükségképpen pusztítónak, azt is látjuk, hogy a nacionalizmusok elvi szinten kölcsönösen érvénytelenítik egymást, hiszen mindegyik a maga nemzetét tartja magasabb rendűnek. A nemzetté válást és a nemzetépítést ekkor nem kell eleve a Sátántól valónak tekintenünk. Ebben az esetben nem eleve adottak, hanem magyarázatra szorulnak mindazok a negatív jelenségek, amelyeket a nemzet létéhez és a nemzeti önrendelkezés elvéhez kapcsoltak és kapcsolnak hozzá.²

Mi marad, hogy egybekapcsolja az egy országban élőket, ha világnézetileg áthidalhatatlan különbségek választják el őket egymástól, ugyanakkor nem kívánnak folyamatos polgárháborút folytatni egymással? Mindenekelőtt az, hogy olyan játékszabályokat, eljárási formákat, szocializációs mintákat alakítsanak ki újra és újra, amelyeket mindenki begyakorol, betart és betartat. Ez együtt jár azzal, hogy legkisebb közös többszörösként a politikai közösség valamennyi tagja elfogad néhány közös alapértéket, az egyenlő emberi méltóságot, a szabadságot és a demokráciát, a hatalom forrásaként a népszuverenitást, és a hatalom mennyiségének és központosításának ellenszereként a hatalommegosztás, a fékek és ellensúlyok – állandó fejlesztésre és megújításra szoruló – rendszerét. A meggyőződés, a lelkiismeret magánüggyé válik, a magánszféra egyre táguló határai pedig elfogadottá, amelytől egyre inkább elszakad a közösséghez tartozás kritériuma. Az mindinkább a jogok és kötelességek egyenlőségében, a politikai közösség megalkotásában és fenntartásában, az egyének közösségi cselekvéseiben határozódik meg. Ám a külső kényszer visszaszorítása és visszaszorulása, a személyes uralom megfékezése a társadalmi integráció, a politikai közösség kohéziójának önkéntes, szabad és állandóan meg- és újrateremtendő kifinomult formáit feltételezi. Ezek, ha léteznek, elfogadottak és hatnak, távolról magától értetődőknek, adottságoknak látszanak. Akkor érezhetjük, hogy meny­nyire nem így van, amikor valami miatt nem működnek.³

II.

A szovjet birodalom által megszállt, vazallus államokká tett közép- és kelet-európai országok rendszerváltása, a tekintélyuralmi oligarchikus rendszereket felváltó demokratikus politikai keretek kiépítése nem társulhatott a demokratikus politikai kultúra és szocializáció magától értetődő mintáival és formáival. Nem valami eredendő elmaradottság következtében, hanem azért, mivel a demokratikus politikai kultúra és szocializáció mintái és formái hiányoztak és máig hiányoznak, így megteremtésük feladat, nem pedig adottság volt, és ma is az. Kialakításukat és elfogadtatásukat igencsak megnehezíti a pillanatnyi politikai haszonra törekvés elterjedése, a szervezési arisztokrácia kialakulása és megerősödése, a hatékonyságra hivatkozó új, ellensúly nélküli hatalomkoncentrációk bénító súlya, a „színlelt kapitalizmus, a feudális viszonyok kapitalista kihasználása” meghatározó jellege. Még tovább terheli a helyzetet a politikai kultúra töredezettsége, ellentétek által meghatározott jellege, zárványszerűsége, az átélt vagy áthagyományozott eltérő élmények feldolgozatlansága. Valamilyen egykori sérelem, félelem és megaláztatás szinte mindenkinek az életében szerepet játszik, ami annak a mindenáron való biztosításához vezet, hogy a sérelem megismétlődése egyszer s mindenkorra kizárható legyen, s az egykori sérelemért a sérelmet szenvedett, illetve leszármazottja elégtételt szerezzen, hiszen ő áldozat.⁴

Egymással versengő áldozat-szerepeket és elégtétel-kereséseket fednek fel azok a jelképes polgárháborús helyzetek, amelyek szereplői a politikai közösség szimbolikus terében és idejében újra és újra, egyre abszurdabb formákban megjelennek, azok kisajátítására törnek, és új, gyakran anakronisztikus jelentéssel próbálják felruházni a közösségi teret, annak idejét és az azok által megjelenített korábbi eseményeket.

Megdöbbentően sokan elhiszik, hogy választaniuk és választatniuk kell, lehet és szabad aközött, hogy a nácizmus vagy a kommunizmus okozott több szenvedést és jelentett nagyobb veszélyt és megaláztatást, és ebben a szellemben újra és újraértelmezik a nagy történelmi katasztrófákat és fordulópontokat. Ezek ellentétes jelentései pedig nem egyszerűen értetlenség és érzéketlenség, hanem belső sebek be nem gyógyulásának a következményei. Mindez a vágyak, a lehetőségek és a realitások összekeveréséhez vezet és a valóságérzék sérülésével, a problémamegoldás megbénulásával jár. Ezt a jelenséget Bibó István majd hetven évvel ezelőtt egy-egy nemzetre vonatkoztatva a korabeli válságirodalom esszéisztikus nyelvén metaforikusan, a pszichopatológiából kölcsönzött kifejezéssel politikai hisztériának nevezte.⁵

A politikai hisztéria kiindulópontja a közösség megrázkódtató történelmi tapasztalata. Következménye olyan törekvés, hogy a közösség száz százalékos garanciát kapjon arra, hogy a megrázkódtató történelmi tapasztalat nem ismétlődhet meg. Mindez a gondolkodás megbénulását eredményezi. Az aktuális, megoldandó problémák ugyanis egyre inkább megoldhatatlanokká válnak, ha bármilyen kapcsolatba hozhatók a katasztrófával. Hamis helyzet alakul ki, amelyben a közösség nem néz szembe azzal, hogy stratégiája és szisztémája válságba jutott, ezért helyzete zsákutcás. Mindezt valamilyen álmegoldással, a megoldás illúziójával, azösszeegyeztethetetlen dolgok ösz­szeegyeztetésére szolgáló formulával vagy kompromisszummal fedi el. Ezzel pedig hamis realitást teremt, amelyhez görcsösen ragaszkodik. Ez viszont óhatatlanul önértékelési zavarral jár. A hisztéria egyre inkább beépül az identitásba, amely hatalmi túltengéshez és kisebbségi érzethez, jogcímekből élni akaráshoz és a valóságos teljesítmények értékének a csökkenéséhez, a puszta siker mértéktelen tiszteletéhez, a nagy elégtételek kereséséhez, a propaganda, a ráolvasás mágikus erejébe vetett hithez, a hamis realitás görcsös védelméhez vezet. Ez ismétléskényszerrel jár, ami a megszerzett elégtétel után további elégtétel-keresések sorozatán keresztül katasztrófát eredményez.⁶

Ez történt vagy történik Írországtól a Baltikumig, Lengyelországtól a volt Jugoszlávia utódállamaiig, Belgiumtól Görögországig, Olaszországtól Spanyolországig Európában szinte mindenütt, azon kívül pedig még inkább.

Tallinban 2007. áprilisában a II. világháborús szovjet hősi emlékművet a város központjából egy temetőbe szállították. Ez az észtek számára magától értetődő volt, hiszen a szovjet hadsereg a Baltikumban legalább annyira megszálló volt, mint a német, csak jóval tovább, majd öt évtizedig. Ám a szovjet megszállás alatt betelepített városlakó orosz lakosok (pontosabban: ott élő utódaik) számára mindez egész mást jelentett, ami többnapos zavargáshoz vezetett.⁷

Baltasar Garzón, az a bátor spanyol bíró, aki tíz évvel korábban Pinochet egykori chilei diktátor ellen nemzetközi körözést adott ki spanyol állampolgárok megkínoztatása és meggyilkoltatása vádjával, 2010 márciusában vizsgálatot indított a falangista erőknek a spanyol polgárháború során az emberiség ellen elkövetett bűnei miatt. Egy másik bíró szinte azonnal eljárást kezdeményezett ellene arra hivatkozva, hogy ezek a bűnök már elévültek. Garzón bírónak, hogy leváltását megelőzze, le kellett mondania.⁸

Az egymással versengő, egymásnak feszülő identitásprogramok és emlékezetépítések korántsem maradnak meg mindig a szimbolikus polgárháborúk keretei között. Jedwabne, Naoussa, Lon­donderry és Srebrenica nem jelképes polgárháborúk helynevei.

