Egy nyári dialógus

S-nek

A Nő
A FÉRFI

Megint nyár van. Megint egy szép nyári nap. Megint egy nő és egy férfi ül egy asztalnál, a szabadban, a szabad ég alatt. Egy kert. Egy terasz. Láthatatlan, csak hallható fák, több a sejtelem, mint a jelenvalóság, egy lágy nyári szél fújdogál, amely időről időre ritmizálja a jelenetet. Az asztal egy kerti asztal, elég nagy, és a férfi és a nő viszonylag nagy távolságban ülnek egymással szemben. Mindketten feltűnés nélküli nyári ruhát viselnek, a nő inkább világosat, a férfi inkább sötétet, az egyik éppolyan időtlen, mint a másik. Időtlenek az alakok maguk is, kívül állnak mindenféle aktualitáson és történelmi-társadalmi kontextuson, ők is inkább a sejtelemhez tartoznak, és nem a jelenvalóhoz. Kezdetben mindketten (anélkül, hogy egymásra néznének) a láthatatlan fák zizegésére figyelnek, amelyet időtlennek, egyszerre nyugodtnak és megnyugtatónak képzelünk el, és amelyet szórványosan a fecskék kiáltása szel keresztül-kasul. Mintha a fák fölzizzenése egy óra vagy egy egész nap elteltét jelezné.

A FÉRFI Ki kezdje?

A Nő Te, így beszéltük meg.

A FÉRFI Igen, így beszéltük meg. – Milyen volt az első alkalom, amikor egy férfival együtt voltál?

A Nő ugyanúgy, mint a férfi, olyan hangon beszél, amely nem mindig van összhangban a jelenettel. Nézd csak, ott egy ölyv a fák között, úgy száll, mint egy nyíl. Vagy ez talán egy kánya volt?

A FÉRFI Szerintem egy sólyom volt. Az ölyvök és a kányák még ott köröznek a fák fölött. A sólymok viszont úgy sivítanak keresztül az erdőkön, mint a nyilak, egyszer fönt a koronák, máskor lent a törzsek között. Többször láttam olyan halott sólymokat, amelyek egy fa törzsébe ütköztek. Betegek voltak? Túl öregek voltak? Túl fiatalok voltak? – Szóval, milyen volt az első éjszakád egy férfival?

A Nő Nem is éjszaka volt. És nem is férfi volt. És én, én sem váltam nővé. És mégis szerelmi aktus volt. ő fölém kerekedett, és én átadtam magam neki, egészen és teljesen, és nem csak a hajamat és a bőrömet. A két test egyesült, és micsoda egyesülés volt!

A FÉRFI Mesélj.

A Nő Sokszor van kedvem mesélni, elmesélni ezt a tapasztalatot – ezt a történetet. De mihelyst fölszólítanak rá, elvész a lendület.

A FÉRFI Ma ez talán másképp van. Ma más nap is van. Nyár van, és ilyen nyár talán még sohasem volt. Talán az utolsó volt hasonló. De nem is szólítalak föl.

A Nő Igen, nyár van, talán az utolsó nyarunk itt. És akkor is nyár volt, az első szerelmi napomon, amelyet nem lehet összevetni egyetlen későbbi szerelmi éjszakával sem. Egy gyümölcsöskert. Tyúkszar, szürke, fehér, pettyes, a frissen lekaszált fűben.

A FÉRFI Egy fából készült létra egy almafának támasztva.

A Nő Kitaláltad.

A FÉRFI És Te éppen túl voltál a tizennyolcadik születésnapodon.

A Nő Nem talált, egyrészt. Még gyerek voltam, alig tízéves. Másrészt: eltaláltad, a születésnapomon volt. – Vagy tévedek, és csak egy vasárnap volt? De egy biztos: ünnepi ruha volt rajtam, egy fehér ruha, hosszú fehér ruha, fehér zokni, fehér cipő, lapos sarkú. – Most jut eszembe, hogy ezt a történetet még senkinek sem meséltem el, még magamnak sem. – Egyáltalán történet ez?

A FÉRFI Mesélj csak. Majd meglátjuk.

A Nő Délután volt. Egy hintán ültem, valahol a gyümölcsöskert mélyén. Egy almáskert volt, nem cseresznyéskert, és nem voltak piros pöttyök a ruhámon, sem előtte, sem utána. Nincsenek emlékeim a körülöttem lévő emberekről. De ugyanakkor éreztem a családtagok, anyám, apám és a testvérek jelenlétét. És ott a hintán, egyre nagyobb lendülettel – megint a „lendület” – egyre szabadabbá váltam a családtagjaimtól, és egyre inkább fölszabadultam egy másik jelen számára.

A FÉRFI Ne siess! – Nézd csak ezt a fehérséget, a nyári virágszirmok fehérségét! Hogyan szálldosnak és csillognak-villognak a szélben. És milyen sötétek a szirmok kelyhei.

A Nő A hintán minden olyan gyorsan ment. Egyre gyorsabban és gyorsabban. És aztán egy pillanatban, egy csúcsponton vagy egy billenő-ponton jött a hirtelen lassulás. Miközben a hinta (rajta velem) még folytatta a libegést, ugyanazzal a sebességgel, mint korábban, még hosszú-hosszú pillanatokig. De belül elkezdődött az ébredés. E lassulásnak köszönhetően belül valami virágozni kezdett, és forrongani – és ez a forrongás ugyanolyan hirtelen jött, mint a lassulás. Valami bennem, és ugyanakkor rajtam kívül, letepert engem, és – hogy is mondjam? – megformált engem, vagy talán csak átalakított. Mégis: ez egy történet, egy igazi történet, de hogy mesélhetném el?

A FÉRFI „Valami”? „Az”? Egy nemi szerv? A te nemi szerved?

A Nő Ha úgy akarod. De ami itt megformált vagy átalakított engem, azt semmiképpen sem az „én nemiségemként” éltem át, hanem a világ megformálásaként vagy átalakításaként – egy forrásban lévő forrósággal.

A FÉRFI kényelmesen egy almát gurít végig az asztalon. Vér folyt?

A Nő Minek ez a kérdés?

A FÉRFI Mert kíváncsi vagyok rá.

A Nő Nem, nem volt vér. Semmi. A rajtam áthasító villám nem hagyott vissza nyomokat. Vagy mégis: az orrom vérzett.

A FÉRFI És ki volt ez az áthasító villám? Egy Isten? Egy felsőbb lény?

A Nő Másik kérdést kérek.

A FÉRFI És hogy folytatódott? Ott maradtál a hintán? Tovább hintáztál?

A Nő Már nem is tudom. És nem is akarom tudni. Amit tudok: a pillanat ott a hintán, fent a gyümölcsös kert lombkoronáiban folytatódott. Érvényes mind a mai napig, még akkor is, ha azóta a száműzetés királynője vagyok, vagy már mindig is az voltam, vagy legalábbis azóta az vagyok. Ez egy más világ, mint az itteni. Nincs szó semmiféle trónusról – az a pillanat akkor nemcsak a gyerekségemet rabolta el, hanem azt is, hogy a Föld nevű bolygó lakójaként bármire jogom legyen. Ki vagyok vetve az univerzumba, egy ismeretlen meghatározottságba, itt lent a fák alatt, közel a családtagjaimhoz, a macskákhoz és a kutyákhoz. Egy illegális személy lettem, aki kívül áll a törvényeken. Egy Desperada, megbélyegezve, mindenféle égető vas nélkül, de olyan vassal, amely túl van az égetésen. Először: az édes riadtság, amelynél nincs édesebb; a riadtságot egy olyan édesség kísérte, amelynél univerzálisabbat nem lehet elgondolni. És aztán: a királyi riadtságot egy másfajta riadtság követi, a borzongás riadtsága. Ez a világalkotás egyúttal azt is jelenti, hogy ettől a pillanattól életbe lép egy tartózkodási tilalom a jól ismert Földön. Édes riadtság – riadtság minden édesség nélkül – emlékezés az édességre – és így tovább egészen mostanáig. Egy másfajta hintamozgás. Annál rosszabb? Vagy talán annál jobb? Hiszen akkor a családtagjaim ott álltak a hinta alatt, mintha semmi nem történt volna, csak egy nagy titokkal lettem gazdagabb, amely tovarepített… És most emlékszem már az elbeszélésre: ez a villám nem felülről, hanem alulról járt át, a Föld felszínéről jött fölfelé, és nem égette meg egyetlen csontomat sem. De ellátott egy másik gerinccel, egy erősebbel, és jaj meg is szíjazott, de ez a megszíjazás nem volt büntetés. Egy gyerek hintázott, aki egyúttal egy óriás volt. Hintázott. Hintáztatta magát. – Milyen csend van itt.

A FÉRFI Milyen nagy lett a csend. Különösen ma reggel óta. Még a fecskék sivítása is alább hagyott. Legfeljebb a szárnyaik csendes suhogását hallani, ha csapatostul hirtelen átrepülnek a kert felett, Isten tudja honnan érkezve, megszületve, személlyé válva egy pillanattal előbb a légtérben. Egy ilyen csapat jókedvre deríti az embert.

