A trockisták-zinovjevisták fő módszere a kétkulacsosság, a csalás és a provokáció

A sötétben bujkáló Trockij, Zinovjev és Kamenyev kiadják az aljas felhívást: eltávolítani, megölni! Működésbe lép a földalatti gépezet, köszörülik a késeket, töltik a revolvereket, készítik a bombákat, írják és gyártják a hamis okmányokat, titkos kapcsolatokat létesítenek a német politikai rendőrséggel, felállítják az őrszemeket, gyakorolják magukat a céllövészetben, végül tüzelnek és gyilkolnak.

Íme, a fő dolog! Az ellenforradalmárok nemcsak ábrándoznak a terrorról, nemcsak terveket szőnek terrorista összeesküvésről vagy terrorista merényletről, nemcsak felkészülnek e gonosz bűncselekményekre, hanem meg is valósítják azokat, tüzelnek és gyilkolnak!

A lényeg ebben a perben az, hogy ellenforradalmi eszméiket ellenforradalmi cselekedetté, ellenforradalmi elméletüket ellenforradalmi, terrorista gyakorlattá változtatták: nemcsak beszélnek a lövésről, hanem lőnek, lőnek és gyilkolnak! Ez a lényeg. Meggyilkolták Kirovot, készültek Sztálin, Vorosilov, Kaganovics, Ordzsonikidze, Zsdanov elvtársak megölésére. Ezért ítélkezünk mi felettük – orgyilkosságok e szervezői, e cégéres gyilkosok felett.

És ezért követeljük, hogy ítélkezzenek felettük oly szigorúan, ahogyan azt nekünk szovjet törvényünk megparancsolja, ahogyan szocialista lelkiismeretünk megköveteli.

Gyilkosságok – ez az ő belpolitikájuk egész “programja”. És hogy állunk a külpolitika terén? Itt síri árnyak kísértenek, újjászületnek a régi “Clemenceau-féle tézisek”, itt újból kilóg a trockista lóláb. (…) “Az akkori nemzetközi helyzettel kapcsolatban – vallja Berman-Jurin – Trockij felhívta a figyelmemet arra, hogy különösen fontos feladat fegyveres erőink bomlasztása, mivel a Szovjetunió háborúba keveredése esetén óriási tömegeket fognak a hadseregbe behívni.” Trockij és a trockisták a zinovjevistákkal együtt arra is számítottak, hogy ezeket a tömegeket könnyűszerrel megdolgozzák. “Trockij szó szerint azt mondotta nekem – teszi hozzá Berman-Jurin –, hogy mi abban az esetben fogjuk védelmezni a Szovjetuniót, ha megdöntöttük a sztálini vezetést” (IV. köt. 100. old.).

(…)

Vegyük szemügyre most azokat a módszereket, amelyeket ezek az emberek alkalmaztak. Szégyenletes, bűnös tevékenységüknek talán egyik leggyalázatosabb fejezete ez.

A trockista-zinovjevista földalatti blokk “elvi” irányvonala az volt, hogy a hatalmat bármi eszközzel meg kell szerezni. Ennek az “elvi” irányvonalnak megfelelően a blokk résztvevői a párthoz és a kormányhoz való viszonyukban fő módszerként a kétkulacsossághoz folyamodtak. Ebből a kétkulacsosságból rendszert csináltak, rendszert, amelyet bármely titkos szolgálat Azefjei és Malinovszkijai megirigyelhettek volna, valamennyi kémükkel, provokátorukkal és diverzánsukkal együtt.

Rejngold azt vallotta, hogy 1933-ban és 1934-ben Zinovjev négyszemközt megmondta neki – és ezt most a per folyamán Zinovjev ország-világ előtt megerősítette – “az ő földalatti szervezetük előtt álló gyakorlati fő feladat: oly konspiratívan felépíteni a terrorista munkát, hogy semmi szín alatt se kompromittálják magukat”.

Lehetséges, hogy ez túlzás? Természetesen nem. Az, amit Rejngold mondott, megfelel a dolgok logikájának.

“A nyomozásnál a legfontosabb – oktatta cinkostársait Zinovjev – tagadni mindennemű kapcsolatot a szervezettel, azzal érvelve, hogy a terror nem egyeztethető össze a bolsevikok, a marxisták nézeteivel” (XXVII. köt. 112. old.).

