KAUKÁZUSI REGGEL

Virrad – a köd mint vad fátyol terül,
S borong az erdős nagy hegyek körül;
A Kaukázus lábánál csend honol;
A ménes hallgat, víz zúg valahol.
A sziklán most egy újszülött sugár
Piroslik fel, utat találva már
A felhők közt, immár imitt-amott
Folyón, sátrak közt rózsás fény ragyog:
Mint lányok, kik rejtőzve fürdenek
S látják, amint egy ifjú közeleg,
Mind elpirul, s zavartan csak figyel:
A kedves tolvajtól hogy fusson el?!…

1830

IMÁDSÁG

Mindenható, ne sújtson átkod,
Ne vádolj, kérlek, szüntelen
Azért, mert földi árnyvilágod
Ha gyarló is, kedves nekem;
Azért, mert szent igéid árja
A lelkem ritkán tölti meg;
Azért, mert elmém, fényre vágyva,
Tetőled távol tévelyeg;
Azért, mert ihletem, ha éled,
Mint láva lüktet keblemen;
Azért, mert izzó szenvedélyek
Homályosítják képzetem;
Azért, mert szűk a föld határa,
S felérni Hozzád nem tudok,
S ha bűnös dalt veszek a számra,
Uram, nem hozzád fordulok.
De ha e bűvös, szent zsarátnok
Tüzét eloltod, Istenem,
Ha szívemet kővé varázslod,
Megfékezed sóvár szemem;
Ha szörnyű énekszomjam újra
Lecsendesül, lesz tán remény:
Az idvezítő keskeny útra
Tehozzád visszatérek én.

1829

D-hez

Legyen úgy, mint rég – ez az álmom;
Csak egy szót szólj, s én repesek;
Hisz e szóban újratalálom,
Amit hallani úgy szeretek;
Ha parázslik még a reményem,
Íme újra feléled a láng;
Ha kibuggyan hullani készen
A könny, lepereg valahány.
Tudok néhány szót, sosem értve,
Hogy igájuk meddig is ér;
Okot adnak vágyra, reményre,
De ez másnak mit sem ígér.
Ó, higgy nekem, angyali ajkad
A hideg szó szennyezi csak,
Mint zsenge virágra, ha harmat
Helyett kígyó mérge tapad.

1831

* * *

Örömre és reményre született
És békés ihletekre! – ám a kába
Gyermekruháit gyorsan levetett
Felnőttként jött e rút, zajos világba;
Ég s Nagyvilág elhagyták szótlanul!
Mint dús gyümölcs, mely túl korán megérett,
Virágok közt borús enyészeté lett,
Ha ránézünk, a lelkünk elborul;
Azok virágzanak, ő csendben földre hull.
S a bősz féreg csak rágja, rágja őt,
Miközben hű társnőkként függnek egyre
A ringó ágakon… Idő előtt
Kerül majd sor a pusztító szelekre!
ősz haj nélkül mily szánalmas az agg,
Sehol sem lel magához hasonlóra,
S nem értett idegenként kóborolva
Az emberek közt sem király, se rab,
S mit érez bármikor, magában érzi csak!

1832

M. P. SZOLOMIRSZKAJÁHOZ

A mély pokol fölött kerengve
S a mindenséget szelve át
A bűnös lélek látja egyre
A Menny fényes feliratát.
Titkos gyönyörre váltja gyakran
A túlvilági kínokat,
S az álma áthatolhatatlan
Falon túl tág ösvényt mutat.
Míg így tűnődtem elmerengve
Sosem látott vonásain,
Szabad lettem egy röpke percre,
Szabaddá tettek álmaim.
S lett szabadság reménysugára,
Bajomban szent vigasztalás
E titkos, névtelen, de drága
Örökre szóló biztatás.

1840

HAZÁM

Szeretem én hazám, de furcsa szeretettel!
Itt józan ész nem győzhet, jól tudom.
Se hírnév, mit vért ontva szerzel,
Se bízó büszke hit keltette nyugalom,
Se messzi ősidők hőn tisztelt hagyománya
Nem ösztönöz ma már derűs ábrándozásra.
De szeretem – nem is tudom, miért –
Havas sztyeppéi hűvös hallgatását,
Sötét erdői ringó suttogását,
Tengerré áradó folyóinak vizét;
Kopár dűlőúton be jó robogni éjjel,
S szemlélni szökdelő szekérről szerteszét
Szállásról álmodón, birkózva a sötéttel
Szorongó kis faluk sok reszkető tüzét;
Szeretem kint a széna füstjét,
A sztyeppén háló szekeret,
Fehér nyírfák fénylő ezüstjét
A sárga, sík tarló felett,
Sokak számára ismeretlen
Örömmel nézem a mezőt,
Dús búzakazlat, sok esetlen
Szegényes-szürke zsuptetőt,
Házak cifrazsalus csoportját,
S amint víg ünnepeste ott
Topogva, füttyögetve ropják
A táncot részeg muzsikok.

1841

FORDÍTOTTA GALGÓCZY ÁRPÁD