A szobában, a falon ferdén egy hatalmas plakát függött. Beleütközött az ember szeme. A plakáton felirat: OM MANI PADME HUM.¹ Valami tibeti mondás. Kérdeztem Dányától, mit jelent. Nem tudom, mondta, csak azt tudom, hogy ez egy igen szent és nagyon erős varázsige.

Nem emlékszem, hogy túl sok könyv lett volna nálunk, a szobánk túlságosan kicsi volt ehhez. De Dányának volt egy csomó okkultizmusról, jógáról, buddhizmusról szóló könyve, mindez nagyon érdekelte. Neki köszönhetem, hogy bennem is érdeklődés támadt az okkult dolgok iránt, bár akkor még nem túlságosan mély.

Amikor Dányával összeházasodtunk, azt mondta nekem:

– Nézd, nekem mindegy, te azonban szerintem jobban teszed, ha megtartod a lánykori nevedet. Olyan világot élünk, hogy ha közös nevünk lesz, utána az istennek se fogjuk tudni bebizonyítani, hogy te nem én vagyok. Bármi megtörténhet! Így meg neked mindig lesz majd kibúvód: “Tudtam róla és éppen ezért nem vettem föl a férjem nevét.” Szóval, a biztonságod érdekében jobb lesz, ha megtartod a Malics nevet… – Ez egy kicsit rosszul esett nekem akkor, azt hittem, nem akarja, hogy az ő nevét viseljem. De végső soron nekem is mindegy volt, úgyhogy belementem. Így maradtam meg leánykori nevemnél.

Jó pár év telt már el házasságkötésünk óta, mikor Dánya egyszer csak azzal állított be:

– Most nem érek rá, összeszedtem egy kis pénzt, rohanok jegyeket venni magunknak – holnapután nagy koncert lesz, amelyen Bach Máté-passióját adják elő. Még azt is mondta, hogy nem akarták engedélyezni a bemutatót, sem színházban, sem hangversenyteremben, nagy nehezen tudták csak elérni. Elképesztő opus. Krisztus halála. Márpedig ez nálunk be van tiltva. Úgyhogy nem lehet előadni. De egyetlenegyszer, a húsvét alkalmából mégis engedélyezték. Még arról is beszélt, hogy Bachnak ebben a művében nagy szerepe van a gyerekkórusnak, viszont ez volt az egyetlen dolog, a gyerekek részvétele az előadásban, amit kategorikusan megtiltottak.

Én addig nemigen hallgattam Bachot és nem értettem olyan jól a zenét, mint Dánya, de ő egyre azt hajtogatta:

– Meg fogod látni, lenyűgöző zene!

Ha jól emlékszem, a bemutató Húsvét második vagy harmadik napján lehetett. Mikor beléptünk a terembe, már egy gombostűt sem lehetett leejteni. Nem volt szabad ülőhely sehol, úgyhogy végigálltuk az egészet. A zsúfoltságtól és az izgatottságtól többen elájultak. Egymás mellett álltunk, szorosan összesimulva, a fal mellett, messze a színpadtól. Az érdeklődés elképesztő volt, hiszen mindenki tudta, hogy ez az egyetlen alkalom, amikor a Bach-passió hallható lesz. Dánya igyekezett felkészíteni, mindent elmagyarázott, és én nagyon elmélyülten hallgattam a zenét. Egyre azt figyelte az arcomon, hogyan hat rám. Egészen hihetetlen volt. Futkosott a hátamon a hideg. Az emberek összekulcsolták a kezüket és sírtak. Én is a könnyeimet törölgettem. Soha semmi hasonlóban nem volt részem sem azelőtt, sem azután. Három órán át álltunk, addig tartott a koncert. Sírtam, amikor elindultunk hazafelé, Dánya meg egyre csak nézett engem és azt kérdezte:

– Tényleg ennyire tetszett?

A legőszintébben mondhattam neki, hogy egész életemben semmi jobbat nem hallottam ennél.

– Örülök, hogy megértetted ennek a zenének a mélységét. Most majd kipihenheted kicsit magadat más, könnyebb darabokon. És még hozzátette: – Tudod, az igazat megvallva, volt bennem egy kis félsz, hogy nem fogsz mindent megérteni. Egészen nagyszerű, páratlan alkotás.

Dánya nagyon mélyen hívő ember volt, sokkal mélyebben hitt, mint ahogy azt akkor én el tudtam volna képzelni. (…)

Vasárnaponként a Fontankán, az Úttörő Palotában gyerekmatinékat rendeztek. Dánya is fel-fellépett ezekben a műsorokban, Marsak² protezsálta be őt. Egyszer én is elkísértem. A nézőtér zsúfolásig megtelt. Ahogy Dánya kiment a színpadra, kitört a téboly. A gyerekek üvöltözni kezdtek, nyüszítettek, tapsoltak, lábukkal dobogtak. Imádták őt. Bűvészmutatványokkal kezdte. Hirtelen egy játékpuska tűnt fel a kezében, fogalmam sincs honnan rázhatta elő, talán a zakója ujjából. Aztán színes gömböket húzott elő mindenhonnan: a gallérja mögül, a nadrágjából, a cipőjéből, az orrából… A gyerekek üvöltöttek a gyönyörűségtől, meg lehetett süketülni. “Még egyszer! Még!! Még!!!” Én csak néztem és csodálkoztam: a színpadon egy egészen más ember állt, mint akit ismertem. Dánya volt, meg nem is egészen Dánya. Tökéletesen átalakult. Aztán verseit kezdte felolvasni, olyanokat, mint az “Iván Ivánovics Szamovár”, a “Füllentő”, a “Futott Petyka a járdán, a járdán, sej de a járdán” és sok minden más. Az összes fellépő között neki volt a legnagyobb sikere. (…)

Egész életében nem szenvedhette a gyerekeket. Egyszerűen ki nem állhatta őket. Számára undok békák voltak, afféle szükségtelen kacat. A gyerekek iránt táplált ellenszenve olykor a gyűlöletig fokozódott. És aztán ez a gyűlölet csapódott ki abban, amit a gyerekeknek írt. Paradox módon, miközben gyűlölte őket, őrült sikere volt náluk. Fetrengtek a nevetéstől, amikor előttük lépett fel. Hogy akkor miért vállalta ezeket a fellépéseket? Tisztában volt vele, hogy vonzza a gyerekeket, és általában mindenkit, aki körülötte volt. Tudta, hogy úgy fognak viselkedni, ahogy ő akarja. Ezt mindig érezte. Megmagyarázhatatlan dolog ez: miközben gyűlölte a gyerekeket, remek dolgokat írt a számukra. Igazi paradoxon.

