Arnold, az igazi amerikai bevándorló

Mindig tudtam, hogy Amerika az a hely, ahol élni szeretnék. Az iskolában, amikor a tanár Amerikáról beszélt, én arról álmodoztam, hogy egyszer majd kijutok oda. Napszám amerikai filmeket bámultam, s megbabonáztak az olyan hősök, mint John Wayne. Amerikát hatalmasnak láttam, tágasnak, ahol minden lehetséges. 1968-ban végül eljutottam ide. Micsoda különleges nap volt. Emlékszem, egy árva vas nélkül érkeztem, de tele voltam álmokkal, elszántsággal és vágyakkal. (Arnold Schwarzenegger beszéde a Republikánus Párt országos gyűlésén 2004-ben.)

Az amerikai álom egyik globális szimbóluma, Arnold Schwarzenegger életének egy későbbi szakaszában számtalan meglepő és furcsa mítoszt kreált osztrák múltjáról és saját életéről. Az egyik az, hogy ő már szinte amerikainak született, a másik, hogy egy “szocialista” országban nőtt fel. De miért érkezett Schwarzenegger Amerikába, és hogyan lett belőle amerikai? Hogyan lehet, hogy ez az osztrák nyomortól a kaliforniai dúsgazdagságig ívelő meseszerű történet szolgál sokak számára hajtóerőként és igazolásként, hogy az Amerikai Álom még ma, a bevándorlók halványuló reményeinek mellett is él és virul, és hogyan tudja ez a történet megerősíteni az amerikaiaknak a saját kivételességükbe vetett hitét? Ez az írás megpróbálja beilleszteni az alapvetően sikeres fehér bevándorló Schwarzenegger történetét az 1960-as években zajló amerikai bevándorlási folyamatok tágabb mintázatába, miközben tudjuk, hogy sem korábban, sem később nem érkezett olyan osztrák bevándorló az USA-ba, aki hozzá hasonlóan híressé vált volna és aki globális hírnévre tett volna szert – más szóval, Schwarzenegger a legismertebb osztrák-amerikai.

Az amerikai bevándorlásról szóló vitákban rendre két oldal szólal meg: az ’ünneplők’ és az ’aggodalmaskodók’. A tudósok egyik csoportja azt ünnepli, hogy milyen értékekkel gyarapították a bevándorlók az őket befogadó új társadalmakat; a másikat viszont aggasztja, hogy milyen szörnyű nehézségekkel kell megküzdenie a bevándorlóknak nap mint nap. Az első csoport a nyitott ajtók politikáját pártolja, míg a második falakat húzna, hogy gátat emeljen az amerikai társadalomba beilleszkedni képtelen bevándorlók újabb hullámai előtt. A bevándorlás kérdésében – számos más ügyhöz hasonlóan – Schwarzenegger minden oldalnak meg akar felelni. Minden alkalmat megragad, hogy hirdesse és dicsőítse, hogy milyen sokra vitte bevándorlóként. Amikor azonban Kalifornia kormányzója lett, a bevándorlási kérdésekben az álláspontja kissé kuszává változott: hol a nyitott ajtók politikáját támogatta, hol pedig az illegális bevándorlást megakadályozó határőrizet szigorítása mellett szállt síkra.

Ez az írás a vonzások és taszítások kontextusában próbálja elhelyezni Schwarzenegger kivándorlását Amerikába. A háború utáni Ausztriában felnőtt, a gazdasági nehézségeket és egy tekintélyelvű apa vasszigorát megtapasztaló fiatal fiú csak kevés lehetőséget láthatott saját boldogulására, amelyet egy mindenáron többre vágyó tinédzser megragadhatott. Mindez arra sarkallta, hogy külföldön keresse a jövőt. A gazdag Amerika mágneses vonzereje, a kaliforniai “aranykapu”, a hollywoodi sztárélet csábítása mind- mind az ’amerikai álom’ felé lökte hősünket. Schwarzenegger mentalitására is illik ugyanakkor az a leírás, amely oly sok az USA-ba érkező bevándorlót jellemzett, és amelyet a történész Reed Ueda így foglalt össze:

A bevándorló olyan ember volt, aki sok mindent kockára tett, akinek volt bátorsága vagy akiben volt elég nemtörődömség, hogy a jól körülírható, ismert világát feladja az ismeretlen és az ezzel járó lehetőségek kedvéért.

Élet egy elmaradott országban és a távozás: hogyan nőtt fel Arnold a háború utáni Ausztriában

Arnold 1947. július 30-án született a stájerországi Grazban Gustav Schwarzenegger és a felesége Aurelia (született Jadrny) második fiaként. Apja, Gustav a második legnagyobb osztrák várostól, Graztól öt kilométernyire lévő falucska, Thal rendőrfőnöke volt. Gustav már jelentős katonai rendészeti tapasztalatokkal rendelkezett, amikor az állást elvállalta. 1938-ban ugyanis belépett a Nemzetiszocialista Pártba és 1939-ben önként jelentkezz az elit SA-ba. Gustav az 521. Feldgendarmeriealakulatban szolgált először Franciaországban, majd Belgiumban, később pedig a véres keleti fronton, ahol 1943-ban megsebesült. Hazatért és a háború további részében postamesterként dolgozott. Semmiféle bizonyíték nem került elő idáig arról, hogy az egysége bármiféle háborús bűncselekményt követett volna el, noha a kutatások azt már bizonyították, hogy a Wehrmacht mögött tevékenykedő náci rendőri egységek nem összehangoltan ugyan, de időnként részt vettek a keleti fronton a zsidók kiirtásában. A háború után Gustav is kénytelen volt alávetni magát a nácitlanítási eljárásnak. Stájerországban mindig is erősen élt a pángermán hagyomány. Nem meglepő tehát, hogy a stájerek közül igen sokan, egész pontosan 30 430-an lettek ún. illegálisok (Illegale) – azaz olyanok, akik az 1938-as Anschluss előtt törvényen kívül helyezett Nemzetiszocialista Párt tagjai maradtak. A stájerek közül amúgy 107 030 ember, az összlakosság 15 százaléka volt Gustav papához hasonlóan a náci párt tagja. Még egyetlen életrajzíró sem tette fel a kérdést, hogy vajon Gustav is Illegale volt-e 1938 előtt. És ezt a mai napig sem tudjuk. 1947-ben azonban megkapta a Persilscheint (így nevezték a tisztára mosó igazolást) és munkába állhatott, mint szövetségi rendőrtiszt.

SA-tagsága miatt azonban Gustav több volt egyszerű náci társutasnál (Mitläufer), akiből egyébként vagy félmilliónyi (a lakosság 12 százaléka) akadt a háborút követően az osztrákok között. Egy keleten harcoló rendőri egység és az SA tagjaként az embert feltehetően igen szigorúan vizsgálták volna egy nácitlanítási eljárás során. Ugyanakkor sok osztrák esetében az eljárás már nem folyt olyan szigorúan, miután 1946-ban az osztrák kormány vette át a nácitlanítási eljárás irányítását a szövetségesektől. Gustav alkoholproblémái és a hagyományos német autoriter (nemegyszer erőszakos) nevelési elvei azt jelzik, hogy még a háborút követően is harcolt a démonok ellen, amelyek a háború idején tartották markukban, és ennek családja is kárát látta. Gustav jobban szerette Arnold bátyját és ettől Arnold sokat szenvedett. Későbbi életrajzi történeteiben az apja már mint ellenség jelenik meg. A siker utáni hihetetlen vágya is feltehetően összefüggésben van azzal, hogy apjától nem kapta meg az oly hőn áhított elismerést. Arnold bátyja, Meinhard az iskolában testi erejével és kötekedő természetével szerzett hírnevet magának. Később alkoholista lett, és fiatalon, autóbalesetben halt meg (részegen vezetett). Arnold nem ment haza sem a bátyja, sem az apja temetésére – ez pedig nem vall túl szoros családi kötelékekre (miközben Ausztriát maga mögött hagyva is anyja hű és szerető fia maradt).

