Freyja alakja a Verses és a Próza Eddában

Talán egyik legkomplexebb, legnehezebben megérthető és értelmezhető jelensége európai kultúránknak az, amelyet deszakra­li­zá­cióként szoktunk emlegetni, vagyis az a folyamat, amely során egy valóságosan megélt vallás, amely kezdetben az élet minden szegmensét és elemét átjárja, lassan visszaszorul először csupán az intézményesült hit keretei közé, majd többnyire eltűnik a történelem süllyesztőjében.¹ A vallás soha nem mondhat le a normativitásnak arról az igényéről, hogy az emberi társadalom egészét meghatározza, ez eleve benne rejlik, s mihelyst kimondja azt, hogy vannak olyan területei az életnek, amelyhez nincs köze, már el is indult azon az úton, hogy felszámolja önmagát. Ennek következményeit érdemes végiggondolnunk az egyes kultúrák szépségfogalmára is. Ha ugyanis a vallásnak létezik egy ilyesfajta normatív igénye, akkor bizonyosan meghatározta, de legalábbis befolyásolta azt is, hogy mit tartottak szépnek. Némiképp elvont fogalmakkal kimondva: a sacrum és az aestheticum valaha egy volt, s ha szét is váltak a deszakralizáció folyamatának egy pontján, a szépségben mindig benne marad majd valami az istenekből, és természetesen fordítva is igaz ez. Ezek szerint egy adott kultúra szépségfogalmának vizsgálatához nagyon fontos adalékokat nyújthat számunkra, ha az istenekre is vet egy pillantást az esztéta; a legkézenfekvőbb pedig mindjárt a szépségistenek vagy még gyakrabban szépségistennők alakjának tüzetesebb megvizsgálása. Ha sikerül megfejteni, hogy egy szépségistennőnek milyen funkciója adta ezt a minőségét, talán közelebb kerülhetünk az adott kultúra szépségfogalmához is. E gondolatsor próbájaként e dolgozatban a skandináv mitológia szépségistennőjének, Frey­já­nak az alakját vizsgálom meg. Első lépésben röviden bemutatom a rendelkezésünkre álló forrásszövegeket; ezután a Verses és a Próza Edda szövegében veszem számba azokat a helyeket, ahol megjelenik az istennő; végül pedig igyekszem megfogalmazni azt, ha mindez elárult valamit számomra az északi mitológia szépségfogalmáról.

A skandináv az egyetlen az északi vallások között, amely többé-kevésbé egységes mitológiai rendszerként maradt ránk. Valószínűleg még pontosabbak vagyunk, ha így fogalmazzuk meg: ránk maradt e töredékes történeteknek, rítusoknak az egységes rendszerré összegyúrása olyan időből, amikor még nem tűnt el teljesen ez a hitvilág. Az elmúlt évszázadban jelentős erőfeszítések történtek a régészet részéről régi kultuszhelyek feltárásában, történészeink munkáját is méltatlan lenne hanyagolni, a legnagyobb lépést azonban a vallástörténészek tették. Mégis azt kell mondanunk, hogy amit mi skandináv mitológiának nevezünk, azt írásos forrásaink alapján állítottuk össze. Ezt a szintézist azonban csupán a fent említett műveket használva nem tudtuk volna megtenni. A skandináv mitológiához a két döntő jelentőségű forrásunk a Verses és a Próza Edda.

Az Eddák: a szövegek rövid története, magyar fordítások

Azt, hogy a skandináv mitológia nem csupán egymással összeilleszthetetlen fragmentumokban, hanem egységes rendszerként maradt ránk, egy izlandi püspöknek és államférfinak, Snorri Sturlusonnak² (1178/79–1241) köszönhetjük.³ Izland a magyarokhoz hasonlóan az ezredfordulón tért át a kereszténységre és vált szervezett királysággá, így nem csodálkozhatunk rajta, hogy a tizenharmadik század elejére S. Sturluson szükségesnek látta, hogy a mitológia jelentősebb eseményeiből összeállítson egy gyűjteményt a szkál­doknak, vagyis a vándorénekeseknek.⁴ Hogy az irodalom témája – hol többé, hol kevésbé krisz­tianizálva – a sagák által elbeszélt történetek maradtak, azon nincs semmi csodálkozni való, két-három évszázad kereszténysége után azonban ezek már nyilvánvalóan elkezdtek feledésbe merülni. Még kevésbé beszélhetünk ekkor már megélt hitről: ami korábban vallás volt, egyre inkább csupán az irodalom témájává vált, sőt az istenekről szóló történetekkel szemben előtérbe kerültek az emberi hősökről szóló mondák. S hogy a formákat is megőrizze, S. Sturluson megírta a Hát­tatal (Versformák mustrája⁵, latinul Clavis met­rica) című munkáját. Ebben százkét különböző strófafajtát mutat be az ifjú szkáldoknak. Hamar rá kellett jönnie azonban, hogy tanítványai számára a mitológiai utalások már nem jelentenek semmit, így következő lépésként a Skáldska­par­mál (A költészetről) című művét készítette el, amely mintegy feloldja és elmagyarázza ezeket. Ezután szükségét érezte annak, hogy ezt a mitológiát rendszerezve is megörökítse, ezt olvassuk a Gylfaginningben (Gylfi káprázata). Mikor e három különböző írását összeillesztette, megírta elé a Prológust, amellyel gyakorlatilag keresztény kontextusba helyezi az eseményeket és egyúttal megmagyarázza a pogány témaválasztást is. A teljes Próza Edda tehát négy különböző részből áll, a fordítások többnyire azonban csak a Gylfagin­ninget, vagy a Gylfaginninget és a Skáldskaparmálttartalmazzák anélkül, hogy említést tennének a másik kettőről.

S. Sturluson izlandi püspök tehát megírta kézikönyvét a szkáldoknak, amelyben bemutatja a skandináv mitológia lényegesebb elemeit, szereplőit, s számunkra ez e vallás elsődleges forrása. Úgy tűnik ez a munka széles körben ismert volt Európában, elsősorban természetesen Észak-Európában. E prózában írt könyv gyakran idéz verseket. Erre alapozva terjedt el az a vélekedés, hogy S. Sturluson megírta az Eddát⁶, de ez csupán a prózai, fiatalabb átírása egy idősebb, verses Eddának. Néhány évszázaddal később, 1643-ban egy újabb izlandi püspök, Brynjólfur Sveinsson fedezett fel egy kéziratköteget, amely sok egyéb mitológiai témájú verses mű mellett tartalmazta a S. Sturluson által idézett strófákat is, és minden jel arra mutatott, hogy ezzel magát azt a Snorri Eddájánál régebbi versgyűjteményt találta meg, amelynek létét korábban csak feltételezték, de amelyet S. Sturluson is bizonnyal használt, s amely azóta az óészaki mitológia legfontosabb forrásává vált számunkra. S. Sturluson műve nyomán az Idősebb, vagy a Verses Eddának nevezték el. Ezt hosszú ideig – még legjelentősebb angol fordítója, Benjamin Thorpe is így gondolta a huszadik század elején⁷ – Saemundr Sigfússon (1056–1133) keresztény papnak tulajdonították, s bár a tudományos konszenzus ezt mára már nem fogadja el, a Saemundar Edda név, különösen a német nyelvű szakirodalomban, a mai napig rajta maradt. Valószínűleg legcélszerűbb a Verses és a Próza Edda neveknél maradnunk, ha el akarjuk különíteni a kettőt, ez talán nem vet fel olyan filológiai dilemmákat, amelyeket akár a Saemundr és a Snorri nevét, akár a fiatalabb és idősebb Edda terminológiát használó megnevezések. Hiszen a dátumozás sem egyértelmű már: a kéziratok német kutatója, K. Schier például már egyenesen úgy gondolja, hogy a Verses Edda fiatalabb, mint a Próza; a kézirat legalábbis biztosan: az évszáza­dokig Koppenhágában, majd 1971 óta Rejkja­vík­ban őrzött Codex Regius ugyanis, amelyben később megőrződtek, az 1270-es években keletkezett. Sőt, szerinte azokat az azóta eltűnt kéziratokat is, amelyekről másolták ezeket a szövegeket, legkésőbb az 1250-es években⁸ vetették papírra. A Codex Regiusban megtalált szövegeket még a tizenhetedik században újabb felfedezések követték, s ma már kellően kaotikusnak tűnik a filológusok véleménye ahhoz, hogy a szövegek olvasója ne is érezzen kísértést lépést tartani a legújabb teóriákkal. Ez a két műgyűjtemény, a Verses és a Próza Edda tehát azok a ránk maradt írásos emlékek, amelyekre építve megismerhetjük a skandináv mitológiát és ezen belül is az istenpantheon egyik meghatározó alakját, Freyját.⁹

Mind a Verses Edda, mind a Próza Edda nyelve az óizlandi. Ez döntően meghatározta a szövegek recepcióját is, hiszen kevesen olvastak és még kevesebben olvasnak ma ezen a nyelven, ezért Európa jobbára a német fordításokból ismerte meg. Magyarul legelsőként a Trym-ének jelent meg Wigand János fordításában 1878-ban¹⁰, majd a huszadik század elején készült el Gábor Ignác fordításában egy rövid válogatás, leginkább a hősepikai versekből.¹¹ A teljes Verses Eddát Szász Béla fordította le először 1938-ban. Egy-két elszigetelt és részleges próbálkozás után 1985-ben fordította le N. Balogh Anikó a Codex Regiusban található teljes szöveget, és ezt szedte versbe Tan­dori Dezső¹². A Codex Regiusban található mitologikus énekeket Bernáth István is átültette magyarra. S. Sturluson Eddájának, a Próza Eddának megdöbbentő a magyar recepciója, hiszen gyakorlatilag nem létezik. Legelső fordítása 2005-ben készült el¹³, amely bár a legfontosabb részt, a Gylfaginninget tartalmazza, sőt a Skálds­kaparmál jó részét is, aHáttatalt pedig teljes egészében kihagyja. Másik, ennél jóval nagyobb hátránya, hogy a fordító, Bernáth István Skandináv mitológia című könyvének egy fejezetét adja csupán, önállóan nem jelent meg, így gyakorlatilag csak azok a mitológiával foglalkozó szakemberek tudnak róla, akik ismerik ezt a művet, egyetlen könyvtári katalógusba beírva sem találja meg az érdeklődő olvasó.

