Nem törvény, szónok, taps, tömeg,
s nem kötelesség, a szivé,
egyszerüen az élvezet
hozott e dúlt felhők közé;

W. B. Yeats: Ír repülő a halálát jósolja*

* Szabó Lőrinc fordítása (a fordító megjegyzése).

A vágyva vágyott tornaszer, a ló szalmával töltött gyomra – Bravo főhadnagy hozatta egyik este a táborba egy ütött-kopott kis teherautón, amelyet egy izmos, macskajárású, volt légiós vezetett – egy egérnek adott otthont. Ócska volt a ló, hosszú, nehéz lábú, és annyi heg borította, mintha megjárta volna az annuali katasztrófát, sőt a kubai háborút is. Még a benne lakó egér is mintha más korszakból származott volna, gőgös volt, hosszú bajszú, kicsit kese, kicsit tizenkilencedik századbeli, gyarmati kori. Amikor leemelték a tornaszert a teherautóról, Lecha őrmester, aki futólag látta a rágcsáló szemtelen kis pofáját, amikor kikandikált a bőr egyik hasadékán, és összedörzsölte két mellső lábacskáját, többször rávágott a ló hátára, hogy kikényszerítse rejtekhelyéről az egeret. De már öreg este volt, így nem látta, kereket oldott-e az egér, vagy sem. A teherautó visszaindult Ceutába, az őrmester elindult a tábor komor barakképületei felé, a ló pedig ott maradt a vörös földű síkságon letaglózva, faképnél hagyva, a tengerpart felől érkező szél visszhangozta hullámverés robajára süketen. Egyik lábát vékony, görbe cseresznyefaág helyettesítette. Vén volt, megtört, a bőre mocskos, tele karcolással, leginkább egy port hörpölő, szelíd, ostoba állatra emlékeztetett a dühödt csillagtalan éjszakában.

Nem sokkal az ébresztő után, az egér óvatosan elindult sétálni a pótlábon, és jó néhányszor teljes hosszában bejárta, mielőtt újra visszabújt a kilyuggatott gyomorba. A lábat pótló cseresznyefán végig, bicskaheggyel bevésett, régi, majdnem olvashatatlan, se vége, se hossza felirat díszelgett: „Nem vagyunk a halál jegyesei, a kurva anyját Abd el-Krimnek. Luisito és Fermín.” A sirályok alacsonyan szálltak és rikoltozni kezdtek, a köd hirtelen visszahúzódott a szoros sötét vizei fölé, mintha az algecirasi öböl felől érkező szél szívná mohón magába. Már majdnem kirobbant a reggel, bár fönt, az égen, fekete barlangokat formázva, sötétbe borítva a hajnalt, borszínű viharfelhők gyülekeztek, melyek közt, akár egy levegőben kifeszített, vasból készült maszk, olykor felbukkant a Sziklaszirt. Ha a szoros felől fújt a szél, halszagot hozott, ha a Szahara felől, akkor koszos, csenevész birkanyájak szagát, amelyeket csillogóan élénk tekintetű marokkói gyerekek terelgettek.

Egy század álmos, kába újonc szaladt, hogy felsorakozzon a ló előtt, közben Lecha őrmester derék- szíj csattogtatása és rekedtes hangja pattogott a sötétben. Három méternyire már alig lehetett látni valamit, kivéve a pirkadat halvány pirosát az újoncok kékesre borotvált fején.

1955 márciusának elején a Ceutai Főparancsnokság Híradós Csoportjának katonai kiképző tábora egy nem túl nagy, meredek területet foglalt el a Marokkói Hadsereg nyugati zónájában, a föld- szorostól nyugatra fekvő sivár dombok között. A szoros fölé nyúló teraszon terült el a kietlen síkság, ahol most botladozva, párosával sorakoztak fel az újoncok, és gyakran, aszerint, milyen volt épp a széljárás, váratlanul sárgás-vérszínű porfelhőt lehelt ki magából, amelyet már a nyílt tengerről látni lehetett. A disznóólak, nádkerítések és a hullámos azbeszttető közelsége miatt – ahol Gómez főtörzs- őrmester a katonai konyha ételmaradékát hasznosítva sertéseket nevelt – gyakran kereste fel a sík terepet, a szünnapján odatévedt, egy-egy magányos gallegó katonán kívül, aki szomorúságát szellőztette ki a tengerparton, három öreg tyúk, két hitvány kacsa meg egy sovány, fekete kecske, amelyet a veterán katonák „Carmencitának” hívtak.

– Fedezz! Mozogjatok, ha nem akarjátok, hogy kora reggel rohamlépést vezényeljek! – A vörös arcú, őszülő, göndör hajú, rövid lábú, tömzsi, mégis meglepően fürge Lecha őrmester futva, derékszíjával fenyegetőzve terelte a lustálkodókat. – Alszotok még, a hétszentségit! Az utolsó négy éjjeli őrségbe megy!

Kinyújtották a karjukat, és a hidegtől libabőrös, leborotvált fejük fölött süvöltő derékszíj hangjára egymást taszigálva kimérték maguk közt a távolságot. „Század! Viiiii…gyázzzzz! Balra át!” Az őrmester szemlét tartott, majd az órájára nézett. Az újoncok piszkos elefántcsont színű sportnadrágot, khaki pulóvert és öreg bakancsot viseltek, néhányukon zokni se volt.

Az őrmester pihenjt vezényelt.

– Ma nem lesz csuklógyakorlat – mondta, lelkes morajt váltva ki vele, amit azonnal el is vágott.
– De ha azt képzelitek, hogy torna helyett futballmeccs lesz, vagy valami kis buzi sprintelőknek való futóverseny, akkor nagyon tévedtek! Jó páran összeszarják magukat, ha megtudják, mi vár rájuk!

Már korábban felfigyeltek arra a homályos körvonalú valamire, ami ott magaslott, úgy harminc méterre tőlük, a szivacsos, szürke földsáv végén, amely az ellenkező oldalon egész a disznóólakig nyúlt. Néhányan azt hitték, hogy a lábai közé rejtett fejjel gyökereket rágcsáló, és szomorú, laktanyai kecskesorsán kérődző, korán kelő Carmencita az. Többeknek az volt az első tornaló, amelyet életükben láttak, de azt mindenki tudta, hogy a jelenléte lelkes kiképzőtisztjük, Bravo főhadnagy személyes közbenjárásának köszönhető. A főhadnagy már több tornaszert igénylő kérvényt is benyújtott a Parancsnoksághoz, és belefáradt a várakozásba, így elhatározta, hogy egy szerény ceutai tornateremből, Lecha őrmester cinkos segítségével, a saját pénzéből szerzi be ezt a másod- vagy harmadkézből való lovat, bár az őrmester, aki közvetítőként vett részt a vásárlásban, később, a tragédia bekövezte után, azt vallotta, hogy neki az első perctől fogva veszélyesnek és megbízhatatlannak tűnt az a ló, és meg is próbálta lebeszélni a főhadnagyot a megvételéről. A vén ló sántán, porral és pókhálóval belepetten tíz évet töltött egy Monte Hachó-i fáskamrában, míg 1949-ben két légiós – akik büntetésüket töltötték az erődben, mert Larachéban őrségváltáskor rajtakapták őket, amikor az egyik őrházban csókolóztak – ki nem szabadította onnan; kicserélték a törött lábat, és edzeni kezdtek rajta, olyan sikerrel, hogy vérbeli tornász vált belőlük, és amikor három év múlva szabadultak és leszereltek, elhatározták, hogy tornatermet nyitnak Ceutában, és magukkal vitték a lovat.

– Te meg te! – Az őrmester két újoncra bökött, akik a második sorban szenderegtek.

– Hozzátok ide, közelebb! Futás!

– Igenis, őrmester!