A lepusztult önkormányzati lakás, amelyet Schwarzeneggerék béreltek egy 400 éves házban, közel sem volt komfortosnak mondható, a lakásba még a vizet sem vezették be. Arnold gyerekkorában a mintegy 1200 lakosú Thalban mindössze három telefon és egyetlen televízió volt. A családnak nem volt autója. Arnold a családi élet viszontagságait is megtapasztalta – apja gyakran elnáspángolta gyermekeit –, miközben a világtól elzárt alpesi falucskában oly tipikus, mélyen provinciális kispolgári közösség is gúzsba kötötte. A szűkre szabott lehetőségek mellett az életet a bölcsőtől a sírig előre eltervező osztrák gondolkodás is távozásra sarkalhatta Arnoldot. Arnold később azt állította, hogy soha nem törődött különösebben azzal, hogy legyen alatta védőháló és gyakran űzött gúnyt osztrák honfitársaiból, akik már tinédzser korukban a nyugdíjukat tervezgették.

A tudósok gyakran keresik azokat a lelki tényezőket, amelyek kivándorlásra késztetik az embereket (azokkal szemben, amelyek az otthonmaradásra ösztönöznek) és nem érik be az olyan kézenfekvő, az elszakadást elősegítő magyarázatokkal, mint a gazdasági gyarapodás és a politikai szabadság iránti vágy. Az emigránsok a gyerekkorukból hozzák azt a hozzáállást, amelyre a tárgyak iránti lanyha kötődés a jellemző (Objektverzicht). Az ilyen embertípus jellemében tetten érhető a távolságok és a tág horizont iránti szeretet, ezeket az embereket könnyű lázba hozni (Angstlust) és élénk fantáziavilágukban olyan távoli helyekről álmodoznak, mint Amerika. Ezek az emberek készen állnak, hogy felégessék maguk mögött a hidakat, és a feladják a családi élet által nyújtott kényelmet és meleg otthont. Ezek a lelki jellegzetességek tetten érhetők Arnoldban és az ’amerikai álomról’ dédelgetett fantáziáiban is.

De milyen is volt az az Ausztria, amelybe Arnold beleszületett? Stájerország egyike volt azon kilenc tartománynak, amely a háború után a négyhatalmi megszállás alá került Ausztriát alkotta. Stájerország keleti felét a Vörös Hadsereg szabadította fel a náci megszállás alól, míg a tartomány déli és nyugati részét a britek, a jugoszlávok és a bolgárok, az északi, vékony sávot pedig az amerikaiak. 1945 júliusára a briteket leszámítva minden más nemzet csapatai kivonultak, az angolok azonban még tíz évig maradtak Stájerországban és Karintiában. A britek és az amerikaiak által felállított nácítlanító rendszer, amelynek keretében Gustavot is vizsgálták, kezdetben szigorú és kérlelhetetlen volt, míg a szovjeteké sokkal lazábban működött. Amikor 1946 közepén a megszálló hatalmak a volt nácik felkutatását és kipurgálását átadták az osztrák kormánynak, az osztrákok gyorsan lazítottak a szigoron, hogy a volt nácikat is ismét integrálhassák az osztrák polgárok soraiba. 1948-ra a legtöbb nácítlanítási eljárást befejezték, miközben a Nyugat és a Kelet között kirobbant a hidegháború (melynek legelső hadszíntere pontosan Ausztria volt). Hirtelen a “vörös veszedelem” nagyobb fenyegetésnek tűnt a háború utáni Ausztriára, mint a “barna rothadás”, amelynek örökségét gyökerestül kellett volna kiirtani. A brit megszállás alatt álló osztrák zónában a közigazgatás rendkívül szakszerű és zökkenőmentes volt; a brit katonai jelenlét nyomait szinte alig lehetett észrevenni, ahogy a megszállás egyre időszerűtlenebbé vált. Amint a tartományi kormányt szabályosan megválasztották, a britek azon nyomban átengedték kormányzati funkciókat.

A megszállás egy évtizede alatt a konzervatív és mélyen katolikus stájer parasztok és polgárok a konzervatív Néppártra (ÖVP) szavaztak. A megfontolt Néppárt irányítása alá vonta a stájer politikai színteret, ahogyan az országos politikában is döntő szerepet játszott. Országos szinten az ÖVP a Szocialista Párttal osztozott a hatalmon. A nyugati hatalmak szemében a konzervatív-szocialista koalíciós kormány (amely a szavazatok csaknem 90 százalékát söpörte be) a háború utáni politikai stabilitás záloga lett. A gazdasági és társadalmi stabilitás azonban csak lassan teremtődött meg, és nagy szerepet játszottak benne a brit és amerikai segélyprogramok. A szövetséges bombázások nyomán számos osztrák város (így Graz is) nagy károkat szenvedett, és a lakáshiány nyomasztó méreteket öltött. A háborút követő első években, amikor Arnold is született, a nyomor kézzelfogható volt, és az éhező lakosságot csak az amerikai és brit élelmiszersegélyek mentették meg az éhhaláltól, a városokban sokkal inkább, mint vidéken. Az amerikai Marshall-terv állította vissza Stájerországot és Ausztria nyugati felét gazdasági növekedési pályára, no meg a kommunistaellenes közhangulat. A britek jelenlétét a mindennapokban szinte alig lehetett érzékelni, szemben a szovjetek által megszállt Kelet-Ausztriával, ahol – legalábbis az ötvenes évek elejéig – a szovjet katonai megszállás a mindennapi terrorban is testet öltött.

Amikor 1955-ben véget ért a megszállás, Arnold csupán nyolc éves volt. Tudjuk, hogy a gyerekek általában nem túl sok emléket őriznek meg a tinédzser kor előttről. A korábbi életükre vonatkozó információkat a családi történetekből és a közösségben terjedő sztorikból rakják össze, és aztán ezekből a részben kitalált, részben eltúlzott emlékekből áll majd össze az ő saját élettörténetük. Mire Arnold kezdte felfogni a körülötte lévő világot, a britek már kivonultak Stájerországból, míg a szovjet csapatok éppen akkor hagyták el Alsó-Ausztriát a stájer határon keresztül. Az élete későbbi szakaszaiban adott interjúkban, illetve az országos politikai színtéren – például a 2004-es republikánus országos gyűlésen – elmondott beszédeiben talán ezért állította azt, hogy egy “szocialista” országban nőtt fel és még mindig emlékszik a “szovjet tankokra”. Ezek feltehetően bizonyos emlékek visszavetítései életének korábbi szakaszára.

Kisfiú voltam, amikor a szovjetek elfoglalták Ausztriát. láttam a tankjaikat az utcán. A saját szememmel láttam a kommunizmust. Emlékszem a félelemre, amit akkor éreztem, amikor át kellett kelnem a szovjet szektoron.

Tipikus életrajzi misztifikáció, amely nagyon jól hangzik egy olyan republikánus közönség előtt, amely aligha képes különbséget tenni demokratikus szocializmus és kommunizmus között. Arnold feltehetően emlékezett arra, hogy apja ás bátyja miket mesélt a szovjetek által elkövetett tömeges nemi erőszakról, az emberrablásokról és ahogy a Vörös Hadsereg tankjai végiggördültek Graz utcáin, hogy felszabadítsák a várost a náci megszállás alól 1945 májusában. Azok az emberek, akik tanúi voltak Kelet-Stájerország szovjet ’felszabadításának’, úgy emlékeznek vissza a szovjet uralomra, mint rettegést kiváltó és a megszállást könyörtelenül végrehajtó rezsimre. Arnold apja valóban szemtanúja lehetett, ahogy a szovjet tankok végiggördülnek Graz utcáin, Arnold még nem. Később azonban azt állította, hogy meglátogatta a szovjet zónát: a nagybácsikája egy Volkswagen bogáron vitte el a Semmering-hágón keresztül, és ott látta a szovjet tankokat a saját szemével. Ez még akár hihető is. de mire Arnold tinédzser lett és politikai öntudatra ébredt, addigra a szovjet tankok eltűntek Ausztriából.

