A Balaton felett álltam, a hegy kráterdombjának tetején és magamat láttam. Össze- zártam a combjaimat, a testemhez húztam a karom, mint aki éppen fejest készül ugrani, lefelé az ismeretlenbe, hogy többé ne kelljen visszamásznia. Az ugrásra való készülés irtó örömmel töltött el, végigfutott rajtam egy kis láz, libabőr, szabad voltam, el is felejtettem a halált. Talpamban kezdődött és a fejemben ért véget az öröm, még kacagtam is. Égnek áll a hajam, ezt éreztem és rezgett minden porcikám. Felettük állok, nagy vagyok, onnan olyan kicsi és jelentéktelen volt az egész történetem. Nem is csak jelentéktelen, még nevetséges is.

Távolba értek a hullámok csíkjai, fújta a vizet az erős parti szél, habzott a tó. Fodrozott rakoncátlanul. Sötétzöld, mély hangja volt, majd átváltozott égszínkékké, és ráhúzódott Fonyód dombjára, mintha nem is lett volna túlpart, csak a végtelen tenger, egy zöldeskék, hazug hangulat: örömóceán.

Ahogy álltam és készültem az ugrásra, szépen lassan megszabadultam a testemtől, a gondolattól, a szorítástól, és a kormos, fekete magánytól. Levettem a kezem, a lábam, nem kellenek már. Ki- bújtam a bőrömből. Egy pálcika vagyok, pálcikaélet törött karom, csontból van a szívem, vesém, méhem. Pálcikaember terepasztalon. Reccs, kettétörik a pálcát, vékony fadarabjai szálkásra hasadnak és szúrnak. Pici gyerekkéz vetett véget életemnek, nem bánom. Legyek gyerek én is. Semmi sem lesz már ugyanúgy, mint régen, és ez végtelen örömmel tölt el. Pálcika ezzel is meg- birkózik. Pálcika kishite lanyhul. Szúr a fa vége, a töviséből kiállnak a szálkák. A gyerek eldobja. Lehullok az asztal alá, otthagynak, nincs itt az ideje még a rendrakásnak, a gyerek új játékot keres. Senki vagyok, ó, ó, ó, óriás szeretek lenni – és felemeltem a magasba a karom. Aztán eszembe jutott más. Hogy senkinek is kell lenni valakinek, mert úgy bele lehet bújni a szégyenbe. Legyek én a senki. Szégyenem volt elég.

Gyerekkoromban legszívesebben kisegér lettem volna, egy cincin a három, kertésznadrágos vagány közül a Mirr Murrból. Arról álmodtam, hogy bejárok a falak mögé, labirintusban kószálok, békák és boszorkányok között, kulcsot és kincset találok, koronát, gyöngyöt. Szerettem a titkokat. Szerettem félni is a sötétben, és jó volt, amikor apám felkapcsolta végre a villanyt. Befutottam a szüleim hálószobájába képzeletben, a szomszéd konyhájába, a barátnőm nappalijába kutattam hevesen a titok után. Kiszagoltam a gázt. A titok büdös. Közben felnőtt lettem, egy hatalmas óriás, terhekkel. Megnőtt a combom, a mellem, a csípőm, súlyok. Háj, a has, a boka. Sosem leszek én már egér, víziló vagyok, szégyellem a testem, pocsolyába bújnék. De nem bújhatok, mindenki lát, megnőttem. Nem volt többé titok. Nem is volt ott semmi a szüleim szobájában, hiába szagolgattam a paplanjukat, kotorásztam a fiókokban. A kredencben az evőeszközök közt.

A senkiség nekem évek óta a legnagyobb öröm. Meddő órák, percek pálcikái kezeim, dagadt, lila erek és mély ráncok.

Állok a magyar tó fölött, ugrásra készen.

Elképzelem az ugrást és jó.

Elképzelem a halált és jó.

Meleg és puha, amilyen élő víz sosem lehetne.

Mély, zöld tó. Úsznék, csak úsznék, lapátolnám a vizet, kralloznék perceken át, csobbanjon a lábam, verjen nagy habot, egyre beljebb és beljebb, mígnem madártávlatból a szálkatestet és a gombostűfejet elnyelné a sár. A zöld és sűrű, sáros iszapban elmerülnék. A hullámok rám hordanák a sok vizet, a víz pedig a tömény, nehéz sarat.

Milyen nehéz a sár, annak súlya van, mint egy szopós babának.

