1

A Zeneakadémia építéstörténetét nemcsak azért érdemes tanulmányozni, hogy megtudjuk, mennyire felel meg a Nietzschétől eredeztetett széplelkű Apollón kontra ordenáré Dionüszosz elveknek, hanem mert kiderül, hogy eredetileg egyetlen új épületbe akarták költöztetni a színi- és a zeneakadémiát. Az utóbbinak a tanári kara ezt a „veszedelmes” elképzelést a színésznövendékek laza erkölcsére tett célzásokra épülő „érveléssel” tudta végül megakadályozni. Érdekes, miként terveztették az épületet pályázat nélkül, és abba miként próbált beletenyerelni Wlassics Gyula vallás- és közoktatási miniszter. A minisztériumot egyébként erősen támadták amiatt, hogy pályáztatás nélkül adta ki a megbízást Korb Flórisnak és Giergl Kálmánnak. A Vállalkozók Lapjában írták: „Nem tudom, ki a szerencsés »megbízott«, de lelkem teljes erejével tiltakozom ellene, hogy az ily természetű tervező megbízásokat kéz alatt pajtásoknak adják!” A volt bíró, jogászprofesszor Wlassics a parlamentben is szóba hozta az építendő Zeneakadémia stílusát, és közölte, hogy „a szecessziós stílust nem szeretem” – helyette magyar stílust követelt. Erre válaszolt a kor neves kritikusa és szakírója, Lyka Károly a Művészet című lapban: „…kötve hisszük, (…) hogy sikerülni fog egy olyan hivatalos anya-mikrométert beszerezni, mellyel majd meg lehet állapítani a »szecessziós« és a »magyar stílus« közt hirdetett különbözetet és távolságot, amely két ilyfajta művet egymástól elválaszt.” E vita még javában folyt, amikor megbukott a kormány, és a miniszter (nyolcévi, a millenniumot is magában foglaló regnálás után) távozott posztjáról.

Az új miniszter már nem követelt magyaros stílust. A pályázat nélkül tervezett épület 1907 szeptemberében, háromnapos ünnepségsorozattal nyílt meg. Komplex stílusvilágát nem lehet egyetlen terminussal leírni. Nincs ember, aki ne tartaná a kor egyik legnagyobb épületének. A pályáztatás nagy barátját, Simplicissimust is beleértve. Ebben az esetben kénytelen lesütni a szemét, és félrenézni.

2

Ha az ember még nincs harmincéves, és máris válik, és egy végzős akadémista mezzo után kajtat, hát persze hogy elmegy a vizsgakoncertre a kisterembe. Ha a fellengzős gesztusok híve, egy csokor vörös rózsa is könnyen a keze ügyébe kerül.

Az első rész barokk áriái el is bűvölik, aztán a disszonáns XX. századi dalok jönnek… Azt nem biztos, hogy érti, hogy miért néznek rá furcsán a mord professzorok, amikor a csokrot a műsor után a színpadra hajítja… Talán nem láttak még hosszú hajú, pulóver alatt a nadrágból kihúzott fehér inget hordó, zenebolond szerelmest? Este, a kiskocsmában aztán leesett a tantusz – a mord professzorok szerint az igéző szemű mezzo a modern dalokat hamisan énekelte… Hármasra értékelték… Szerintük közepeshez nem jár a csokor.

Ha az ember negyvenéves, és a történelem forgószele a kulturális államtitkárságba pottyantja, néhány hétig azt hiszi, hogy elég, ha beszél, az emberek az ő bülbülszavára kíváncsiak, ahelyett hogy például a jövő évi költségvetésért lobbizna. Így került Simplicissimus a Zeneakadémia száztizenvalahányadik tanévének megnyitójára.

Kérdezték, akar-e szólni – és persze hogy. „Kedves diákok, irigylem Önöket, hogy Európa egyik legszebb tanintézetébe járnak” – így kezdődött a rögtönzött üdvözlet. „A régiek már biztosan alaposan megnézték ezt a termet, úgyhogy csak az elsősök kedvéért mondom el, hogy van itt két nagyon érdekes latin felirat. Az egyik így szól: Sursum corda, azaz »emeljétek fel a szíveteket«, a katolikus liturgiából, a másik: Favete linguis, ami kb. azt jelenti, hogy »tartsátok a szátokat«, ez Cicerótól és Horatiustól van… Ennél jobb tanácsokat én se adhatok. Jó tanulást kívánok.” Hatalmas tapsot kapott. Boldogan indult a pályaudvarra a Velencébe induló vonathoz… Milyen jó is államtitkárnak lenni, ha ilyen könnyű sikereket aratni.