A Nő Még a lepkék szárnycsapásait is hallani lehetett, és nemcsak, ha közel jöttek a fülünkhöz. A szitakötők repülésének sercegése, anélkül, hogy lenne valamilyen tó a közelben, látható víz.

A FÉRFI Ezt a sercegést össze lehetne cserélni a búzaszemek hangjával kint a földeken. Holnap kezdődik az aratás. Különös, hogy az idén ilyen későn kezdődik. Hiszen már a nyár derekán járunk.

A Nő És milyen különös ez a kifejezés: a nyár dereka, ilyen mély csöndben. Mély csönd: de a mély szó számomra helyénvalónak tűnik. Mielőtt elkezdtünk volna beszélgetni, mintha a csönd megérkezését éreztem volna, vagy alászállását, ahogy talán korábban mondták volna. Mintha egy különös nyugalom szállt volna alá, és talán nem is csak erre a környékre, hanem az egész Földre. A Föld így kíméletesen egy koronggá változott át – talán így képzelték el ezt régebben. Egy tölcsérré, egy medencévé. A mély csöndnek köszönhetően a táj mélységet kapott. Micsoda különös kifejezés ez is: mélységet kapni.

A FÉRFI Édes illúzió.

A Nő Illúzió, édes. Ez vezette a hangodat, amikor föltetted az első kérdést. Ez vett körül, amikor bizalmat helyeztem a kérdésedbe, vagy a hangodba. Így tudtam részt venni ebben a játékban, és válaszolni neked, és veled együtt a sasnak is, amely fent, a látóhatáron köröz, még most is.

A FÉRFI És mi lenne, ha egy helikopter robbanna bele a jelenetbe? Egy vadászrepülő? Egy bombázó?

A Nő Nem, ez nem fog megtörténni. Most nem.

A FÉRFI És ha a te tölcséredből, a te medencédből egy sikoly szállna fel?

A Nő Ettől nem kell félni. Most nem. És ha mégis: vannak sikolyok, amelyek harmonizálnak a csenddel, amelyek a nyugalmat ritmizálják.

A FÉRFI Például?

A Nő megadja a példát.

A FÉRFI És hogy folytatódik a történet? Te és az első férfi, húsban és vérben. Hol? Hogy? Mikor? Kivel?

A Nő Semmiféle húsra és vérre nem emlékszem, legalábbis nem a sajátomra, és egy speciális férfiéra sem.

A FÉRFI Sötét éjszaka volt? Egy ismeretlen? Egy újabb láthatatlan alak? Egy férfi az esőből? Egy ismeretlen az éjszakában? Aki idetámolygott és hóvakságban szenved?

A Nő Megint a nap közepén járunk. És ez is egy nyári nap történt. Vagy inkább egy normális időn kívül álló nyári napon. Egy nap, mint a mai. És, és mégis teljesen más.

A FÉRFI Értem.

A Nő Már a körülmények is teljesen mások voltak. Egy sóbánya a tenger partján. Nem voltak fák, csak egy egyedül álló eperfa, tele apró, kicsi gyümölcsökkel, a formájukat tekintve inkább a málnára hasonlítottak, csak sokkal kevésbé voltak édesek, és talán puhábbak voltak. És ott a fa alatt volt a sóbánya egyetlen árnyékos helye.

A FÉRFI Általában szokott ott lenni egy kis ház, vagy legalább egy kunyhó, vagy egy fából készült tákolmány.

A Nő Igen, igazad van. Volt ott egy kunyhó, fából készült, amelyet az eperfa eltakart. Most már emlékszem. Megint csak most, a beszéd közben.

A FÉRFI És a kunyhó fája világosszürke volt, majdnem fehér, mint a sóbánya sója. Kifehérülve a só levegőjétől, éppen úgy, mint a kis rőzsedarabok, amelyek a só-ágyásokat körbe kerítik.

A Nő A kunyhó ajtaja be volt reteszelve. Nem voltak ablakai. Az ajtót feltörtük.

A FÉRFI Erős volt, mármint a másik?

A Nő Feltörtük egy darab sínvassal, amelyet korábban a só-szállításhoz használtak. A sóbányát nagyrészt feltöltötték. A sínek elrozsdásodtak. Mindkettőnk kezét rozsdapor lepte el. Túl tágasra törtük fel az ajtót, egy szó nélkül, úgy, ahogy egy szó nélkül ragadtuk meg a síndarabot is.

A FÉRFI A sóbányánál beszéltétek meg a találkozót?

A Nő Nem. Én már ott ültem, az eperfa árnyékában.

A FÉRFI És amikor jött a férfi, messziről, messziről, akkor te fölálltál?

A Nő Igen, de nem annyira a férfi miatt álltam fel. A körvonalai miatt. A körvonalai a távolból ígéretesek voltak. Valamit ígértek. Szárnyakat adtak. A körvonalak mind a mai napig azt jelentik nekem, hogy ígéret. Akinek nincsenek körvonalai: semmit sem ígér. És semminek hívják.

A FÉRFI Találkoztatok már korábban is?

A Nő Kérlek, mást kérdezz.

A FÉRFI Ripsz-ropsz közeledett hozzád?

A Nő Mielőtt meglátott, egyenesen az eperfa felé tartott. De mihelyst észrevett, megtorpant. És aztán az ellenkező irányba indult el. De három lépés után megfordult –

A FÉRFI Éppen három után?

A Nő Éppen három után. Megfordult, mintha akarata ellenében tenné, mintha egy magasabb vagy alacsonyabb erő kényszerítené.

A FÉRFI Magnetizálva volt? Tőled? A nőtől? A jelenlétedtől?

A Nő Talán. De ha igen, akkor nemcsak tőlem, és a hirtelen jelenlétemtől, hanem a helytől is, és a világtól elhagyott sóbánya tágasságától és fényétől. De talán nem is magnetizálva volt, hanem inkább a vágyódás rohanta le. Az ösztönös vágy, hogy egyesüljön ott és azonnal a só-színű ürességgel.

A FÉRFI És te?

A Nő Én is valami ilyesmit éreztem.

A FÉRFI Ut pictura poesis? Ut poesis musica? Ut musica pictura?

A Nő Nem volt különbség köztem és a férfi között. Nem volt kérdés. Egy szó se hangzott el. Nem volt előjáték, és semmiféle játék sem volt. Semmi, csak a komolyság. Komolyan, komolyabban, a legkomolyabban. A komolyság lendülete, aztán a komolyság maga, és végül a közös felnevetés.

A FÉRFI Monumentális film a sóbányában. From here to eternity.

A Nő Igen, monumentális. Az örökkévalóság? Hm. Ugyan már.

A FÉRFI Monumentális, a helynek köszönhetően.

A Nő A helynek, a férfinak és nekem köszönhetően. Az életnek köszönhetően, és a nem-életnek korábban. – Miért nem kérdezel már? Kérdések nélkül nem tudok továbbmenni. Kérdések nélkül vak és néma vagyok. Kérdezz, hiszen így beszéltük meg.

A FÉRFI Mit látsz most bent a kunyhóban, az elhagyott sóbánya kunyhójában?

A Nő A fényt.

A FÉRFI Tessék? A fényt látod? Általában a fénnyel és a fényen keresztül látunk, vagy látunk egy fényt, de nem a fényt a személyben. És egyébként a kunyhónak nem volt ablaka, és az ajtó mögöttetek csukva volt.

A Nő Igen, az ajtó csukva volt. Igen, de itt-ott a palánkokon volt egy-egy repedés, és egy helyen volt egy kicsi lyuk, és azon keresztül beesett a fény. Egy eperfalevél árnyéka a földön. Aztán a másik testén, és végül a kettőnk testén. A kunyhó padlója agyagból van, egy sötét, sima sárga, egy hullámos, repedezett okker.

A FÉRFI Látom, a levél árnyékát. Egyetlen levél sincs úgy kicsipkézve, mint az eperfalevél, és ez az árnyékán még jobban látható. Az összes árnyék között számomra a legjobban ez jellemzi a nyarat. A nyár derekát. A nyár szívét.

A Nő Ez a fény a kunyhó padlójától emelkedett fölfelé. És a fény is, az adottságoknak köszönhetően anyag lett, anyag, amely minket, engem és őt felöltöztetett. Mindketten meztelenek voltunk, és a padlóról felemelkedő fény ruhát adott ránk, mindenkire ugyanazt a ruhát, olyan elegánsat, amilyent korábban sohasem viseltem. De később sem, főleg később nem. Legyen ez a legszebb, és ha úgy akarod, a világ legdrágább ruhája. Egy ilyen ruháról később már csak álmodhattam, és még ma is erről álmodom.

A FÉRFI És minden lassú volt és egyenletes, a levetkőzés és később a felöltözés? A hirtelenségnek már nem volt helye, mint egykor, az első alkalommal? Nem volt pillanat, egy szempillantás, vagy ahogy régebben mondtuk, egy most?

A Nő Most már emlékszem: a levél árnyéka hirtelen színes lett.

A FÉRFI Milyen színű lett?

A Nő Ismeretlen színű, névtelen színű. De valamilyen sötét szín.

A FÉRFI A szemedet nyitva tartottad?

