– LIBASORBAN –

A rakodópart alsó kövén ült Isten, nézte, hogyan úszik el a dinnyehéj. Mélyen merült különféle maga összerakta sorsokba, mozaikozta, intarziázta őket, alig is hallotta így a körötte morajló gondosan megalkotott külvilágot, korábbi munkáinak eredményét. Krízisjátékot játszott épp, ölében a Nagy Könyvével ezért ült ki sütkérezni a Duna-partra. Szeretett ezzel bíbelődni, megnyugtatta a logisztika. Azt ne higgye persze bárki is, hogy olyan egyszerű krízishelyzeteket teremteni, mindent összerakni hozzá, semmit ki nem felejteni, vigyázni a sorrendre, nem elébb kitenni például a folyóba öltek légies emlékművét a partra, és utána lőni a vízbe a genetikai hulladékot, hogy olyan magától értetődő egy elhatárolt, szabad, vidám munkaalkalmakra készült terület felszabadulását felszerelni elcsigázott, menni alig tudó félhalottakkal, s nem hagyni magnak sem egy kisportolt, kigyúrt kocogót a placcon. Hogy olyan egyszerű életutakat rendelni sorsokhoz, konkrét, egyénre szabott tragédiákat kreálni, „a ti mennyei Atyátok sem akarja, hogy egy is elveszszen e kicsinyek közül”, gondolatban, előre előkészíteni, legyártani minden hozzávalót, hogy kezes árulók és engedelmes besúgók elegendő számban tarkálljanak a világban egy adott térben és idősíkban.

Fecseg a felszín, hallgat a mély, gondolta Isten, mert mélységes mély volt a szakadék az aznapra tervezett és megvalósított kreációi között, mindeközben iszonyú idegesítően, mintha szívéből folyt volna tova, zavaros, bölcs és nagy volt a Duna. Mindenesetre sikerült felvázolnia a könyvében néhány teremtményt, akik egy zivataros század felhőszakadásos éveiben alázatosan fognak majd viselkedni, alázattal és némi önáltatással, hiszékenységgel elegy jámborsággal viszik végig a nekik rendeltetett sorsukat. „Sok elsők pedig lesznek utolsók, és sok utolsók elsők.” Másokat bölcsességgel vértezett fel, előrelátással, okossággal, és életútjukat felskiccelve megmutatta, hogy nem tud teremteni olyan bölcs előrelátást, olyan éles észt, amely képes lesz majd kijátszani az épp ezen a napsütötte köveken készülő, személyére szabott fincsi sorsot. Mint az izmok, ha dolgozik az ember, reszel, kalapál, vályogot vet, ás, úgy pattant, úgy feszült, úgy ernyedett el minden hullám és minden mozdulás Isten körül, rótta a sorokat, az édes találkozások különös rasztere, a túlfűtött boldogság sivalkodásai és a káprázatosan kidolgozott szenvedések mind-mind jól mutattak hatalmas könyvében.

S mint édesanyám, ringatott, mesélt s mosta a világ minden szennyesét. Szennyes gondolatokat és komor vágyakat tisztogatott, leseperte róluk a tragikum morzsáit, aztán mégis végzetes és sötét életvonalakat rajzolt teremtményei tenyerébe. őrülten koncentrált, különös véletleneket eszelt ki, alig hihető sorskanyarokat, s sokszor látta, hogy ez így jó, s még többször, hogy hallatlanul rossz. „És lészen az időben, megmotozom majd Jeruzsálemet szövétnekkel, és megfenyítem azokat, a kik saját seprejökön hevernek, a kik ezt mondják szívökben: sem jót, sem rosszat nem cselekszik az Úr.” És nem tudta, melyiknek örüljön inkább, a jó vagy a rossz tökélye villanyozza-e fel inkább, mindenesetre ha megadatott volna valakinek, hogy távolról tudja szemlélni Isten leleményes észjárásának fantáziafonatait, talán még élvezte is volna a sugárzott műsort. És elkezdett az eső cseperészni, de mintha mindegy volna, el is állt. És mégis, mint aki barlangból nézi a hosszú esőt – Isten nézte a határt: egykedvű, örök eső módra hullt, színtelenül, mi tarka volt, a múlt.