Trockij maga is azt javasolta, hogy terrorcselekmény végrehajtása esetén a résztvevők különítsék el magukat a trockista szervezettől, és helyezkedjenek olyan álláspontra, amilyenre annakidején az eszer központi bizottság helyezkedett azzal a Kaplan nevű úrhölggyel kapcsolatban, aki rálőtt Vlagyimir Iljicsre. Mi tudjuk, mit jelent ez. Emlékszünk, hogy miután Kaplan lövése eldördült, az eszerek központi bizottsága nyilatkozatot adott ki, amelyben kategorikusan kijelentette, hogy semmi köze sincs e terrorcselekményhez. Trockij, Zinovjev és Kamenyev ugyanezt a taktikát tették magukévá.

“Mi egy pontosan átgondolt és a mély illegalitás minden követelményének megfelelő összeesküvés útjára léptünk – mondta Zinovjev –, marxistáknak tartottuk magunkat és »a felkelés – művészet« formulára gondolva, azt a magunk módján átdolgoztuk és kijelentettük, hogy »az összeesküvés a párt ellen, Sztálin ellen – művészet«”.

Itt ülnek a vádlottak padján e “művészet” mesterei. Nem állítom, hogy kiváló mesterek. Igen gyatra mesterek! De mindenesetre véghez tudták vinni aljas tervüket. Miben állt hát az ő “művészetük”?

Mindenekelőtt abban, ahogy igazi bűnöző arculatukat minden eszközzel álcázták.

Ez talán a világtörténelem egyik legmarkánsabb példája arra, amikor az álcázás szó valóban eredeti értelmét veszi fel. Ezek az emberek álarcot öltöttek, megtért bűnösöknek mutatták magukat, akik szakítottak múltjukkal, megtagadták bűncselekményekké fajult régi tévedéseiket és hibáikat.

(…)

Zinovjev és Kamenyev a január 15–16-i leningrádi perben igen jól játszották álnok, hitszegő komédiázásuk egyik jelenetét. Magyarázataiban (az 1935. január 15–16-i bírósági tárgyaláson) Kamenyev a fegyverét véglegesen és őszintén letevő ellenség benyomását akarta kelteni, aki kitereget mindent, ami a kormánnyal és a párttal szemben a lelkiismeretét nyomja. Amikor Zinovjev elhallgatott valamit a Trockijjal folytatott megbeszélésekből, ő megemlített egy bizonyos epizódot. Pátosszal és “hamisítatlan” felháborodással vetette szemére Zinovjevnek, hogy e tény elhallgatásával nem tárta fel a teljes igazságot.

És ugyanakkor Kamenyev is, Zinovjev is megkísérelték, hogy félrevezessenek bennünket, félrevezessék a bíróságot és az egész országot, azt bizonygatva, hogy nincs semmi közük Szergej Mironovics Kirov meggyilkolásához. Zinovjev és Kamenyev akkor is, akárcsak most, szó szerint ugyanazokkal a szavakkal, mint tegnap, esküdöztek, hogy a tiszta igazat mondják. El lehet mondani, hogy az 1935. január 15–16-i per Kamenyev és Zinovjev részére mintegy főpróbája volt a mostani pernek, amelyre ők talán nem számítottak, de amelyet, mint végzetüket, nem kerülhettek el. (…)

Zinovjev odáig fejlesztette ezt az álnokságot, hogy Szergej Mironovics Kirov meggyilkolása után nekrológot küldött be a Pravdához. Az egyedüli, amit erről itt mondott: “Ez a nekrológ, ha jól emlékszem, nem került kinyomatásra.” Ennyi az egész.

Most itt ez a nekrológ a kezemben. Ha nem tévedek, Zinovjev december 4-ről vagy 7-ről, de minden valószínűség szerint december 4-ről keltezte. Ennek a Kirov elvtárs emlékére írt nekrológnak ön, Zinovjev, “A világítótorony-ember” címet adta. Hogyan kezdte ön nekrológját, amelyet a sajtónak szánt és amelynek következésképpen egész társadalmunk közkincsévé kellett volna válnia?

“Ezt figyelhetjük meg forradalmunk 17 esztendeje alatt, mindazokban a pillanatokban, amikor az ellenségnek sikerült valamilyen csapást mérni a bolsevikokra… Így volt ez, amikor az ellenségnek sikerült érzékeny csapást mérni a polgárháború harcmezején, így volt…” stb., stb. “A párt bánata az egész nép bánata – írta tovább Zinovjev –, a Szovjetunió valamennyi népének bánata. A párt gyásza az egész nagy ország gyásza… Az egész nép érzi a fájdalmas veszteséget.”

Az igaz, hogy a veszteség fájdalma és az orgyilkos lövés okozta felháborodás magával ragadta az egész országot. Ezt az érzést valóban átélte az egész ország, fiatalok, öregek egyaránt.