Megragadták a lovat, lihegve odavitték, majd, az őrmester utasításának megfelelően, mintegy öt méterre letették a század elé. A lábai között repkedő tyúkokkal közelről csalódást okozott a külleme az újoncoknak, akik csak a magasságát találták tiszteletreméltónak. Folch újoncnak különösen ismerős volt a tákolmány jámbor szamárszerű kinézete. Folch gyanakodva nézegette a szeme sarkából, és hirtelen a nagyanyja kukoricát csipegető híres-neves tyúkjait vélte látni öreg, légy lepte szamaruk békés patái között, amint ostobán ácsorog a veszett napsütésben egy berguedài szérűs- kertben. „Nálunk, otthon van egy ippeg ilyen szamár”, súgta sok nyállal és nosztalgiával keverve. „Ne beszélj hülyeséget, faszikám, ez profi versenytornához való!” vágott vissza mesterkélten hang- súlyozva minden szótagot a mellette álló madridi Amores; mindketten egymásra rakott kézzel az alakzat első sorában álltak. Úgy másfél méter hosszú lehetett a ló, de a lábai csalóka szelídsége és alázatos, meghunyászkodó külseje miatt kisebbnek látszott. „És minden nap át kell ugrálnunk ezt?”, sopánkodott Folch; Amores gúnyosan vigyorgott: „Tök egyszerű, te bugris. Tisztára bugris vagy, szaros katalán, meggyaktak téged, de ingyér!”

Folch újonc szomorúan felsóhajtott, és a ködből kibukkanó, távoli Sziklaszirt csipkés gerince felé fordította a tekintetét. Lenyűgözte a tekintélyt parancsoló szikla, úgy érezte, viharos, elérhetetlen csúcsa a világ hatalmasságát jelképezi. Elvágyódó katalán parasztgyerek volt ez a Folch, aki soha sem tette ki a lábat a berguedài völgyben megbújó majorból, csak amikor besorozták. Aztán a szoros fölött háborgó felhőket meg a keleti horizont aljába kapaszkodó, egyre terjedő ragyogást bámulta. „Ha elgondolom, milyen messze vagyok otthonról, itt, a távoli, rejtélyes Afrikában”, mondogatta gyakran, és valami zavaros módon ott érezte a háta mögött a sivatag elmosódó álomképét, az őserdő smaragdszínű délibábját, a fekete kontinens jelenlétét, állati szagát… „Amores, Amores”, súgta, mikor látta, hogy kissé távolabb megy az őrmester a századtól, „Amores, igaz, hogy majmok meg egy leszúrt angol tőr van a Sziklaszirt tetején?” Mosolyra húzódtak a madridi kis egérszemei: „A majmok itt vannak velünk, te tahó, és csillagot meg sujtást viselnek a kézelőjükön, ha-ha.” De Folch nem nevetett a tréfán; nem mintha úgy gondolta volna, hogy van pár szent dolog is ezen a világon, és ezek közül a Hadsereg az egyik – bár néha valóban így gondolta –, hanem azért, mert észrevette, hogy a várakozástól türelmetlenül megint arra tart az őrmester.

Lónyerítés hallatszott, az őrmester a tiszti pavilon mögött kezdődő, lejtős, szürke ösvény felé nézett, majd az órájára pillantott. Késett a főhadnagy. A három tyúkon kívül már a két kacsa is ott kíváncsiskodott a ló körül, a kecske pedig alázatosan és bizalmasan, megszokva már a csapat hozzá intézett bókjait és szitkait, közelebb ment az újoncokhoz, és a bakancsukat meg a savanyú ruhájukat szaglászta.

„Carmencita, királynőm, hogy baszna meg egy majom”, szólalt meg az alakzat közepén egy rekedtes hasbeszélő hang. Ekkor hirtelen szétnyíltak a felhők, és egy szinte mágikus pillanatra úgy látta Folch, hogy átváltozik a tenger, és úgy szikrázik, mintha több ezer pici tükör úszna a víz tetején Spanyolország felé. Keleten már kirajzolódott Ceuta városa és a Monte Hacho, rajta a súlyos, bíborszín felhők tömegének, a valószínűtlenül mályva- és rózsaszínű égnek támaszkodó börtönerőd. Sokkal közelebb, de semmivel sem valószerűtlenebbül, egy színhagyott spanyol zászló lengedezett dühödten, a csalóka optikai hatás következtében a disznóólak tetején – valójában sokkal messzebb, egészen pontosan a tábor bejáratánál lévő cölöp végén –, egy sor elrohadt szalagzászlótól meg madárijesztőnek kifeszített, rongyos khaki ingtől körülvéve, amelyeknek a sirályokat kellett volna elrettenteni a disznók eledelétől.

– Század, fedezz! – adta ki megint a parancsot az őrmester, és hatalmas léptekkel elindult a század élére. A reggeli hideg olyan közel húzta egymáshoz az újoncokat, hogy összeért a válluk, és testületileg remegtek. A hasbeszélő tanonc öblös hangja még egy böffenéssel vegyes megjegyzést intézett a kecskéhez, amikor Bravo főhadnagy feltűnt végre a tiszti pavilon háta mögött, majd megállt egy pillanatra a domb lábánál, és végigtekintett a vörös síkságon, az őrmester vezette századon és a lovon. Aztán megigazította fekete kesztyűjét meg a hóna alá fogott lovaglóostort, és futva leereszkedett a kacskaringós, köves ösvényen.

Fiatal, alacsony, merev testtartású férfi volt, vékony bajusszal, csinos, barna állal, kicsit izgága, csapott vállú ember, aki, bár törékenynek látszott, izmos volt és széles mellkasú. Fekete, tömött szemöldökére oldalt ráhúzott sapkát, világos khaki színű, nagyon egyéni szabású szaharai zakót viselt – meg is szólta érte néhány tiszt, mások viszont titokban irigyelték –, meg magas csizmát, bricsesz nadrágot és vadonatúj szíjakat, átlósan, nagyon szorosra húzta a mellén a nadrágtartóját, és egy tokban az övén függött a pisztolya. Még nem vette le a sarkantyúját, a csizmáját is por borította; ma is, mint minden reggel, a száraz bozót és a vadon nőtt szentjánoskenyérfák között vágtázott a tábortól délre elterülő homokdombokon túl, Xauen irányában: korán kelő volt és lelkes, mereven, elegánsan ült a tüzes, fehér lovon, és az ébresztőig vágtázott, míg a sivatag távoli lázát, a kabilok nyomorának, az ínség nyájainak rossz szagát sodorta felé a szél.

– Viiii….gyázzz! – kiáltotta az őrmester, majd a tiszt elé ment, és üdvözölte. – Parancsára.

– Jó reggelt, őrmester.

Az őrmester pihenjt vezényelt, és csípőre tett kézzel lecövekelt a ló mellett. Az újoncok két kezüket egymásra téve, azzal a baroméra emlékeztető, üveges tekintettel, amely nyugalmi helyzetben jellemzi a haza szolgálatára rendelteket, visszanyerték pihenő testtartásukat, a kiképzőtiszt pedig gyengéden ütögetve a lovaglóostorral a válltömését, körbesétált a tornaló körül. A sarkantyúk csilingelése a Zászlók termében összegyűlt fiatal tisztek esti cimborálását, férfias hahotázását, sarokcsapkodását, a hüvelyükből kirántott kardok pengését idézte.

– Na, végre – mondta. – Mikor hozták meg, őrmester?

– Tegnap este, főhadnagy úr.

– Jó, jó. – Vidám szikrák táncoltak a tornalóra szegezett tekintetében. – Akkor minden rendben?

– Hát – az őrmester kissé lehalkította a hangját –, már elég késő volt, de sikerült rábeszélnem Fermín társát, hogy hozza el Hadúból a kis teherautóján… És arra gondoltam, főhadnagy úr, hogy valamivel viszonozni kéne neki a szívességet. Úgyhogy meghívtam egy pohár konyakra. Vagyis kettőre…

– Nagyon jól tette. Van még valami, őrmester?

– …igen, megittunk két-három pohárral.

– Juttassa majd az eszembe, amikor elszámolunk.

– Nem azért mondom, főhadnagy úr, dehogy – az őrmester sietve elmosolyodott. – Hisz én legalább egy tucattal tartozom…

– Majd később, őrmester – szakította félbe szárazon a főhadnagy, és a ló felé fordult a figyelme.

Volt már alkalma alaposan szemügyre venni a tornateremben, most mégis úgy nézegette a hajnali fényben, mintha először látná.

