A régi pártok

A diktatúra a nemzet belső zavarai ellen lépett fel. Ennek a belső zavarnak egyik eleme volt a parlamentarizmus és a fékevesztett pártélet; a mi demokratikus berendezkedésünk minden kétséget kizáróan egész egyszerűen siralmas volt. Ennek okai vagy a parlamentáris rendszer, vagy ennek kiszolgálói voltak: ha az utóbbiakat próbáljuk mentegetni, akkor az előbbi fog annál bűnösebb színben feltűnni; a felelősség elég nagy ahhoz, hogy mindenkinek jusson belőle, aki részt vett a drámában.

A parlamentáris demokrácia pere megindult; válsága világszerte megfigyelhető; egyesek még azt tételezik fel, hogy ez a válság rövidlejáratú és olyan nehézségek idézték elő, amelyek szintén átmenetiek, pillanatnyiak, mások azt hiszik, hogy a parlamentáris demokrácia ideje végleg lejárt.

A Nemzeti diktatúra, mint sok tekintetben egy nagyarányú politikai újjáépítés előfutára, feloszlatta a pártokat; mindazonáltal ki lehet mondani, hogy a nemzet legnagyobb politikai ereje bennük volt. Bizonyos közéleti férfiaknak elég alkalmazkodási képessége volt ahhoz, hogy felajánlják együttműködésüket a Diktatúrának; sokak félrevonultak, arra gondolva, hogy a sors kereke ismét felszínre fogja őket hozni, vagy hogy egy esetleges megegyezés a hatalmon lévőkkel ismét részt ad nekik a politikában; ismét mások, nyíltan vagy rejtőzködve, az összeesküvések és a lázadások útját követték, de a hadsereg sorban tehetetlenné tette őket. A felelősség azokért a károkért és szerencsétlenségekért, amelyeket a forradalmi mozgalmak okoztak, ismét a nemzet összeomlását előidézett pártokra hárult, noha nem vettek hivatalosan részt bennük: kiderült, hogy sokan tagjaik közül a béke, a rend és nemzeti érdekek ellen dolgoztak és hogy, sajnos, néhányan összeköttetéseiknél fogva még hazánk függetlenségét is veszélyeztették.

Noha meg vagyunk győződve, hogy nagyon súlyos bűnt követtek el, azt kívánjuk, hogy ezek az emberek békés polgárok szabad életét élhessék és hogy felforgató tevékenységük helyett hasznos munkába foghassanak; de senki sem kívánhatja, hogy ez biztonságunk kárára történjék, mert a mi biztonságunk egyszersmind a portugál polgárok biztonsága, nyugalma, munkája és java; újjáépítő munkánk jövőjét nem áldozhatjuk fel jó lelkiismerettel a hivatásos forradalmárok szabadságáért, érdekeiért, sőt még életéért sem.

Portugáliában sok mindent feláldoztunk egy olyan humanitárizmus kedvéért, mely könnyen megfeledkezik az ártatlan tömegnek járó igazságról, a nagytömeget mindig feláldozták azok őrületének, akiket ez a humanitárizmus felmentett. Büntetéseket elengedhetünk, de a bűnöket nem felejthetjük el, és bűnösök lennénk mi magunk, ha nem látnók be, hogy nagyobb éberség, szilárdabb magatartás és szigorúbb megtorlás lesz szükséges, ha bizonyos dolgok megismétlődnének. De térjünk vissza azokra az emberekre, akik politikai szempontból felkelthetik érdeklődésünket.

Mind a liberális monarchiában, mind a parlamentáris demokráciában a politikai erők újjászervezése mindig úgy történik, hogy majd a meglevő pártokat darabolják fel, majd összeolvasztják őket, néha, hogy több legyen belőlük, néha, hogy kevesebb, néha, hogy ugyanannyi, mint azelőtt, de más nevek alatt. A tárgyalásoknak, megbeszéléseknek, egyéni vagy közös megegyezéseknek szokása olyan feltétlen szabályokat hozott létre a politikai életben, hogy egyesek meglepetten és tájékozódó képességüket elveszítve álltak az előtt a tény előtt, hogy nem álltunk össze sem a rokonszenvezőkkel, sem pedig az ellenfelekkel. Ez utóbbiak, régi szokásokat követve, még azt a naivságot is elkövették, hogy egy időben megfogalmazták azokat a feltételeket, amelyek mellett hajlandók lettek volna nekünk megengedni, hogy éljünk. Itt valami félreértés van, amelyet szeretnénk eltüntetni.