De mennyiben érinti ez önt?

“Szergej Mironovics Kirov galád meggyilkolása mélységesen megrendítette az egész pártot, az egész Szovjetuniót. E szeretett, drága ember elvesztése mindenkit úgy érintett, mintha saját hozzátartozóját, legjobb barátját vesztette volna el…”

Ezt írta ön, Zinovjev vádlott ebben a borzalmas, szégyenletes cikkben! Miért vesztette el a párt a szeretett, drága Kirovot, Zinovjev vádlott? Azért vesztette el a párt e hozzánk oly közelálló embert, mert ön, Zinovjev vádlott, ön ölte meg őt saját kezével, amelyen ott piroslik Kirov vére! …

(…)

Térjünk rá Kamenyevre, az úgynevezett zinovjevi csoport második oszlopára, e képmutatóra, aki maga bújt bele abba a “szamárbőrbe”, amelyről a XVII. pártkongresszuson beszélt.

Kérem a bíróságot, szenteljen figyelmet Kamenyev 1933-ban közzétett cikkeinek. Ezeket a cikkeket Kamenyev Zinovjevvel csaknem egyidejűleg, vele egyetértésben írta. Kamenyev a Pravdában cikket tesz közzé, ahol, akárcsak Zinovjev, megtagadja tévedéseit, megbélyegzi hibáit, ahol azt mondja, hogy “az az ember lett az ellenzék legfontosabb alakja, aki évtizedeken át harcolt Lenin ellen” és így tovább. “Világos – írta ebben a cikkben Kamenyev 1933. május 25-én –, hogy a Sztálin elvtárs vezette politikával szemben tanúsított ellenállás ugyanazokból az előfeltételekből indult ki, amelyek 1917 októberében arra késztettek egyes párttagokat, hogy a lenini politika ellenzőiként lépjenek fel.” Sírva, nyöszörögve igyekszik Kamenyev bebizonyítani, hogy szakított régi barátaival, és cikkét azzal a felhívással fejezi be, hogy vessenek el a szocializmus építését zavaró mindennemű ellenállást.

Ez 1933 májusában volt. 1933 nyarán pedig, miután Kamenyev és Zinovjev visszatért a száműzetésből, a trockista-zinovjevista központ Zinovjev lakásán tanácskozásra ült össze, hogy megtárgyalja a párt és a szovjet hatalom vezetői elleni terrorcselekmények szervezését. Kamenyev ebben a kérdésben igen szűkszavú volt. Legyen szabad felhívnom figyelmüket a közöttünk lefolyt alábbi párbeszédre:

“Hogyan kell értékelni – kérdeztem – az ön 1933-ban írt cikkeit és kijelentéseit, amelyekben a párt iránti odaadását hangoztatta? Mi volt ez? Csalás?

Kamenyev: Nem, rosszabb annál.

Visinszkij: Hitszegés?

Kamenyev: Rosszabb !

Visinszkij: Rosszabb a csalásnál, rosszabb a hitszegésnél. Keresse meg a megfelelő szót! – Árulás?

Kamenyev: Ön megtalálta!”

A továbbiakban kijelentette, hogy ezt nemcsak Zinovjevvel egyetértve tette, hogy ezek a cselekményei a hatalom megszerzésére irányuló, előzetesen kidolgozott terv végrehajtásához tartoztak, és ezzel a tervvel együtt járt a bizalom megszerzésének szükségessége is.

Ennek a kis részletnek is van bizonyos jelentősége Kamenyev vádlott erkölcsi, ha úgy tetszik ideológiai színvonalának meghatározása, akkori érdekeinek, alapvető erkölcsi állásfoglalásának elemzése szempontjából.

Engedjék meg nekem, hogy Machiavelli egyik könyvére hivatkozzam (első kötet). 1934-ben adta ki az Akadémia Könyvkiadó, amelyet akkor Kamenyev vezetett. Az előszót Kamenyev írta. Nagyon érdekes könyv. A szerző ezt a könyvet a XVI. században írta egy fejedelem részére, akit a fejedelmi érdekekkel összhangban álló államvezetés tudományára tanított.

