Így történt, azon a napon, amikor a betegszobába léptünk, amelyik a kórház egy félreeső mellékszárnyán, a D folyosó végében volt található, ott, ahol a kórház épülete és a könyvtár (vagyis az új Nemzeti Archívum) érintkezett, habár a főbejárataik több utcányira voltak egymástól, és a könyvtár homlokzata inkább neobarokk kastélyra, a kórházé pedig szürke bérkaszárnyára emlékeztetett. A kórház volt a nagyobb: számos belső udvaron kellett áthaladnia annak, aki a Belgyógyászati diagnosztikára igyekezett, főbejárata és kocsibehajtója egy csapzott akácokkal beültetett térre nézett, amelynek végében néhány városi busz végállomása volt található, a könyvtár viszont jóval odébb, egy csöndes mellékutcából nyílt, s habár az előző igazgató többször is utasításba adta “a rákfene” megszüntetését, vagyis a folyosószakasz sürgős befalazását, mert nemcsak az fordult elő nemegyszer, hogy betegek tévedtek át a könyvtárba – ahol semmi keresnivalójuk nem lehetett, és bizonyos könyvek illetve dvd-k eltűnéséért a könyvtár vezetősége egyenesen a kórházi személyzetet tette felelőssé, még rendőrségi feljelentésre is sor került, de bizonyítási szakba nem jutott el az ügy, mert fentről elcsendesítették, elsimították, botrányt ebben a politikailag érzékeny időszakban érthető okokból senki nem kívánt –, hanem vélhetően a könyvtárból is hívatlan vendégek járkáltak át a legváltozatosabb időpontokban a kórházba, kijátszva – néha az éjszaka közepén – az éber kórházi őröket – rokonokat látogattak –, egyszóval rengeteg kellemetlenség fakadt ebből az építési anomáliából, ami vélhetőleg egy rosszul végiggondolt átépítés és hivatal-átcsoportosítás következménye volt, de mivel mostanáig nem érkezett meg az Építésügyi Minisztériumból a megfelelő engedély, a munka elhúzódott, vagyis igazában el sem kezdődött – és így történt, hogy azon a napon, amikor a Nagy Gyűjtemény megérkezett az Archívumba, amelynek, mint mondtam, egy csöndes és egyirányú utcácskában volt a bejárata, és az értékes dokumentumokkal zsúfolásig megrakott fehér kamionok már egészen a körútig álltak – meglehetős zűrzavar keletkezett, mivel az utcácska végét, csatornázási munkálatok miatt több napra lezárták, és egyelőre senki sem tudta, hogyan fognak az utcába már behajtott kamionok kijutni innen, aminek egyenes következménye az lett, hogy bár a legelső kamionokat már hajnalban kipakolták, egyre messzebbről kellett behordani a könyveket, műalkotásokat, szobrokat, festményeket, filmeket és bizonyos esetben egzotikus növényeket a Nemzeti Archívumba, a járókelők és a szállítómunkások nem kis bosszúságára, kik a keskeny járdán egymást kerülgetni voltak kénytelenek, és az is megesett, hogy bizonyos ritka tárgyak és könyvek helye nem volt tisztázott – mivel számos különböző helyről apportírozták ide őket, nagy sietve, hogy a nagy Nemzeti Archívumban egyesítsék a gyűjteményt, amelynek, mármint az egyesítésnek kétségkívül megvoltak a maga előnyei és racionális indokai, de ugyanakkor az akció előkészítetlensége miatt – az igazsághoz tartozik, hogy ez utóbbit a minisztériumban vitatták: “Már három éve dolgozunk az ügyön, hogy mondhatja bárki is felelősen azt, hogy előkészítetlen lett volna?!” – a dobozok, tárgyak helye az Archívum épületén belül még nem teljesen volt rendezve, és emiatt a könyvtár épületében egyes munkások nem egyszer eltévesztették az emeletet, és ha azon a bizonyos emeleten lyukadtak ki, könnyen a kórház titokzatos D folyosóján találták magukat, ahonnan a már riasztott rendészek kezdetben udvariasan, később egyre gorombábban zavarták vissza őket az Archívumba, egyszóval nagy volt a felfordulás, az eső is eleredt, ami drámaivá tette egyes kényes objektumok utcai szállítását, és a puszta mennyiséget elnézve, amennyit az épületbe be kellett volna hordani, az volt az ember érzése – valószínűleg alaptalanul –, hogy ez képtelenség.
Az én dolgom a filmarchívumban a dobozokból kicsomagolt filmek rendszerezése lett volna, de elég hamar fölöslegesnek éreztem magam, mivel, mint minden ilyen esemény alkalmával, rengeteg vita folyt, és ebben a pillanatban teljesen reménytelennek látszott még az is, hogy az összes idehordott dolgot sikerüljön estig megnyugtatóan behordani – a Csatornázási Műveknél ugyan az igazgató, jó néhány felsőbb helyre megeresztett telefonnal elérte, hogy visszaföldeljék a frissen ásott árkokat, más mód nem lévén a kamionok megmozdítására, ez legalább siker volt, és a nagyvállalkozó, aki egyébként a könyvtár palotáját lényegében – bagóért – megvette az államtól, és az Archívum de facto gazdája lett, úgy tűnt, nem ismer lehetetlent, s mivel vele már korábbról ismertük egymást, még abból az időből, amikor még egyáltalán nem volt gazdag, sem vállalkozó, hanem egy kedves ismerős, egy alternatív színház szószátyár büfése, óhatatlan találkozásaink rossz szájízt hagytak mindkettőnkben: ő nyilván érezte, hogy én az ő mérhetetlen gazdagsága ellenére ugyanúgy lenézem, mint amikor még hozzám járt forgatókönyvírást tanulni, engem pedig zavart az az el nem hanyagolható tény, hogy ő nagyon is pontosan tudta, mit akar, és ehhez képest, bár elég tisztes tanácsadói pénzt fizetett nekem, valójában egyáltalán nem volt szükség az én szakértelmemre itt, és így azoknak az embereknek a hanyag eleganciájával, akik képesek akár saját anyagi érdekeiket is semmibe venni, ha a szellemi függetlenségükről van szó, szép óvatosan kicsempésztem magam ebből a hadműveletből. Pechemre, sőt, megdöbbenésemre, ezen manőverem közben épp a vállalkozóba futottam bele, ahogy lennie kell, bár hatfelé tárgyalt, két mobiltelefon is volt a kezében, de mindent pontosan érzékelt, és a találkozás pillanatában ugyan feltaláltam magam, és a kezemben levő videófilm dobozát felmutatva jeleztem, honnan jövök, de az arcán azonnal átfutó kesernyés, sőt gunyoros mosolyból pontosan láttam, hogy átlát rajtam, azonban ezernyi dolga lévén rám hagyta, és ment a maga útján tovább, én is, de megvallom őszintén, rossz érzések motoszkáltak a szívemben, és a legszívesebben visszafordultam volna. Egy barátom, akiről tudtam, hogy bolondja a lakberendezésnek, ott állt az egyik csodálatos üvegezett tölgyfából készült tárolókkal teli teremben, kikacsintott rám, erre odamentem hozzá, és amikor egy pillanatra egyedül maradtunk, a zsebéből előhúzott egy kis selyemdobozt, és megmutatta a benne levő, felbecsülhetetlen értékű zsebórát: “Megérdemlem”, mondta, “megdolgoztam érte”, és már jött is be a két fehérköpenyes orvos, úgy jöttek, mint két katonatiszt, valami obszcén tréfán röhögtek, vagy bármin, amit rajtuk