Doktrínánk van és bizonyos erőt képviselünk. Mivel erőnk van, jogunk van a kormányzásra: ezzel bízott meg bennünket egy győzedelmes forradalom, melynek ellenzéke nincs, és amelyet az ország elfogadott; mint egy doktrínának hívei, kötelességünk, hogy megalkuvás nélkül védjük meg és valósítsuk meg azokat az elveket, amelyeken doktrínánk nyugszik. Ilyen körülmények között nem lehet helye semmiféle megegyezésnek, átmenetnek, sem engedménynek. Azok, akik elfogadják munkatervünket, hazafiasan cselekszenek, ha nyíltan megvallják ezt az álláspontjukat és mellettünk dolgoznak; azok pedig, akik nem értenek velünk egyet, szinte őszintén és méltóságteljesen viselkedhetnek, ha bevallják eltérő nézeteiket, amit különben szabadon meg is tehetnek; de ami tényleges politikai tevékenységüket illeti, igyekezni fogunk a lehető legkíméletesebben elhárítani őket az utunkból, hogy ne zavarjanak bennünket túlságosan. Azon dolgozunk a legnagyobb jóhiszeműséggel, hogy megvalósítsuk a nemzet megmentésére vonatkozó terveinket; tudjuk, hogy ez a munka a legszélesebbkörű együttműködést és ha lehet, az összes nemzeti erők felhasználását kívánja, nem engedhetjük a meddő agitációtól, az étvágyak és a szenvedélyek zajától tenni függővé művünk sikerét.

A régi pártok egyes emberei azt hiszik, hogy bizonyos fegyelem köti őket: azt kell mondanom, hogy ez a fegyelem a portugál politika mai helyzetében már nem jelent semmit. Nem tudják, hogy vajon a Diktatúrát kell-e támogatniok, hogy vajon csatlakozniok kell-e a Nemzeti Unióhoz: pedig nem a mi dolgunk, hogy erre a kérdésre feleletet adjunk. A Nemzeti Uniónak nem az a célja, hogy mintegy mértéke legyen az emberek értelmességének és hazaszeretetének. Mindenki maga tudja a legjobban, hogy nyugodt-e vagy sem a lelkiismerete, hogy egészen és őszintén csatlakozik-e a program minden pontjához, hogy cselekedetei megfelelnek-e vagy sem érzelmeinek és meggyőződésének. A köztudat, ebben a különös esetben, néha fényesen egészíti ki ítéleteink hiányosságát.

Munkásszervezetek

Portugália nagy munkástömegei nincsenek szervezetbe tömörítve; egy kis töredékük, melyet entellektüelek vezetnek, a szocialista párthoz tartozik; egy másik nagyon kisszámú csoport a forradalmi szindikalizmus, az anarchistapárt és a kommunizmus között oszlik meg. Vannak ezek közt, nagyon kevés szabad pályán működő egyén mellett, előmunkások, akik nem mindig igazi munkások.

A szocialista párt külsejét és cselekvésmódját tekintve olyan, mint a többi köztársasági párt. A most tervezett állam keretein belül nincsen számára hely, mint ahogyan más párt számára sem; úgy látszik, hogy a munkások új gondolkodásmódjában sem találhatja meg azokat a feltételeket, melyek szükségesek fennmaradásához. Ha csak valamely, az eszmékben és módszerekben végbemenő meltó átalakulás nem következik be, feltételezem, hogy a szocializmus oly erő, mely pusztulásra van ítélve.

A többi forradalmi jellegű munkásszervezetben ma bolsevista ideológia uralkodik és idegen elemek végzik bennük a szervezési munkát. Az osztályharcban mindnyájanszociális forradalom felé hajolnak; ez nagyon összetett fogalom, mely nemcsak azt a gazdasági és társadalmi átalakulást jelenti, amelyet régen a munkástömegek kívántak, hanem minden rendnek teljes szétrombolását és egy gyökerében új társadalmi rendnek a megvalósítását, melyből hiányzik a haza, a család, a magántulajdon és az erkölcs gondolata. (Ezeket a szavakat általánosan elfogadott jelentésükben használjuk.)

Semmi sem ellenkezik jobban a diktatúra irányelveivel és az Új Állam elveivel, mint ez az álláspont; úgy tekintjük ezt az ideológiát, mint olyant, amely ellenkezik a nemzettel és érdekeivel, és ennek következtében a munkások érdekeivel is. Hogy minden félreértést elkerüljünk, nyíltan körülhatároljuk előttük álláspontunkat. Mivel senki számára nem szándékozunk kiváltságokat biztosítani, nem engedhetjük meg, hogy a munkásosztály kiváltságos osztály legyen; nincsen szükségünk arra sem, hogy állandóan tömjénezzük azért, hogy támogassa politikánkat; nem izgatjuk fel senki ellen sem, nem szítjuk a széthúzás tüzét csak azért, hogy azután sortűz elé állítsuk túlzásai miatt. Tekintélyuralom alatt élünk, csak azt kívánjuk, hogy munkája fegyelmezett, becsületes legyen és hogy tudatában legyen a köz érdekének; az állam gondoskodni fog arról, hogy munkáját mások munkájával összhangba hozza és hogy helyet biztosítson neki a nemzetgazdaság egészében.