III.

A magyar politikai kultúrában a különböző sérelmeket, félelmeket, elégtétel-kereséseket eltérően értelmezett szimbolikus évszámok és hagyományok jelenítik meg. 1989 különböző értelmezései 1956 eltérő értelmezéseit foglalják magukban. 1956 különböző értelmezéseiben szerepet játszanak 1944–1945 egymástól nagyon is eltérő értelmezései, a Soá, a felszabadítás és a megszállás szembenálló, ellentétes, de legalábbis különböző tapasztalatai. 1944 és 1945 eltérő élményközösségeinek különböző tapasztalatai, félelmei és sérelmei pedig 1920 és 1918–1919 eltérő újraértelmezéseit tartalmazzák. Azok 1867 és 1848–1849 hagyományközösségi interpretációinak különbségeit foglalják magukban. Mindezek együtt pedig a folytonos újraértelmezési kényszerekkel az egymásra torlódott, feldolgozatlan, elfojtott, betokosodott, ám fájó és elégtétel-keresésre ösztökélő történelmi élmények – háborúk, polgárháborúk, diktatúrák, népirtások, népességcserék, területi veszteségek, rendszerváltások, forradalmak és ellenforradalmak – megosztó tapasztalatait, ismétléskényszereit, traumáit hordozzák.⁹

A megosztottságot egyáltalán nem oldjuk fel, ha nem veszünk tudomást róla, vagy pusztán megbélyegezzük. Érdemes vállalkozni a megosztottságoknak, s a hozzájuk kapcsolódó párhuzamos emlékezetépítési típusoknak a feltárására, okaik meghatározására és bemutatására.

Amennyiben a demokratikus politikai kultúra megszilárdításának lehetőségeivel számot próbálunk vetni, és ehhez fogalmi keretet keresünk, és ezért Bibó István írásait születésének századik évfordulóján újraolvassuk, komoly segítségre lelünk. Mindenekelőtt abban, hogy a politikai adottságokat és lehetőségeket azon mérjük, hogy elősegítik vagy gátolják a fájdalom, a szenvedés és a kiszolgáltatottság helyzeteinek és mennyiségének, a hierarchikus társadalmi tagolódásnak a csökkentését. Eredetileg és sokáig ez volt a politikai bal- és jobboldal megkülönböztetési kritériuma, amely a nácizmussal és a bolsevizmussal értelmét vesztette.¹⁰

Bibó István úgy látta, hogy a politikai fejlődés értelme a hatalom humanizálása a személyes uralomtól a személytelen szolgáltatás irányába. Ez olyan mérce, amelyhez képest a személyes uralomhoz való visszatérés visszaesés, kalandor, romantikus, felelőtlen vállalkozás, amelynek az árát korántsem csak a személyes uralom gyakorlója fizeti meg, hanem az a közösség, aki felett a hatalmát gyakorolja. A politika ugyanis olyan kísérletek sorozata, amelyben egy kísérlet több nemzedéken keresztül zajlik, s csak hosszú távon derül ki, hogy sikeres vagy sikertelen, s amennyiben sikertelen, azt nem a kísérlet elindítója, hanem több nemzedék szenvedi meg. A hatalomkoncentrációs törekvések, amelyek a hatékonyság nevében egy új, szervezési arisztokrácia kiváltságait biztosítják, ellensúlyt, újabb hatalommegosztási formákat igényelnek. Az egykori tradicionális, az Isten kegyelméből származtatott és gyakorolt hatalommal szemben azokban a társadalmakban, amelyek a szabadság és a demokrácia elvein alapulnak, amennyiben a szabadság és a demokrácia elvei hosszú távon nem érvényesülnek, előbb-utóbb kollektív téboly uralkodik el.¹¹

A nyomasztó tekintélyek alóli felszabadulás, a szabadság, a közösség birtokbavételének élménye után, olykor helyett cseppfolyós vagy vákuumhelyzet alakul ki, amely nemcsak demokratikus legitimitású konszolidációhoz vezethet, hanem visszahátráláshoz a személyes uralomhoz, rossz helyzetértékelés és rossz célok esetében pedig politikai hisztériához. Olyan szituációhoz, amely Európa szinte valamennyi országát mély szakadék szélére vitte, ahonnan csak azok az országok tudtak visszahátrálni, amelyeknél a demokratikus politikai kultúra és nevelődés kifejlődése be tudta érni a demokratikus tömegérzelmek előretörését. Amennyiben a politikai közösség tagjainak katasztrofális történelmi tapasztalatai vannak, eluralkodhat és gyakran el is uralkodik közöttük a félelem a közösség megsemmisülésétől. Ez oda vezet, hogy mindazok az energiák, amelyek felszabadulnak a demokratikus forradalom során, a közösség ügye mellett és a szabadság ügye ellen mozgósítódnak. Holott nem a haladás és a reakció, a bal- és a jobboldal, ahivatásos forradalmár és a megrögzött reakciós örök harca, hanem rossz célkitűzések, hamis minták és félrevezető történelmi tapasztalatok, traumatizáló élmények húzódnak meg mögöttük, amelyeket józan helyzetfelismeréssel és kellő empátiával lehet és szükséges tudatosítani. Mindenek előtt azzal, hogy egyértelmű helyzetet teremtünk a kívánatos, a lehetséges és a valóságosmegkülönböztetése és elválasztása által.¹²

Érdemes elhatárolnunk egymástól a nacionalizmus különböző jelentéseit: a patriotizmust, amely a közvetlen környezet iránti lojalitás, kötődés, érzelem, és nem ideológia, a nemzetépítés programját, a nemzetépítés programját alkalmazó folyamatot, és azt az ideológiát, amely a saját nemzet fölényét a többi nemzet alacsonyabb rendűségével szembeállítva hirdeti. Manapság feledésbe merült az első értelmezés, és szinte kizárólag az utóbbi interpretáció uralkodik, holott látnunk kell mind a négy jelentést. Az egyéni és a közösségi önrendelkezés ugyanis az a legitim elv, amely az Isten kegyelméből gyakorolt személyes uralom helyébe lép, ám alkalmazásának technikája és eljárási módja még egyáltalán nincs arányban az elv érvényességével.¹³

Ezért is nagy a jelentősége annak, hogy a nemzetépítési és nemzetalakulási folyamatok konkrét tapasztalatait megértsük és viszonyulni tudjunk hozzájuk. Amikor az Európai Unió döntéshozó politikusai és tanácsadóik nemrégen Ciprust egységes nemzetnek tekintették, félreértették a helyzetet, hiszen az a görög és a török nemzetalakulás elválasztási, elhatárolódási helye, ahogy Észak-Írország a brit és az ír nemzetalakulás elválasztásáé.¹⁴

Az egykori szovjet birodalom és Jugoszlávia felbomlása után létrejött utódállamok és az egykori szovjet csatlós államok rendszerváltásai, az azokban zajló helyreállítási és újjáépítési modernizációs folyamatok egyúttal alapítási kísérletek is.¹⁵

Tartalmuk függ a környezettől, de attól is, hogy saját múltjukat mennyire tudják megemészteni. Erre pedig két elbeszélés és program adott: az európai mintakövetés és a nemzeti öncélúság sémája, politikai nyelve és ellenségképe.¹⁶

IV.