A Verses Edda szövegére két verstani eszköz nagyon jellemző: az első az alliteráció. A Tan­do­ri-féle magyar fordítás legnagyobb erőssége, hogy ezt sikerült visszaadnia. Nem csupán dísz ez a versen, de a betűkezdő rímek szervezik a sorokat és strófákat is. A legelső költemény, A völva jövendölése mindjárt így kezdődik:

„Hallván halljatok,
hős törzsökök,
Heimdall sarjai…”

A másik, számunkra még jelentősebb költői eszköz már egy trópus, egészen pontosan a metafora egy válfaja. A kenning összetett szóba vagy alárendelő szókapcsolatba sűrített metafora, amelyet végtelen gazdagsággal és változatossággal használ a szöveg. Így lesz a tenger bálnaút, hab árka, hal ország, a hering a tenger futó nyila, a vetőmag világgyöngy.¹⁴ Ezek azonban legtöbbször valamilyen mitológiai utalást tartalmaznak, pl. Odin lopása, Ymir vére. Éppen ezért megérteni csak háttértudás ismeretében lehet, ugyanakkor a ken­ning a legsajátosabb irodalmi eszköze ezeknek a szövegeknek: nagyon is elképzelhető tehát, hogy S. Sturluson célja a Próza Eddával nem volt más, mint ezek megtanítása a szkáldoknak.

E szövegek keletkezési ideje nagyon változatos. A szkáld költészet első virágkora a 800-as évek elején kezdődött, és valóban kevés és rövid szövegrészlet van a Verses Eddában, amelyet ennél régebbinek tartunk. A szövegek összeállítása, végső szerkesztése az 1200-as években történt. Szerb Antalnak igaza van, amikor azt írja, hogy Verses Edda a nyugati népek őskoráról beszél, s ilyen értelemben jóval korábbi állapotokat fest le, mint amilyet a homéroszi eposzok a görögségről.¹⁵ A végső szerkesztés ugyan nagyon kései és itt-ott erősen érezhető a kereszténység hatása is, de a szövegek többsége még letelepült életmód előtti kaotikus társadalmi állapotokat tükröz. Sőt legfőbb erejét a szövegeknek az adja, hogy a sokszor akár mesterkélten is megformált szövegnek, amely tele van alliterációkkal és kenningekkel, tartalma annyira barbár, durva, amelyen meglepődik a görög–keresztény kultúrkörben felnőtt európai. Ezt Szerb Antal nagyon negatívan értékelte:

…nem hallgathatjuk el, hogy az angol, skandináv és kiváltképp a német utókor érdemén felül becsüli a germán hősköltészetet. Ez érthető is, a nemzeti érzés számára mindig drága lesz a nép ősi emlékezése – de a kívülálló nem tud részt venni ebben a lelkesedésben, visszatartja a dalok és sagák kegyetlen, embertelen lelkülete. Emberi és ezáltal művészi szempontból is messze elmaradnak a görög és biblikus őskor emlékei mögött.¹⁶

Hogy igaza van-e e lesújtó véleménnyel vagy sem, azt most nem tisztünk eldönteni, az azonban bizonyos, hogy a Verses Edda része a germán hősi költészetnek, a Heldendichtung-nak, sőt a Ni­belung-történet legkorábbi feldolgozását is itt olvassuk. S talán amikor Szerb Antal megírta A világirodalom történetét nem így volt, ma sokkal inkább az a helyzet, hogy Európa elfelejtette, hogy a görög–római és a keresztény gyökereken kívül mást is beolvasztott kultúrájába. S ha van más, aminek rendkívüli hatása volt, az éppen az északi mitológia, amelyhez legfőbb forrásunk a két Edda.

Próza Edda I.

A Gylfaginningban ezt találjuk a szépség és szerelem istennőjéről, Freyjáról:

Njörd Nóátúnban két gyermeket nemzett volt. A fiút Freynek, a lányt Freyjának hívták. Szép külsejűek és erőteljes alkatúak voltak. Frey az ázok között a legpompásabb… Freyja pedig a legpompásabb az istennők között. Õ azon a helyen lakik az égen, melyet Fólkvangnak hívnak, innen lovagol ki a csatába, és az elesettek fele része az övé, másik fele Ódiné, ahogy a vers is mondja:

38. Fólkvangon
Freyja dönt,
Ki mely széket kapja.
Hulló hősök felét
Őtilde; hívja naponta,
Másik felét Ódin.

Freyja csarnokát Tágastérnek hívják, de hatalmas is és gyönyörű. Ha útra kel, két macska által vont szekerén utazik. Õ az, aki leginkább hajlik a férfiak kérésére, és megtisztelő módon az ő neve alapján hívják a nemes asszonyokat frúrnak. Igen kedveli a szerelmes verseket. Szerelmi ügyekben üdvös dolog őhozzá fohászkodni.

A tágabb kontextust így vázolhatnánk: S. Stur­luson Svithiod királyának, amelyet körülbelül a mai Svédországgal azonosíthatunk, Gylfinek a kalandjába ágyazza a világ történetét. Gylfi mesz­sze földön híres volt bölcsességéről, nem is járunk nagyon messze az igazságtól ha az ószövetségi Salamon alakját idézi elénk, tudásának azonban természetes része volt a varázslásban való jártassága is. Gylfi csodálkozva döbbent rá arra, hogy bármi, amit az ázok¹⁷ akarnak, úgy is történik; nem tudott azonban dűlőre jutni abban a kérdésben, hogy ez annak köszönhető, hogy ezt természetes képességeik teszik lehetővé számukra, vagy ők is náluk erősebb istenektől kapják. Ez első pillantásra részletkérdésnek tűnhet ugyan, valójában azonban az ázok számára minden ezen múlik! Hiszen azt takarja ez a kérdés, hogy van-e az ázoknál magasabb hatalom, vagy ők a legma­ga­sabbrendű lények? A kérdés olyannyira fontos volt Gylfi számára, hogy elindult Asgardba¹⁸ megtudni az igazat, egy idős ember alakját öltve magára. Az ázok azonban természetesen átláttak ezen a ravaszságon és tudták, hogy Gylfi király közeledik, így egy illúzióval fogadták amint belépett Asgardba. A történet, amely egészen idáig emberi keretek között még könnyedén feldolgozható, egyszerre átlép az istenek világába, ugyanakkor éppen azt is mutatja, hogy milyen könnyen megcsalja magát az ember, ha olyan területre merészkedik, ahol voltaképpen nincs keresnivalója. Gylfi, aki azt hiszi hogy ő csapja be az ázokat, maga válik becsapottá, és S. Sturluson műve azt az illúziót meséli el, amelyet a svéd király, kora legbölcsebb embere és legnagyobb mágusa átél: valójában egy beavatásmítosz ez. Asgardban Gylfi Valhallába¹⁹ ér, ahol Ganglernek nevezi magát, és éjszakai szállást kér. A királyhoz kísérik, a trónteremben azonban három trónon három király ül, akik biztosítják arról, hogy szívesen vendégül látják. Gylfi hamar a tárgyra tér és megkérdezi, hogy ki az, aki a legbölcsebb a palotában, akinek feltehetné a kérdéseit. A három-egy király, Har²⁰ maga vállalkozik erre, azonban még az illúzióban sem cserélhet gazdát a tudás tét nélkül: a kikötés az, hogy ha Gylfi kevesebbet tud annál, akit faggat, végül az életével kell fizetnie. Így indul el egy beszélgetés, amely során a svéd király kikérdezi az asgardi illúzió-királyokat a világról, s ebből a beszélgetésből értesülünk a skandináv mitológia főbb pontjairól. Kiváló megoldás ez S. Sturlu­sontól: ebben a párbeszédes-kikérdezős formában természetes ötvözetnek tűnik a beszélgetés során a régi sagák szabad elmondása és a verses idézetek, sőt ez a forma akár tanulásra is kiválóan alkalmas lehet. Meglepő a formai hasonlóság a kérdés-felelet formájában megfogalmazott kate­chiz­musok, mint például a természetesen jóval későbbi Heidelbergi Káté és a Próza Edda között, S. Sturluson azonban gyönyörű mitikus keretben, Gylfi történetének a keretében helyezi el a világról való tudnivalókat. Felépítését tekintve először a kozmogóniát olvassuk: hogyan jöttek létre az első élőlények, akik azután elkészítették a földet és a mennyet, majd megteremtették az embereket is, és a kapcsolópontot az emberek és istenek között. Ezután az istenvilág szisztematikus tárgyalása következik a főistenektől az egyre kevésbé jelentős istenekig, végül pedig egyfajta eszkha­tológiát olvashatunk a fennálló világ pusztulásáról és a következő létrejöttéről. Freyja fenti leírását a középső részben találjuk. Miután Gylfi illúziójában megismerkedtünk Ódinnal, Thórral és Baldr-ral, a három legjelentősebb istennel, Njörd isten és felesége, Skadi következnek, majd kettejük gyermekei, Frey és Freyja.

