A gomolygásban

Vagyok aki vagyok.
Érthetetlen eset
mint minden eset.

Hiszen lehettek volna
más ősök az enyéim,
máris más fészekből
repültem volna ki,
más fatörzs alól
kúsznék ki pikkelyesen.

A természet ruhatárában
van öltözet elég.
Póké, sirályé, mezei pocoké.
Mindegyik mintha ránk öntötték volna
és hordjuk engedelmesen
míg szét nem szakad.

És se választottam
de nem panaszkodom.
Lehettem volna valami
sokkal kevésbé személyes.
Egy a rajból, bolyból, zümmögő gomolyból,
egy látkép széltépázta darabja.

Valami sokkal kevésbé szerencsés,
prémjéért tenyésztett,
ünnepi asztalra szánt,
tárgylemezen úszkáló.

Földhöz kötött fa,
amelyhez tűzvész közelít.
Érthetetlen események folytán
eltaposott fűszál.

Egy fickó sötét csillag alól,
mely másoknak világít.
És ha félelmet keltenék az emberekben,
vagy csak undort,
vagy csak szánakozást?

Ha nem a kellő
törzsbe születtem volna
és bezáródnának előttem az utak?

A sors mostanáig
kegyes volt velem.

Mi lenne ha nem emlékeznék
arra ami jó volt.

Mi lenne ha nem hajlanék
a hasonlítgatásra.

Ha én lennék – de csodálkozás nélkül,
vagyis
valaki egészen más.

Felhők

A felhők leírásával
nagyon kellene sietnem –
a pillanat töredéke múltán
már nem ilyenek, elkezdtek mássá válni.

Jellemző rájuk
hogy soha nem ismétlődik
alakjuk, árnyalatuk, testtartásuk és elrendezésük.

Nem terheli őket semmi emlékezete,
nehézség nélkül siklanak el a tények fölött.

Miféle tanúi volnának bárminek is –
nyomban szétspriccelnek minden irányba.

A felhőkhöz képest
az élet megalapozottnak látszik,
már-már tartósnak és szinte öröknek.

A fehők mellett
még a kő is olyan mint egy testvér
akire támaszkodhatunk
ők meg, nos, távoli, csélcsap kuzinok.

Az emberek legyenek csak, ha akarnak,
aztán meg sorban haljanak meg mind,
nekik, felhőknek semmi közük
e nagyon különös
egészhez.

Egész életed fölött
és az enyém fölött, melynek még híja van,
pompázva díszelegnek, ahogy díszelegtek.

Nem kötelesek elpusztulni velünk.
Nem kell látnunk őket ahhoz, hogy ússzanak.

Platón, avagy miért

Homályos okokból,
ismeretlen körülmények között
az Ideális Lét nem volt többé elég önmagának.

Pedig vég nélkül tarthatott és tarthatott volna,
sötétségből faragva, világosságból metszve,
álmos kertjeiben a világ fölött.

Mi a fenének eredt benyomások után
az anyag rossz társaságába keveredve?

Minek neki az utánzók,
a befuccsoltak, a pechesek, akiknek
semmi kilátásuk az örökkévalóságra?

A sánta bölcsesség,
tüskével a sarkában?

A háborgó vizek
szaggatta harmónia?

A Szépség
bájtalan belekkel a közepén?
és a Jó
miért az árnyékával,
ha azelőtt nem volt neki?

Kellett lennie valami oknak,
ha látszólag csekélynek is,
de még a Meztelen Igazság is hallgat erről,
leköti kutakodása
a földi ruhatárban.

Ráadásul ezek a szörnyű költők, Platón,
a szobrok alól elfújt forgácsok a huzatban,
a magasság nagy Csöndje hulladékai…

Valamit a lélekről

Lelkünk vagyogat.
Senkinek sincs szüntelenül
és örökre.

Napra nap,
évre év
múlhat el nélküle.

Néha csak a gyerekkor
elragadtatásaiban és félelmeiben
rak fészket hosszabb időre.
Néha csak a csodálkozásban,
hogy öregek vagyunk.

Ritkán vesz részt
fárasztó ténykedéseinkben,
mint a bútortologatás,
bőröndcipelés
vagy hosszabb út megtétele szűk cipőben.

Kérdőívek kitöltése
és hússzeletelés közben
rendszerint kimenős.

Ezer beszélgetés közül
egyben ha részt vesz,
vagy abban sem,
mert szívesebben hallgat.

Mikor a test elkezd fájni és sajogni,
csöndben távozik az ügyeletről.
Válogatós:
nem szívesen lát minket tömegben,
undorítja harcunk bármilyen fölényért
és az érdekek dübörgése.

Öröm és szomorúság
nem két különböző érzelem neki.
Csak akkor van velünk,
ha összekapcsolódnak.

Számíthatunk rá,
ha semmiben sem vagyunk biztosak,
de mindenre kíváncsiak.

Az anyagi tárgyak közül
kedveli az ingaórát
és a tükröt, mely serényen dolgozik,
akkor is, mikor senki nem néz oda.

Nem mondja meg, honnan jön
és mikor tűnik el megint,
de kifejezetten várja az ilyen kérdéseket.

Úgy tűnik,
ahogy nekünk rá,
valamiért neki is
szüksége van ránk.

A statisztikákhoz

Száz ember közül:
mindent jobban tud másoknál:
– ötvenkettő;

mindenben bizonytalan:
– majdnem az összes többi;

segíteni kész,
ha ez nem sok időt igényel:
– negyvenkilenc, nem is rossz;

mindig jó,
mert nem tud másmilyen lenni:
– négy, na jó, talán öt;

irigység nélkül csodálni képes:
– tizennyolc;

folytonos félelemben él
valakitől vagy valamitől:
– hetvenhét;

képes a boldogságra:
– legföljebb húszegynéhány;

magában ártalmatlan,
tömegben megvadul:
– több mint a fele, ez biztos;

kegyetlen,
ha a körülmények rákényszerítik:
– jobb, ha ezt nem tudjuk,

még körülbelül se;

utólag okos:
– nem több, mint előzőleg;

csak dolgokat követel az élettől:
– harminc,
de bárcsak tévednék;

sajgó tagokkal kuporog
zseblámpa nélkül a sötétben:
– nyolcvanhárom,
előbb vagy utóbb;

szánalomra méltó:
– kilencvenkilenc;

halandó:
– száz a százból.
Ez a szám, egyelőre, változhatatlan.

Fordította Csordás Gábor