Felzárkóztatók (civilizálók, reformálók, európaizálók) – visszahúzók (demagógok, populisták, fasiszták) – ez a haladás, azutánzás, a modernizálás híveinek szinte vallásos ön- és ellenségképe. Következménye a levezénylendő felzárkóztatás kizárólagossága, alternatíva nélkülisége, egyedül üdvözítő volta. A felzárkóztatás közéleti nyelve, diskurzusa az európai mintakövetés. A követendő minta: Európa. Az, amelynek elérését a rendszerváltás, a liberális demokrácia, a kapitalizmus kiépítése és mindennapi nehézkes, visszaesésekkel tarkított tanulása, a szovjet csapatok kivonulása, a szabad választások négyévenkénti gyakorlata, a NATO-hoz és az Európai Unióhoz való csatlakozás biztosítani látszott, de amelynek elérése – egyre nyilvánvalóbb – korántsem egyszerű. Európa ugyanis igen sokféle mintát foglal magában a skandináv országoktól Görögországig, a demokráciától a technokráciáig és az oligarchiáig. Bizonyosan nem egy és oszthatatlan, a demokratikus jogi keretek pedig önmagukban még korántsem jelentenek demokratikus szocializációt. S az Európai Unión belül a döntések jellegét és következményeit tekintve igen nagy a távolság a régi és az új tagok között. Több mint húsz évvel a rendszerváltás után a kifulladás jelei nyilván nem teljesen véletlenül jelentek meg szinte egyidőben Lengyelországban, Csehországban, Szlovákiában és Magyarországon. Nem volt véletlen – önképük alapján – a bal- és jobboldali gyűjtőpártok félelme sem attól, hogy felmorzsolódhatnak. Ugyanis a mintakövetés, a felzárkózás jegyében fogadta el mind a négy országban a többség, hogy országuk a szovjet birodalom felbomlása után liberális demokrácia legyen, s a NATO-hoz és az Európai Unióhoz csatlakozzon. A kiábrándulás törvényszerű volt. Az általános jólét nem köszöntött be. Ehelyett az állami elnyomás és gyámolítás évtizedei után azonnal kemény versenyhelyzetbe került szinte mindenki, s korántsem az esélyegyenlőség alapján. Az egyéni és társadalmi süllyedés, a létbizonytalanság s a kiemelkedők méltatlansága sokunk tapasztalata lett.

Az európai mintakövetés közbeszédtípusa szerint létezik olyan – kizárólagos, egyedül helyes – követendő minta, amelyet alkalmazni kell, amelynek alkalmazása révén fel kell zárkózni. Azok, akik ezt ismerik és közvetítik, fel vannak jogosítva arra, hogy a többieket tanítsák és leckéztessék. Arra, hogy megmondják nekik, hogy mit kell tenniük, és azt is, hogy hogyan. Ők azok, akik a gyermeki népet kézen fogva vezetik a paradicsomi állapotba. Amennyiben szófogadó, jó gyerek lesz, előbb-utóbb a Nyugat szabad, demokratikus, jóléti társadalmainak a sorába léphet.

A mintakövetés abszolutista jellegű gondolkodásmóddal és kiválasztottságtudattal kapcsolódott össze. A neojozefiniánus politikai nyelv ugyan­is kimondatlanul olyan szereposztást sugallt, amely szerint az igazlátók megmondják, mi a teendő, a többieknek pedig ezt tudomásul kell venniük. Az európai mintakövetés-közbeszéd mindhárom eleme – a minta, a mintához felzárkóztatók s a felzárkóztatás követői – a felvilágosult abszolutizmus világában gyökerezik. A teljhatalmú felvilágosult uralkodó – ha szükségesnek látja – akár akaratuk ellenére is boldogítja alattvalóit, hiszen ő és csakis ő tudja, hogy mi a helyes. Ez a képzet a filozófus király platóni utópiájával, a felvilágosult abszolutizmusok szemléletével, és Jo­seph de Maistre francia forradalommal szemben kifejtett, a politikai elit számára teljhatalmat igénylő nézeteivel rokonítható. Olyan dogmákkal, amelyeket több mint száz évvel később Lenin valósított meg.¹⁷

A mintakövető közbeszédben a civilizált külvilág, a gazdasági növekedés, a demokrácia és a globalizáció azonos egymással. Ezek elérése, adap­tálása és alkalmazása automatikusan megoldja az ország gazdasági és társadalmi gondjait, hiszen azok a korábbi elmaradottság következményei. Mindez ránézésre is leegyszerűsítéseken alapul. Arra a feltételezésre épül, hogy a fejlett világ összes problémája a korábbi elmaradottság öröksége, és mindent meg lehet és meg is kell oldani a kommandírozott felzárkóztatással. A felzárkóztatás eredményeit viszont az irreális, illúziókra épülő, a valóságot semmibe vevő érzelmi politizálás demagógiája, felelőtlensége fenyegeti és rombolja le.

Ebben az elbeszélésben, annak politikai nyelve szerint az elhivatottak és az őket támogató hallgatag többség áll szemben a hatalomért mindenre elszánt, gátlástalan, lázító kisebbséggel. Azzal a meggyőződéssel, hogy egyedül ők hivatottak és képesek a történelmi feladat elvégzésére. Egyébként pedig marad a bizonytalanság, a fejetlenség, az anarchia, a csőcselékuralom. Az, amitől nemcsak a reformerek féltek és félnek. Nem reformerek és maradiak, hanem jók és rosszak, angyalok és ördögök állnak szemben egymással.

A múlt átfestésének mintakövető változatában számos régi legendát találunk. Régi az 1956-os forradalom tagadása, a bűnös nép, Hitler utolsó csatlósa mítoszának felelevenítése, a kommunizmus rehabilitálása, a pártállam rablógyilkos, kriminalizáló rendszerének, történetének és szereplőinek elhallgatása, a kommunista eszme és a sztálinizmus szembeállítása. Az sem új, mintha végső fokon a Gulag és a Soá, a Szovjetunió és a náci Németország, a bolsevizmus és a fasizmus közül kellene választanunk. Aki nem akar fasizmust, annak el kell fogadnia a kommunizmust, hiszen aki nem fogadja el a kommunizmust, az – akár akarja, akár nem – a fasizmust fogadja el. Ennek a szelídebb változata szerint haladó ember nem lehet antikommunista, mivel az antikommunista nem lehet haladó. Holott ez régen sem volt igaz, ma pedig egyszerűen abszurdum.

A felzárkóztatók politikai nyelve, kiválasztottság-tudata, reformeri elhivatottsága feltehetően több élményből táplálkozott. Talán mindenekelőtt abból a kádárista funkcionárius élményvilágból, hogy kétfrontos harcot kell vívni a sztálinizmus magyarországi restaurációja és az eltaposott ’56 ellen. Abból a félelemből, hogy ezt a lavírozást, s annak eredményét, a törékeny és nehezen fenntartható egyensúlyi állapotot egyfelől a birodalom, másfelől a felelőtlen demagógok veszélyeztetik. Abból az élményvilágból, hogy a rendszerváltó pártokkal és híveikkel szemben mégis ők képviselik az élhető élet megteremtésének a lehetőségét, hiszen rajtuk kívül nincs komoly, felelősségteljes politikai tényező.¹⁸

V.

A közbeszéd másik típusa a nemzeti öncélúság nyelvén folyik, amely az akarat meghatározó szerepén alapul. Eszerint a nemzet nemmintakövető, hanem öncélú, amely értékeit magában hordozza, s amelyet múltja, jellege és történelmi érdemei feljogosítanak arra, hogy ne másokhoz igazodjon, ne idegen mintákat másoljon, hanem önmagát képviselje és mások igazodjanak őhozzá. Szabó Dezsőre és Németh Lászlóra visszanyúló történelemértelmezése szerint az idegen kormányzók (a különböző megszállók) nem csupán kívülre helyezték az ország súlypontját, hanem kicserélték annak vezető rétegét, szellemi elitjét és középosztályát. Ez belső kontraszelekcióhoz vezetett: a „kisebbségi többségek”, a zsidó és a német kisebbség gátlástalan uralmához és a „többségi kisebbség”, az „etnikai, törzsökös” magyarok elnyomásához, s ennek részeként a mindenkori hatalmi adottságok fetisizálásához, átvészeléshez, önpusztításhoz.¹⁹

A távoli dicső és a közeli gyarmati múlt olyan jövőképhez társul, amely elvontan magában foglalja ugyan a mindenkinek kijáró igazságosság és méltányosság követelményét, konkrétan viszont a nemzetek szociáldarwinista harcának meggyőződésére épül. Arra, hogy a nemzetek közötti harcban a magyar nemzetet kivételes hely illeti meg, amelyet minden eszközzel ki kell vívnia, hiszen belső és külső ellenségei részéről veszély fenyegeti. Azért, hogy fennmaradjon és boldoguljon, küzdenie kell, ami mindenekelőtt és első lépésként önbizalmat, erőt, elszántságot, akaratot feltételez. A nemzeti egoizmus az igazságtalan viszonyok elkerülhetetlen megváltoztatására irányul, nemzeti alapú állami újraelosztást, új rendszerváltást, erkölcsi megújulást követel. Nemzeten viszont – akarva, nem akarva – etnikai egységet ért.

