A konszolidáció kérdéséhez

„There is no such thing as society”

Margaret Thatcher

„Kibászták velünk, mágyárokkal, de mindegy, urám, én elmennék mágával biciklizni!” – jegyezte fel Bartos Tibor Kassák Lajos szavait egy beszélgetésük alkalmával. Nem lenne könnyű eldönteni – ha kellene egyáltalán –, hogy Kassák a „magyarokon” nemzetet, társadalmat, vagy állampolgárokat értett-e. A konszolidáció kérdésén gondolkodva azonban úgy találom, hogy ennek tisztázásáért érdemes feltételezni – netán belátni! – azt, hogy a társadalmat az állam teremti és tartja fenn. Ez elsőre nem nyilvánvaló, főleg nem, ha a nemzet fogalmát összekeverjük a társadalom fogalmával. Ezért az alábbiakban azzal a céllal írok, hogy világosabbá váljon a társadalom és a nemzet fogalma közötti a különbség.

Amikor valaki kormányon, vagy kormányhatalom elnyerésének reményében, kon­szolidációról beszél, akkor az elveivel és céljaival összhangban lévő, általa uralt, vagy uralni remélt politikai tér népességét összetartó elemek megszilárdításáról beszél. Megtehető ez szemlélődő jelleggel is, de csak annak észben tartásával, hogy konszolidálni csak az erő pozíciójából lehet.

Ha a társadalom fogalmán egy jellegzetes, politika által keretezett és rendezett embercsoportot értünk, lévén a politika a társadalom konstitutív eleme; továbbá, ha a magyar társadalomról, mint más társadalmaktól sajátos jel- és szokásrendszere, történelmileg alakult öntudata és önelnevezése következtében megkülönböztethető társadalomról beszélünk; valamint, ha a szolid szót nem keverjük össze a szelíddel, azaz ha megszilárdításként, megszilárdulásként, megerősödésként, integráltságként stb. értjük – akkor a magyarországi konszolidáció szempontjából nem közömbös az a kérdés, hogy mik a magyar népesség összetartó elemei, vagyis hogy mi tartja egyben a magyar társadalmat.

A konszolidációról folytatott Korridor-vitáinkon arra lyukadtunk ki, hogy a konszolidáció szó nem egy csiszolt lapokkal villogó gyémántfogalom. A társadalom viszont – épp ellenkezőleg, mint a konszolidáció – felettébb összetett jelentésű, sokoldalú fogalom. Megegyeztünk tehát, hogy mindenki a vállalt résztémájában mélyed el, s eszünk ágában sincs a konszolidáció szóból tudományos fogalmat faragni, valamiféle konszolidáció-elméletet kikeverni; megelégszünk azzal, hogy csak az egyébként is kusza magyar társadalom történetének egy-egy szeletét, a történészek által konszolidációként jellemzett időszakokat, folyamatokat vesszük szemügyre – akkor netán közös vonások is előbukkannak.

Társadalom és politika

Magam úgy gondoltam, vetnék azért egy pillantást arra, aminek a konszolidációjáról szerzőtársaim szólnak. Ez alighanem óvatlanság volt. Hiszen a társadalom maga – magyar jelző nélkül is – a némileg túlhajtott erőfeszítések következtében a „társadalomkutatás alkalmatlan tárgyává lett”. Oly sok, nem csupán ellentmondó, de egymást kizáró, egymást kioltó teória épült bele a társadalom fogalmába, hogy ha lehetne, jobb volna ezeket valahol az útszélen hagyni. Így van ez persze a nemzet, a nép, az állam stb. fogalmak esetében is. De ha magyarázatokkal túlterhelt fogalom is a társadalom fogalma, nem lehetünk meg nélküle, mert a nagy, a politika által konstituált embercsoportokra nincs más megnevezésünk. A fogalmilag nagyjából egyterjedelmű társadalom és állam szavak pedig nem szinonimák, de nem is harmonizáló eszmék és praxisok foglalatai. Egy társadalomhoz való tartozás persze államtagságot is jelent, hisz az eszmékből és a napi gyakorlatot rendező intézményekből összetevődő állam csak polgárai, az államtagok által az ami. Ebbe azonban az a paradox jelenség is beletartozik, hogy – különféle érdekek által indíttatva és konfliktusos értékektől vezérelve – állampolgári jogon, de akár illegálisan is, szembeszegülhetünk ezen, általunk alkotott állammal. A társadalommá összeálló, együtt élő, összeforrt és valamiként együtt is működő embereknél ugyanis másról van szó, nem csupán a régifajta, vagy az újkori állam működése során kifejlődő intézményekről és működésmódokról. A társadalom mindig több, és mint fogalom többet fog át, mint a rendezettségre és vezérlésre irányuló állami praxis és institúció, hisz a társadalom a konszenzus-disszenzus síkján imbolygó, az intézményes állami gyakorlatot vitató, elvető, néha felfordító egyéneket és embercsoportokat is magában foglalja.

A hazai közbeszédben kevés olyan fogalom van, amit oly zavarosan és félrevezetően használnánk, mint politika szót, amely egyszerre jelöli érdekmegjelenítő erők küzdelmét is, a sajátos intézményi eljárásokat is, az államépítő és államromboló mozgalmakat is; legtöbbször viszont a mellébeszélés sima fedőfogalma, mert a megszólaló nem akar megnevezni senkit és semmit („a politika nem engedi” – halljuk számtalanszor). A politikum általános fogalma, illetve a politika, mint rendszer és intézményes gyakorlat (az újkorban megjelenő állampolitika, pártpolitika, még újabban pedig a közpolitika által jelezve) mindezen előbbi szózavar felett lebeg. A politikum az „ember közöttinek” az általános fogalma, történelmileg különféle együttlétet konstituáló elem, a politika pedig az előzőnek történelmileg konkrétan, ezer változatban való, az egymásnak ellentmondó, a mindig szinte megoldhatatlannak tetsző feladatok közti megjelenése az együttlét ilyen-olyan biztosítása végett. A politikum konkrét realitásaként a hétköznapi, éppen adott intézményi keretek közt bukdácsoló politika, azaz a teremtő és termékeny társadalmi zűrzavarban sziszifuszi erőfeszítésekkel rendet formáló állampolitika alakítja ki mindig – még ha történelmileg ideig-óráig is – azokat a kohéziós elemeket, amelynek eredményeként társadalomról és a társadalom konszolidációjáról egyáltalán szólhatni. A politikum és a politika szó közötti különbség elvont, filozofikus jelentőségű, de annak hangsúlyos figyelembevétele, hogy – tekintet nélkül valamely politikai entitás milyenségére, vagy méretére, formájára – nincs emberi együttélés ezt az együttlétet biztosító valamiféle politikai keretezettség nélkül, amely összefogja – azt kell mondanunk: természetesen – a mindig konfliktusokban élő népességet. Kínlódva, vagy kevésbé kínlódva, de valamilyen formában együtt élünk, és az hogy együtt élünk – hordában, birodalomban, vagy egy devolúciós és a nemzetközi integrációs hálózatba épülő úgynevezett modern államban –, az egyrészt a politikum terében, másrészt az akaratlagos, intézményesült, konkrét politika által történik. Egyszerűen szólva, emberként politikára vagyunk ítélve, s emberként a politikum teréből kilépni nem tudunk – noha alattvalóként, vagy állampolgárként lehetünk közömbösek, akár fütyülhetünk is a konkrétan megnyilvánuló politikára, miközben annak intézői, retorziókkal terhelten, ránk is fütyülhetnek a nemtörődömség, de a büntetés értelmében is, ha már egyszer fütyörészünk ebben a sötétségben.