A Nő Már nem tudom. Mindenesetre most úgy tűnik nekem, mintha abban a pillanatban nyitottam volna ki, hirtelen. Korábban, azt hiszem, csak hallgatóztam és figyeltem.

A FÉRFI A másik lélegzetvételére?

A Nő Vigyázz, megsérted a játékszabályainkat! – A kinti zajokra figyeltem, a sóbányában és a sóbánya fölött.

A FÉRFI Félelemből? Szórakozásból? Vagy, hogy eltereld a figyelmedet?

A Nő Megint megsérted a játékszabályokat. Vagy csak egy ellentmondást akarsz kiprovokálni? És/vagy csak azt akarod megtudni, hogy mi is történt?

A FÉRFI az almát az asztalon visszagurítja magának. Ezekben a napokban érnek be az első almák, ezek a korai almák, minden más fajtát megelőzve, amelyek csak ősszel fognak beérni. A fehér héj, és a még fehérebb, tiszta-fehér hús. De aztán a közepén: a magok, egy magház, amely olyan fekete, mint egyetlen másik gyümölcsnél sem – legalábbis az én ismereteim szerint. Valamikor ezek a korai almák jelentették nekem a nyarat, az első tanításmentes napokat, a feladat nélküli napokat, a szabad napokat egyáltalán, a tanulási terhek levetését. Szabadok a kezek, csak ezeket az almákat tartják: de egyébként minden milyen könnyű. – Ma már ezek a korai almafák ritkaságszámba mennek. Vagy az is lehet, hogy már teljesen kihaltak.

A Nő Az úgy volt, hogy a helynek köszönhetően, a kunyhónak köszönhetően, de a férfinak és nekem is köszönhetően, a füleim annyira nyitva voltak, mint még sehol, mint még soha. A fülem igazi fül lett. És mindaz, amit hallottam, az egész része volt, részt vett az egészben, az egyik hang vagy zaj a másik mellett vagy után, és mindegyik az egyre inkább kiteljesedő egész eszköze lett. Itt egy száraz levél zizegése, a zöldellő lomb zizegésében – és egy légy zümmögése egy pókhálóban. És ott fenn egy sirály kiáltása, amely talán egy órával ezelőtt még egy horrorfilm sikoltását idézte volna fel bennem – de most már nem. Odalent egy hang, gyengéd és lágy – egy kabóca hangja. És valahol hátul, a sóhegy csúcsa felől egy dörgésszerű dübörgés, amelyről máskor biztosan egy halálos lavina jutott volna eszembe – de most nem, nem most. És a kalapálás a král felől, az öböl mögött, egy kalapálás, mint amilyent azóta sem hallottam – habár a král már nagyon régóta nem létezik.

A FÉRFI És azután?

A Nő Észrevettük –

A FÉRFI Többes szám első személyben?

A Nő Igen, mi észrevettük, hogy valami ürülékben fekszünk. Emberi szarban. Régi, kiszáradt, a sós levegő által a formájában, de még a színében is jól megőrzött emberi szarban. És azt is észrevettük, hogy a lábainknál, egy pocsolyában – amelyet a tető lyukain becsöpögő esővíz alakított ki – valami ficánkolt, mint egy hatalmas esőkukac. De igazából egy pióca volt, fölfújva és feketén, mint egy véres hurka, mert egész idő alatt beleharapta magát a szeretőm sarkába – aki egyébként se a harapásból, se a vérszívásból nem érzett meg semmit –, és teljesen jóllakva lezuhant a padlóra, pont bele a tócsába.

A FÉRFI És azután?

A Nő Nevettünk. Mi, mi, mi nevettünk. Ketten nevettünk.

A FÉRFI Egy nevetés, mint korábban a komolyságotok.

A Nő Oui, Sire, Si, Señor. Hiszen beteljesítettük Isten akaratát.

A FÉRFI És istenivé váltatok. És isteniek is maradtatok?

A Nő Egy ideig. Egy bizonyos ideig. Egy ideig, egy meghatározott ideig. Legalábbis ezen a távoli nyári napon túl.

A FÉRFI És azután?

A Nő Összeházasodtunk és boldogok voltunk, ha nem is egészen a napjaink végéig.

A FÉRFI Mintha egy mese lenne. Vagy egy álom? Álmodsz vagy mesélsz?

A Nő Ha feltétlenül tudni akarod: együtt maradtunk, amíg nem volt többé mi – amíg sem férfi nem volt már, sem annak körvonalai –, hanem már csak a másik.

A FÉRFI Különös, hogy ma egész nap úgy érzem, hogy valamilyen ünnepet kellene megülni. Ünnep vagy nem ünnep: holnap vissza a tennivalókhoz. A munka vár rám. Vár rám a harc. A csata. A hatalom. Az árulás. A gyilkolás. Megölni és/vagy megöletni. – És a szerelmeskedések? Veszélyes flörtök, a másképp veszélyes szerelmek helyett.

A Nő De most van időnk bőven, nem igaz? A munkád és a vérengzésed várhat a sorára. Várjon csak. És az enyém is. Adjunk magunknak még egy kis időt, nagyon szépen kérlek!

A FÉRFI Egyszer voltam Aranjuezben.

A Nő Aranjuezben?

A FÉRFI Igen, Aranjuez egy kis város, nem messze Madridtól, délen, Toledo előtt. Annak idején a spanyol királyok nyári rezidenciája volt, mintha az egész egy hatalmas parkból állna, amelyet a Tejo néhány csatornája szel át; ez azt hiszem, az ibériai félsziget legnagyobb folyója. És a hatalmas park közepén ott áll a királyi kastély. De én nem a kastély miatt mentem Aranjuezbe, hanem azért, mert egyszer, már nagyon régen volt, hallottam valamit egy „Casa del Labradorról”, éppen ebben a parkban, egy földműves egészen speciális és egyedülálló házáról. És aztán eljött a nap, amikor ezt a „Casa del Labradort” föl akartam keresni. A különböző okok közül most csak egyet nevezek meg: már a név maga is útjára indított (mint nem először). De kíváncsi voltam arra is, hogy milyen lehet egy földműves vagy egy szántó-vető háza, mint egy királyi park látnivalója. Az aranjuezi kastély szinte egyáltalán nem érdekelt engem. Még egy futó pillantásra sem méltattam. Alig érkeztem meg a parkba, azonnal elkezdtem keresni a „Casa del Labradort”. De keresésre természetesen nem is volt szükség: az út hosszú és egyre hosszabb, ugyanakkor egyre ígéretesebb is, és egyre kevésbé parkút, inkább egy bozontos útpálya, mint egy őserdő. De végig világosan ki volt táblázva. A földműves háza, végre, a várakozással ellentétben, nem volt eltakarva a bozóttól, félig az erdőben, túl a mesterséges parkon, a természet növesztette spanyol sztyeppe és szavanna részeként: ellenkezőleg, egy élénkzöld színű tisztáson állt, és a park itt, ha lehet még kultiváltabb és gondozottabb volt, mint a királyi kastély körül. A „Casa del Labrador” egy kis kastély volt, a nagy kastély mögött, de még talán annál is nagyobb volt benne a luxus, különösen az enteriőr. Nyoma sem volt egy munkás életének vagy kezének a márvány lakás termeiben és zugaiban, és a látogató számára félreeső helyeken sem, hogy a szántó-vető ember nyomairól most ne is beszéljünk. Túl későn tudtam meg, hogy a „Casa del Labrador” elnevezés azokra a festményekre megy vissza, amelyek a második királyi kastély termeit és szobáit díszítették. Ezek a freskók, vagy mik ezek – ha jól emlékszem – idillikus szabadidő jeleneteket ábrázoltak a falusi életből, mondjuk a tizenhetedik századból, Urunk, Jézus Krisztus születése után, egy kártyajáték figuráinak stílusában. A földműves házának minden terme, még a téglák is pompázatosak voltak, egy játékszalonra hasonlítottak, még a vécék is, ahová legalábbis az emberi élet egy lehelete – igen, egy lehelete – befújt, igen befújt. A szántóvető házában minden tele sakktáblákkal, tarokkkártyákkal, billiárdasztalokkal.

A Nő Mit vártál ettől a „Casa der Labradortól”?

A FÉRFI Talán egy kis faházat. Vagy egy kunyhót, agyagból, vagy mit tudom én. Igen, egy kunyhót vártam, mint amilyent még sohasem láttam. Egy kunyhót, amely olyan nagy, mint egy kastély. Nem, nem, mint egy kastély. Nagyobb. És egy fényt, talán egy olyan fényt, mint amelyről éppen meséltél. Egy szerelmi aktus fénye, ha nem éppen olyan, mint a só-ember és közted lejátszódott szerelem fénye. Egy emlékmű a halottaknak, amilyen nincs még egy a világon. A kunyhó egy letűnt korból, mint a jövő tartózkodási helye, amelyhez fogható építményt ma sehol sem lehet látni. Szántásra és betakarításra szolgáló készülékek, amelyek sehol máshol nem láthatók, egy múzeumban a legkevésbé. Egy nekem szánt szerszám, amelyet elloptam volna, és magamnál tartottam volna az idők végezetéig. És valahol az agyagpadlón, ebben a katedrális kunyhóban ott van egy gigantikus rakás szar, nem emberi, inkább egy denevéré, és nem ércesen kiszáradva, hanem még friss.