A nemzeti öncélúság elbeszélése mögött meghúzódó meghatározó trauma a történelmi Magyarország – nem következetesen az önrendelkezés alapján végbement – felbomlása és felosztása, valamint ennek következményei, a határon túl került magyar közösségek sérelmei és megaláztatásai. Ehhez társult a második világháború után a szovjet megszállás és a szovjetizálás traumája, annak megalázó következményei.

A nemzeti öncélúság kifejezés Fülep Lajostól származik.²⁰ Politikai nyelvét a legnagyobb empátiával, belülről, ám annál megsemmisítőbb kritikával magyarul éppen Bibó István bontotta le A magyarságtudomány problémájában, az Eltorzult magyar alkat, zsákutcás magyar történelemben és a Zsidókérdés Magyarországon 1944 utánban.²¹

A nemzeti öncélúság diskurzusában a közösség ügye maga alá gyűri a szabadság ügyét. A nemzeti öncélúság, a nemzeti önelvűség, az autochtónia annak a mítosznak a politikai nyelve, amely szerint olyan sajátosságaink vannak, amelyekkel senki más nem rendelkezik rajtunk kívül. Ez viszont korántsem magyar és egyáltalán nem csak közép- és kelet-európai sajátosság.

VI.

A mintakövetés, az utánzás, a lineáris haladás nyelve világszerte nagyon elterjedt, ahogy az a fajta diskurzus is, amely szerint anemzeti sajátosság olyan önérték, amelyet védeni és érvényesíteni kell. Mindkét közbeszédtípus és politikai nyelv meghatározó Közép-, Kelet- és Dél-Európában, megtalálható Észak-Európában, jelen van Nyugat-Európában, az Egyesült Államokban, és Latin-Amerikában, Ázsiában és Afrikában.

A nyitódás–bezárkózás identitásprogramjainak alaptípusa az oroszországi zapadnyik–szlavofil ellentét, amelyben a zapadnyik a nyugati minta követője. A szlavofil álláspont egyik legerőteljesebb megfogalmazása Fjodor Mihajlovics Tyutcsevé. Ez Szabó Lőrinc fordításában így hangzik:

Oroszországot, ész, nem érted.

Méter, sing sose méri fel.

Külön úton jár ott az élet.

Oroszországban hinni kell!²²

Lengyelországban a 19–20. században meghatározó volt a természetes és a mesterséges fejlődés, a kozmopolita civilizáció és anemzeti identitás szembeállítása, a nyugati minta követésének az igénye, és a nemzeti alkat szarmata mítosza.²³

Ma már nyilvánvaló, hogy addig, amíg a különböző északi, közép- és kelet-, valamint dél-európai nyelveken írt szövegek a nagy világnyelveken elérhetetlenek voltak, nemzetépítési programideológiájuk elemeit nemzeti sajátosságoknak vélhettük. Immár tudjuk, hogy a mintakövetés és a nemzeti sajátosságok mitizálásai Észtországtól Törökországig és Írországtól Görögországig – a nemzetépítés programideológiáinak a részei voltak és nagyon hasonlítottak egymásra. A 20. századi diskurzusokban pedig ezek az elemek átformálódtak és más összefüggésbe kerültek. Ebbe a csoportba tartoztak és tartoznak ma is azok a közbeszédtípusok, amelyeket – nem alaptalanul – az európai mintakövetés és a nemzeti öncélúság magyar változatainak tekinthetünk.²⁴

VII.

Bibó István Az európai egyensúlyról és békéről című könyvében kifejtett tétele, érvelése, s a mű értelmezési kerete távol állt azeurópai mintakövetés és a nemzeti öncélúság elbeszéléseitől. Bibó jogbölcselet tanára, Horváth Barna szinoptikus módszerét, tény és érték szétválasztását és a szétválasztottak későbbi együttszemlélését, és genfi mestere, Guglielmo Ferrero értelmezését a pre­legitimitásról, a kvázi legitimitásról és a legitimitásról egyaránt beépítette abba az értelmezési keretbe, amelyet kialakított. Ebben a szinopszis eljárását, a legitimitás értelmezését és a nemzetépítés történeti folyamatának újraértelmezését egymásra vonatkoztatta, méghozzá pszichológiai szempontból. Azért, hogy megtalálja, hogy mi okozta a korábbi egyensúly megbillenését és a politikai hisztéria eluralkodását. Annak érdekében, hogy a hisztérikus közösségek kijózanodhassanak, s a megkötendő béke ezt segítse elő.²⁵

Az európai egyensúlyról és békéről 1942-43 és 1944 között készült, be nem fejezett kézirat. A világháborút lezáró béke előkészítésében szerepet vállaló döntéshozók szakértői gárdája számára készült, nevezetesen a brit delegáció munkáspárti tanácsadói számára. Célja az volt, hogy a második világháborút lezáró békében ne ismétlődjön meg a versailles-i béke során elkövetett végzetes hiba. Az, hogy a békeszerződés meghirdetett elvét, az önrendelkezés elvét nem alkalmazták következetesen, amit tovább rontott, hogy az elv alkalmazásához nem társultak kimunkált eljárások.²⁶ Ezt kívánta elősegíteni Bibó István a teljes helyzetkép feltárásával és az ezen alapuló újjáépítési javaslat kidolgozásával. A szöveg kétharmada készült el, a szöveg befejezésében a szerzőt meggátolták a háborús események. Műfaja újjáépítési tervezet.

Kikkel vitatkozott Bibó István és mit állított velük szembe?

E mű 1942-ben íródott, tulajdonképpen vitairatként, mind a németek eredendő erőszakhajlandóságát valló (vansittartista) állásponttal, mind pedig azokkal szemben, akik a német torzulásokat merőben társadalmi okokra vezetik vissza, s merőben társadalmi reformokkal orvosolni vélik. A mű megírása óta nem volt olyan konstelláció, melyben a kiadás reményében végleges formába önthettem volna.²⁷

Ezt Az európai egyensúlyról és békéről című könyvből kivett, A német hisztéria okai és története elé helyezett cédulára írta Bibó István 1973 decemberében. S ha 1942 helyett inkább 1943 a valószínűbb dátum, maga a megközelítés nagyon szokatlan, mind a korabeli nácizmus-értelmezésektől (Sztálinnak köszönhetően a harmincas évek közepén meghonosított, mára általánossá vált kifejezéssel: fasizmus-értelmezésektől), mind a mai antifasiszta elbeszélésektől nagyon különböző.

Robert Gilbert Vansittart (1881–1957), 1930- tól 1937-ig brit külügyi államtitkár, az 1940-es évek első felében írott röpirataiban a németeket eredendő erőszakossággal jellemezte és úgy vélte, hogy ennek alapján kell bánni velük.²⁸ Nézeteit nemcsak Bibó István vitatta magyar nyelvű publikálatlan kéziratában. Nagy-Britanniában számos röpirat foglalkozott velük.²⁹

A németek (sokszor a poroszok) nemzet­karak­terológiai megbélyegzése mellett számosan szolgáltak társadalmi magyarázattal a fasizmusra. Azzal, hogy szélsőjobboldali diktatúra jutott hatalomra azért, hogy a kapitalista rend egy részének feláldozása árán megmentse a burzsoá rendet a proletárforradalom fenyegető veszélyétől. A korabeli értelmezések közül sokan még az iskolából jól ismerjük Georgi Dimitrov meghatározását, miszerint: „a fasizmus a finánctőke legsovinisztább, legimperialistább, legreakciósabb elemeinek nyílt, terrorista diktatúrája.” Egy másik értelmezés a kispolgárság ellenforradalmát fedezte fel a nácizmusban. Volt olyan magyarázat is, amely a gengszterek, a törvényen kívüli emberek uralmával azonosította a Németországban hatalomra jutott rendszert.