A társadalom tehát – állítjuk – a politikum terében képződött meg, konkrét politikai folyamatok által. Nem is olyan régóta létezik, de amióta van, visszaható és viszonyító értelemben használjuk e szót „az idők kezdetéig”, akárcsak az állam szó esetében. Valahogy úgy – ha ez vitatható is –, hogy ami előzőleg volt, az részben a később előállónak még csak gyerekes, kialakulatlan formája. Úgy beszélünk törzsi társadalomról, meg római államról, mint valami természetesen tudottról, mintha tényleg társadalomról, vagy államról lenne szó. Holott ezekben a régiségekben az emberek csoportja, halmaza, s a köztük lévő kapcsolat minőségileg egészen más volt, mint amit 3-400 év óta társadalmon, illetve államon értünk – amióta ezek a jelenségegyüttesek és a rájuk vonatkozó szavak egyáltalán léteznek. De érdemes-e vitába keveredni szóhasználati kérdéseken, ha I. István királyunkat államalapítónak nevezzük, aki pedig tűzzel, vassal és a „Krisztus testében egyesülő”, az akkori jövő megnyerhetőségére alapozott hittel nem állammá, hanem egy európai keresztény regnummá, azaz királysággá formálta az országot? Mivelhogy akkoriban államnak még híre-hamva se volt. – Mondhatni, nem érdemes. És persze, ha már engedékenyen, a szimbolikus dátum, a vesztfáliai béke korától kialakult államot (gondolatát, valóságát, nevét) visszahatóan és viszonyítóan használjuk minden előzőleg volt politikai entitás hozzávetőleges jelöléseként, s azt legfeljebb régifajta államnak mondjuk, akkor elfogadható ez a társadalom szó esetében is. Csakhogy ettől még megválaszolatlan marad a kérdés: mi tartja egyben társadalmunkat?

Nemzet és állam

Ha mármost valakinek nekiszegezzük a kérdést, hogy ugyan mi tartja egyben a magyar társadalmat (– miként ezt játékosan kipróbáltam –), elsőre valami pesti viccre gyanakszik. De ha ragaszkodunk a válaszhoz, akkor kapásból már sorjáznak is az ötletek, mégpedig: tehetetlenség, megszokás, röghöz kötöttség, veszély, viszály, lojalitás, erőszak, hatalom, közöny stb. Megemlíttetett még a vezéregyéniségbe vetett hit, a paternalista etatizmus, de az egymás iránti kölcsönös utálat is, valamint a balsors. És persze – egy kicsit elkomolyodva – felsoroltatik a nyelv, a történelem és a kultúra, s volt, aki azt mondta, hogy – a kedvemért (?) – még szóba jöhet az állam is. Nagyjából ennyi.

A közös érdek, a közös intézményekbe fektetett bizalom, netán együttérzés stb. a válaszokban nem került elő. Persze, nem is vette senki igazán komolyan ezt a kérdést, mert egyáltalán, hogy merülhet ez fel? A szétesés, szétesettség szó, mint az egyben-levés ellentéte, ugyan fel-felmerül a társadalom kapcsán, de nem úgy, mint a francia vagy az ukrán társadalom szétesése, hanem szűkebb értelemben: francia vagy az ukrán társadalom valamilyen formációja, rezsimje szokott csak szétesni. A kérdés tehát a legtöbb ember számára értelmetlen, érthetetlen és felesleges, hiszen a magyar társadalom nem akart és most sem akar szétszéledni, világgá menni.

A válaszra kényszerülteket a kérdés nem készteti arra, hogy különbséget tegyenek társadalom, nemzet, nép, vagy állam között. S az ország fogalmát még meg sem említettük. Az országról csak azt tartjuk, hogy egy topográfiai jelölés, hisz az újkori államok politikai térszerkezete során ilyen képzetünk alakult. Noha például a magyarok „uruszága” sem eredetében, sem pedig múltjában és beláthatatlan jövőjében nem egyszerűen egy fixált területi elnevezés, hanem inkább rugalmas politikai képződmény különféle népekkel, s változó politikai határokkal. Ugyanakkor makacs képződmény, s ha nem nyílik meg alatta a föld, az ország – akárcsak a társadalom – sérülten, torzan (ellenkező esetben kikerekedve és virágozva) ugyan, de nagyjából ott van, ahol szokott lenni. Engedjük meg – ez legalább is különös. Különös még akkor is, ha vannak is olyan kivételek, mint Poroszország, amely a poroszokkal együtt már csak történelem.

Bevallhatjuk, hogy nem azon szoktunk meditálni, hogy mi tart össze egy társadalmat, annál inkább azon, hogy mi osztja meg, mitől válik ketté, intézményei mitől omlanak össze. E nehézségek, illetve veszélyek azonban csak mint a kohézió romlásának fokozatai jelennek meg, s nem úgy, mint az adott társadalom feloldódása valami másban, vagy elpárolgása a levegőégbe. Sok szó esik a szétesésről, összeroppanásról, ezernyi veszélyről, ami megbontja a társadalom egységét. De vitáink e vonatkozású önkéntelen, meggondolatlan, mérlegeletlen premisszája, hogy a társadalom, ha nem piszkálják, ha nem üti fel fejét pártütés, és azt kívülről nem szítják (mi a társadalom külseje?), akkor a társadalom magától, a maga természete szerint már eleve egyben van. Mintha a társadalom – kereken, egyben – csak úgy megvolna magától. Legalábbis a közbeszédben, a politizálgatásban ez az, ami minduntalan tetten érhető.

Más a helyzet a közfigyelem érdeklődésének közepéből mára kiesett szociológia tudományában. Már tudománytörténetileg legalábbis. A szo­ciológia, vagyis a társadalom tudományának 19. századi alapítóit még igencsak érdekelte, hogy mi az a társadalom, s mi tart egyben e címke alatt különböző méretű embercsoportokat. A francia August Comte, vagy az angol Herbert Spencer pozitíve törekedett leírni és értelmezni, hogy mi a társadalom. Hasonlóképpen Emil Durkheim, aki a társadalmi integrációt, az egyben tartó mechanizmust vizsgálta, ami ezt a társadalomnak nevezett valamit összetartja.

Amikor Somlai Péter barátomnak is feltettem a kérdést, hogy ugyanis mi tartja egyben a társadalmat, nem egy szóval válaszolt, hanem leszögezte, majd kifejtette, hogy a társadalom, mint olyan, mára a társadalomtudományi kutatás alkalmatlan tárgyává lett – s okulásomra elküldte Durkheim elméletének sorsáról írt tanulmányát. Emlékeztet arra, hogy Durkheim bízott abban, hogy egy társadalom egyúttal közösség is lehet; mint a társadalom kutatója azonban nem hunyhatta be szemét a gazdasági válságok, az osztályharc stb. centrifugális tényezői előtt, s az ilyesmiket az anómia (a társadalmat egyben tartó normák hiánya) névvel illette.

Ebből lett a baj – vélem én – mivel az anómia szó képzeletmozdító, s eleve érdekesebb, mint a bajhiányos tökély. S mivel baj egyébként is mindig bőven van, ki is követeli magának a magyarázatokat. Így aztán a 20. század szociológiája – miközben tipródott ugyan a közérdek, az integráció, a bizalom, a szolidaritás fogalmai körül is – jóval nagyobb figyelmet szentelt az anó­miák­nak, a devianciáknak, a társadalmi patológiák leírásának és magyarázatának.

