A világ legrégebbi szentélye és a civilizáció hajnala

Repülőgépem egy októberi késő estén ért földet Urfában, abban a városban, amely a török muszlimok szerint a káldeus Urral, Ábrahám próféta szülőhelyével azonos. Szállodámat nyilvánvalóan zarándokok szállásául tervezték. Az előcsarnokból ajtó nyílt egy kizárólag férfiak számára fenntartott gőzfürdőbe. Női fürdő nem volt. Szobámban az alkoholmentes minibár felett egy tábla jelezte az imairányt. Közvetlenül az ablak előtt a főutca két oldala közé függesztett Las Vegas-i stílusú feliratok kétlábnyi magas neonbetűkkel hirdették: “KÖSZÖNTJÜK A PRÓFÉTÁK VÁROSÁBAN!”

Urfa Délkelet-Anatóliában, a szíriai határtól északi irányban körülbelül harmincmérföldnyire található. Évről évre tízezrek jönnek ide, hogy felkeressenek egy barlangot, ahol talán Ábrahám megszületett, és a halastavat, amely a máglya helyét jelzi, amelyen Nimród kis híján megégettette – csakhogy Isten a tüzet vízzé, a parazsat pedig halakká változtatta. Egy másik helyi legenda szerint Isten egy raj szúnyogot küldött Nimród gyötrésére. Egyikük berepült az orrába, és eljutva a király agyához, rágni kezdte azt, Nimród pedig megparancsolta embereinek, hogy fakalapácsokkal verjék a fejét, mondván: Vur ha, vur ha!” (“Üssetek engem, üssetek engem!”) – város állítólag emiatt kapta az Urfa nevet. A településnek van görög elnevezése is, Edessza, amelyet a keleti ortodox egyházban a világ első ikonjának származási helyeként tisztelnek, innét való volna a zsebkendő, amellyel Jézus megtörölte az arcát, s amely megőrizte vonásait. (Az Edesszai Krisztus-képként ismert szent zsebkendővel állítólag Krisztus ajándékozta a leprában szenvedő V. Abgar királyt.) Urfát 1984-ben hivatalosan átkeresztelték ªanlýurfára – “dicsőséges Urfára” –, annak az ellenállásnak az elismeréséül, amelyet a török függetlenségi háború idején (1919–23) a szövetséges erőkkel szemben tanúsított. Az emberek többsége még mindig Urfának nevezi. A város kultikus helyei közé tartozik továbbá a barlang, amelyben állítólag Jób húzta meg magát, miután testét fekélyek borították el.

Magam is elzarándokoltam a városba, és ellátogattam egy területre Urfa közelében: az itteni, a stonhenge-ire emlékeztető megalitikus körök együttese mintegy nyolc évezreddel korábbi Ábrahámnál, Jóbnál és a monoteizmusnál. Ezt a kora újkőkori építményt évezredeken át történelemelőtti törmelék rétegei borították, ezért aztán mindössze jókora dombnak látszott. Török neve Göbekli Tepe: “pocakos” vagy “kövér domb”.

Göbekli Tepével kapcsolatban számos izgalmas tény ismeretes. Korát tizenegyezer évre becsülik – a gizehi Nagy Piramisnál hat és fél ezer, a legkorábbi ismert ékírásos szövegeknél öt és félezer, Jerikó falainál pedig mintegy ezer évvel régebbi – jóllehet, korábban ezeket tartották a világ legősibb monumentális építményinek. A helyszínen több mint hatvan soktonnás, T alakú mészkőoszlop található, többjükön vésett féldomborművekkel, melyek veszélyes állatok láthatók: ezek nem a paleolit barlangok “jól kezelhető”, ehető bölényei és szarvasai, hanem baljós, oroszlánokat, rókákat, vadkanokat, keselyűket, skorpiókat, pókokat és kígyókat ábrázoló kompozíciók. A környéken nincs nyoma emberi jelenlétnek – nem kerültek elő hulladékgödrök, nincsenek víznyerő helyek, házak, tűznyomok, tetőmaradványok, háziasított növények vagy állatok maradványai – ezért aztán úgy gondolják, építői valamely vadászó-gyűjtögető közösség tagjai voltak, akik kultikus célra, szentélyként használták. A hasonló helyszínekkel való ikonográfiai összevetések arra utalnak, hogy akár hatvan mérföldnyi távolságról érkező csoportok is összegyűltek itt. Úgy tűnik, hogy az oszlopokat rejtélyes módon szándékosan, egyazon időben temették el, i. e. 8200 táján, felállításuk után mintegy tizenhárom évszázaddal.

A vadászó-gyűjtögető népesség által emelt vallási célú építmény nagyjából ellene mond mindannak, amiről úgy hittük, a kultuszhelyekről és a vadászó-gyűjtögető kultúrákról tudtunk. Ezekről hagyományosan azt tartják, hogy nem rendelkeztek komplex szimbólumrendszerekkel, társadalmi hierarchiával, nem ismerték a munkamegosztást, azaz híjával voltak mindazon dolgoknak, amelyekre valószínűsíthetően szükség van nagyjából 9 hektárnyi kiterjedésű megalitikus kultuszhely megépítéséhez. A szervezett keretek közt gyakorolt vallásról ugyanakkor feltételezik, hogy csak az után jelent meg, hogy a földművelés megteremtette az efféle hierarchikus társadalmi viszonyokat, melyek igényelték működésük kozmikus háttértörténetét, illetve szolgáltatták az istenek és halandók közti hatalmi viszonyok mintáját. A Göbekli Tepe-i leletek azt sugallják, hogy a dolog fordított sorrendben történt – azaz valójában a szent hely létrehozásának szükséges volta szorította rá először a vadászó-gyűjtögető népeket, hogy munkáscsapatba szerveződjenek, hogy hoszszú időszakokat töltsenek egyetlen helyen, hogy állandó élelem-utánpótlásról gondoskodjanak, s hogy végül feltalálják a földművelést.