Hogyan tudjuk rekonstruálni Freyja alakját S. Sturluson alapján? Az első és legfontosabb, hogy Freyja bátyjával és apjával együtt nem az ázok családjába tartozik. Valószínűleg egy hatalmi harc nyomait találjuk itt meg, olyasfélét, amilyenről Hésziodosz számol be nekünk a görög mitológiában az egymást követő istennemzedékek harcában, amikor is Uranoszt Kronosz, majd őt fia, Zeusz taszítja le trónjáról. A ván istenek idősebb generációnak tűnnek, mint az ázok, azonban nem egy nemzetségből származnak velük. A két istencsalád harcának nyomai itt-ott felfedezhetők a sagákban éppúgy, mint S. Stur­lusonnál másutt, de a harc kimenetele már kettős. Nem egyértelmű ugyanis, hogy az ázok nyertek-e vagy sem? A tény, hogy ők uralkodnak, erre engedne következtetni, S. Sturluson szerint azonban a békekötés zálogaként nem csupán a vánok küldtek egy túszt az ázok közé, de az áz Hoenir is így került a vánok közé. Lehetséges, hogy földrajzilag érdemes elkülönítenünk a két istencsoportot, eszerint a magyarázat szerint a vánok ugyanolyan hatalmú istenek, mint az ázok, csak másutt uralkodnak. De az is bizonnyal igaz, ha szociológiai szempontból vizsgáljuk, hogy „…a vánok tisztelői inkább egy matriarchális földművelő társadalom tagjai voltak, míg az ászok hívei egy patriarchális állattenyésztő társadalomból kerültek ki.”²¹ Valószínűleg két isten­pan­theon lassú összeolvadásának nyomait őrizték meg számunkra ezek a történetek, amelyek közül – a ván istenek alakját nézve – valószínűbb, hogy a vánok voltak az idősebbek.²² Származását tekintve tehát Freyja Njörd isten lánya, aki vánként került az ázok közé: valamiképpen kilóg tehát az áz pantheonból. Njörd S. Sturluson szerint a szél, a tenger és a tűz istene. Feljegyzi róla, hogy elsősorban halászok és hajósok hívták segítségül. Legfontosabb tulajdonsága, hogy nagyon gazdag, és e gazdagságából kedve szerint osztogat azoknak, akik kérik tőle; ezt valószínűleg úgy kell értenünk, hogy egyfajta termékenységisten volt, akitől függött elsősorban a halászat sikere. Lakhelye Noatun, amely a tenger mellett fekszik. Freyja anyja Skadi, aki a hegyi óriások közül származik. Hogy ez a furcsa házasság hogyan köttetett meg, azt aSkáldskaparmálból tudjuk meg. Skadi édesapja Thjassi óriás volt, akinek Loki kiszolgáltatta Idunt és Idun almáit. Thjassi oldaláról nem is történt semmi törvénytelenség, a megállapodás pontjait maradéktalanul teljesítette, ahogyan Loki is az ázok háta mögött. Idun aranyalmáinak távolléte azonban súlyos következményekkel járt, hiszen csak úgy tudták elkerülni az öregséget az ázok, hogy az aranyalmákból ettek. A bűnt hiába Loki követte el, minden áz érdeke volt hogy azonnal visszakerüljenek, így együtt mentek el Thrimheimba és megölték Thjassit. A gyilkosság teljesen igazságtalan volt, S. Sturluson egyetlen hatásos mondatban foglalja össze: „Nevezetes gyilkosság volt ez.” Valóban az volt, bosszút is követelt, és az óriás lánya, Skadi vállalta magára, hogy fegyvereivel elindul eleget tenni a méltánytalanságért. Az ázok tudván, hogy a lány ügye jogos, kárpótlást ajánlottak neki, amely szerint egyrészt Ódin Thjassi szemeit csillagként felhelyezni az égre, a második feltétel az volt, hogy az ázok megnevettetik Skadit, a harmadik pedig, hogy férjet választhat magának az ázok közül, de úgy, hogy csak a lábfejüket nézheti meg. Az óriáslány a mindenben tökéletes Baldurt szerette volna, ám nem tudhatta, hogy Njörd lábfeje szebb mint Balduré. Így lett az óriáslány Njörd mátkája.²³

Házasságuk nem sült el éppen szerencsésen: Njörd ragaszkodott ahhoz, hogy a tengerparton lakjon, míg Skadi Trymheimnak, a sziklás hegyeknek volt betege, egyikük sem bírta ott, ahol a másik élni tudott, így végül szétváltak útjaik. A két gyermek apjukkal maradt, bár gyermekkorukról nem tudunk többet, már felnőtt, erejük teljében lévő istenekként ismerjük meg őket. S. Stur­luson kiemeli, hogy mindketten kivételesen erősek és kivételesen szépek voltak. Frey az eső és a napsütés ura, így aztán az egyik legnagyobb kultusszal rendelkezett az istenek között, a jó termésért, szüretért és ráadásul a békéért is hozzá kellett fordulniuk a Midgardban élőknek, vagyis az embereknek, s mindezek mellett atyjához hasonlóan gazdagságot oszt szét közöttük. Az ő alakjában is igen erős tehát a termékenység, sőt, mintha azt a funkciót látná el, amelyet neve alapján egyébként atyjának tulajdoníthatnánk. Valószínűleg nem járunk messze az igazságtól, ha úgy gondoljuk, hogy idővel Frey kultusza jóval hangsúlyosabb lett Njördénél, átvette feladatait, s hogy mégse tűnjön el teljesen az atya alakja, egyfajta funkciómegoszlás alakult ki közöttük, amely során Njördé lett a tenger, Freyé pedig a szárazföld. Hogy Frey és Freyja ikrek voltak-e, nem tudjuk pontosan, azt azonban igen, mint később látni fogjuk, hogy szeretők biztosan.

Annál meglepőbb, amit ezek után Freyjáról megtudunk S. Sturluson elbeszélésében. Zavarunkat csak növeli, ha valamelyest ismerjük a különböző mitológiai enciklopédiák szócikkeit, akik rendesen a szépség és szerelem istennőjeként írják le, majd ezek után erősen küzdenek, hogy bármi eltérőt mondjanak róla, mint hogy bátyjának női párja. Itt elsőként azt tudjuk meg, hogy kegyelmes, az istennők közül ráadásul ő tűnik fel a legkedvezőbb színben. A legfontosabb azonban, amit megtudunk róla, az, hogy a csatában megöltek feléről ő dönt, míg másik fele Ódint, a főistent illeti meg.²⁴ Az einherjar azok a harcosok, akik bátran esnek el a csatában, ők kerülnek haláluk után a Valhallába, ahova Gylfi királyfi is betoppant víziójában, s ahol reggeltől estig bőséggel esznek az elfogyhatatlan húsú vadkan húsából és isszák a mézsört, melyet a valkűrök szolgálnak fel nekik. Valhalla a hősök csarnoka, aminek felbecsülhetetlen eszkhatológiai jelentősége van, hiszen az ittlévő hősök alkotják majd az ázok seregét a végső csatában, a Ragnarokban²⁵, amikor is el fog pusztulni ez a világ a most uralkodó istenekkel együtt. Ragnarok a rossz és a jó végső küzdelme, amelyben végül kölcsönösen kiirtják egymást, hogy valami egészen más kezdődhessen. A harctéren elhullottak feléről Freyja dönt tehát, hogy Hélbe, a holtak tanyájába kerülnek-e vagy sem. Azok a hősök, akikről Ódin dönt a Val­hallába kerülnek, Freyja része viszont Sessrum­nirba, ami Folkvang része. Hogy ők is ugyanúgy részt vesznek majd a végső ütközetben az ázok oldalán, azt csak valószínűsíthetjük, későbbi sorsukról nem maradt fenn szöveg.

Az istennő második funkciója a fenti idézet alapján mindenképpen bizonytalan, és az eredeti szöveg ismerete híján nem is mondhatunk róla semmit. A szöveg legnagyobb hatású angol fordítása szerint „She lends a very favourable ear to those who sue to her for assistance.”²⁶ A fordító sajnos kikerüli, hogy világossá tegye: általánosan kegyes azokkal, akik segítségül hívják őt, vagy azokhoz fordul segítőkészen, akik szüléskor könyörögnek hozzá? Mindkét lehetőséget alá tudjuk támasztani: az első esetben Óttarra, a férjére gondol­ha­tunk²⁷, a második elképzelést az Oddrúnargrátr támasztaná alá²⁸. Egészen máshogy érti azonban az eredeti szöveget a magyar fordítás, és könnyen elképzelhető, hogy ezzel igaza is van: „Õ az, aki leginkább hajlik a férfiak kérésére.” Ez inkább harmóniában áll azzal a képpel, amelyet kapunk róla.

Harmadszor pedig azt tudjuk meg róla, hogy a szerelmesek igyekeznek a kedvében járni, tehát a szerelem felett valamiképpen hatalma van. Egy attribútumát is elárulja nekünk Izland törvénymondója: kocsiját, amelyet két macska húz maga után. Az istennő e leírásában tehát megtaláljuk azt, hogy a szerelemhez valóban köze van, emellett, és ennél jóval hangsúlyosabban a halottak feletti bírói funkcióban látjuk. Hacsak az első állítást nem értelmezzük szépségként: „Freyja pedig a legpompásabb az istennők között”, egyelőre nem sokat tudunk Freyjáról mint szépségistennőről.