(…)

Bele volt szerelmesedve a német kultúrába, minden tetszett neki, ami német. Tökéletesen beszélt németül. Néha leültetett maga mellé, és németül verseket olvasott nekem. Goethét és másokat. Bár nem tudtam németül, élvezettel hallgattam őt, közben mindent le is fordított nekem. Emlékszem, milyen elragadtatással fordította le akkoriban Wilhelm Bush Plisch und Plum-ját. Otthon, az ő saját könyvtárában elég sok német nyelvű könyv volt, amiket állandóan forgatott.

Amikor hosszabb útra ment valahová, gyakran vitte magával a német nyelvű Bibliát, ez nélkülözhetetlen volt számára. Amennyire lenyűgözte minden német, annyira nem szenvedhette, ami francia. Sem a francia írókat, sem a nyelvet.

Egyszer Dányát megkereste az NKVD. Arra már nem emlékszem, idézést kapott-e vagy jöttek érte. Rettenetesen megijedt. Azt hitte, letartóztatják és lecsukják. De nemsokára visszatért és elmondta: csak arról faggatták, mi a trükkje annak a bűvészgolyós mutatványának. Annyira félt, mondta, hogy képtelen volt, megmutatni nekik, mert remegtek a kezei. Mindenesetre ezúttal a puszta kíváncsiság játszott szerepet abban, hogy behívták. Hát igen – kifürkészhetetlenek a Te útjaid, Oroszország-Anyácska!

Nagyon szerette a “Gólem”-et,³ ahogyan a zsidó gettó életét bemutatja, állandóan újraolvasta. Én is nekifutottam párszor, de mikor belemerültem volna az olvasásba, mindig megzavart valami, sehogy sem jutottam a végére. Hol a telefon szólalt meg, hol beállított hozzánk valaki, így aztán nem is olvastam el teljesen soha. Dánya számára a “Gólem” valamiért nagyon fontos volt. Sokat beszélt róla, folyton el akarta olvastatni velem. Amolyan szent tárgynak számított ez a könyv minálunk. Igaz, egyébként is az ilyen ködös-titokzatos, kicsit misztikus könyvekért lelkesedett.

Sok zsidó barátunk volt, főleg Dányának. A zsidók iránt valamilyen különös gyöngédséggel viseltetett és azok is vonzódtak hozzá. A Svarc- családnál⁴ igen gyakran voltunk vendégségben. Nyilván tisztában voltak vele, hogy mindig éhesek vagyunk, és igyekeztek etetni és jól tartani minket. Nagyon elégedettek voltak, amikor látták, milyen élvezettel tüntetjük el az asztalról mindazt, amit elénk tesznek. Éreztem, ők maguk ugyanis ennek még látszatát is kerülték, hogy minden módon segíteni próbálnak rajtunk. Nálunk a Svarcok csak egyszer-kétszer fordultak meg. Nem csoda: ők egészen másfajta életet éltek – kényelmesen berendezett lakás, szép otthon, a miénk meg bohémtanya. Egy beugróban aludtam, lábamnál a kutyánkkal. Az igazat megvallva még leültetni se volt hová a vendégeket. Nagyon hálásak voltunk nekik. Nemrégiben valaki felidézte nekem Dánya tréfás versikéjét, amit Natasa és Anton Svarcnak írt Natalia Boriszovna születésnapja alkalmából rögtönözve:

Vendégségbe mentünk részben

Részben-részben vagy egészben –

Házhoz érünk kéz a kézben

Nézzük: kész kinn. Nézzük: kész benn.

Nézzük de most már egészben:

Részben ház ez s nem ház részben.

Oldalazunk kéz a kézben

Így érve a házhoz közben.

Körbejárjuk hogy ne álljunk

Házon hogy kaput találjunk.

Itt egy kapu – a mi kapunk

Legjobb lesz ha bekopogunk.

Megnyitja a háziasszony

Megnyitja a házat s aszongy’:

“Ha kopogástok nem téves

Ma lettem huszonötéves.

Akkor kicsit elhallgattunk

Asztalhoz ültünk és faltunk –

Faltunk faltunk jó sokáig

Dicsőítve lakomáit

Ó e háznak s nemkülönben

Ház úrnőjének bokáit

Köszöntve őt elmenőben.

1940. augusztus 13. Sz-P-Vár

Előfordult, hogy Svarcék pénzzel is kisegítettek minket. Egyszer Dánya, amikor visszaadta a kölcsönt ezt a kis rigmust rögtönözte mellé:

Köszönöm a száz rubelt –

Szívem íme hálatelt,

És a hő vágy hogy megint

Láthassam Önt felhevít.

Az Ön Harmsza (már megint)

Egy nap megyek haza és látom, nincs otthon kenyér. Dánya megszólal:

– Majd én hozok kenyeret.

Azzal elment. Eltelik egy óra, két óra, három óra… Dánya sehol. Kezdtem izgulni. Csak nem történt baja? Bizonyos idő elteltével körbetelefonáltam az ismerőseinket. Sejtettem, hová mehetett. Hívom a számot – nem veszi föl senki. Kis idő múlva újból hívom. Végre aztán beleszól egy hang és azt mondja: kenyérért ment. Egy kicsit vártam, és még egyszer felhívtam a számot. Dánya vette fel a kagylót és csinos kis botrányt rendezett. Nagyon méregbe gurult. Üvöltözött, hogy semmi jogom ellenőrizni őt, követni minden lépését. Lecsapta a kagylót, csak úgy nyekkent.

Akkoriban én is nagyon feszült voltam, francia nyelvből kellett vizsgát tennem és képtelen voltam koncentrálni. Belefáradtam, hogy Dánya fűvel-fával megcsal, és eldöntöttem, hogy öngyilkos leszek, méghozzá úgy, mint Anna Karenina. (Nem tudom, érdemes-e ezt szóba hozni itt, nagyon lehangoló történet.)