Tila mama, írta le Isten a nevet, s valamiért egész transzba esett. Mint egy szerencsejátékos, akit nem véd féltő üzenet, miszerint a túlzásba vitt hazardírozás szenvedélybetegség kialakulásához vezet, Isten rajongva rizikózott, titáni végeket gondolt ki halandói számára, feláldozta a teremtményeit, napfényes évekkel felhizlalta, derűvel etette őket, majd óriás sziklákról alávetette azokat is, akik az évek múlásával egyre jobban megismerhették, és akik sose tapasztalhatták bőrük sivatagosodását, testük elnehezülését. Igen, Istent, mi tagadás, most leginkább ez utóbbi izgatta, mit tagadjuk, ezen a fényesesős délelőttön momentán Isten gyereket akart ölni, meg akart mártózni ennek a tapasztalatában, „ki a világosságot alkotom és a sötétséget teremtem, ki békességet szerzek és gonoszt teremtek; én vagyok az Úr, a ki mindezt cselekszem!”, futott át az agyán a hatalommámorba mártott gondolat, nem unt betegségeket akart kiskorúakra hozni, ajándékozott olyat már ezernyit, valami más, valami fullextrás végkimenetelre vágyott, olyanra, ahogyan még sose vitte ezeket a fenséges jeleneteket színre. A születés most itt, ezen a borúsnapos Duna-parton nem különösen izgatta, „vagy mért nem lettem olyan, mint az elásott, idétlen gyermek, mint a világosságot sem látott kisdedek?”, szülőágyakat nem képzelt maga elé, a vajúdás óráit alig dolgozta ki, hanem a halál!, az ezúttal erősen foglalkoztatta. Szerelem és halál dolgában Isten ezekben az órákban szinte verhetetlen volt. A végénél kezdte a sorsfelépítést, és nem feledte, ha okosan ügyel a sorrendre, miszerint a végét a befejezéshez kell majd biggyesztenie, felfűzheti a végpontra is a történetet. Tila mama karján egy négyéves gyerekkel indul majd lezárni az életét, dolgozta ki lelkesen Isten, és ennek a látszólagos értelmetlensége ott nyeri majd el hősi értelmét, hogy ezzel megmenti saját szeretett lánya életét. Klassz!, csettintett elégedetten Isten, a kisgyerekének halálát aligha fogadhatja kedélyes megelégedettséggel az anya, ezért Istennek, hogy teremtett világa hiteltelenné ne váljon, erős magyarázatot kell kitalálnia megnyugtatására. Hogy ő maga, gyanútlanul, önszántából adja át saját anyjának a fiát, ennek a know-how-ja mozgatta Isten gondolatait, hogy azok vidoran és végül tréfálkozó hangulatba zárt csöndjükben maguk induljanak el oda, ahonnan Isten még nem teremtett megtérő utazót.

A Duna csak folyt. És mint a termékeny, másra gondoló anyának ölén a kisgyermek, úgy játszadoztak szépen és nevetgéltek a habok Isten felé. Az idő árján úgy remegtek ők, mint sírköves, dülöngő temetők. Legalábbis az épp kreatív elmúlások, kegyetlen, erőszakos halálok teremtésével elfoglalt Istennek ez volt a benyomása, ettől a képtől új erőre kapott, folytatta a sorsfonást. A gyerek fogantatása után, írta a könyvébe Isten, de még a születése előtt, jegyezte Isten, akkor, amikor egy gyerek eljövendő jöttét egy anyának Isten szerint illik bejelenteni, Tila mama megtudja lányától az egyébként általában, normális körülmények között Isten szándéka szerint is örömmel veendő hírt. „Az asszony mikor szűl, szomorúságban van, mert eljött az ő órája: de mikor megszűli az ő gyermekét, nem emlékezik többé a kínra az öröm miatt, hogy ember született e világra.” Azonban a verőfényesnek épp nem mondható időt és a halál közeli trappjait érzékelő Tila mamával, a bölcsességgel, előrelátással, okossággal felvértezett asszonnyal Isten azt a nem túl kellemes és a lánya által soha teljesen meg nem bocsátott mondatot mondatja a hír hallatán, miszerint minek erre az elszabadult, tébolyodott, gátlástalan, halálszagú világra, épp mikor megbokrosodik és egyre kilátástalanabbá válik, gyereket hozni. S bár Isten gondot fordított arra, hogy kellő indokot találjon, miért kelljen Tila mamának életben maradnia akkor, mikor majdnem sikerül Isten szándékai szerint önszántából, a világ rémétől elinalni akarva megválnia az életétől, „az Úr az Isten! Az Úr az Isten!”, arra a Duna-parton e pillanatban még semmi ötlete nem volt, hogyha a halálba küld majd négyévesen valakit, akkor milyen érveléssel tudná megindokolni a megalkotását, megteremtését. Mit is fog így a nagykönyvébe bejegyezni a „születés oka” rovatba?