Verses Edda

Jóval nehezebb dolgunk van akkor, ha a Verses Edda alapján kíséreljük meg megérteni Freyja alakját. Elsősorban természetesen azért, mert ez nem összefüggő szöveg, hanem versek gyűjteménye, egy-egy összegyúrt költeményen belül is nagyon bonyolult szövegrétegekkel, amelyeket elkülöníteni nem lebecsülendő munka egy filológusnak, s így nem is alkot rendszert oly módon, ahogyan S. Sturluson műve teszi. A Verses Edda Tandori-féle fordítása a Codex Regiusban található szövegeket adja vissza, három kategória alá sorolva őket: a mitologikus, hősi és a vegyes énekeket. Ezek közül a mitologikusban négy, a hősi énekek között egyszer fordul elő Freyja, ott is csupán érintőlegesen, és a vegyes énekek között is megtaláljuk egyben, a vegyes kategória azonban a magyar kiadás sajátja, ahova a mitologikus énekek egyes tisztázatlan betoldásait gyűjtötte ki a szerkesztő. Ebben az eloszlásban semmi meglepő nincs számunkra, hiszen a mitologikus énekek azok, amelyek az istenek világát mutatják be, a hősi énekek kiváló emberek kalandjairól tudósítanak: szükségszerű tehát, hogy amit az istennőről tudunk, azt az első nagyobb egységből ismerjük meg.

A Völuspá: A völva jövendölése

Akkor a hatalmasok
helyet foglaltak,
ítélő istenek szent,
sérthetetlen tanácsa:
ki mérgezte meg
a levegőeget,
s ki adta óriásoknak
Ódin asszonyát.²⁹

A Völuspá, vagyis A völva³⁰ jövendölése nem véletlenül a legelső az énekek között: a jósnő egyes szám első és harmadik személyben váltogatva Ódin kényszerítésére összefoglalja az eseményeket a világ keletkezésétől annak pusztulásáig. Nem csupán jóslat ez, de látomás is, leginkább az ószövetségi próféciák rokona. Sőt valószínűleg ennek egyes részleteit tarthatjuk a legkorábbinak, akár a 7. századinak, bár az egész mindenképpen összeállt legkésőbb a viking kor derekára (9–11. sz). A 11. században már idézi egy költő³¹, ám Snorri Eddájának keletkezésekor még biztosak lehetünk abban, hogy nem volt leírva. Két fő forrásunk hozzá a Codex Regius (R) és egy másik kódex, a Hauksbók (H), amely 1302–1310 közé tehető. A kettő közötti eltérésekből világosan kiderül, hogy két különböző, szóban élő változatok lejegyzései. Fontos forrásunk még a Próza Edda, amely több versszakot idéz belőle. Egyetlen, utolsó előtti strófáját datálhatjuk 14. századra, már világos keresztény utalásokkal, valószínűlegMáté evangéliuma egy versének parafrázisaként (Mt 24,30), ez mindenképp későbbi betoldás³². Szerzője, vagy talán így pontosabb: szerkesztője valószínűleg még pogány vallású izlandi, aki azonban már megismerkedett a kereszténység tanaival.³³

A Völuspában értelemszerűen a fő szerepet Ódin, Thór, Loki és Heimdall kapják az istenek közül, Freyja csupán egy félsorban említtetik. A magyar fordítás alapján sajnos ezt sem találnánk meg: a fenti idézet ugyanis Ódin asszonyáról beszél. Genzmer németjében azonban így hangzik ez a stanza:

Zum Richstuhl gingen
Die Rater alle,
Heilge Götter,
Und hielten Rat,
Wer ganz die Luft
Mit Gift erfüllt,
Ods Braut verraten
Riesensöhnen.³⁴

B. Thorpe fordításában pedig ezt találjuk:

Then went the powers all to their judgement-seats, the all-holy gods, and thereon held council: who had all the air with evil mungled? Or to the Jötun race Od’s maid has given?³⁵

Ha zavarunkat el akarjuk űzni, e ponton kénytelenek vagyunk az óizlandi szövegre is vetni egy pillantást, ahol ezt találjuk:

eða ætt jötuns
Óðs mey gefna.³⁶

Semmiképpen sem Ódin, hanem Ód³⁷ menyasz­szonyáról van szó ezen a szöveghelyen, vagy a magyar szóhasználat néha egyszerűen csak Ódunnak nevezi Freyja férjét (az események e pontján még csupán vőlegényét). Nem is lenne másként érthető! Egészen különös, hogy azt a történetet, amelyet e sorok felidéznek, mindegyik mitológiai enciklopédia tartalmazza, ám egyik sem hívja fel a figyelmet igazi helyére és jelentőségére, amely azonban világosan benne van a Völuspában. Az ázok erős, bevehetetlen lakhelye Asgard. Egy déróriás, Hrimthurs tett ajánlatot az ázoknak: Freyja kezéért, a holdért és a napért cserébe tizennyolc hónap alatt felépíti. Loki³⁸ tanácsára az ázok belementek ebbe, csupán az időt módosítva hat hónapra, ami teljesen lehetetlen vállalkozásnak tűnt. Az építkezés során Hrimthurs csupán a lovát használhatta, Svadlifarit, aki azonban mágikus képességekkel bírt, s ennek köszönhetően az ázok döbbenten látták, hogy három nappal a határidő lejárta előtt készen vannak a falak, és már csupán a főkapu hiányzik. Az ázok Loki istent okolták rossz tanácsáért és az alkuért, így követelték, hogy hozza helyre a dolgokat. A furfangos isten kancává változtatta magát, és elcsábította Hrimthurs lovát, aki nélkül az óriás nem tudta befejezni a munkát. Az egyezség értelmében így az ázok használatba vették a szinte teljesen elkészült Asgardot, és Thór megölte Hrim­thurst³⁹. A történet jóval több, mint Asgard építésének elmesélése. Egyrészt ezen a ponton kezdődik az óriások és az istenek állandó harca, amely Rag­na­roknál, az utolsó harcban csúcsosodik ki végül. Õrzi ez a történet halványan egy másik ellentét, az ázok és a vánok konfliktusát is, akik Vala­heimban laknak. És nem utolsósorban a legkiválóbb ló, a nyolclábú Sleipnir, aki úgy a Próza, mint a Verses Edda állandó szereplője, ekkor fogant. A Völuspát olvasva azonban érdemes még egy további összefüggést is észrevennünk. A szöveg szerint ez az esemény egészen meghatározó jelentőségű volt, amelyre csak később, az ázok és a vánok közötti harcban döbbentek rá. A déróriást ért igazságtalanság ugyanis nem maradhatott büntetlenül, az ázoknak sarcot kellett fizetni, s eszerint a két istencsalád közötti vita tárgya az volt, hogy vajon minden istennek eleget kell-e tenni az elkövetett bűnért, tehát a vá­noknak is, vagy csupán az ázok felelősek érte? E vita kapcsán tört ki a világ legelső csatája, amely végeztével összeült a ting, az istenek tanácsa megbeszélni a továbbiakat. E tárgyalás legfőbb témája az volt, hogy megkeressék, ki a hibás az elkövetett bűnért, s természetesen Loki irányába mutatott minden ujj. Továbbolvasva a Völuspát azt is látnunk kell, hogy ez volt a legelső alkalom, hogy isten (vagy talán a legelső alkalom hogy bárki?) tisztességtelen úton bánt el valakivel⁴⁰. A bűnbeesés, a megromlás története ez, amely után már nincs megállás, és amely állapot szükségszerűen halad Ragnarok felé. Az istenek vétkeznek tehát, a tragikus sorsú Baldr az egyetlen, akinek nincs bűne, ezért is lehet ő az, aki majd a világ pusztulása és újrateremtése után uralkodni fog. És itt kell kimondanunk azt a tényt, amely megkülönbözteti az északi istenpantheont akár a görögtől, de a keresztény istenképzettől végképp: ezek az istenek halandóak, és ez éppen bűnös voltukból következik. Hogy életük mégis hosszabb, mint az egyszerű emberé, az magyarázatot követel, erre szolgálnak Idun aranyalmái, amelyekből akkor esznek az ázok, ha úgy érzik, öregednek.⁴¹ Ez tehát az a történet, amelyben Freyja neve először felbukkan a Verses Eddában, még ha csupán mellékszereplőként is.

Az istennőről magáról viszont nem sokat tudunk meg belőle. Azt igen, hogy alakja valamiképp összekapcsolódik a holddal és a nappal⁴², hiszen hármójukat kérte fizetségül a déróriás. Az is elgondolkodtató, hogy miért épp Freyja kezét kérte, hiszen istennőknek nincsenek hiányában az ázok. És itt már olyan funkciójához érünk el az istennőnek, amely vagy abból fakad, hogy szerelemistennő, vagy pedig szépségéből – ez azonban sehol nincs világosan kimondva.