Megkerülte, és kesztyűs kezével gyöngéden végigsimított a hátán, akár egy állatén. A kifakult bőr és az oldalán lévő hasadás ellenére nyugodt ereje tiszteletet keltett. A főhadnagy lovaglóostorával belepiszkált a hasadásba, úgy vizsgálgatta. A pótláb volt a legkevésbé kielégítő; annak ellenére, hogy úgy tűnt, jól be van ragasztva és biztosan áll, ez a görbe láb valami szomorú állati jelleget, perverz kificamodottságot kölcsönzött a lónak. A főhadnagy két lépést hátrált, megigazította a kesztyűjét, majd szembefordult a századdal, és olyan erélyesen kulcsolta össze az ujjait, hogy világosan hallani lehetett a csontok roppanását.

– Ahogy ígértem, fiúk, ma lóugrást fogunk végezni – jelentette ki szelíden. – Kétféleképpen lehet végrehajtani: vagy terpeszben, ahogy a gyerekek szokták átugrálni egymást, vagy úgy, hogy együtt emeljük át a két összezárt lábat a szer fölött. Ez utóbbi nehezebb, így ezzel fogjuk kezdeni – jókedvű mosoly jelent meg a szája sarkában –, mert elég rátok nézni, hogy lássa az ember, milyen bátrak vagytok. Az atlétikának ebben az ágában a kéz és a láb a legfontosabb. Jól figyeljetek: amikor szólok, egyesével felálltok ide, úgy húsz méterre a lótól; innen futtok neki, és amikor körülbelül egy méterre vagytok a szertől, összezárt lábbal, előretartott kézzel ugrotok; úgy kell megtámaszkodni a lovon, hogy egy kis távolság legyen a két kezetek között, hogy a térdeteket behajlítva átférjen közte a lábatok, így. Érthető? Amikor a másik oldalon leérkeztek, összezárjátok a sarkotokat, és az oldalatokhoz szorítjátok a kezeteket, így – ekkor az egyik előtte álló újoncra nézett. – Te érted?

– Igenis, uram.

– Nem vagyok uram, közlegény. Nem vagyok senkinek az ura.

– Parancsára, főhadnagy úr.

– Helyes. – Kezével ívbe hajlította a lovaglóostort, és még néhányszor körbejárta a lovat, szemmel látható jámborságát fürkészve, korát latolgatva, mintha valami cselre gyanakodna, mintha valami titkot rejtene. – Na jó, azt hiszem, ennyi az egész.

Aztán hirtelen elfordította a fejét, és a gallegókat kereste mosolygós tekintetével, akik mindig együtt álltak, dermedten, a század végén; gúnyosan elmosolyodott:

– Úgy látom, néhányotoknak már tele a nadrágja – újra megigazgatta a kesztyűjét, és a katalánra nézett. – Jól fogunk szórakozni, igaz, Folch?

Az újonc lesütötte a szemét.

– Ha a főhadnagy úr mondja …

– Szeretnél első lenni, Folch?

– Átugrani ezt?

– Igazán egyszerű, cimbora.

– Nem úgy néz ki, főhadnagy úr.

Az alakzatban itt is, ott is, nevetés hallatszott. Az őrmester elkergette onnan a lábával a kecskét. A ló közelében a kacsák a disznóólakból csorgó poshadt vizet iszogatták.

– Szóval, nem? – mondta a főhadnagy. – Rendben, akkor én ugrok elsőnek. De csak egyszer, úgy- hogy jól figyeljetek, mert nem ismétlem meg. Érted, Folch? Aztán te jössz, aztán meg te – a lovagló- ostorral egy hallgatag, madárfejű, selymes pillájú fiúra mutatott, Marcelino Pita Vegára, egy gallegóra, aki mindig sopánkodott, hogy nem a tengerészethez sorozták be. – Tudod, mit mondok neked, Pita: ha elsőre átugrod, befizetlek Hadú legdrágább kurvájára… Na, mit szólsz hozzá? De meg kell ígérned, hogy nem mondod el a páternek…

Az általános füttyögés közepette, melyet az őrmester készen állt bármikor leállítani, Pita újonc alattomos, szelíd mosolyra húzta a száját, a földre szegezte a tekintetét, és látta maga előtt a Hadú-negyedbeli kis arab kávézót, a zsíros poharakban felszolgált mentateát, a rövid nyársra húzott, forró húsdarabokat, a pulton sorakozó aprócska sült madarakat, és magát Bravo főhadnagyot, aki civilben, puha karimájú, szemébe húzott kalapban, a pultra támaszkodva tette a szépet egy bíborszín ajkú, tengerzöld szemű arab lánynak, a népszerű Aixának, aki az öreg katonák szerint csodákra képes az ágyban; egy esős vasárnap történt mindez, estefelé, amikor Pita meg pár földije félénkségüket legyőzve végre rászánták magukat, hogy igénybe vegyék az egzotikus szajha szolgáltatásait…, de aznap a főhadnagy keresztezte az útjukat, és megelőzte őket.

A főhadnagy ruganyos léptekkel eltávolodott a századtól, és Carmencita felé tartott, amely a disznóólak irányában félúton legelte a füvet. Aztán megállt, és szembefordult a lóval. Mintegy harminc méterre lehetett tőle, amikor a lovaglóostorral egy vonalat húzva kijelölte a távolságot. Levette a sarkantyúját, és közben odaintette magához az őrmestert, aki sietve közeledett. „Tegye le oda, őrmester”, mondta, és odaadta neki a sarkantyút. Az őrmester nem mozdult mellőle, további utasításra várt, de a főhadnagy nem vált meg sem a csizmájától, sem a pisztolyától meg a lovaglóostorától, de még csak a szíját sem lazította meg, úgyhogy az újoncok azt gondolták, biztosan nagyon könnyű az az ugrás. A kecskét megijeszthette valami, mert egy szökkenéssel távolabb húzódott.

– Maga is arrább mehet, őrmester – szólt a főhadnagy, majd az újoncokra nézett: – Jól figyeljetek.

Csípőre tette a kezét, előre szegezte az állát, és a sebességet meg az ugrás lendületét latolgatva kihívóan nézte a lovat. Aztán kissé meghajlítva a derekát, egy alig észrevehető kisebb ugrással lendületet vett, és a combját ütögető lovaglóostor ösztönzése közepette nekifutott. Jó stílusban szaladt, de nem volt benne se erő, se sebesség – pontosan ugyanaz ismétlődött meg, ami olyankor szokott, amikor futballozott az újoncokkal: összezavarta az ellenfelet ördöngös elhajlásaival és cselezésével, de sohasem keltett olyan benyomást, hogy képes lenne elvinni a labdát az ellenfél kapujáig, hacsak rá nem hagyják, ami elég gyakran előfordult.

Még oda sem ért a lóhoz, már jó előre észrevette a főhadnagy, hogy nem elég gyorsan fut. Amikor aztán már csak pár méterre volt tőle, a foga közé vette az ostort, hogy szabadon hagyja a kezét, összezárta a lábát, és ugrott. De nem emelkedett elég magasra, ráadásul a kezét sem húzta el idejében a lóról, és a bal csizmája nekiütközött a csuklójának. Olyan kicsi volt a lendülete, hogy szinte nem is volt az esés; átölelte a lovat, és lágyan lecsúszott a másik oldalon, egészen, amíg földet nem ért, és meg nem támaszkodott a kezével. Annyira gyorsan történt az egész, hogy senkinek sem volt ideje közbelépni, így mire az őrmester egy segítő mozdulatot tett, a főhadnagy már fel is állt.

– Semmi baj – mondta, közben felvette a földről az ostort meg a sapkáját, amelyet kedélyesen a szemébe húzott, majd, a fejét hátra vetve, egy fintorral ajándékozta meg a napot és önmagát. Mosolyogva néhány térdhajlítást végzett, a században nevetés hallatszott, de nem éppen gúnyos, hanem inkább a főhadnaggyal, kötéltáncosra emlékeztető, akrobatikus stílusával, a csapást sportosan viselő magatartásával együtt érző nevetés volt.

Nézegette egy ideig a lovat, közben a kesztyűjét igazgatta, majd újra elsétált a vonalon túlra, amelyet ő maga húzott. Két tyúk követte egy darabon, de aztán elfordultak, és dühödten csipegették a földet. Amikor megfordult a főhadnagy a sík terület végén, a disznóólak közelében a disznók, mintha parancsra tennék, egyként visítani kezdtek; lassú szélroham kavarta fel a vörös port, Folch újonc pedig a nagymamáját látta maga előtt, amint több ezer kilométerre onnan, egy alacsony széken ül a napsütötte major szélén, és tyúkot kopaszt az ölében.

