Befelé van-e a kifelé?

A belső emigrációról

A „belső emigráció” mint jelenség 1989 előtt annyira magától értetődő volt számomra, hogy sokáig észre sem vettem a szóhasználatban rejlő – vagy inkább nyíltan mutatkozó – ellentmondást. Az emigráció kifelé irányuló mozgást, vándorlást, költözést jelent, és aki vagy ami kimegy valahonnét, az nem marad bent. Ezen az egyszerű tényen a legkörmönfontabb dialektika vagy dekonstrukció sem tud változtatni. Ezt az észrevételt kézenfekvő volna szőrszálhasogatásnak minősíteni, és mint ilyet elutasítani; de hát az alábbiakban írókról és írói életstratégiákról lesz szó; márpedig egy író szakmai tisztessége – meg­ítélésem szerint – a mindenkori szóválasztással, a szavak jelentésének pontos figyelembevételével kezdődik. Különösen így van ez egy olyan totalitárius berendezkedésben, amely a mindennapi élet összes területét – így a nyelvhasználatot is – annyira messzemenően kívánja szabályozni és ellenőrzés alatt tartani, hogy még a szembejövő ismerősnek mondott „jó napot” is bátorságot feltételez, mert a hivatalosan előírt üdvözlő formula mellőzését jelenti.

De nem a nyelvi ellentmondásosság a legnagyobb baj a belső emigrációval, hanem az, hogy szinte korlátlanul alkalmazható, és elfedi a különbséget az életstratégiák között, vagyis nem könnyíti meg az írói szerepvállalások, konkrét döntések és gesztusok értékelését, sem a kortársak, sem a későbbi nemzedékek számára. Amúgy sem könnyű felismerni vagy eldönteni, adott körülmények között hol húzodik a határ az együttműködés és a kívülállás, a kívülállás és az ellenállás között. És mégis: nehéz volna tagadni, hogy a szókapcsolat valami létező dolgot jelöl. A huszadik század szinte valamennyi totalitárius szörnyállamában, keményebb és puhább diktatúrájában (talán csak a vörös khmerek alatti Kambodzsát kivéve) mindig akadtak írók, akik szembefordultak vagy nem voltak hajlandók együttműködni a hatalommal, és emiatt marginalizálódtak. Így tehát akkor is van értelme belső emigrációról beszélni, ha a hatalomtól való távolságtartásnak nagyon különböző fokozataira és módjaira ismerünk példákat.

A belső emigrációról szóló vita, mely a második világháború után zajlott Németországban, tanulságaival együtt nagy mértékben hozzájárult a későbbi nyugatnémet identitás kialakulásához. (Írhattam volna német demokratikus identitást is, de ezt a szókapcsolatot az NDK kisajátította.) A vita anyaga köteteket tölt meg, többek közt azt a kötetet is, melyben az alább olvasható írások német eredetije megtalálható: Die grosse Kont­ro­verse. Ein Briefwechsel um Deutschland. Hrsg. J. F. G. Grosser. Nagel Verlag, Hamburg, évszám nélkül (1964).

A három megszólaló férfiú közül Thomas Mannt nem szükséges bemutatnom. Írása Walter von Molóhoz írt magánlevélként is fennmaradt; ennek szövege magyarul is olvasható a Mann-le­velezés 1970-es magyar válogatásában. (Soltész Gáspár amúgy kitűnő fordítását az egységes kontextus kedvéért nem vettem át.) A meglehetősen hosszú levélben Thomas Mann megrázóan ír az emigrációs élet hányattatásairól és a Németországban maradt ismerősökkel szembeni averziójáról, valamint a német nemzet majdani lehetséges szerepéről az eljövendő Európában. Engem ezúttal az a két gondolat érdekel, melynek Thomas Mann az itt közölt szemelvényekben ad hangot.