Elmentem Carszkoje Szeloba, leültem a sínek mellé egy padra, és vártam a vonatot. Elhaladt az első vonat. Nem, gondolom magamban – inkább majd a következő alá vetem magam. Elmegy a második vonat is, én meg csak ülök és a távolodó szerelvény után bámulok: nem baj, majd a következő alá ugrom. Ülök tovább a padon összekuporodva, és várom a következőt. Így haladt el szépen előttem a negyedik, aztán az ötödik vonat is… Hosszan elnéztem a távolodó kocsisort, de sem lelki, sem fizikai erőm nem volt, hogy véghez vigyem, amit elterveztem. Amíg így vívódtam magamban, teljesen besötétedett. Közben így okoskodtam: ugyan mi jó származna abból, ha a vonat alá ugranék? Semmin nem változtatna, én meg a végén még túlélném és egy életre nyomorék maradnék. Fölkeltem a padról és visszamentem a városba. Mire hazaértem, már éjszaka volt. Dányának egy szót sem szóltam az egészről. Õ pont olyan volt, mint amikor elmentem. De a hozzá fűződő érzéseim megváltoztak, valami elszakadt bennem. Talán a gyöngédség szűnt meg. Elmenni tőle, még ha akartam volna, sem tudtam volna, mert nem volt hová, és egyszeriben az utcán találtam volna magamat. De ez még a vég kezdete volt csupán. (…) Tudtam, hogy hűtlenkedéseinek úgysem lesz végük. Azt is tudtam, hogy szeret engem. Igen, kétségkívül szeretett.

Már említettem, hogy nagyon vallásos volt. Arra nem emlékszem, voltam-e vele valaha templomban, de voltak otthon ikonjaink. Egyre csak kutatta-kereste azt a Valakit, aki segíteni fog rajta, hogy ne szenvedjen tovább, és saját lábára álljon. Mert egyfolytában gyötrődött valami miatt, egyfolytában. Hol egy lányba, hol egy férjes asszonyba volt szerelmes, és viszonzás után sóvárgott, hol valami más elérhetetlen kellett neki, és közben mindig segítségre volt szüksége. Teljesen elcsigázódott ezekben az örökös epekedésekben.

Hátam mögött a barátaim – azt hiszem – kinevettek. Azt hitték, ostobaságból tartok ki mellette, s nem hagyom el. Mert persze mindenki tudott mindent.

Mindettől függetlenül, Dánya, azt hiszem sohasem kételkedett az én hűségemben. Tudta, hogy amióta először találkoztunk, soha nem csaltam meg. Most, újraolvasva azt a tréfás kis versikét, amelyet annak idején hozzám írt, még biztosabb vagyok benne, hogy jól éreztem ezt.

Utamba ha kerül lányka

Megölöm én, ha silányka.

Csak a kishal csak a fűszál

Akikhez az én szívem száll.

S tehozzád még ó Fefjulka⁵

Ki megértesz – hű barát.

Mint papíros mint síp ajka

Számíthatunk mi terád.

Lélekben bár vagyok félénk

Jöhet már száz hajadon

Jöhetnek szépasszonyfélék –

Fefjulkámat nem adom.

Akkoriban kizárólag Dánya honorjaiból éltünk. Csak akkor ettünk, ha utaltak valamit. Különben éheztünk. Gyakran megesett, hogy egyáltalán nem volt mit ennünk. Egyszer három napig nem ettem semmit, már felállni sem bírtam. A díványon feküdtem, az ajtó mellett, csak annyit hallottam, hogy Dánya bejön a szobába és azt mondja: – Hoztam neked egy darabka cukrot. Nagyon rossz bőrben vagy… Kezdtem szopogatni a cukordarabot, és olyan gyönge voltam, hogy csak anynyit tudtam kinyögni: – Már jobban vagyok. Elhagyott minden erőm, mintha meghaltam volna.

Hallottam olyan véleményt, hogy amit Dánya gyerekeknek írt, csupa fércmű, amit a kisujjából rázott ki, hogy ez csak pénzkereset volt a számára. Természetesen szerette volna nyomtatásban látni azt is, amit a felnőtteknek írt, s amit annyira fontosnak tartott. De egyáltalán nem gondolom, hogy a gyerekeknek fércműveket írt. Legalábbis én még célzást sem hallottam tőle soha ilyesmire. Nagyon is komolyan vette a gyerekirodalmat. A Jozs [Sün] és a Csizs [Csíz] szerkesztőségébe járt be Marsakhoz… Soha nem vettem észre rajta, hogy egy pillanatig is zavarta volna, hogy gyermekírónak tekintik. Aztán meg, ha tényleg vacakságokat írt volna a gyerekeknek, miért szerették annyira a verseit meg a meséit? Én ezt nem hiszem. Ha ő maga nem talált volna örömet abban, hogy gyerekeknek ír, akkor aligha tudott volna olyasmit létrehozni, ami annyira tetszett nekik. Mikor a gyerekeknek írt, nemhogy a kisujjából rázta ki a verseket, de inkább nagyon sokat bajlódott velük.

Dánya odavolt Marsak angol fordításaiért, különösen a Kipling-fordításáért, amely tényleg csodásan sikerült. Már nemigen emlékszem, ki mindenkit szeretett és kikről beszélt Dánya a kortársai közül, de az biztos, hogy gyakran emlegette, és mindig felsőfokon Hlebnyikovot, és Majakovszkijnak is megadta, ami kijárt neki. Személyesen ismerte Ahmatovát, meg is fordult néha nála. Gumiljovot is szerette. Persze, nagyon együttérzett Ahmatovával a fiát ért szörnyűség miatt, hogy lecsukták. Egész Pétervár tudta akkor, hogy Ahmatova fia ül.

Néha úgy éreztem, szeret engem. Aztán sokáig kételkedtem benne. Igaz, kétségeim nem a kapcsolatunk kezdetén támadtak, amikor összeházasodtunk, hanem aztán, két vagy három év múlva. Végül belefáradtam az egészbe, abba, hogy fűvel-fával megcsal. Egy idő után már nem is érdekelt, közömbössé váltam. Miért nem váltunk el? Már említettem, hogy nem volt hová mennem, és ezt ő is pontosan tudta. Azután meg mindaz, ami körülöttünk zajlott, olyan borzalmas volt. Akkor már javában éheztünk, a helyzet kétségbeejtő volt, nem is tudom, hogyan tartottuk fenn magunkat. A legborzasztóbb pillanatokban a kölcsönös sérelmek feledésbe merültek, háttérbe szorultak. Olyankor volt ez, amikor veszély fenyegetett minket – őt vagy engem. Akkor minden más, minden rossz, ami köztünk volt, lényegtelenné vált.

Amikor Dánya és köztem a kapcsolat már inkább csak barátinak volt mondható, egyszer ezzel fordult hozzám:

– El kell mondanom neked valamit… De szavadat kell adnod, soha nem mondod el Olgának,⁶ hogy tudomásod van erről. Nagyon fájna neki…

– Persze, hogy nem mondom el.