S mi sem indokolta ezt jobban, mint a forradalmakkal és világháborúkkal terhelt 20. század – noha a század viharos individualizációja ellenére együtt maradt társadalmai magyarázatért kiáltanak. De hiába! Hályogkovácsnak kell annak lenni, aki a társadalom mibenlétére, e szó jelentésére kérdez. A szociológia ugyanis invenciózusan „fedezte fel” a társadalom különféle szerkezeteit és azok működését, valamint differenciált és autonómiára törő alrendszereit – egyre nagyobb hangsúllyal mindezek betegségeire –, hogy aztán a tudomány fényével egyre jobban kivehető belső tagolódások és elkülönülések az egyben-levés, az egész kérdésének felvetését már értelmetlenné tegyék. A Durkheim szemében még az integráció, az egyben-levés ígéretét hordozó munkamegosztás, specializálódás mára már nemcsak a tudományszakok egymással való szóértését teszi igen nehézzé – olykor kilátástalanná –, hanem az egészre való kérdezést hozták olyan helyzetbe, hogy annak már merő megfogalmazása is bugyutaság.

A szociológia és a Kalasnyikov

A kifinomult társadalomtudományi kérdezés oly pontosan céloz, oly összecsiszolt elemzőkategóriákkal és standardizált metódusokkal operál, hogy szinte olyan, mint a nevezetes M16-os amerikai gépkarabély, amelyet az amerikai katonák használnak a vietnami háború óta. Ennek a sokat szerepeltetett automata kézifegyvernek igen jó a találati pontossága és kicsi a súlya – de tüzeléskor sokszor besül alkatrészeinek finomra kalibrált illesztései miatt. Legalábbis Vietnamban még így volt. Mindez főként az ellenfél által használt, s mára fegyvergyártási világsikerré, s politikai szimbólummá lett Kalasnyikovval való összehasonlításban derült ki, amely a hideget, meleget, nedvességet, port, piszkot, a karbantartás hiányát alig szenvedte meg részeinek durva, hozzávetőleges illesztése okán. E hasonlattal persze – esetlenségén, s csak egy fokig tűrhető morbidságán túl – az a baj, hogy, sajna, nincs társadalomtudományi Kalasnyikovunk, amelynek segítségével legyőzhetnénk ismeretzavarainkat. De e hasonlat talán mégis segít megvilágítani azt, hogy elemző fogalmainknak nem feltétlenül matematikai eleganciára és egzaktságra kell törekedni, hanem ezeket a hétköznapi kesze-kuszaság befoghatóságára kell méretezni. Talán nem véletlen, hogy a közgazdász Amartya Sen a „racionális döntés” elméletet, ezt a közgazdaságtanban, politikai elemzésben, szociológiában oly divatossá lett, az összefüggések pontos tettenérését ígérő, a társadalmi folyamatokat magyarázó teóriát, amely a következtetéseit a költség-haszon elemzésére alkalmazható képletekre alapozza, „rational foolness”-nek, racionális butaságnak nevezi. Ugyanis önmagában hiába megejtő a költség-haszon elemzések látszólagos gyakorlatiassága, ha az elegáns, s akár matematikailag is formulázható egyszerűség végett nem számszerűsíthető összetevőket és komplexitásokat redukál, húz ki a számításból indokolatlanul és végül elfogadhatatlanul. Mert mintha erről lenne itt szó – mármint a társadalom differenciálódására vetett szociológiai tekintetnél.

Állam és társadalom

Évtizedekkel ezelőtt, az államilag hivatalossá tett marxista felfogás idején sok szó esett a társadalomról – annál kevesebb az államról. Tanultuk, hogy az ember nem más, mint a társadalmi viszonyok összessége, a társadalmi viszonyok pedig osztályjellegűek, amelyek a termelőerők és termelési viszonyok alapzatán képződnek. A vehemensen politikai hatású marxista gondolatiságon belül a felépítmény, azaz merőben következmény jellegű politikum felfogása igencsak vérszegény volt, s benne az államjelenség is a vulgarizáló brosúrák hatásaként többnyire csak, mint a kizsákmányolás eszköze jelent meg. Az emberiség egész történetére kiterjesztett társadalom-állam viszony marxista pertraktálásának voltak ugyanakkor gazdag vonatkozásai is, mint az úgynevezett „polgári társadalom” és „politikai állam” viszonyának különbsége Európa nyugati és keleti felében. Ez nagyjából arra utalt, hogy minél keletebbre megyünk, az állam annál inkább vasmarkában tartja a társadalmat, s hiába felépítmény jellegű az állam, képes foglyul ejteni a termelő erőket és viszonyokat. A marxizmus ugyan dialektikus volt, de a kelethez képest államtalanodott nyugat-európai társadalom leírásában a maga társa­dalmasodottnak mondott államával jobbára csak rabulisztikával helyettesítette a politikum megértését, s ez nem véletlenül torkollott a deklaratív államelhalás tézisébe. Ez pedig elméletileg nagy hiba. Így a politikum konstituáló és a konkrét politika társadalmat konstruáló feltevéséből kiindulva nincs mit kezdeni a nem csupán a gazdaságra koncentráló, hanem a gazdasági viszonyokat elsődleges mozgatónak, univerzális determinánsnak tartó megközelítéssel.

A marxizmus tehát, mint a kizsákmányolás eszközét, teoretikusan félretolja az államot, s ebbéli minőségében – de társadalomkonstruáló hatásában is – eliminálhatónak tekinti. Ezzel szemben a marxizmussal és a liberalizmussal hadakozó konzervatív társadalom-felfogások nagyvonalúan figyelembe se veszik az államot, mert amin társadalmat értenek, az a konzervatív percepció szerint valójában vallás, nemzet vagy etnikum, illetve ezek hagyomány szentelte együttese. A társadalomra vetett liberális tekintet pedig, a demokrácia igézetében, az államot jobbára csak, mint a szabad vállalkozás akadályozóját, s az emberi szabadság érdekében korlátozandót fogadja be látókörébe. Mindeme történelmileg alapozott látásmódokban ugyanakkor számos igazság rejlik. És helyes! – az államot nem kell szeretni. Nehéz is lenne. E nagy és nemes eszmeáramlatok emberi képviselői azonban, amikor és amennyiben állampolitikai pozícióba kerülnek, nemes nézeteiket mindig állampolitikai eszközökkel hirdetik, s a proletariátusra, a mindenható jóistenre, a nemzet üdvére, vagy a demokrácia értékeire való hivatkozással államilag érvényesítik is – vagyis államhatalommal és államintézményi eszközökkel törekednek saját képükre formálni a társadalmat.

Helyesen szól tehát Szilágyi Ákos, amikor e sorok íróját „államistának” mondja. Annyiban min­denképpen, hogy úgy véljük, nem tekinthetünk el a politika társadalom konstituáló és társadalom-fenntartó hatásától, azoktól a keretektől – legkifejlettebb formájában az államtól –, amelyek az emberi együttlétet egyáltalán lehetővé teszik. Úgy ahogy. Persze. De Bakunyinnal, Kropot­kin­nal, vagy az 1968-as kontesztáló diákokkal csak addig érthetünk egyet, amíg a cári autokratizmus, a rendi elnyomás, bármiféle diktatúra, a szabadság és egyenlőség nélküli állam ellen léptek fel, de attól a ponttól nem, amikortól államtalanított társadalmat hirdettek. Meglehet, saját logikám foglya vagyok, de úgy találom, állam nélkül nincs társadalom. De magyarázom tovább.