Az egyik az értelmiség általános sztrájkjának ötlete, illetve 1933 és ’45 közt hangoztatott kívánalma. Érdemes eltöprengeni rajta: vajon jogos volt-e ez a kívánalom, és egyáltalán, reális volt-e? Volt-e minimális esélye annak, hogy az emigráló német értelmiség helyén pótolhatatlan hiány, betöltetlen űr marad? És ha ilyen hiány vagy űr keletkezett volna, az gyengítette volna-e számottevően a náci rezsimet? Ennél jóval nehezebben megválaszolható kérdés, hogy: milyen mértékben kompromittálódik valaki, aki egy totális parancsuralomban éli a mindennapi életét és végzi a munkáját? Igaz-e az, hogy minden elvégzett műtét, minden megtanított francia igeragozás, minden eljátszott zenemű stb. közvetlenül Hitlert támogatja? Másfelől: mentesíti-e az állampolgárt az állapolgári felelősség alól annak tudata, hogy ő nem vett részt bűncselekményekben (mert nem volt olyan helyzetben, hogy erre parancsot kapott volna), és ő éppen csak eltűrte a náci uralmat? (Mert hát, hangzik a gyakori érvelés, mit is tehetett volna?) Nehéz lehetett közvetlenül a háború után egyszerre elvetni a kollektív bűnösség eszméjét és számot vetni azzal a ténnyel, hogy a nácik nem a Marsról jöttek a német néptől idegen tényezőként, hanem igen erős társadalmi támogatottságuk volt.

Thomas Mann másik lényeges gondolata az az állítás, mely szerint „nem lett volna szabad” a Harmadik Birodalomban „kultúrát csinálni”. Vagyis ami műalkotás, művészeti esemény ott és akkor létrejött és végbement, eleve kompromittálódott, és ezért nemhogy értéktelen, hanem éppenséggel negatív értéket képvisel. A Harmadik Birodalomban megjelent könyvekről konkrétan ezt mondja: „Be kellene zúzni mindet”. Kérdés: ez vajon igaz-e? Azt hiszem, Thomas Mann többre és kevesebbre gondolt, mint a Harmadik Birodalomban megjelent könyvekre. Egyrészt a klasszikusok változatlan szövegű új kiadásait bizonyára nem küldte volna zúzdába. Másrészt, ami az otthon maradt kortárs német írókat illeti, nyilván nemcsak a könyvekre gondolt, hanem a folyóiratközlésekre, hangjátékokra is, egyáltalán, mindenre, ami létrejött, aminek írásos alakja lett. Hét évtized távlatából eltűnődhetünk Frank Thiess félig-meddig önfeledt megjegyzésén, mely szerint ő megpróbálta „jobb belátásra téríteni” a nácikat, és értésükre adni, hogy a „szellem németjei” megérnek némi körülud­var­lást, egy-két integrálási kísérletet. (Ez az aljas eszmefuttatás elképzelhetetlen volna a felvilágosodásnak ama – Platónig és Arisztotelészig visszanyúló – tévhite nélkül, hogy a bölcs, a szellem embere hivatott a hatalom emberét a tisztánlátás jótéteményében részesíteni.) Tény, hogy a nácik erre a felvilágosító fejtágításra nem mutattak fogékonyságot: ehhez egyrészt túlságosan is lenézték a kortárs kultúrát, másrészt túlságosan rossz ízlésük volt. Ez – szörnyű kimondani – a modern német képzőművészet óriási szerencséjének bizonyult (még ha maguk az érintett festők és szobrászok tragédiaként élték is meg): a nácik szinte minden jelentős alkotót „elfajzottnak” minősítettek, s ily módon megkíméltek a politikai kompromittálódástól. Nem járt másképp az irodalom sem: a Németországban maradt írók közül sokan fanyalodtak (Hauptmanntól Bennig, Kästnertől Falladáig) kínosnak ható állampolgári megnyilvánulásokra, de ez az akkor keletkezett írásaikon nem vehető észre. Nem a náci kultúrpolitika bűneit akarom kisebbíteni vagy mentegetni, mindössze arra hívom föl a figyelmet, hogy a nácik a kortárs kultúrát nem tudták, illetve a magántulajdon részleges megkímélése miatt nem is akarták olyan mértékben ellenőrzés alá vonni, mint egyidejűleg vagy kicsit később a kommunisták. (És még az utóbbiaknak sem sikerült tökéletesen.)