Amikor, a porfelhő kellős közepén, az újonc újra kinyitotta a szemét, Bravo főhadnagy mozdulatlanul állt a startvonalnál, és mereven nézte a lovat. Összpontosított néhány másodpercig, aztán lefelé nézett, és mintegy magát biztatva kiáltotta: „Most!”, majd sokkal megfontoltabban, elszántabban és stratégiailag megtervezettebben futásnak eredt; himbálta kissé a vállát, mégis úgy tűnt, most magabiztosabb, jobban a birtokában van a képességeinek. Ennek ellenére, nem volt se gyorsabb, se erőteljesebb, mint az előbb, csak valami különös önbizalom ült ki rá, amelyet kifogástalan stílusa, jó modora, bármilyen veszélyhelyzetben tanúsított fegyelmezettsége és lélekjelenléte kölcsönzött neki. Nagyon igényes volt ebben a tekintetben mind magával, mind a csapattal szemben: „Folch, te ganajtúró, úgy fogod a puskát, mintha kapa lenne”, ordította nem egyszer a lőgyakorlaton. „Kényeztetni kell a golyót! Nem elég, hogy helyesen célzol, te kétbalkezes, átkozott paraszt, stílusa is kell, hogy legyen a lövésnek! Ez a katona eleganciája, a francba!”, és miközben a földön fekvő lövészek vonala mentén sétált fel s alá, keményen figyelte fekete szemével a válluk fölött, hogy milyen személyes, rejtett kapcsolatot alakít ki az újonc a puskájával: dühösen üt-e rá a keze a závárra, hogy teszi a golyót a töltényűrbe, hozzá dörgöli-e lágyan az arcát a puskatushoz, megsimogatja-e az ujjával a ravaszt.

A főhadnagy félúton meglátta a kecskét, amely épp át akart vágni előtte, „Carmencita, te barom”, morogta szelíden, és zavartan pislogott, mintha akkor ébredne álmából. Most egy tyúk gázolt át felvetett fejjel a disznóólakból csörgedező, büdös, fekete vízen, és lefröcskölte a kecskét. A főhad- nagy lépést váltott, és jól kinyújtott nyakkal, elegáns, merev felsőtesttel már a levegőben, mintha nagyon egyenes háttal ülve repülne, vidáman nekirontott a lónak. De közbeszólt a lábak súlyos ballasztjának törvénye, és még csak emelkedett, amikor már arculcsapásként érte az újabb kudarc bizonyossága, és, akár egy vágta közben fékező ló, hátra vetette a fejét. A csizmája orrával – ezúttal mind a kettővel – súrolta a ló hátát, és elhajolva, villámgyorsan, mintha a föld nyelte volna el, az oldalára esett.

Ettől a második zuhanástól olyan zavarodottság lett úrrá rajta, hogy ott maradt, csak ült a földön néhány másodpercig, és a balszerencséjén elmélkedett. Több helyen felhorzsolódott az álla, mintha vért izzadna, és elszakadt a kesztyűje a jobb kezén. Közben az őrmester már fölszedte a sapkáját meg a lovaglóostorát, és véres hurkára emlékeztető arcában mélyen ülő, aggodalmat és nyugtalanságot tükröző, pici sárga szemével figyelte; ekkor a században hirtelen felhangzott a rekedtes gyomorhang: „Elesik, főhadnagy úr”.

– Ki volt ez a jópofa? – bődült el az őrmester. – Lépjen ki, különben mindnyájan krumplit pucoltok a konyhán, amíg le nem szereltek! De most rögtön!

– Nyugalom, őrmester. – A főhadnagy ruganyosan, egyetlen ugrással felpattant, de ezúttal alig verte le a port a zakójáról, és a szíjait se igazította meg. – Majd később foglalkozunk vele.

– Úgy látszik, van itt köztünk egy nagyeszű – mondta az őrmester. – Most legyen merszed, pojáca! Majd megugráltatom én őket, főhadnagy úr, puskával, hátizsákkal, húsz kilós rádió adó-vevővel a hátukon, akkor meglátjuk, lesz-e kedvük viccelődni!

– Akkor ugranak, amikor én mondom.

A főhadnagy kicsit lihegve, csípőre tett kézzel újból körbejárta a lovat. Az őrmester dühösen, három ugrással a század mögött termett, hadarva fenyegetőzött, és úgy fürkészte az újoncok csupasz tarkóját, mintha ki akarná lyukasztani a szemével: „Úgy leborotváltatom a fejeteket, hogy az agyatok is kilátszik!”. A főhadnagy elkérte tőle az ostort, a csizmája kifényesített, magas sarkát ütögette vele, és elgondolkozva, sántikálva vizsgálta. A csizmától van, mondta magában rosszkedvűen, és már sajnálta, hogy nem vetette le.

Az őrmester a torkát köszörülte mellette:

– A csizmától van, főhadnagy úr. Megvan a súlyuk. Le kellett volna vetnie ugrás előtt.

– Tisztában vagyok vele, hogy mennyit nyom a csizmám, őrmester.

– Engedelmével, én levetném a helyében – jegyezte meg az altiszt rekedt, semleges hangon.
– Biztos, hogy az a baj…

– Semmi baj a csizmával, őrmester. Csak rosszul mértem ki a távolságot, ennyi az egész.

– Ja, ha csak ennyi – engedett az őrmester. – Mindenesetre, főhadnagy úr, ilyen sarokkal, meg ráadásul ezekkel a szíjakkal, pisztollyal…

– Hagyjuk, őrmester – vágta el a beszélgetést a főhadnagy.

– Parancsára.

– Helyes. Rendben.

Egy csapat sirály repült el őrjöngő vijjogással a disznóólak fölött, mire megint felerősödött a disznók visítása.

De Lecha őrmester nem adta meg magát:

– Engedelmével, főhadnagy úr – tette hozzá elgondolkozva –, eszembe jutott valami… Mi lenne, ha messzebb tennénk a lovat?

A főhadnagy szó nélkül ránézett, és erősen dörzsölgetve fájós állát bosszús fintort vágott. „Nekem kell távolabb állnom”, mormolta, és cinkosan a századra kacsintott: „Mindig távolabb, igaz, fiúk?” Néhány újonc mosolyogva helyeselt, különösképp a tudálékos, talpnyaló katalánok kis csoportja
– Malet, Marés, Molist, Munné –, a főhadnagy pedig hozzátette: „Megérdemeltem, mert elbíztam magam. De mindig a harmadik az igazi.”

Mélyet lélegzett, teleszívta tüdejét a tengeri levegővel. Egyre melegebben sütött a nap. Éles fájdalom hasított a derekába, és hirtelen olyan érzése támadt, mintha az egyik lába rövidebb lenne, mint a másik. A szemöldökére húzta a sapkáját, kedélyes üdvözlő mozdulattal intett a század felé, megfordult, és hosszú, határozott léptekkel visszament a kiindulópontra. A század végéről dallamos, vicces biztatások röppentek fel, de az őrmester rájuk dörrent: „Az elsőnek, aki szellemeskedni kezd, levágom a tökét”. A nap maga alatt hagyta az opálos horizontot. Rózsaszín sugarak hatoltak át a disznóólak nádkerítése közti réseken, és pirosra festették a disznók pofáját. Tompább lett a hullámok zaja odalent, a láthatatlan fövenyen, a kátránytól feketéllő meg a medúzák szappanbuborék-szerű bőrétől szivárványszínű köves tengerparton.