Fejest ugrok a betonba.

Csak álmodom és képzelem őt. A halál még egyáltalán nincs itt. Egyik percben reszkettem, mert láttam magamat, ahogy vízbe fúlok, elsodor az ár. Másik percben ráfeküdtem a hullámokra, kényeztettek, kinyújtóztam és hagytam, hogy sodorjon. Még matrac sem kellett, semmi nem volt nálam, csak én voltam, meztelenül a tájban. A tű fokán, szegény, árva, anyátlan.

Visszamentem mezítláb a panzióba. Még maradtam egy éjszakát, másnap reggeli után haza- indultam vonattal Pestre. Közöltem Öcsivel, hogy meghoztam a döntést. Otthagyom az iskolát. Külföldre megyek. Forró augusztus eleje volt, papucsban jártak az emberek az utcán, poros volt a járda, hetek óta nem esett az eső. Érett a dinnye, a kukorica, és a nap olajsárga korongja állt kertünk fái mögött délután. A tikkadt házfalak vörösben úsztak. Öcsi csak bólintott, rám sem nézett, kiment a kertbe, beindította a locsolót a kútnál.

Másnap felhívtam Jóskát. Mondta a felesége, hogy bement az iskolába, mert meg- érkeztek az új gépek. Ott ült az igazgatóiban az asztal mögött a vadonatúj számítógéppel. Most hozták, na mit szólsz? Nem is köszönt. Sulinet, nézd csak, tele szájjal vihogott. Kiflit evett. Klassz, mi? Kereste a billentyűket, olyan peckesen és büszkén ült, a körmével kapargatta le a gombokról a csomagolópapírt. Idenézz, egeret fogtam!

Most nem jó, Jóska. Kérlek, most ne. Hagyjál, mondtam. A fenekemre csapott. Komolyan szeretnék veled beszélni. Ilyen boldogan még tán soha nem jöttem be hozzád. Nicsak, nicsak? Csak nem? Kérdezte kíváncsian. De aztán tovább szedte a papírt, rakosgatta a gép elemeit az asztalán. Itt hagyom az iskolát. Mosolygott, nem szólt. Na, nézzük csak, letörölte a kiflimorzsát a szájáról. Augusztus huszonharmadikára írtak be pótvizsgáztatni, ugye? Szinte bántott, hogy milyen nyugodtan fogadta a bejelentésemet. Sőt, felvillanyozódott. Menj csak, igazad van, jót fog tenni. Elengedsz? Úgyis visszajössz. Persze, hogy elengedlek. A te helyedben én is ezt tenném. Hát persze, menj csak. Jó lesz, meglátod. Már hazafelé ballagtam, mikor összeállt a kép. Mekkora barom vagyok én, tényleg, buta, kis liba, hozzá képest. Hisz tartott tőlem, mióta kitálaltam. Félt, hogy nyilvánosan mondok valami hülyeséget, járni fog a szám keserűségemben. Persze, hogy örült, hogy elmegyek.

Kijött az asztal mögül, mellém állt, megsimogatta a vállamat. Langyos volt a keze, éreztem, ahogy a blúzom pántja leesett, ügyesen visszarakta. Ilyen veszélyes vagyok, futott át a gondolat. Vegyél ki fizetés nélküli szabit, ide bármikor visszajöhetsz, tárt karokkal várunk. Majd valaki más levizsgáztatja őket a kollégák közül, ne aggódj. Megoldódik minden, meglátod. Rendesnek akart látszani, pedig egy nyamvadt pojáca. Gyáva gumiember. A nézéséből, és ahogy hozzám ért, pontosan tudtam, hogy én vagyok soron. Az idén én lettem volna a rossz levegőjű tanerő, akire rászállnak, és akit a kollégák beáldoznak. A legjobbakat kívánom neked, így búcsúzott, ne haragudj, most dolgom van, itt vannak az új gépek és egyedül vagyok, mindenki nyaral.

Jó volt hazasétálni, lassan mentem, élveztem a délutáni napfényt. A kiszáradt föld illata megcsapott, szárazság sárga szaga.