A monológokból álló, vagyis dialógusra képtelen vita másik két szereplőjét nem ismertségük, hanem ismeretlenségük miatt fölösleges bemutatnom. Walter von Molo (1880–1958) nevét az tartja fenn, hogy ő volt az, aki megpróbálta Tho­mas Mannt visszaédesgetni Németországba (de melyik Németországba? – már 1945-ben világosan látszott az ország kettészakítása), kihasználva a nyílt levél műfajának nyomásgyakorló erejét. Írása hangvétele mézesmázos, érezhető sértettségét leplezni próbálja, rosszul. A betegség­meta­forika, mely végighúzódik nyílt levelén, nemcsak inkongruens (hol beteg lényekről beszél, akik rátelepültek a – nyilván egészséges – német népre, hol arról, hogy a német nép betegsége nem gyógyíthatatlan, hol meg arról, hogy sebészeti beavatkozásra van szükség), hanem egy az egyben tovább is viszi a náci retorikát. Thomas Mann joggal veti Molo szemére, hogy úgy tesz, mintha 1933 és ’45 közt semmi sem történt volna, illetve ahhoz, ami történt, neki, Molónak semmi köze. Molo regényei fölött, azt hiszem, eljárt az idő. (Aki nem hiszi, járjon utána: olvassa el Molo Schillerről szóló életrajzi regénytetralógiáját vagy az Egy német Németország nélkül című irányregényt.) Ugyanez mondható Frank Thiessről is (1890–1977), akinek nevét az fogja fenntartani: ő vádolta meg Thomas Mannt és a többi német emigráns írót azzal, hogy amíg az otthonmaradott „magunkfajták” kitartottak a Német Haza mellett annak pusztulásában, addig az emigráns „idegenszívűek” az ellenséges hatalmak páholyaiból üzengettek. Érvelését bízvást lehet alávalónak minősíteni (nemcsak akkor, amikor jobb belátásra akarja téríteni a nácikat, hanem akkor is, amikor finoman és gyöngéden zsidózik: aki nem érzi magát németnek, mindössze németül ír – úgymond –, az persze menjen el az országból, és lehetőleg ne is térjen vissza), de azért egy észrevétele mégiscsak figyelemreméltó. Azt állítja – sajnos joggal –, hogy az otthoni viszonyokat az otthon maradottak ismerhetik jól, az emigránsok nem. Az országismeret elvesztése többé-kevésbé minden emigráns író munkásságára rányomja bélyegét, még olyan zseniére is, mint Thomas Mann.

A felelősség hárítása egyfelől, a valóságos viszonyok ignorálása másfelől: röviden így lehet összefoglalni a jelző nélküli és a „belső” emigráció párbeszédképtelenségét. A feloldást az idő hozza majd meg. Hamarosan színrelép az az írónemzedék, amely a náci rezsim alatt, ám a náci ideológiának ellenszegülve nőtt fel. Thomas Mann, aki a Goethe-kor utolsó szellemi örökösének tartotta magát (joggal), el sem tudta képzelni, hogy jön majd Böll, Bachmann, Kaschnitz, Andersch, Arno Schmidt, Eich, Borchert és a többiek. Õk vonják majd le azt a szükségszerű konzekvenciát, amelynek jóvoltából Németország nyugati része, majd egésze ismét élhető ország lett, azt, hogy a felelősségvállalás nem úszható meg. Az említett írók, sok más pályatársukkal együtt, már 1945 előtt is írtak: csupa olyan írásművet hoztak létre, ami azóta napvilágot látott, és olvasásuk során nem merül föl a zúzda igénye.

Itt és most, Magyarországon, 2011 tavaszán, amikor a kortárs művészet egyre több képviselője szorul a pálya szélére, a fönti meggondolnivalók a belső emigráció fogalmának újraértelmezésére szólítanak fel.