– Az a helyzet, hogy nekem viszonyom volt Olgával. Egész idő alatt együtt éltem vele.

Be kell vallanom, ez mellbe vágott.

– Az Isten szerelmére, nehogy véletlenül elszóld magad előtte! Nagyon szerencsétlen szegény… Soha nem bocsátaná meg nekem, ha megtudná, hogy beszéltem neked erről.

Hát így állunk! “Nagyon fájna neki!” És nekem? De ami azt illeti, nekem már tényleg nem számított semmi, a mi történetünk a vége felé közeledett.

Dánya naplójában lapozgatva nemrég azt olvastam – a bejegyzés 1938–ból való: “Marina rettenetes hangulatban van, fel sem kell az ágyból. Nagyon szeretem őt, de milyen szörnyű házasembernek lenni!” Hát igen.

Már vagy négy, öt év is eltelt házasságkötésünk óta, és a házasságunk egyre ingatagabb lábakon állt, amikor eljutottam oda, hogy kimondjam magamban: most már akár el is válhatunk.

Dányának van egy verse, azt a címet adta neki, hogy Értelmen túli kis dal [Zaumnaja peszenka], amelyre, meg kell mondanom, egyáltalán nem emlékeztem, sőt, szerintem soha nem is olvasta föl nekem, így hangzik:

Édes kis Fefjulinykám –

Filozopterem!

Fűszál-lánykám alkonykám

Miért vagy ha nem?

Mellecskéid – bimbócskák,

Öklöcskéid nézd –

Ujjak ujjak – ágacskák –

Pöttöm baba-kéz!

Õ az én Fefjulinykám,

Babám-börtönöm!

Bokrok tövén aluszkálj

Csöpp bogyócska-gömb!

Az ember azt gondolná, mennyi gyöngédség van ebben a versben. Valójában sohasem tudtam rájönni, tényleg szeretett-e engem: bizonyos dolgok – például ez a vers – arra vallottak, hogy valóban szeret, ugyanakkor – és ez elől sem lehet kitérni – annyiszor csalt meg, hogy nem merném tűzbe tenni a kezem az érzéseiért.

Az biztos, hogy nem éltem volna le vele az egész életemet. Végül is belefáradtam ezekbe a számomra felfoghatatlan dolgokba: az örökös szerelmi ügyekbe, vágyódásokba, kalandokba, hogy szinte minden nővel viszonya volt, akit ismert. Azt hiszem, volt ebben valami értelmetlen, valami nem normális. Öt-hat ilyen szerelmi kapcsolat épp elég volt nekem, hogy eltávolodjak tőle.

Nem egyszerűen vallásos volt, hanem nagyon vallásos és semmiféle kegyetlenségre vagy kegyetlen lépésre nem volt képes.

Már ott tartottunk, hogy amikor hazamentem a munkából, nem léptem be mindjárt a lakásba, megálltam az ajtó előtt, és tapintatosan kopogtattam a saját ajtónkon. Egész egyszerűen biztos voltam benne, hogy megint van nála valaki, és a botrányt elkerülendő, ajtónyitás előtt mindig kopogtattam.

Bentről ilyen válaszok jöttek:

– Kérlek, légy szíves várjál még tíz percet…

Vagy:

– Kérlek, gyere vissza negyedóra múlva.

Én meg azt válaszoltam:

– Rendben, megyek, vásárolok valamit…

Nem voltak bennem indulatok, már az önsajnálat is kiveszett belőlem.

Végül mégsem váltunk el, talán, mert neki imponált a tisztaságom, hogy az ő összes szerelmi kalandjai engem érintetlenül hagytak. Ez nem azt jelenti, hogy hiányzott belőlem minden féltékenység. Nem, inkább féltékeny voltam rá, mint nem. Akkoriban nekem is csapta a szelet egy fiú valamilyen szimfonikus zenekarból, már nem emlékszem, melyikből. De azért továbbra is együtt maradtunk.

Dánya megtanított pipázni. A házasságunk előtt csak cigarettát szívtam. Ajándékba kaptam tőle egy kisméretű, politúrozott női pipát és megtanított rá, hogyan kell kezelni. Ezt a kis pipa a mai napig megvan nálam. Neki magának temérdek különféle pipája volt, egész gyűjtemény. Dohányt vásárolt, megtömte valamelyiket és pöfékelt. Nagyon sokat pipázott, munka, vagyis írás közben is.

Rossz előérzet gyötörte, úgy érezte, meg kellene szöknünk a városból. Azt szerette volna, ha teljesen felszívódunk, nyomunk vész, addig gyalogolnánk, míg el nem jutunk valamilyen erdőbe és attól kezdve ott élnénk. Csak a Bibliát vinnénk magunkkal, és orosz meséket. Nappal úgy közlekednénk az erdőben, hogy senki ne vegyen minket észre, amikor pedig besötétedik, bekopogatnánk a parasztokhoz, hogy ennivalót kérjünk, már ha találnának számunkra valamit. Õ pedig az ételért és szállásért cserébe meséket mondana nekik.

Nagyon erős volt benne ez az eltűnési vágy, aminek a Házból kilépett egy ember [Iz doma visel cselovek] című versében is hangot adott. Valahogy nagyon mélyen gyökerezett ez benne. “Egy sötét erdőbe ment és azóta és azóta és azóta csak csend…”

Egyfolytában szorongott. De én valahogy nem igazán lelkesedtem az ötletért. Talán a fiatalságom okán.

Mondom neki:

– Először is, nincs mit felvennem. A nemezcsizmám már öreg, másikat pedig nem tudunk szerezni… Meg aztán erőm sincs már semmiféle szökéshez. – Szóval ellenálltam.

– Te csak menj – mondtam neki, – én itt maradok.

– Nem – válaszolta –, nélküled nem megyek sehova. Akkor itt maradunk. – Így aztán maradtunk mindketten.

Nagyon megijedtem, amikor egyszer csak azt mondta, hogy bemegy az őrültek házába. Ez a háború legelején történt, bármikor behívhatták katonának. De végül nagyon jó hangulatban jött vissza onnan, mintha mi sem történt volna. Nagyon nehéz ma megértetni valakivel, hogyan volt képes szimulálni: befeküdt egy klinikára, hogy katonai szolgálatra alkalmatlannak nyilvánítsák. A legjobban ugyanis attól rettegett, hogy katonai behívót kap. Pánikszerűen félt ettől. Elképzelni sem tudta, hogyan fog majd kezébe fegyvert, és aztán megy embert ölni. De fiatal volt még, hadköteles, úgyhogy mindenképp mennie kellett volna a frontra. Azt mondta nekem:

– Nézd, tökéletesen egészséges vagyok, kutyabajom. De az hétszentség, hogy semmi körülmény között nem fogok ebben a háborúban részt venni.