Én úgy vagyok, hogy már százezer éve nézem, amit meglátok hirtelen, latolgatta Isten, egy pillanat s kész az idő egésze, mit százezer ős szemlélget velem. Látom, mérlegelte, mit ők nem láttak, mert kapáltak, öltek, öleltek, tették, ami kell. S ők látják azt, az anyagba leszálltak, mit én nem látok, ha vallani kell, próbálta mentegetni magát, s azt hogy akárhogy is, nem tud megfelelő indokot szolgáltatni arra, miért kell belekóstolnia ebbe az újabb őrületbe majd, amikor eljön ennek a teremtett ideje, de valami vonzotta hozzá. Vonzotta a még ismeretlen, vonzotta a kidolgozás, a szcenírozás, az új hangok és az új szagok. „A vakokat oly úton vezetem, a melyet nem ismernek, járatom őket oly ösvényeken, a melyeket nem tudnak; előttök a sötétséget világossággá teszem, és az egyenetlen földet egyenessé; ezeket cselekszem velök, és őket el nem hagyom.” Vonzotta, hogy úgy pusztítsa el nagy számban a teremtményeit, ahogy azelőtt még nem próbálta. Kidolgozott rendszert akart vinni a pusztításba, szinte önjáró pusztító gépezetet, hogy neki magának ne is kelljen a gyilkos láva közelébe mennie, rá se kelljen néznie, menjen minden magától. Válasszon ki erre egy megfelelő, viszonylag könnyen éghető népet, a kísérlet legalábbis – ezt még nem döntötte el – egyik tárgyát, az épp őket időben és térben körülölelő világ számára gyorsan, könnyen, all in one!, korcsnak, ütődöttnek és kártékonynak beállítható alanyokat. Olyanokat, akiket korábban jegyzetei szerint kedvelt, szívéhez sokszor közel érzett, ekkor visszalapozott és szíve teljes derűjével konfirmálta választását, „mert szent népe vagy te az Úrnak, a te Istenednek, és az Úr választott téged, hogy légy néki tulajdon népe minden nép közül, a melyek a föld színén vannak.” hogy neki magának is elegendő fájdalmat hozzon a rombolás, kínt, amibe megmártózhat, éles szúrásokat szívtájékon, erősödő légszomjat és a halálfélelemhez sokszor általa is társított, azt felidézni képes verejtékezést, hisz mint az nyilvánvaló, Isten szinte mindent képes volt teremteni maga és mások számára, de a halálfélelemmel alig volt ismerős. Tudunk egymásról, mint öröm és bánat. Enyém a múlt és övék a jelen. Verset írunk – ők fogják ceruzámat s én érzem őket és emlékezem.

Anyám kún volt, az apám félig székely, félig román, vagy tán egészen az. Anyám szájából édes volt az étel, apám szájából szép volt az igaz. Mikor mozdulok, ők ölelik egymást. Elszomorodom néha emiatt – ez az elmúlás. Ebből vagyok. „Meglásd, ha majd nem leszünk!…” – megszólítanak, sínezett be a gondolataiba e néhány, persze szintén maga ihlette sor, s rálegyintett, hisz tényleg, a kreatúráit úgy alkotta, hogy elhanyagolhatatlanul nagy százalékban elmúlásból legyenek, „senki, a ki teljesen az Úrnak szenteltetett az emberek közül, meg ne váltassék, hanem halálra adassék bizonnyal”, de sajátmagának csak a mások elmúlásában való gyönyörködés vagy az abból fakadó kétségbeesés jutott, nem tudta, hogy a maga szerepének túlértékeléséből fakadt, hogy nem volt mersze kiszállni a teremtés processzusából vagy valóban minden egész eltörne, ha magára hagyná a világot, attól fogva minden láng csak részekben lobbanna, a Hold is csonka lenne, „mert tudom, hogy halálom után mind inkább-inkább megromoltok és eltértek az útról, a melyet parancsoltam néktek; és utólér majd titeket a veszedelem a későbbi időben, mivelhogy gonoszt cselekesztek az Úrnak szemei előtt, bosszantván őt kezeiteknek csinálmányával”, rossz szekérrel futna hát tovább az egyre inkább rohadó idő.