Walter von Molo nyílt levele Thomas Mannhoz

(München, 1945. augusztus)

Kedves Thomas Mann Úr!

Az emberi lelkek megrázkódtatásának hosszú évei során Önnek számos megnyilvánulását hallottam és – amennyire nyomtatott változatuk eljutott hozzám – olvastam is. És mindig örömömre szolgált, mindig megindított az Ön hűséges ragaszkodása közös hazánkhoz. Most legutóbb ismertté vált előttem az a nyilvános megszólalása is, mely május 18-án Münchenben jelent meg; itt is hálatelt szívvel és nem csekély megrendüléssel bukkantam ugyanerre. Azt mondták nekem, hogy Ön a 70. születésnapja alkalmából beszélt a rádióban, és kijelentette: örül, hogy Németországgal viszont fogják látni egymást.

Mindazzal, de tényleg mindazzal a visszafogottsággal, melyet az elmúlt borzalmas tizenkét év ránk kényszerített, mégiscsak szeretnék Önhöz most azonnal és a teljes nyilvánosság előtt néhány szót szólni: kérem, jöjjön hamar! Lássa viszont a bánattól barázdált arcokat, lássa a kimondhatatlan szenvedést azoknak a szemében, akik nem vettek részt árnyékos oldalunk magasztalásában, és akik nem tudták elhagyni a hazát, mert hiszen sok millió emberről van itt szó, akik számára nem lett volna hely sehol, csak itthon, ebben a fokozatosan kialakuló nagy koncentrációs táborban, ahol hamarosan nem akadt már senki sem a különböző rendfokozatú őrzőkön és őrizeteseken kívül.

Kérem, jöjjön hamar, és az eltiport szíveknek adjon embersége által vigaszt, adja vissza nekik ama feléledő hitet, hogy van igazságosság, hogy nem szabad az emberiséget általános érvénnyel részekre szaggatni, amint erre itt olyan borzalmas módon sor került. Ez a legirtózatosabb fajta szemléltető oktatás nem veszhet el az emberiségre nézve, amely legjobb hite és tudása szerint próbál létezni egy démoni és szerfölött tökéletlen világban, ajkán azzal a korszakunk vérbosszúját befejezni kívánó, szilárd rendet kereső könyörgéssel: „Bocsásd meg a mi vétkeinket, ahogy mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek. Szabadíts meg minket a Gonosztól!”

Mi ezt humanitásnak nevezzük.

Kérem, jöjjön hamar, és mutasson rá példát, hogy az embernek kötelessége embertársainak közösségében hinnie, újra meg újra hinnie, mert máskülönben az emberiségnek el kellenie tűnnie a világból. Annyi sok jelszó volt már, annyiféle nyomás a lelkiismeretre, és oly sok mindenki elvesztette mindenét ebben a háborúban vagy már előtte! Mindent elveszítettek, csak egyvalamit nem: józan emberek maradtak, túlzott ígéretek és önhittség nélkül, német emberek, akik annak visszatérésére vágyakoztak és vágyakoznak, ami nekünk valaha megbecsülést biztosított a népek tanácsában.

Önnek, a lélek jó ismerőjének elegendő annyit mondanom, hogy a gyűlöletet, a brutalitást és a bűnözést csakugyan mindenütt ki kell irtani, de ez – az emberiség jövője kedvéért és a Föld minden országában felnövekvő ifjúság kedvéért – ez nem történhet egy új, az indulatok révén általánosító gyűlölet jegyében, ahogyan ezt itt művelték némely beteggé vált agyak és szívek.