Grímnismál: a Grímnir-ének

Ugyanehhez a történethez kapcsolódik Freyja második megjelenése a Verses Eddában: a Grím­nir-énekben, vagyis a Grímnismálban. Bár erről az énekről lényegesen kevesebbet tudunk, mint a Völuspáról, jelentősége nem csekély, hiszen az előbbi után ebből kapjuk a legteljesebb, legrendszerezettebb képet az északi mitológiáról. Nagyjából a 10. századra tehetjük keletkezését⁴³, azonban sem szerzőjéről nem tudunk egyebet, és a szöveg különböző rétegeinek elkülönítésével is gondban vagyunk. Prózai prológus vezeti be és epilógus zárja az ötvennégy strófás verset. A kettő voltaképp teljesen elkülöníthető: az első történeti keretet ad a verses résznek, amely

a legfőbb isteni szájból származó mitológiai ismeretközlés. Ódin, olykor hosszú listákban, felsorolja az egyes istenek lakóhelyeinek és lovainak neveit, a Világfa lábától eredő folyókat, a fa gyökereit, a rajta-mellette élő lényeket, a valkyriákat, a pogány kozmogónia alkotóelemeit, a világ teremtését és berendezését, végül tulajdon álneveinek sorát.⁴⁴

A történetben Ódin Grímnirnek⁴⁵ öltözve látogat az emberek közé, hogy megtudja, Geirrod király hogyan bánik az idegenekkel. A gonosz király Ódint, akit egyszerű idegennek néz két tűz közé köti ki, és nyolc napig ott tartja étlen-szomjan. Egyedül a király fia szánja meg, s itallal kínálja a szenvedőt, aki cserébe beavatja az ifjút Asgard titkaiba. A túlvilágról való tudás az igazságos uralkodás feltétele – láttuk ezt már S. Sturluson Gylfi királyának alakjában is, így aztán az ifjú Agnár az egyik legnagyobb uralkodóvá vált később, miután atyja részegségében véletlenül megöli magát. Sok motívum ötvöződik ebben a történetben, egyrészt a tudás és az ital összefüggése, amely az Ódin-mítoszok központi magja, de ha tágítjuk látóterünket a jézusi logionnal való hasonlóság sem tudja elkerülni az olvasó szemét: „Aki inni ad nektek egy pohár vizet az én nevemben, mivel a Krisztuséi vagytok, bizony, mondom néktek, hogy el nem marad a jutalma.”⁴⁶ Freyját tekintve azonban számunkra Asgard bemutatása a fontos, hiszen ennek egy versszaka az istennő lakhelyéről szól:

Folkvang a kilencedik,
itt Freyja kegye határoz,
ki hol ül, ő mondja meg,
a hősi halottak felét
maga választja nap mint nap,
másik felét Ódin.⁴⁷

Sorrendben meséli el Ódin Asgard épületeit, így kérdéses, hogy mennyiben kell ezt egyúttal az istenek közötti hatalmi rendként is értenünk; Freyja mindenesetre a kilencedikként kerül említésre. Hogy ez az a strófa, amely a legtöbbet mondja el nekünk az istennőről, azt már abból is látjuk, hogy Snorri ezt az egyetlen versszakot idézte róla. Amit tehát innen tudunk meg az istennőről, az izlandi törvénymondó számára az volt a legfontosabb róla. Márpedig e strófa egyetlen funkcióját említi az istennőnek, mégpedig a halottak felett való döntés jogát. E szakasz alapján ez tűnik legfontosabb feladatának, sőt az egyetlennek, amelyet megemlít Ódin. Érdemes azonban együtt vizsgálnunk ezt a részt egy másik szöveghellyel, a Trym-énekkel.

Prymsqvda: a Trym-ének

Thór arra ébredt egy reggel, hogy félelmetes kalapácsát, a Mjölnírt ellopták. Loki Freyja tollruháját kölcsönkérve ment Trymhez, az óriások fejedelméhez, aki beismerte, hogy ő lopta el, s csak Freyja kezének ellenében hajlandó visszaadni. Loki és Thór együtt mentek Freyjához:

Elindultak akkor
fenséges szép Freyjához,
Tór ott először is
fennszóval ekképp szólt:
„Öltsd fel, Freyja,
menyasszonyi fátylad,
kérlek, induljunk ketten
óriások országába.”

Freyja iszonyú
indulattal felelt,
az ázok falai
mind megremegtek;
lehullt a Bríszingek
becses nyakéke:
„Fertelmes férfiéh
volna hírem azontúl,
ha veled tartanék, Tór,
óriások országába.⁴⁸

A problémát végül ravasz módon – újra csak Loki tanácsára – így oldották meg: Freyja kölcsönadta fátylát és nyakláncát Thórnak, aki így Freyjának öltözve ment el a lakodalomba. Egészen lebilincselő a humoros, ugyanakkor végtelenül izgalmas leírás arról, hogy a vacsora során az óriás több alkalommal is majdnem rájön arra, hogy becsapták. Végül azonban Thór, amint kézbe kapja Mjöll­nírt, megöli vele Trymet.

A Trym-ének kifejezetten szórakoztató szándékkal íródhatott, az udvari költészet egy darabja. Az Edda-versek között elég kései, 12. századi. A humorral és vicces csattanókkal teli izgalmas történet erős népszerűsége egy cseppet sem meglepő. A kompozíció egységessége miatt egyetlen szerző művének tekintik, a régebbi szakirodalom rendszerint egyenesen S. Sturluson művének tartja. Ha az Edda-versek közül kiemelve idézik, gyakran A kalapács hazahozatala (Hammarsheimt) néven utalnak rá.⁴⁹

Két attribútumát ismerjük meg Freyjának ebből az énekből, egyrészt a tollruháját, másrészt a nyakláncát. A tollruháját, amelyet szívesen és előszeretettel kölcsönöz nem csupán itt, de más történetekben is a többi istennek, az a mágikus tulajdonsága, hogy segítségével repülni tud, aki magára ölti. A számunkra jóval fontosabb attribútum azonban Freyja nyaklánca, a híres Brí­singamen, s mielőtt megnéznénk a fenti szöveget, érdemes egy pillantást vetni erre az ékszerre.

Sem a Verses, sem a Próza Eddából nem tudjuk meg a nyaklánc eredetének történetét, bár halvány utalások vannak rá. Ahonnan rekonstruálni tudjuk a történetet, az egy nagyon kései, 14. századi saga, az ún. Sörla páttr. Ez azonban már keresztény tanulságokra fut ki a végén, úgyhogy óvatosan kell bánnunk vele, ráadásul Freyja Ódin ágyasaként jelenik meg benne⁵⁰. Elég régi történetnek tűnik azonban a sagának az a rétege, amely a nyaklánc keletkezését meséli el. Eszerint Freyja az erdőben sétálva meglát négy törpét: Alfrigget, Dvalint, Berlinget és Grert. A négy törpe, a Brísingek éppen egy arany nyakláncot készítettek⁵¹, amelyet Freyja nagyon megkívánt. Kínált érte aranyat, ezüstöt, ám a törpék csak egyetlen esetben voltak hajlandóak átadni neki a nyakláncot: ha az istennő egy-egy éjszakát tölt mindegyikükkel. Mit volt mit tenni? Megkötötték az alkut. A nyakláncot ezután Freyja sohasem vette le, bár ha kivételesen mérges volt az jelezte, hogy a nyaklánc lepattant a nyakáról. Kövei olyan gyönyörűen ragyognak, mint maga a nap. Maga a nyaklánc egyébként egészen különös figyelmet kapott a kutatástörténetben, anélkül, hogy igazi funkciójáról bármiféle konszenzus született volna. Cotterell The Encyclopedia of Mythology-ja külön fejezetet nyit az északi mitológia ékszereinek, amelyek közül természetesen a Brísingamen a legjelentősebb (a Nibelungok gyű­rűjénél is!), s ebben Freyját mint termékeny­ségistennőt értelmezi.

The Brisingamen necklace was crafted by four dwarfs with such artistry that it glittered like a constellation of stars in the night sky. Around Freyja’s lovely neck it became an emblem of the fruits of the heavens and earth.⁵²

De más is azon a véleményen van, hogy egyfajta vegetációs és termékenységi szimbólumot láthatunk az ékszerben⁵³. Tiszteletreméltó az alapossága A. Meaney-nek, aki arra tett kísérletet, hogy a fennmaradt leírásokat egyes kő és drágakőtípusokkal összehasonlítva megpróbálja megállapítani, hogy vajon milyen ékkövek díszíthették a híres nyakláncot, bár elég kétséges hogy ez elmond-e nekünk bármit is a Brísingamenről⁵⁴. Az mindenesetre biztos, hogy Freyja nagy árat fizetett érte, és Ódin ezért megbüntette. Hogy szerelmi féltékenységből volt a büntetés, vagy inkább azt sejthetjük mögötte, hogy mint istennő rangján aluliakkal, az istenekkel ráadásul ellenséges viszonyban lévő törpékkel lépett szexuális kapcsolatba, nem tudjuk. Talán a bűn maga az az esztelen kívánság volt, amivel vágyott a nyakláncra, ez azonban nehezen eldönthető, ki-ki szája íze szerint értelmezheti Ódin büntetését. Ám a büntetés maga az, hogy Freyjának ezután kell ítélkezni a csatatéren meghaltak felett, ekkor kapja tehát bírói feladatát. Ami először szembetűnik az az, hogy valószínűleg később jelent meg az istennő alakjának ez az aspektusa, nem eredetileg tartozott hozzá, viszont ahogyan azt láttuk, később ez válik a legfontosabbá, legmeghatározóbbá. Mintha valami a lényétől alapvetően eltérő dolog lenne ez! Ami azonban még nagyobb talányként áll előttünk, az az, hogy ezt a feladatát Freyja büntetésből kapja. A holtak feletti ítélkezés, amely kétségkívül az egyik legnagyobb hatalmi pozíciót feltételezi, akkorát, amellyel Freyja bizonyosan nem rendelkezett az ázok között, miként származhat valami negatívumból? Freyja hatalma e kérdésben egyenlő a főisten Ódinéval, s csarnokába, a Sessrumnirba legalább olyan kiváló és éppen annyi hős kerül, mint Ódin Valhallájába. Hogy akár ez a bírói szerep, akár a Folkvangban élő hősök serege hogyan értelmezhető büntetésként olyan talány, amelyet a szakirodalom talán még fel sem vetett. E ponton kapcsolódik tehát ösz­sze a Brísingamen Freyja ítélőbírói funkciójával.