A Göbekli Tepéhez egy túlsúlyos, mogorva taxisofőr vitt el, a hotel recepciósának barátja. A várost egy gigászi körforgalmon át hagytuk el. A vezetők a legkülönbözőbb irányokból hajtottak be e diabolikus körbe, hogy azután a legkülönbözőbb irányokban hajtsanak ki belőle, váltogatták a sávokat, elébe vágtak egymásnak – anélkül, hogy indexeltek vagy lassítottak volna. Úgy tűnt, hogy ahol egy nem-urfai autós gyorsított vagy lassított volna, az urfai sofőr inkább egyszerűen a dudát kezdte nyomni. A dudálás szimbolikus rítus jellegét öltötte, kiváltván a funkciót, melyet a fizikai valóság világában egykoron a fékpedál használata töltött be.

A körforgalom végül kiokádott bennünket a Mardinba vezető vidéki főútra: e település a lakhelye a világ legmagasabb emberének, egy farmernek aki hipofízis-rendellenesség következtében 251 centiméterre nőtt meg. Számos fegyver- és mezőgazdaságigép-kereskedés előtt haladtunk el, ami mintegy a vadászat és a földművelés közti ősidők-béli tétovázást jelenítette meg. Lehajtottunk egy földútra, amely kilométereken át kanyargott a dombok közt, s végül egy poros területen kötöttünk ki, amelyen egy tájékoztató tábla szomszédságában néhány egyterű gépkocsi parkolt. A lapályon két kipányvázott teve legelt, önelégült és kedvetlen pofával.

Elhaladtam mellettük, felfelé a lejtőn, majd egy csoportnyi, sziklákon kuporgó doktorandusra bukkantam, amint épp egy dobszerű, földdel teli rosta fölé görnyedtek: az alkalmatosság drótköteleken függött egy rögtönzött, háromlábú faalkotmányról. Úgy festettek, mintha épp a tüzet próbálnák feltalálni. Megkérdeztem, mivel foglalkoznak. Egy kerek arcú, szemüveges, panamakalapot viselő fiatalember szigorú, ellentmondást nem tűrő mosollyal felpillantott, mondván: “földet rostálunk”, majd mosolya intenzitását tovább fokozva hátat fordított.

Felkapaszkodtam a dombra, a tetején álló magányos eperfához. Az ágaira kötött, nyűtt textilcsíkok arra vallottak, hogy a helyi farmerek korábban “kívánságfaként” használták. Megpillantottam az oszlopokat: a látvány olyan szokatlan és váratlan volt, mint valamiféle földönkívüli településé. A domb egyik oldalát szinte maradéktalanul feltárták: négy kő-kör került elő, mindegyiküket körülbelül tucatnyi oszlop alkotja, középpontjukban két-két nagyobb oszlop áll. E megalitok közül több is meglepően ingatag alapokon állt, és csak a fatámasztékoknak köszönhették, hogy még nem dőltek el. A régészek arra következtettek, hogy a gyenge alapozásnak valamiféle akusztikus célja lehetett: az építők talán azt akarták, hogy az oszlopok zúgó-zümmögő hangot produkáljanak a szélben. Használatuk évszázadai során az oszlopokat időtől időre eltemették, és újakat állítottak fel a régiek fölé vagy mellé. A körök ilyeténképpen különböző mélységekben helyezkednek el a dombban, és különböző fa állványzatok, létrák és pallókból ácsolt gyalogutak kötötték össze őket. Jens Notroff kalauzolt, a posztgraduális képzésben részt vevő diák, akivel látogatásomat egyeztettem. Hihetetlenül zavarba ejtő környezetünkben ahová csak néztem, olyasvalamit láttam, aminek nem lett volna szabad léteznie. Vadászó-gyűjtögető népességtől például nem várhatta volna el az ember, hogy életnagyságúnál nagyobb emberábrázolásokat hozzon létre, olyanokat, amelyek élesen ellentmondanak egy tisztán animisztikus, nem-hierarchikus világképnek. Mint azonban Notroff rámutatott, az oszlopok csaknem bizonyosan emberfigurák: hoszszú, keskeny testtel és nagy, téglalap-forma fejjel. Egyes oszlopokra összekulcsolt kezüket vagy rókafarok-ágyékkötőket faragtak. Az egyik nyakláncot visel rajta bucraniummal – bikafővel. Ha az oszlopok meghatározott személyeket ábrázolnak, a bika az azonosítás valamiféle formája lehet, talán egy olyan névre utal, mint az Ülő Bika.

Mivel a Göbekli Tepe-i féldomborművek a késő újkőkori barlangfestményekkel ellentétben nem szolgálnak a mindennapi élet képeivel – például vadászjelenetekkel –, s csak elvétve láthatók rajtuk őstulkok, gazellák és szarvasok, amelyek a vadászó-gyűjtögető étrend javát adták. Szimbolikus értelmezést tulajdonítanak nekik, amely azonban ellenáll a megfejtésnek. Az állatok lehetnek mítoszok szereplői, szimbolikus bűnbakok, totemek, mnemotechnikai eszközök, esetleg totemisztikus “madárijesztők”, amelyek rontástól védik az oszlopokat. Van köztük kisebb bőrönd nagyságú skorpió és egy feltépett mellkasú, sakálszerű lény. Az egyik oszlopon elnagyolt, szem nélküli “kacsák” sora lebeg egy igen meggyőző, erektált péniszű vadkan felett. Egy másik féldomborművön egy róka egyszerű körvonalai láthatók: azokra a krétakontúrokra emlékeztet, amelyekkel a helyszínelők rajzolják körbe a gyilkosságok áldozatait; a pénisze ennek is jól kivehető. Úgy tűnik, a Göbekli Tepénél ábrázolt valamennyi emlős hímnemű, egy rókát kivéve, amelynek hasából a pénisz helyén több kígyó bújik elő. A talán legvitatottabb kompozíció egy keselyűt ábrázol, amely egyik szárnyán egy kerek tárgyat visz vagy tart, lábai alatt egy fejetlen férfitörzsön ismét csak penis erectus hivalkodik. A keselyű melletti információs táblán a német és angol szöveg említi a merev péniszt, a török nem. Szeretném azt hinni, hogy ami egy fejetlen, álló péniszű férfi felismerését illeti, magam is vagyok olyan éles szemű, mint bárki más, itt azonban segítség nélkül nem boldogultam volna. Szerintem inkább szamovárhoz hasonlított.