Másnap, amikor éppen a magyar biennálé-pavilon átépítőjével alkudozott, rémülten hívta Pestről a főnöke, a langaléta csodagyerek miniszter. „Interpellálnak a Parlamentben a Zeneakadémia évnyitója miatt. Mi a fenét mondtál tegnap?” A konzervatív tanári kar vérig sértve érezte magát, a második latin kifejezést nyílt politikai fenyegetésnek vették. Így is mesélték elvbarátaiknak.

3

Hát megnyílt végre a koncertterem. Pontosan úgy történt, ahogy ezt egy nagyhagyományú európai kultúrországban kell. Az eredeti tervekhez mindenben visszatérő restaurálás, technikai modernizáció (klimatizálás, végre!) és funkcionális modernizáció az udvarok lefedésével – ám ott nem tesznek úgy, mintha az új büfé, könyvtár és konferenciaterem is Korb és Giergl munkája lenne. Ellenkezőleg, azok XXI. századi terek. Igen, igen, igen: a régi és az új szimbiózisa sokunk régi vesszőparipája, a nyerő recept lehet az újjászületett intézmény, Budapest és az egész ország számára.

Odabent a Nagyteremben az ismerős érzés mellett néhány markáns változás. Eltűnt a zöld primátusa, helyette a falak egy foltos mélybarna árnyalatban tündökölnek – ezt hozta ki a gondos kutatás. (Ahogy a régi viccben mondják: „nekem – speciel – tetszik”.) A függönyök mintha legutóbb nem ilyen világos színűek lettek volna. De Olaszországból rendelték, valószínűleg ugyanazon szövőszéken készültek, mint az eredeti. A legnagyobb változás azonban a fa lambéria a földszinten és körben végig, még a pódium előtt is: a cirádás arany díszítés. Ezt hamar meg fogjuk szokni. A modern technika egyébként bámulatosan láthatatlan, amerre nézünk. Dávid Ferenc művészettörténész, a restaurálás spiritus rectora a megnyitó előtt azt újságolta nekem, hogy mennyire örül, hogy az összesen 421 km (!) vadonatúj gyengeáramú vezetéket ennyire el tudták rejteni…

Óriási, örömteli változás hogy eltűnt a nyikorgó padló, gumiágyra helyezett akácparketta váltotta fel, és mindössze két sor feláldozásával kényelmes sorközök keletkeztek. Hiszen százhat év alatt jelentősen nőtt az átlagmagasság…

De a tágasság érzete mindenütt jelen van. Az előcsarnokban már nincs büfé, nincs egyre nagyobb teret elfoglaló lemezárus (sajnos hanglemez se nagyon van már – boltot már nem volt érdemes kialakítani). És az első emeleten valóságos bálterem fogad minket. Ott nincs már ruhatár, eredetileg nem is volt. Valóságos bálterem, fogadásokra nagyszerűen alkalmas. Általában is, mostantól érdemes fél órával hamarabb érkezni, kávéháznak használni az új büfét, korzózni és beszélgetni az ismerősökkel. És még egy fontos változás: az alagsorban nyolc új női vécékabin… nem lesz több sorbaállás. Már lifttel is le lehet menni. Több is épült.

A Kisterem újra alkalmas operajátszásra.

Hogy lehet-e hiányérzetünk? A vezetőség látni valóan megirigyelte a Művészetek Palotája csinos hostesseit, és búcsút mondott az idős, mindentudó néniknek, akik „még látták a fiatal Kodályt”. Ezt még szokni kell. Sajnálom, hogy nincs víz a földszinti medencében. És kár, hogy az 1907-es építkezés emlékeként nem hagyták meg az akkor végtelenül korszerűnek ható központi porszívó csonkját. Mindkét földszinti oszlopban volt egy. Hát ez nem sok panasz, ugye?

Az első két szöveg forrása: Török András: Budapest Könyv, avagy Simplicissmus szerint a világ, Park Könyvkiadó, 2013, a harmadiké: Vademecum Hírlevél, 440. szám, időtlenített változata szerepelni fog a Budapest Könyv 2015. évi kiadásában.