Bravo főhadnagy megállt a térség szélén, jobb lábával előre lépett, testét is előre döntötte, ahogy a középtávfutók szokták, és résnyire nyitott szemmel, alázatos nyugalommal szemlélte a lovat. Feszülten, visszafojtott dühvel, ugrásra készen megremegett egy kicsit. Ha az első ugrás sikerül, a többi már megy magától, gondolta. Egyáltalán nem nehéz, egyszerűen csak kicsit magasabbra kell emelnie a lábát, és vigyázni, hogy ne érjen hozzá semmihez: vagy csizmával és szíjakkal ugrom, vagy sehogy. Tulajdonképpen, mondta magában a főhadnagy, csak pár centin múlik az egész…

Teljes csend uralkodott a században. Folch, Amores meg a gallegók visszafojtott lélegzettel, két kezüket egymásra téve álltak. Az őrmester akarta is, meg nem is látni az ugrást, elhessegette a tyúkokat a lábával, aztán mozdulatlanul, mereven, a szeme sarkából figyelte a főhadnagyot, aki végre nekirugaszkodott, és a lovaglóostor ütéseinek ösztönzése közepette futni kezdett. Borzalmas, elszánt fintor torzította el a száját, és úgy tűnt, hogy a dühödt önsarkantyúzás gyorsabb, erőteljesebb futásra ösztökéli. Vértolulásos arcát, őrült tekintetét látva ezúttal nem csak a hamarosan bekövetkező kudarcot érezte előre az őrmester és a század, de a küszöbön álló katasztrófa nagyságát is. Mintha ólomból lett volna a főhadnagy csizmája, lehetetlen feladatnak látszott átemelni valahogy a ló fölött. Csakugyan rosszabb volt ez az esés az előzőeknél, mert a futás közben, a nagyobb lendülethez kifejtett erő épp hogy felerősítette a hátborzongató zuhanást. Olyan hirtelen és olyan lesújtóan történt az egész, hogy mindenki csak állt elképedve: látták is, meg nem is, mindenesetre ott feküdt a főhadnagy a földön, próbálta összeszedni magát egy vörös porfelhő kellős közepén. Hogy lehet, hogy ekkora pofára esés után egy mukkot se szól valaki?, töprengtek az újoncok.

Iszonyú erős fájdalmat érzett a főhadnagy a vállában, vérömleny keletkezett a homlokán meg a járomcsontján, kiszakadt nadrágjából kibukkant vérző térde; néhány másodpercig lihegve ült a földön, majd, akár egy feldöfött toreádor, újra felpattant, és távolabb parancsolta magától az alárendeltjeit.

– A francba, maradjanak nyugton! Nyugalom, az isten verje meg!

Igazából senki sem mozdult az alakulatban. Különösen a gallegók, de maga Folch is egészen megbénultak a csalódottságtól és a sajnálattól. Más újoncok, akik közelebb álltak a lóhoz – Farias, Fisas, Faneca, Falcón – végül előre léptek, hogy a főhadnagy segítségére siessenek, és Lecha őrmester is ugyanígy tett. A főhadnagy azonban rájuk ordított:

– Senki se mozduljon, mert úgy megbüntetem, hogy belesántul! – Az eséstől félrefordult a lovaglónadrágja, majdnem a derekánál volt a slicce. – Ott marad, őrmester, semmi szükségem magára!

Az őrmester tisztes távolságban állt néhány másodpercig, de aztán a kezét hátra téve a lóra sandított, és tyúklépésben mégis közelebb merészkedett:

– Engedelmével, főhadnagy úr, úgy látom, hogy görbe ennek a dögnek az egyik lába, és mozog, ha ráugrik.

– Micsoda, őrmester?! Mi mozog?!

– Ez a lába, itt. Nem vette észre?

– Nem, őrmester, nem vettem észre!

Most farukat mozgatva odamentek a kacsák is, és csipegetni kezdtek a ló patái között.

– És egy felirat is van rajta, nem látta? – folytatta az őrmester. – Nézze, főhadnagy úr, itt. Nagyon rosszul olvasható.

– Nem érdekel, őrmester.

– Bicskával írták bele, nézze csak.

Az újoncok kíváncsisággal vegyes félelemmel figyelték az őrmestert. Mit akar vajon, hogy ennyit beszél, hisz mindjárt felrobban a főhadnagy. Az leverte magáról a port, újra egyenesbe fordította a szíját, és láthatólag ügyet se vetett rá. Akkor az őrmester bűnbánó, suttogó hangon, mint aki már lemondott róla, hogy hallják, mit mond, hozzátette:

– És egy egér is van benne.

A főhadnagy épp lehajolni készült, hogy felvegye az ostort, de a mozdulat közepén megállt.

– Mit morog, őrmester?

– Csak azt mondtam, hogy egy egér van ebben a lóban. Láttam tegnap este, főhadnagy úr. Nem mintha bármi köze is lenne hozzá a kisegérnek, hogy jól ugrik-e az ember, vagy nem, nem is azért mondom, dehogy. Hanem csak, hogy tudja, engedelmével.

Most még közelebb ment a főhadnagyhoz, az meg kiegyenesedve, némileg zavartan, haragját visszafojtva merően nézett rá.

– Jól van, őrmester. Legyen szíves, maradjon ott, ahol mondtam. És ne tegyen több megjegyzést.

– Parancsára.

Az őrmester sietve felvette a földről a sapkát és az ostort, de hogy időt nyerjen, ugyanúgy, ahogy az előbb, várt még egy kicsit, mielőtt odaadta a főhadnagynak; közben tisztelettudó figyelemmel vizsgálgatta az arcát.

– Vérzik, főhadnagy úr.

– Hol a nyavalyába lát maga vért, őrmester?

– Itt, főhadnagy úr, engedelmével – mutatott a felhorzsolt homlokra és járomcsontra, majd hozzá- tette: – Engedelmével, ez vér. Jobb lenne, ha…

– Egy fenét. Hol a vér? – a főhadnagy megtapogatta a homlokát. – Hol lát maga vért, bassza meg, hol?!

Kitépte a kezéből a sapkát meg az ostort. A barakképületek túloldaláról halk mór ének, meg egy szájharmonika hangja hallatszott, majd vezényszavak, aztán egyszerre csend; hullámrobajt meg só szagot hozott az olykor felerősődő szél, hirtelen élesebb lett a disznóröfögés, a század legkevésbé írás- tudó, legbárgyúbb, legtehetségtelenebb, legijedősebb újoncainak, a katonaságra legalkalmatlanabbaknak – a szelíd gallegóknak, és Folchnak is – megfeszültek az idegei, felvetették az állukat, és ösztönösen vigyázba vágták magukat, bár senki sem adott parancsot rá; volt valami a levegőben, ami ezt súgta nekik, valami ami meglazult, és amit nem is az agyuk, inkább a vérük érzékelt: a főhadnagy tekintélyének leheletfinomságú csökkenése. És ebben az öntudatlan vigyáz állásban, segélykérően néztek körbe, hogy jöjjön már oda valaki felettes, állítsa le ezt az egészet, vezényeljen oszoljt, és küldje őket reggelizni, hogy megigyák azt a bögre kávénak nevezett piszkos vizet… De valószínűtlen volt, hogy a tábor bármelyik tisztje akkor járjon arra, ment mindegyik a maga dolgára. Az ösvény felső végében két öreg arab, akik olykor alkalmi munkát vállaltak a konyhán, egy hatalmas bográcsot cipelt, a másik oldalon pedig, a hálónak szolgáló barakk ablakán kihajolva a kövér őrvezető szállásmester rázta ki éppen a pokrócát, amely nyilván tele volt poloskával; egyikük sem figyelt oda, hogy mi történik ott lent, a síkságon.

Bravo főhadnagy elfúló lélegzettel járta körbe az ellenségét, közben rögeszmésen hadonászott a lovaglóostorral. „A kurva anyád!”, sziszegte a foga közt, higgadtan töprengve. Az őrmester csak nézett rá, nem tudta, mit csináljon, de egyre nőtt az aggodalma.

– Na, főhadnagy úr, kipróbáljuk végre, hogy ugranak ezek a nyámnyilák…?

– Próbáljuk ám egy nagy túrót! – bődült el a főhadnagy, és erősen lihegve, csípőre tett kézzel lecövekelt a ló mellett. – Azt fogjuk kipróbálni, a nagy büdös túrót!

– Főhadnagy úr, nyugodjon meg, az isten szerelmére…

– Épp azt teszem, őrmester!