Magyarul a társadalom szót a 18. század vége óta használjuk. Aligha véletlenül. Az abszolutizmus, az adminisztratív állam és felvilágosodás nyomán ekkora ugyanis Európa nyugati országaiban a latin socius társ, pajtás, cimbora jelentésű szóból eredően az emberek sajátos rendezettségben élő együttesét nevezték számos nyugati nyelven már társadalomnak (l. society, akárcsak német formában a der Gesell, társ, cimbora szóból a Gesellschaft). Ennek magyarítása a mi társadalom szavunk. A sajátos, minden addiginál átfogóbb, újfajta hétköznapi rendezettséget természetesen az újkori állam jelentette, ahogyan az a középkorból örökölt emberi szövedékeket – országról országra – új formára szabta. Ahogy tudta – s igencsak tudta. S amilyen volt ez az állam, olyan volt ez a rendezettség is. Nyugaton általában mélyebben rendezett, keleten kevésbé. Az emberek sajátos együttesekben éltek persze e fogalom használata előtt is, csak éppen a rendezettség dolgában voltak merőben mások. A reg­nu­mok és rendek rendezettsége aprólékos és mereven rétegzett volt ugyan az élet felszínén, de a rendezettség újkori, az instrumentális racionalitás által vezérelt nyilvántartás és ellenőrzés intenzitásához képest csak kezdetlegesnek volt mondható. Az Európában kibontakozó újkori, úgynevezett vesztfáliai állam előtti vallási világállapotban a római egyház intézményei biztosították az emberi együttélés nagy kereteit. A vallási és világi viszonylagosságában még az Egyház volt leginkább az Állam, mint emberi együtteseket összetartó intézmény, miként a kérdés klasszikus taglalója, John Figgis ezt még az előző századfordulón fejtegette Cambridge-i előadásaiban. A keresztény Európát behálózó, hierarchikus egyházi szervezet, egyházi adó, hiteles helyek, kánonjog, exkommunikáció stb. Az egyház által jóváhagyott, megszentelt keresztény regnumok, az úgynevezett világi országszerve­ze­tek erre az egyházi rendezettségre épültek a középkor hosszú századaiban, s majd csak a reformáció forradalmaiban sajátították ki, tették magukévá azokat – véres küzdelmek során, különféle szuverén államokká darabolva a keresztény Európát. És persze nemcsak az ilyen, az állam által társadalommá tett, nyakon csípett népesség, valamint a vesztfáliai béke nyomán kibontakozó állam és a szuverenitás, mint jelenség volt új, hanem maguk az ezt jelölő szavak is. Előtte nem volt szükség rájuk, de amint kialakultak, meg kellett jelölni őket. Ami időben előttük volt, azaz az ország, benne a sokféle népeivel a király; s mindezeket – legalábbis a pogányok lakta, egyre szűkülő térségekig – az egyház fogta össze rendezett nyájjá. Visszatekintve, visszahatóan, és a megterem­tő­dötthöz viszonyítóan használva a szót, ez is társadalom volt persze, de csak a politikum általános értelmében keretezve és konstituálva, mint abszt­raktan minden emberi lét visszafelé a történelemben. További igazolásra, bizonygatásra ugyanis nem szorulóan véve mindezt – ismételjük – nincs értelme politikum nélküli társadalomról szólni, értelmetlen politika előtti emberi létről beszélni.

Mindezt kénytelenek vagyunk előre bocsátani, mielőtt tovább fantáziálnánk a magyar társadalomról, amelyben tehát a 18. század végére megjelent a társadalom szó, hogy aztán lassan terjedve – az álladalomhoz, vagyis az államhoz hasonlóan – a 19. században a lateinerek egyre gyakrabban hozzák szóba. De hiába ismételgették, s szerepelt később, a 20. század propagandáiban is majd minden mondatban, a hétköznapi emberek hétköznapi beszédében ma is alig használatos. Helyette inkább mondják azt, hogy emberek, nép, vagy népek. A társadalom az értelmiség és a politikusok szava. (Ugyan miért?)

Állam és világtársadalom(?)

Abból indultunk ki, hogy a társadalom politikailag keretezett s rendezett, és ma természetesnek vett nagy egysége a glóbuszt benépesítő emberiségnek. Ez utóbbit nem csak emberiségnek, hanem világtársadalomnak is szoktuk nevezni. A világtársadalom persze épp olyan megjelölés, mint a világirodalom – a miénkhez, mint nagyjából behatárolthoz képest jelöli mindazt, ami kívüle van, semmi többet. Amíg a mi társadalmunknak (irodalmunknak) szerkezete, egyedi sajátossága, története van – addig a világtársadalomnak semmi ilyenje nincs azon viszonyításon kívül, hogy valami, ami nem mi vagyunk. Szóval a világtársadalom szó csak az emberiség szinonimája, s bár a globalitás intézményei már némileg behálózzák, de entitásként mégse vethetjük egybe a Vénusz, vagy a Mars lakóival – ugyanis így nem létezik. Másrészt, ha a grúz, portugál, vagy svéd társadalomként jelzett fogalmakkal vetjük egybe az úgynevezett világtársadalmat, az csak jelentés nélküli és üres, mivel az emberiség, mint egész, politikailag keretezetlen és szervezetlen, egészében konstituálatlan – mivelhogy „államnélküli”. Csak az országokba, állami keretekbe tartozó, oda szoruló, kényszerítetett – egyre megy! – populáció ment át azon a strukturáló, mélységet, súlyt, múltat adó változássorozaton, amit érthetően szeretünk, vagy szeretnénk fejlődésnek tudni, s ami a társadalmat adja. (A társadalomról társadalomra terjedő civilizációs folyamat [fejlődés?], persze nyilvánvalóan entrópia­csökkenéssel jár, vagyis a strukturált rendezettség és az információbővülésből következő predikti­bilitás növekedését jelenti – s jaj, a káoszhívőknek! – De ez egy másik mese, részben a jövő misztériuma – noha fél lábbal már benne vagyunk.) – Az iskolázott, s hasonlatokban bővelkedő közbeszédben mondunk aztán mindenfélét: orvostársadalmat, nomád társadalmat, beszélünk rovartársadalomról, falusi társadalomról, akárcsak a világtársadalomról stb., hiszen a hozzájuk képest ziláltabb csoportosulásokhoz viszonyítva, messze távolról ezek tömörebb valaminek tetszik.

Közel hajolva a társadalom fogalmához, minden másképpen van, minden elhomályosul. Ez azonban, úgy sejtem, nem a társadalom valóságának és fogalmának intenzív differenciálódása, belső tagolódás miatt van így, s nem is az államok feletti integrációs és globalizációs kapcsolatok homályosítják el a társadalmak különlevését, teszik felettébb nehézzé felfogásukat, hanem jóval inkább a nemzet fogalmának betüremkedése a társadalom fogalmába, és annak a társadalommal való azonosítása; továbbá az államtudat rovására a társadalom nemzetként való értelmezése, és a nemzetállami politikák egymás sérelmére terjengő territoriális igénydumája, amellyel egymás elől szeretnék elenni a történelmet.

S ezzel el is érkeztünk a magyar társadalom kérdéséhez.

Állam és magyar társadalom. Vagy inkább magyarországi társadalom?

Magyar társadalom van. Bár vannak és lesznek majd, akik ezt vitatják, miként minden más társadalom létét, és gondolhatnak arra a kijelentésre, amely Margaret Thatchernek huzamosabb emlékezetet ígér, mint miniszterelnöksége, hogy ugyanis „there is no such thing as society – csak individuumok vannak”.

Abból, a puszta feltevésnél több megállapításból kiindulva pedig, hogy magyar társadalom létezik, az is megkérdezhető, hogy mióta van magyar társadalom, valamint az is, hogy térben meddig tart a magyar társadalom, azaz hol vannak a határai.