Noha semmi nyomát nem találni annak, hogy Ausztriában Arnold bármiféle politikai tevékenységben részt vett volna, ennek ellenére ragaszkodik ahhoz a történetéhez, hogy amint amerikai földre tette a lábát, máris republikánus lett. És republikánus közönsége számára megint csak kreált egy nagyon jól hangzó életrajzi történetecskét arról, hogy az 1968-as választási kampányban hogyan döntött Richard Nixon mellett és a demokratikus jelölt, Hubert Humphrey ellen. Az alaptörtént megint csak a 2004-es bostoni beszédéből bontakozik ki:

1968-ban értem végül Amerikába… A választási kampány már javában zajlott. Emlékszem, hogy a tévében néztem a Nixon-Humphrey választási vitát. Egy barátom fordította nekem, aki angolul és németül is jól beszélt. Emlékszem, hogy Humphrey olyasmiket mondott, amik nekem úgy hangzottak, mint a szocializmus, amelyet akkor még csak éppen magam mögött hagytam. De aztán meghallgattam Nixont. Ő a vállalkozás szabadságáról beszélt, arról, hogy a kormány szálljon le az emberekről, arról, hogy alacsonyabbak lesznek az adók és megerősíti a hadsereget. Amikor Nixont hallgattam, az olyan volt, mintha friss levegőt szívnék a tüdőmbe. Akkor megkérdeztem a barátom: ’Ő melyik párt?’ Mire a barátom azt felelte: a republikánus. Mire azt mondtam: ’Akkor én is republikánus vagyok’. És az is maradtam azóta is. És higgyék el nekem, higgyék el, amit mondok, a feleségem családjában ez nem kis teljesítmény. De büszke vagyok arra, hogy ugyanabban a pártban vagyok, amelyben egykoron Abraham Lincoln, Teddy Roosevelt, ugyanabban a pártban, mint Ronald Reagan és George W. Bush.

Arnold önéletrajzában semmi nem utal arra, hogy fiatalkorában bármiféle politikai érdeklődést mutatott volna. Éppen ezért csak találgatni lehet, hogy az Amerikába hozott szellemi pogygyászában ott lapult-e valahol a szülőföldjének, Stájerországnak is a mélyen gyökerező konzervativizmusa, amelyet feltehetően tovább erősítettek azok a szélsőjobboldali nézetek, amelyeket az ebédlőasztalnál hallhatott apjától. És ebből az elegyből az érkezése után könnyen kialakulhatott egy olyan nézetrendszer, amely a republikánusok irányába lökte. Feltehetően sokkal vonzóbbnak találta a gazdasági és politikai laissez faire-t hirdető pártot, különösen azt követően, hogy gazdag ember vált belőle.

Arnold Schwarzenegger a sok nehézséggel küszködő osztrák köztársaság egyik szegény tartományában nőtt fel. Noha Graz és egy sor stájer város fejlett, iparosodott településnek számított, és ezek a helyek sokat profitáltak abból a gazdasági fellendülésből, amelyet a Marshall- terv és Ausztria újjáépítése indított el, a vidéki területek, így Arnold szülőfaluja, Thal sem tudott talpra állni, és csak a hatvanas-hetvenes években indult el a modernizáció útján. A háborút követő első húsz évben a stájerek még mindig Nyugat- Ausztriában, Nyugat-Németországban és Svájcban kerestek jobb munkalehetőséget és életkörülményeket. De egy apró és elszánt kisebbség, amelyhez Arnold is tartozott, a tengerentúl szeretett volna boldogulni. Ezek az emberek először a közeli Németországban próbáltak szerencsét, akárcsak Schwarzenegger, aki néhány évre Münchenbe költözött, és ott kezdte meg testépítő karrierjét.

Schwarzenegger ’amerikai álomról’ szőtt, gazdag fantáziavilágát valószínűleg az a mindent maga alá temető amerikanizálódási hullám táplálta, amely tinédzser kora alatt, azaz a megszállás idején és az azt követő néhány évben söpört végig Ausztrián. Bár ő a brit zónában élt, az amerikai megszálló erők a “termelékenység politikáját” vallották és az amerikai “konzumdemokrácia” jótéteményei a Marshall-terven keresztül eljutottak Nyugat- és Dél-Ausztriába is (Bécsbe és a szovjet zónába már kevésbé). Az USA az ország nagy részét a legkülönbözőbb kulturális programok pergőtüzébe fogta. Az úgynevezett Amerika-házak a fiatal és lelkes olvasóknak Amerikáról szóló könyveket ajánlottak, de ezen felül darabokat állítottak színpadra, kiállításokat és koncerteket szerveztek, és az amerikai értékeket propagálták. Noha az Arnoldhoz hasonló fiatal gyerekhez az efféle magas kultúra feltehetően nem talált utat, de kortársaihoz hasonlóan az amerikai popkultúrába valószínűleg lelkesen vetette bele magát. A gyerekkorából fennmaradt képeken, amelyek az 1950-es években készültek, egy hagyományos osztrák viseletet hordó, láthatólag szerény körülmények között élő gyerek látszik, aki az akkoriban a fiatal osztrák fiúk elengedhetetlen és elnyűhetetlen nyári öltözékét, a kantáros bőrnadrágot, a Lederhosét hordta. Ezek a meglehetősen ritka képek arról árulkodnak, hogy Arnold olyan lehetett, mint a többi hétköznapi osztrák gyerek.

Tudjuk azt is, hogy inasévei alatt, az 1960-as évek elejétől a közepéig sokat járt a grazi mozikba, főleg az Union Kinóba, ahol az amerikai akciófilmeket vetítették. Különösen nagy rajongója volt a Hercules-filmeknek, amelyekben egyik idolja, Reg Park játszott, egy másik sikeres színész, aki testépítőből lett filmsztár. Ezeket a filmeket Arnold akár fél tucatszor is megnézte. Minden jel szerint lenyűgözték őt, és ekkor kezdhetett az amerikai sztárlétről álmodozni.

Ugyanakkor érdekes kérdés, hogy Arnold, az autoriter náci apuka fia, hogyan és pontosan mikor amerikanizálódott mentálisan. Mivel ez idő tájt a fiatalok, társadalmi rétegtől függetlenül, szembefordultak a náci apák generációjával – ezt a folyamatot írja le brilliáns módon Reinhold Wagnleiter –, ezért feltehetően ugyanekkor esett ez meg Arnolddal is. Ugyanakkor a nagyratörő Schwarzenegger esetében sokkal inkább az a szinte már megszállottságig fajuló vágy munkálkodott a háttérben, hogy maga mögött hagyja a mélyen provinciális és autoriter stájer kisvárost, és máshol keresse a boldogulást. Később azt állította, hogy a thali emberek megragadtak a hagyományos életstílus posványában, és kispolgári világuk kielégítette őket.

A Stájerországban cseperedő Arnold meglehetősen szerény oktatásban részesült, ám ez nem volt szokatlan egy olyan az alsó-középosztályhoz tartozó gyerek esetében, akinek két szülője is csupán nyolc évig járt iskolába. Arnold négy évet töltött a thali általánosban, majd naponta mintegy nyolc kilométert utazott Grazba, ahol négy évig járt szakiskolába. A visszaemlékezések szerint szófogadó gyerek volt, szerette a matematikát és kitűnt a tornaórán, de az iskolai sikerei egyetlen pillanatig sem elégítették ki az apját. Néha-néha megtörtént, hogy akárcsak a bátyja ő is terrorizálta a társait. Angolul mindössze négy évig tanult (alapvető nyelvtani szabályokat és kiejtést, kevés olvasást és szinte nulla íráskészséget), és feltehetően úgy hagyta maga mögött szülőföldjét, hogy nem volt képes érthetően társalogni angolul (2004-es bostoni beszédében azt állította, hogy nem tudott angolul, amikor az USA-ba érkezett).