Iszonyúan félt a háborútól. Behívták a kiegészítő parancsnokságra, és át kellett esnie az egészségügyi vizsgálaton. Én is vele mentem. Egy orvosnő vizsgálta meg, nagyon alaposan, tetőtől- talpig. Dánya igen tisztelettudóan, rendkívül komolyan válaszolgatott neki.

Az orvosnő vizsgálta őt, és közben ilyeneket mondott neki:

– Hiszen maga még fiatal ember, a haza védelmezője lehet, nagyon jó harcos lesz magából…

Õ bólogatott:

– Igen, igen, természetesen, tökéletesen igaza van.

De volt valami a viselkedésében, ami az orvosnőben gyanút ébresztett, ezért elküldte őt az ideggyógyászati klinikára, hogy vizsgálják ki. Amolyan enyhített őrültek háza volt ez. Dánya egy kétszemélyes kórterembe került, két ágy és egy íróasztal volt benne. A másik ágyon egy igazi elmebeteg feküdt. A vizsgálat célja annak bizonyítása volt, hogy ha korábban voltak is pszichés panaszai, ezek mára elmúltak, most már egészséges, alkalmas a katonai szolgálatra, mehet védelmezni a hazát.

Mielőtt még befeküdt volna a klinikára figyelmeztetett: “Mindaz, amit látni fogsz most, maradjon szigorúan köztünk. Sem Olgának, sem másoknak egy szót sem! És semmin, amit látsz majd, ne csodálkozz!”

Csupán egyszer engedélyeztek egy negyedórás látogatást. Már nagyon feszültek voltak az idegeim. Fennhangon beszélgettünk, de a szemünkkel közben egészen mást mondtunk egymásnak. Még öt nap volt hátra a klinikáról való távozásig. Emlékszem, én mentem érte. Mielőtt kiírták volna, végig kellett járnia az összes őt kivizsgáló orvost, hogy beszerezze tőlük a minősítést, miszerint tökéletesen egészséges. Bement az első orvoshoz, én az ajtó előtt vártam. Szobáról-szobára járt: az első orvos után jött a második és a harmadik, és mindegyik megállapította, hogy minden rendben van nála. Már csak az utolsó orvos volt hátra, az a pszichiáternő, aki beutalta őt az idegklinikára. Az ajtó nem volt teljesen bezárva, úgyhogy hallottam a beszélgetésüket: “Hogy érzi magát?” – “Pompásan, pompásan!” – “Hát akkor minden rendben.” Már vette is volna elő a betegség történetét, hogy beleírja a saját megjegyzéseit, amikor Dánya megszólalt: “Igaz, néha még hallom a krákogását: Khm, khm…” Az orvosnő felnézett: “Nem érzi magát jól?” – “Nem, nem, dehogy! Igazán remekül érzem magamat, remekül!” Az orvosnő kikísérte őt, és kinyitotta előtte az ajtót. Õ kilépett a folyosóra, és amikor találkozott a tekintetünk, intett, hogy ezen a vizsgán is túlesett.

Az orvosnő az ajtóban állt, és elbúcsúzott tőle:

– Nagyon örülök, elvtárs, hogy egészséges és hogy minden rendbe jött magánál.

Dánya így válaszolt:

– Igazán kedves öntől, nagyon köszönöm. Én is teljesen biztos vagyok benne, hogy minden rendben.

Azzal elindult a folyosón.

Egyszer csak megbotlott valahogy és térdben behajlítva fölrántotta jobb lábát, miközben ide- oda rázta a fejét: “Ehe-he-he-hej, hm, hm!”

– Elvtárs, elvtárs! Várjon csak! – kiáltott utána az orvosnő. – Rosszul van?

Visszanézett rá és elmosolyodott:

– Dehogy, dehogy, semmi baj.

De akkor az orvosnő már szinte ijedten mondta:

– Kérem, jöjjön vissza. Szeretném ellenőrizni magamat, nehogy tévedés történjen. Miért rángatózott úgy az előbb?

– Tudja – mondta Dánya –, ott az a fehér madár, szóval az néha – de csak néha! – meglebbenti a tollait – prrrr! –, és elrepül. De hát ez igazán semmiség, semmiség…

– Miféle madár? És hogyhogy hirtelen elrepül?

– Nagyon egyszerű – mondta neki Dánya –, elrepül, mert úgy érzi, repülnie kell, csak meglebbenti a szárnyait és… – Miközben ezt mondta, az arca ragyogott.

Az orvosnő visszament a szobájába és aláírta a felmentését. Amikor kiléptünk az utcára egész testemben remegtem, még a veríték is kiütött.

Természetesen az élet rettenetes pillanataiban, amikor kívülről fenyegetett valami – akár őt, akár engem –, minden más feledésbe merült, elválaszthatatlanokká váltunk, és védtük egymást, ahogy tudtuk. Amikor aztán az egész szörnyűség ránk zúdult, töröltünk mindent, ami közöttünk feszült, egyet akartunk csak – segíteni: én – neki, ő – nekem.

Megmaradt az emlékezetemben, hogy ezekben a napokban párszor éber fiúk kémnek nézték őt, és bekísérték a rendőrségre. Vagy talán egyszerűen csak rámutattak és hívták a rendőrt. Bevitték, de aztán elengedték. Mindig magánál hordta az írószövetségi tagsági igazolványát, így ezek az esetek szerencsésen végződtek.

Dánya ekkoriban már valószínűleg érezte, hogy bármikor jöhetnek érte. Várta a letartóztatását. Be kell vallanom, belőlem hiányzott ez a rossz előérzet.

Egyik nap Dánya különösen ideges volt. Szombat volt. Délelőtt tíz vagy tizenegy körül megszólalt a csengő. Beleremegtünk, mert tudtuk, hogy ez a GPU, és éreztük, hogy most valami szörnyűség fog történni.

Dánya csak ennyit mondott:

– Értem jöttek…

Mondom neki:

– Az Istenért! De hát miből gondolod?

– Tudom.

Úgy éreztük magunkat abban a kis szobában, mintha börtöncellába lennénk zárva: nem tehettünk semmit.

Az előszobába mentem, hogy kinyissam az ajtót.

A lépcsőházban három alacsony termetű, furcsa kinézetű alak állt.

Õt keresték.

Mintha valami olyasmit mondtam volna nekik, hogy kenyérért ment.