Bibó István mindegyiket elvetette. Mindegyik esszencialista megközelítés volt. Kifejtői valamilyen – nemzeti vagy társadalmi – közösségnek időn és téren kívüli és túli, már-már transzcendens, diabolikus sajátosságokat tulajdonítottak. Közülük egyesek az összeesküvés-pszichózis jól bevált sémáit alkalmazták. Bibó István úgy látta, hogy egyik sem magyaráz meg semmit: sokkal inkább elfedi, semmint felfedi azt, hogy mi a fasizmus. A különböző antifasiszta magyarázatok megbélyegző beállítottsága helyett arra törekedett, hogy mindenekelőtt értsük meg azokat a helyzeteket, amelyekből eredt az, hogy Németország az egész európai civilizációval tudatosan szembehelyezkedett. Amennyiben ezt megértjük, közelebb kerülünk ahhoz, hogy olyan békét tudjunk kötni, amely segít abban, hogy a hisztérikus közösség kiessen hisztérikus szerepéből, és így képes legyen arra, hogy meginduljon azon az úton, amelyen visszatalálhat az európai normákhoz. Igaz, a közösség nem alany, és nem illetik meg az alanyiság jellegzetességei. Ám olyan helyzetbe került, amelyben a közösség alanyai csak kivételképpen, nagyon nehezen tudják kivonni magukat a közösségi félelmek és sérelmek uralma alól. Ezért ezt a helyzetet kell megváltoztatni annak pontos megértése alapján. A büntetés és a leckéztetés, a külső követelmények számon kérése többet árt, mint használ. Ezt már a versailles-i békéből is tudhatjuk.

Nem alkati elmaradottság, hanem félrevezető és megrázkódtató történelmi élmények akadályozták Közép- és Kelet-Európa népeit, a németeket, a cseheket, a lengyeleket és a magyarokat abban, hogy jól megalapozott demokráciákat tudjanak kialakítani. Félelmi pszichózisaik oldásában kell segíteni őket a békeszerződésekkel a nyugati demokratikus nemzeteknek.³⁰

Bibó István azt az értelmezést sem fogadta el, amely szerint a fasizmus visszahatás a versailles-i békére. Annak ellenére, hogy rossznak tartotta a versailles-i békét és komoly szerepet tulajdonított neki abban, hogy a németek szembefordultak az európai normákkal. A müncheni egyezményt sem tartotta eleve érvénytelennek. Az a nemzeti önrendelkezés helyreállításának és így az európai normák érvényesítésének az alkalma lehetett volna. Ám azzal, hogy a nagyhatalmak és az érintett országok egyezménye helyett csonka és diktált volt, nem lett az, s a prágai bevonulás azt mutatta, hogy a németek nem a nemzeti önrendelkezés elvét követik, hanem egyszerűen hódítanak. A Nemzetek Szövetsége viszont teljes csődöt mondott:

Nagyhatalmi koncertet az összes nagyhatalmak részvétele nélkül, az alkalmazott alapelvek világos körvonalazása nélkül és a létrehozott állapot valamiféle garantálása nélkül nem lehet csinálni… Üres beszéd tehát azt mondani, hogy Európa sírját az ásta meg, hogy elhagyta a Nemzetek Szövetségének és a kollektív biztonságnak a politikáját, s visszatért a hatalmi egyensúly és a nagyhatalmi koncert politikájához. Európa sírját az ásta meg, hogy húsz esztendőn keresztül úgy csinált, mintha a Nemzetek Szövetségének és a kollektív biztonságnak a politikáját csinálná, holott nem csinált semmit …1938-39-ben azután a Nemzetek Szövetsége, kollektív biztonság, hatalmi egyensúly és nagyhatalmak koncertje – amelyek közül bármelyik, ha következetesen, értelmesen és maradéktalanul alkalmazzák, gátat vethetett volna a káosznak – egyszerre és egy vonalban mondott csődöt.³¹

A fasizmus szerinte a már régóta időszerű német demokratikus forradalom kisiklása, eltorzulása és deformációja. Olyan közösségi hisztéria, amelyben a közösség energiái a közösség ügye mellett s a szabadság ügye ellenében mozgósítódnak. Ez azért lehetséges, mert a napóleoni háborúk óta a németeknek félrevezető tapasztalataik voltak saját magukról és a külvilágról, politikai cselekedeteiket a német egység hiánya, a kisállami rendszer és a hiperarisztokratikus társadalomszerkezet megbénította. Az állami egység sem a német nemzet szent római birodalmának, sem a Rajnai Szövetségnek a keretében nem valósult meg, s a németek legitim császára, a Habsburg uralkodó egyre inkább kiszorult a német államokból és a dunai monarchia megteremtésének mesterkélt és lehetetlen feladatára fecsérelte saját és alattvalói energiáját, miközben a német egységet egy provinciális dinasztia, a Hohenzollernek uralkodócsaládja nevében Bismarck látszólag megteremtette. Ő ugyanis az észak-német protestáns államokat akarta egyesíteni, de a dél-német, katolikus és alkotmányos államokat is megszerezte, kikiáltatta a német császárságot, de a látványos egyesítés ellenére a kisállami rendszer és a hi­per­arisztokratikus társadalomszerkezet érintetlen maradt.

A német hisztéria okai számosak, s a távoli múltba nyúlnak vissza. Ám a nagy fordulópontot a hisztéria értelmezője a vilhelminus Németország helyzetében látta. Ez elég szokatlan volt, de Bibó István ebben akkor sem volt teljesen egyedül. William Brown hasonlóképpen vélekedett. Azóta pedig szaktörténészek sora Thomas Nip­per­deytól Dieter Langewieschéig osztja azt a véleményt, hogy a Német Császárság gazdasági dinamizmusa politikai megrekedéssel társult. A területi fejedelemségek konzerválása és a hiper­arisztokratikus társadalomszerkezet, a német fejlődés hatalmas tehertételei megmaradtak.³²

A német állampolgárok továbbra is harmad-, negyedrangú hűbéruraiknak voltak kiszolgáltatva, és nem tapasztalták meg a szabad nemzet állampolgárának felelősségét. A kalandor német külpolitika és az első világháború utáni kollektív felelősségre vonás megaláztatása pedig ezt a kiszolgáltatottságot tovább növelte. Így jutottak a németek egy olyan hisztérikus lelkiállapotba, amelyben képtelenek voltak szembenézni azokkal a problémákkal, amelyeket meg kellett volna oldaniuk. Ehelyett megváltót és bűnbakot kerestek, hogy ne kelljen szembenézniük az elviselhetetlennek érzett valósággal.

Ám a német és a kelet-európai politikai hisztériák sora része annak a hisztériasorozatnak, amely annak a következménye volt, hogy a francia forradalom, miután megdöntötte az abszolutizmust és a születési kiváltságrendszert, nem volt képes konszolidált helyzetet teremteni. Napóleon és Bismarck a politikai kalandorság, az elvtelen politizálás megtestesítői, a „hivatásos forradalmár” és a„megrögzött reakciós” viszont egymás elvi tagadásai, hagyomány és haladás merev szembeállításai. Valamennyien pedig a francia forradalom kisiklásának következményei.³³

…a reakcionárius és a forradalmár éles és engesztelhetetlen szembenállása a francia forradalom egyik káros lélektani mellékhajtása, csupán egyszerű elrajzolása a Tradíció és a Haladás örök kettősségének.³⁴

Bibó István francia forradalom- és Napóleon- értelmezése Guglielmo Ferrero 1936-ban és 1940-ben megjelent könyvein, a Kaland. Napóleon Olaszországban (1796–1797) és az Újjáépítés. Talleyrand Bécsben (1814–1815) című művein alapult, amelyek értékítéleteit felhasználta Az európai egyensúlyról és békéről-ben, Ferrero két művét pedig 1944-1945 telén részletesen kivonatolta.³⁵