A Trym-ének fentebb idézett szakaszában vannak erősen homályos pontok. Legelőször is Freyja reakciója Thór kérésére: miért lenne Freyja híre „fertelmes férfiéh” ha óriáshoz megy feleségül? Egyáltalán: miért zavarta volna Freyját ez a hír, hiszen eddigi történeteiből úgy ismertük meg, hogy szexuális éhsége mindenki felé cseppet sem kellemetlen számára: nem egy szemérmes istennővel van dolgunk. A fordítás ez esetben meglehetősen pontosnak látszik; valószínűsíthetjük, hogy az óriások egy jellemző tulajdonságára utal ez. Már csak azért is fontosnak tűnne ez az információ a szakasz megértésében, mert nem csupán Freyja lesz nagyon dühös a hírre, de ezt az indoklást Thór is feltétel nélkül elfogadja, s azonnal összehívja a tinget, az istenek tanácsát. Annál is érdekesebb lehetne ez, hiszen Freyja, mint szerelemistennő egészen más színben tűnik fel előttünk, mint pl. az általában ismertebb görög Aphrodité. Kevésbé tűnik úgy a ránk maradt szövegek alapján, hogy a szerelem érzését adományozza ő az embereknek, a termékenységért, gyermekáldásért ő felel, de a szexualitást tekintve ő maga mintha inkább résztvevőként lépne fel. Egyértelmű példája ennek a Brísingamen eredetéről szóló saga, de az istennő következő megjelenése a Verses Eddában is mintha ezt mutatná: ezért lehet kérdés számunkra, hogy a Trym-ének ellentmond-e valamelyest ennek a képnek?

Lokasenna: Loki csúfolkodása

Loki:
Féktelen Freyja,
ismerlek, nyughass;
gyöngeség gyöngéje,
mind itt, ázok és álfok,
megszeretgethették
tehetős testedet.

Freyja:
Hazug a nyelved,
nyomorult hitvány,
majd még magadra kiabálsz
bajt a végén:
bosszús istenivadékok
haragja hajt haza innen.

Loki:
Fogd a szád, Freyja,
fortélyos fajzat,
gonoszság bűbájosa:
láttalak, csellel
ágyadba csaltad a bátyád;
fingod is így fortyant ott.⁵⁵

A Verses Edda leghumorosabb, legbájosabb szövege a Lokasenna, vagyis Loki csúfolkodása. „A Loki csúfolkodása a mítosz negatív, kifordított változatát fogalmazza meg.”⁵⁶ Valóban szó sincs itt hatalmas, félelmetes istenekről, nagyon is emberközelinek és sebezhetőnek, esendőnek tűnnek számunkra. Égir⁵⁷ csarnokában gyűlnek össze az ázok és kedves italuk, a mézsör iszogatása közben beszélgetnek. Bár minden szava megkérdőjelezhető, összességében mégis találó az a megfogalmazás, hogy az északi istenpantheon egyfajta „Ódin vezette patriarchális nemzetségi közösség.”⁵⁸ Ebben a közösségben nagy szerep jut az istenek rituális lakomáinak, s azon belül is a szent ital fogyasztásának. A Loki csúfolkodása egy ilyen együttlét emlékét őrzi, amelynek ránk maradt formája már a gúnyos szócsaták, költői versenyek, sőt a lakomaköltészet egyes elemei is felidéződnek benne⁵⁹. Szintén egy kései kompozícióval van dolgunk, amelynek prózai prológusa és epilógusa van, sőt a verses részeket is meg-megszakítják az egymondatos prózában írt összekötő szövegek. Mivel S. Sturluson több strófát is idéz belőle 1220 körül, akkor már kész kellett lennie, a 11. századra tehetjük végső szerkesztését, egyes strófák lehetnek talán korábbiak.⁶⁰

A lakoma kezdetén Loki meggyilkolja Égir egyik szolgáját, így az ázok elűzik maguk közül. A vendégjogot csak nehezen nyeri vissza, s amint újra helyet foglalhat közöttük, ezt arra használja, hogy mindannyiukat kigúnyolja valamiképp. Meglehetősen következetes a séma, ahogyan Loki végigsértegeti az ázokat: valakit sérteget, egy másik társa békítő szándékkal az előző védelmére kel, majd Loki azonnal a védelmező ellen fordul. A vádak meglehetősen egysíkúak: a férfiakat a harciasság vagy bátorság hiányáért gúnyolja ki, a nőket pedig szerelmi hűtlenségükért. A parázs szócsatából az csúfolkodó isten Freyjához intézett szavait idéztem.

A meglehetősen erős vádakat – a kontextust figyelembe véve – természetesen nem értelmezhetjük Freyja leírásaként. Egyrészt egy veszekedés során hangzik el, és élét az is tompítja, hogy a többi istennő felé is többnyire szexuális jellegű a vád. Igaz azonban az, hogy egyikük felé sem olyan erős, mint Freyja felé, aki „féktelen”, „gyöngeség gyöngéje”, és mindenki „megszeretgethette tehetős testét.” Az istennőnek célzott második sértés pedig annyira fokozza ezt, hogy még testvérét is ágyba csalta. Szokatlan jelenség a vallástörténetben, és minden bizonnyal nem egyszerű probléma az, ha úgy alakul, hogy a férfi és a női termékenységisten testvérek; itt egy olyan történetről kapunk egy rövid utalást, amelyről sajnos nem maradt ránk több. Elsősorban itt és a Brísingamen eredetét elmesélő Sörla páttr-ban fedezhetjük fel tehát az istennő alakjának azt a motívumát, amely a szerelem- és termékenységistennői funkciójával függ össze, s amely arra enged következtetni, hogy fontos tulajdonsága volt állandó szexuális éhsége. A Trym-énekbenazonban egy olyan motívumot is láttunk, amely némiképp ellentmond ennek. A Lokasenna alapvetően kedves, kellemes és szórakoztató leírása egy vitának, különösebb mitológiai tartalom nélkül, az egyes istenekről leginkább karikatúrát rajzol, így hiba is lenne e sorok alapján bármit belemagyarázni Freyja alakjába.

Oddrúnargrátr: Oddrún siralma

Segítsenek serényen
a lelkes lények,
Frigg és Freyja,
istápoló istenek:
ki elvetted kezemtől
a kegyetlen elmúlást.⁶¹

Következő énekünk szövege valószínűleg 13. századi, tehát viszonylag kései⁶². A hősi énekek részeként számunkra már nem is tartalmaz sok újdonságot Freyja alakjáról, viszont aláhúzza két nagyon fontos tulajdonságát. A történet számunkra érdekes pontja az, hogy e fohász egy terhes nő, Borgní szájából szól, aki, bár már bőven eljött az ideje, nem tudja megszülni gyermekét⁶³. Amiért különös kincs számunkra e rövid fohász az az, amit a mitologikus énekek nem is tartalmazhatnak: nem az istenről szóló leírás van itt előttünk, hanem egy hozzá szóló fohász, így az isten kultuszáról, tiszteletének módjáról mond el nagyon sokat. Abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy rúnakövek is maradtak ránk hasonló szövegekkel, Freyjához és Frigghez címezve⁶⁴. Megtudjuk tehát azt, hogy szüléskor Freyját hívták segítségül, ami termékenységistennői státuszára utal, s ez biztosan nem lényegtelen számunkra, másrészt újabb hangsúlyt kap az, hogy a hozzá fohászkodókhoz kegyesen fordul.

Hyndloliód: a Hyndla-ének

Fondorlatos Freyja,
kísértő, kerítesz:
lovagoljak, lobogó
szemmel szemezel minket,
miközben férjed
ott fut véled halottak
útján, az ifjú Óttar,
Innszteinnek fia.⁶⁵

A Hyndla-ének egyike azoknak a kevés Edda-énekeknek, amelyek nem a Codex Regiusban maradtak ránk. A Flateyjarbók, ez a két kötetes kódex 1380 körül keletkezett, tehát legalább 120 évvel későbbi, mint a Codex Regius. Legérdekesebb része, hogy Hyndla, a jóstehetségű óriáslány elmeséli a világ történetét, amelyet A jósnő rövidebb szavaként emlegetnek, hiszen gyakorlatilag aVöluspa kivonatolása (29–44. strófa). A szöveg egyértelműen Izlandon keletkezett a 12. században. Bernáth szerint:
valamikor a 12. század eleje táján, az izlandi írásbeliség kezdeteikor valaki megpróbált egy ősi verset fölidézni, esetleg pergamenre vetni, de sem emlékezete, sem gyakorlata, sem tehetsége nem volt hozzá elegendő. Ez magyarázhatja a költemény nehezen érthetőségét, de azt is, hogy műfajilag vegyes, mitológiai és hősepikai tárgyakat kever össze benne, megnehezítve még az irodalomtörténeti osztályozást is.⁶⁶

A Hyndla-ének egészen meghitt színben tünteti fel előttünk Freyját. A történet szerint Freyja felkelti az óriáslányt, Hyndlát Hélben, hogy szerelme, a vaddisznó alakban rejtőző Óttar megtudja családfáját. Óttar egyszerű földi embernek tűnik, aki azonban buzgó áldozatokkal hívta segítségül az istennőt kalandjai során, halála után pedig Valhallába került. A számunkra legfontosabb információ tehát az, hogy Freyja férje nem isten. Ez az ének is különös hangsúlyt helyez arra, hogy kegyesen fordul azokhoz, akik segítségül hívják, az pedig már gyönyörű költészet, ahogyan az ének végén varázslattal, és az istennő nyers alakjától egészen elütő gyengédséggel óvja meg kedvesét az óriáslány átkától.