– Rendben, akkor megvárjuk.

Visszamentem a szobába, és mondom neki:

– Nem tudom, mitévők legyünk…

Kinéztünk az ablakon. Lent ott állt a fekete kocsi. Semmi kétség nem lehetett, hogy rá vár. Nem volt mit tenni, be kellett engednünk őket a szobába. Abban pillanatban durván, nagyon durván benyomultak, és megragadták őt. Kezdték kifele tuszkolni.

Mondom nekik:

– Engem, engem is vigyenek!

Azt felelték:

– Jöjjön csak, ha annyira akar.

Egész testében remegett. Borzalmas volt az egész. Fegyveres őrök kísértek le a lépcsőn. Lent betuszkolták őt a gépkocsiba, aztán belöktek engem is. Mindketten egész testünkben remegtünk. Olyan volt az egész, mint egy rémálom. Megérkeztünk a Nagy Házhoz [a leningrádi államvédelmi hatóság, a GPU vagy NKVD székhelyét nevezték “Bolsoj Dom”-nak ezekben az években – Sz. Á.], de nem a főbejáratnál álltak meg, hanem kicsit távolabb, hogy az emberek ne lássák, kit visznek be éppen. Kőkeményen tartották Dányát, de úgy csináltak, mintha magától menne. Valamilyen előtérbe kerültünk, ahonnan ezek ketten tovább vonszolták őt valahová. Egyedül maradtam. Éppen csak egy pillantást tudtunk váltani egymással. Soha többé nem láttam őt.

Mikor visszajöttek, kezdtek kifelé taszigálni:

– Menj előre!

Maguk előtt lökdöstek kifelé az utcára, de ügyeltek rá, más ne lássa, hogy visznek valakit. Valamivel előttük mentem, ők szorosan mögöttem. Arrafelé tereltek, ahol az átkozott gépkocsijuk állt. Belöktek a kocsiba: középen ültem, ők kétoldalt szorosan mellettem – nyilván, nehogy kiugorjak – és visszavittek a lakásunkra.

Itt aztán elkezdődött a házkutatás. Borzalmas volt, ahogy ez zajlott! Törtek-zúzta, minden esett-puffant, összetört. Összevissza hajigáltak és tépdestek mindent, ami a kezük ügyébe akadt. Széttépték a párnákat is. Mindenhová bemásztak, talán kerestek valamit, felforgatták a papírokat. Ocsmányul viselkedtek.

Moccanás nélkül ültem. Mi mást tehettem volna?!

Végül ők is leültek, hogy megírják a jegyzőkönyvet. Fogalmam sincs hogyan, de a nálam hagyott példány valahogy megmaradt. Ez volt az egyetlen dokumentum, amit magammal vittem külföldre.

Házkutatási jegyzőkönyv

Leningrád város 1941 augusztus 23.

UNKVD l.o. Janyuk és Bezpasnyin

______________________________________

Az NKGB szervének megnevezése
és munkatársának neve

Az 550. számú parancs alapján 1941. augusztus 23-án

Kilgyejeva Ibragima Sakirzsanovics háztartási alkalmazott és a letartóztatott felesége, Marina Vlagyimirovna Malics jelenlétében

______________________________________

A hatósági tanú neve, családi és apai neve

Házkutatást tartottunk a BTK 175–185. paragrafusai értelmében

Juvacsov-Harmsz Danyiil Ivanovics

______________________________________

Majakovszkij utca 8. alatt található lakásán.

A házkutatás során elkoboztuk a következőket:

1.) Levelek feltépett borítékokban 22 db

2.) Jegyzetfüzetek különféle feljegyzésekkel 5 db

3.) Különféle vallásos tárgyú könyv 4 darab

4.) Egy idegen nyelvű könyv

5.) Levelezés 3 ív

6.) Egy fotográfia

[A jegyzőkönyv másik oldalán]

A házkutatásra 13 és 14 óra között került sor. A házkutatás során a következő panaszokra került sor:

1) a házkutatás során elkövetett szabálytalanságok a panasztevő véleménye szerint a következők:

Nem merült fel panasz.

A jegyzőkönyvben fel nem tüntetett tárgyak eltűnésével kapcsolatos panasz:

Nem merült fel panasz.

Annak a személynek az aláírása, akinél a házkutatást tartották:

Malics

Hatósági tanúk: Kilgyejev háztartási alkalmazott

Az NKGB munkatársa, aki a házkutatást végezte:

Janyuk

Beszpasin

Minden kifogás és nyilatkozat rögzítésre került a jegyzőkönyvben.

Minden további információiért a házkutatás napján kiadott parancs iktatószámára és keltezésére hivatkozással az UNKGB LO Parancsnokságának (Volodarszkij sugárút 6.) információs részlegéhez kell fordulni.

A házkutatási jegyzőkönyv másolatát átvettem:

Malics

1941. augusztus 23.

Távoztak és egyedül maradtam. Magamba roskadva ültem, moccanni sem bírtam. Mindennek vége lett.

Kisvártatva megszólalt a telefon. Egyik barátunk hívott. Úgy látszik, mindenki érezte, hogy történni fog valami. Dányáról kérdezett.

A lehető legtömörebben válaszoltam:

– Igen.

Valaki ennivalót hozott valahonnan. Egyre csak azt hajtogattam:

– Nem kell, nem kell, nem kell, nem kell…

Nem mentem sehova. Képtelen voltam enni. De meg nem is volt már mit. Napról napra egyre rosszabb lett a helyzet.

Már elég rég, sok évvel ezelőtt olvastam Leonyid Pantyelejev “Leningrádi jegyzetek” című visszaemlékezését és kiírtam belőle pár sort:

“És ez volt a Majakovszkij utca. A 11-ben lakott Danyiil Ivanovics Harmsz… Még augusztusban történt, ha jól emlékszem, 1941-ben, hogy beállított hozzá a házmester és kihívta őt egy pillanatra az udvarra. Ott már várta a nagy fekete autó [csornij voron – szó szerint: fekete varjú – Sz. Á.]. Onnan vitték el, csupasz lábára húzott papucsban, fel sem öltözhetett.” Tényleg mezítláb és papucsban volt-e Dánya abban a pillanatban vagy sem, nem emlékszem. Lehetséges, hogy így volt, hiszen nyáron történt. A házmester valóban a hatósági tanúk között volt. De nem hívta ki őt az udvarra. Nem volt szükség színjátékra: az első pillanattól nyilvánvaló volt, hogy letartóztatni jöttek őt, sem nekem, sem Dányának semmi kétségünk nem volt efelől.