A német nép – noha számos és igen erőteljes erre irányuló felszólításban volt része kora reggeltől késő estig – se a háború előtt, se a háborúban nem gyűlölt senkit, és most sem gyűlöl, mert erre képtelen, mivelhogy megérdemelte és még ma is megérdemli az ő nagyjait és mestereit, akiket szeret és tisztel a világ, hiszen – és ezt felelősségen teljes tudatában állítom – az Ön népének, mely immár egyharmad évszázada éhezik és szenved, legbelső lényében semmi köze sincs a gonosztettekhez és bűncselekményekhez, a szégyenletes ocsmányságokhoz és hazugságokhoz, ama beteg lények undorító tévelygéseihez, akik olyan sokat harsonáztak egészségükről és tökéletességükről. Én nem ezekről és nem ezekhez beszélek, hanem mindenekelőtt az egész emberiség jövője kedvéért szólalok meg, amely jövőben reménykednünk kell nekünk, immár az öregek sorába lépőknek, akiknek addig kell teljesítenünk ezt a kötelességünket, amíg le nem jár az időnk.

Most már végre mindnyájunknak a mindenkit egyesítő ügyet kell szolgálnunk, a közöset, az ösz­szehozót; ne azt keressük, ami különválaszt, mert a gyűlölet és az általános leminősítés és a múlékony célok érdekében leegyszrűsített történelemszemlélet meddő, és katasztófához vezet; ezt életünk nyúlfarknyi idejében magunk is tapasztalhattuk a legborzalmasabb módon.

Jöjjön hamar, jó orvos gyanánt, aki nemcsak a tüneteket látja, hanem a betegség okát is keresi, és mindenekelőtt ez utóbbit igyekszik kiküszöbölni, aki azonban azt is tudja, hogy sebészeti beavatkozásokra van szükség, leginkább ama sokaknál, akik valaha jelentőséget tulajdonítottak annak, hogy szellemi embernek minősüljenek… Ön is tudja, hogy népünk nem gyógyíthatatlan betegségben szenved. Nekünk a beteget, akinek leginkább az önbizalma károsodott, együtt kell meggyógyítanunk, nem pedig jelenlegi leromlott állapotában, megaláztatások és csalódások révén, még betegebbé és talán gyógyíthatatlanná tennünk.

Jöjjön hamar, segítsen ésszel és erővel. Azt hiszem, csak az állandó éberség, önmagunkkal szemben is, csak az biztosítja a mindenkit egysítő szellem szabadságát. E szabadság tekintetében alighanem a Föld minden emberének van pótolnivalója, mert az 1914 óta tartó világválságok túlságosan összezavartak és kimerítettek bennünket. Hadd keressük ismét együtt – mint 1933 előtt – az igazságot; induljunk el együtt mindannyian a hozzá vezető úton! Ebben segítsen, segítsen, segítsen!

A fentiek értelmében

üdvözli

Walter von Molo

Frank Thiess: A belső emigráció
(1945)

Walter von Molo Thomas Mannhoz intézett nyílt levelében ismételten felszólítja őt, hogy jöjjön Németországba, és nézzen a szemébe annak a népnek, amelyhez Amerikából küldte üzeneteit a nemzetiszocialista infernó 12 ¼ éve során. Ezt a felszólítást magam is szeretném nyomatékosan támogatni és az emigránsok körében mindazon személyiségekre kiterjeszteni, akik még ma is németnek érzik magukat, mert azok a hatalmak, melyek őket hazájuk elhagyására kényszerítették, megbuktak, és az elkövetkező évtizedekben a szellemileg szabad németek előtt olyan munka áll, amilyen a 30 éves háború óta nem adódott.

1933-ban, amikor még annak a naiv hitnek hódoltam, hogy a nemzetiszocialisták jobb belátásra téríthetők, levelet írtam Hinkelnek, aki akkor a birodalmi kultúrintéző funkcióját töltötte be, tiltakozva némely könyveim szégyenoszlopnál történt elégetése ellen. Ebben a levélben nagyjából a következőket írtam: a nemzet alkotó erőit lehetetlenség új pályákra terelni a nem-náci írásbeliség kiátkozásával és jogfosztásával. Ebből a Harmadik Birodalomnak semmi haszna nem származik, mert a szolgálatkész „útitársak” megmaradnak a teljes jelentéktelenségben, viszont a szellem németjei közt azok, akiknek produktív energiái a nemzetiszocialisták felfogása szerint helytelen pályákon futnak, sohasem lesznek betiltás vagy más külső nyomás által arra kényszeríthetők, hogy megtagadják lényegüket. Számukra végül más út nem marad – így érveltem –, mint a belső emigráció.