Úgy tűnik, az ábrázolások nem mutatnak egységes stílust, de még csak egységes ábrázolási normát sem jelenítenek meg. Egyesek közülük stilizáltak és geometrikusak, mások figyelemreméltóan életszerűek. “Az alkotók képesek a naturalisztikus ábrázolásra”, mondta Notroff, “ha tehát nem teszik, akarattal nem teszik.” Megemlített nekem egy férfiszobrot, amely feltételezések szerint tizenegyezer éves: az ismert legkorábbi életnagyságú emberszobor. Az 1990-es években, Urfa belvárosában bukkantak rá: az Urfai férfi ma a ªanlýurfai Múzeum egyik üvegkalickájának lakója; még aznap délután fel is kerestem. Szája nincs, világos mészkőből faragták, mélyen ülő obszidián szemei vannak. Két kezét ágyéka két oldalára tapasztja, pusztulófélben lévő hóemberre emlékeztet.

A következő néhány napot a feltáráson töltöttem. Ismétlődő útjaink során a recepciós testes taxisofőr barátja némiképp engedett tartózkodásából. Eszmét cseréltünk az urfai közlekedésről. Amikor megemlítettem, hogy eladdig még nem láttam nőt autót vezetni, biztosított, hogy az utóbbi években “legalább hetven százalékkal nőtt” a hölgyvezetők száma. Másnap, amikor kiérkeztünk a Göbekli Tepéhez, felajánlotta, hogy a tényleges útiköltség kétszereséről állítja ki a számlát, hadd csapjam be munkaadóimat.

Az ásatási munkák minden reggel fél hétkor kezdődtek; az ég ilyenkor még rózsaszínben derengett, a levegő pedig csípős volt. A helyszínen negyven kurd munkás, továbbá húsz német és török régészjelölt tartózkodott, rajtuk kívül pedig az izmiri régészeti múzeum egy hivatalos embere, akit a Török Kulturális és Idegenforgalmi Minisztérium bízott meg azzal, hogy kísérje figyelemmel a fejleményeket, illetve biztosítsa, hogy a romok hozzáférhetőek legyenek a napi mintegy kétszáz turista számára. E látogatók közül sokakat felbosszantott és csalódással töltött el, hogy nem engedik le őket a kutatóárkokba, hogy megnézhessék az oszlopokat, ezért a munkások éppen deszkajárdát építettek nekik.

Az ásatás egy új árokban, az alacsony mészkőgerinc túloldalán folyt. A területet 90–210 centi mélységben ásták fel, négyzet alakú egységekben, amelyek felülről egy babaház helyiségeire emlékeztettek. Az egyik négyzetben diákok mérték a visszatöltött földrétegek vastagságát, egy másikban bíborszín kendőkkel bekötött fejű munkások egy szikladarabot emeltek egy talicskába. Az egyik központi négyzetben egy újonnan felfedezett oszlop látszott, rajta az eddigi legbonyolultabb féldomborművekkel: kígyózó nyakú darvak soraival és célirányosan egymás mellé zsúfolt kígyókkal, melyek olyanok voltak, mint a szardíniák a dobozban.

Az árkokat ásó munkások megtanulták, hogy félretegyék az esetleges régészeti fontossággal bíró tárgyakat. Egy szép nap találtak egy szabálytalan, körülbelül teatálca méretű követ, felső felületén apró, félgömb alakú üregekkel. “Úgy véljük, kultikus célú lehetett”, mondta nekem e tárgyról a posztgraduális diákok egyike.

Ezt mondjuk, valahányszor nem tudjuk, mire való valami. Lehetséges természetesen, hogy nem kultikus célra szolgált. Lehet, hogy valamiféle vetélkedés eredménye: próbát tettek, ki tudja a legrövidebb idő alatt a legtöbb lyukat vájni. Akkoriban amúgy sem tettek különbséget szent és profán közt. Ezek megkülönböztetése új dolog.

Általában nem volt könnyű beszédbe elegyedni a posztgraduális diákokkal – sem az újkőkori embert, sem a régészetet illetően. A kurd munkások ellenben szerettek beszélni. Egy napon néhányuk nézegetni kezdte egy könyvemet – egy monográfiát Göbekli Tepéről. Felidézték, milyen sorrendben fedezték fel a fényképeken látható domborműveket, melyikük volt jelen, melyikük nem. Jót mulattak egy barátjukon, akit hatalmas, fekete szakállal szerepelt a fotókon. Az illető régen levágta a szakállát, s valamennyien úgy vélték, most jobban néz ki.

A munkások a legkülönbözőbb nemzedékekhez tartoztak, akadtak köztük bajuszos, bugyogós, szájuk sarkába szorított cigarettát szívó nagyapák, de farmert viselő, mesébe illő hajzatú ifjak is. Mint megtudtam, falujuk neve Örencik. Némelyek régebbi nevén, Karaharabeként emlegetik: a szó jelentése “fekete rom”. Úgy tűnik, senki sem tudja, hol volt ez a fekete rom. Meséltek nekem a munka veszélyeiről, például arról, hogy az embert hirtelen megtámadhatja egy, a sziklák közt rejtőző kígyó. Egyszer egy munkást skorpió csípett meg: az illetőt taxin kellett kórházba küldeni. Barátaitól megtudtam, hogy a skorpiócsípés fájdalmas, de nem halálos. A kígyómarás megint más. A diákok egyszer találtak egy mérges kígyót, de már döglött volt. Valaki zsákba rakta és elvitte.