A magyar társadalom megléte tapasztalati valóság, és tartózkodási helye is fellelhető Európa térképén, ahol meglehetősen huzamos idő óta él és létezik. Hogy persze egy olyan embercsoport, amelyet magyarként lehet megjelölni, időben mióta létezik, arra felelni nem könnyű. Feltehető, hogy a magyarnak nevezettek már a kazár törzsszövetségből is azért válhattak ki a magyarként (s nem, mint pusztán csak szecessziós kazárok), mert mint népnek (ethnosznak) a közös szokásrendszerük, mi-tudatuk és tartós önelnevezésük volt. Ezek alapvető kritériumok, amelyeket aztán az olyan elemek, mint közös leszármazás tudata, valamint a közös politikai szervezet és vallás csak tovább alakít és erősít – mint ezt Róna-Tas András az újabb kutatások alapján összefoglalta. A népvándorlás során a magyar népre ráaggatott nevek a bolyongás során különfélék voltak, de amikor e nép a Duna-Tisza tájára érkezvén, a „nomád birodalom szellős sátrához” hasonló politikai szerkezetét – ahogy Szűcs Jenő mondta – keresztény regnummá modernizálta, nos, azóta a magyar társadalomnak rögzített helye van az európai politikai térszerkezetben. Ez a hely pedig – legalábbis hozzávetőlegesen – megegyezik a régi regnum gyepűivel, majd az újkori állam politikai határaival.

A modernitás előtti történelmi régiségben persze senki nem beszélt magyar társadalomról. Vitát, konfliktust pedig csak Szent István birodalmának mozgó határai keltettek – de nem, mint magyar, és nem, mint társadalom, hanem mint birtok, azaz hódított, hódoló, vagy meghódítandó minőségében adózó, megadóztatandó népesség által elfoglalt tér. A magyarság reflektálatlan tény ebben a hosszú-hosszú korszakban (a „me­rániaiak”, vagyis az általában nem magyarok képletesen majd csak Katona Józsefnek, a nemzetállam építésének korában, illetve abból visszatekintve okoznak gondot). Az etnikailag magyar népelem társadalomként nagyjából akkor válik érdekessé, de kétségessé is, és vitatottan fontossá is, amikor nemzetként képzeltetik el. Akkortájt tehát, amikor a társadalom szó is megjelenik nyelvünkben, a 18. század második felében. Ez időben azonban, a koráramlatoktól, s helyzetétől befolyásoltan a magyar királyság népeinek rendi és szellemi elitje – a Habsburg Birodalom keretében, noha nem jelentéktelen önállósággal, de politikailag szuverenitás nélkül létezve – egyre inkább független nemzetként képzelte el jövőjét, s kevésbé egy felvilágosult, modern állam keretezte társadalomként. Ez érthető, mondhatni természetes – ha nem is üdvözlendő örökétű maxi­maként. A birodalmi alávetettség végének ima­ginációjához ugyanis a nemzeti érzelem felpercenése nagyon jó és fontos, de a cél (a független és modern állam) elérése során átélt hányattatások és kudarcok a legkevésbé sem szolgálták az államtudatosságot. Szemben Európa nyugati térségeiben tapasztaltakkal, ahol a már meglévő független államképződmények a nemzet politikai divatja, s ennek felhajtóereje által, mint állam erősödtek és tudatosodtak, térségünkben a hűvös állameszélyesség helyett a függetlenség tartós hiánya miatt inkább a forró nemzeti érzelmek hatottak. A franciáknál, angoloknál és jó ideig a poroszoknál folyamatosan erősödött az államtudatosságot teremtő parlamentarizmus, és/vagy a rendezettséget növelő adminisztratív állam, és/ vagy a nagy biztonságot nyújtó, Rechtsstaat jellegű jogállam, míg Európa boldogtalanabb részein inkább álmodtak nemzetben, mint államintézményekben. S ha már nemzet, akkor nyelv, mert a nemzet állítólag nyelvében él.

Magyar állam, magyar nemzet, magyar nyelv

A nyelv természetesen önmagában is egy társadalmat összekapcsoló, összetartó erő. Valóban figyelmet érdemlő és magyarázatot igénylő, hogy míg számos nép nyelvet váltott, addig a magát magyarnak nevező, s mások által is megkülönböztető névvel jelölt nép nem olvadt be, nem váltott nyelvet és önálló politikai szervezetet, saját királyságot formált magának. De amennyire összekötő elem a nyelv egy népen-társadalmon belül, annyira el is választhatja az őt körülvevő más népektől. Ez a magyar társadalom esetében már csak a nyelv sajátosságai miatt is így van. Az azonban, hogy a magyar nyelv nem sorolható az indoeurópai nyelvek sorába, az kevés és indokolatlan alap az olyan, egyébként elterjedt, a nyelv és nemzet (tehát a nemzet, s nem az ethnosz értelmében vett nép) autochton kapcsolatát feltételező, olykor politikailag felfűtött, majd túlfűtött révedezésekhez, képzelgésekhez, amelyekből valamiféle különleges egyediségre lehetne következtetni. Épp ellenkezőleg: a nemzeti ideológia és a nemzetpolitikák belső, homogenizáló gyakorlata (egy ország, egy nemzet, egy nyelv) az újkori Európát, a régebbi tarkasághoz képest igen hasonló nemzeti társadalmak együttesévé tette. A képzelet persze fontos, s inkább képzelődünk 2-300 éve nemzetről, mint államról, mivel az államintézményeink birodalomirányítottak voltak, vagyis nem a mieink, szemben az elidegeníthetetlennek tetsző, és annak is bizonyult magyar nyelvvel. Sokakat foglalkoztat nyelvünk származása, például a sumér-magyar rokonság víziója, a magyar nyelv grammatikájából eredő állítólagos lenyűgöző intelligencia, a minden más nyelvhez, s így valójában más nemzethez képest vallott előbbvalóságunk hóbortja. No, igen, hétköznapi defektusainkat valahogy kompenzálni kell. Ártatlan dolgok ezek hobbiszinten, ha nem válnak a nyelv és nemzet feltételezett lényegi összefüggése alapján nemzetpolitikai fűtőanyaggá.

A tanult, nyelveket is tudó értelmiségiek talán nem mindig gondolnak bele, hogy mekkora rabság, röghöz kötöttség a nyelv. A magyar nyelv is – ha csak azon tudunk megszólalni. Színéről persze a társadalmat összetartó erő, s az általa hordozott kultúrát – okkal – dicsérhetjük. Fonákjáról a tehetetlenség erejével ragaszt össze bennünket. Idegen nyelvek tudása nélkül, elesettségünkben belemenekülünk az önfelmentően hazafiságnak nevezett nacionalizmusba. Nem vagyunk egyedül, úszunk az árral.

Ezekkel a – s belátom, felettébb egyszerű, utalásos – megjegyzésekkel továbbra is csak az Európát felező, s a kelet-nyugati megosztottságát magyarázni áhító államnemzet-nemzetállam taposómalmában folytatom én is a helyben járást. „Mi az a régi hagyaték, amelytől nem fogunk szabadulhatni? Államnemzet – kultúrnemzet stb. …” – írta Szekfű Gyula kilencven éve egy levelében. S szinte egy tapodtat se jutottunk előre e kérdésben – legalábbis a politikai beszédnek tápot adó közfelfogás terén. E közfelfogás úgy tarja, hogy nyugaton az állam teremtette a nemzetet, az adott történelmi kereteket a politikai aktivitás töltötte és tölti meg nemzettel, míg tájainkon a nemzetből, a nemzeti kultúrából sarjadt ki az állam. Ez utóbbi nézet, a nemzet államalkotó képességéről, nem vet számot azzal, hogy a nemzeti programként független államért fellépő és azt megképző erők ugyanúgy politikai erők, azaz hétköznapi politikai természetűek Európa minden táján, mint az állam erői. Különbségek persze nagyon is vannak, éspedig az intézményi fejlettség lajtorjáján, de az alacsonyabb grádicson levést öncsalás és hiábavalóság szellemi kulturális egyediségnek, vagy többletnek beállítani.