Tila mama az egyre elmeháborodottabb idők közeledtekor sajátmaga próbál véget vetni életének, elfutna, elinalna a rém elől, jegyezte Isten, ám lánya, a kevesebb előrelátással, ám annál több önáltatással, hiszékenységgel elegy jámborsággal felvértezett Tilda még időben megmenti. Hogy ennek mi értelme, amiatt vissza kellett lapoznia Istennek a nagykönyvben, hogy hisz igen, így majd Tilda átadhatja a kisfiát Tila mamának, ő kíséri majd el a nyájas véghez, „és a ki egy ilyen kis gyermeket befogad az én nevemben, engem fogad be”, s így Tilda tovább élvezheti a pazar teremtés főúri termeinek vendéglátását. Tildát a jámborság mellett Istennek el kell látnia egyéb tulajdonságokkal, mint például a beletörődés, a tragédiába való bezárkózás képessége, a végtelen megadás és belenyugvás képessége, s Isten, mintegy kárpótlásul, ezeket a tulajdonságokat mind odajegyezte a könyvbe Tilda mellé, akárcsak az örömre való képességet, azt, hogy a veszteségeken túl tud emelkedni. S grátiszba a gondoskodó Isten adott egy kis plusz ajándékot Tildának, olyat, ami miatt az örökké belenyugvásra kész lelke időről időre mégis háborgásba tudjon kitörni, vagyis hogy még az ő békés szíve is, „mert a szívből származnak a gonosz gondolatok”, olykor állandó kérdő- és felkiáltójelek között hánykolódjon. Megszólítanak, mert ők én vagyok már; gyenge létemre így vagyok erős, ki emlékszem, hogy több vagyok a soknál, mert az őssejtig vagyok minden ős – az ős vagyok, mely sokasodni foszlik: apám- s anyámmá válok boldogon, s apám, anyám maga is ketté oszlik s én lelkes Eggyé így szaporodom!

Istenben elkezdett kavarogni a múlt, ahogy ezt az igazán kicsiny mikroprojektet kitervelte, amihez persze száz meg száz másiknak kell kapcsolódnia, hogy a nemes program megvalósulhasson, mégis mikor Tildát még azzal az aprósággal is megajándékozta, hogy az ő életét viszont Isten teremtményei közül az egyik legádázabb pokolmester fogja megmenteni, Isten kezdett fellélegezni, kezd összeállni!, omlottak el rajta a siker kellemes, megnyugtató, meleg hullámai. Isten fürgén kitalálta, hogy az ádáz pokolmester Tildát szép kék szeme, különösen szép arca és kitűnő nyelvtudása miatt szedi ki a sorsra már érdemtelen elpusztítandók puttonyából, meg azért, mert épp abban a pillanatban érkezése lesz valakit megmenteni, s ekkor Isten úgy intézi, hogy Tildába botoljon bele e nyájas pillanata, „fogadd el ajándékomat az én kezemből; mert a te orczádat úgy néztem, mintha az Isten orczáját látnám”. Isten egyre biztosabban érezte, hogy ez a krízisteremtése sem lesz hiú ábránd, nem fog a semmibe hullani, ezt is végig fogja tudni vinni, sok munkával persze, hisz minden apró részletében ki kell majd dolgoznia, de nem kell lemondania egy mákszemnyi adalékról sem. Büszkén kezdett el merengeni mindazon, amit a világ sorában eddig végbevitt, kicsit elszontyolodott a teremtményei hálátlanságán, azon, hogy mindig önmaguk sérelmével, nem a teremtés nagyságával vannak elfoglalva, „mert az én igám gyönyörűséges, és az én terhem könnyű”, nyilván ebben a történetben sem a dramaturgia tökélyét, hanem a maguk nyavalygó bánatát, örökös keservét fogják észrevenni.„Mert megkövéredett e népnek szíve, és füleikkel nehezen hallottak, és szemeiket behunyták; hogy valami módon ne lássanak szemeikkel, és ne halljanak füleikkel, és ne értsenek szívükkel, és meg ne térjenek, és meg ne gyógyítsam őket.” Pedig mennyi mindent sikerült megoldania!, amit kitalált, gondosan kidolgozott, a könyvébe bejegyzett, s amiképp leírta, pontosan úgy végre is hajtotta: a világ vagyok, ismerte be –, minden, ami volt, van: a sok nemzedék, mely egymásra tör. A honfoglalók győznek velem holtan s a meghódoltak kínja meggyötör. Árpád és Zalán, Werbőczi és Dózsa – török, tatár, tót, román kavarog e szívben, mely e múltnak már adósa szelíd jövővel – mai magyarok!