“Meg kell értenünk tehát – írta Machiavelli –, hogy harcolni kétféle fegyverrel lehet: törvényekkel és erővel. Az első mód emberi – a második állati. Minthogy az első mód gyakran nem elegendő a győzelemhez, a másodikat is igénybe kell venni. Éppen ezért a fejedelemnek nemcsak embernek, hanem – bizonyos szempontból állatnak is kell lennie.” Kamenyevnek ez nagyon megtetszett és a könyvhöz írt rövid előszavában az alábbi néhány igen érdekes sort írta: “A politikai aforizma mestere, és ragyogó dialektikus…” (Tehát Machiavelli Kamenyev szerint, dialektikus! Ez a hétpróbás gazember dialektikus!) “A politikai aforizma mestere…” Szép kis aforizma! Machiavelli azt írta, hogy a törvény segítségével cselekedni – az emberek tulajdonsága, az erő segítségével – az állatoké. Kövesd ezt a vadállati politikát – mondja Machiavelli –, és eléred céljaidat. És ezt nevezi Kamenyev vádlott “a politikai aforizma művészetének”.

(…)

Nem kérem önöktől, bíró elvtársak, hogy ezt a könyvet, mint a tárgyi bizonyítékok egyikét vegyék figyelembe ebben a perben. Egyáltalán nem azért említem meg ezt a könyvet, hogy a vádlottak bűnösségét bizonyítsam a vádbeli bűncselekményekben. Egyszerűen szükségesnek tartottam, hogy ennek a körülménynek néhány percnyi figyelmet szenteljek, hogy megmutassam azt az eszmeforrást, amelyből a Kamenyevek és Zinovjevek annak idején merítettek, a Kamenyevek és Zinovjevek, akik még most, a per folyamán is igyekeznek megőrizni a marxizmus elveinek megfelelően gondolkozó és ítélő marxisták nemes látszatát.

Hagyják abba ezt a komédiát. Tárják fel végre-valahára valódi arcukat. Kamenyev úgy beszél Machiavelli könyvéről, mint egy hatalmas erejű robbanó lövedékről. Nyilvánvaló, hogy Kamenyev és Zinovjev fel akarta használni ezt a lövedéket arra, hogy a mi szocialista hazánkat is felrobbantsa. Elszámították magukat. És bár Machiavelli hozzájuk képest egyszerű öleb és maga a megtestesült falusi romlatlanság, mégis csak ő volt a mesterük. Önök a “machiavellizmust” és az Azef-féle provokátorkodást saját tevékenységük és bűncselekményeik vezérfonalává tették meg. Erről most maga Kamenyev és Zinovjev rántotta le a leplet: gyilkosságok, álnokság, hitszegés és álcázás volt bűnös tevékenységük fő módszere.

Részlet A. J. Visinszkijnek, a Szovjetunió főügyészének az első moszkvai kirakatperben (1936 augusztus 12–24.) mondott vádbeszédéből, amely A trockista-zinovjevista terrorista központ ügye címen jelent meg magyarul. In A. J. Visinszkij: Perbeszédek. Szikra, 1953. 444–455. A kirakatper fővádlottai az 1917-es orosz forradalom idején és az októberi fordulat után is Lenin legközelebbi politikai környezetéhez tartozó bolsevikok, L. B. Kamenyev és G. J. Zinovjev, illetve 14 „cinkostársuk” volt, akiket koholt vádak alapján halálra ítéltek és kivégeztek (egyebek mellett őket vádolták az 1934 decemberében egy magányos fiatalember által a Szmolnij folyosóján meggyilkolt Sz. M. Kirov, Sztálin potenciális riválisa megöletésével is). A Kirov 1934-es meggyilkolását követő „nagy terror” négy évére, ezen belül 1937–38-ra esik a tömeges letartóztatások és kivégzések túlnyomó többsége a szovjet korszakban. 1921 és 1940 között politikai okokból több mint három millió ember ellen hoztak jogerős ítéletet, de ezeknek csak 13,5%-a esik a 20-as és 86,5%-a a 30-as évekre, és még ezen belül is az összes ítéletek 43,5%-a (1.344.923) 1937-re és 1938-ra. Az 1921 és 1940 között politikai okból halálra ítéltek száma (749 421 ember) a két évtizedben így oszlik meg: a ’20-as években 43.952 embert (5,9%), a 30-as években pedig 705 469 embert (94,1%) ítéltek halálra. Összeségében 1937-ben és 1938-ban 3 141 444 ember került letartóztatásba, ezek közül politikai váddal 1.575.259, köztörvényes váddal pedig 1.566.185. (Lásd: Masszovije represszii: zajklucsonnije. In Naszelenyije Rosszii v XX veke – isztoricseszkije ocserki, 1. kötet, 1900–1939. Szerk.: Ju. A. Poljakov, Moszkva, ROSZSZPEN, 2000.)