Az 1970-es évekig a felső-középosztályhoz tartozó gyerekek alig tíz százalékának volt olyan szerencséje, hogy gimnáziumba íratták. Arnold nem tartozott ebbe a rétegbe, ezért 1961- ben, a festőien fiatal 15 éves korban, egy grazi szerszámkereskedésben kezdte meg inaséveit – akkoriban a hozzá hasonló társadalmi háttérrel rendelkező osztrák fiúk körében az inaskodás tipikus pályaindító tevékenység volt. Ez volt az az időszak is, amikor elkezdett súlyt emelni, és felfedezte magának a testépítők világát. Ez a hobbi gyorsan a megszállottságig fajult nála.

Az 1968-ban naiv, huszonegy éves ifjoncként Los Angelesbe érkező Arnold meglehetősen szerény formális képzéssel rendelkezett. Gyatra angoltudását azokon a londoni testépítő versenyeken kezdte gyarapítani, amelyeken 1967-ben és ’68-ban vett részt. Míg Los Angelesben a hason korúak általában középiskolába és főiskolára jártak, addig ő a testépítők világába vetette bele magát és különféle üzleti vállalkozásokba fogott, miközben mentorai és az élet voltak a tanítómesterei. Intellektuálisan feltehetően igencsak másodrangúnak tarthatta magát. Képzettség szempontjából sokkal inkább a Harmadik Világból érkezett bevándorlókhoz hasonlított, akik nagy számban, de képzetlenül, ugyanakkor hihetetlen munkavággyal és ambícióval jöttek Amerikába. Az 1960-as évek végén érkező európai bevándorlók sokkal tanultabbak voltak általában, mint Arnold.

De Arnold nem cserediákként vagy ösztöndíjas főiskolásként érkezett, hanem mint tehetséges testépítő, aki elképesztő módon vágyott a gyors sikerre. Akkoriban feltehetően furcsán néztek arra a bevándorlóra, aki foglalkozásként a testépítést jelölte meg. A grazi body-building klub elsőként propagálta a testépítést Európában. Az elszánt Schwarzenegger itt kezdte meg a könyörtelen és végeérhetetlen edzésmunkát, amelynek során először a súlyok emelgetésével kellett az izmokat felépíteni (persze az anabolikus szteroidok is sokat segítettek). A 15 éves inas azonban tűrte a szenvedést, és a hét minden napján emelgette a súlyokat, majd élete első helyi versenyén második lett. Nemsokára kezdte megnyerni a Stájerországban és Ausztria-szerte rendezett ifjúsági bajnokságokat, majd hamarosan a nyugatnémet versenyeket is. Amikor 18 éves korában befejezte az inaskodást, sorkatonai szolgálatra kellett jelentkeznie az osztrák hadseregbe, ahol a harckocsizók közé került. Hamarosan engedély nélkül eltávozásra ment, hogy részt vegyen egy stuttgarti versenyen, amelyet meg is nyert. Ekkor kapott ajánlatot, hogy legyen egy müncheni edzőteremben személyi edző. Apjának meglehetősen jó kapcsolatai voltak az osztrák hadseregben, ezeken keresztül pedig sikerült elintézni, hogy már szokatlanul rövid idő után elbocsássák a seregből, ő pedig beállhatott a müncheni edzőterembe.

Későbbi visszaemlékezéseiből kiderül, hogy miután testépítőként megízlelte a sikert Münchenben, már egyszer sem tért vissza Grazba. 1966-ban megnyerte a Mister Európa címet és a legjobb testfelépítésű férfinak választották Európában. 1967-ben a húszéves Arnold nyerte meg az első amatőr Mr. Univerzum címet – a legfiatalabb címnyertesként. Az európai testépítő színtéren elért gyors sikere volt aztán az, ami végül mágnesként vonzotta Kaliforniába, hogy belekóstoljon az amerikai álomba. Ezt követően még számtalan Mr. Univerzum és Mr. Olimpia címet nyert el Amerikában, s ezek nyomán lett az 1970-es években a világ legismertebb testépítője.

Az aranykapu küszöbén: a bevándorlók Kaliforniája az 1960-as évek végén

Arnold Schwarzenegger 1968-ban, szeptember végén lépett Kalifornia földjére – amely akkor még mindig az Amerikába vezető aranykapu volt –, s az állam ekkor még mindig a legdinamikusabb és legbefogadóbb korát élte. A Kaliforniába nagy számban érkező színesbőrű latin és ázsiai bevándorlóktól eltérően Arnold már “érkezéskor is fehér” volt, és nem kellett megküzdenie az államot egyre nagyobb számban benépesítő előítéletes vagy/és rasszista, a helyiek előjogait hangsúlyozó hordákkal. A néhai Habsburg Monarchiát a “világ pusztulását bemutató kísérleti laboratóriumnak” is nevezték. Kalifornia ezzel szemben az 1960-as években az a kísérleti laboratórium volt, ahol a világ a korlátok nélküli gazdasági növekedést, a szabados és addig még soha nem látott életstílusokat tesztelte, ahol megteremtették a vég nélküli konzumálás paradicsomát és ahol a végeérhetetlen szórakozás függőségbe csapott át. Kaliforniával Arnold a képzeletében élő materialista Amerikába ért. Visszatekintve persze Schwarzenegger már az 1968-as konzervatív fordulatra emlékszik, amikor is a rend és a törvény embere, Nixon foglalta el a Fehér Házat, és Ronald Reagan költözött a sacramentói kormányzói épületbe. De ez feltehetően ugyanolyan, a későbbiekben fabrikált kitaláció, mint az összes többi, amelyekkel saját történetét akarta vonzóbb színben feltüntetni.

Pedig az 1968-as év legfőbb története Kaliforniában, az USA-ban és a világban egyaránt a felfordulásról és a lázadásról szólt. Ez a hippik, a kábítószerek, a szex és rock ’n’ roll fantasztikus világa volt, amelyre Berkeley egyetemen a vietnámi háború elleni tömegtüntetések, és a demokrata párt elnökjelöltje, Robert Kennedy Los Angeles-i meggyilkolása nyomta rá bélyegét. Ez a Kalifornia megérett az anarchiára, és a “csendes többség” erre úgy reagált, hogy Nixont és Reagant választotta meg. Arnold politikailag képzetlen volt, és feltehetően a körülötte dúló mindennapos anarchiát sem vette észre, miközben a rá jellemző szemellenzős elszántsággal belevetette magát a feladatba, hogy testépítőként és üzletemberként felépítse karrierjét, és megélje a kaliforniai álmot, mindezt azonban akkor, amikor ez az álom már éppen kezdett szertefoszlani.

Akárcsak Münchenben, Schwarzeneger itt is könnyedén alkalmazkodott az amerikai testépítő kultúra botrányos macsóizmusához. Abban a gondosan megmunkált élettörténetben, amelyben a hollywoodi sikerekhez, majd a politikához vezető útját lefestette, az 1968-as felfordulásról és a hatásról, amelyet ez gyakorolt rá, persze mélyen hallgat. Csak néhány óvatlan pillanatban – például az 1977-es, a Oui magazinnak adott interjújában – fedte fel, hogy minden további nélkül lefeküdt számtalan könnyen kapható, könnyűvérű nővel (és egyszer még csoportos szexben is részt vett), noha akkor már állandó barátnője volt. A testépítők, az izmos szuperférfiak világában soha nem akadt hiány felajánlkozó nőkből, és a szex a mindennapok része volt, amelyet még a fontos versenyek közben sem hagytak el.