Másnap vettem újságokat a kisboltban, böngésztem az álláshirdetéseket. Kiszámoltam, ha jól törölgetem a port nyugaton, három nap alatt megkereshetem, amit itthon egy hónap alatt tanárként kapok. És nem piszkálnak, nem kell lefeküdnöm a főnökkel, nem közösítenek ki, nincsenek akadályok, amiket naponta átugrunk, ha meg nem ugorjuk át, az árok szélén kötünk ki. Döglött halak, partra vetve: ez volt nekem akkorra az egész tantestület. Ha nem jön be, legföljebb hazajövök az első vonattal. Így voltam vele, nem is érdekelt igazán. Csicska leszek, most az is jobb, mint itt maradni. Utazni akartam, csak azt akartam, hogy elmehessek végre innét, hogy levegőt vegyek. Mindegy volt, hová, el, mert megfulladok.

Németországba kerestek háztartási kisegítőt, au-pairt, házvezetőnőket, sofőrt. Idős? A tapasztalat nálunk előnyt jelent! Adnak szállást, heti pénzt és kimenőket. Telefonáltam, kedvesek voltak, tanár, külön örültek, nő, az igazi előny nálunk, a kora, éppen megfelelő, máris van egy kedves orvos házaspár, rám várnak a Fekete-erdőben egy mézeskalácsházban. Nyaljam meg a szám szélét, mázlista. Ön nyert!

Busszal utaztam Stuttgartba, egy pénteki napon indult, zsúfolt bőrszagban ültem végig a tizennégy órás utat éjszakai sötétségben. A városban kaptam első nap szállást, helyesebben matracot egy lakásban, ahol tizenöt másik lánnyal aludtunk, legtöbben meztelenül, olyan hőség volt. Állt a halom szennyes edény a konyhában, sem takaróm nem volt, sem párna nem jutott már nekem, a többiek oroszul, lengyelül vagy románul beszéltek. Nem vetkőztem le, tréningruhában aludtam, szinte le sem bírtam hunyni a szememet, még a cipőmet sem vettem le. Másnap jelentkeznem kellett az irodában. A közvetítő lány egy külvárosi címet nyomott a kezembe. Villamossal tekeregtem, hiába volt nálam térkép, sokszor eltévedtem. Míg végül a városszéli patinás negyedben kötöttem ki, kovácsolt kapu, nagy, kazettás ablakokkal, mediterrán tető. Festett vitrázsok, manzárdszoba. Csengettem. Egy fekete, vékony orosz nő nyitott ajtót. Értetlenül fogadtak, hiszen ők már találtak a vasalásra valakit, szóltak is az irodának délelőtt. Ez már azután lehetett, hogy elindultam. Éppen a belvárosba indult, a nő visszavitt autóval. Honnan jöttél, kérdezte? Bukarest, ááá. Nem, Budapest. Hú, az nagyon szép hely, csak sok a lakótelep. Nem annyira sok. Bécs, Belgrád, szeretem a Dunát! Dúdolt egy dalt, erős szláv akcentussal. Sok szerencsét kívánt, dicsérte a németeket, biztos jó sorom lesz.

Ja, igen, későn szóltak, mentegetőzött az alkalmazott az irodán, cigarettázott. Különben nem küldött volna oda. Higgyem el, ezek az oroszok, szidta őket, lassú, buta népség, tele vannak pénzzel. Sajnos a háztartási munkák elfogytak, jelenleg kevesebb az érdeklődés, amúgy volt valami balhé egy magyar lánnyal, elég kellemetlen, ellopott pár dolgot, például az autót a garázsból. Felkapta a városi lap. A magyar alkalmazottak iránti kereslet megcsappant. Kutatott a papírok között, nézegette a számítógépét. Váó! Szerencsém van, megfogtam az isten lábát, éppen ma reggel jött egy ajánlat, hogy takarítónőket és konyhai kisegítőket keresnek a Maggi Gyárba. Nincs messze az sem. Persze, mondtam szemlesütve, mert nem akartam csalódottnak látszani, azonnal megfutamodni. Négyszáz euró havonta, napi nyolc plusz két óra munka, egy szabadnap, szállás térítésmentesen. Korlátlan ételfogyasztás a gyár termékeiből. Hát ez szuper, ide én is elmennék, lelkendezett a nő a pult mögött. Hol van az a gyár? Kérdeztem, mert már alig volt készpénzem. Mind elment az utazásra és az éjszakai szállásomért is fizetnem kellett. Közel a Boden-tóhoz, ott, ahonnan a svájci hegyeket nézegetheti. Máris irigykedem magára! Ha netán nem tetszene, de fog, imádni való hely, akkor azonnal tovább pattanhat, Zürichben is volna munka, ugyanilyen, oda majd vízum kell, vigyázzak, először menjek csak le Singenbe, aztán meglátjuk. Majdnem elfelejtette, a szerződést írjuk alá, ha elvállalom a melót, a négyszáz euróból százötven az irodáé tizenkét hónapig.