Fertelmes kívánságod
nem foganhat meg,
kívánj bármi romlást,
kegyetlen óriás-ara;
hadd váljék a sör
Óttar serény hasznára,
oltalmazza őt
az összes óvó isten.

Óttart valószínűleg azonosíthatjuk Ódunnal, hiszen minden, amit tudunk e két szereplőről, megegyezik: hogy Freyja férjei voltak, hogy nem voltak istenek, és a kalandjaik, utazásaik. Ódun alakja az, aki visszavezet bennünket a Próza Edda másik szövegéhez, amelyet még meg kell vizsgálnunk, mielőtt összefoglaljuk, hogy miket is tudtunk meg az istennőről.

Próza Edda II.

Har király a magát Ganglernek kiadó Gylfi kérdéseire adott válaszaiban még egyszer előkerül Freyja. A korábban megvizsgált szövegrészletben származása kapcsán történik ez atyja és bátyja mellett említve; S. Sturluson azonban külön fejezetet szentel az istennőknek. S míg eddig úgy tűnt, Freyja valóban a legelső az istennők között, Har király itt Friggát, Ódin feleségét jelöli meg elsőként, s csupán hatodikként beszél Freyjáról. Igaz azonban, hogy azt írja róla, hogy egyenrangú Friggával⁶⁷. Ebben a bemutatásban az eddigiekhez képest egészen új információkat tudunk meg az istennőről.

– Kik az ász istennők? – kérdezte Gangleri.
– Frigg a legelőkelőbb – felelte a Nagyságos. (…) Freyját ugyanakkora megbecsülés övezi, mint Frigget. Az ő férje Ód, a lányukat Hnossnak hívják. A lány olyan szépséges, hogy mindent, ami kincset érő szépség, a neve után hnossnak⁶⁸ mondanak. Ód azután hosszú útra kelt, Freyja pedig arany könnycseppeket sírt utána. Freyja több nevet is viselt, aminek az volt az oka, hogy mikor Ódot keresvén ismeretlen népek közt járt, többféle néven is illette magát, mint Mardöll, Hörn, Gefn és Syr. Freyjáé volt a Brísing-nyakék. De hívták őt Vanadísnek is.⁶⁹

Nem mulaszthatjuk el megemlíteni a szakirodalom talán legnagyobb dilemmáját Freyja alakja kapcsán: vajon Frigg és Freyja nem ugyanaz-e?⁷⁰ Kézenfekvőnek tűnik ez a férjek nevének alakbeli hasonlósága miatt is, és abból is, hogy Friggről, akiről pedig mint a főisten feleségéről sokat kellene tudnunk, valójában semmi konkrétum sem maradt fenn. Talán nem más Frigg, mint a ván Freyja áz mása⁷¹. Miért Freyja és Ódin döntenek fele-fele arányban a halottakról? Úgy tűnik abban sem sikerült konszenzust elérni, hogy a pénteki nap neve: az angol Friday, német Freitag, norvég és svéd fridag, holland vrijdag Freyja nevéből ered-e⁷² vagy Friggnek köszönheti?⁷³ Bár a felvetés nagyon érdekes, s tegyük hozzá ez nem csupán felvetés, hiszen egész érvrendszerek születtek már pro és kontra hogy a két alak önálló-e, vagy csupán a név egy másik változata, számunkra most S. Sturluson döntése a mérvadó, aki két külön istennőnek tekinti őket.

E szövegrészletből jóval gyengédebb oldalát ismerhetjük meg Freyjának. Valószínűleg nem véletlenül: míg a Próza Edda korábban idézett részében az istennő fontosságát kellett elmondja Har király, itt az istennők vannak összegyűjtve, s így szükségszerűen azok nőies oldalán van a hangsúly. Ez a Freyja nem a Verses Edda nagyobb részéből megismert nyers, vad és féktelen istennő, a Hyndla-ének alakjához áll jóval közelebb.

Sacrum és aestheticum

A két Eddában előforduló szövegek alapján alkottunk ugyan egy képet Freyja istennőről, ez azonban – ahogy ez előre sejthető volt – korántsem egységes. Problémánk egyik fő forrása az, hogy szövegeink a 7. századtól a 14–15. századig terjedő korszakban íródtak, s az évszázadok alatt az istennő nagyon sokat változott; és természetesen nem csak az idő formált alakján, tájegységenként is változó volt, mint ahogyan ezt már S. Stur­luson is megfogalmazta nekünk, ezzel adva magyarázatot Freyja sokféle nevére. Érdemes ezért összefoglalni röviden mindazt, amit az istennőről tudunk.

A Próza Edda első részletéből, amely a szépségistennőről szól, tudjuk meg, hogy Freyja a vánok közül került Asgardba, így alakjában atyjához, Njörd tengeristenhez és bátyjához, Frey eső- és termékenységistenhez hasonlóan találunk valami nyerset, talán az agrárkultuszhoz kapcsolódó, de mindenképpen a termékenységgel összefüggő elemet. Bár ezzel együtt kiemelt fontosságú szépsége, a legfontosabb információ, amelyet Stur­lusontól kapunk az ítélőbírói szerepe. Hogy ez így van, annak oka, hogy elsődleges forrása a Vö­luspá volt, az északi mitológia verses enciklopédiája, ahol szintén csupán ennyit tartottak fontosnak elmondani róla. A második legkomplexebb Edda-énekben, amelyben szó esik Freyjáról, a Grímnismálban szintén ez a leghangsúlyosabb róla. A Trym-énekben és a Lokasennában ugyan megjelenik szereplőként, azonban ezek már inkább a szórakoztató irodalom, az udvari költészet részei, kevésbé mitologikus énekek, mint a Völuspá és a Grímnismál. Itt már csupán a humoros történet a fontos, az istenekből viccet lehet csinálni, egyszerű szereplőjévé degradálódnak egy-egy szórakoztató történetnek. E két műben szexuális féktelenségén van a hangsúly, azonban itt már csupán irodalmi alak, nem istennő, akinek hatalmat tulajdonítanak. A Verses Edda következő éneke ahol Freyjáról olvasunk az Oddrún siralma, amelyben férjével ismerkedünk meg. Végül pedig a Hyndla-ének egy régi fohászt őrzött meg számunkra. Itt tudjuk meg, hogy gyermekszülésnél segítségül hívták. A termékenység istennő alakja gyengédséggel telik meg, sőt szinte már a keresztény női szentekére emlékeztet, csakúgy, mint S. Sturluson Próza Eddájának másik fejezetében, ahol Freyjáról beszél, és aranykönnyeket sírva keresi férjét, aki elhagyta.

A fentiek alapján valószínű, hogy Freyja nyers, féktelen termékenység istennőként kezdte, majd valahol – valószínűleg a viking hódítások vége felé, amikor portyázások helyett a letelepedés volt az aktuális kérdés – egyfajta bírói funkciót kapott, aki a halott harcosok felett dönt, és ebben Ódinnal egyenrangú. Éppen ezért valószínű, hogy alakja egy időre összemosódott Frigg-gel, Ódin feleségével. Ez azonban nem tartott sokáig, végül, és talán éppen a kereszténység hatása már, nőies oldala került előtérbe, és a férje után síró, a legszebb lánygyermeknek életet adó, segítő, gyengéd istennő vált belőle⁷⁴.

Végiggondolva mindazokat a vonásokat, amelyeket megtudunk Freyjáról ezekből a szövegekből, óhatatlanul beleütközünk abba a kérdésbe, hogy vajon milyen tulajdonsága vagy kissé kellemetlen szóval élve: milyen istennői funkciója alapján nevezzük Freyját szépségistennőnek? A válasz számunkra egészen kellemetlennek tűnik: bár az istennőnek fontos vonása a szépsége, sem a Verses, sem a Próza Eddában nem találtunk olyan információt róla, amely bármit is elárulna nekünk a skandináv mitológia szépségfogalmáról, vagyis úgy tűnik, eredeti célkitűzésünkhöz egy lépéssel sem jutottunk közelebb.

Snorri Prológusa

Mi alapján hívjuk mégis Freyját szépségistennőnek? Úgy hiszem a választ a Próza Edda Prológusa tálcán kínálja olvasójának. Nem más ez, mint egy utólag írt bevezető, amelyben a derék keresztény izlandi előkelő megmagyarázza, hogy miért is ír erről a pogány témáról. Kétségkívül apologetikus felhangja is van: elmagyarázza, miért van létjogosultsága annak, hogy e kihalófélben lévő kultúrát őrizni akarja. S bár S. Sturluson már csupán hagyománytiszteletből, vagy még inkább művészi értéke miatt igyekezett óvni azt a világot, ami eltűnésre ítéltetett, kísérlete rávezethet bennünket egy kézenfekvő válaszra, amely kérdésünkre adható.