…Én dolgozni akarok, erősítette meg magát, elegendő harc, hogy a múltat be kell vallani, ennél a mondatnál mintha megengedett volna magának egy kis kételyt, mintha volt volna olyan tette, elgondolása, amelyet inkább mérlegelnie kellett volna, mielőtt véghezviszi?, ki tudja, a Dunának, mely múlt, jelen s jövendő, egymást ölelik lágy hullámai. A harcot, amelyet őseink vívtak, békévé oldja az emlékezés s rendezni végre közös dolgainkat, ez a mi munkánk; és nem is kevés, gondolta Isten, s még odatett egy lábjegyzetet. Tildának nem ad több gyereket, így mindenét, legfőképp négyszobás, Dunára néző polgári lakását, két velencei csillárját és az összes szorongását, melyet amúgy mindig, minden kívülálló számára békébe és belenyugvásba csomagol (ad notam: beletörődésbe, a tragédiába való bezárkózás képességébe, végtelen megadásába és abba, hogy a veszteségeken túl tud emelkedni), ráruházza majd valami közepes nyavalyákkal sújtottra (közepes nyavalyákat időben kidolgozni!, nem összevissza kapkodni!), akinek számára Istennek most nem volt kedve nevet se kitalálni, meg már az idő is elszivárgott közben, nem volt érkezése kidolgozni az alakját, meg nem is ezekre a lapokra tartozik, mindenesetre annyit odabiggyesztett, hogy ez a későbbi teremtmény négy gyönyörűséges, csodás kilátással rendelkező szoba fogságában próbálja majd kihámozni magát a csecse szobák meg a takaros múlt hagyatékából, hozzávéve az ajándékba kapott, kissé kellemetlen, vackolódó kérdést, miszerint ő volna-e a nyertese ennek a mikrotörténetnek ezzel a takaros lakhatással, hogy Isten vajon a nagykönyvébe a négyéves gyerek elpusztításának okához, a „halál oka” rovatba odaírta-e, hogy így e fényes lak majd, Tildának egyenes leágazása – Istennek hála! – végül nem lévén, egyszerűen és bármely később megteremtett tanács ellenvetésével szemben is könnyen kiutalható lesz, és épp az ő számára. „A mi most történik, régen megvan, és a mi következik, immár megvolt, és az Isten visszahozza, a mi elmúlt.” Ám mivel ezt a kérdést ab ovo lehetetlenség lett volna a címzetthez eljuttatni, így a szívéből és ablakából tova csak a zavaros, bölcs és nagy Duna fog folyni majd, ezzel szemben egykedvű, örök eső módra hull rá színtelenül, mi tarka volt, a múlt. És passz.

Isten kezdett fázni, így végezetül csak ennyit jegyzett le távirati könnyedséggel. Tila mama (sz. 1892), él 52 évet (hidrogén-cianid), Tilda (sz. 1916), él 77 évet (öngyilkosság), Tomika (sz. 1940), él 4 évet (hidrogén-cianid). A váz tehát megvolt, a többi már gyerekjáték.