kívül nem hallott, vagy ha hall, akkor sem érthetett volna senki más – én akkor már pár napja tudtam a két épületet összekötő befalazatlan átjáróról, rendszeres téma volt ez az előkészítő megbeszéléseken, nem csodálkoztam tehát azon, hogy itt ütköztem beléjük, és – mivel egy rendészt sem láttam a környéken – éppen figyelmeztetni akartam őket, hogy szerintem rossz helyen járnak, amikor az ügyeletes orvos, aki váltótársának, talán kissé sietve, mert már egy órája át kellett volna adnia az ügyeletet, éppen beszámolt a különböző érdekesebb esetekről és fejleményekről, meglehetősen gondterhelt arcot vágott, de érezhetően nem az esetek miatt volt gondterhelt, hiszen különösebb komplikáció egyiknél sem lépett föl az éjjel, hanem amiatt, mert nyilvánvalóan tudta, hogy a nemzetközi szaktekintélynek számító virtuóz sebészre, aki – pozíciója miatt ritkábban is járt be ügyeletre, szinte csak személyes passzióból, önkéntes alapon – a mai napon, az orvostudományon kívül fekvő okokból, meglehetősen nagy nehézségek várnak, de nem árulhatta el neki azt az apró, más számára talán elhanyagolhatónak tűnő körülményt, mivel én, a fiú is ott voltam, hogy zsidó nőt kell operálnia, ami kollégája számára a lehetetlenséggel volt egyenlő.
Nem lehet tudni, hogyan úszta meg idáig, talán csak a kiválóságának köszönhetően, s a beosztottja már eleve megértően, szinte részvéttel nézett rá, amit a másik az első pillanatban nem értett, és éppen most vették föl (illetve az egyik le, a másik föl) a fehér köpenyt, aztán a másik mégis visszavette, gondolván, hogy bemegy kollégájával a beteghez, édesanyámhoz, aki a folyosóvégi kis szobában – ez a véletlenek összjátéka, gondoltam, de csupán a két épület térbeli elhelyezkedése okozta a meglepetést –, az ágyban fekve, szundikálva várakozott már tegnap óta a híres sebészprofesszorra, aki most kérdőn nézett vissza kollégájára, mint aki megérezte, hogy elhallgat előle valami nagyon fontosat, de nem kérdezett azonnal rá, rutinosan fölvették a beteg adatait, amelyeket részben az eddig ügyeletben levő doktor, részben én diktáltam az operáló orvosnak, akit egyre jobban nyugtalanított a kolléga megértő pillantása, nem tudta értelmezni és mire vélni, de telik az idő, mégsem tölthetik ezzel az egész délelőttöt, de ettől a kimondatlanságtól valahogy lelassult a rovatok kitöltése, amit addig a kiváló sebész, aki szeretett mindent maga csinálni (a mellé beosztott ápolónők szinte könyörögtek neki, hadd töltsék ki ők a beteglapot, de az volt a filozófiája, hogy a gyógyítás már az ilyen kis részleteknél kezdődik, szerette saját kézírását a beteglapon olvasni, és már ilyenkor kezdett betegei világába “leereszkedni”, ahogyan mondta, mert az orvoslásban mint ahogy nem volt idegen tőle a legmodernebb technika, ugyanúgy az ősi módszereket is szívesen tanulmányozta és alkalmazta, inka és egyiptomi orvosi könyveket is tanulmányozott, nem csupán a görögöket vagy az indiaiakat, és ugyanolyan intenzív figyelemmel követte az archeológiai leleteket, amelyek valamilyen bronzkori orvosi szerszámot vagy esetet tártak föl, mint az indián törzsi varázslók gyógyitalainak összetételét), és már előre örült a rendkívül érdekes esetnek, szinte csorgott a nyála, mint aki alig várja, hogy az operáló terembe, vagy színházba, ahogyan az angolból való tükörfordítással kollégái idegeit borzolva a műtőt hívta, betolják a beteget, már csak egyetlen rovatot kellett kitölteni a kérdőív, vagyis a betegfelvételi lap alján, és a főorvos már készen is állt, hogy gyöngybetűivel kitöltse a rovatot, amikor csodálkozva észleli kollégája hallgatását, akinek most diktálnia kéne, és aki jelentős pillantást vet az addig alig észlelt fiúra a világhírű sebészprofesszor mellett, rám, és most, mint akiből kirobban a hallgatás felgyülemlett feszültsége, így szóltam – igen, anyám zsidó, Izraelben, akarom mondani Palesztinában született, Jeruzsálemben, és a világhírű sebészprofesszor, aki úgy érezte, tőrbe csalták, csapdába esett, a ceruzát (mert ceruzával szerette kitölteni a kérdőíveket) a magasba tartva, szinte bénultan, a nyakát, szemét szinte mozdítani sem tudva nézett előbb a kollégájára, aki már nem volt ügyeletben, és már régen hazament volna, ha nem kellett volna átadnia még ezt az ügyet a rendszeresen elkéső világhírű sebészprofesszornak, aki most, mint Hamlet, kezének ujjait finoman összegörbítve, két karját lassan leengedve, kimondhatatlan lassúsággal, mint aki kilépett az időből, néz körül: a beteg az ágyban, álláig húzva takaróját, gyermeki elfogulatlansággal várja a verdiktet, hogy még ma műtik-e, vagy csak pár nap múlva, az orvos, aki az előbb még szinte szívdobogást kapott attól, hogy milyen csodálatos életmentő műtétet hajt majd végre, és milyen nagyszerű publikáció lesz ebből, mintegy afölötti csalódásában, hogy a sors ettől megfosztotta, tátva maradt szájjal áll, némán és kimondhatatlan lassúsággal fordítja fejét újra a kollégája felé, de hang nem jön ki a torkán, csodálatos, hogy még mindig képes lassítani, pedig szinte már áll, mint egy kiterjesztett szárnyú sas a rét fölött, a döbbenettől csillogó szemmel –
Pigello
Kutatásaim során a firenzei Uffizi Galériába jutottam, ahol a nagynevű restaurátorral, Hubert Minottával (néha Minottinak írta a nevét valamilyen titokzatos okból) volt találkozásom, egy rejtélyes spanyolországi festmény ügyében, amelyik nemrég került elő egy ismert gyűjtő hagyatékából. A röntgenfelvétel tanúbizonysága szerint valódi Goya rejlett az értéktelen, bár ügyes Bougeureau-utánzat alatt, amelyikről azután kiderült, hogy valószínűleg mégsem utánzat (ez még nem volt biztos), hanem eredeti Bougeureau – nem volt rögtön világos, hogy a maga korában oly sikeres, erotikus képeket gyártó francia festő miért festett rá Goyára, adatokat erre vonatkozóan nem találtak, s a kép a szokásos, minden tulajdonoscserénél okmányokkal igazolt vándorutat tette meg az Uffizi röntgenmasinájáig, hamisítványnak tehát a szó igazi értelmében mégsem volt nevezhető, de épp emiatt fordultam Huberthez. Hubertet még Heidelbergből ismertem, ahol egy évig, amikor ösztöndíjas voltam ott, rendszeresen összejöttünk, és nagyokat vitatkoztunk Adornóról valamelyik diákkocsmában. Hubert már korábban is tudott a Bougeureau-képről, kételyeit hangoztatta egy szaklapban és most, a részleteken csámcsogva beszélt túlságosan is hosszan a nyolcvanévesen 1905-ben elhunyt francia festő pedofil hajlamairól, türelmetlenül hallgattam, míg az Uffizi restaurátor-műhelye felé haladtunk egy hosszú, és nem akármilyen festményekkel teli folyosón.