De miféle rendszer uralkodott Amerikában, amikor Schwarzenegger először landolt a Los Angeles-i repülőtéren, 1968 nyarán? A tömeges bevándorlás “harmadik hullámát” a 1965-ös, úgynevezett Hart-Celler törvény indította útjára, amelynek nyomán az USA-ba érkező bevándorlók száma először megkétszereződött, majd hamarosan megháromszorozódott. A törvény eltörölte a bevándorlás korlátozásának addigi legfőbb eszközét, a nemzeti kvótákat. Az 1921-ben és 1924-ben hozott kvótatörvények a világháború előtti bevándorlást Európából szinte teljesen megszüntették. A nemzeti kvótákat úgy határozták meg, hogy azok jórészt a Nyugat- és Észak-Európából érkező hagyományos bevándorlóknak kedvezzenek, miközben drasztikusan csökkentették a Kelet- és Dél-Európából érkező bevándorlók (különösen a zsidók és az olaszok) számát. Amióta csak a szlávok és a mediterrán térség lakói nagy számban jöttek az országba, a rasszisták azóta csak a megbélyegző guineas és dagoes névvel illették őket. A rasszista hierarchiában ezek az emberek akkoriban “közbülsőnek” számítottak: a régebben érkezett fehérek alatt, de a feketék fölött helyezkedtek el. Az első világháború alatt tetőző, a bezárkózást hirdető amerikai ideológia azt állította, hogy a “második hullám” “új bevándorlói”, akik milliószámra érkeztek Amerika partjaira a 19. század vége felé (legtöbben a Habsburg Monarchia területeiről), képtelenek asszimilálódni és felhígítják a tősgyökeres angolszász amerikaiakat. Az 1882-es Kínai Bevándorlást Akadályozó Törvény a nevezettek bevándorlásának vetett véget. Néhány kiskaputól eltekintve a “színes” ázsiaiak bevándorlását ezek a kvóták teljes mértékben megakadályozták, egészen az 1965-ös bevándorlási reformokig.

A kemény korlátozások és a “kvóta-korszakra” jellemző rasszista előítéletek a 2. világháború alatt sem oldódtak, még akkor sem, amikor milliók kopogtak Amerika kapuján a totalitárius rezsimek elől menekülve. Noha egyre több bizonyíték gyűlt a nácik népirtó politikájára, továbbra sem bontották le azokat a “papírból emelt falakat”, amelyek megakadályozták, hogy a zsidó menekültek Amerikába érkezzenek. Noha több tízezerre rúgott azoknak az osztrák és német zsidóknak a száma, akik megpróbáltak az USA-ba utazni, ezek közül elkeserítően kevesen jutottak be. A hidegháború beköszöntével a Kongresszus egyre több kiskaput engedélyezett a kvóták ellen: először a nácik, majd a kommunisták által hazájukból elüldözött menekülteket engedték be. Ezrével léphettek be Amerikába az amerikai kiskatonákkal összeházasodott német és osztrák nők. Százezrével érkeztek az európai “otthontalan” személyek, majd később a magyar, a kubai és a vietnámi menekültek; olyannyira, hogy az egyik tudós ezt az új menekülthullámot a “menekültosztály felemelkedésének” nevezi. Az 1952-es Walter-McCarran Törvény enyhített ugyan a kvótákon, de nem törölte el őket. Viszont legalább kimondta, hogy faji alapon nem lehet megtagadni a belépést és ezzel véget vetett annak a korszaknak, amikor az ázsiaiak előtt becsapták Amerika ajtaját. A vízumkiadási rendszert is átalakította a törvény, előnyben részesítve a közvetlen családtagokat és azokat a bevándorlókat, akik a kívánatos műszaki vagy szakmai tudással rendelkeznek. 1964–65-ben Lyndon Johnson elnök egy még liberálisabb bevándorlási törvényt sürgetett, noha a bevándorlási reformot a közvélemény nemigen támogatta.

Arnold Schwarzenegger akkor érkezett az USA- ba, amikor az 1965-ös Hart-Celler törvény hatályba lépett, és véget vetett a fajon vagy nemzetiségen alapuló jogi diszkriminációnak. Váratlan módon az 1965-ös bevándorlási reform forradalmi jelentőségű lett, akárcsak az 1964-ben meghozott polgárjogi törvény és az 1965-ös választási törvény. Noha öntudatlanul, de az amerikai Kongresszus mégiscsak átlépett a “globális migráció” korába. Az Ázsiából és Latin-Amerikából érkező bevándorlók száma drasztikusan emelkedett, míg az európai bevándorlás arányosan csökkent. A nyugati félteke 120 ezer főnyi kvótát kapott, míg a keleti 150 ezer főnyit, ezzel a bevándorlók éves kvótája a korábbi 150 ezerről 290 ezerre emelkedett. A kiválasztási folyamat során a családegyesítő bevándorlások előnyt élveztek.

A bevándorlási adatok áttekintése után tisztán levonható az a következtetés, hogy drámai módon megfordult a trend, a történelmileg hagyományos európai bevándorlásról a hangsúly a globális bevándorlásra helyeződött át. Az 1960-as években 3 213 749 bevándorló érkezett az USA- ba, akiknek mintegy egyharmada, 1 133 443 ember volt az európai, többek között 17 571 osztrák. Az 1980-as évekre 6 244 379 bevándorló lépett amerikai földre legális módon, közülük csupán 10 százalék – 668 866 fő – érkezett Európából, s mindössze 15 374 osztrák. 1968-ban 2 022 ember emigrált Ausztriából az USA-ba, közülük 951 a kvótákból került ki.

Noha Schwarzenegger érkezése egybeesik az amerikai bevándorlás történetében lezajló hatalmas fordulattal, az ő esete mégsem illik bele a kor hagyományosnak mondható bevándorlási mintájába. Nincsenek amerikai rokonai, sem bármilyen kézzelfogható szakmai képzettsége – a testépítés akkoriban még inkább sportnak számított, mint szakmának. Az USA-ba nem a bevándorlóknak adott vízummal érkezett, nem is az osztrákoknak fenntartott kvóta egyik helyét szerezte meg. A San Jose Mercury News egyik tényfeltáró újságírója a 2003-as kormányzói választási kampány során felfedezte, hogy B1 vízummal érkezett az USA-ba, amely bizonyos csoportba tartozó emberek, például atléták számára teszi lehetővé, hogy egy rövid edzési időszakra az USA-ba jöjjenek. A londoni amerikai nagykövetségen lévő kapcsolata segítségével Arnold menedzserének, Joe Weidernek sikerült gyorsított eljárásban vízumot szereznie. Noha fizetést nem kaphatott volna Amerikában, Joe Weider elismerte, hogy heti 200 dollárt fizetett neki (később Schwarzenegger azt állította, hogy csupán 65 dollárt kapott). A kor szabályai szerint ilyen körülmények között akár még vissza is vonhatták volna a vízumát. 1969 novemberében, egy évvel később megkapta H-2 vízumát, amely az amerikai munkavállalást is engedélyezte a számára. De Arnold újra megszegte a törvényt, amikor egy olasz testépítővel közösen kőműves vállalkozást indítottak, mert nem szerezték be a szükséges állami vállalkozói engedélyt. Más szóval Schwarzenegger az USA-ban illegális bevándorló volt – legalábbis megérkezésének kezdeti szakaszában. 1974-ben kapta meg a végleges letelepedési engedélyt és 1983-ban az amerikai állampolgárságot. Nagy szerencséje volt, hogy akkor érkezett, amikor munkaügyi okokból a bevándorlási politika meglehetősen engedékeny volt, mivel akkor kezdtek a mexikóiak milliói illegálisan az országba érkezni, és a törvényt nem mindig tartották be.

Arnold mindig is szeretett nagy hűhót csapni a szimbólumok körül. Honosításának napján, 1983. szeptember 16-án, Schwarzenegger letette az állampolgári esküt a Los Angelesi Shrine Auditóriumban, ahol gyakran rendezik meg az Oscar-díj kiosztó gálaesteket is. Aztán hazament, egy amerikai zászlót tekert maga köré, és a nap fennmaradó részében abban flangált. A riportereknek pedig büszkén újságolta: “Mindig hittem abban, hogy a csillagos eget kell megcélozni és amikor az ember amerikai lesz, az olyan, mint amikor beveszik a nyerő csapatba.” 2004-es bostoni beszédében jellemző módon tovább cifrázta ezt a történetet:

Amíg élek emlékezni fogok arra napra 21 évvel ezelőtt, amikor felemeltem a jobb kezemet és elmondtam az állampolgári esküt. El tudják képzelni, mennyire büszke voltam? Olyan büszke, hogy egy amerikai zászlót borítottam a vállamra és egész álló nap azzal sétáltam.