Erre a levélre nem érkezett válasz, és nem volt semmiféle hatása, de a belső emigráció keletkezéséről kimondott jóslat helyesnek bizonyult. Az írásbeliségben nagyon jól észrevehetően bekövetkezett az „útitársak” és az úgynevezett „gyanúsak” különválása, melynek következményei ez utóbbiak számára csakhamar közvetlenül is érezhetők lettek, miközben külföldön észre sem vették őket. Sajnos még a német viszonyok olyan éles szemű és okos megfigyelője is, mint Thomas Mann, sem vett tudomást erről a különbségről. Ezt pedig jól mutatja az a beszélgetés, amelyet 1934-ben folytatott Erich Ebermayerrel Svájcban. Ebermayer beszámolója szerint Thomas Mann felszólította őt Németország elhagyására, mert – mondta – a náciellenesség egyetlen világos kifejezésének az emigráció tekinthető. Eber­mayer így felelt: neki mint német írónak szüksége van a német térre, a német földre és a német emberek visszhangjára, olyan hatalmakra, melyeket végső soron semmiféle terror nem támadhat meg, akkor sem, ha ezek mint alkotó erők mindinkább visszaszorulni látszanak.

És helyesen látta ezt, mert az a világ, melyre mi, belsőnémet emigránsok támaszkodtunk, egy belső tér volt, melyet Hitlernek minden fáradozása ellenére sem sikerült elfoglalnia. Azt megtehette, hogy hipnotikus álomba süllyeszti a német lelket, hogy minden alkotó részvételtől elzárja a német szellemet, de mint elemeket nem tudta elpusztítani őket, máskülönben örök időkre le kellene mondanunk annak reményéről, hogy valaha is alkotó erőre ébredhetnénk. Olyan férfiak, mint Kasimir Edschmid, Hermann Keyserling, Walter von Molo, Erich Kästner, Werner Bergengruen, mi több, hangsúlyozottan nemzeti érzelmű írók is, mint Hans Grimm és Ernst Wiechert, igen hamar olyan elszigeteltségben találták magukat, amely anyagilag sokuk számára végzetesnek bizonyult, viszont a belátásnak és a tapasztalatnak olyan kincseit adta nekik, mely jövőbeli munkásságuk szempontjából a legnagyobb értéket jelentheti.

Engem is gyakran megkérdeztek, hogy miért nem emigráltam, és mindannyiszor azt és csak azt felelhettem: ha netán sikerül élve átvészelnem ezt a borzalmas időszakot (melynek várható időtartamát persze mindannyian tévesen becsültük fel), úgy ezáltal olyan sokat fogok nyerni szellemi és emberi fejlődésem tekintetében, hogy élményre és tudásra nézve gazdagabban fogok kijönni belőle, mint hogyha a külföld páholyaiból és zsöllyéiből nézném a német tragédiát. Nem mindegy, hogy magam is ott vagyok-e házam égésénél, vagy a filmhíradóban látom, hogy magam éhezem-e, vagy az újságban olvasok az éhségről, hogy magam vagyok-e a német városokra zúdított bombazivatar túlélője, vagy hallomásból értesülök a légitámadásokról; hogy egy megtévelyedett nép példa nélküli bukását közvetlenül állapíthatom-e meg egyéni sorsok százaiból, vagy csak történelmi tényként vehetem nyilvántartásba.