A nyelv tehát a kultúra része, a kultúra meg a nemzetfogalom egyik fő összetevője – egy politikai alkotófolyamat során, ahogy a nemzet képzelt közösségének imaginációját követve a nemzetállamok megépültek. Az utóbbi századokban így, ilyen tartalmakkal színeződött át Európa térképe, s így vesszük természetesnek – még ha nem is valami autochton állapot ez –, hogy Olaszországban nagyjából olaszul beszélnek, Finnországban pedig finnül, és így tovább. Az itáliai, vagy finnországi társadalmak azonban nem azonosak a politikai államként működő, országnevet kölcsönző nemzettel. Többek is, mások is. S ezeket a társadalmakat, nem a nemzet, nem az uralkodó többségű etnikum államnyelvé tett anyanyelve köti csak össze – mert persze ezek is összekötik –, hanem legnagyobb mértékben és hatásfokkal az állami intézmények.

A nemzet, a nyelv, a kultúra, valamint a társadalom és a demokrácia összefüggő kérdéseire – a konszolidáció ügyét is szem előtt tartva – csak akkor találhatunk reális és praktikus válaszokat, ha tudomásul vesszük, hogy egy-egy társadalom határai szinte teljesen egybeesnek az állam politikai határaival. Ez a megállapítás egyúttal maga után vonja a kritikai szembenállást bármiféle hazai „kárpátmedencéző” kormánypolitikával, amely az államhatárokon túlnyúlva, belpolitikai célok végett nemzeti retorikájával országon belül és kívül nem konszolidál, hanem feszültségeket kelt.

Helyére kerül a kizökkent idő?

Gyakran halljuk manapság, hogy legfőbb megoldatlan ügyünk a magyar politikában a nemzet ügye. Azt is, hogy a nemzet ügye a szocialista és liberális állampolitikában háttérbe szorult, elhanyagolódott. E kérdésfelvetésnek széles spektruma van, harsány szélsőségekkel, a nemzet kulturális értékekeinek negligálásától az etnikai nemzetfelfogás politikailag kirekesztő „magyarságvédelméig”. Ebből, szemmel láthatóan kilábalni nem tudunk. Itt ennek taglalása nem is célunk. De az igen, hogy rávilágítsunk, a nemzeti értékek, ha keltenek is tiszteletre méltó érzelmeket, a társadalom életében egyúttal konfliktusgerjesztők is. A nemzeti érzés hathatós csiriz a társadalom nagy részének összetartásában, de nem a társadalom egészének összefűzésében. Hisz’ még az olyan határozottan homogén társadalomban is, mint a magyarországi, legalább a népesség-lakosság tíz százaléka kultúráját, történelmét tekintve, nyelvileg, etnikailag nem magyar. (S hagyjuk az ilyenkor beugró és magyarázgató politikai nemzet fogalmát, amely a rendies viszonyok közt deskrip­tíve érvényes, de modern állampolgári viszonyok között csak szofisztika!) A nemzeti értékek és érzelmek ugyanakkor éppen nem intézmények. Márpedig azt, hogy a társadalom – a hétközna­pokban, de rendkívüli állapotban is – viszonylag békés és szerencsés esetben gyarapodó képességű legyen, csak intézményekkel lehet biztosítani. Intézményei pedig nem a nemzetnek, csak az államnak vannak – amelyekkel persze – ha úri kedve úgy tartja – az állam hathatósan kovácsol nemzetet is.

Ilyen intézmény például az állampolgárság. Évek óta tapasztalhatjuk, hogy a közvélekedés terein miként teszi ragacsossá az állampolgárság fogalmát a mindig a nemzeti többség nevében érvelő nacionalizmus. „A magyar állampolgárság a magyar kulturális identitás maradéktalan elsajátítását feltételezi” – írja Bíró Béla. Ahol, és amikor alkalmatlan a kulturális nacionalizmus érvrendszere, előkerül a kabátujjból az állampolgári nacionalizmus, amely az állam alkotta társadalomnak a többségitől különböző, nemzetinek, nemzetiséginek mondott, de jobbára inkább csak etnikainak tartott kisebbségeit a maga nemzeti dimenziójába kényszeríti.

A nemzetnek, mint szempontnak a társadalom orvoslása végett való elő-elővezetése sokszor és sokakban meleg érzelmeket ébreszt, de nem megoldás a széleskörű társadalmi problémáinkra; a nemzet – amelyet mára szinte egyértelműen etnikaiként fogunk fel és akként is hat – javarészt maga a problémák okozója. A nacionalizmusnak, a nemzet kérdését mindenek elé görbesztő hatásával szemben, tudjuk, hogy az alkotmányos patriotizmus hűvös és jogállami elvontsága távol áll az állampolgári népességünktől. Kritikusai a se nem nacionalista, se nem kozmopolita, de egy posztnacionalista konstelláció territoriális állami közössége iránti lojalitást jelentő alkotmányos hazafiságot univerzalista szobatudósok ványadt leleményének mondják, mert nem bír a felfűtött nemzeti érzés keltette indulatok és szenvedélyek hőfokával – noha azért nem érzelemmentes. Hogy mennyire nem érzelemmentes azt az Egyesült Államok kétszáz éves története is példázza.

A bennünk rejlő, ősi (talán eredetileg evolúciós alapú) identifikációs szemfülesség hat mindennapjainkban is, s így vélt vagy valós jelek alapján megjegyezzük mások ugyancsak vélt vagy valós etnikai hovatartozását. Hogy aztán a civilizációs állapotoktól és politikai szituációktól függően mire megyünk vele, az már más kérdés – hisz e képességünk, vagy inkább általános emberi, automatikus reflexünk a közösségkreálás, de e közösségből való kizárás félelmetes potenciálja is. Ez nyilvánul meg a mindig politikai élű nemzeti kérdés felvetésében, ami végső soron egy etnikai adottságra borítja a morál teljeséggel alaptalan jutalmazó vagy büntető következményeit. „Oh, buzogj vér, csak buzogj!” Ezen érzelmek különböző hőfokúak, de nem meglétük, hőfokuk, vagy hiányuk a politikai vízválasztó, hanem annak civilizációs féken tartása, intellektuális értelmezése, politikai eszközrendűsége alkalmazhatóságának megítélése. A tehát mindenkiben fellelhető, pri­mordiális érzékenység alapul szolgál annak a már nagyon is vitatható és vitatandó identitáspolitikának, amely erre a békalábmozgásos reflexre épít társadalomszemléletet és politikai plánumokat. Ez az identitáspolitika az, amely a multi­kulturalizmus eredendően a mások megismerésére nyitott, a különféle kultúrák türelmes együttlétezhetőségének eszméjéből is a zárt kényszerközösségek önazonossággömbölyítő ideológiáját hoz­ta létre, s ez az identitáspolitika az, ami a sokat hangoztatott nemzetpolitikákban is munkál. Tár­sa­dalomlélektanilag, politikatörténetileg, párt­szociológiailag, ha nem is közismert, de nyilvánvaló dolgokról van szó. Felemlegetésük szinte falra hányt borsó.