Napóleon-képe nagyon eltér attól a romantikus eszményítő értelmezéstől, amelyet az iskolában tanultunk, és amelyet Emil Ludwig és Jev­genyij Tarle könyveiben olvashattunk. Ugyanakkor előzménye és forrása volt a „hamis mo­narcha” és a „hamis realista” bibói értelmezéseinek. Megtudhatjuk belőle, hogy a politikai kalandorság természete csak távolról látszik nagystílűnek, közelről szánalmasan kisszerű, félelemben és kényszerben fogant, rögtönzésre épül, és alapjában hazug. Mindenekelőtt pedig kártékony, hiszen az európai politikai fejlődés legnagyobb vívmányát, a hatalom humanizálási kísérletét alapjában fenyegeti és visszaveti. Ugyanis a hatalmat a személyes uralomtól a személytelen szolgáltatás irányába megszelídítő fejlődéssel szemben a politikai kalandorság romantikus vállalkozása a személyes uralom visszatérését jelentette, s azt a látszatot szülte, mintha a politika személyes akarat és elhivatottság kérdése lenne, amellyel a nagy ember tetszése szerint befolyásolhatja, sőt irányíthatja a világ sorsát. Ezért és ennyiben Napóleon a totális politika előképét alkotja.

Napóleon, a nagy ember legendája összefügg azzal, amelyet Bibó István később úgy mutatott be, hogy a francia forradalom a legsikeresebb és ugyanakkor a legsikertelenebb forradalom volt. A legsikeresebb volt, hiszen az Isten kegyelméből való rend igen hamar összedőlt, s ennek következtében hatalmas alkotó energiák szabadultak fel. A forradalom vezetői viszont hamarosan olyan útra sodródtak, amely zsákutcának bizonyult. Azzal ugyanis, hogy a túlnyomó többségében katolikus és királypárti francia népet meggyőződésével ellentétes, katolikusellenes és királyságellenes irányba kényszerítették, diktatúrának vetették meg az alapjait, és a modern kor egyik legnagyobb félelmét szabadították el, ami kollektív hisztériához, tébolyhoz, pusztuláshoz vezetett. Ennek a hisztériának a haszonélvezője, terméke és továbbéltetője volt Napóleon, aki ebben a minőségében Mussolini és Hitler előképe volt.

…nem volna érdektelen – írta Bibó István huszonkét évvel a kivonat készítése után – egy olyan Napóleon- monográfia megjelentetése, mely mentes mind a nagyember-Napóleon, mind a szörnyeteg-Napóleon torzképétől, de ugyanakkor világosan elhelyezi Napóleont, mint Hitler és Mussolini előképét, azonos vagy hasonló történeti összefüggésekből kinőtt, csak kissé emberibb formájú megjelenésben.³⁶

Az olaszországi hadjárat (s a forradalom háborúi) a szabályokat semmibe vevő, erőszakos és rögtönző, sodródó és sodródást okozó, kényszerhelyzeteket teremtő és a civilizációs normákat felrúgó politizálás veszedelmes példája volt, ami a 18. század ember- és anyagkímélő háborúinak a megtagadását jelentette. A „nagy ember” romantikája, miként a „forradalmár” es a „reakciós” mítosza kártékony, romboló és terméketlen, jó energiákat köt le, és vezet tévútra.

VIII.

Bibó István Az európai egyensúlyról és békéről egyik kevéssé ismert gondolatmenetében a kelet-európai politikai hisztériák összefüggésében a magyar revizionizmus kérdését tárgyalta. Azt, hogy a demokratikus nagyhatalmak Magyarország iránt érzéketlen politikája hogyan vezetett háromszor is a magyar demokratikus politikai erők visszaszorulásához és a revizionizmus meghatározóvá válásához.

Az európai egyensúlynak a második világháborúval összefüggő megbillenésében – fejtegette – a három kelet-európai történelmi állam, a cseh, a lengyel és a magyar korábbi összeomlása nagy megrázkódtatást okozott. Közülük a legnagyobb Magyarországon ment végbe, amelynek csak veszíteni valója volt attól a fejlődéstől, amelyik a történelmi határok helyébe etnikai határokat léptet. Ráadásul annak az etnikai elvvel ellentétes áthágása belerögzítette a magyar politikai közvéleménybe azt a meggyőződést, hogy az etnikai elv humbug, és a történelmi keret visszaállítása lehetséges.

Mindez oda vezetett, hogy Magyarország a Nemzetek Szövetségével és a kelet-európai föderatív szervezkedéssel egyaránt szemben állt, mert azt feltételezte, hogy azok az őt ért igazságtalanság állandósítását vannak hivatva biztosítani. Nem igaz – állította –, hogy ez az ország feudalizmusának a következménye volt. Éppen ennek a fordítottja az igaz: a nemzeti élet bizonytalansága, a területi státus nem végleges volta, a területi viták és sérelmek hiszterizálják az ország politikai fejlődését és így zsákutcába viszik annak demokratikus fejlődését. Minthogy Bibó Istvánnak a történelmi Magyarország felbomlásával és felosztásával, annak kivitelezésével és a revizionizmussal kapcsolatos véleményét éppúgy érzékelhetjük belőle, mint azt, hogy 1918 és 1919 forradalmai hogyan viszonyultak ehhez, bármennyire is hosz­szú, érdemes figyelmesen elolvasnunk az alábbi idézetet.

Nem a revizionizmus származik a feudalizmusból, hanem a feudalizmus a revizionizmusból. Nem abban az értelemben, hogy a revizionizmus feudális társadalmi erőket és tényezőket tudna létrehozni ott, ahol nincsenek. Ebben az értelemben a revizionizmus éppen úgy nem tud feudalizmust létrehozni, mint ahogy a feudalizmus sem tud revizionizmust létrehozni: mind a két jelenség teljesen más síkon fekszik. Az egyik egy politikai indulati komplexum, a másik egy társadalmi szerkezet; az összefüggésük abban áll, hogy a revizionizmus alkalmat és lehetőséget ad a feudális tényezők defenzívájára, a demokratikus vívmányok korlátozására és a demokratikus fejlődés megállítására – különösen olyan szerencsétlen szituációban, ahol a területi sérelem a történeti élmények síkján szorosan össze van kapcsolva az európai demokráciák győzelmével. Magyarországon az utolsó húsz esztendőben háromszor is lehetett ennek az összefüggésnek a közvetlen bizonyítékait megfigyelni, amelyek meglehetősen feledésbe mentek. Először 1918-ban, amikor Magyarországnak egy teljes lendülettel nekiinduló demokratikus kormánya volt, amely egyik napról a másikra omlott össze akkor, amikor nyilvánosságra kerültek a Magyarország megszállását szabályozó demarkációs vonalak. Kevesen tudják Nyugat-Európában, hogy a bolsevizmusnak ezután történt magyarországi uralomra jutása szorosan összefüggött azzal a reménnyel, hogy az akkor a nyugat-európai demokráciákkal harcban álló bolsevizmus alkalmat és lehetőséget fog adni a Magyarországot fenyegető területi státus megváltoztatására. A magyarországi kommunizmus ha nem is nacionalista jelszavakkal, de nacionalista indulatok által támogatva jutott uralomra, s első dolga volt néhány észak-magyarországi várost a csehektől visszafoglalni. (…) Ugyanez a folyamat megismétlődött fél esztendővel később, amikor a kommunizmus bukása után Magyarországon egy ellenforradalmi kormány jutott uralomra, melyen belül azonban egyelőre egyensúlyban voltak a demokratikus köztársasági és konzervatív feudális elemek. Ez utóbbiak csaknem órára meghatározható pontossággal – elég a korabeli újságokat olvasni – akkor kerültek túlsúlyba, amikor a Magyarországot érintő végleges békefeltételeket nyilvánosságra hozták. Végül harmadszor is megismétlődött ez a folyamat: a harmincas évek közepén egy új, igen komoly irodalmi és politikai demokratikus mozgalom indult el Magyarországon, egy komoly európai és demokratikus nacionalizmus jegyében; ennek a mozgalomnak a sorai a harmincas évek végére teljességgel szétzüllöttek, és teljes zsákutcába jutottak egyszerűen azért, mert a területi revízió lehetőségei megjelentek a láthatáron, s egyszerre gyanússá tettek minden olyan konsziderációt, amely nem ezt tekintette Magyarország első számú problémájának.³⁷

Az 1918-as októberi forradalom, az 1919-es cseppfolyós állapotokban jelenlévő demokratikus erők és az 1930-as évek demokratái alól a nyugat-európai demokratikus nagyhatalmak érzéketlen és szűklátókörű külpolitikája húzta ki a szőnyeget, ami oda vezetett, hogy Magyarországon a revizionizmus határozta meg a közvéleményt.