Mellesleg azt is meg szeretném említeni, hogy sokan közülünk már csak azért sem emigrálhattak, mert erre anyagilag nem voltak képesek. Magukkal kellett volna vinniük közvetlen hozzátartozóikat is, ha odakint akartak volna harcba szállni Hitler ellen. Knyphausen gróf esete példa a Himmler által gyakorolt családi letartóztatásra. Knyphausan Svédországban tett leleplezései után büntetésből a Gestapo nemcsak Knyphausen kis híján 80 éves apját, hanem családjának számos más tagját is meggyilkolta.

Ugyanakkor ezek a személyes meggondolnivalók számunkra nem estek nagyobb súllyal a latba, mint az a meggyőződés, hogy német írókként Németországban a helyünk, és bármi történjék is, vártáinkon ki kell tartanunk. Senkit sem kárhoztatok, amiért kiment, hiszen a legtöbb emigránsnak az élete múlt ezen a döntésen, ők tehát helyesen tették, hogy távoztak. De azt sem szeretném, ha figyelmen kívül maradna életünknek az a borzalmas terhe és megterheltsége, mely számos esetben anyagi romláshoz és testi összeomláshoz vezetett. Úgy hiszem, nehezebb volt itthon megőriznünk személyiségünket, mint odaátról üzengetni a német népnek, amely üzeneteket a nép körében élő süketek úgysem hallottak meg, miközben mi, a dolgok tudói mindvégig úgy éreztük, hogy több hossznyival előbb járunk, mint az üzengetők.

Ennek ellenére ezek az óceán túlpartjáról érkező haragos üdvözletek és intelmek megmaradtak számunkra a két emigráns tábor mély és bensőséges összetartozása jeleinek. Zárt ajtók mögött fülelve hallgattuk őket, és hálásak voltunk, amiért odaát akadt valaki, aki szót emelt értünk, még akkor is, ha rólunk, otthonmaradottakról valójában elfeledkezett. Mármost persze Németország eljövendő szellemi élete szempontjából nem csekély jelentőséggel bír, hogy a nemzetiszocialzmus minden ellensége összefogjon, és az emigránsok ne eddigi kényelmes pozícióikból, hanem megrontott, szenvedő népükön belül hassanak rá, és munkálkodjanak fölemelkedésén. Tudom, milyen keservesen nehéz volt barátaimnak, Franz Werfelnek, Hermann Brochnak és Paul von Zsolnaynak 1938-ban elhagyni Ausztriát (soha nem fogom elfeledni, ahogy elbúcsúztam tőlük), és biztos vagyok benne, hogy nem idegenedtek el a hazájuktól.

Mi nem várunk jutalmat azért, amiért nem hagytuk el Németországot. Számunkra természetes volt, hogy vele maradtunk. Viszont igencsak természetellenesnek éreznénk, ha azok a fiai, akik olyan tisztességesen és mélységesen megszenvedtek érte, mint egy Thomas Mann, ma nem találnának rá a hazavezető útra, és ki akarnák várni, hogy kiderüljön, vajon hazánkat mostani nyomorúsága a halálba vagy új életbe vezeti-e. Azt gondolom, számukra semmi sem lehet annál rosszabb, mint az, ha visszatérésükkel elkésnek, és mire mégis rászánják magukat, addigra talán már az anyjuk nyelvét sem fogják megérteni.

Thomas Mann:Amiért nem térek vissza!

(Augsburger Anzeiger, 1945. október 12.)

Részletek

[…] Ám olykor-olykor felháborítottak azok az előnyök is, melyeket Önök otthon élveztek. Én ebben a szolidaritás megcsúfolását láttam. Ha akkor a német értelmiség – mindenki, aki híres vagy éppen világhírű volt, orvosok, zenészek, tanárok, írók, művészek – egy emberként szembefordul a gyalázattal, általános sztrájkot hirdet, elhagyja az országot: az mély benyomást keltett volna külföldön is, otthon is. Akkor sokminden másképp alakulhatott volna, mint ahogy alakult. Ám így az egyén, ha történetesen nem volt zsidó, mindig szembekerült ezzel a kérdéssel: „Miért menjek tulajdonképpen? Hiszen a többiek is együttműködnek! Csak nem lesz ez annyira veszedelmes!” […]