Elvállaltam. Fene egye meg. Három vonatmegállót gyalogoltam, mert csak annyi pénzem maradt jegyre. Másnap hajnalban érkeztem meg Singenbe. Az éjszakát patak partján, padon töltöttem. Cserébe madárfüttyre ébredtem.

Elfoglaltam a szállást a munkásotthonban, kaptam munkaruhát és hétfőn beálltam dolgozni. Leves maggikockából, az első héten minden nap. A harmadik nap reggelén libabőrös undorral vettem a kanalat a számhoz, akkor sem volt annyi pénzem, hogy befizessek a dolgozói menzára és megegyem a dagadt, pöttyös ruhás ukrán konyhafőnök finomfőzelékét, amit ízetlen, német konzervzöldségből készített jó sok liszttel. Pedig mindenki áradozott Irináról. Milyen szép, nagy mellei vannak. Poritalt reggeliztem. Porból ittam a teát és a kávét. A tetején zöld foltok úsztak. Sárga, gyűrött föle volt. Tizenkét másodpercet kellett rá várni, addigra forrt fel a víz a melegítőben. Figyeltem, ahogy a zsírfolt nő, egyre csak beteríti a tálat, és buborékokban habzik a porleves. Ezek a pillanatok maradtak meg, az a kevés kávészünet a suvickolások között.

Levesporok, rabszolgaság, ünneplős kimenő hetente egyszer. Ilyen lehetett, pont ilyen cseléd- lánynak lenni. Tyúkhúsleveskockát takarítottam, és mégis szabadnak éreztem magam, mert nem kellett otthon lennem. De ez az érzés nem tartott sokáig.

Singen igazi porfészeknek mutatkozott, mesébe illő házakkal és gazdagsággal. Jó volt egyedül, nem hiányzott senki. Senki sem faggatott, és a munkán kívül semmire nem volt gondom.

Mikor leálltak este a gépek, megindult a nagytakarítás, héttől éjfélig dolgoztunk, napközben pedig folyton készenlétben voltunk, bármikor kiömölhetett valami, percek alatt hatalmas kosz volt, ha a por megindult, vagy a szárított zöldség kifordult a darálóból. Koradélután és hajnalban alhattunk.

Sokat riasztottak minket, ha kifutott a por, azonnal rohannunk kellett.

Egy lengyel, egy cseh és egy ukrán lánnyal laktam, meg volt egy arab fiú is velünk, és Jane, a román transzvesztita, a bolond lány fasszal, mondták a többiek. Mérgesek voltak rá, mikor használta a törölközőjüket. Egyszer valaki összekente körömlakkal az ágyneműjét, hogy vérnek látsszon. Hátha akkor elmegy innét örökre. Én szerettem Jane-t. Erős volt, szabad kézzel átrakta a gépeket, amikor takarítottunk. Azelőtt ilyet nem is láttam. Sztahanovista módon takarított, majdnem mindig ő nyerte meg a felmosó versenyt, amit péntekenként munka után rendeztünk. Aztán hulla részegre ittuk magunkat.

A hétvége egy napja szabad volt, ilyenkor többnyire unatkoztam, fáradtan feküdtem csak az ágyban, alig tudtam mit kezdeni magammal. Templomba mentünk Justynával. Veronika, a cseh lány szombatonként átment Kreuzlingenbe, valami bárban táncolt, szakállas svájciaknak. Kiegészítő keresetnek nevezte. A bugyijába dugták a svájci frankot. Nem is a pénzért csinálom, mondta egyszer sírva. Imponált neki a sok férfi. Legalábbis ezt hazudta, mert boldognak egyáltalán nem látszott a svájci látogatások után.

Magányos volt, tényleg faszok nélkül éltünk. Engem nem zavart, másokat talán igen. Gyerekkori álma, hogy egyszer majd svájci férje lesz. Vasárnap számolta a pénzt az ágyneműjén. A határon könnyen átjutott, átsétált, karonfogva cipelte át a bár tulajdonosa. Veronika egyik reggel lelopta Justyna keresztjét. Amíg fogat mosott, odament az ágyához, leemelte a polcról és jól megtaposta. Volt nagy verekedés, Veronikát kirúgták rossz magaviseletért, még a rendőrség is kijött, kiutasították az országból. Kiderült, hogy volt stricije. őt keresték, Veronikát őrületbe kergette.