A Nő És e nélkül: az utazás Aranjuezbe haszontalan lett volna?

A FÉRFI Később az utazásom gyümölcsöket érlelt.

A Nő Mesélj.

A FÉRFI Inkább te mesélj a férfi-sorozatodról! Egyre közelebb és közelebb a többes számhoz, ugye? Egyre több és több szerelmi kaland, egyre több viszony, kapcsolat, véletlen esemény, ugye? A dugási és kefélési éveid, mind nyáron, mind télen. Mesélj. De ha lehet, akkor ne úgy, ahogy egyszer egy nőt hallottam mesélni: „ettünk, táncoltunk, keféltünk”. És egy másikat: „síeltünk, úsztunk, dugtunk”.

A Nő Nem, ilyen szavakra nem gondoltam. De megbocsájtom, a nyári szél süvöltése miatt. Ah, hagyd most a másikat, a másokat. Most én vagyok itt, rólam van szó. Ezen kívül életemben sohasem keféltem, még kevésbé dugtam.

A FÉRFI Soha?

A Nő Soha. Az igaz: a szerelem gyermeke, aki kezdetben én voltam, egy korabeli nő ruhájába bújt, vagy ha úgy jobban szereted, egy pillanatnő, vagy ha úgy akarod, egy szélnő volt – habár ez a szél más volt, mint a mai.

A FÉRFI És ez a periódus még ma is tart?

A Nő Nem tudom. Azt hiszem, nem. Ha visszagondolok azokra az évekre: csupa szembenállásból álltak, egyik napról a másikra, egyik óráról a másikra, egyik másodpercről a másikra. Megkívánás, undor, undor a megkívánás előtt, gyengédség, megjátszott gyengédség, erőszak, gyengéd erőszak, erőszakos erőszak. És mindig minden nagyon hirtelen jött: hirtelen a megkívánás. Hirtelen az öröm. Hirtelen az erőszak. A pillanatnyiság korszaka, periódusa… Szakíts már félbe!

A FÉRFI Bánod ezt az időt?

A Nő Valami arra kényszerít, hogy bánjam, még akkor is, ha nem hiszek ennek a harsogó mondatnak: „Non, je ne regrette rien”. Sőt, ezt a diadaléneket még egy kicsit meg is vetem. Nem azt mondta egyszer egy filozófus, hogy a megbánás, nem úgy, mint az öröm, az irigység, a fájdalom, a gyász és így tovább, nem tartozik az érzelmek kategóriájába, mert eltérően az igazi érzelmektől, a megbánást nem lehet körülírni vagy körbekeríteni, mint egy geometriai rendszert. Más szavakkal: a megbánásnak nincs tere, nincsenek kontúrjai. A megbánás: egy puszta pont. A megbánás nem létezik. De „A vágy végállomásá”-nak Blanche DuBois-ja a darab végén, szembesülve egy idegennel, egyszerre szomorúan és bizalmasan ezt kiáltotta (és ez egy egészen más harsogás, mint Edith Piafé): „Bárkik is legyenek ezek – én már mindig is az idegenek szeretetreméltóságából éltem”. „Whoever you are – I have always depended on the kindness of strangers …” Szakíts már félbe!

A FÉRFI Nem.

A Nő És eljött egy olyan idő is, amikor egy férfin bosszút akartam állni. Te azt kérdezed: bosszút állni, de miért?

A FÉRFI Nem, nem kérdezem. Mert ha megkérdezem, nem kapok választ.

A Nő Akkor majd saját magamat kérdezem. Az egyik férfin bosszút akartam állni, talán egy másik kedvéért? Nem. Sohasem volt sem különös, sem általános okom arra, hogy egy férfin bosszút álljak. Sohasem voltam egy férfi áldozata, soha. És a férfiakon általában sem akartam bosszút állni, például azért, mert az egész férfinem csalódást okozott volna, és az egész férfinem gyűlöletesnek tűnt volna. Ebben a periódusban természetesen nem kevés nővel találkoztam, akik éppen így gondolkodtak és cselekedtek. Volt köztük olyan, aki egy nap három, négy férfival is együtt volt, az elsőt elhagyta a második kedvéért, a másodikat a harmadik kedvéért, és így tovább, napról napra, a két együttlét között megmosakodott, vagy talán nem is – sőt inkább nem. És mindezt bosszúból tette, egy univerzális bosszúból a másik nemmel szemben, és nem egy konkrét férfival szemben, hanem az egész nemmel szemben. Az én bosszúm szelleme nem esett egybe e nő szellemével. Szakíts már félbe!

A FÉRFI Szakítsd félbe te magadat.

A Nő Én nem tudom. De nem is akarom. Bánatosan gondolok életem e korszára. De a bánatomnál nagyobb az örömöm.

A FÉRFI Mivel nyár van, és ez még így is marad egy kis ideig.

A Nő Részben ezért. De részben azért is, mert te vagy a szembenálló fél. – A bosszúszellem, az enyém, egyáltalán nem irányult egy férfi ellen, vagy általában a férfiak ellen. Inkább egy másik szellem ellen irányult – mert a bosszúhoz hozzátartozik egy irányultság is –, egy ellenséges szellem ellen, egy uralkodó szellem ellen. És egy olyan szellem ellen, amely – így tűnik nekem – továbbra is uralkodik a világ fölött. Egy bizonyos világrend volt az, amely belém lehelte a bosszú szellemét, és azt az ötletet, igen, azt az ötletet, hogy ezt a bosszút az aktuális világgal szemben kifejtsem.

A FÉRFI És ehhez a bosszú-aktushoz szükséged volt egy férfira? A férfiakra?

A Nő Egy férfi testére. A férfiak testére. A férfinemre. A férfiak nemére. A férfiak közül az egyik – nem tudom, hogy ez miért jut most eszembe, mert tulajdonképpen egyáltalán nem tartozik ide – egyébként elmesélte nekem, hogy mint gyermek, mint kamasz, be volt zárva egy vallási internátusba a semmi közepén, in the middle of nowhere, ahogy a native speakerek mondják. És mint felnőtt, az összes szeretőjével bosszú zarándokútra indult az egykori nevelőintézetéhez.

A FÉRFI És ott bosszúból „szerelmeskedett”, ahogy azt mifelénk mondani szokták?

A Nő Igen, így volt, állítólag.

A FÉRFI És ők ketten hogy tudták megközelíteni a börtönt?

A Nő Az ő elbeszélése szerint minden zarándokútra nyáron került sor, és ebben az időben az ajtókat a szellőzés miatt tartósan nyitva hagyták. De ő a mindenkori nővel inkább kint maradt a szabadban, és a szerelmeskedés megszokott helyéül egy sziklalapot választott, az egykori internátusával szemben, ahonnan kiindulva, amikor időről-időre kinyitotta a szemeit, és a fejét megmozdította, rálátott a zarándokút céljára. Egy hasonló történetet mesélt el nekem, egy évtizedek után szabadult fogoly is.

A FERFI Ez engem egy regényre emlékeztet, melynek a címe: „A kései bosszú”.

A Nő Az én bosszú-aktusaim szintén egy lázadásból jöttek. De sohasem kötődtek egy pontos tárgyhoz, valamihez, ami felháborodást váltott ki a külvilágból. És talán ezért volt, hogy a bosszút annál hevesebben éltem meg és át – ebben a periódusban egyszer sem láttam egy férfiban a szeretőmet. És megint csak most az elbeszélés során jövök rá: az én bosszúaktusaim sohasem voltak tervezettek, előre kigondoltak vagy előkészítettek. Kivétel nélkül az akció alatt, nem, inkább utána lett számomra világos, hogy az, ami éppen megtörtént, egyúttal egy bosszúaktus is volt, és még most is az. Éreztem és tudtam, mindig egy pillanattal később, hogy – milyen különös megint – a cinkosomon is bosszút álltam, egyetlen szó nélkül! – De mit bosszultam meg? Csak bosszút álltam, de ez nekem sem jelent semmit, és neked sem. És egyetlen alkalommal a cinkosom így kiáltott fel: „most mi, mi ketten, megmutattuk ezeknek, hogy mi jók vagyunk, mi ketten?! Éppen egy szabályos mesterművet alkottunk” – vagy talán ezt mondta – „tettünk le az asztalra”. És ezen a helyen a kezemmel betapasztottam a száját. De más alkalmakkor, más cinkosokkal: micsoda öröm volt. Micsoda gyermeki vidámság, amit a gyerekkoromban sohasem élhettem át. Micsoda lebegés. A késői és annál édesebb bosszúk. Olyan volt, mintha ő és én éppen diadalmaskodtunk volna, méghozzá az összes egzisztenciális akadály fölött, mintha kifogtunk volna az egzisztenciális börtönön, mintha rányújtottuk volna a nyelvünket. Aztán: a kettőnk nehézkedési ereje – ehhez hasonlót korábban nem ismertem. Azután jött a nevetés, de ez más volt, amint amikor az ürüléken és a piócán nevettünk. Szabadság, szabadság. A férfi és én, miután valami jótettet hajtottunk végre. Valakit vagy valamit megvédtünk. És az óra helyett a naptárra néztünk: egy dátumot láttunk. Nem volt történelmi, inkább antitörténelmi! A testek ünnepe – nem egy csendes ünnep. Mi ketten megadtuk a világnak. Szembeszegültünk a futó eseményekkel.