Hallgatagon fürkészte a lovat, mintha arra gyanakodna, hogy nem szabályosak a méretei, vagy hogy nem megfelelő anyagból készítették, közben összetekert egy fehér zsebkendőt, átkötötte vele sérült homlokát, majd a tarkóján összecsomózta: azonnal pici vörös vérrózsák virágoztak ki a szöveten. A század belefáradt abba a változatlan testtartásba, és nyugtalanul mozgolódni kezdett.
A főhadnagy lehajtotta bekötött fejét, egy pillanatra becsukta a szemét, és beharapta az ajkát. Aztán hirtelen megfordult, és visszament a rajtvonalhoz; fejét lehorgasztva, nyomasztó balszerencséjétől lesújtva – melynek váratlan és vitathatatlan makacssága zavarba ejtette –, átkozódva lépkedett. Amikor odaért, eltörölte a vonalat a lábával, és öt méterrel távolabb újat húzott. Most csüggesztően és teljesen beborította a disznóól bűze. De még így sem tűnt megfelelőnek a távolság, ezért óvatosan a lágy, csúszós talajra lépve még távolabb ment, majd megállt és sarkon fordult. A lármázó malacoknak háttal, lerántotta magáról a kesztyűt, és a forró levegővel magába szívta a saját tehetetlenségének rókaszagú kipárolgásával és az orrát bedugaszoló, a homlokán doboló, háborgó vérrel keveredő moslék émelyítő kigőzölgését. Ez alkalommal várt egy kicsit: az övébe tűrte a kesztyűt, a lovaglóostorral megütögetve ellenőrizte a csizma sarkát, megigazította a szíjakat, és pár térdhajlítást végzett. „A csizma miatt van, biztos, hogy ez az oka”, gondolta újra, „de nem, abból nem esznek, hogy levessem előttük”.

A században, akár a díszszemlén, minden arc őfelé fordult, a légy zümmögését se lehetett hallani. Az őrmester, talán újabb eséstől tartva, annak reményében, hogy talán enyhíteni tudja valahogy, a ló mellett helyezkedett el. Pita újonc úgy döntött, hogy inkább az ellenkező irányba, a távolba néz, a Sziklaszirt felé, amely kísértetiesen emelkedett ki a földből, és kék színű ködgyűrű vette körül az alját; képzelete, mint a sirály, a szabadság és boldogság vágyával riadtan szárnyalt a szoros fölött, majd hirtelen nagyon tágra nyitott szemének ostoba tekintetével – a sirály szemével, amelynek abban a percben képzelte magát – a levegőből egy víz alá süllyedt, és gerincével a nap felé forduló páncélos hadihajó lenyűgöző árnyékát pillantotta meg…

– El onnan, őrmester, álljon félre! – Bravo főhadnagy megsuhogtatta az ostort a levegőben. Gyűlölt ellenfelére szegezte a szemét, köpött egyet a bűzlő földre, és lágyan rálépett a rajtvonalra. Kétszer is megingott, majd az ostorral sarkantyúzva magát erőteljes futásnak eredt, bár közben nem tudott uralkodni könyöke enyhén hisztérikus és csuklója dühödt mozgásán. Most kevésbé hadonászott, az erő kedvéért feláldozta a stílus szépségét, s ezáltal hosszabbak, határozottabbak lettek a léptei. Amikor ugrott, kifogástalanul összezárta a lábát, de az annyira súlyos volt és lassú, mintha egymáshoz hegesztett ólomból lett volna a csizmája. A feje meg, épp ellenkezőleg, hátra bicsaklott, mintha kicsavarodott volna a levegőben. Már nem csak a lábfeje, hanem az egész lába, szinte a térde is beakadt; s valóban, még mielőtt a hátát megfeszítve megtámaszkodott a kezével a lovon, a teste többi része, meghiúsítva a repülést, beletörődve, hogy az oldalára fog zuhanni, átadta magát a vereségnek. A főhadnagy villám sebesen, csúnyán a képére esett, s arra se volt ideje, hogy, a karját maga elé téve, csökkentse a zuhanás erejét. Vékony csíkban folyt a vér az orrából, s azonnal földagadt a szája.

Az őrmester meg két újonc sietett a segítségére. „Kibaszott nagyot esett”, mormolta Pita, és meghiúsult tengerész vágyaival együtt pillanatnyilag magára hagyta a tenger fenekére süllyedt páncélost.

– Az ég szerelmére, főhadnagy úr, elég lesz már – mondta az őrmester. – Még kárt tesz magában.

A főhadnagy átkozódva parancsolta vissza a földről:

– A kurva anyját, őrmester, nem megmondtam, hogy ne mozduljon? Hogy az isten baszná meg az összes szentet meg Abd el-Krimet a sivatagban! – Kis szünetet tartott, és elgondolkozva nézegette a tenyerén a horzsolásokat. – Tűnjön el innét mindenki! Nem történt semmi!

– De főhadnagy úr, hallgasson rám…

Az őrmester elhallgatott, várta, hogy megint záporozzanak rá a szitkok, de a főhadnagy beérte a lihegéssel. A könyökére támasztotta por és vérfoltok borította arcát, és a mellette magasodó, sértetlen, elaggott, magába süppedt, rosszindulatú ló átkozott nyugalmát figyelte a szeme sarkából, ahogy ott állt a négy vézna lábán. Összeszorított fogakkal, összeszorult szívvel, fújtatva nézte, miközben a kacsák a hátsójukat riszálva újra odamentek hozzá, és a csizmája talpára ragadt szart szagolgatták, amelyet a disznóólak környékéről hozott magával.

Bár nem azonnal, mégis fürge mozdulattal állt fel, megnyalta a száját, és lehúzta szakadt szaharai zakója alját.

– Ha gondolja, főhadnagy úr – köszörülte meg a torkát az őrmester–, oszoljt vezényelek, és holnap folytatjuk…

– Miről beszél itt nekem, őrmester?! Mi a fészkes fenéről beszél?!

Levette a homlokára kötött zsebkendőt, és letörölte vele a vért az orráról. Az őrmester csöndben maradt egy percig, majd odaállt a ló elé:

– Hát, nem, uram, nem bizony, én úgy látom, hogy nem jól van összerakva ez a tornaló. Megesküdnék rá, hogy nem áll elég szilárdan, hogy ferde ez a nyavalyás.

– Ne beszéljen ostobaságokat, őrmester.

– Nem vette még észre, hogy pótláb az egyik lába? – makacskodott az őrmester.

– De igen, észrevettem!

– És szerintem a magassága sem szabályszerű.

– Na, persze! – robbant ki a főhadnagyból. – Most már majd egy őrmester fogja megmondani nekem, hogy milyen a tornaló szabályszerű magassága! Még mit nem!

Utálkozó tekintete a távoli Sziklaszirt kísérteties körvonalába akadt, és akaratlanul is ez jutott az eszébe: 425 méter magas mészkőszikla, tüske minden spanyol szívében, az őrmester egy kretén, de rendes ember… Idegesen ütögette a csizmáját a lovaglóostorral, újra körbesétálta a lovat, és úgy fürkészte közben, mintha az átkozott titkát akarná valahogy kiszedni belőle. Ûzött vadra emlékeztetett; kényszeres viselkedése és mindenekelőtt az egyre rosszabb fizikai állapota, a szemöldökéből csurgó vér, amely elöntötte a szemét, a felhasadt szája, a horzsolások az állán meg a homlokán, az össze- vissza hadonászó kezek, a szakadt nadrág, mindez igen nagy hatással volt az újoncokra. A hallgatag kecske közelebb lépett hozzá, nagy, tiszta, lakk-fekete szeme sarkából figyelte a főhadnagyot, majd a század eleje felé vette az útját, és a szőrös lábakat kezdte szaglászni. „Carmencita, kapd be”, hangzott fel a névtelenség védelme mögé rejtőző hasbeszélő rekedt, mégis kedves, szinte szeretetteljes hangja.

A szoros fölött kitartóan fújó szél a hullámtörőnek ütköző hullámok robaját meg sirályok sivítását hozta feléjük; Lecha őrmester egy rúgással elzavarta Carmencitát, és miközben mosolyogni próbált, megint a főhadnagy felé fordította bűnbánó, vörös képét. Nem tehetett mást, csak hogy igyekezett húzni az időt, bármilyen ürüggyel minél későbbre halasztani a következő ugrást:

– Engedelmével – kezdett bele derűs hangon –, én amondó volnék, hogy megérdemelne már egy konyakot, főhadnagy úr…

Még mielőtt válaszolt, a főhadnagy nagy érdeklődéssel szemügyre vette a ló körül, a porban hirtelen kialakult vörös foltot.

– Most meg mi az ördögről beszél, őrmester?