[…] Távol álljon tőlem az önbíráskodás! Könnyű volt nekünk erényesnek lenni, és megmondani Hitlernek a véleményünket. Senkit nem ítélek el, senkire nem hajítok követ. Éppen csak riadt és „ijedős” vagyok, ahogy azt kisgyerekekre mondják. Igen, Németország ezekben az években meglehetősen riasztóvá vált számomra. Ez egy nagyon ijesztő ország, Önnek is el kell ismernie. Bevallom, félek a német romhalmazoktól, és igencsak nehéz volna a kölcsönös megértés köztem, aki a boszorkányszombatot kívülről figyelte, és köztetek, akik ott táncoltatok és hajbókoltatok Sátán úr előtt.

Hogyan is lehetnék érzéketlen a Németországból hozzám özönlő levéláradattal szemben, mely telis-tele van sokáig elhallgatott vonzalommal és ragaszkodással! Megannyi igazi kaland a szívemnek. Megható! Ám miattuk érzett örömömet nemcsak az a gondolat árnyékolja be, hogy egyetlen ilyen levelet sem kapnék, ha Hitler győzött volna, hanem egy bizonyos aggálytalanság, érzéketlenség is, mely hallatszik belőlük, sőt az a naiv közvetlenség is, mellyel a párbeszédet ott akarják folytatni, ahol abbamaradt, mintha ez a tizenkét év soha nem is lett volna. Olykor bizony még könyvek is érkeznek. Mit mondjak erre? Valljam be, hogy nem szívesen látom őket, és csakhamar eltüntetem őket a szemem elől? Talán előítélet, de azok a könyvek, melyek 1933 és 1945 között Németországban egyáltalán sajtó alá kerülhettek, az én szememben kevesebbet érnek a semminél, és undorodom őket kézbe venni. A vér és a gyalázat szaga érződik rajtuk. Be kellene zúzni mindet.

Nem lett volna szabad Németországban „kultúrát” csinálni, amikor ott köröskörül az történt, amiről tudunk; ez így nem más, mint a züllöttség megszépítése, a bűncselekmények felcicomázása. Gyötrelmeinkhez hozzátartozott, hogy néznünk kellett, amint a német szellem, a német művészet hagyja magát hagyja magát felhasználni a totális förtelem pajzsaként és szálláscsinálójaként. Az, hogy tisztességes foglalatosság gyanánt volt elgondolható, ha valaki a hitleri Bayreuthban Wagner-díszletet tervezett: ez különös, ezt én képtelen vagyok megérteni. Goebbels megbízásából Magyarországra vagy bármely más európai országba utazni, és ügyes előadásokban kultúr­propagandát csinálni a Harmadik Birodalomnak: nem azt mondom, hogy ez alávalóság, csak annyit mondok, hogy nem értem, és iszonyodnék attól, hogy viszontlássak egy ilyen embert.

Az a karmester, akit Hitler küldött Zürichbe, Párizsba vagy Budapestre Beethovent vezényelni, egy obszcén hazugság bűnét vonta magára azzal, amikor azt sugallta: ő zenész és zenei előadásban működik közre, semmi több. De mindenekelőtt már maga a zene is hazugság volt odahaza! Hogyan lehetséges az, hogy Beethoven Fideliója, a német önfelszabadítás ünnepi operája nem volt betiltva Németországban ez alatt a tizenkét év alatt? Botrány, hogy nemcsak nem volt betiltva, hanem színvonalas előadásokat is rendeztek belőle, hogy akadtak énekesek, akik elénekelték, muzsikusok, akik eljátszották és közönség, amely végighallgatta! Micsoda tompaelméjűség kell ahhoz, hogy a Himmlerek Németországában valaki a Fidelióra füleljen anélkül, hogy az arcát a kezébe temetné, és kirohanna a teremből! […]

Fordította Márton László

Kategória: Archívum  |  Rovat: DOKU-MENTÉS  |  Típus: -

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.