A Prológus elmeséli a teremtett világ történetét, és mielőtt elkezdené mesélni Gylfi kalandjait, kontextusba helyezi, beleilleszti az emberiség nagy krónikájába. Ez a Genezisből ismert őstörténetekkel kezdődik a teremtéstől a vízözönön át Bábel tornyának tragédiájáig. Ami idáig – itt-ott ugyan más ószövetségi eseményekkel is keverve – szinte a Genezis verseinek egyszerű fordítása, az egészen érdekessé válik Bábel után. Ezután felépült ugyanis a világ legcsodálatosabb és leggazdagabb városa, Trója, amelynek tizenkét királya volt, ám leghatalmasabb közöttük Priamosz. Úgy tűnik még a 13. században egy éppen csak kétszáz éve benépesített távoli kis szigeten sem lehet költőknek kézikönyvet írni Homérosz nélkül! Ám az igazi érdekesség csak most jön: Priamosz Ódin őse, hiszen Ódin nem más mint Szaturnusz, amiképpen Juppiter és és Thór is egy és ugyanaz, csak a különböző népek más neveken tisztelték őket. A lelkes izlandi Boiótia fia előtt is tiszteletét teszi, hiszen a görög istenvilágot és a nemzedékek harcát szintén szabad fordításban Hésziodosz Theo­goniájából veszi, ahogyan idézi benne Vénusz születését is, akiről – szerencsétlenségünkre – nem mondja ki, hogy azonos lenne Freyjával, bár a teljes szövegből nem lehet kétségünk felőle. Egészen elképesztő az a kreativitás, ahogyan az egyes többé-kevésbé összehangzó szavakból azonosságot állapít meg: Frígia pl. Friggről, Ódin feleségéről kapta a nevét. De az ázok és az Ázsia szó gyöke is ugyanaz, hiszen onnan származnak! Ódin volt Trójának az a királya, aki elindult északra új kalandok után, így jutott először Frankföldre, majd Skandináviába: a világ kerek, Snorri tökéletesen harmonizálja a bibliai világképet a görög mitológiával, majd a skandinávval. Hátra maradt még, hogy a tizenkét görög főistent, akik azonosak a skandináv ázokkal és vánokkal, valamiképpen begyömöszölje a keresztény istenképbe. Euhémerosz ismeretében azonban ez sem okozhat gondot: nem istenek, csupán királyok voltak ők, akik tiszteletét az utókor hosszú időn át megőrizte.

A legáltalánosabb, ám igen kézenfekvő tanulságunk a Prológus fenti gondolatsorából az, hogy ha esztétikai vizsgálódáshoz kíséreljük meg felhasználni az összehasonlító vallástörténet igen fiatal, ám keletkezése óta önmagával már jó néhány ízben meghasonlott tudományának eredményeit, könnyedén mocsaras területre tévedünk. Nem olyasmit kerestünk-e egészen idáig, ami nem létezik? Mi alapján nevezünk egy töredékesen ránk maradt istenalakot szépségistennőnek? Mintha a kategorizálás szeszélyesnek tűnne: az istenekre az alapján aggatjuk rá jelzőiket, hogy az élet mely területéért felelősek, így tudunk valamit kezdeni Apollónnal, aki a jóslásért volt felelős, vagy éppen Héphaisztosszal, aki a kovácsmesterségért; de a skandináv mitológiánál maradva Njörd, mint tengeristen, Bragi, mint a költészetért felelő isten kategóriája is elárul valamit annak viselőjéről. Mit jelent azonban az, hogy valaki szépségistennő? Õ adományozná a szépséget? Mi az igazi tartalma ennek a minőségnek? De mindenekelőtt azt érdemes fontolóra vennünk, hogy amikor Európa – talán már csak a 19. században – rádöbbent saját gyökereinek sokszínűségére és megpróbálta az északi mitológiákat is feldolgozni, mindezt a klasz­szikus antikvitás istenvilágán szocializálódva tette, vagyis a görög-római vallás nyelvén tanult meg a politeista istenpantheonok tagjairól beszélni. Vajon lehetséges, hogy a mai napig egy adott istenvilágra kidolgozott kategóriákban gondolkodunk és beszélünk más, e címszavak alá be nem férő istenekről? Talán ezt sejteti a Freyjá­ról íródott máig egyetlen monográfia, amelyet kemény kritika ért éppen azért, mert módszerét tekintve az ún. great goddess-ek, „nagy istennők” tulajdonságait keresi és véli megtalálni Freyja alakjában, tekintet nélkül arra, hogy ő maga belefér-e vagy kitölti-e ezt a kategóriát⁷⁵. Elképzelhető tehát, hogy Freyját egyszerűen Aphrodité után nevezzük a szépség és szerelem istennőjének, holott neki magának a szépséghez nincs különösebb köze.

Epilógus

E dolgozat azt a feladatot tűzte ki maga elé, hogy Freyja alakját megvizsgálva a rendelkezésünkre álló írásos szövegekben, a Verses és a Próza Eddában, megállapítsa, hogy mitől is szépségistennő ez az istennő, remélve azt, hogy ez elárul valamit e kultúra szépségfogalmáról. Az egyetlen kézzelfogható eredményünk azonban az lett, hogy Freyja nem volt szépségistennő.

Ez bizonyos értelemben elhamarkodott ítélet, hiszen az eredmény nem biztos, hogy kiinduló tételünket számolja fel. Sehol nem találtam nyomát annak, hogy bárki is arról gondolkodott volna, hogy milyen szépségfogalma lehetett az északi kultúráknak, pedig az biztos, hogy volt. Sokkal nehezebb dolga van annak, aki ezt szeretné rekonstruálni, mint aki pl. a görögökét, akiktől eposzok, drámák, és nem utolsósorban értekezések maradtak ránk. A skandináv mitológia által meghatározott kultúrkörből néhány rúnafelirat, a kultuszok kis számú külső leírása maradt ránk, és kései szövegek, amelyet fentebb megvizsgáltunk. Az is elképzelhető, hogy e dolgozat azért nem tudott mit kezdeni Freyjával, és azért nem találta meg alakjában a szépség nyomait, mert gyökeresen más szépségfogalommal kellett volna dolgoznia. Ha érdemes tovább gondolkodni erről, akkor megint csak az összehasonlító vallástörténet segítségét kell kérni, és más termékenység- és szépségistennők alakját is bevonni a vizsgálatba: Astartét, Hathort és persze Aphroditét.

Bibliográfia

Felhasznált primér szövegek

Anderson, R. B. – J. W. Buel (szerk.): The Eddas – The Elder Eddas of Saemund Sigfusson (ford. Benjamin Thorpe) and theYounger Eddas of Snorre Sturleson (ford. I. A. Blackwell), Norroena Society, London – Stockholm – Copenhagen – Berlin – New York, 1906.

Genzmer, Felix (szerk. és ford.): Die Edda, München, 1981.

N. Balogh Anikó: Edda, Óészaki mitológiai és hősi énekek. Ford. Tandori Dezső, Budapest, 1995.

The Poetic Edda in Old Norse, http://www.cybersamu­rai.net/Mythology/nordic_gods/LegendsSagas/Edda/ PoeticEdda/Icelandic/Voluspo.htm, 2009. 12. 12.

Szakirodalom

Balthasar, Hans Urs von: Az alak szemlélése. A dicsőség felfénylése. Teológiai esztétika I., Budapest, Sík Sándor Kiadó, 2004.

Békési Sándor: Ergon, A keresztény esztétika teológiája, Budapest, Mundus Novus Könyvek, 2010.

Bellinger, Gerhard J.: Nagy valláskalauz, Budapest, Akadémiai, 1993, 120–124.

Bernáth István: Skandináv mitológia, Budapest, Corvina, 2005.

Brate, Erik: Sämunds Edda, Stockholm, Norstedt&Sö­ners Förlag, 1913, 28–31, 263–275, 294–301.

Cotterell, Arthur: The Encyclopedia of Mythology, Hermes House, London, 2006, 172–251.

Eliade, Mircea: Vallási eszmék és hiedelmek története I–III., Budapest, Osiris, 2009, 542–550.

Eliade, Mircea: A szent és a profán. A vallási lényegről, Budapest, Európa, 2009.

Grassi, Ernesto: A szépség ókori elmélete, Pécs, 1997.

Näsström, Britt-Mari: Fornskandinavisk religion. En grundbok, Studentlitteratur, Lund, 2001, 9–23, 55– 68, 135–157, 279–284.

Näsström, Britt-Mari: Healing hands and magical spells, in 11th International Saga Conference, http://www.arts. usyd.edu.au/medieval/saga/pdf/356-nasstrom.pdf, 2009. 12. 12.

Otto, Rudolf: A szent, Budapest, Osiris, 2001.

Schier, Kurt: Vorwort für die Edda, in Die Edda. Übertr. Felix Genzmer, München, 1981, 9–24.

Thorpe, B.: Preface to the Elder Eddas of Saemund Sigfus­son, in B. Anderson – J. W. Buel (szerk.): The Eddas – The Elder Eddas of Saemund Sigfusson (ford. Benjamin Thorpe) and the Younger Eddas of Snorre Sturleson (ford. I. A. Blackwell), Norroena Society, London – Stockholm – Copenhagen – Berlin – New York, 1906, 7–12.

Tokarev, Sz. A.: Mitológiai enciklopédia I., Gondolat, Budapest, 1988, 561–608.

Warmind, Morten Lund: Freyja: The Great Goddess of the North by Britt-Mari Näsström, History of Religions, Vol. 38. No. 2 (1998), 213–215.