Csak a kezemet

Mindig óvakodtam magamtól, mert csalok.
Például arcokra foncsorodó kelletlen zugmosolyt,
tükrös szívet a sötétkamrás-pitvaros lüktető helyébe,
cukrosat, vakot.
Kikeletet az összes krónikus belre,
hol elfekszem majd a fonákoldalon.
Egyszer lesz tavasz.

A terepszín épp olyan, mint a béka.
Beolvad, s csak egy kicsit süllyed-emelkedik a háta,
hideg a bőr, a nyálka, idővel bűzlik is,
mint a szomszéd Nándi bácsi epés,
kevertes hányadéka a kert végében
azon a sok-sok fogyó reggelen.
Talán eltűnnék hirtelen.
Végül tegnap feladtam komoly, de helytelen lottószelvényeket
először életemben,
és mára minden zöldesbarna, állott, bűnrossz tervemet,
egyet se látok lélegezni,
sáros utakon enyésznek szétlapulva.
A mimikrifestés… hm… sikertelen.

Mert van itt egy, ki nem átverhető.
Belülről szegel fel lassú képeket,
mindet, mit rajzoltatott velem magamról.
Kitép belőlem mézesbábot, szívet,
májat, vesét, fondorlatos belet,
hogy legyen végre hely-
nekem.

Pedig csak a kezemet figyelte.

Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: Vers

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.