Szokása volt Hubertnak, hogy ha valami lényegeset akart mondani, órák hosszat szórakoztatott érdektelen, az ügy szempontjából nem oda tartozó anekdotákkal, amelyekről persze sejttette, hogy lényeges, tényleges közük van a kérdéshez, amit még – az esetek többségében – föl se tettem neki. “Bougeureau, the bugger!”,ezzel a felkiáltással fogadott. És utána elmesélt egy történetet, amit előző nap hallott egy fiútól, aki az utcán egy képet akart eladni neki. “Nem tudom, miből gondolta, hogy érdekelnek a festmények”, mondta kacéran, “de amikor alaposabban megnéztem a vásznat – este volt – egy utcai lámpa fényébe húzódtunk az Arno duzzasztógátja közelében, úgyhogy végig sistergett a fülemben a zubogó folyó hangja, láttam, hogy nagyon ügyes munka, egy Chirico nyomán, de nyilvánvaló másolat, amit a fiú nem is tagadott – nem vettem meg a képet, de meghívtam vacsorázni, mert láttam, milyen éhenkórász, hogy már napok óta nem evett meleg ételt, azt mondta, a vidéket járta, ez az utolsó kép, amit el kell adnia, mert ha nem tudja eladni, akkor a megbízója kirúgja. Nem is lett volna szabad a városban üzletelnie, hanem falvakban, a helyi kocsmában adta elő – mesélte – a vándort, a fiatal festőművészt, aki, hogy megéljen, mert saját képeit nem tudja eladni, más festők műveinek másolására fanyalodik, és ilyenkor, amikor bevallotta asztaltársainak, hogy a kép nem sajátja, hanem hamis, annak viszont nagyon is ügyes, és bizonyára jól mutat majd a kandalló fölött, rendszerint sikerült eladnia a képet, nagyon olcsón, legalábbis a vevő szerint. Valójában ő nemhogy festeni, de még rajzolni se tud, életében be nem tette a lábát egy múzeumba, a képeket egy spanyolországi központból kapja, ahol azt is megszabják, hogy mit viseljen, és miféle rajzeszközöket, meg ecseteket vigyen magával, hozzá a festőállvány, húsz százalékot tarthat meg a képek vételárából, és a szegény művészt kell alakítania, a vicc az, hogy nem is a kép hamis, hanem ő: a tudatlan vevők elégedettek, hogy támogattak egy fiatal művészt, még meg is etetik, meghívják magukhoz, holott ő nem művész, ő maga a hamisítvány.”
Nem is tudom, hogyan kerültünk a nagyszerű flamand festő, Hugo van der Goes Portinari oltára elé, ahol Hubert, mintegy mellékesen, felhívta a figyelmemet Tommaso Portinarinak, a kép megrendelőjének legkisebb fiára, Pigellóra, aki ott térdepelt, vörös bársonyujjú fekete ruhában, imára összefont ujjacskákkal apja háta mögött, apja védőszentjének, a kezében lándzsát tartó Szent Tamásnak meztelen lábfeje fölött – a művész kissé csapzott vörhenyes hajfürtöket festett Pigello sápadt homokába, két kis kezét is a többieknél lazábban, játékosan, szinte az ölébe ejtve fűzi össze.
– Nézd meg ezt a riadtan néző csapzott kisfiút.
– Én nem látom csapzottnak.
– Pedig az. Elég, ha elolvasod Gaspard Ofhuys testvér feljegyzéseit, melyben Hugo van der Goes utolsó, kolostorban töltött éveiről tudósít, ahol is a festő súlyos melankolikus rohamokban szenvedett…
– De mi köze ennek Goyához? – vetettem közbe türelmetlenül, mert úgy véltem, Hubert már éppen kimerítette a mellébeszélés-készletét, időnként oda kellett csördíteni az ostorral, ha az ember azt akarta, hogy a tárgyra térjen.
– Várd ki a végét. A kisfiú csapzott. A neve Pigello. A négy gyermek közül, mely a házaspárnak született, ez a kísértetiesen sápadt, vörösesszőke fiúcska volt a harmadik. Nagybátyja után kapta a Pigello nevet. A nagybátyja után, aki a Portinari kápolnát építtette. A negyedik, immáron örökre láthatatlan gyermek, Guido, már a kép keletkezése után született. A túloldalon Portinari ifjú hitvese, Maria Baroncelli, a dúsgazdag brugge-i kereskedőcsalád leánya látható, akit 15 évesen adtak hozzá a nálánál 27 évvel idősebb Portinarihoz, és láthatóan ismét terhes…
– Nem látom, hogy terhes volna.
– Mert nincs hozzá szemed. Nem a fűzőbe kötött derekán, hanem az arcán ütközik ki. Nos, ez a Pigello, és most jól figyelj, az egyedüli a családban – ha nem számítjuk a még meg nem született negyedik testvért –, akinek nincs védőszentje a képen.
– Tényleg – mondtam, és közelebb hajoltam a képhez. – Ez eddig föl se tűnt. Számít ez? Nem olyan nagy tragédia. A kompozíciót csak nem rúghatta föl a festő, örüljön ez a Pigello, avagy Maria, avagy Tommaso, hogy van der Goes egyáltalán hajlandó volt ezt a kis vakarcsot ráfesteni a képre.