Én is voltam a bárban Veronikával, de nem tudtam táncolni, a pénz sem motivált, csak a társaság. Ingyen elüldögéltem, fogyaszthattam a főnök számlájára. Szerettem a koktélokat, port tettünk bele, Veronika hozta, jó volt. Vagy felkentem a szájpadlásomra. Elkábultam. Mire végzett, pont kijó- zanodtam, hazakísértem. A főnök aztán egyik alkalommal közölte, hogy most már jó lenne, ha lefeküdnék vele. És nemcsak vele, hanem két másikkal is. Akkor pont kvittek lennénk, elég sokat fogyasztottam már. És ha kedvem van, akkor elkezdhetném a munkát is. Lefeküdtem a főnökkel, aztán rohantam Singenbe haza egy taxival.

Veronika bevitt a sötét erdőbe, de megbocsájtottam neki, szegény drogos lány.

Sokáig bámultam a plafont és fáztam reggelente. Nem mertem kitenni a lábam a szállásról hetekig, féltem, hogy jön a svájci férfi.

A cég spórolt a fűtéssel. Célokat tűztem magam elé, értelmetlen marhaságot. Mint ez a zsírfolt- úsztatás. Könyveket olvastam, volt dolgozói könyvtár. Kedvezményes városi művészmozi. A taka- rítók leehetik a gépről lepottyant kockákat, mondta a munkáltatóm, semmi baja. Megvan az ebédje. Na, vegye csak el, vigye haza a családjának. Ilyen nagyvonalúak voltak velünk. Irtóztam a porok szagától, sőt volt, hogy hánytam az olajos petrezselyemtől, az emulgeálószertől, sziruptól, algától, gluténtól, tejcukortól, jódtól és a sótól. Mindentől, amit a maggikockába kevertek. Húsvarázs, gulyásleves és erőleves, ezt vittem a rokonoknak, mikor hazautaztam. Fokhagymakrém- leves volt akkor az újdonság, és a májgaluska. Ezt ajándékoztam a tantestületnek, Jóskának. Hálás közönség fogadott. Fa dezodor és Milka csokoládé helyett én levesport szórtam szanaszét a rokonok között. Ételízesítőket, a legújabb trendet.

Mikor először hazamentem három hónap után karácsonyra, Öcsi fűtetlen szobában várt. Borostásan, a kutya olyan éhes volt, hogy csak a szemével vakkantott, mert már nem bírt felállni. Adtam nekik enni, mert megsajnáltam őket, megjavítattam a fűtést, állítottam egy fát egyedül, és másnap visszamentem Singenbe. Fagyos, hideg tél volt, a busz többször elakadt az autópályán.

Kerek tíz hónapig bírtam. Ezer eurót kerestem, az iroda levonta a részét, a többi elment utazásra, ajándékokra. Öcsi adósságait kifizettük, különben elvették volna a házunkat. Lecseréltem a motort egy olasz robogóra, ennyit engedtem meg magamnak.

Jóska szúrós szemmel nézett, mikor bementem hozzá, hogy visszajönnék. Elvonókúrára küldött, nem kertelt, ahelyett, hogy visszavett volna elsős osztályfőnöknek, eltanácsolt az iskolától, ha kijózanodok, jöjjek újra, mondta, az ujjával is fenyegetett. Alkoholista lettél Németországban, mindenki tudja rólad, csak nem merik a szemedbe mondani. Félnek, de én szeretlek, hidd el, szívem, nem fogsz tudni gyerekekkel foglalkozni ilyen állapotban. Hosszú, lenőtt körme csillogott a nap- fényben, grafitceruzás volt. Bemutattam egy fityiszt. Meg nyelvet öltöttem. Bár legszívesebben jól tökön rúgtam volna. Ittam néha, az igaz, de neked mi a franc közöd ehhez? Megkeményedtem. Megtanultam megvédeni magam. Üvöltöttem Jóskával, hogy mekkora szemét lett, elkurvultál, csaló, korrupt disznó vagy! Faszszopó!