1946 őszén, amikor már nyilvánvaló lett, hogy az újabb békeszerződés semmivel sem lesz méltányosabb és igazságosabb, mint a trianoni volt, sőt annál is keményebb lesz, Bibó István visszatért erre a kérdésre. A magyar demokratikus politika kibontakozását a kedvezőtlen külpolitikai helyzet és az igazságtalan béke háromszor akadályozta meg, de a magunk méltóságának tartozunk azzal, hogy ne konjunktúrák szerint viszonyuljunk a demokráciához, hanem éljünk annak vívmányaival – állapította meg a történelmi Magyarország felbomlásának másodszori igazságtalan és szűklátókörű végrehajtását jelentő békeszerződés kapcsán, amikor meg akarta akadályozni, hogy annak következményei a demokrácia ellen hassanak.

Valóban az angyalok szavával kell szólnia annak, aki ilyen helyzetben úgy tud hangot adni a csalódásnak és a keserűségnek, hogy ezen a hangon keresztül kifejezésre tudjon jutni minden meg nem érdemelt egyéni szenvedés és mindaz a sok disszonáns érzés, melyet ez a békemű felkavart; de ugyanakkor mégse váljék ez a hang se idétlen rikácsolássá, se monoton panaszkodássá, s ne fojtsa meg azokat az erőket, melyek a demokráciában önmagára találó, szabad, emberhez méltó Magyarország felé visznek. Próbáljuk megtalálni ezt a hangot… A magyar demokrácia fejlődését egyszer már, 1919-ben, végzetesen érintette az európai demokráciák szolidaritásának hiánya és a békefeltételek keménysége. Ma azonban Magyarország nem óhajtja magát e miatt az újabb csalódás miatt a demokrácia áldásaitól és perspektívájától megfosztani. A maga részéről viszont a demokrácia útját Kelet-Európában nem egyes nemzeteknek demokratikus érdemek címén való előnyszerzésében, hanem a politikai erkölcs és a politikai eljárásmódok végzetes lezüllésére való rádöbbenésben és minden egyes nemzet kemény önkritikájában látja… a békeszerződés minden keménysége sem lehet elég ok arra, hogy az ország feladja az európai emberség, a demokrácia, a szomszédokkal való megértés és a kelet-európai népek politikai és kulturális közösségébe való beilleszkedés politikáját.³⁸

Bibó István hisztéria-elemzései és példája nagyon időszerű.

Arendt, Hannah, 1991. A forradalom. Ford. Pap Mária. Európa Könyvkiadó, Budapest.

Balog Iván, 2004. Politikai hisztériák Közép- és Kelet-Európában. Bibó István fasizmusról, nacionalizmusról, antiszemitizmusról. Argumentum Kiadó – Bibó István Szellemi Műhely, Budapest. Eszmetörténeti Könyvtár 2.

Balog Iván, 2010. Bibó István recepciója. Politikai átértelmezések. Argumentum Kiadó – Bibó István Szellemi Műhely, Budapest. Eszmetörténeti Könyvtár. 12.

Baumgarten, Jürgen, 1993. Bibó István németországi recepciója. In Bibó István életművének aktualitása. Konferencia a Friedrich Ebert Stiftung támogatásával, Szeged, 1992. november 5–7. Szerk. Takáts József, Fried­rich-Ebert-Stiftung, Budapest. 162–165.

Berki, Róbert, 2004. A moralizmus realizmusa. Bibó István politikai filozófiája. (Csepregi András fordítása). In Dénes Iván Zoltán, szerk. 2004. 253–278.

Berlin, Isaiah, 1980. Concepts & Categories. Philosophical Essays. Oxford University Press, Oxford.

Berlin, Isaiah, 1990. (1969). Négy esszé a szabadságról. Ford. Erős Ferenc, Berényi Gábor. Európa Könyvkiadó, Budapest.

Berlin, Isaiah, 1996a (1990). Az emberiség göcsörtös fája. Fejezetek az eszmék történetéből. Szerk. Henry Hardy. Ford. Pap Mária. Európa Könyvkiadó, Budapest.

Berlin, Isaiah, 1996b. The Sense of Reality. Studies in Ideas and Their History. Ed. by Henry Hardy. Chatto & Windus, London.

Berlin, Isaiah, 1999. The Roots of Romanticism. Ed. by Henry Hardy. Chatto & Windus, London.

Berlin, Isaiah, 2002. The Power of Ideas. Ed. by Henry Hardy. Princeton University Press, Princeton and Oxford.

Berlin, Isaiah, 2006. Political Ideas in the Romantic Age. Their Rise and Influence on Modern Thought. Ed. by Henry Hardy. Chatto & Windus, London.

Berlin, Isaiah – Jahanbegloo, Ramin, 1991. Recollections of a Historian of Ideas. Conversations with Isaiah Berlin. Charles Scribner’s Son, New York.

Bibó István, 1966. Előzetes lektori jelentések az Európa Kiadó számára, 1963–1976. Lektori jelentés Napóleon hivatalos levelezéséről (Paris, 1943), Budapest, október 5. MTAKK Ms 5116/1.

Bibó, István, 1991. Die deutsche Hysterie. Ursachen und Geschichte. Insel Verlag, Frankfurt am Main – Leipzig.

Bibó, István, 1986, 1993. Misère des petits États d’Europe de l’Est. L’Harmattan, Paris, Albin Michel, Paris.

Brown, William, 1942. War and the Psychological Con­ditions of Peace. Adam & Charles Black, London.

Cedroni, Lorella, 1993. I tempi e le opera di Guglielmo Ferrero. Edizioni Scientifiche Italiane, Napoli.

Dénes Iván Zoltán, 1999. Eltorzult magyar alkat. Bibó István vitája Németh Lászlóval és Szekfű Gyulával. Osiris Kiadó, Budapest.

Dénes Iván Zoltán, 2001. Európai mintakövetés – nemzeti öncélúság. Értékvilág és identitáskeresés a 19–20. századi Magyarországon. Új Mandátum Könyvkiadó, Budapest.

Dénes Iván Zoltán, 2008. Szabadság – közösség. Programok és értelmezések. Argumentum Kiadó – Bibó István Szellemi Műhely, Budapest. Eszmetörténeti Könyvtár 9.

Dénes Iván Zoltán, 2011. Az „illúzió” realitása. Kollektív identitásprogramok. Argumentum Kiadó – Bibó István Szellemi Műhely, Budapest. Eszmetörténeti Könyvtár 16.

Dénes Iván Zoltán, szerk., 2001. Megtalálni a szabadság rendjét. Tanulmányok Bibó István életművéről. Új Mandátum Kiadó, Budapest.

Dénes Iván Zoltán, szerk., 2004. Bibó István egyetemi előadásai 1942–1949. A szöveget gondozta: Balog Iván – Tóth László Dávid. Debreceni Egyetem, Kossuth Egyetemi Kiadó, Debrecen.

Dénes Iván Zoltán, ed., 2006. Liberty and the Search for Identity. Liberal Nationalisms and the Legacy of Empires. Central European University Press, Budapest – New York.

Dénes Iván Zoltán, szerk., 2008. Liberalizmus és nemzettudat. Dialógus Szabó Miklós gondolataival. Argumentum Kiadó – Bibó István Szellemi Műhely, Budapest. Eszmetörténeti Könyvtár 8.

Erdődy Gábor, 2001. A német hisztéria gyökerei: mo­dernitás és nemzetté válás dilemmái (1806–1914). In Dénes Iván Zoltán, szerk., 2001. 93–109.