– Még egy pillanatig várj – mondta Hubert –, elhamarkodott következtetéseket oly hamar levonni kész barátom. Tudsz szent Pigellóról, tudsz ilyen nevű mártírról, védőszentről?
– Ismereteim végesek, nem vagyok otthonos a szentek tudományában, de bizonyára létezett ilyen nevű szent is.
– Nos, elárulom neked, nincs ilyen nevű védőszent. Igaz, használhatták volna erre a célra a fiúcska középső nevét, az Aloysiust is, de itt valóban életbe lép az előző, akkor még nyilvánvalóan hebe-hurgya és oktalan érved, miszerint végtére a festő nem rughatta föl a kompozíciót…
– Na ugye!
– Korán diadalmaskodsz, kis barátom.
Beletörődtem, hogy addig nem jutunk el Goyához, amíg el nem mond mindent erről a Pigellóról.
– Folytasd. Nem megyünk le a kávézóba?
– Nem. Nézd a képet. A rendkívül sikeres Tommaso Portinari önfejű és hiú férfiú volt, Merész Károly, burgundi herceg udvarában elnyerte a titkos tanácsosi címet, ami amúgy lópikulát sem ért, mert Merész Károly nyakló nélkül osztogatta rangkóros barátainak, s ő nyilván azért nyerte el, mert a herceg fényűző életmódjához hatalmas, biztosítékok nélküli kölcsönökkel járult hozzá, gyakran szóbeli megállapodások alapján, lévén a Mediciek brugge-i fiókvezetője, aki (és ebben egyedül állt az európai nagyvárosokban működő fiókvezetők között), kiharcolta (számos Medici elhunyt közben) a teljes döntési szabadságot magának, valamint nagyon magas, 30 százalékos részesedést is. Ám Merész Károly súlyos vereséget szenvedett a svájciak gyalogos pásztorokból és rongyos parasztokból álló seregétől Grandson mellett, Murtennél pedig ugyanezek az éhenkórász gyalogosok hatalmas zsákmányra tettek szert, amikor kirabolták a herceg kincstárát, s ráadásul a herceg 1477. január 5-én elesett –
– Oké.
– Ne türelmetlenkedj.
– Nem türelmetlenkedem.
– De türelmetlenkedsz. Nos, ekkor ugyebár a Mediciek brugge-i fiókja is csődbe ment, és Lorenzo Firenzében hülye lett volna magára vállalni a csökött fejű, felkapaszkodott, már addig is túl sok kockázatot vállalo Tommaso által felhalmozott adósságokat. És itt kezdődik a történetünk – – –
– Értem.
– Dehogy érted. A Portinari család ingázni kezd Brugge és Firenze között, Tommasónak minden ügyességére szüksége van, hogy kijátssza könyörtelen hitelezőit, mert bár ő maga nagyvonalú volt, amikor Merész Károly kért tőle, de ezt a pénzt, olykor horribilis kamatok mellett, más hitelezőktől kölcsönözte, és ráadásul – mintha csak a végzetet akarná kihívni maga ellen – nem sokkal a murteni csata előtt egész vagyonát kockára tette (hozzáteszem, 500 százalékos haszon reményében) három Guyana felé induló hajón, amelyek a hírek szerint mind odavesztek egy tengeri viharban, vagy, ami ugyanaz, kalóztámadásnak estek áldozatul.
– Goya?
– Egy pillanat. Átugrok másfél évtizedet. Tommaso, akit utoljára a lándzsáját tartó Szt. Tamás árnyékában láttunk, egy pestisjárvány áldozata lett, mondhatni átdöfte őt a járvány lándzsája; felesége, Maria, aki negyedik gyermekét iszonyatosan hosszú vajúdás után hozta napvilágra, belehalt, mindössze huszonöt évesen, az ötödik, halvaszületett gyermek világrahozatalába; Marghareta, a kép jobbszélén, aki mögött Szt Margit éppen eltapossa a sárkányt, egy lánykereskedő áldozatául esett, aki Észak-Afrikába hurcolta, sorsáról nem tudunk többet. A harmadik gyermek, a legnagyobb fiú, Antonio, akit Szt Antal vigyáz, csengővel és rózsafüzérrel, jól indult neki az életnek nevezett nagy kalandnak, az apja sikerrel játszotta át néhány Padua környéki birtokát elsőszülött gyermekének, aki, vesztére, halálos szerelemre lobbant a paduai főbíró felesége iránt, megszöktette, és Portugáliában nyoma veszett – valószínűleg meggyilkolták, mert az asszony utóbb visszakerült Páduába, és sorsáról csak annyit tudunk, hogy egy zárdában tengette hátralévő napjait, kezében csengettyűvel, amit nem volt hajlandó letenni (a főbíró a feleségét halottnak nyilváníttatta és újraházasodott).
– És Pigello?
– Na végre. Most kérdezted a legokosabbat. Pigellóról, a szerencsés Pigellóról semmit sem tudunk.
– Tessék?
– Huszonhárom évvel a fent említett események után Rómában felbukkant egy illető, akiről azt rebesgették, hogy ő az átok sújtotta Portinari-család harmadik gyermeke, de ezt senki nem tudta bizonyítani, és, mit tesz isten, X. Leó bizalmasként látjuk viszont, még az isteni Raffello festményén is szerepel, ezúttal Luigi de’ Rossi néven, ott áll a pápa mögött – arcvonásai megdöbbentő hasonlóságot mutatnak a Portinari-oltár kisfiúéival – ima helyett most a pápai trónus háttámláját markolja két kezével, s a trónust díszítő aranygömb fölül néz ránk okos, sokat látott tekintete: az aranygömbben a pápai palota bezárt ablaka tükröződik, és egy rendkívüli erejű, titokzatos fényforrás. Hogy valóban ő volt Pigello Aloysius Portinari, az csak a Vatikán irattárában nemrég fölfedezett – több száz évre titkosított – dokumentumokból derült ki egyértelműen, ugyanis a gyóntatójának, halálos ágyán, az állítólagos Luigi de’ Rossi megvallotta bűnét, elmondta, mi módon jutott új nevéhez és rangjához, de ez egy másik történet, valamint, egyebek mellett azt állította, hogy akarata ellenére ő kergette az őrületbe Hugo van der Goest, aki élete utolsó napjait frater conversusként vezekelve a Brüsszel melletti Roode kolostorban töltötte. A történettel szemben kétségeit el nem titkoló gyóntató előtt – aki rendkívül művelt ember lehetett – olyan tényeket fedett föl, amelyek minden kétséget kizáróan alátámasztották szavai igazságát, és elmesélt még egyebeket is, olyannyira, hogy nemsokára a gyóntató kérésére Pigello szentté avatási eljárását is kezdeményezték, de ez az eljárás később elakadt. Mivel van der Goes nagy közkedveltségnek örvendett csodálatos festményei miatt, a főapát mindent elkövetett, hogy kigyógyítsa fekete melankóliájából, például zenészeket fizetett, mert hitt a zene gyógyító erejében, de Hugo van der Goes, aki egy Kölnbe tett zarándokút során váratlanul leszállt a lováról – a többiek gyalog mentek –, és lélekszakadva kiáltozni kezdett, miszerint ő egy örökös kárhozatra ítélt elveszett lélek, és kárt akart tenni önmagában, be akart ugrani egy szakadékba, úgy hogy le kellett fogni, és a kis csapat haladéktalanul visszatért Brüsszelbe. Senki nem értette a hirtelen kitört elmeháborodottság okát, azt, hogy az ördög szállta volna meg, senki nem merte kiejteni a száján, hiszen a jámbor van der Goesnak igencsak magasrangú barátai voltak, akik rendszeresen látogatták a kolostorban, ilyenkor iszogattak és eszegettek is, amit a többi, kényszerűen koplaló barát nem nézett jó szemmel. Ofhuys egy kisfiúról is beszámol, ennek akkoriban nem tulajdonítottak jelentőséget, úgy gondolták, a festő lázálmában félrebeszél, egy kisfiúról, aki esténként megjelent volna a cellájában és egy friss cipót nyújtott neki, amelyik, amint a festő hozzáért ujjával, hogy törjön belőle, ocsmány, nyákosan vonagló viziszörnnyé változott.