A FÉRFI Ez a szabadság – és micsoda következményei vannak. Egy új világ? Egy tartósan új? Milyen elemekből áll?

A Nő Az esőcseppek árnyéka a két testen. Egy cipőtalp havas lenyomata a fapadlón. Egy virágzó orgonabokor a hazatérés éjszakáján. Egy sündisznó, amint a testpár körül köröz. Mi ketten az autók fényszóróiban, és ehhez jön az autódudák koncertje. A vonat ablaka előtt a zöld dombok, a szabályos le-föl mozgásban, ugyanabban a ritmusban, mint a két test bent a szobában. A kiszáradt folyóágy kavicsain néhány csepp vér. A tenger felől fújó szél a fennsíkon találkozott a hegyekről lefelé jövő széllel. Az ezüstös csillámló por még éppen felkavarodott a lápos tó fenekéről, majd lassan leszállt a két test köré, akik ott feküdtek a meleg vízben. És eközben és ezután már nem bosszúról van szó. Ezek a testek valamilyen földöntúli birodalomban mozogtak. Többek voltak önmaguknál. Mindenné váltak. Túl minden úgynevezett erogén zónán: és túl minden máson is – egyszerűen túl. Nem volt én és nem volt ő, semmi sem volt, csak a testi univerzum, ahol a pont és az univerzum egybeestek. Egy testpár, a végtelenség csúszdáján.

A FÉRFI Az idő egy testté és egy lélekké válik, és minden alfa és ómega az örökkévalóság után sóvárog és kapkod.

A Nő Így volt, és így is van! Sóvárog és kapkod.

A FÉRFI Én közben számoltam: nagyjából kilenc elemet említettél. Ez azt jelenti, hogy a cinkosok száma is kilenc?

A Nő Ne mondj számokat. Ne itt. Ne ma. Sehol, soha. – Ami aztán megint különös volt: a bosszú egy ilyen váratlan aktusa után a komplikáltság véget ér. Közben én is büszke voltam, lelkesített az, ami történt, és az örömtől szinte szomjaztam arra, hogy valakinek meséljek róla, éspedig (milyen különös) olyan valakinek, aki cölibátusban él: a papomnak vagy egy apácának. De nem provokálni akartam, hanem csak azt, hogy az illető részesedjen a lelkesedésemből. Ha ebben a pillanatban, még teljesen eltelve az aktustól, egy szellemi vagy kolostortestvér előtt állnék, akkor az összes részletet finoman és kántálva előadnám – magamat teljesen összhangban tudván az éggel. Olyan lenne ez, mint egy dicshimnusz, mint a szívütés zenéje és a bőr pezsgése, mint egy óriási kitörés. És világossá válna: a bosszú aktusával mi ketten hozzájárultunk a világ fennmaradásához. – De a férfi, a cinkos, ezután már nem jött szóba többé. Pedig nem mentem el mellőle, de abban a pillanatban megszűntem neki nőnek lenni. Nem köszöntem el tőle, de ez volt a viszlát.

A FÉRFI És a férfi, úgy, ahogy korábban a vidám bosszú esetében, ugyanúgy érzett, mint te, vagyis egyetértett veled?

A Nő Nem. Sohasem. Mindig drámai lett.

A FÉRFI Tragédia?

A Nő Nem, dráma.

A FÉRFI Szerencsére ez itt köztünk nem dráma, csak egy nyári dialógus.

A Nő Szerencsére.

A FÉRFI Volt valamilyen közös vonása az összes férfi-cinkosodnak?

A Nő Igen.

A FÉRFI A puszta „igennel” való válasz sérti a megállapodásunkat.

A Nő Először is vonzott bennük valami – ami hiányzott. Egy vonás, ahogy mondod, amellyel mindezek a férfiak nem rendelkeztek. Hiányzott belőlük, és ez magához vonzott, és bizalmat adott, az a pillantás, amely ezt mondta: „Akarlak téged. Birtokolni akarlak. Minden nőt megkaphatok, és így Téged is. Sőt éppen téged!” Mindegyikükből hiányzott a vadász, a vadorzó pillantása. És most, csak most, amikor róluk beszélek, látom, hogy mi volt ott, hogy mi létezett, és mi volt e férfiak pillantásában. Végre látom! A szemük azt mondta – nem, a szemük semmit sem mondott –, inkább benne volt a szemükben, bele volt írva a szemükbe: „ez a nő, te mint nő, számomra elérhetetlen vagy. Ez a nő, ó szerencsétlenség, számomra nem jön szóba. Az Ég és a Föld el fog múlni, és én is el fogok múlni, de köztem és közted sohasem lesz semmi!” És a gyásznak, a gyógyíthatatlan gyásznak ez a pillantása megnyitott engem a mindenkori férfi számára.

A FÉRFI Ez részvét volt?

A Nő Nem.

A FÉRFI Egy puszta „nemmel” válaszolni, ellentmond a megállapodásunknak. – Könyörület volt?

A Nő Igen, talán. Vagy mégsem. Ezek a reménytelen szavak fölkavartak. Nem, megindítottak. Nem, megráztak.

A FÉRFI Ez szerelem volt?

A Nő Ne beszélj nekem szerelemről. Ne me parle pas d’amour. Abban az időben nem hittem benne. Nem: már nem éreztem magam méltónak arra, hogy szeressek – már nem voltam szerelemre méltó –, nem értem már annyit, hogy szeressenek. Már a szó is kimondhatatlan volt. De a férfiak állandóan ezt mondogatták. Éjjel és nappal.

A FÉRFI A férfiak?

A Nő Nem hiszel nekem?

A FÉRFI Nem. Vagy talán. Igen – ha fölidézem a régi filmeket –, hiszek neked.

A Nő És mégis mindegyik szerelem volt. A szobák, a termek, a terek megtöltődtek szerelemmel. Nem én, a termek. Ismered azt a songot, „Love Is All Around”?

A FÉRFI énekel, illetve dúdol egy pár sort.

A Nő És ha már nem a szerelem volt, úgy mégis mindig az élet volt, valami élő. „A macska a forró bádogtetőn” című filmben a nő-macska azért csodálja a férjét, mert minden vonakodás nélkül „képes szerelmeskedni”, anélkül, hogy valaha is „elvétené a kadenciát”, „mindig harmóniában van önmagával”, „megtéveszthetetlenül”. Csakhogy ez az élő, a körülöttem és a férfi körül lévő életérzés ellentétben állt a férfi, a másik nem, törékenységével. A férfiak állandó kétségbeesésével találtam szemben magam. Szeretni annyit jelent: megragadva lenni e törékeny férfiak által, mindegyikük által.

A FÉRFI És aztán soha nem jött az undor?

A Nő Soha. Vagy talán mégis. Egyszer, azt hiszem. Most jut eszembe, most, beszéd közben. És most, ebben a pillanatban, látom az undorom képét.

A FÉRFI A képét?

A Nő A férfi körvonalait a lepedőn, miután elhagyta a szobát.

A FÉRFI Egy szörnyeteg körvonalai?

A Nő Nem. Csak körvonalak. És ez nem is csak undor volt, inkább talán megvetés. Ez a férfi soha többé… Ha még egyszer megérintesz: halj meg!

A FÉRFI Itt és ma nem beszélünk az erőszakról. Ne felejtsd el: ez egy nyári dialógus. A fák, amelyek alatt ülünk, egyébként nem szilfák. De itt a fák alatt: csak semmi rendbontás!

A Nő Igazad van. Egyébként most már hálás vagyok ezeknek a körvonalaknak. Akkoriban a könnyelműségem, vagy a magam szabadjára-engedése, nem, talán a megtörténni-engedés mentett meg.

A FÉRFI Megmentett? Mitől?

A Nő A haláltól. A kiszáradástól. A lelkem kiszáradásától. Ha a természet ellenében tettem valamit, / akkor azt egy fény tetette velem. De hogy hiányzott nekem akkoriban a szerelem!

A FÉRFI Engedd meg, hogy ne beszéljünk a szerelemről! Legfeljebb csak egy kis novemberi melankóliát lehet megengedni. – Nézd csak: egy vörösbegy éppen most landolt a fűben, minden zaj nélkül, teljesen hangtalanul. Nekem úgy tűnik, hogy az összes madár közül a vörösbegy hasonlít a leginkább egy falevélre, amikor az csöndesen a földre hullik.

A Nő Az, hogy én magam nem voltam szeretetre méltó, hogy nem voltam méltó a szerelemre, én a nő, én mint nő – ez hiányzott. És abban az időben szinte az összes ember szeretetre méltatlannak tűnt nekem, és különösen a nők. Vagy még rosszabb: gyűlöletesnek tűntek.