Ugyanazzal a gondossággal, amellyel egyéb sürgős kérdéseket igyekeztünk megoldani, ugyanazzal a makacs kitartással, amellyel más, eddig megoldhatatlanoknak tekintett feladatokat próbáltunk rendezni, foglalkozni fogunk a munkás munkájával, lakásával, higiéniájával, egészségével, rokkantságával, munkabérével, szervezésével, védelmével, társadalmi emelkedésével, méltóságával; meg fogjuk javítani helyzetét – rosszul fejezem ki magamat –, át fogjuk alakítani helyzetét a gazdasági életben és az államban. A már említett megszorításokkal, és hozzátéve azt, hogy a saját javuk érdekében nem haladhatunk túlságosan gyorsan, mondhatom azt, hogy készek vagyunk a legszélesebb körű reformokra gazdasági és társadalmi téren; csak azokról a reformokról nem akarunk tudni, melyek nem ismerik el az értékek és érdekek hierarchiájának elvét és azt, hogy ezeket tökéletes összhangba kell hozni a nemzeti egységen belül.

^{* * *}

A Nemzeti Diktatúrát uralomra juttatva, a hadsereg nagy munkára vállalkozott. Õ kényszerítette az országra, és most megvédi, fenntartja, őrzi éjjel és nappal, és időről-időre tudni akarja, mennyire haladt előre. Még nem érkezett el annak az ideje, hogy ezt megmondjuk neki; csak azt állítom, hogy az a nemzeti újjáépítési munka, amelyre törekszik, az értelem munkája: a szükségletek meglátásához, a kérdések tanulmányozásához, a megoldások megtalálásához és az alkalmas pillanatok észrevételéhez feltétlenül biztos érzék szükséges; de ez nemcsak az értelemnek a munkája: az erős akarat, a kitartó erőfeszítés, a jól kialakított jellem, a belső tűz, mely megsokszorozza az erőt és amely megadja a feltétlen meggyőződést a győzelem kivívásához, egyszóval a hit szintén szükséges. Ezért nem lesz a gyengéknek, egyezkedőknek és gyáváknak soha helyük az első sorokban, hanem csak az erőseknek, önzetleneknek és azoknak, akiknek a lelkében megvan azoknak a felsőbbrendű erényeknek a csírája, melyek a hősöket és a szenteket jellemzik. Mindazoknak, akik a mi táborunkba tartoznak, vagy oda akarnak tartozni, világosan, emelt hangon megmondjuk, az újjáépítendő ország nevében, hogy a Diktatúra haderejétől fegyelmet, egyöntetűséget és eszmei tisztaságot követelünk.

Nem tartoznak hozzánk azok, akik jobban szeretik az engedelmességnél saját cselekvési szabadságukat, sem azok, akik felsőbb érdekek által kívánt irányelvek fölé helyezik saját bármennyire is ragyogó értelmi képességeik sugalmazását, vagy bármennyire nemes akaratuk ösztönzéseit. Nem tartoznak közénk azok, akik csatlakozásukból valamilyen hasznot akarnak húzni, akik önzetlen harc helyett előnyöket keresnek nálunk, akik nem éreznek magukban sem odaadást arra, hogy harcoljanak a hazáért, sem készséget arra, hogy feláldozzák magukat a köz javára.

Most is, mint már olyan sokszor megtörtént, sokan azt fogják hinni, hogy már minden elveszett, mert a dolgok különböznek attól a képzeletbeli képtől, amelyet előre megcsináltak magukban, vagy azoktól a céloktól, amelyeket maguk elé tűztek; mások, sokkal többen, látván, hogy a portugál politika láthatára világosodni kezd, ki fognak lépni elvonultságukból, közönyükből, sőt ellenséges magatartásukból, amelyben megmerevedtek, hogy felajánlják közreműködésüket, amelyet várunk tőlük, arra a hazafias munkára, melyet a Nemzeti Diktatúra végez. Remélem, meg vagyok róla győződve, hogy édes hazánk fiai mindnyájan akarják, hogy országuk boldoguljon.

1932. november 23.