– Értem.
– Mit értesz?
– Pigello.
– Semmit nem értesz. Na, gyere.
És türelmetlen léptekkel elindult, átvágott a termen, ott hagyott a kép előtt, amelyen Pigello, a csapzott hajú kisfiú játékosan fonta össze ujjait, mintha imádkozott volna.
– Gyere már – kiáltott rám Hubert –, nem érünk rá!
Kafka fizetésemelést, Werfel bocsánatot kér
Franz Kafka 1912. december 6-áról 7-ére virradó éjjel (de valószínűleg egy nappal korábban) azt írja levelében Felice Bauernak: “Sírjál, Drágaságom, sírjál, most van itt a sírás ideje! Nemrégiben meghalt a kis történetem hőse. Ha vigasztal, elmondom, hogy elég nyugodtan és mindenkivel megbékélve hunyt el. Maga a történet még nincs teljesen befejezve, de most igazán nincs kedvem hozzá és holnapra hagyom a befejezését. Nagyon késő is van már, és elég sokat kellett dolgoznom is, hogy behozzam a tegnapi késedelmet. Kár, hogy a történet némely helyén világosan megmutatkoznak a fáradt pillanataim meg egyéb zavaró körülmények és nem odaillő gondok, ha ez nincs, tisztább lenne a kidolgozás, ez kivált a szelídebb lapokon látható. Örökké furdal ez az érzés; én magam azzal a teremtő erővel, amelyet, függetlenül attól, hogy milyen nagy és tartós, itt érzek magamban, világosabb, hatásosabb, rendezettebb munkát hoztam volna létre, ha kedvezőbbek az életkörülményeim. Ezt az érzést semmiféle észérv nem képes elhallgattatni, noha persze csakis az észnek van igaza, amikor azt mondja, hogy a valóságos körülményeken kívül másfélék nem léteznek s így másfélékkel számolni sem lehet. Akárhogy is, holnap remélhetőleg befejezem a történetem, holnapután után pedig rávetem magam ismét a regényemre.” A “kis történet”, amelyet Kafka Felicének említ az Átváltozás volt, Gregor Samsa története, a regény viszont, amiről beszél, s amit éppen félretett, az Elkallódottak, amelynek első fejezete később A fűtő címen jelent meg (utóbb Max Brod Amerika címen adta ki a további fejezetekkel kiegészített befejezetlen kéziratot), és ezt a regényt, a “kis történet”, az Átváltozás miatt szakította félbe. Az ötletről 1912. november 17-én, vasárnap ír először Felice Bauernak (“Egyébként ma még valószínűleg írok majd Neked, noha még sok a szaladgálnivalóm, s meg kell írnom egy kis történetet is, amely az ágybeli nyomorúságomban ötlött fel bennem, és legbelül nem hagy nyugodni”)[1], magyarán, az ötlettől a megvalósulásig alig három hét telt el, ezt a remekművet, mint egy Herkules, Kafka potom három hét alatt írta meg. És közben bejárt dolgozni.
Öt nappal az Átváltozás befejezése után, tehát 1912. december 11-én viszont már egy másik történeten dolgozik: egy rendkívül hosszú és alapos levelet körmöl munkahelyének, a prágai Munkás Balesetbiztosító Intézetnek (Arbeiter-Unfall-Versicherungs-Anstalt – AUVA) címezve, amelyben “legtisztelettelibb alulírott”-ként fizetésemelésért és előléptetésért folyamodik. Erről másnap, december 12-én így számol be Felicének: “Drágám, különböző okokból nem írtam ma napközben egy sort sem. Volt egypár megírandó levél, egy hivatalos kérvény, készülődni kellett arra az ostoba leitmeritzi utazásra” (itt egy bírósági tárgyaláson kellett a Munkás Balesetbiztosító Intézetet képviselnie), “aztán meg csak este 7 után kerültem ágyba…”
A fizetésemelésért és előléptetésért folyamodó levél sikeres volt: 1913. március 8-án Kafkát fogalmazóból titkárhelyettessé léptették elő, éves alapfizetését 2350 koronáról 3600-ra emelték. Gregor Samsa ugyan “nyugodtan és mindenkivel megbékélve hunyt el”, de Dr. Franz Kafka megtalálta a megfelelő és cáfolhatatlan érveket a fizetési osztályban való ugrásra és egyúttal az előléptetésére, és teljes diadalt arat, mivel tökéletesen tisztában volt a saját értékével. Főnökei nagy becsben tartották, értékelték a humorát, bonyolult ügyekben a tanácsát kérték, megbocsátották a szeszélyeit, azt is elnézték neki, ha alkalomadtán, mint az Ítélet megírásának reggelén (az Ítéletet egy éjszaka alatt, az 1912. szeptember 23-ra virradó éjjelen, este 10-től reggel 6-ig írta meg) csak egy levélkét küldött be a hivatalba, és kimentette magát. Ama kényes és bonyolult jogi ügyben tett egynapos leitmeritzi szolgálati, végeredményben Gregor Samsa-inak bizonyuló utazás is munkahelyi megbízhatóságáról tanúskodik. Leitmeritzben, önhibáján kívül, nem járt különösebb sikerrel, és így ír erről egy valóságos novellát Felicének 1912. december 9-éről 10-re virradóra: “…Az utazásban csak az vigasztal, hogy az Intézet számára is tökéletesen haszontalan volt, hogy közben persze engem is tönkretett, az más kérdés… Az történt ugyanis, hogy 3 nappal előbb meghatározatlan időre elhalasztották azt a tárgyalást, amelyen képviselnem kellett volna az intézetet, de a bírósági iroda – valami tévedés folytán – elmulasztotta értesíteni erről az Intézetünket. Ha jól belegondol az ember, van ennek valami rejtett értelme: rohanok el hazulról, szinte éjjel van még, megyek az utcákon a kellemes hidegben – el a már kivilágított, noha még elfüggönyözött kávézó, a Kék Csillag előtt, hiába ácsingózik már megint valaki befelé, csak nem néz ki az utcára senki –, azután a vonatban folytatom az éjjeli kirándulást, szunyókáló urak között, téveteg tudatukból, ha szunyókálnak is, futja még annyira, hogy a fűtést, amit hidegre állítottam, almukból ocsúdva mindig visszafordítsák melegre, s tovább hevítsék a már amúgyis túlhevített fülkét…” Aztán, amikor egy nappal később hazaérkezik, fogja magát, leül az asztalához és megírja a kérvényt főnökeinek, benne az összehasonlító táblázatokkal és a bombabiztos érveléssel. A levélből nyilvánvalóvá válik nemcsak az, hogy mennyire felkészült szakember volt Dr. Kafka, hanem miközben belehallgatunk az Osztrák–Magyar Monarchia kandallótűzként pattogva duruzsoló hivatali nyelvezetébe, amelyet Kafka láthatóan anyanyelvi szinten művel, azt is kiérezhetjük belőle, mennyire élvezte a munkáját, s hogy nem csupán a saját, de kollégái érdekeit is képviselni tudta, s hogy igenis megtalálta benne a maga helyét.