Megkérdeztem a munkásokat, milyen érzés, hogy rémítő állatok tízezer esztendős domborműveit tárják fel.

“Tulajdonképpen szép…”, mondta egyikük:

…szép dolog ez. Amikor az ember rábukkan egy oszlopra, amikor még épp, hogy csak látható a kő teteje… az ember megkérdi magától: vajon milyen állatok lesznek rajta? Aztán ás, ás, lassan, apránként, mert tudja, hogy ásás közben esetleg kárt okoz. Néha azonban képtelen visszafogni magát – arra gondol, “lássuk csak gyorsan, mi van itt?”

Némi hallgatás után hozzátette:

Néha arra gondolunk, vajon ha az akkori emberek valamelyike egyszer csak felbukkanna és beszélni kezdene hozzánk, mit mondana? Kiféle-miféle volna? Alacsonyabb vagy magasabb lenne-e nálunk?

“Ezt az alapkövet itt… ezt emberi erővel hozták ide!”, mondta egy másik munkás.

Foglalkoztat is bennünket, hogy vajon azok, akik cipelték, sokkal erősebbek voltak-e, mint mi? Úgy gondoljuk, az akkori emberek lehettek vagy két-három méter magasak, mi pedig csak 160–170 centiméteresek vagyunk. Erről igazából semmit sem tudunk, csak úgy elképzeljük magunkban.

Ami azt illeti, igazából senki sem tudja, hogy az újkőkori embernek miként sikerült megemelnie ezeket az oszlopokat. Claudia Berger, a Halle– Wittenberg-i Martin Luther Egyetem archeológusa elvégzett egy kísérletet egy bajorországi mészkőbányában, megállapítandó, vajon ő és tíz diákja képesek-e megalkotni és felállítani egy Göbekli Tepe-ihez hasonló oszlopot, pusztán a hevítéses-hűtéses repesztő technika és nyél nélküli bazalt “kalapácsok” alkalmazásával. Az első eredmények azt sugallják, hogy a munkát negyvennégy régészhallgató vagy huszonkét újkőkori ember tíz hét alatt végezheti el.

Göbekli Tepét először 1963-ban kezdte el vizsgálni Peter Benedict, a Chicagói Egyetem régésze, aki így írta le a helyet: “gömbölyű tetejű, kerek vörösföld-dombocskák rendszere”, mely dombok közül kettőn “kis temetők vannak”, valószínűleg a Bizánci Birodalom idejéből. Lehetséges, hogy Benedict, aki nem tudta elképzelni, hogy az újkőkor embere képes volt hatalmas földhalmok vagy megalitikus alkotások létrehozására, rábukkant egy mészkőfaragvány-töredékre, és középkori sírkőnek nézte. Beszámolója senkit sem sarkallt arra, hogy a helyszínen teremjen és ásni kezdjen.

A romok a föld alatt aludták álmukat, míg csak meg nem jelent valaki, aki képes volt méltányolni őket. 1994-ben Klaus Schmidt, a Heidelbergi Egyetem archeológusa felkereste a helyszínt, és azonnal rájött, hogy Benedict beszámolója hibás. Felismerte, hogy a “dombocskák” emberkéz alkotta halmok, s hogy a lába alatt ropogó kovakőszilánkokat újkőkori kezek formálták. Schmidt az előző évtized nagy részében Nevalý Çorinál dolgozott egy közeli, i. e. kilencedik évezred béli település feltárásán, ahol egyaránt előkerültek emberi hajlékok és egy “szentély”, T alakú oszlopokkal. Nevalý Çorit 1979-ben fedezték fel, és 1994-ben veszett el a tudomány számára, amikor az Atatürk duzzasztógát-építői vízzel árasztották el, s most az Atatürk-tó mélye rejti. Schmidt ennek folytán kénytelen volt újabb újkőkori lelőhely után nézni. Göbekli Tepénél csaknem ugyanazokat a kovakő-darabokat látta, mint Nevalý Çorinál. Megpillantván egy T alakú oszlop egy részét, felismerte ezt is. “Alighogy megláttam, egy percbe sem telt, és tudtam: két választásom van”, mondta. “Vagy otthagyom, és senkinek sem beszélek róla, vagy egész hátralévő aktív életemet az itteni munkára áldozom.” Nyomban vissza is ment Urfába, ahol vett magának egy házat.

A ház egy tizenkilencedik századi ottomán épületegyüttes, amely egy udvar köré épült, az udvaron csempézett medencével. Schmidt itt él feleségével, Çi÷demmel, aki szintén régész, s akivel Urfában ismerkedett meg, amikor az egy másik ásatáson dolgozott. Schmidt, aki jelenleg a Német Régészeti Intézet munkatársa, azt mondja, mióta csak az eszét tudja, archeológusnak készült. Bajorországi kisdiák korában tanult a görögökről és a rómaiakról, s azt gondolta, felnőttként őket tanulmányozza majd. Aztán felfedezte a paleolitikum barlangi művészetét, s eltökélte, hogy keres egy barlangot bajor földön, amelynek festményei ugyanolyan régiek és jelentékenyek, mint a franciaországiak. Számos barlangra rábukkant, festményekre azonban nem. Barlangok iránti érdeklődése következtében egyaránt tanult geológiát és archeológiát: ezért volt képes azonnal felismerni, hogy Göbekli Tepe nem természeti képződmény, hanem emberi alkotás.