A FÉRFI Nézd csak: ott messze a távolban, a Carraterán, a Vuelta de España sárga trikója, a maga versenybiciklijén, teljesen egyedül, magára hagyatva. Nézd csak, most nézd! És mögötte egy futó, teljes futószerelésben: sír futás közben, ahogy billeg tova, a takony és a víz folyik belőle. Az Isten kegyelmére, sírva fut tovább, ő is teljesen egyedül, mint amennyire csak nyáron lehet egyedül az ember. Hallgasd csak. Most, hallgasd csak.

A Nő Akkoriban gyűlöltem a nőket, a saját nememet, az úgynevezett szép nemet. Mert ez a szépség többé nem volt igaz. Egy imitált és csak mutatott szépség volt. Egy megvásárolható szépség. A szépség mint áru, rajta árcédula. A kínálat és a kereslet játéka.

A FÉRFI Az utolsó éjszaka álmodtam a Plejádokról, a hétcsillag-képről, egy drágakő formájában. És a Plejádok nem csillogtak fenn az égen, hanem itt lent voltak, a Föld felszínéhez közel, egy sötét hegygerinc előtt. Hatalmas fényesség volt, ahogy a csillagkép lebegett, a sötét hegy előtt, egy tenyérnyi szélességben, mint egy verébrepülés a síkság fölött! Fényesség, amilyen még sohasem volt az égen.

A Nő A női szépség követelt, feltételeket támasztott. Elvett, ahelyett, hogy adott volna. Zárt szépség, és nem nyitott, szépség, amely elzárta a férfit, ahelyett, hogy megnyitotta volna. És csak azt a szépséget, amelyik ad, amelyik nyitott, és amelyik megnyit, nevezhetjük szépségnek. Nem igaz? Az érett szépség másfajta érettség, miközben a babaszépség érettsége a nemi érettség jele volt, és még ma is az… És e babák szerelme: inkább fenyegetés; gondoljunk csak a hentesre, a „Történetek a bécsi erdőből” című drámában, aki ezt mondja szegény Mariannénak: „Nem fogsz megmenekülni a szerelmemtől!” Ezek a próbababák nemcsak a valóságra nem hasonlítottak, hanem lehetetlenek is voltak, mint ahogy abban az időben – más módon – én is lehetetlen voltam. Nem lepkére vagy pillangóra gondolok, amelybe egy ilyen baba átváltozott, és nem is egy hernyóra, egy szőrös, mérgezett hernyóra. És ha valamikor mégis az igazi életről volt szó, akkor a férfi volt mindennek az oka – a férfi volt a bűnös, mindig ő volt a gonosz. És ahelyett, hogy a nők a férfi számára kicsinosították volna magukat, egy lárvává változtak. Micsoda szép csinosítás!

A FÉRFI Nézd csak azt a buszt, ott a távolban, a magaslati úton, szinte teljesen üres, csak a hátulja van tele, de mennyire! Tele van gyerekekkel, egymásra torlódott gyerekekkel, talán egy tucatnyian lehetnek, nem, harmincan, nem, ötvenen – itt a számok megengedettek, ugye? –, akik egyetlen egységes testet alkotnak, most egy kúpot, most egy piramist, most meg egy parallelogrammát, és most, most – nézz csak oda jól – egy életnagyságú vagy annál is nagyobb virágcsokrot, amely az összes színben pompázik. Ezek a jó virágai, még ha két-három szállal a gonosz is képviselteti magát, ahogy az általában lenni szokott.

A Nő Micsoda idő volt, amikor abban leltem örömömet és gyönyörömet, hogy a férfit, a másikat, a férfiakat disznókká változtassam át, csak azért, hogy később megvethessem őket, és kellőképpen fel tudjak háborodni azon, hogy disznóvá változtak. Nem volt szó bikáról, és pláne nem hattyúról, egy aranyeső pedig végképp nem jöhetett szóba. Nem volt sötétebb gyűlölet, mint az akkori női férfigyűlölet, az összes férfi gyűlölete, ennél semmi sem hidegebb a Földön. Elfelejteni, hogy mit is jelent együtt és egymás mellett pihenni. Igen, ennél a pihenésnél nincs mélyebb. Ennél nincs jobb együtt-cseresznyézés a fák tetején.

A nő és a férfi sóhajdialógusa, különböző ritmusban.

A FÉRFI És nézd csak a buszban, ott elől, csak egyetlen utas van, egy utas-vendég – ahogy mondani szokás –, egy fölágaskodó alak, aki az útiránnyal szemben ül, és hátrafelé néz. És most halld egy dal töredékeit: „O my darling, a my darling, o my darling Clementine …” Vagy rosszul hallottam valamit?

A Nő Az én fülemben inkább egy „redemption song” szólt. Énekel egy sort: „Redemption Songs. Songs of freedom…” Már régóta nem láttam olyan nőt, aki nézett volna, aki körülnézett volna, és hagyta volna, hogy őt is nézzék, másképp, mint az összes többi nő a filmen, akik csak szerelmeskedés közben engedik meg, hogy nézzék őket. Nézni őket, de honnan? És csak meredni, bámulni a maszkokra, az arcok helyett. A bebugyoláltak és az elfátyolozottak elviselhetőbbek, még akkor is, ha ez aligha lehet Isten akarata, ugye? És eközben úgy tűnik, hogy mi – a nők ugyanúgy, mint a férfiak – az éles felszín alatt nagyon szégyenlősek vagyunk, szégyelljük a fejünket és a testünket, és így alapjában véve félénkek leszünk, tanácstalanok és tehetetlenek. Tele bánattal, igen, bánattal. Egyszer egy egész napon át tele fájdalommal, a nyílt ablaknál ültem, és a szél egész nap az arcomba csapkodta a függönyt. És ez számomra ezt jelentette: „Hol van az én szerelmem? Hol van az én másikom? Miért nem jön, miért nem jelenik meg? Miért nem talál meg engem?” És a függöny újra és újra az arcomba csapódott. A másikomat szerettem volna magamhoz vonzani. Nem, inkább magamhoz rángatni. Milyen fájdalmas ma megpillantani egy nő igazi arcát.

A FÉRFI Miért fájdalmas?

A Nő Mert az egyedüllétre van kárhoztatva. Az egyedül maradásra.

A FÉRFI Csak manapság?

A Nő Talán már mindig is. De ma talán még inkább, mint bármikor. Ahogy mondtam: szörnyen fájdalmas egyszerre élőnek és magányosnak lenni.

A FÉRFI Ahogy mondtam, hajdanában. – Emlékszel, hogy akkoriban, gyermekkorunkban volt egyfajta gondolati kapocs vagy érzelmi kötelék a nyár és ama növény között, amelyet azt hiszem, fájvirágnak neveztünk, vagy „noli me tangere!”-nek. – Ne érj hozzám. A név egy olyan gyümölcstoktól kapta a nevét, amely hosszúkás és a nyár során egyre testesebb lesz, és ha a maga részéről – e név ellenére, vagy talán éppen emiatt – egy másik tokot megérint, vagy csak súrolja, akkor szétpattan, egy száraz, alig hallható kis zajjal, amely a csendessége ellenére vagy talán éppen azért, az erdő nyári csendjében különösen tisztán hallható. A szétpattanás eredményként pedig több kis mag, feketék, mint a korábbi almamagok, spriccelnek szét a légtérben. A „noli me tangere” robbanása a hallhatóság határán, és ezek az elspriccelő magok, az egyik toknak a másik után való felnyílása, azt jelentik nekem – eltérően a korai almáktól, amelyek a nyár csúcspontjai –, hogy a nyár egy hegyhez hasonlítható. És a csúcsok csúcsa mindig az volt, ha két, három vagy négy tok egyszerre nyílik fel: egy sötét tűzijáték, világos nappal. Micsoda érzés, a hirtelen kigördülő gyümölcsök érzése az ujjaim hegyével. Micsoda érzékenység az ujjbegyekben, amelyet az egyidejűleg felrobbanó tokok váltanak ki. Az ilyen ujjhegyekkel minden, vakoknak szóló írást meg lehetne fejteni!

A Nő Az állandó bánat nője, ez voltam én akkoriban. Egy férfi jelenléte időről-időre: igen. De e férfiak jelenléte sohasem volt a megoldás. És igen: a férfi teste, a nemisége – ha úgy akarod – mindig meglepetés volt, de sohasem jó meglepetés. Egyensúly, és sokkal több, mint puszta kiegyenlítés, egyensúly a rossz meglepetéssel szemben, és ugyanakkor végtelenül több, mint puszta ellensúly. Én akkoriban – ugyan csak szórványosan – éreztem szeretetet egy gyermek iránt, vagy még erősebben egy öreg, nagyon öreg ember iránt, aki közel volt a halálhoz. De sohasem éreztem szerelmet egy felnőtt ember, egy nő vagy egy férfi iránt. És közben: van-e valami szívhez szólóbb, mint a női forma? Valami, ami jobban erősítene? Valami, ami jobban esne? De jaj, ha uralkodni akar! Az önmagának tetszelgő büszkeség, amellyel egy nő, miután a kedvesével együtt volt, a nyugalomba tekint, még akkor is, ha senki sincs a közelben, az valami egészen más. Ilyen világuralomra törve, csak egy nő tud nézni, egy szerető nő.