Tekintetes Igazgatóság!
A legtisztelettelibb alulírott bátorkodik a tekintetes Igazgatóság elé terjeszteni fizetési- és beosztási helyzetének rendezésére vonatkozó legalázatosabb beadványát, amelyben az itt következő indokok jóakaratú figyelembevételét kérelmezi:
Vitathatatlan, hogy a már évek hosszú sora óta folyó, az életfenntartásra vonatkozó valamennyi tekintetbe veendő tényező drágulása mostanra olyan szintet ért el, amely mindenkit a lehető legérzékenyebben sújt. Ez a tény nem maradt rejtve a tekintetes Igazgatóság előtt sem, amely – legutóbb és különösen az 1910-es és 1911-es években – az Intézet alkalmazottai nagy csoportjai fizetésének tekintetében teljeskörű újraszabályozást vezetett be. Ez a szabályozás, amely kielégítette a tekintetbe vett hivatalnoki kör legégetőbb szükségleteit, nem csupán a szó legszűkebb értelmében vett hivatalnokságot, azaz mindazon személyeket érintette, akiknek szolgálati gyakorlatában jelenleg a középiskolai elővégzettség követelmény, hanem ez a szabályozás a teljeskörű irodai személyzet mindazon férfi és női alkalmazottait, sőt, a szolgákat is számba vette, akik az általánosan uralkodó, elviselhetetlenné váló drágulásviszonyoknak ki voltak téve.
Az igazgatósági határozat: a lakhatási illetmény 30%-ról 40%-ra emelése, illetve a plafonösszeg 1400 koronáról 1600-ra emelése, valamint a drágulási pótléknak illetve a lakhatási illetménynek az alapfizetés 10%-áról 15%-ra emelése a középiskolai végzettségű intézményi alkalmazottak nagy csoportján kívül vonatkozott a fogalmazósági hivatalnokokra (igazgatókra, titkárokra és fogalmazókra) valamint az igazgatóság tagjaira, akik három kivétellel a hivatalnokok általános fizetési sémájába vannak besorolva. Mindazonáltal egy ilyen átfogó fizetési szabályozás az intézményi hivatalnokok éppen említett kivételes csoportjait, amelyek a középiskolai végzettségű hivatalnoki körtől egyrészt magasabb (leggyakrabban főiskolai) előképzettségük, de ugyanakkor az Intézetben folytatott nagyobb hozzáértést kívánó és nagyobb felelőséggel járó tevékenységük különböztet meg, nem elégíthette ki teljesen, mert a pusztán a középiskolai végzettségű hivatalnokokéval azonos mértékű fizetésrendezés jövedelmük szintjét érdemtelenül a fent nevezett hivatalnoki csoport közelébe süllyesztette, és ily módon a szabályozás előtt fennálló jövedelmi különbséget igazságtalanul csökkentette. E szempontot a tekintetes Igazgatóság mérlegelte, amennyiben a fogalmazósági hivatalnokok jövedelmét, habár a fogalmazók kivételével (tehát csupán az igazgatók és titkárok tekintetében), valamint az elnökségét is a fent jelzett mértéken túl, egy rendkívüli aktussal szabályozta.
Az Intézet fogalmazói a fizetések eme szabályozásakor, amely az életfenntartáshoz szükséges valamennyi tényező drágulásának elkerülhetetlen következménye volt, üres kézzel távoztak, holott éppen az igazgatósági hivatalnokok eme csoportjának lett volna a legradikálisabb fizetésrendezésre szüksége, ha fizetéseiket helyes és igazságos viszonyba hozták volna egyrészt a középiskolai végzettségű hivatalnokokéval, másrészt a fogalmazósági beosztásban szolgálatot teljesítőkével, különös tekintettel a titkárokra. Egy ilyen mindent átható szabályozás legeslegelső követelménye az lett volna, hogy a fogalmazók jövedelmi szintjét arra a magasságra emelték volna, amelyet már ez a hivatalnoki csoport 1904-ben elért, és csupán ekkor volna ama hajdani szintre emelt fizetés a drágulás elismert tényének figyelembevételével a viszonyoknak megfelelő szabályozása lehetséges, mint ahogyan ez történt is a fogalmazósági hivatalnokokkal. Mert míg nevezetesen az összes többi intézményi alkalmazott fizetése évről évre a drágasággal azonos léptékben fokozatosan a dolog természetéből adódóan emelkedett, a fogalmazók jövedelmi szintje nem csupán, hogy nem emelkedett, hanem az összes többi hivatalnoki csoport jövedelmi helyzetének javulásával ellentétes arányban egyre mélyebbre süllyedt.
Mindeközben a fogalmazók alapfizetését az intézeti hivatalnokok fizetésének nagy bérrendezésekor nem emelték fel újra a már egy ízben az 1904-es évben elért szintre, arról nem beszélve, hogy maga ez a szint is a kor követelményeinek megfelelő reformra szorult volna a drágulás általános következményeinek figyelembevételével.