Mostanság Schmidt délelőttjeit rendszerint a Göbekli Tepénél tölti, Çi÷dem odahaza dolgozik. Schmidt és a diákok, több zsáknyi újkőkori törmeléket cipelve kései ebédre térnek vissza Urfába – a házaspárnak kitűnő török szakácsa van –, s a délután hátralévő részét mindnyájan a házban töltik: feldolgozzák az aznapi leleteket, amelyeket az udvaron elhelyezett különböző vödrökbe és négyszögletű rostákba szortíroznak szét. A munkacsoport archeo-zoológusa, Joris Peters számos különböző, a lelőhelyről származó állatcsontot mutatott nekem: leopárdok, golyvás gazellák, vad szarvasmarhák, vadkanok, vadjuhok, gímszarvasok, rókák, fácánalkatú csukárok, darvak és keselyűk csontjait.

“Akkoriban még fogyasztották a ragadozók húsát”, mondotta Peters a vadászó-gyűjtögetőkről, megmutatván a vágásnyomokat a rókacsontokon. Úgy véli, talán a keselyűket is megették. Megmutatta nekem egy őstulok – a házi szarvasmarha kipusztult, majd’ egytonnás őse – lapockacsontját. Õstulkokat ettek az újkőkori ünnepeken-lakomákon: utóbbiak, úgy tűnik, jellemző eseményei voltak a Göbekli Tepe-i életnek. “Nagy mulatságokat rendeztek”, mondja Schmidt. Véleménye szerint ismerték a sört, sőt “valamiféle drogjaik is voltak”.

Az újkőkori élet hanyatló, kései szakasza volt ez. Schmidt szerint a Göbekli Tepe-i népesség “saját eredményességének áldozatává vált”. Életüket akkora sikerrel élték, hogy ez a siker egy gigantikus kőépítmény alakjában, egy spirituális világnézet tényleges létezőnek tételezésében öltött formát. Már maga az építés folyamata megváltoztatta világnézetüket, elavulttá téve egyúttal a művet magát is. Schmidt így indokolja, miért hagyták el Göbekli Tepét: “Többé nem volt rá szükségük. Immár mezőgazdaságból élnek, és vallási hiedelmeiket más módon fejezik ki”.

Schmidt nem lát folyamatosságot az újkőkori vadászó-gyűjtögetők, és semmilyen más, újabb kultúra közt. Egy alkalommal megkérdeztem a véleményét Göbekli Tepe ikonográfiájáról, amelyet egy indiai csillagász a bronzkori eredetű Védák felhasználásával dolgozott ki. Vajon lehetséges, hogy a fejetlen ember, a keselyű, és a kerek tárgy a Napot az égen hordozó Garuda madarat jelenti? “Nem zárnám ki e lehetőséget, de igen- igen csekély a valószínűsége”, felelte Schmidt. Úgy véli, a jelenet egy specifikusan neolitikus mítosz illusztrációja lehet, amely szerint a halott emberek fejét keselyűk viszik magukkal. “Ebből a világból már egyetlen évezred múltán sem maradt semmi”, mondotta. “Miért maradt volna meg bármi belőle hatezer évvel későbbre?”

Micsoda rendkívüli gondolat – ellentétben más elveszett civilizációkkal Göbekli Tepe népét nem pusztították el. Egyszerűen összecsomagoltak és elmentek valahová máshová – és másvalakikké váltak. Olyan volt ez, mint a tanúvédelmi program. Jó néhányan valószínűleg tőlük származunk. Minél többet gondolok a fejetlen emberre, annál inkább bizonyos vagyok benne, hogy a rokonom volt. Apám családja az Urfától néhányórányi autóútra található Adanából származik.

A “neolitikus forradalom” kifejezést az ezerkilencszázhúszas években alkotta meg V. Gordon Childe régész annak a folyamatnak a leírására, amelynek során a vadászó és gyűjtögető ember – az utolsó jégkorszak előtti kétszázezer évben ez volt az önfenntartás domináns módja – áttért az állatok háziasítására és a növénytermesztésre. Childe a váltást klímaváltozásnak tulajdonítja, olyan viszonyoknak, melyeknek következtében kiszáradtak a dúsan zöldellő erdők és síkságok, az emberek és állatok pedig a maradék oázisokba húzódtak, ahol a térbeli közelség nyomán megkezdődött a domesztikáció, kialakult a letelepedett életmód, és megkezdődött a föld megművelése. Childe, a kiábrándult sztálinista 1957- ben, nem sokkal a magyar felkelés után, öngyilkosságot követett el épp akkoriban, amikor a radiokarbonos kormeghatározás átalakította a régészet tudományát, számos elgondolása azonban a mai napig megőrizte időszerűségét. A régészek többsége a neolitikus forradalmat egészen a legutóbbi időkig továbbra is éghajlati és demográfiai tényezők kombinációra vezette vissza. Nevezetes kivétel volt a néhai Jacques Cauvin, aki a hetvenes években felvetette, hogy a vallás egy korai formája – a bika és a termékenység-istennő kultusza – egy termékenység-orientált világnézet létrejöttének kedvezett, amely végül előidézte a mezőgazdaságra való átállást.

Schmidt szerint Göbekli Tepe Cauvint igazolja – nem a termékenység-istennőt illetően, akinek az ágaskodó péniszek sokasága úgyszólván cáfolatául szolgál, hanem a váltás ideologikus indíttatását illetően. Meggyőződése, hogy az animizmusról a centralizált vallásra, illetve az egalitárius társadalmi berendezkedésről a hierarchikusra való áttérés az gazdasági változásnak oka, nem pedig következménye volt. Cauvintől eltérően elméletét nem annyira a Göbekli Tepe-i specifikus, továbbra is homályos jelentésű szimbolikus tartalmakra alapozza, hanem létezésük puszta tényére. Tekinet nélkül arra, hogy mi célt szolgálnak az oszlopok, létrehozásuk rengeteg munkaórát igényelt. A munkásoknak megbízható élelmiszer-ellátásra volt szükségük, a terület pedig bővelkedett az olyan vadfajokban, mint az őstulok, és szépen termett az alakor, a domesztikált búza egyik őse. Göbekli Tepe megépítéséhez ugyancsak szükség volt valamiféle munkamegosztásra a felügyelők, a “műszakiak” és a munkások közt, s ez ismét csak olyan fejlemény lehetett, amely nem annyira a mezőgazdaságra való átállás eredményének, mint inkább esetleges felgyorsítójának tekinthető.

