A magyarországi változásokra

(Batsányi Linzben)

Nemzetem! emberek! kik rút kelepcében
Nyögtök a rabságnak kínos kötelében,
S gyászos koporsóba döntő vas-igátok
Nyakatokról eddig le nem rázhatátok;
Vigyázó szemetek most Linzre vessétek!
Versezetem szóról szóra kövessétek.
Harminc éve élek, internálva, Linzben,
Nem panaszolkodom, így akarta Isten.
Szűm sajog, lelkem bús, szám senkit se vádol,
Közel vagyok, s mégis messze a hazámtól.
Nem vagyok se vátesz, se távolba Látó,
Hírt kapok a magyar, úgymond, változásról.
Hová tűnt a törvény? És az egyenlőség?
Magyarok magyarra törnek, hogy legyőznék?
Testvériség, és te, szent, áldott szabadság,
Együtt sem értek már egy forint fabatkát?
Én szólok, rab madár, én, linzi internált,
Budán, Kufsteinben, Spielbergben börtönbe zárt.
Veszedelmes elvek miatt megfizettem,
Harminc éve vagyok házi őrizetben.
Semmi mozgalomban én nem vettem részt, se
Martinovics-féle összeesküvésben.
Nem voltam besúgó, se szabadkőműves,
Csak szabad. Most rendőr kerülget, s őrület.
Ha kinek, hát nekem lehet s szabad szólni,
S kell! Gyönge szóm, tudom, nem hallik a trónig.
Így nem mehet tovább! És ha folytatódik,
Még a halott is felkel a föld alól is.
Nem vagyok Kazinczy, fellebbezhetetlen
Vezér, vezérel csak egyetlenegy eszme,
Szabadság! hordozám véres zászlóidat
Szívemben, börtönben, priccsen, párnám alatt.
Nem vagyok Költő, ki babérral tetszeleg,
Bár írtam ezt-azt, és négy nyelven verselek.
Az ortológusok és neológusok
Marják egymást otthon, ehhez nincs gusztusom.
Hallom, aranykor van a magyar lírában.
Én meg kusssoljak, mert Kazinczyt bíráltam.
Sok nyelvnyalonc textus-hős! Hol lesztek akkor,
Holt szövegládában, ha jő az Arany-kor!
Mondják, nagy a pofám, ne hallassam hangom.
„Az, aki Párizsban élt 2000 frankon,
A despota császár évi kegydíjából,
Erkölcsi alapja nincs, hogy megbíráljon.
Ne vegyen szájára szent szót, »Szabadság«-ot,
Kívülről, külföldről az ne halandzsázzon!”
Csak mosolygok, mit is mondhatnék ezeknek?
Az évi 2000 frankért megfizettem.
A földön nincsen fél-, csak az égben Isten.
Most ezt a bűnömet is leülöm Linzben.
Hittem egy embernek. És ez miért vétek?
Okuljatok! Lassan mondom, hogy értsétek,
Üzenem, sok neoortológus, nektek,
Én sose nyaltam, mint most ti, császársegget.
Szűkszavú Orpheus, hallgatok, s jobb híján
Kiáltványt fordítok, ezt-azt, és Ossiánt.
Kiadom Ányos Pált, és nejem verseit,
Nem írok, olvasok. Virágot, Verseghyt.
Mit akarok? Nyolcvankét éves vagyok már,
Holtan sem engednek át Hegyeshalomnál.

Vídulj, gyászos elme! megújul a világ,
S előbb, mint e század felezőjére hág.

Van itt egy mondatbánya

Van itt egy mondatbánya.
Mindenki megtalálja
mondatát. Tíz körömmel
más mondatokat földel,
míg egyetlen sajátja
nem bukkan napvilágra.

Nem bukkan napvilágra.
A földet addig vájja,
csontig, saját husáig,
s a mélyből előmászik
millió mondat, másik,
félig kész mondatlárva.

Üsd agyon szívlapáttal.
Üsd agyon szívlapáttal.
A sajátodat láttad?
Mert a tiéd is, hátha
másokkal hemzseg, várja
fényre hozod, hiába.
Ha réges-rég megölted,
mért túrod még a földet?
Meddőhányó mögötted.
Azt mondod, nem jössz többet.
Ebből elég volt, mára.
Holnap is vár a bánya.

Holnap is vár a bánya.
Üzemel, sosincs zárva.
Új vájat, régi tárna,
ismerős minden ága.
Itt van, senki se látta
mondatát. Mondd: ott van, ott!
Ez sem a te mondatod.
Egyik mondatot rakod
a másikra, megpakolt
csillét tolsz, tehervagont.
Aztán megint vár a front.
És nem szólnak le: fájront!
Amíg az omlás rád ront.
Itt nem világít lámpa.
Lépsz mások mondatára.
Taposod földbe, sárba.
Mindenki vár sorára.

Mindenki vár sorára.
Mind vár a mondatára.
Mennyi egy mondat ára?
Állj be a sorba, hátra.
Világ végéig áll a
sor, mennyi van még hátra?
Míg rádomlik a bánya.
Föld tolul szembe, szájba.
És végre valahára
mindenki rátalál a
saját egy mondatára.

Itt nyugszik neved tól – ig

Tovább nem folytatódik.

Tovább nem folytatódik.
Eljutottál a pontig.
Mondatod nem értheted.
A bánya szeméttelep.
Meddőhányó életed
oldalában emberek,
legtetején istened,
s bent sok kotorékállat
gagyiban guberálnak.

Van itt egy mondatbánya.