A FÉRFI És aztán a nyári csúcsnak még a másik képe, a nyár derekának képe, a máé és a mosté, ami csak nyáron alakulhat ki – „most nyár van, most ugorj!”. Ezek a kis vályúk, vagy üregek, ezek a kerek kis elmélyülések egy homokos helyen, egy szétterülő homokban. Ezekre a kis lyukakra gondolok a homokban, amiket a verebek hoztak létre. Miriádnyi veréb a nyár száraz periódusában a homokban fürdik meg, talán nem is annyira azért, hogy megtisztítsák magukat, hanem inkább azért, hogy megszabaduljanak a rovaroktól, amelyek a tollruhájukban vagy a szárnyukban rejtőznek. Gyakran több veréb köröz ott egyszerre, a homokban, hihetetlen gyorsasággal, a hasukat belenyomva a földbe, mintha nem lenne lábuk, kinyújtott szárnyakkal, körözve, mint egy hajó csavarja, vagy mint egy helikopter propellere. A verebek mindegyike egy kis vályúban ül és mozog, és mindegyikük fürdik: frenetikusan és extatikusan. A nyár során a verebek miriádjai elmélyítik ezeket a kis vályúkat, és végül a terep úgy néz ki, mint egy egyenletes, tiszta, ritmikus minta a homok felületén. És azon a napon, mielőtt jönne az eső, amikor ezek a mélyedések a legmélyebbek: akkor játszik a nyár, a most, a ma. A verebek utolsó landolása egy ilyen napon: minden lyuk, minden kráter, minden verem be van népesítve egy kis, borzas madártesttel, és ők ott köröznek, repülőznek, vitustáncolnak, tarantelláznak, frenetikusabban és extatikusabban, mint bármikor korábban. Az egész fürdőhely láthatatlan lesz ezekben a mini-tornádókban, ezekben a mini-homokviharokban, az eső előtti napon. Még egy órával azután is, hogy a verebek serege elröpült – mintha a madarak megéreznék az eső közeledését – a homokszemek itt-ott szemerkélve hullnak a kráteres talajra, mintha a fürdőzök extázisa itt és most az ürességben folytatódna. Ez a ritmikus relief még a nagy eső napját is átvészeli, ugyan összeszűkülve, de talán még az őszt és a telet is átvészeli, még akkor is, ha részben ellepik az elégett gyufaszálak, a cigarettacsikkek, az óvszerek, az elszáradt levelek, de a kis vályúk mégis felismerhetők maradnak. A minta, a játék és a ritmus látható marad annak számára, aki ismeri a terepet. Annak, aki figyelmesen végignézte ezeket a jeleneteket.

A Nő Ez volt – ha így akarod – az én következmények nélküli korszakom, a következmények nélküli pillanatok periódusa. Ez volt a „Mit tegyek / Nem tudom, mit tegyek, / Mit tegyek?” periódusa. És azt hiszem, ez a periódus mind a mai napig tart. Még mindig tart, és nyaranként testet ölt, úgy tűnik nekem, a nyár derekán. Hol rejtőzik bennem az, ami szeretetre méltó? Mutasd meg a helyet, ahol el van rejtve. Számomra mint nő számára, minden idegen, kivétel nélkül, első pillantásra egy lehetséges ellenség, és már régen nem csak egy sziluett, vagy egy lehetséges sziluett. Valamikor ez másképp volt, és nemcsak a „A vágy végállomás”-ának szereplői számára, ugye? Hol van egy nő, aki nemcsak egy férfi asszonyává deklarálja magát, hanem e férfi asszonyaként is él? Megmutatva és elbeszélve, megmutatva-elbeszélve. Valaha ezzel a westernekben, és sok évszázaddal korábban a középkori szerelmi eposzokban lehetett találkozni. Ez talán csak meg volt rendezve, de nem minden fikció puszta fikció. Fikció? Fantázia. Nincs előkelőbb dolog, mint egy előkelő asszony fantáziálása. Másrészt sohasem akartam olyan lenni, mint ezek a hölgyek, inkább ezek tisztelőihöz szerettem volna hasonlítani: Garveinhoz vagy Erechez vagy Parzifalhoz, akik azért, hogy a szerelmet megérdemeljék, először is kalandos útra indulnak az Aventure-be. Kalandot kereső nő akartam lenni, de egészen másfajta. A szerelem művészetének, mint egy nem beiktatott valóságos világhatalom által proklamált ars amandinak – amazzal a vággyal összevetve – nincs értéke. A szerelem művészete nem létezik, sohasem létezett, és nem is fog létezni. Éljen a másik impérium – a férfi asszonyának impériuma, amely örökölhetetlen, tovasuhanó, egynapi, hatalom-nélküli, elképzelt impérium. Nincs materiálisabb, mint a fantázia. Igen, az Ég és a Föld el fognak múlni, de az én vágyam sohasem fog elmúlni. Hogy egy ilyen uralkodónő lehessek: ezért mindent föláldoznék. Az ablaktisztító királynő, a lábtörlő királynő, a spóraadó királynő. A kutyák elől menekülő királynő. Az ágyat melegítő királynő. A gyümölcsöt lopó királynő. A bögrék fülét ragasztó királynő. Királynő, királynő –

A FÉRFI Aranjuez!

A Nő Érdekes történet.

A FÉRFI Aranjuez már régen nem egy nyári rezidencia, egy király –

A Nő vagy egy királynő számára.

A FÉRFI De akkoriban, azon a szép napon, a helységen keresztülhaladva, és különösen rajta kívül, lépten-nyomon egy királyi birodalom jeleivel találkoztam; s ezek nem élettelenek, hanem élők és életre-keltők voltak. Ezt már mondtam: szép nyári nap volt, mint ma, mint ma itt, és több volt a sejtelem, mint a jelenvalóság. És végül a kastély, a centrum. Aranjuez peremei mögöttem, messze mögöttem az utolsó házak, kunyhók, fészerek, benzinkutak, kutyaólak. A szavannán keresztül a füvet a Mancha meztelen gránitja váltja fel, bele egészen az erdőbe. Tölgyfák, gesztenyefák, bükkök, mint a királyi parkban: ezek a vad fák összegabalyodtak egymással, egyik a másikkal egy túlélési harcban állt. Az erdő alig-alig volt gondozva, az ember már-már azt hihette, hogy őserdőben jár. Mielőtt elutaztam volna Aranjuezbe, zöldséges kertekről hallottam, amelyek körülfogják az egykori királyi rezidenciát. Hallottam az úgynevezett „királyi konyhakertekről”, amelyekben valaha gazdagon termett a zöldség és a gyümölcs, de mára már teljesen eltűntek. Ezeket a gyümölcsöket és zöldségeket én aztán az elvadult erdőkben, és később, a visszatérésemkor, a szavannában pillantottam meg. És egy kis idő után, miután hozzászoktam az egymásba fonódó fák félhomályához, a lábaiknál lévő bozótosban a horizontális fénybeesésnek köszönhetően, egy csillogás-villogás jelent meg a szemeim előtt, egy mindenütt jelen lévő rubin piros szín. Most ezen a helyen, mintha a szél pillanataiban mozgásba lendülne a mozdulatlanság: egy ingamozgás, egy oszcillálás. Találd ki, mi volt az!

A Nő Ez nem a rejtvényfejtések napja.

A FÉRFI Ribiszkék voltak, amelyek bokrai a régi időkben a király gyümölcsöskertjében álltak, és amelyek a kertek eltűnésével kivándoroltak a sztyeppe elvadult erdőibe. Maguk mögött hagyták Aranjuez városát, és Isten tudja hogyan, a Tejo folyón átkelve, felvándoroltak a Mesetába. És a hosszú út során, amely időben még hosszabb volt, mint térben, az emigrációjuk évszázadai alatt, a ribiszkék átalakultak. Egyrészt határozottan kisebbek lettek, és a kis szárakon a gyümölcsökből is jóval kevesebb volt, mint korábban; és a szárak, amelyeken a rubin piros szemek csüngtek és oszcilláltak, már nem alkottak bokrokat. És ugyanakkor a rubin szín ezerszer intenzívebb volt, és minden kis gyümölcsgyöngy zajos hatást fejtett ki, mintha meg lenne győződve a vad gyümölcsről magáról, amely egyébként sokkal vadabbnak hatott, mint az összes erdei eper, málna, szeder köröskörül. És a rubin piros szín nem pusztán a gyümölcs kicsivé válása miatt lett ilyen erős, a hosszú kivándorlás miatt, hanem az esszencia koncentrátuma következtében is! Aztán megkóstoltam egy szemet ebből a vad ribiszkéből, egyetlen egyet: a savanyúság és vele együtt az édesség csak úgy robbant az ízlelőszerveimben, amely abban a pillanatban egész testemet kitöltötte, lentről fölig. És ez visszahagyott egy ízt bennem, amely másképp volt tartós, mint minden más domesztikáló királyi gyümölcs. Egy olyan ízt, amelyet még mindig érzek, és amely bennem marad a halálomig.

A Nő Insch’allah.