Arnold végre beteljesítette amerikai álmát, és egyben ennek az álomnak egyik leglelkesebb szószólója is lett, sőt bizonyos értelemben a hollywoodi sztárlét globális erejét kihasználva egyenesen az amerikai élet kivételességének propagálójává vált. Így csatlakozott Arnold, a bevándorlás “ünneplőinek” táborához, hogy visszatérjünk a bevezetőben már említett kategóriákhoz.

Schwarzenegger kormányzó, a kaliforniai patthelyzet és az amerikai álom bukása

Annak ismeretében, hogy nem mindig volt az a jogkövető bevándorló, vajon Schwarzenegger kormányzó milyen nézeteket vallott a bevándorlásról egy olyan állam vezetőjeként, ahol az Amerikában illegálisan és papírok nélkül tartózkodó 12 millió bevándorló közül mintegy 2,5 millió él? Amikor kezdett egyre jobban belefolyni a politikába (feltehetően azért, mert már akkor politikai ambíciókat melengetett) Arnold támogatta a republikánus kormányzó, Pete Wilson 187. javaslatát 1994-ben. Ez a népszavazásra is feltett javaslat a Kaliforniában élő illegális bevándorlók millióitól tagadta volna meg az állam által bőkezűen nyújtott oktatási és szociális juttatásokat. A szavazók ugyan áldásukat adták a 187. javaslatra, de a szövetségi bíróság később alkotmányellenesnek nyilvánította. A 2003-as kormányzói kampány alatt Arnold egy tőle szokatlan hibát követett el, amikor egy lapkiadók előtt tartott beszédében azt javasolta, hogy “le kellene zárni a határokat”. Az idegengyűlölő megjegyzés miatt gyorsan bocsánatot kért, és azt mondta, hogy félreértették, ő csupán a határok biztonságának megerősítéséről beszélt. Ám alig néhány nappal később egy Los Angeles-i rádióműsorban már azokat az USA déli határain járőröző, önkéntes milíciákat dicsérte, akik az illegális bevándorlás megakadályozásán fáradoztak. A spanyol ajkú szavazók között a népszerűsége ezek után gyorsan zuhanni kezdett.

A kampány alatt azt is megígérte, hogy minden erejével küzdeni fog az ellen az új állami szabályozás ellen, amely lehetővé tette volna az illegális bevándorlók számára a jogosítványszerzést (ami egyben a személyazonosság igazolására szolgáló alapvető dokumentum az USA-ban). Ebben az esetben úgy érvelt, hogy “a bevándorlóknak is ugyanúgy kell követni a szabályokat, ahogyan ő tette”. Miután 2003-ban megválasztották kormányzónak gyorsan nagy nyomást gyakorolt a kaliforniai törvényhozókra, hogy töröljék el azt az elődje által hozott rendelkezést, amely a dokumentumokkal nem rendelkező bevándorolók számára is lehetővé tette a kaliforniai jogosítvány megszerzését. A spanyol ajkú közösségen belül ez rendkívül jelentős ügynek számított és Schwarzenegger rengeteg szavazót veszített el közülük. 2006-os újraválasztásakor csupán a spanyol ajkú szavazók egyharmada támogatta, noha a választások előtt némileg visszavett bevándorlás-ellenes retorikájából. Az USA-ban és másutt sem szokatlan, hogy a politikusok a korábbi nézeteikkel homlokegyenest ellenkező nézeteket kezdnek vallani, hogy elnyerjenek egy-egy politikai tisztséget. És ugyanezt tette Schwarzenegger is, amikor átállt a bevándorlás miatt “aggódó” politikusok táborába. Sok sikeres bevándorlóhoz hasonlóan, akik már beolvadtak az amerikai élet fő sodrába – ráadásul Arnold esetében ezt az is tetézte, hogy sikeres konzervatív politikus lett belőle –, ő is azon ügyködik, hogy becsukja az “aranykaput” a bevándorlók eljövendő generációi előtt. De ha ez az ajtó becsapódik, akkor ezzel az amerikai álom is véget ér? Vagy ahogy a kérdést a kormányzói posztért harcba szálló és vesztő Gavin Newsom, san franciscói polgármester megfogalmazta a Schwarzenegger utáni, kudarcot vallott Kaliforniáról beszélve: “Miközben Kalifornia azt a mítoszt kutatta, amelyben egykoron valamilyen hittünk… belépett a valóság világába.”

Amint azonban Arnold elfoglalta a kormányzói széket a bevándorlási reformokat követelő lobbik nyomására bevándorlási politikája is enyhült némiképp. Kalifornia az Egyesült Államokba irányuló globális bevándorlás kísérleti laboratóriuma, de egyben ide érkezik a mexikói határon keresztül az illegális bevándorlók túlnyomó többsége is. Kalifornia mezőgazdaságának még mindig szüksége van olcsó munkaerőre az aratáshoz. Los Angeles, San Diego és San Francisco villáinak lakói és a nagy létszámú középosztály még mindig felszívja a spanyol ajkú munkaerőt, amely lenyírja a füvet és pesztrálja a gyerekeket. Schwarzenegger a keményebb határőrizet érdekében a kaliforniai Nemzeti Gárdát is kirendelte a határok ellenőrzésére. A kormányzó a jogosítvány-ügyet igyekezett jelentéktelen színben feltüntetni, és a központi kormányt vádolta azzal, hogy képtelen volt egyetértésre jutni a 2007-es bevándorlási reform ügyében. Mindeközben azt sürgette, hogy oldják meg végre a 12 millió illegális bevándorló kérdését is. Legális módszereket követelt a földeken, az építkezéseken és a Szilícium-völgy high- tech vállalatainál dolgozó illegális bevándorlók foglalkoztatására, és kiállt azon munkások és magasan képzett szakemberek mellett, akik nem kaptak vízumot.

Schwarzenegger mintapéldája a pragmatikus politikusnak, szemben az ideológiától vezérelt politikusokkal. Kaliforniában, amely az Államok legsokszínűbb állama, sokféle választói csoportot kell kielégíteni és feltüzelni. Éppen ezért gyakran hivatkozik pártok felettiségére. Egyfolytában borotvaélen táncol: egyfelől meg kell felelnie pártja bevándorlóellenes reakciósainak (ők a jómódú, fehér kertvárosok lakói), másfelől a sacramentói választókerületben élő kevésbé szélsőséges demokratikus többséget sem idegenítheti el. Éppen emiatt emelt vétót egy olyan törvényjavaslat ellen, amely a városi önkormányzatok számára lehetővé tette volna, hogy előírják a háziuraknak, hogy ellenőrizzék, lakóik vajon legálisan tartózkodnak-e az USA-ban – ezzel bevándorlás-párti latin választóinak kedvezett. Másfelől viszont egy olyan törvényjavaslatot is megvétózott, amely az új állampolgárok számára is lehetővé tette volna, hogy a választás napján regisztrálják magukat a választói névjegyzékben, ha a honosításuk a választás előtt kevesebb, mint hét nappal történt meg – a konzervatív republikánusok nagy örömére, akik már arról fantáziáltak, hogy Kalifornia egyes részei “barna bolygóvá” válnak a spanyol ajkú többség miatt. Végső soron nevezhetjük populista politikusnak is, amit volt felesége, Maria Shriver készségesen el is ismert, amikor olyanokat mondott, hogy férje olyan emberek szemében is vonzó lehet, “akiket a politika nem különösebben érdekel”.