A 19. századi kiegyezés óta Magyarországon a természetesen államirányított, hűvös, intézményes modernizáció mindig szemben állt a nemzeti sérelmeket fájlaló, meleg ellenzéki érzelmekkel. Ebben a folyamatban az 1989-es rendszerváltozást követő két évtized csak rendhagyó kivételnek tetszik, s most kerül helyére látszólag a kizökkent idő. Sok más egyéb mellett ez is magyarázza 2010-től a Fidesz-párt nagy szavazói támogatottságát, hiszen a magánéletek nehézségeit, s nagymértékű ellehetetlenülését és kilátástalanságát (mint a nagy történelmi fordulók után rendre bekövetkező pocsolyás apályidők velejáróját) igencsak kompenzálni képes érzelmileg egy olyan, nacionalizmus fűtötte közösségi meleg, amely a rossz állapot okát a nemzet Bécs, Moszkva, avagy Brüsszel általi elnyomásában lelte és leli meg most is. S noha a nemzeti érzés averziót kelt az idegennel szemben – s nincs az a személy, emberi megnyilvánulás, intézményi gyakorlat, amely politikailag ne lenne idegennek minősíthető –, ugyanakkor a nemzeti érzést ápoló politikai retorika a közösségi együttlét otthonosságát képes éreztetni az örökkön az egyéni felelősségre, versenyre apelláló és ösztönző liberalizmussal szemben. Főként persze a csak gazdasági szempontokra szegényedő liberalizmussal szemben, hisz ilyenné sorvadt nálunk a rendszerváltás liberalizmusa is, már jóval előbb mintsem politikai pártként megszűnt volna létezni.

Hogyan is fogalmaz egy önkritikus, számos vélekedést jellemző, s egyúttal az előző baloldali és liberális kormányzatokat kritizáló olvasói levél az Élet és Irodalom egyik számában?

A szenvedélyes jogvédő demokrata álláspontot színezhette volna egy kis érzelmekre ható, a kulturálisan egybetartozó magyarságnak címzett retorika és ennek megfelelő cselekedetek. Nem demokratának, hanem magyar demokratának kell lenni.

Értjük – ha csak félig is. Valahogy a régi vicc mintájára: több mézes nemzeti retorikát az emberek madzagjára. De hát mitől magyar egy demokrata? Mi egy demokrata magyarságának mértéke? – Ez az, ami a nemzeti öncélúság veszélyét hívja elő. Erről írt 1934-ben Fülep Lajos is zengővár­konyi magányában, s talán indokolt újra idézni.

A nemzeti mint mérték, right or wrong, my country elve érvényesülhet a külpolitikában, irányt szabhat diplomáciai tárgyalásoknak, a kötelesség erkölcsi imperatívuszát öltheti magára (nyitva a kérdés, valóban üdvös-e) – de nem lehet érvényes egy nemzet belső életében s kultúrájában; akinek a wrong is right, csak azért mert az ő nemzetében találja, eleve lemond arról, hogy a jót megkülönböztesse a rossztól, s hogy minden dolgot önmagában, a saját mértéke szerint mérjen, és ítéljen.

S ha a nemzeti nem jó mérték egy nemzet életében, mért lenne jó egy társadalom életében? – kérdezhetjük, noha felesleges.

A nemzet ügye tehát, évszázadosan kérdés a magyarországi politikában, s ettől – tapasztalhatjuk – nem szabadulhatni. Különösen nem egy olyan megrendülést okozó világválság után, mint amilyen ez a 2008-tól kibontakozó globális recesszió, amelynek nyomán újra, s immár szélesebb körben megkérdőjeleződött a demokrácia és piacgazdaság együvé tartozása. Jürgen Habermas már az 1980-as évek elején ezt írta erről az összefüggésről:

A kapitalizmus és a demokrácia között feloldhatatlan feszültség van, ez esetben ugyanis a társadalmi integráció két egymással ellentétes elve verseng az elsőbbségért.

Igen eredményesen lehet ugyanis piaci módon gazdálkodni fél-demokratikus, vagy diktatúrás körülmények között is, s a liberális szabadságelvek érvényesülésének hiányát hatásosan lehet nemzeti érzéssel kompenzálni. S ezt teszik is mindenütt az „ázsiai értékek”, vagy nemzeti mineműségek felemlegetésével Szingapúrban, Kínában, Oroszországban, szerte a világon. Most Magyarországon is. Egyediségünktől eltelve úszunk az árral.

Az identitáspolitikaként folytatott nemzetpolitika, amely merőben különbözik a 19. századi befogadó, liberális, azaz szabadelvű nemzetállam- építéstől, s még pórusaiból is az etnikai kirekesztés árad, nem tűnik alkalmasnak a magyar, azaz a magyarországi társadalom egyben tartására. A kérdés mindennek nyomán pedig már nem az, hogy konszolidálható-e a magyar társadalom tartósan egy nemzetpolitika segítségével – nézetünk szerint ugyanis nem –, hanem az a kérdés, hogy milyen az a státus ráció, mi az az állameszélyesség, ami a minduntalan öncélúságba torkolló nemzeti politika és retorika nélkül is konszolidálni képes a társadalmat.

Államokosság

Lássunk azonban egy példát az állam társadalomteremtő, társadalom-fenntartó, „társadalombiztosító” képességére, arra a bizonyos állam­eszé­lyes­ségre, amit, mint államrezont Babits Mihály államokosságnak fordított magyarra.

A neves naplóíró Samuel Pepysnek kortársa, ismerőse volt a nála kevésbé ismert, de történetileg nem kisebb hatású William Petty. Az utóbbi katonaorvosként vetődött Írországba Cromwell hódító, konfiskáló, telepítő seregével, de ennek során nemcsak saját irdatlan vagyonát alapozta meg sok tízezer holdas birtokokkal, hanem az angol koronának nyújtott tudományos segédletével az újkori állam társadalom-fenntartó és társadalomrendező képességét növelte hathatósan. Kettejük kapcsolata egy dupla fenekű, mai szóval katamarán típusú hajóépítéssel kapcsolatos. (Helyesebb persze modern katamaránról szólni, mivel a tamil nyelvű szóval jelölt hajótípust időtlen idők óta használják a Koromandel-partok mentén és Polinéziában.) A Szobotka Tibor, Ruttkay Kálmán, Sükösd Mihály közreműködésével megjelent 1961-es magyar Pepys-válogatásból ugyan kimaradt, de az angol eredetiben több helyen említődik ez a technikatörténeti különösség. 1664. január 22-én jegyzi fel Samuel Pepys, a tengerészeti hivatal főtisztviselője, hogy látogatást tett a William Petty tervezte és próbaútján Írországból a Temzére érkezett katamaránon. A kisebb vízellenállású, jobb szélkihasználású és kevesebb legénységet igénylő hajótípus ugyan abszurdumnak tűnt fel a király és hajóépítő szakértői előtt is, de ígért előnyei a haditengerészet szempontjából mégis figyelemfelkeltőek voltak. Ezért aztán 1664. december 22-én a király jelenlétében bocsátották vízre az egyik londoni sólyán egy újabb katamarán példányt. 1665. február 13-án Pepys is a fedélzetére lépett, s naplóbejegyzése szerint „tágas vízi járműnek és bátor vállalkozásnak” találta a hajót – amely azonban Portugáliából visszatérőben, nagy viharba kerülve, legénységével együtt elsüllyedt. Ezzel a modern katamarán – mint ez oly sokszor előfordul a technikatörténetében – hosszú időre az amnézia áldozatává lett. De nem úgy William Petty egy másik, az államfejlődést elősegítő, úttörő leleménye.