– A konyakról, amivel tartozom a főhadnagy úrnak.

– Maga nem tartozik nekem semmivel, őrmester. – Újra bekötötte a homlokát a véres zsebkendővel, közben a felhasadt ajkát nyalogatta.

– Ugyan már, egy kis konyakot, csak egyetlen egyet. Jó az idegekre – erősködött az őrmester belebonyolódva saját gondolataiba, bár már minden meggyőződés nélkül –, még ha demizsonból adják is, mert azt mondják, a Mir főtörzsőrmester tölti fel az üvegeket minden éjjel… Meg legalább pihenünk is egy kicsit. Jöjjön, főhadnagy úr, már állva alszanak itt el nekem a fiúk.

– Mit akar, őrmester? – tudakolta bizalmatlanul a főhadnagy. – Aztán meg ki mondta magának, hogy az a lötty, amit a kantinban adnak jó az idegekre?! Miért kéne szünetet tartanunk?! Miért kell nekem hülyeségekről vitatkoznom magával a csapat előtt, őrmester?!

Az öreg zupás katona lehajtotta a fejét, és megvakarta a tarkóját. Nézte, amint az egyik tyúk ott kapirgál a porban, és komolyan fontolóra vette, hogy akkorát rúgjon a hátsójába, hogy a Sziklaszirt csúcsáig röpül, de aztán, amikor felemelte tekintetét, észrevette, hogy a fáradhatatlan Bravo főhadnagy, aki mindig kicsúszik a kezéből, már megint ott áll saját személyes poklának szélén, a rajtvonalnál. Szűz Mária, gondolta az őrmester, hát semmi sem tudja megfékezni ezt az embert?

Abban a pillanatban, amikor a főhadnagy újra futásnak eredt, Carmencita felemelte a fejét, és a pálya széléről nézte, Folch viszont becsukta a szemét, a gallego Pita pedig magába roskadva elfordította a fejét, és inkább a szorosban lassan, csöndben elhaladó tankhajót, azt a remegő, rozsdás, magányos kísértetet bámulta, amelyik a vízen vidáman megcsillanó napfényen siklott tova.

Kényszeres volt, és rövid a főhadnagy futása, az ugrás szorongó krikszkraksza egy pillanatra kimerevült a levegőben. Alighogy felemelkedett, a szép stílussal próbálta pótolni az erőt a főhadnagy, de nem bírta a karja, és úgy esett át a másik oldalra, mint egy zsák krumpli. Még nyitva volt a szája, amikor állal előre a földre zuhant; az egész század hallotta, ahogy összekoccant a foga, sőt a koponyacsontok reccsenését is. Ijedten rebbentek szét a tyúkok, a levegőben csak egy szivárvány- színű toll maradt, amely még ott keringett pár másodpercig a ló fölött.

„Kurvára megütötte magát”, suttogta egy újonc az alakulat második sorában.

– Mindenki maradjon nyugton! – parancsolta a főhadnagy térdelő helyzetben, kezével a földön támaszkodva. – Ez magára is vonatkozik, őrmester! Azt a büdös hétszentségit ennek a lónak, senki se mozduljon!

Lecha őrmester zavartan nézte a főhadnagy összezsugorodott arcát, az orrából folyó sűrű vért, és váratlanul megérezte, hogy talán nem a leginkább katonához illő magatartás az a zavarodottság, amelyet a kiontott vér látványa vált ki belőle. Így aztán csak megcsóválta a fejét, és valami más jutott az eszébe.

– Főhadnagy úr, mondhat, amit akar, de nincs megfelelő állapotban ez a szerkezet. – Kezét szelíden összekulcsolva a hátán, az őrmester odalépett a lóhoz, hogy jobban szemügyre vegye. – Hm.

Carmencita lustán, nyugodtan ólálkodott a század mögött, petyhüdt bőre a lábai között lifegett, majd megállt, és a gallegók puha, fehér, csaknem nőies vádliját kezdte szagolgatni. A főhadnagy a már jól ismert egykedvűséggel felült, és olyan csodálkozva bámulta a kezét, lehorzsolt bőrét, mintha valaki másnak a keze volna. Az őrmester a két nagy, gépszerűen tagolt vöröshangyát bámulta a főhadnagy mellén, amelyek az odahímzett csillag körül mászkáltak. A főhadnagy összetörve, zúgó füllel, de tántoríthatatlan konoksággal visszaszívta a vért az orrából, és elgondolkozva szemlélte a lovat.

– Hm – ismételte meg az őrmester, és kissé előrehajolt, hogy közelebbről vizsgálhassa meg a pótlábat. – Valami baj van ezzel a lábbal, főhadnagy úr. Nem tudnám megmondani, hogy hosszabb vagy rövidebb, mint a többi – az őrmester a fejét csóválva, szemöldökét összehúzva makacsul kitartott az ötlete mellett –, de szerintem nincs jól beillesztve…

– Menjen innen, őrmester.

– Ha megengedi, azt hiszem, már tudják a fiúk, hogy kell ugrani…

– Honnan tudnák, ha még nem látták az én ugrásomat? Megmagyarázná, őrmester?

– Persze, de hát mintha már mégis átugrotta volna, főhadnagy úr.

– De még nem ugrottam át…

– Igen, de már van fogalmuk róla…

– Ennek ellenére, őrmester, még ez a kecske is tökéletesen tisztában van vele, hogy még nem ugrottam át ezt a lovat! Lehet, hogy azért, mert nem jó távolságból ugrok, vagy azért, mert nem az én napom ez a mai, az is lehet, hogy a csizma miatt, vagy a fasz tudja, mi miatt, de a szűzanyára esküszöm, hogy átugrom én ezt, még ha az egész áldott napot itt kell is töltenünk! Megérette, őrmester?!

– Parancsára.

Az őrmester vigyázzba vágta magát, megfordult, és megnézte az óráját. Aztán a szemetes hegy- oldalon álló, nagy zöld barakképület hátsó fala felé nézett: senki a láthatáron, még legalább egy óra, míg előbukkan egy krumplit pucoló vagy halat belező katona. Csak jönne már valaki, gondolta, valaki, aki véget vet ennek az őrületnek. Elhatározta az őrmester, hogy bármi áron időt nyer, ezért újabb ötlettel hozakodott elő:

– Főhadnagy úr, mi lenne, ha valami segítséget raknánk ide a ló elé, valami dobogófélét, hogy megkönnyítse az ugrást?

– Miféle kibaszott dobogóról beszél, őrmester?!

– Egy követ, vagy néhány téglát…

– Téglát! Mi a fészkes fenét képzel, játszadozunk mi itt?

Ezzel hátat fordított neki, kissé sántítva továbbment, közben kézelőjével megvetően letörölte a vért az arcáról. Mikor a század utolsó sorai előtt ment el, ránézett az egyik hórihorgas, komor újoncra, aki utász őrvezetőnek készült –a Lugo tartománybeli Albarínből való Fermín Freire Albariñóra –, és rákacsintott sötétlilás szemével, amit zavart mosollyal viszonzott az újonc. Egy erőteljes rántással kihúzta a kesztyűjét az övéből, és újra felvette, talán, hogy elrejtse vele a kezén lévő horzsolásokat, de lehet, hogy egyszerűen csak ezzel a szertartásos mozdulattal próbálta csillapítani az idegeit, ebből akart bátorságot meríteni.

Még sokkal távolabb ment, majd megállt, és megfordult; befejezte a kesztyűje igazgatását, közben gonosz, ijesztő pillantást vetett körös-körül véres szemével a lóra; az mint a cövek, még mindig ugyanazon a helyen állt, de most inkább olyan volt, mint egy remegő, alvó pók, amelyet keresztül- kasul firkált a naptól átmelegedett földön vibráló fény. Tudta a főhadnagy, hogy ez az utolsó esélye. Erőt vett a dühén és a fájdalmán, és, önimádattal eltelve, újra az újoncokra nézett, de nagyon távoli volt a tekintete: valami olyan személyes, kegyetlen, könyörtelen messzeségből jött, ahova már nem tudták követni, mert túl volt az már poron és vereségen, túl azon, hogy ő maga belenyugodjon a saját vérre menő hibájába, tehetetlenségébe. Válaszul továbbra is félénk, de részvétteljes vigyázzban álltak az újoncok, és döbbent elszántsággal bámultak a semmibe. Mellettük Lecha őrmester; immár képtelen volt rá, hogy közbelépjen, a háta mögött összekulcsolt kézzel, lehajtott fejjel várta, hogy véget érjen valahogy ez az esztelen kaland, közben a lábai között kapirgáló tyúk egy földigilisztára mért mérges csőrcsapásait figyelte.