Kiperdültem, kifutottam, szabályosan elrohantam. Mérgemben becsaptam az ajtaját. A félelem ott lógatta az orrát, az ablakban ült, akár a rossznyavalya, jól eldugva, kívülről csuda boldog képet vágtam, de belül? Belül rozsdák, pókháló, kosz és sebek. Néha úgy szorított a gombóc, úgy nyomott, hogy csupa fájdalmas szúrást éreztem csak, a testem nem az én testem, mintha kívülről lesném, mintha másvalaki volnék. Térjek már észhez, vegyek be dilibogyót, semmin sem fognak változtatni miattam.

Jóska folytatta, amit régen elkezdett, pont olyan volt, semmi nem változott. A régi rend a jó rend, felrúgni a régit nagy kockázattal járna. A tantestület teljes bizalmát élvezte, mellette állnak, ne is próbálkozzak, fogjam be okosan a számat, nevetséges vagyok, buta, naiv. Kiabálta utánam. Jobban jársz, ha leállsz, behúzod füled-farkad, leharapod a nyelved, még mielőtt valami butaságot mondanál. Mit tudsz te? Takarítónő. Szépen engedelmesen válaszolsz a kollégáknak, segítőkész vagy, és nem föltűnősködsz. Majd akkor visszaveszlek.

Megtört, rám mászott, eltaposott, összejött neki, megint.

Hazaértem és összementem. Derékba vágott, törpe, kicsi nő lettem. Csak guggolni tudok. Meg- semmisülve ülök a fűben, a fű műanyag padló, a padló a régi otthonom Öcsivel, csupasz falak, képek és lélek nélkül. Mindent eladott, amit anyám hagyott ránk. A magabiztos nő, puhány és gyáva díszhuszár. Kipottyant az első könnycsepp, aztán a következő. Szégyenfolt a sminken, kudarc, kapaszkodás mindenbe. Üveg volt az arcom, gyorsan legurultak a cseppek.

Hideg lábak, átlátszó test. Kő vagyok, mintha nem én álltam volna ott, hanem a régi énem. A kertünk kopár, a fészer zárja leesett, a tyúkok megszöktek innen. A virágok nem nyílnak, csupa gaz.

Mint megtudtam, Jóska időközben lecserélt, mint egy guriga vécépapírt. Megöregedtem, már a szajhája sem lehetek. Azért mert német gyárban dolgoztam. Takcsinéni. Koszos, kis takcsinéni.

Persze, hogy újra befogadtak. Visszamehettem. Tanári közösség – az akol melege. Éhenkórászok fészke. Adjam már meg legyek olyan szíves az iroda címét, nyáron ők is kimennének. Lógtak az élménybeszámolóimon a kollégák a nagyszünetben. Még a konyhások is bőszen, tátott szájjal hallgattak, és Svájc lett az álmuk. Álltunk az udvaron, körbevettek. Mindegy volt, mit játszanak a gyerekek. Párszáz euró jól jönne, a nyári táboroztatásért évek óta semmit nem kaptak. Elvették az osztályfőnöki pótlékot. A túlóra beleszámít a rendes munkaidőbe, kötelező átvállalni. Két tanítónőt szerveztem ki Singenbe. Még a bárban is jártak. Végül ugyanolyan csórók maradtak, mint én.

A tanárnő boszorkány, így csúfoltak, partvisnyélen lovagol az NSZK-ban.

Igazgató Jóska visszavett. Szeptemberben elment szülni az egyik kolléganőm. Nem volt más, aki gyorsan beugrik. Megint szüksége volt rám, de persze ő szívességet tett. Egy pályakezdőnek többet kellett volna fizetni, tudtam jól. A törvények rám is vonatkoznak, tudod, édesem. Megsimogatta az arcomat. Elhúzódtam.

Boldog voltam, hogy taníthatok.

Élveztem újra a zsivajt. Az iskolaudvaron rohangáló őszi gyerekkabátok suhanását. A hinta sikolyát. Szép lassan elmúlt a lélek rácsodálkozása a régi dolgokra, mert már egészen új dolgok jöttek. Minden megváltozott abban az egy évben, a tanterv, a szabályok, a korlátok, az ebéd és az ebédpénz is. Egyre nehezebben boldogultam a gyerekekkel. Az egyik elsős tanítványom apja mindenszentek előtt félrehívott a napközi után, legyek szíves foglalkozzak rendesen a gyerekkel, különben beveri a pofámat. Tudja, hogy pikkelek a fiára. Ferde szemmel nézek rá, a gyerek is panaszkodott rám. Majd ő tesz róla, hogy kirúgjanak, jóban van a polgármesterrel, még Debrecenből ismerik egymást.