A neolitikus forradalommal kapcsolatos meglepő tény, hogy a bizonyítékok többsége szerint a mezőgazdaság az életszínvonal meredek esését eredményezte. A Kalahári busmanjai és más nomád csoportok körében végzett vizsgálatok azt mutatják, hogy a vadászó-gyűjtögetők rendszerint még a legbarátságtalanabb tájakon is heti húsz óránál kevesebbet fordítanak táplálékszerzésre. A parasztok ezzel szemben napkeltétől napnyugtáig robotolnak. Mivel a mezőgazdaság alapját csekély számú – keményítőtartalmú magot hozó – növényfaj tömegtermelése jelenti, egy közösség megélhetését egyik napról a másikra semmivé tehetik a kártevők vagy a rossz időjárás. Az ősrégészet bizonyítékai szerint a korai földművelők közt gyakoribb volt a vérszegénység és a vitaminhiány, korábban haltak, rosszabbak voltak a fogaik, hajlamosabbak voltak a gerincdeformitásokra és több fertőző betegségnek voltak kitéve, mivel szorosabb közelségben éltek más emberekkel és a jószággal. Egy Görögországban és Törökországban feltárt csontvázakon végzett vizsgálat kimutatta, hogy a jégkorszak vége és i. e. 3000 között az emberek átlagos testmagassága 15 centiméternyit esett vissza, a mai görögök és törökök még mindig nem érték el gyűjtögető-vadászó őseik magasságát. Annak a Göbekli Tepe-i kurd munkásnak igaza volt: az újkőkori ember valószínűleg valóban magasabb volt nála.

Ugyan miért ragaszkodott volna bárki is ilyen nyomorúságos életkörülményekhez? Háborúk, járványok, technikák (Guns, Germs and Steel; magyarul: Typotex, Budapest, 2006) című könyvében Jared Diamond a helyzetet klasszikus “beetetéses” szituációként írja le. A vadászó-gyűjtögetőket “elcsábította az átmeneti bőség, amelyet csak addig élveztek, amíg a népességnövekedés utol nem érte a bővülő élelmiszertermelést”. Ezek ekkorra fej fej mellett haladtak – a termelőknek tehát mind nagyobb és nagyobb területet kellett megművelniük, ha azt akarták, hogy mindnyájan életben maradjanak. A földművesek, jóllehet roszszabbul táplálkoztak, kihasználták, hogy sokkal többen vannak, elpusztították a vadászó-gyűjtögetők többségét, a túlélőket pedig elűzték területükről. Diamond a földművelést nem egyszerű visszalépésnek tartja, hanem “a legnagyobb tévedésnek, amelyet története során az emberiség elkövetett”, minden társadalmi és nemek közti egyenlőtlenség, a betegség és zsarnokság eredetének, “létezésünk átkának”.

De vajon csakugyan átok volt-e létünk szempontjából a neolitikus forradalom? A kérdés jókora érzelmi és politikai tétjeivel 2006- ban a Der Spiegel egyik vezető anyaga foglalkozott, amely felvetette, hogy esetleg Göbekli Tepe lett volna a történelmileg is létező Édenkert. A török sajtó lelkesen kapta fel az elgondolást. Tekintve, hogy a helybéliek már ezt megelőzően is igényt tartott Jóbra és Ábrahámra, néhányan közülük úgy okoskodtak, hogy valójában az lett volna különös, ha Ádám és Évanem urfaiak. Az Édennel való azonosság bizonytékai közé sorolták, hogy Göbekli Tepe a Tigris és az Eufrátesz közt található – hasonlóképpen a kígyóábrázolások sokaságát, s azt, hogy Schmidt a régiót a “vadászó-gyűjtögetők paradicsomaként” jellemezte. Az elmélet fő erősségét azonban a Bűnbeesés azon olvasata jelenti, hogy ez nem más, mit a vadászatról és gyűjtögetésről a földművelésre való átállás metaforája. A Paradicsomban a férfi és a nő társként éltek, nem szégyellték meztelenségüket, fák és barátságos állatok vették körül őket: “És az Úristen a földből mindenféle fát sarjasztott, ami tekintetre szép és táplálkozásra alkalmas”. A Tudás Fájának gyümölcse, miként a föld megművelésének első gyümölcseihez hasonlóan, azonnali, visszavonhatatlan átkot jelentett. Az embernek immár dolgoznia kellett a földdel, attól csikarnia ki táplálékát élete minden napján. Maimonidész szerint vannak legendák, melyekben Ádám a Bűnbeesés után azzal folytatta, hogy “több mezőgazdasági tárgyú munkát írt”.

Isten Évához intézett szörnyű szavai – “Megsokasítom terhességed kínjait. Fájdalmak közepette szülöd gyermekeidet. Vágyakozni fogsz férjed után, ő azonban uralkodni fog rajtad” – a nők egészségének a korai földműves társadalmakban bekövetkezett hanyatlására és újonnan előállott helyzetükre vonatkozhatnak, amit az idézett elő, hogy gyerekeket kellett szülniük, hogy legyenek, akik majd megműveljék és örököljék a földet. A nők, akik hozzájutottak a kecskék tejéhez és a gabonafélékhez, korábban választhatták el csecsemőiket, ennek következtében gyakrabban eshettek teherbe, és súlyosabb következményekkel járó terhességeik lehettek. A magántulajdon intézménye idő közben létfontosságúvá tette, hogy az apa kiléte bizonyos legyen. A monogámia – különösen a női monogámia – szigorúan betartatott előírássá lett.