A legtisztelettelibb alulírott meg van győződve arról, hogy a tekintetes Igazgatóság nem zárkózik majd el az ezeket a tényeket kifejező, itt következő számok bizonyító ereje elől:
| A fogalmazók induló fizetésének tényleges fejlődése | Hogyan alakult volna a fogalmazók fizetése amennyiben az 1904. évi alapfizetés szintje megmarad – azaz minden szabályozás nélkül | ||||||||
| Év | Alapfizetés | Szálláspénz | Drágulási pótlék | Össz | Alapfizetés | Szálláspénz | Drágulási pótlék | Össz | |
| 1904 | 2000 | 600 | 2600 | 2000 | 600 | 2600 | |||
| 1910 | 1800 | 540 | 234 | 2574 | 2000 | 600 | 260 | 2860 | |
| 1912 | 1600 | 640 | 336 | 2576 | 2100 | 840 | 441 | 3381 | |
Ezzel szemben a középiskolai végzettségűek fizetése a következő módon emelkedett:
| Év | Kezdő alapfizetés | Szálláspénz | Drágulási pótlék | Kezdő összfizetés |
| 1900. XI. 1. előtt | 1600 | (20%) 320 | 0 | 1920 |
| 1900. XI. 1-től | 1600 | (30%) 480 | 0 | 2080 |
| 1906. I. 1-től | 1600 | (30%) 480 | (10%) 208 | 2288 |
| 1911. XI. 1-től | 1600 | (40%) 640 | (15%) 336 | 2576 |
Ezenkívül a hivatalnokok 1906-tól harmadévi pótlékot kaptak, szemben az eddigi negyedévivel, 1910-től az egyes fizetési lépcsőket 50 K-val kiegészítették, ami a fentebbi táblázatból nem látszik.
Egy középiskolai fokozattal rendelkező hivatalnok és egy fogalmazó fizetésének szembeállítása:
| Év | Kezdő alapfizetés | Kezdő összfizetés | ||
| hivatalnok | fogalmazó | hivatalnok | fogalmazó | |
| 1904 | 1600 | 2000 | 2080 | 2600 |
| 1910 | 1600 | 1800 | 2288 | 2574 |
| 1912 | 1600 | 1600 | 2576 | 2576 |
A középiskolai végzettséggel rendelkező hivatalnok jövedelmének növekedése, illetve a fogalmazó jövedelmének csökkenése százalékban kifejezve:
| Év | Kezdő alapfizetés | Kezdő összfizetés | ||
| emelkedés | süllyedés | emelkedés | süllyedés | |
| hivatalnok | fogalmazó | hivatalnok | fogalmazó | |
| 1910 szemben 1914-gyel | +0 | –10% | +10 | –1% |
| 1914 szemben 1910-zel | +0 | –20% | +20 | –1% |
Miáltal, mint ezek a számok világosan bizonyítják, a fogalmazó, aki általában – még az elismerten kedvezőtlen állami szolgálatban is – legalább a X. rangosztályba van sorolva, az Intézetben a pusztán középiskolai végzettséggel rendelkező hivatalnok szintjére, azaz a XI. rangosztályba van lenyomva.
Még szembetűnőbb a legtisztelettelibb alulírott és közeli kollégáinak semmivel sem igazolható rossz helyzete a fizetés tekintetében, ha azt mérlegeljük, hogy az Intézet a pusztán középiskolai végzettségű megbízott hivatalnokokat 2400 illetve 2800 koronás kezdőfizetéssel veszi föl, azaz olyan fizetéssel, amelyet az állami szolgálatban csak a X. rangosztályban, és azt is csak számos, e rangosztály alatt eltöltött szolgálati év után érne el, miközben az ehhez tartozó előzetes gyakorlat ebben az összehasonlításban egyáltalán nem játszik szerepet, hiszen a fogalmazónak is, hacsak nem tud felmutatni az Intézeten kívül folytatott előzetes gyakorlatot, fogalmazóvá történő kinevezése előtt hosszabb gyakorlatot kell végeznie az Intézeten belül.
De amennyire kedvezőtlen az összehasonlítás a többiek fizetésének viszonylatában az Intézeten belül, legalább annyira kedvezőtlen legtisztelettelibb alulírott anyagi helyzete, ha fizetését más közintézményben álló fogalmazóéval vagy a testvérintézményekben dolgozókéval vetjük össze. A viszonyok tekintetében közintézmény gyanánt a legközelebbi összehasonlításként adódnak a Királyi Cseh Országos Bizottmánynál és intézményeinél tapasztalható viszonyok, mert ez a hatóság egyrészt ugyancsak közszolgálati, másrészt székhelye és hatósugara is ugyanaz, mint az Intézeté. A cs. és k. Helytartóság jelenleg éppen azért nem jön tekintetbe, mivel – mint a kormány nyilvánosan is elismerte – az állami hivatalnokok jövedelme a fennálló drágulási viszonyoknak nem felelnek meg és a szolgálati gyakorlatra és a időbeli előrejutásra vonatkozó törvényt, amely többek között az állami hivatalnokok fizetését is újra kívánja rendezni, még nem fogadták el.
| Év | A fogalmazó kezdő alapfizetése | A fogalmazó kezdő összfizetése | ||
| a Bizottmánynál | az Intézetben | a Bizottmánynál | az Intézetben | |
| 1910 | 2400 | 1800 | 3120 | 2574 |
| 20%-os emelkedés | 10%-os csökkenés | 20%-os emelkedés | 0%-os emelkedés | |
| 1912 | 3000 | 1600 | 3900 | 2576 |
Fogalmazóként eltöltött három szolgálati év után a következőképpen néz ki a helyzet:
| Szolgálat | Alapfizetés | Összfizetés | Cím |
| Bizottmány | 3600 | 4680 | titkárhelyettes |
| Intézet | 2350 | 3783 | fogalmazó |
Az ennek megfelelő fizetési viszonylatok tekintetében, azon testvérintézményekben, amelyek rendelkezésre bocsátották az erre vonatkozó adatokat a következő kép rajzolódik ki:
A balesetbiztosítónál dolgozó fogalmazó minimálbére
| Alapfizetés | Negyedévi pótlék ill. aktívum | Állandó drágulási hozzájárulás | Összesen | |
| Graz | 2200 | 768 | 260 + –300 | 3528 |
| Brünn | 2400 | 720 | 360 | 3480 |
| Salzburg | 2200 | 960 | 300 | 3460 |
| Prága | 1600 | 640 | 336 | 2576 |
A brünni kollégák ezen kívül 200 illetve 150 koronás pótlékot kapnak évente (tehát egészében véve 3680 illetve 3630 koronát). 1913. I. 1-jétől a brünni Intézetben olyan általános fizetési szabályok lépnek életbe, amelyet itt nem vettünk tekintetbe.