Novemberi náthás ősz volt. Hasmenést hoztam haza, hánytam, irtóra fájt a torkom. Lefogytam öt kilót pár nap alatt. Sokat hiányoztam, aminek Jóska nem örült. Elkaptam újra a régi gyerek- betegségeket, bárányhimlős lettem karácsonyra. Öcsi elfelejtett fát venni. Dideregtem a jászol előtt. Gyújtottunk két gyertyát. Nem bántam, hogy nem volt kisded benne, már évekkel ezelőtt kivágtam késsel a bölcsőt, Máriára ráncokat festettem, öregasszony képében virított a gömbdíszek alatt.

A január a legnehezebb hónap, osztályozni kell, a lélek pedig kihűl. Elfogyott a pénzünk, igyekeztünk keveset fűteni, az iskolában szénszünet volt. Az ízületeim fájtak, ennek ellenére próbáltam helytállni. Állandóan fogorvoshoz jártam, mert elsorvadt az ínyem. Mintha téglákat cipeltetnének velem, a munka egyre nehezebben esett. A gyerekzsivaj, amit egykor úgy szerettem, bénított, mintha Singen kicserélte volna a testemet. Kicserélt testem közömbös test lett. Kicserélt testem nem lelkesedett, inkább csak tette a dolgát. Énekelve csináltam végig Singent, Svájcban télen is süt a nap, és hó van, fehér a tél. A kisvárosunk viszont szürke, iskolájának délelőttönként fülledt, párás káposztaszaga van. Mikor megláttam magamat a tükörben január végén, egyszerűen már nem hittem a szememnek. Csont és bőr voltam.

Sovány csont, áll a tanári asztal mögött, billeg. Egyre többször kapaszkodik az ajtófélfába. Kaparássza a digitális táblát, össze-vissza kapcsolgatja a távirányító gombjait, nem ért hozzá, pedig tízszer elmagyarázták. Felejt, kihagy, elesik. Ideges, gőgös, kiabálós, hisztis. Hadonászik, és közben olyan bizonytalan, mint az elszáradt fenyőágon a törött gömbdísz. Minden pillanatban letörhetett volna. Az voltam én: sírós tanító néni. A gizda. Tancsinéni. Fogpiszkáló. Még a csitrik is lóvá tettek. Úgy becéztek, hogy idomártanár.

Lapos volt az ég, vörös az alja. Vihart mondott a rádió.

Reggel sötétben ébredtem, kipattant a szemem, undor tört rám, máskor is hánytam így korai órán. Most is ömlött a vécébe a nyál. Talán az iskola miatt, nem tudom, nem tudtam követni már, az adósságok is nyomasztottak. Erős, keleti szél jött, feltúrta a maradék avart. Gesztenyék hevertek az udvaron, elkezdett csöpögni rájuk az eső. Szétgurította őket a szél, ahogy egyre erősödött a vihar. A fagyott fűben őszi virágok és kókadt örökzöldek jegesedtek.

Latyakos sár lett, elvitte a kertet az eső.

Megmostam az arcom, felöltöztem. Kiálltam az ajtóba gumicsizmában és a kapucnis pulóveremben. Nagyot sóhajtottam. Becsuktam a szememet, aztán kifújtam. A hideg levegő jót tett. Háromszor megismételtem, csak így tudtam elindulni munkába. Egész nap bujkáltam a kollégák elől. Féltem, nehogy észrevegyék rajtam a hanyatlást. Belső hangokat hallottam. Hetek óta szórakoztattak és gyötörtek is, naná. Egyre csak erősödtek, és szép lassan átvették az irányítást. Zakatolt a szemgolyóm a pupillák mögött, mintha egerek költöztek volna az üveggömbbe. Máskor meg hangyák rohangáltak össze-vissza üres koponyámban.

Minél inkább takargatni szerettem volna, annál átlátszóbb lett. Bárki láthatta. Üvegház, jött velem a baj. Együtt éltünk már. Bármerre fordultam, az üvegtest követett. Aztán elkezdett repedni, törni. Megzavarodtam és megzavart. Szilánkok költöztek a bőröm alá, szúrtak, nem hagytak nyugodni, a szilánk nagy titok. Láthatatlan, sunyi. A bőröd alá költözik, úgy befészkeli magát, hogy folyton érezd őt. Érzed és vakarod, nem akarod, de vakarod.