A populizmus azonban nem tudja szétrobbantani azt a politikai patthelyzetet, amely a mai kaliforniai politikai káoszt jellemzi, és amelynek nyomán az állam egyre irányíthatatlanabbá és működésképtelenné válik. Schwarzenegger természetesen már így örökölte ezt a patthelyzetet, de kikeveredni belőle ő sem tudott. Ahogy az egyik elemző megjegyezte: “Kaliforniában mindig is látványosabban csináltak mindent, mint bárhol másutt az országban és ez igaz az összeomlásokra is.” Schwarzenegger az amerikai álom nevében folytatta választási kampányát, majd az álom összeomlását is ő vezényelte le. A politikát a szórakoztatóipar részének tekinti és személyes, az alkuk megkötését pártoló politikai stílusa alkalmatlan arra, hogy kivezesse a kaliforniai politikát mély strukturális válságából. Az emberek azzal is megvádolták, hogy “birodalmi kormányzóságot” épít, az “Osztrák-Kalifornai Monarchiát”.

Vegyük például a bevándorlási politikával kapcsolatban bemutatott kötéltáncát. Ez látszólag egyik napról a másikra változott meg és Arnoldot éppenséggel az “aggódalmaskodók” táborába taszította. Ennek ellenére a bevándorlásról vallott alapvető üzenete alapján, amelyet saját kitalált élettörténetére alapoz, mégiscsak a lelkes “ünneplők” közé tartozott. A bevándorlásról zajló vitákban gyakran kért civilizált hangnemet. Azoknak a konzervatívoknak, akik amiatt aggódnak, hogy az illegális bevándorlás már a kezelhetetlen szintre ért, azt javasolta, hogy kevésbé harciasan szólaljanak meg az ügyben. A másik oldal bevándorlás-párti aktivistáinak gyakran a saját példáját emlegette fel:

Eljöttem Amerikába. Magam köré csavartam az amerikai zászlót, mert én is részesévé akartam válni az amerikai álomnak. Keményen dolgoztam, megtanultam angolul és betartottam a törvényeket. Megismertem új hazám szokásait és kultúráját.

Arra is figyelmeztette ugyanezeket az aktivistákat, hogy ők ne a mexikói zászlót tekerjék magukra és ne az legyen az üzenetük, hogy ők bizony nem akarják megtanulni a nyelvet és a kultúrát és “nem akarnak belépni az Amerika-házba”. A megbukott bevándorlási reformokról beszélve azt állította, hogy ő ellenzi a 12 millió illegális bevándorlónak adott amnesztiát, de az sem megoldás, ha hazaküldjük őket, ráadásul ez kivitelezhetetlenül költséges lenne. Ehelyett a megerősítette határőrizetet, az időszakos foglalkoztatási programokat pártolta, valamint a jogi státus megadását azoknak, akik most az “árnyékban rejtőzve, illegálisan élnek itt”.

Saját bevándorlási történetét ismerve nem csoda, hogy együtt érez azokkal, akik az “árnyékban rejtőzve élnek”. A bevándorlás olyan kérdés, amelyet személyes tapasztalatai alapján is ismer. Ahogy azt a foglalkozatás kérdéseivel foglalkozó és a bevándorlás kérdésben a legjobb szakértők között számon tartott harvardi közgazdász, George Borjas megjegyezte miután a 2003-as választási kampány során négyszemközt tájékoztatta Schwarzeneggert a kérdésről: “többet tud erről a témáról, mint bármelyik politikus, akivel eddig találkoztam”.

Konklúzió: az amerikai álmodozó

Maria Shriver egy helyen röviden így jellemezte férjét: “ő az, aki személyesen is megfelel az amerikai álomban ábrázolt elvárásoknak”, majd hozzáteszi, “A filmjei is ilyenek bizonyos szempontból.” Arnold Schwarzenegger az amerikai álom élő megtestesülése. Ennek ellenére mégsem az amerikai sikertörténetekben felvázolt klasszikus pályát járta be, amelyben “a bevándorló szegényen érkezik és igen kevés szakértelemmel, aztán a lábát óvatosan a létra legalsó fokára helyezi, majd lassan lépdel felfelé”. Az amerikai álom a bevándorlók számára a szüntelen, egész életen át tartó, felfelé törekvő mozgást jelenti a biztonságos középosztályi lét felé, amelyhez autó, ház, szabadidő, nyugdíj tartozik és az a lehetőség, hogy gyerekeiknek jobb oktatást adjanak, mint az övék volt. Ez az álom arról szól, hogy az ember gazdaságilag jobb helyzetbe kerül, és még jobb helyzetbe fognak kerülni majd egyszer a gyerekei. A bevándorlók millióihoz hasonlóan Arnold is egy fitying nélkül érkezett az USA-ba, és különösebb szakértelme sem volt, amelyre támaszkodhatott volna. Az osztrák biztonsági hálót elutasította, és ez némiképp az amerikai pionírok “Fel Nyugatra!” hozzáállásához volt mérhető. A hagyományos bevándorló életutaktól eltérően neki nem két vagy még több generációnyi időre volt szüksége a siker eléréséhez – ez nála néhány évbe tellett.

Az ő estében a “kizsákmányoló üzem” nem egy külvárosi gyárat vagy egy bérházat jelentett, hanem a Santa Monica-i Gold’s Gym edzőtermet. Őt nem zsákmányolták ki szünet nélkül, ahogyan azt az amerikai kapitalizmus tette azokkal a bevándorlókkal, akik Upton Sinclair regényeiben tűnnek fel a 19. század végén, vagy teszi azt ma is azokkal a mexikóiakkal, akik illegálisan érkeznek az országba. Ő meglehetősen gyorsan üzleti vállalkozásba kezdett, és pénzét körültekintően ingatlanokba és étteremláncokba fektette. De ez a szélvészgyors megvalósítása a saját maga által elképzelt amerikai álomnak azért volt lehetséges, mert testépítő bajnokként acélos akaraterővel rendelkezett. A teste tökéletesítése közben önmagát sem kímélte, és a testépítő versenyeken könyörtelenül diadalmaskodott vetélytársaival szemben. Tíz év kaliforniai tartózkodás után már megvolt az első milliója. És a hollywoodi sztárlét irányába tett következő lépései is pontosan beleillettek abba a pályába, amelyet eltervezett magának. Lélegzetelállító üzleti sikerei megerősítették benne az amerikai álomba vetett hitét, és ennek nyomán egész életében ennek az elképzelésnek a hirdetőjévé szegődött. És a sebesség, amellyel sikereit elérte rácáfolt arra, hogy az osztrákok amolyan “csendes hódítók” lennének.

Schwarzenegger kulturális beilleszkedése és asszimilációja az amerikai életformába és az alapvetően Kaliforniára jellemző álomba, hasonlóan simán ment. Kulturális szempontból már azelőtt átalakult amerikaivá, hogy a lábát betette volna az USA-ba, mivel mindenestül magába szívta a világháború utáni Ausztriában elképesztő erővel megjelenő amerikai kulturális jelenlétet. A legyőzhetetlen görög hős, Herkules megszemélyesítésétől furcsa pályát bejárva jutott el a barbár Conanon át, a Terminátorig, a szintén legyőzhetetlen gyilkoló gépig (bár ez a változás részben a hollywoodi digitális technika fejlődésének rovására is írható). Ha azonban azt vizsgáljuk, hogy hagyományosabb mércével mérve miként olvadt be Schwarzenegger az amerikai olvasztótégelybe, akkor azt látjuk, hogy ez már hosszabb időt vett igénybe. Először nyelvtudását és szakmai hozzáértését (más szóval “emberi tőkéjét) kellett fejlesztenie, mert csak ez tette lehetővé a számára, hogy beilleszkedjen abba a gazdag szövésű mintába, amelyet Kaliforniának nevezünk, és ahol 2000- ben a lakosság több mint egynegyede külföldön született. Dolgozók iskolájába járt, sőt még az ingyenes főiskolai órákra is bejárt, és végül 1979- ben szerzett valami gazdasági diplomaféleséget a Wisconsin-Superior Egyetemen. Csaknem tizenöt évébe tellett, míg honosították, és csaknem húszba, míg elvett egy amerikai nőt és családot alapított. A Maria Shriverrel kötött házassága nyomán bekerült a Kennedy-családba, amely hatalomban és vagyonban mérve maga volt az amerikai királyi család. A Los Angeles-i mexikói– amerikai párok számára azonban kétgenerációnyi időbe is beletelik, míg beilleszkednek az amerikai élet fősodrába.