Erős Ferenc, 1993. A válság szociálpszichológiája. T-Twins Kiadó, Budapest.

Erős Ferenc, 2007. Trauma és történelem. Szociálpszichológiai és pszichoanalitikus tanulmányok. Jószöveg Műhely Kiadó, Budapest.

Ferrero, Guglielmo, 1951. Les deux révolutions françaises, 1789–1796. Éditions de la Baconnière, Neuchatel.

Ferrero, Guglielmo, 2000 (1936). Kaland. Bonaparte Itáliában 1796–1797. Ford. Bibó Judit. Osiris Kiadó, Budapest.

Ferrero, Guglielmo, 2001 (1945). Hatalom. A legitimitás elvei a történelemben. Ford. Járai Judit. Utószó: Ferenczi László. Kairosz Kiadó, Budapest.

Ferrero, Guglielmo, 2002 (1940). Újjáépítés. Talleyrand Bécsben 1814–1815. Ford. Bibó Judit. Osiris Kiadó, Budapest.

Fülep Lajos, 1934. Nemzeti öncélúság. Válasz, 1. 2–23.

Janowski, Maciej, 2004. Polish Liberal Thought before 1918. Central European University Press, Budapest – New York.

Jedlicki, Jerzy, 1999. A Suburb of Europe. Nineteenth- Cen­tury Polish Approaches to Western Civilization. Central European University Press, Budapest – New York.

Kis János, 1993. Az állam semlegessége. Atlantisz Kiadó, Budapest.

Kis János, 2000. Alkotmányos demokrácia. Három tanulmány. Indok, Budapest.

Kis János, 2004. A politika mint erkölcsi probléma. Irodalom Kft., Budapest.

Kis János, 2008. Az összetorlódott idő. In Dénes Iván Zoltán, szerk., 2008. 449–469.

Kovács Gábor, 2004. Az európai egyensúlytól a kölcsönös szolgáltatások társadalmáig. Bibó István, a politikai gondolkodó.Argumentum Kiadó – Bibó István Szellemi Műhely, Budapest. Eszmetörténeti Könyvtár 3.

Kovács Gábor, 2008. Az utolsó kísértés – változatok a hatalomra. Politikai eszmetörténeti tanulmányok. Liget, Budapest.

Langewiesche, Dieter, 1988. Liberalismus in Deutschland. Suhrkampf, Frankfurt am Main.

Lányi Kamilla, 2007. Piacok, globalizáció, harmadik út. KOPINT-DATORG Információs ZRt., Budapest.

Laski, Harold Joseph, 1941. The Germans: Are They Hu­man? A Reply to Sir Robert Vansittart. Gollancz Ltd., London.

Leersen, Joep, 2006. National Thought in Europe. A Cultu­ral History. Amsterdam University Press, Amsterdam.

Leopold Lajos, 1917. Elmélet nélkül. Benkő Gyula könyvkereskedése, Budapest.

Lust Iván, 2009. Vágy és hatalom. Animula Kiadó, Budapest.

Mishkova, Diana, ed., 2009. We, the People: Politics of National Peculiarity in Southeastern Europe. Central European University Press, Budapest – New York.

Neilson, Francis, 1944. Hate, the Enemy of Peace: a Reply to Lord Vansittart. /S.I./.

Nipperdey, Thomas, 1983. Deutsche Geschichte 1800– 1866. Bürgerwelt und starker Staat. C. H. Beck, München.

Parliamentary Peace Aims Group, 1943. Germany’s Re­cord: a Reply to Lord Vansittart. /London/.

Perecz László, 2008. Nemzet, filozófia, „nemzeti filozófia”. Argumentum Kiadó – Bibó István Szellemi Műhely, Budapest. Eszmetörténeti Könyvtár 7.

Rawls, John, 1997 (1971). Az igazságosság elmélete. Ford. Krokovay Zsolt. Osiris Kiadó, Budapest.

Rawls, John, 1993. Political Liberalism. Columbia Uni­versity Press, New York, The John Dewey Essays in Philosophy 4.

Rawls, John, 2001. The Law of Peoples with The Idea of Public Reason Revisited. Harvard University Press. Cambridge, MA – London.

Romsics Gergely, 2009. A lehetetlen művészete. Diplomácia, erőegyensúly és vetélkedés a klasszikus realizmus elméletében.Osiris Kiadó, Budapest. A külpolitika világa.

Romsics Gergely, 2010. Nép, nemzet, birodalom. A Habsburg Birodalom emlékezete a német, osztrák és magyar történetpolitikai gondolkodásban, 1918–1941. Új Mandátum Könyvkiadó, Budapest. Habsburg Történeti Monográfiák 9.

Romsics Ignác, 2004. Múltról a mának. Tanulmányok és esszék a magyar történelemről. Osiris Kiadó, Budapest.

Romsics Ignác, 2006. Az 1947-es párizsi békeszerződés. Osiris Kiadó, Budapest.

Sheehan, James J, 1993. German History, 1770–1866. Oxford University Press, Oxford.

Sheehan, James J, 1999. German Liberalism in the Nine­teenth Century. Humanitiy Books, New York.

Szabó Lőrinc, 1958. Örök barátaink. A költő kisebb lírai műfordításai. I–II. Szépirodalmi Kiadó, Budapest.

Trencsényi Balázs, 2007. A politika nyelvei. Eszmetörténeti tanulmányok. Argumentum Kiadó – Bibó István Szellemi Műhely, Budapest. Eszmetörténeti Könyvtár 6.

Trencsényi Balázs, 2011. A nép lelke. Nemzetkarak­tero­ló­giai viták Kelet-Európában. Argumentum Kiadó – Bibó István Szellemi Műhely, Budapest. Eszmetörténeti Könyvtár 14.

Trencsényi Balázs et alia, eds, 2006, 2007, 2010. – Dis­courses of Collective Identity in Central and Southeastern Europe (1770–1945). Texts and Commentaries. 1. Late Enlightenment – Emergence of the Modern ’National Idea’, 2. National Romanticism – The Formation of Na­tional Movements, 3/1. Modernism – Representations of National Culture. Central European University Press, Budapest – New York.

Vansittart, Robert Gilbert, 1941a. Black Record: Ger­mans’ Past and Present. H. Hamilton, London.

Vansittart, Robert Gilbert, 1941b. Roots of the Trouble. London.

Vansittart, Robert Gilbert, 1942. Lessons of My Life. Fight for Freedom, London

Vansittart, Robert Gilbert, 1943. Broadcast … to the U.S.A. on August 1st, 1943. London.

Vansittart, Robert Gilbert, 1944. The Leopard and the Spots. Hutchinson & Co., London – New York.

Vansittart: Robert Gilbert, 1945. The German Octopus. Hutchinson, London.

Vansittart, Robert Gilbert, Baron, 1958. The Mist Pro­cession: the Autobiography of Lord Vansittart. Hutchin­son, London.

Walicki, Andrzej, 1994. Poland between East and West. The Controversies over Self-Definition and Modernisation in Partitioned Poland. Harvard University Press, Cam­bridge, MA.

http://www.baltictimes.com/news/articles/17774/

http://cliftonchadwick.wordpress.com/2010/05/17/baltazar-garzon-crusading-spanish-judge-suspended-finally/

http://www.oxforddnb.com/view/printable/36630

http://www.ulb.ac.be/droit/cdi/Site/Bourquin.html

Rövidítésjegyzék

BIM: Bibó István munkái. Centenáriumi sorozat. 1. Az államhatalmak elválasztása. Argumentum Kiadó – Bibó István Szellemi Műhely, Budapest, 2011, 2. Politikai hisztériák. Argumentum Kiadó – Bibó István Szellemi Műhely, Budapest, 2011.

MTAKK: Magyar Tudományos Akadémia, Könyvtár, Kézirattár.

VT: Bibó István: Válogatott tanulmányok. I–IV. Vál. Huszár Tibor (I–III.), ifj. Bibó István (IV.), szerk. Vida István (I–III.), ifj. Bibó István (IV.). Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1986, 1990.