Nem tudtam, mit tegyek, kihez szaladjak.

Már nem élt Dánya édesapja, az öreg Juvacsov, senkije nem maradt, aki közben járhatott volna érte. Teljesen egyedül voltam, magatehetetlenül. Már az is félelemmel töltött el, hogy beszéljek róla valakinek, mi történt vele. Ha beszéltem, csak célozni mertem rá, hogy letartóztatták. Különösen a levelekben volt ajánlatos az óvatosság.

Natasa Svarc például igen jól emlékezhetett rá, mi történt Nyikolaj Makarovics Olejnyikovval⁷ 1937-ben, ezért ezt írtam neki egy héttel Dánya letartóztatása után:

IX/1

Kedves Natalija Boriszovna,

Augusztus 23-ban Dánya elment látogatóba Nyikolaj Makarovicshoz, magamra maradtam, munka és pénz nélkül, a magatehetetlen nagymamával. Mi lesz velem, nem tudom, csak azt tudom, hogy az élet számomra Dánya távozásával véget ért. Kedvesem, ha legalább megmaradna a remény, de napról-napra kevesebb az is. Nem is vagyok képes most többet írni ennél, ha majd megkapja ezt a lapot, kérem, válaszoljon rá – jó tudni, hogy maradtak az embernek még barátai. Soha nem gondoltam volna, hogy képes itt hagyni engem, és éppen most. Nagyon sokszor csókolja az Ön Marinája.

Mikor a bénultság elmúlt, rohantam keresni őt börtönről börtönre. Mindenütt kerestem, sehogy sem tudtam kideríteni, melyik börtönben tartják fogva. Végre valaki közölte, melyikben van, és hogy melyik napon lehet neki csomagot vinni. Nekivágtam az útnak. A Néva jegén kellett átkelni. A jeget embermagas hó borította. Egy keskeny járatot tapostak ki benne, ezen lehetett közlekedni, de úgy, hogy ketten oldalazva is alig fértek el egymás mellett. Nemezcsizma volt rajtam és csak mentem, mentem, mentem… Mikor eljöttem otthonról reggel volt még, mikor visszatértem, sötét éjszaka. Talán kétszer jutottam el ebbe a börtönbe, ahol őt tartották és ahol átvették tőlem a csomagot is. Harmadszorra aztán ez már nem sikerült.

Mikor kerestem, hol tarthatják fogva, valaki azt mondhatta, hogy Novoszibirszkbe küldték tovább. Natasa Svarc, mivel őt Permbe evakuálták, sokkal közelebb volt Dányához, ezért fordultam hozzá ezzel a levéllel: (…)

Kedves Natalia Boriszovna, bocsásson meg kusza levelemért, de éppen most derült ki, hogy Danyiil Ivanovics Novoszibirszkben van. Ha módjában áll bármilyen anyagi segítség, kérem, segítsen neki. Maga most közelebb van ehhez a helyhez, és biztosabban eljut a segítség. A magam részéről mindent, ami csak lehetséges, megteszek, de az én helyzetemben a távolság miatt ez komplikáltabb. Márpedig a segítségre a lehető leggyorsabban van szükség.

A cím: Novoszibirszk, NKVD, börtön, Danyiil Ivanovicsnak, és az én nevemben. Végtelenül hálás leszek érte Önnek. Ha valaki, akkor Ön el tudja képzelni jelenlegi életemet, és annak a tehernek a teljes súlyát, amely most rám szakadt. Talán Önnek sikerül megtudnia, van-e lehetőség meleg holmik küldésére, és hogy hol tart most az ügye, mert hiszen ő csakugyan lelki beteg, és ha erre gondolok, az eszemet vesztem. Kedves, jó Natalia Boriszovna, bocsássa meg nekem, hogy ezzel kényelmetlenséget okozok Magának, de megőrülök attól, hogy semmi módon nem tudok kapcsolatba lépni vele.

A levlap szélére emlékeztetőül mindenesetre odabiggyesztettem Natalia Boriszovnának Dánya hivatalos nevét, ahogyan az igazolványában szerepelt: “családi neve: Juvacsov-Harmsz”.

Harmadszor is elmentem a börtönbe, hogy csomagot küldhessek neki. Talán egy darabka kenyeret vagy más apróságot csomagoltam be, ilyen csekély és jelentéktelen volt az, amit küldhettem, úgyhogy a csomag egészen parányira sikeredett. Minden ismerősömmel közöltem, hogy megyek, azt akartam, mindenki tudja, mert nem volt biztos, el is jutok-e, alig maradt jártányi erőm, márpedig oda csak gyalog lehetett menni. Mentem, sütött a nap, szikrázott a hó. Mesésen szép volt körös-körül a táj. Velem szemben két kisfiú vonszolta magát. Vékony köpeny volt rajtuk, olyan, amilyet a cári időkben viseltek a gimnazisták. Egyik a másikat támogatta, mert az már alig tudott járni, úgy kellett cipelni őt. És az, aki vonszolta a társát, közben halkan így könyörgött: “Segítsenek! Segítsenek! Segítsenek! Segítsenek!” Kezemben szorítottam a parányi csomagot, de természetesen nem adhattam oda. Az egyik fiú kezdett a földre roskadni. Elrémülve láttam, hogy haldoklik. A másik is a csúszott lefelé. Körös-körül minden ragyogott. A szépség emberfölötti volt – a két fiú meg haldoklott közben…

Több órán át gyalogoltam így, és nagyon elfáradtam. Végre kikecmeregtem a túlparton, és eljutottam a börtönig. A kisablaknál, ahol a csomagokat vették át, úgy tűnt, alig van valaki. Kopogtattam, mire az ablak kinyílt. Bemondtam a nevet – Juvacsov-Harmsz – és átadtam a parányi élelmiszercsomagot. A férfi a kisablak mögött azt mondta:

– Várjon, polgártársnő! Kérem, álljon arrébb az ablaktól – és becsapta. Két perc vagy öt perc telhetett el. A kisablak újra kinyílt és ugyanaz a férfi jelent meg benne, ezt közölve:

– Február 2-án meghalt – és kilökte az ablakon a csomagomat.

Elindultam visszafelé. Semmit nem éreztem. Belül csak űr és pusztaság maradt.

Egy pillanatra még átfutott rajtam: “Jobb lett volna odaadni a fiúknak”. De megmenteni már az sem mentette volna meg őket.

A nap kezdett lebukni és egyre jobban besötétedett.