Ezt a fajta interpretációt folytatva: Káin és Ábel története tekinthető az elsőszülöttségért folyó zéróösszegű játszma illusztrációjának, aminthogy szimbolizálhatja a nomád pásztoréletnek a városközpontú mezőgazdaság általi elpusztítását is. Káin, miután végez a testvérével, megalapítja a világ első városát, amelyet fiáról, Hénochról nevezett el. Ha ilyen megközelítésben olvassuk, az Ótestamentum jókora részei – a territoriális viszályok, a száműzetéstől vagy elpusztíttatástól való állandó félelem, a szexuális féltékenység és a rokonok vetélkedése – mindinkább emlékeztetnek egy kézikönyvre, melynek tárgya egy új, zordon föld- és szerelem-hiánygazdálkodás.

Az Édenkert-allegória központi kérdése, hogy vajon a földművelés minőségi törés volt-e az emberi történelemben – Diamond megfogalmazása szerint “katasztrófa, melyet sohasem hevertünk ki”? Vajon alapjában véve különbözött-e valaha is a mostanitól az emberi állapot? Az utolsó háromezer év csakugyan az utolsó szót mondja-e ki arról, kik vagyunk? Egész világképek állnak vagy borulnak az e kérdésekre adható válaszokon. Friedrich Engels például úgy hitte, hogy a történelemelőtti ember egykoron valamiféle osztálynélküli, “primitív kommunizmusban” élt, s hogy a monogámiát kapzsi férfiak találták fel, hogy haláluk után saját fiaik juthassanak hozzá felhalmozott gazdagságukhoz. Engelsnek szüksége volt arra, hogy higgyen egy korban, amikor a kommunista utópia valóság volt, és ismét összeegyeztethető lehet majd az emberi természettel. Darwin ezzel ellentétben azt állította, hogy az emberek annak ellenére sem éltek soha szexuális szabadságban, ha egykoron poligámok lettek volna: a férfiféltékenység “mindig is a női erény sulykolásához vezetett”. (A féltékenységet a későbbi darwinisták a férfiak ama vágyának a kifejeződéseként értelmezték, hogy ne kelljen apai energiáikat idegen géneket hordozó szaporulat ellátásába fektetniük.) Ez a nézet, amely feltételezi, hogy a nőneműek hűségnek tulajdonított kiemelkedő fontosság a földi élet egyik alapszabálya volt, egyaránt összhangban volt a viktoriánus erkölcsökkel és az organizmus darwini személetével, mely utóbbi az egyedi vonások fennmaradását biztosító szerkezetnek tekintette azt.

Freud viszont úgy hitte, hogy a “nukleáris” (apa-anya-gyerek) család volt egyetemleges, és hogy az Ödipusz-komplexus által megosztott “ősi családban” még erősebb volt az elfojtás, mint a bécsi nagypolgárság köreiben. A szexuális eredetű boldogtalanság e nagy szakértője nem is hihette másként, mint hogy a civilizáció nagyobb súlylyal esett latba az ugyancsak általa okozott elégedetlenségnél: az alternatívát – hogy tudniillik a nagy semmiért tesszük magunkat boldogtalanná – még fontolóra venni is túlságosan szörnyű lett volna.

Vajon éltek-e valaha az emberek szexuális szabadságban? Volt-e valaha mulatság a munka? Mindig előnyben részesítettük-e közvetlen, vér szerinti leszármazottainkat a közösség más tagjaival szemben? A vita korunkban is folytatódik. Christopher Ryan és Cacilda Jethá Sex at Dawn (“A szex hajnalán”, HarperCollins, New York, 2010) Engelsszel egyetértve antropológiai adatokkal szolgálnak számos vadászó-gyűjtögető társadalomból, amelyekben nincsenek nukleáris családok, és nem tulajdonítanak nagy fontosságot az apaság egyértelmű voltának. A szerzőpáros úgy véli, a neolitikus forradalom előtt ez volt a norma, hogy törzsekben élő őseinknél a promiszkuitás egykoron előmozdította a kooperációt és mérsékelte az erőszakot, s hogy a monogámia “természetes” voltába vetett (tév)hit társadalmi bajok miriádjait okozta: a tizenkilencedik századi lelencházak, a nők megkövezése Iránban, számos amerikai politikai karrier derékba törése mind erre vezethető vissza. E nézeteik következtében állítja szembe őket Steven Pinkerrel, aki The Better Angels of Our Nature (“Természetünk jobb angyalai”, VikingPenguin, USA, 2011) című könyvében azt állítja, hogy a társadalom jelenleg minden korábbinál békésebb, és hogy a vadászó- gyűjtögetők a gabonatermelés előtti időkben év- százezredeken át mészárolták és sütögették egymást.

Schmidt felfogása Pinkeréhez áll közelebb. “Gyakorlott gyilkosok voltak, nem mások”, mondja a vadászó-gyűjtögetőkről. Meggyőződése, hogy Göbekli Tepét valamiféle dolgozó osztály építette. Véleménye szerint a földművelés, annak ellenére, hogy több munkával és roszszabb táplálkozással járt, azért vert gyökeret, mert egy kiválasztott kasztnak elemi érdeke fűződött az új rendszerhez: “Kilencven százaléknak dolgoznia kellett, tíz százalék bőségben élt. Az elit meg akarta tartani előnyös helyzetét, és meg is volt hozzá a hatalma.” Ha Schmidtnek igaza van, és már a mezőgazdaság megjelenése előtt is megfigyelhető a társadalmi kizsákmányolás valamilyen formája, akkor a mezőgazdaság megjelenése nem volt csapás vagy bármiféle sorsfordító változás: az emberi állapot, ahogyan Freud mondja, mindig is legalább olyan kedvezőtlen volt, mint ma.