A későbbi Sir William a Royal Society alapítói közé tartozott, s fordulatos ifjúságában Thomas Hobbes titkáraként is tevékenykedett, minek következtében nem csak kora tudományosságához, hanem a középkorihoz képest új állam felfogásához is volt köze és érzéke. Õ volt az, aki, mint politikai aritmetikus Írországról először készített kataszteri felmérést és ilyen jellegű méretarányos térképeket. Azzal, hogy a vérontással és hódítással megkaparintott birtokokat felmérte, művelési ágak szerint minősítette, valamint értéktermelését és adózóképességét megbecsülte, s ezt térképabroszokon ábrázolta – nos, mindezzel hatványozottan megnövelte az állam újabb, társadalmi mélységekig lehatoló rendezőképességét. Tho­mas Hobbes felfogásának értelmében – az újkori állam megteremtődésénél vagyunk! – a halandó istennek, vagyis az uralkodónak az államon belül a polgárbéke és a gyarapodás megteremtése a feladata, s ez a karddal való rendteremtés után okszerű és célszerű kormányázást igényel. A felmérés úgy történt az 1600 évek közepe táján, hogy Írországban Cromwell katonái – ahogy ma fogalmazzák: fordista módon, iskolázottságot nem igénylő, apró részekre bontott feladatokat ellátva – ellepték az ír vidékeket, s beszolgáltatták Wil­liam Pettynek az értékbecslésre alkalmas nyers adatokat. A cél a birtokok, parcellák értékének megbecslése volt, mert ennek alapján, e földterületekkel fizették vissza a hadjárathoz pénzt kölcsönző londoni hadibefektetőket, s fizették meg zsold gyanánt magukat a katonákat is. Mellékesen – noha épp ez a lényeg! – mindez a státus rációt, az állameszélyességet szolgálta. De – s ezért e kitérő, hogy kérdezhessük – mi történt ekkortájt Magyarországon? Már ha megvolt az ország. De nem volt meg egészen.

Nos, emlékezvén történelmünkre, nemcsak a magyar államra kellett még jó ideig várni, hanem William Petty munkálkodását tekintve egy bő évszázadot késve még arra is, hogy II. József idején a kataszteri felmérés és térképészet a Habsburg birodalom kereteiben kezdetét vegye – s halálával, nem utolsó sorban a magyar nemesség ellenállása miatt, abba is maradjon. Nálunk majd csak a 19. század középétől kezdődik újra a kataszteri térképek rajzolása – s ez, hasonlóan több tucat állam-ilyesmihez, láthatóan példázza a legalább kétszáz éves ütemlemaradásunkat az államászatban. Mind az elméletben, mind a hétköznapi gyakorlatban.

A katasztrális hold szóösszetétel a magyarban mára elavult. A kataszteri felmérés és nyilvántartás az 1970-es évek óta Magyarországon is áttért a metrikus rendszerre. Előtte azonban a mindennapi beszédben nagyon is megkülönböztették egy századon át a csak 1200 négyszögöl körüli magyar holdat a modernizálódásunkat jelző 1600 négyszögölt tartalmazó kataszteri, vagy katasztrális holdtól. Tárgyunk szempontjából azonban itt csak az érdekes, hogy a 19. század második felében a dualista állam által lefolytatott nagyszabású geodéziai munka tette lehetővé a jobbágyfelszabadítás deklarálása után a birtokrendezés és a földadórendszer modernizálását. Apró példa ez az állam önérdekű, de a társadalmi változásokat transzformáló, egyúttal a társadalmat összefűző statisztikai szolgáltatás egészében.

De hát a statisztikai szolgáltatás egésze is csak egy részösszetevő az állam társadalmat összetartó hálózatai sorában a közegészség és közbiztonság ügyét elősegítő intézmények, a közlekedési út- és vízhálózat, a katonai kerületek rendszere, az államosított anyakönyvezés szisztémája, a mértékek, valamint az időben fokozottan más egyebek központi szabványosításának institúciói mellett. Az állami jogrendszer, adórendszer, iskolarendszer, társadalombiztosítás mindig inkább előtérben lévő problémái miatt ritkán gondolunk arra, hogy az ilyen, többtucatnyi, de a társadalmat egyaránt átfogó intézményi hálózat együttesen eredményezik azt, hogy a társadalmat korántsem a nemzeti érzés, a nyelv, a kultúra, avagy az ilyen- olyan öntevékenység, s főleg nem az önkorlátozás, hanem elsődlegesen az állam politikai hatású, mert politikailag kialakított és vezérelt igazgatási intézményei tartják egyben.

Utóirat

A fentiekben amellett érveltem hosszan, hogy a magyarországi társadalmat, ha nem is kizárólag, de alapvetően az állam intézményei szövik át, és tartják egyben. Úgy, ahogy. Nem kétséges, hogy ennek erősebb kohéziója boldogulásunkat szolgálhatná, és ily módon a társadalmat konszolidálná. De hogyan teremthető meg a társadalom kohéziója, és mi erősítené?

Az interneten böngészve, rábukkantam egy az angliai városok helyzetével foglalkozó elemzésre, amely a 2001-es városi zavargások idején íródott. A brit kormány irányításával folytatólagosan készülnek „fehérkönyv” jellegű elemző jelentések State of the English Cities címen. Eltekintve mármost az angol városok konkrét ügyeitől, a társadalmi kohézió állapotának öt szempontú mérlegelése, avagy a társadalmi kohézió öt dimenziója jelentésben a következőképpen hangzik.

Először is a társadalmi kohézióhoz, azaz a társadalmi kötelékek megalapozásához nélkülözhetetlen az alapszükségletek anyagi, materiális kielégítése (munka, lakhatás, alapjövedelem, elemi egészségügyi ellátás és az oktatás biztosítása), mint a szenvedésektől és az önbecsülés hiányától való mentesítés. Másodszor a kohézió összetevője a társadalmi rend viszonylagos stabilitása és a tolerancia, mint „passzív” viszonylat. Harmadszor az egyéneket és közösségeket összekötő és éltető kapcsolatok mint „aktív” viszonylat a kölcsönös informálódás és segítség megnyilvánulásaként. Negyedszer készség és képesség a befogadásra (inklúzió) és integrációra a civil társadalom intézményei által a valahová tartozás érzésének kialakulása végett. Ötödször pedig az egyenlőség jegyében a jövőben megnyíló lehetőségekhez való hozzájutás esélyeinek kiegyenlítése.

Ennek a passzusnak az elolvasása után mindenki egy nagyot sóhajthat. Hiszen az első pillantásra kitetszik, hogy ha e dimenziókat követelményként fogjuk fel, akkor Magyarországon bizonyára nem túl erős a társadalmi kohézió. Tudjuk. Ha azonban a társadalmi kohéziót problémajelző fogalomként értjük, akkor szükség van ilyen összetevők méricskélésére a helyzet leírása és a politikai akarat megformálása érdekében.

Egyébként az angol városok társadalmi kohéziójának problémamegközelítése dimenzióival, mu­tatóival együtt a Moody’s hitelminősítő érdeklődését is felkeltette, amely cég, versenytársaival együtt, szorgosan munkálkodik a „szuverén adósságok”, az ország-minősítések terén. S mivel adósságaink nékünk is nehezek és nagyok – így az adósságkonszolidáció financiális minősítésén túl mintha most már az egész társadalom konszolidációjának mértékét is számon kérnék rajtunk e cégek. Mármint a magyar államon. És joggal, hiszen – bár a gazdasági aktorok az államnál majd mindent szebben, gyorsabban, hatékonyabban és olcsóbban képesek előállítani – a konszolidált állapotokat, a társadalmi kohézión alapuló politikai rendezettséget, stabilitást ők is a társadalom egyben tartásáért felelős államon, közvetlenül pedig kormányán kérik számon. Ez már így van.

E vitasorozatban tanulmányok írásával Hankiss Elemér, Kende Péter, Lengyel László, Nova Eszter, Romsics Ignác, Standeisky Éva, Szilágyi Ákos és Sz. Bíró Zoltán vesz részt.