A rajtvonalra tapadó főhadnagy, az első lépés előtti pillanat szünetében szoborrá dermedve várt, marokra fogta az elöl lévő lábával párhuzamos lovaglóostort, a térde csaknem a földet érte. Heves fájdalmat érzett a derekában. Már olyan volt az arca, akár az őrülté, kemény és elkeseredett, rögeszmés feszültség tükröződött ellenségére szögezett tekintetén, mintha csak arra várna, hogy rajtakapja egy hamis mozdulaton, valami figyelmetlenségen, mintha valami cselt akarna leleplezni. Először az egyik lábára nehezedett, majd a másikra, lágyan ingatta tetszetős hátát. Mögötte újra rázendítettek késköszörülésre emlékeztető, szerencsétlen szimfóniájukra a főtörzsőr- mester malacai; a főhadnagy lenézett a földre, hogy jobban tudjon összpontosítani a futásra, amikor meglátott a lába előtt egy körben forgó, kiszáradt, mozgó tengeri csillagot, amelyet egy sereg hangya hurcolt. Az ugrásra szeretett volna figyelni, de minduntalan a halott csillag meg a megdöbbentő hangyák vonzották magukra a tekintetét (hogy kerülhetett a tengeri csillag erre a nap égette, meredek hegylábon lévő, fellobogózott síkra?), végül becsukta a szemét, ökölbe szorította a kezét, és sántítva, eszelősen csapdosva magát az ostorral, sarka nyomán egy kevés vörös port kavarva, futásnak eredt. Merev volt a törzse futás közben, és a lábához képest jóval előbbre járt, mintha a teste alsó fele már nem bírná követni a törhetetlen harcos akarat, a virtus parancsát; a derekán és csizmáin csattogó lovaglóostor, szüntelen csapkodása közepette magában beszélt, átkozódva motyogott a foga közt. Aztán hirtelen, mintha egy új, váratlan haditervvel akarná meglepni a lovat, lehajolt, és úgy tette meg a táv hátralévő részét. Néhány újonc becsukta a szemét, hogy ne lássa, a század közepén pedig újra felhangzott a hasbeszélő katona összenyomott bádoghoz hasonló, irgalmatlan gyomor- hangja: „Ide nekem a Légiót, olyan ütést mérek magamra!”, de ezúttal senki sem nevetett. Pita másfelé nézett, Amores nem hitt a szemének, csak pislogott, Folch lassan elfordította a fejét. Úgy futott Bravo főhadnagy, akár egy rúgtató, űzött vad.

Jóval azelőtt, hogy elérte a célt, a főhadnagy kiegyenesedett, elhajította az ostort, állát a mellére, karját az oldalához szorította; úgy tette meg az utolsó szakaszt, mintha vezekelne. A lágyékáról folyton visszapattant a pisztolytáska, s ő minden ütést úgy fogadott, mintha megannyi ostorcsapás lenne. Az ugrást megelőző utolsó pillanatokban szédületes gyorsasággal végigpergett az agyában élete összes elrontott ugrása, s egy teljesen oda nem illő, ostoba dolog jutott az eszébe: „Tegnap este elfelejtettem megzsírozni a pisztolyom”. Amikor megtámasztotta kezét a ló hátán a főhadnagy, úgy érezte, hogy a belsejében, a ló romlott zsigerei közt valami élő dolog rúgkapál, és megbizsergeti a tenyerét; az ugrás, az üresség váratlan érzésétől eltekintve, a bátorság és stílusérzék csodája lett volna, de már annyira fogytán volt az ereje, és annyira túltengett benne a virtus, a szenvedély, hogy neki igenis van vér a pucájában, hogy még mielőtt ideje lett volna elhúzni a kezét, mintha rongyból lett volna, összecsuklott a csuklója, beleütközött a térde a ló szélébe, és villámgyorsan, mint a csocsó rúdra felfűzött, körben forgó bábui, fejjel lefelé lezuhant a teste. Arccal esett a földre a főhadnagy, és mindenről lemondva, ami enyhíthette volna az ütést, még a karjával se védte magát; ott maradt hason elterülve, mozdulatlanul, és közben orrán-száján dőlt a vér.

Lecha őrmester odarohant hozzá, és letérdelt mellé; mindjárt látta, hogy mekkorát esett. A főhadnagy fel akart állni, de újra hasra esett a kimerültségtől. Úgy dőlt a vér az orrából, mintha csapból folyna. Az őrmester négy újonc segítségével próbálta megszervezni a sebesült elszállítását, de az némi ellenállást tanusított. Parancsot adott, hogy hagyják békén, menjenek mindnyájan onnét, segítség nélkül akar talpra állni. Félkönyékre támaszkodva, lecsukló fejjel, kényszeredett testtartásban, valami gyarló önsajnálatba süppedve, békésen zihált. Csak a szeme fehérje látszott, eltorzult száján rózsaszín hab fodrozódott. Megpróbálta, de nem ment. A kezével lesöpörte magáról a hangyákat, amelyek a porban fekvő csizmákon kapaszkodtak fel, megmászták a pisztolytáskát, és a kézelőjén lévő csillag körül szorgoskodtak. Utolsó mozdulatával, mielőtt megadta magát, letépte a homlokáról a kendőt, és messzire elhajította. Az őrmester parancsokat bömbölt, még több újonc ment oda segíteni, egymásba ütköztek, mindegyik a karjánál meg a lábánál fogva akarta támogatni az elesettet, míg végre sikerült felemelniük, de a zavaros, ellentmondásos parancsok miatt csak körbe forogtak vele, hol jobbra, hol balra, aztán elölről kezdték az egészet, mégsem találták el a helyes irányt. Zavarodott kezükön érezték a báb könnyűségét, és valahogy, a rángásokon meg a magát meg nem adó makacs kapálózáson keresztül azt a másik súlyt is megérezték, a kötelességtudat, a hadviselés, a mély nemzeti érzés súlyát is, a merészség, a tökösség, a harci hév titokzatos és tiszteletre méltó súlyát; és valószínűleg az ésszerűtlen és a vérmes dolgoknak e bizonytalan érzése volt az egyetlen hasznos, amit magukkal vittek az újoncok közül néhányan, amikor leszereltek, ha tizennyolc hónap fegyveres szolgálat után még egyáltalán vissza tudtak emlékezni erre a tünékeny benyomásra.

A főhadnagy beleszédült a sok forgolódásba, és félig öntudatlan állapotban vergődve, egy porfelhő kellős közepén felemelte kesztyűs kezét, és azt mondta: „Hagyjatok, faszfejek!”, majd köhögő rohamot kapott.

Mikor végre öt újonc elvitte a tehetetlen főhadnagyot – mellén a lovaglóostorral és a sapkájával –, annak még volt annyi ereje, hogy hátranézzen, és, naptól, vértől elvakított szemével pislogva, egy utolsó pillantást vessen az ellenségre, a szerencsétlen, sánta lóra, amelyet nem sikerült legyőznie, és ekképp mérjen még egy megsemmisítő csapást védtelen, borjúszerű alakjára, csalóka meghunyász- kodására.

A század odaszögezve állt a helyén, és csak nézte, hogy viszik el a levegőbe emelve Bravo főhadnagyot; az utolsó kép, amely ezen a napon maradt belőle, a hatalmas csizmája volt, amint, az orvosi szobába menet, gyorsan eltűnt a zöld barakképület mögött. Lecha őrmester ordítva irányította a kíséretet, és csak ekkor nézett hátra, most vette észre, hogy mindenki, az egész alakulat, tökéletesen fegyelmezetten és döbbenten, továbbra is ott áll vigyázzban a síkon, a már dühödten égető nap alatt.

Lecsendesülve, távolról ért el odáig a tenger hullámverésének visszhangja, amely most fekete habot nyáladzott a part teljes hosszában. A szél is elült.

– Oszolj! – bődült el az őrmester.

FORDÍTOTTA IMREI ANDREA