“Vajon volt-e idő, amikor nem ilyen volt?”, kérdeztem. “Mondjuk százezer évvel ezelőtt?”

Schmidt megvonta a vállát. “Az emberek nem nagyon változnak”, mondta. “Egyre nagyobb tudásra támaszkodhatunk, de mindennapos viselkedésünk változatlan. Mindnyájan Homo sapiensek vagyunk.”

Megtudakoltam Schmidtől, mi a véleménye arról, hogy a Bűnbeesés allegorikus magyarázata a földművelésre való áttérés. Azt vetette ellen, hogy az Édenkert kert volt, ekképpen tehát nem vadászó-gyűjtögető, hanem kertművelő életmódot reprezentált. Schmidtnek a metaforákkal és a spekulációkkal szembeni ellenállása bizonyos értelemben együtt jár a hivatásával. “Én tudós és szakember vagyok”, mondta nekem. “Amit mi vizsgálunk, az az anyagi kultúra. Nem képzelünk el dolgokat, amelyeket nem látunk.” Az elképzelés mindig kivetítés: azt találgatni, hogy az újkőkori emberek hogyan éreztek valamivel kapcsolatban, feltételezés volna, méghozzá annak téves feltételezése, hogy úgy éreztek, ahogyan mi. Mégis, mindenféle feltételezésről lemondva bármiféle értelmezés nehezen lenne elképzelhető. Mint Jens Notroff megfogalmazta: “Ha egyáltalán nem hagyatkozunk a képzeletünkre, mindez csak egy halom törmelék.”

Utolsó Göbekli Tepe-i délutánomon úgy döntöttem, a nap hátralévő részét a másik urfai zarándokhelynek – az Ábrahám-félének szentelem.

Eljutottam egy gondosan ápolt füvű, rózsakerttel, bugyogó szökőkutakkal, árnyas kerthelyiségekkel ékes, nagy parkba, egy négyszögletű, kikövezett szélű tavacskához, amelyben kövér, szürke pontyok hemzsegtek: ez jelzi a helyet, ahol Nimródnak nem sikerült megégetnie Ábrahámot. Azt mondják, aki eszik ezekből a pontyokból, megvakul. A legkülönbözőbb emberek vásárolták az árusoktól a haleleséget, hogy aztán marokszámra dobálják a tóba: fekete bőrzakós, marcona külsejű férfiak, formátlan ballonkabátot és fejkendőt viselő nők, két arábiai hercegnőnek öltözött kislány, homlokukon aranypénzekkel. A szent pontyok jókora rajba gyűltek a víz felszíne alatt, tátogó, kerek szájukkal felfelé kapkodtak.

A barlangot, ahol Ábrahám születhetett, kettéosztották: férfi- és női barlangra. Bementem a női előtérbe, ahonnét egy alacsony mennyezetű kőalagút vezetett a szent helyre. Az alagút torkában egy hatalmas, fej nélküli rongycsomó jelent meg, és csoszogva közeledett felém. Mint kiderült, egy nő volt, aki hátrálva távozott a barlangból. Amikor az átjáró felszabadult, kétrét görnyedve megindultam befelé.

A durva kőfalakat derengő sárgászöld fény világította meg. Egy nagy üvegablak mögött, mint egy kirakat-akváriumban, forrás bugyogott egy sziklás barlangbelsőben. Egy mozgásérzékelő vezérelte csap körül, amely a szent forrás vizét adagolta, nők csoportosultak. Meg-meglengették kezüket a csap alatt, ahogyan egy repülőtéri mosdóhelyiségben szokás: senki sem tudhatta, miféle mozdulatra kezd majd folyni a szent víz. Amikor rám került a sor a csapnál, továbbléptem az imahelyre és letérdeltem a selyemszőnyegre egy rendkívül vékony, fekete ruhát és fejkendőt viselő fiatal nő mögé. Tenyerét felfelé fordítva előre-hátra ringatta magát, aztán hirtelen előrehajolt, és a szőnyeghez érintette homlokát. A fiatal nő többször is megismételte ezt a félelmetesen szép és heves mozdulatot. A “szent dolog” hatalmára gondoltam: ez, ha hihetünk a régészeknek, a test leganyagibb szükségleteiből ered – abból, hogy hogyan és mit együnk. Ez a “szentség” keríti hatalmába a lelket, ez készteti az újkőkori embert arra, hogy megépítse, majd eltemesse Göbekli Tepét. Végigvonul az évezredeken, építményeket emeltet az emberrel, törekvéseket ébreszt benne, hatalmas belső tájakat hoz létre.

Ábrahámra gondoltam – a Sokaságok Atyjára, az egyistenhit építőmesterére – és a szövetségre, amikor Ábrahám boldogtalan volt, mert nem volt gyermeke, s javait egy szolgára készült hagyni, Isten pedig annyi ivadékot ígért neki, mint égen a csillag. Ez a szövetség a földműves berendezkedés két nagy igényét elégítette ki: az ősatya földet kapott és utódokat, akik mindnyájan kétségkívül tőle származtak. Ha Göbekli Tepe volt az az Édenkert, ahol ezek az igények először megfogalmazódtak, van bizonyos logika abban, hogy Urfát Ábrahám születési helyének tartják. Ebben a megvilágításban, ha mint egyetlen nagy történethez közelítünk hozzá, úgy tűnik, mintha az utolsó Göbekli Tepe-i nemzedéknek, amikor a föld alá temette szentélyét és új életmódra váltott, végül is sikerült nem elmetszenie a szálakat, amelyek a jövőjéhez kapcsolták.

FORDÍTOTTA KŐRÖS LÁSZLÓ

Sanctuary. The New Yorker, 2011. december 19. és 26.