Olyan kétségbeesés töltött el, hogy képtelen voltam gondolkodni és menni. Vissza kellett nyernem az önérzékelésemet. Nem emlékszem, hogyan vonszoltam el magamat Jasa Druszkinhoz,⁸ aki nagyon szerette Dányát és engem is.

Mikor meglátott, megértett mindent. Nem kellett mondanom semmit, olyan borzalom tükröződött az arcomon. Jasa Druszkin anyjával élt, aki épp egy tányér levest tett a fia elé és azt mondta:

– Tessék, ez a tied. Az utolsó tányér levesünk.

Jasa azonban elhárította:

– Nem, mama, Marinának add a levest, hadd egyen szegény.

Az anyja habozni látszott, mire ő erélyesebben megismételte:

– Mama, figyelj rám, ha nem Marinának adod ezt a levest, én hozzá sem nyúlok.

Az anyja vállat vont és elém tette a levest.

Azt hiszem, kutyahúsból készült.

FORDÍTOTTA SZILÁGYI ÁKOS

Vlagyimir Glocer: Marina Durnovo. Moj muzs Danyiil Harmsz. IMA-Press, Moszkva, 2001. 78–123. l. Danyiil Harmsz özvegyét, Marina Vlagyimirovna Malicsot, aki csodával határos módon került a második világháború után Nyugat-Európába, onnan pedig Dél-Amerikába (Venezuelában telepedett le), a Harmsz-kutató Vlagyimir Glocer hosszadalmas „nyomozás” után 1996-ban találta meg, és győzte meg arról, hogy mondja magnetofonra Harmsszal kapcsolatos emlékeit. Az itt közölt szöveg a magnóra mondott élet-interjú 2001-ben megjelent, Glocer által szerkesztett változatának részlete. A szöveg irodalmi igénytelenségét, színtelenségét nem az élőbeszéd magyarázza, hanem az, hogy az orosz nyelvi közegtől a felvételkor már fél évszázada elszakadt, idős Marina Durnovo számára mind az anyanyelvén való megszólalás, mind a sok évtizeddel korábbi közös élet konkrét részleteinek felidézése rendkívüli erőfeszítést kívánt. Mint Glocer írja, a szavakat keresve, minduntalan spanyolra tért át, máskor meg angolul vagy franciául folytatta, amit oroszul elkezdett. Danyiil Harmsz (1905–1942), orosz költő és prózaíró, akit ma a 20. századi világirodalom klasszikusai között tartanak számon. Az 1920-as évek végén leningrádi huszonéves fiatalok által alapított OBERIU csoport oszlopos tagjaként tűnt fel az orosz irodalomban, hogy aztán egy évtizedre gyerekíróvá, gyereklapok munkatársává váljon. Kéziratos hagyatéka – maga az életmű – sok évtizeddel tragikus halála után vált publikussá, előbb Nyugaton, „tamizdatban”, a szovjet rendszer végétől kezdődően pedig saját hazájában is. Az OBERIU (Objegyinyije Realnovo Iszkussztva, azaz A Reális Művészet Egyesülése – az „U” a mozaikszó végén semmit nem jelent, az egyesülés tagjai egyszerűen azt akarták kifejezni vele, hogy nem valamilyen új avantgárd „izmus” harcias lovagjai), „egymástól eltérő emberek véletlenszerű egyesülése” volt és a tízes évek avantgardista radikalizmusát vitte az egzisztencialista abszurd, az ironikus katasztrofizmus, a metafizikai nihilizmus irányába. Az alkotói csoport elnevezésében szereplő „reális művészet” vagy „reális alkotóművészet” (realnoje tvorcsesztvo) kifejezést pontosabb is volna „reálművészetként”, „valóság-művészetként”, sőt, „életművészetként” fordítani, amennyiben nem a tényszerű, a kézzel fogható, a „fenomenális” valóság reprodukcióját, hanem az igazi realitás (az ir-realitás) létre-hozását értették alatta. Az oberiusok az orosz kubo-futuristák útját követték a valóság játékká alakításával, az élet minden színterének folytonos teatralizálásával és karnevalizálásával. A realitás lett az irrealitás és az irrealitás – a realitástól megszabadító, a valóságot elváltoztató játék az egyetlen igaz valóság. A fantasztikus – szó szerint: hihetetlen, elképesztő, hajmeresztő, minden határon túli – valóság az „oberiusok” – Danyiil Harmsz, Alekszandr Vvegyenszkij, Konsztantyin Vaginov, Nyikolaj Zabolockij, Igor Bahtyerev, Nyikolaj Olejnyikov, Jevgenyij Svarc számára – az egyre abszurdabb szovjet valóság jelentését is magába szívta, noha „direkt” politikát vagy politikai utalást keresve is nehéz lenne találni műveikben. Minden közös és egyéni fellépésüket, egész életbeli viselkedésüket folyamatos performansszá igyekeztek átalakítani. Fellépéseiket a cirkusz, a buffo, a vásári komédiázás harsány nevetése hatotta át: „Harmsz egy ízben például az oberiusok esedékes esti fellépését a Goszizdat (Állami Könyvkiadó – Sz. Á.) ablakpárkányán állva jelentette be, miközben Olejnyikov és Svarc a Goszizdat folyosóin »púpostevék« gyanánt négykézláb csúsztak-másztak.” Máskor egy komoly tárgyaláson Harmsz egyszer csak rezzenéstelen arccal szájából színes golyókat kezdett tenyerébe eregetni…” Igor Behtyerev, szintén „oberius”, visszaemlékezéseiben ezt írja: „a játék – életben, színpadon, irodalomban – a világhoz való viszony egyetemes törvényévé vált számunkra. Nem volt az a tárgy, az az esemény, az a jellegzetesség, amelyet az oberiusok szertelenül játékos képzelete ne alakított volna át szabadon és minden nehézség nélkül valami mássá…” Az OBERIU-ról, ezen belül Danyiil Harmsz életművéről magyarul első ízben Bojtár Endre úttörő művéből szerezhetett tudomást a magyar közönség (Bojtár Endre: A kelet-európai avantgarde irodalom. Akadémia, 1977. 94–95.) A ma már könyvtárnyi Harmsz-irodalomból kiemelkedik Jean-Philipp Jakkard: Daniil Harms et la fin du l’avant-garde russe. Bern, 1991. Az eddigi magyar Harmsz-fordítások közül kiemelkedik A vénasszony [Sztaruha] Páll Erna kongeniális fordításában, amely a 2000 induló évfolyamában jelent meg (Danyiil Harmsz: A vénasszony, 2000, 1989, 11. szám).