A mítoszok szintjén Arnold Schwarzenegger az amerikai bevándorló mintapéldánya, az élő bizonyíték arra, hogy az amerikai álom nem múlt ki, sőt él és virul. A hozzá hasonló emberek azok, akik életben tartják azt a mítoszt, hogy a kemény munkának nem marad el a jutalma Amerikában, és mindenkinek sikerülhet. És ez az erőteljes mitológia az, ami az amerikai kivételességbe vetett hitet is életben tartja.

A valóság ezzel szemben az, amit Mark Leibovich is megfogalmazott a New York Times-ban:

Az egykori Mr. Univerzum politikai nagyszerűségébe vetett hit mára jórészt szertefoszlott, amelynek egyik oka az, hogy több választáson már nem indulhat (köszönhetően a hivatali időre vonatkozó korlátozásnak). A második megfogyott népszerűsége, a harmadik pedig az, hogy képtelen volt akaratát keresztülverni a kérlelhetetlen törvényhozáson és a makacs választópolgárokon.

Schwarzenegger kormányzó a sztárokat körülvevő “aurára” építette politikáját. Utódjára az általa is megörökölt és a pártok által létrehozott sacramentói politikai patthelyzetet és “roskadozó gazdaságot” hagyta. Schwarzenegger “az amerikai álom sírásója lett” vonja le a következtetést a vezető osztrák magazin, a Profil. De a kaliforniai álom már az 1960-as évek óta leáldozóban van. Amióta a 19. javaslat drasztikusan megkurtította az ingatlanadót, a kaliforniaiak azóta folytatják saját “voodoo gazdaságpolitikájukat” és a növekvő elvárásokat egyre csökkenő bevételekből próbálják kielégíteni. Furcsa lenne, ha a történészek egyszer majd arra a következtetésre jutnának, hogy Arnold Schwarzenegger volt az, aki a kaliforniai álom sírjánál a sírbeszédet mondta.

Kormányzói karrierjét, mint ismeretes, botránnyal fejezte be 2011-ben, amikor kiderült, hogy latino bevándorló házvezetőnőjének, aki húsz éven át dolgozott a Schwarzenegger/Shriver családnál, gyereke volt tőle. Hogy a dolog még cifrább legyen, amikor felesége legkisebb gyereküket várta, a házvezetőnő is teherbe esett Arnoldtól. Midőn Shriver rájött, hogy a házvezetőnő gyereke hasonlít Schwarzeneggerre, beadta a válókeresetet. A 400 millió dolláros vagyont megfelezték, s a kormányzó nagylelkűen segítette házasságon kívül született gyermeke anyját. Maria Shriver pedig továbbra is kiállt férje mellett annak még a házasságuk előtti szabados viselkedése miatt végig “velük élő” botrányaiban.

Schwarzenegger teljesítménye hétéves kormányzósága alatt meglehetősen vegyes volt. 25 milliárdos deficitet örökölt elődjétől, és a “Nagy Recesszió” után távozott. Míg ökológiai eredményei elismerésre méltóak (azon kevés republikánus közé tartozott, akik elismerték a globális felmelegedést, és tettek is valamit a széndioxid-kibocsátás csökkentéséért), a kaliforniai oktatási költségvetés megkurtítása sokat ártott jó hírének. Rugalmas volt, megpróbált a demokratákkal is együttműködni a törvényhozásban, de nem tudta elérni a költségvetési és adótörvények elfogadásához szükséges kétharmados többséget.

Joe Mathews, a Los Angeles Times riportere, aki könyvet is írt róla, elismerően szól a “governator”-ról, mert “felnyitotta az emberek szemét a reformokra”. Mindent megpróbált, “megkerülte a törvényhozást, népszavazást vállalt, limitálta a közkiadásokat, adót emelt.” A liberalális think tank-ek az egyik legrosszabb kormányzónak nevezték etikai vétségei miatt. A házvezetőnő-ügy valószínűleg örökre véget vetett politikai karrierjének (egy időben szenátor szeretett volna lenni Kaliforniában). Bizonyos, hogy visszatér Hollywoodba, már számos akciófilmet terveznek vele.

Dacára botrányainak és vegyes kormányzói teljesítményének, Schwarzenegger élete tovább misztifikálódik: 2011 októberében megnyílt a Schwarzenegger Museum Thalban. Régi iskolai barátja, a korábbi thali polgármester örökíti meg “világklasszis pályafutását” mint bodybuilder, színész és politikus. Ausztria populista szocialista kancellárja, Werner Faymann személyesen vett részt a múzeum megnyitásán – Schwarzeneggerrel együtt. Akit ez láthatólag nem háborított fel. A múzeum szervezői kifaggatták Arnoldot gyermekkoráról, így valószínű, hogy mindazok a nyilvánvaló önéletrajzi torzítások, melyekről eddig szóltunk, visszaköszönnek majd a kiállítótermekben.

Bischof, Günter: Austria in the First Cold War, 1945–55: The Leverage of the Weak. Basingstoke, Macmillan, 1999.

Browning, Christopher: Ordinary Men: Reserve Police Battalion 101 and the Final Solution in Poland. New York, HarperCollins, 1992.

Clark, William A. V.: Immigrants and the American Dream: Remaking the Middle Class. New York, Guilford Press, 2003.

Harsh Light on Two men, but Glare Falls in Women, http://www.nytimes.com/2011/05/19/us/19schwarze-negger.html

Hasta La Vista, Arnold: What is Schwarzenegger’s Legacy? Time Magazine, 2010. november 1. http://www.time.com/time/nation/article/0,8599,2028599,00.html

Hujer, Marc: Arnold Schwarzenegger: Die Biographie. Munich, DVA, 2009.

Interview with Peter Urdl, Süddeutsche Zeitung, 2011. május 24. http://www.sueddeutsche.de/leben/schwarzenegger-museum-in-oesterreich-warten-auf-den-papst-von-thal-1.1100813

Kransniewicz, Louise és Blitz, Michael: Arnold Schwarzenegger (Greenwood Biographies, Westport, CT, Greenwood Press, 2006).

Maria Shriver, Schwarzenegger Wearing Rings Again, http://www.latimes.com/entertainment/ktla-arnold-maria-divorce,0,6890950.story

Schwarzenegger, Arnold: No country more welcoming than the USA. 2004. augusztus 31. (A Republikánus Párt bostoni Országos Gyűlésén elmondott beszéd).Lásd http://www.cnn.com/2004/ALLPOLITICS/08/ 31/gop.schwarzenegger.transcript

Spaulding, E. Wilder: The Quiet Invaders: The Story of Austrian Impact upon America. Vienna, Österreichischer Bundesverlag, 1968.

Schwarzenegger fathered a child with longtime member of household staff, Los Angeles Times, 2011. május 17. http://www.latimes.com/news/local/la-me-0517-arnold-20110517,0,1994592.story

Ueda, Reed: Postwar Immigrant America: A Social History. Boston, Bedford Books of St. Martin’s Press, 1994.

Wagnleitner, Reinhold: Coca-Colonization and the Cold War: The Cultural Mission of the United States in Austria after the Second World War. Chapel Hill, North Carolina University Press, 1994.

A tanulmány eredetileg Philipp Strobl társszerzőségével „California Dreaming: Arnold the Quintessential American Immigrant,” címen jelent meg a Michael Butter/Patrick Keller/Simon Wendt szerkesztette kötetben: Arnold Schwarzenegger – Interdisciplinary Perspectives on Body and Image (American Studies – A Monograph Series, vol. 198) Heidelberg: Universitätsverlag Winter, 2011, 237–262. A szerző a 2000 számára dolgozta át írását.