A FÉRFI Az Aranjuezbe való visszautamon, kint a szavannában, az egykori királyi konyhakert több ilyen menekültjével találkoztam, újra és újra. Újra és újra babok, zöldek, fehérek, feketék, tarkafoltosak, borsók, paradicsomok, uborkák, amelyek mindannyian kiemelkedtek a szavanna magas füvéből, kúsztak-másztak – mint a fegyelmezett idegen légiósok, hason csúszva – és különösen a tökök, sárgakúposak, össze-vissza egymásra hányva, lent mélyen a bozontos fűben, néha piros és fekete csíkokkal, vagy ha jobban tetszik, sávokkal, minden nagyságban. Ilyent egyik kertben sem lehet látni. És ezek a földi gyümölcsök kivándoroltak a civilizációból, ki a kertekből, ki a Mesetába. A vadon növő gyümölcsök bokrai sehol sem rendeződtek négy- vagy háromszögletű ágyásokba, de nem is kaotikusan nőttek, hanem kivétel nélkül köröket alkottak; köröket, amelyeket az öreg kertészek „ördögi köröknek” neveznek. Ezek a körök néha átszelték, néha érintették és néha még át is ölelték egymást. A tökök körét átszelte a marharépák köre, egy a fűből messze kivilágító fekete padlizsánkör mintegy odasimult egy spanyolosan rikítóan piros paprikaágyáshoz. Ezen a vasárnapon, Aranjuez felé gyalogolva – már ez is nagyon régen volt – százasával fedezhettem fel az ilyen ördögi köröket. Ilyen gyaloglást azóta sem éltem át. De ne feledjük, hogy jó boszorkányok is vannak, vagy legalábbis valamikor voltak ilyenek. És ezekből a körökből újra és újra verebek repültek fel, csapatostul. Ah, sokkal többet kellene így vándorolnunk, hétmérföldes léptekkel, körbe-körbe. Ezek a boszorkánykörök nem voltak ördögi körök. A föld nem volt termékenyebb, mint másutt, nem volt jobb humusz.

Fölpattan a foteljáról és körbe-körbe jár, keresztül-kasul a színpadon.

A Nő Hé, ez cselekmény! Erről nem volt szó! Csak semmi cselekmény – csak a dialógusokat engedtük meg!

A FÉRFI folytatja a köröket, és közben egyre hátrébb megy. Egy kis cselekményt meg kell engednünk.

A Nő Cselekmény nélkül még ezeket a köröket is jobban el tudnám képzelni.

A fák sejtett zúgása és morajlása fokozatosan egészen más zajoknak adja át a helyét – határozottan több a jelenvaló, mint a sejtelem: egy alacsonyan szálló repülőgép zúgása, egy helikopter csattogása, szirénahangok: egy rendőrautóé, egy mentőautóé, több mentőautóé, több rendőrautóé.

A FÉRFI megszakítja a körözést és elfoglalja a helyét. Ah, el kell szakadnunk a fák zúgásától, most és ma, és végül majd egy távoli vagy közeli napon, örökre is. Elszakadni ettől a morajlástól, ami az embert az üstökénél ragadja meg, elviszi valahová máshová, és mégis ugyanazon a helyen hagyja, Az aktualitások maradjanak távol tőlünk. Az aktualitásokat hagyjátok békén. Félre az intrikákkal. Félre a nagy és a kis inkvizítorokkal, ezek talán még rosszabbak.

A Nő Emlékszel még az orákulumra: „Mindaz, ami szeretetre méltó, éjszaka szokott eszünkbe jutni”?

A FÉRFI ¡Flores! ¡Flores para los muertos! ¡Flores para los muertos!

A Nő Most nem akarok hallani gondokról, kérlek. Most nem kérek a bánatból és a búslakodásból.

Laposan a férfi felé dobja az almát, aki elkapja. Vagy elejti? Növekednek a külvilág zajai: kiáltások, egy lövés dörrenése, egy ritmikus dudálás, minden távol van, és mégis közel.

A FÉRFI Ilyen ritmusra nem voltunk felkészülve. Egy perccel ezelőtt még a méhek zümmögését hallottuk. És most a darazsak, majd a lódarazsak. Ezek Ázsiából vagy honnan vándoroltak be, a méhek gyilkosai.

A Nő Csak azt akarom mondani, hogy hálás vagyok a kérdéseidért, amelyeket föltettél nekem.

A FÉRFI És most egy másodperc tört részére – igen, tört részére – egy óriási madár árnyéka látható. Vagy ez talán egy repülőgép volt? Egy hangtalan repülőgép? Mintha csak a Nap hunyorgott volna.

Hosszú pillanatokig egy gyerek jajgatását hallani, lélegzetvételnyi szünet nélkül. Egy vinnyogás, mintha halálkiáltás előtti lenne. Aztán a halálkiáltás. Pillanatokig két macska vagy kutya jajveszékelése és gyilkoló kiáltása.

A Nő Minden lény a maga másikját keresi, még az egysejtű is.

A FÉRFI Különös, hogy egyszer csak az ajkaimba harapok, amit egyébként csak télen szoktam csinálni. És odafönt már repülnek az őszi vadlibák dél felé.

A Nő Ezek „vau”-ja az igazi győzelmi jel. És nézd csak, ahogy ez a két lepke körülrepüli egymást: ez egy szféra! Egy pár pillanatig sikongat, aztán nevet. És extázisában ordít egy holló-nő.

A FÉRFI És itt meg egy Carreterára kivetett kutya ordít és vinnyog. Amit az ember szeret, azt már a kezdetektől fogva elvesztette, méghozzá egyszer és mindenkorra, még akkor is, ha látszólag nem vesztette el. A vad ribiszke egyébként büdös volt, mint egy büdös bogár. És nézd csak, nem, ne nézd: a szitakötő már nem repül a levegőn, a légtéren át, már csak súrolja a földet – micsoda reménytelen zaj. És akkoriban, a boszorkánykörök között járva, hirtelen a sztyeppén ott állt előttem egy hatalmas bika, merev, kerek, fekete és ellenséges szemekkel, de aztán hozzám dörgölte a homlokát. – És már megint egy mentőautó: a következő már értem fog jönni. Merre van itt a vészbejárat? A fehér szélvirágok végre mindannyian bezáródnak!

A Nő Nem, a kelyhek nyitva maradnak. És még jobban kinyílnak. A középkorban a szerelem szava nőnemű volt. La amors.

Házi sziréna. Először egy riasztás, aztán egy második, aztán sok. És ugyanúgy a láthatatlanul ott parkoló autók, egyre több és több.

A FÉRFI Ez ugye nem én vagyok? Nem az én házam. Nem az én autóm. Vagy talán mégis?

A riasztók elhalkulnak.

A Nő És emlékszel arra a költeményre, amely egy férfiról és egy nőről szólt, akik össze voltak gabalyodva, és mégis külön voltak, valahol a macchia-tüskékben? És ahogy az egyik a másikhoz sötétedni akart, átsötétedni „hozzá” – ez képtelenség: hiszen a „fény-kényszer” uralkodik. De valóban uralkodik a fény-kényszer?

A zaj újra hangosabb lesz. Ugyanakkor a nő lassan kibontja a haját, lassan, nagyon lassan.

A FÉRFI ¡Flores! ¡Flores para los muertos! Virágokat! Virágokat a holtaknak! – ősszel minden árnyék a bolondját járatja velünk, úgy viselkedik, mint egy kísértet, a jelenlét látszatát kelti, miközben a távollévőre utal, a szenvedésre, a fájdalomra, a mulasztásokra.

A Nő A mai nap találkozni fogok életem férfijával – mielőtt átváltozom a halál csónakjává. A kedves térhez odahajol a barátságtalan idő, és minden, az ómegától az alfáig az örökkévalóságot akarja. És ez az a pillanat, amikor táncolni kell, csendesen és ülve maradva.

A FÉRFI Nincsen boldog szerelem. Il n’ya pas d’amour hereux. No hay amor feliz. Solamente la loba famelica. Csak egy éhes farkascsorda.

Visszadobja a nőnek az almát. Az nem is próbálja elkapni, helyette egy vázát állít az asztalra, tele napraforgóval, a karjaival az asztalra támaszkodik. A váza reszket a szívverésétől, egyre jobban és jobban reszket.

A Nő A te örökös almavarázs-meséid, Fernando. Nézd csak: ez a másik örökkévalóság.

Szép lassan feltárja a vállait. Ezek elkezdenek világítani, mintha belülről tennék. És aztán lassan visszahajtja a fejét az ürességbe.

A FÉRFI Egy sziluett? És tudatos? „A legszebb napok Aranjuezben most véget értek. Hiába voltunk itt.” Én nem laktam jól. „Ó ki tudja, mi szunnyad az idők hátterében?” … Tengo hambre. Éhes vagyok, Soledad.

A Nő Y yo tengo sed. És szomjas is vagyok. Olyan különös meztelennek lenni, még akkor is, ha az ember egyedül van.

És szép lassan eltűnik a fény és a színpad.

 

2011. július–november

 

Fordította Weiss János

* A fordítás alapjául szolgált: Peter Handke: Die schönen Tage von Aranjuez. Ein Sommerdialog, Suhrkamp Verlag, Berlin, 2012.