A szolgálati idő előrehaladtával a következő kép rajzolódik ki:
| Évek száma | Alapfizetés | Negyedévi pótlék ill. aktívum | Drágulási hozzájárulás | Össz fizetés | Cím | |
| Graz | 3 | 2800 | 960 | 280 +300 | 4340 | Biztos |
| Salzburg | 3 | 2800 | 1200 | 300 | 4300 | Biztos |
| Brünn | 1 | 2800 | 840 | 420 | 4060 | Titkárhelyettes |
| Prága | majdnem 3 | 2350 | 940 | 493 | 3783 | Még mindig fogalmazó |
Az eltérés a legalacsonyabb prágai fogalmazói fizetés és a legmagasabb grazi fizetés között majdnem 1000 koronát tesz ki. Az utolsó táblázatból kiviláglik, hogy az eltérés 3 szolgálati év után – a brünni Intézet ragyogó viszonyaitól most egészen eltekintve – még mindig 600 korona.
A következőkben a legtisztelettelibb alulírott a fogalmazósági hivatalnokok és a legkülönbözőbb beosztásban dolgozó középfokú végzettségűek legalacsonyabb alapfizetésének eltéréseire igyekszik rámutatni:
| Szolgálat fajtája | Középiskolai végzettségű hivatalnok | Fogalmazósági hivatalnok | Eltérés | |
| koronában | %-ban | |||
| Állami szolgálat | 1600 | 2200 | 600 | 37,5% |
| Bizottmány | 2000 | 3000 | 1000 | 50% |
| Jelzáloghitelbank | 1800 | 3000 | 1200 | 66,66% |
| Balesetbiztosítási Intézet, Prága | 1600 | 1600 | 0 | 0% |
A fentebb ábrázolt viszonyok következtében a legtisztelettelibb alulírott jelentős gazdasági hátrányt szenvedett, amelyet a múlt tekintetében többé nem, de a jövőt illetően pusztán egy valóban átfogó, minden fentebb elővezetett mértékadó mozzanatot figyelembe vevő szabályozással lehet megszüntetni.
A legtisztelettelibb alulírott azt a tiszteletteljes kérést terjeszti elő, hogy a tekintetes Igazgatóság oly módon hajtsa végre alulírott fizetési és rangviszonyainak átfogó szabályozását, amely által mindkét említett irányban a legtisztelettelibb alulírott és legszorosabb kollégái számára a Királyi Cseh Országos Bizottmányéhoz hasonló viszonyokat teremt. Kéri, hogy a hasonló viszonyok megteremtése során az alapfizetést tekintsék mértékadónak, mert csupán ez különbözteti meg a hivatalnokokat rang és jelleg szerint, míg az úgynevezett mellékhozzájárulások, amelyek relatív értelemben minden egyes hivatalnok esetében ugyanolyan magasak, pusztán csak arra valók, hogy az alapfizetést a drágulási viszonyokra való tekintettel időről-időre kiegyenlítsék. A Kir. Cseh Országos Bizottmánynál a fogalmazóságon dolgozó fogalmazót 3 szolgálati év után léptetik elő titkárhelyettessé, 3600 korona alapfizetéssel. Ennek megfelelően a legtisztelettelibb alulírott azzal a kéréssel hozakodik elő, hogy a legtekintetesebb Igazgatóság őt az intézeti fizetési séma III. rangosztályának I. fizetési fokozatába (3600 korona) helyezze át, valamint titkárhelyettesi illetve biztosi kinevezését (amint az a grazi és salzburgi testvérintézményekben történik) a legjóságosabban foganatosítsa.
Prága, 1912. december 11-én
Dr. Franz Kafka az Intézet fogalmazója”
Egy évvel a fenti és oly hatékony Kafka-levél előtt, 1911. december 18-án Kafka a következőket írta egy másik Franzról a naplójába: “Gyűlölöm W.-t, nem azért, mert irigylem, de irigylem is. Egészséges, fiatal és gazdag, én minden téren más vagyok. Azonkívül korán és könnyen, zenei érzékkel, igen jó dolgokat írt, a legboldogabb élet van mögötte és előtte, én meg olyan súlyokkal dolgozom, amelyektől nem tudok megszabadulni, és a zenétől teljesen elszakadtam.” Majd december 23-án ezt: “Werfel költeményeitől tegnap egész délelőtt mintha gőz árasztotta volna el a fejemet. Egy pillanatig attól féltem, hogy a lelkesedés megállíthatatlanul el fog ragadni az eszeveszettségig.” Willy Haas visszaemlékezéseiből tudjuk, hogy a csodálat kezdetben korántsem volt kölcsönös. “Max Brod felolvasott egy vázlatot Kafkától, még egyet és aztán egy harmadikat. Werfel és én csodálkozva néztünk egymásra. Aztán Werfel, meglehetősen felindulva így szólt: ’Ez sohasem lépi át Bodenbachot.’ – Bodenbach volt akkoriban a határállomás Csehország és a Birodalmi Németország között. Max Brod vállát megrántva, keserű és néma felháborodással tette el a kéziratot. Többet nem beszéltünk róla.” (Die Welt, 2008. június 28.) Aztán eljött az igazság pillanata: a Kafkával szembeni előítéleteit őrző Werfel, aki csak annyit hallott az Átváltozásról, hogy valaki rovarrá változik benne, és baráti körben már csúfolta is Kafkát a gyengécske ötletért, hosszas habozás után elolvasta Kafka elbeszélését. És egy évvel Kafka méltán sikeres kérvénye, illetve az Átváltozás megírása után, 1913. november 10-én, a 23 éves Werfel a következő levelet küldi a 30 éves Kafkának:
Trebnitz, november 10.
Legkedvesebb Kafka.
El sem tudja képzelni, mennyire elzüllöttem, és így már abból is pontosan fölmérheti saját nagyságát és jelentőségét, hogy majdnem fél év után rá tudtam szánni magam az első levél megírására. Ugyanis végre elolvastam az Átváltozást, amelyről mások társaságában már előre fantáziáltam.
El sem tudom mondani Önnek, mennyire megrázott; mellesleg a magabiztosságom is kapott egy egészséges pofont, és (hálisten) most egész kicsinek érzem magam.
Kedves Kafka, Ön annyira tiszta, új, mindentől független és tökéletes, hogy valójában úgy kellene Önnel érintkezni, mintha már meghalt volna, és elnyerte volna a halhatatlanságot. Ilyesmit más élőnél nem érez az ember.
Amit Ön az utóbbi műveiben alkotott, arra még valóban nem volt példa semmilyen irodalomban, nevezetesen, hogy egy kerek, tulajdonképpen maximálisan valóságos történettel egy általános, érzéki, az egész emberiség szempontjából tragikus valamit ábrázol. De egészen ostobán fejezem ki magam.
Az Ön közelében minden embernek tudnia kell, hogy Önt nem szabad egyszerű embertársként kezelni.
Köszönöm Önnek a mély tiszteletet, amelyet érezhetek Ön iránt.
Szívből az Ön Franz Werfelje”