I.

Bibó István 1948 tavaszán tanulmányt közölt a Válaszban „Eltorzult magyar alkat, zsákutcás magyar történelem” címmel. Ebben a szerző (eltérően attól, amit címe után gondolhatnánk) nem a magyar alkatot eszményítette vagy kritizálta, hanem arra kereste a választ, hogy a magyar politikai elit az 1860-as évektől 1944-ig miért választott rosszul a döntő pillanatokban, s a magyar nemzet miért nem talált lényeglátó és a valóságot érzékelő politikusokat, akik helyzetét és feladatait helyesen mérték volna fel, és jól döntöttek volna az őt érintő kérdésekben.¹

Úgy látta, hogy a kiegyezés megkötése és a Horthy rendszer bukása közötti időszakban olyan emberek kerültek döntési helyzetbe Magyarországon, akik nem az okok és okozatok egyszerű láncolatában gondolkodtak, s nem a maguk nevén nevezték a dolgokat, hanem a sérelmek és a félelmek logikája szerint viselkedtek, ráolvasással gyógyítottak valóságos bajokat és jó energiákat pazaroltak el rossz konstrukciók üresen őrlő malmaiban. Azért viselkedtek így, mert helyzetük a kiegyezés rendszerének, illetve a Horthy-rendszernek a hazugságára épült, amit ők igaznak fogadtak el, ezért lényeglátásuk elvesztésével fizettek és megalkuvókká süllyedtek. Akik viszont leleplezték a helyzet hazugságát, túlfeszült, sértődött, ádáz, monomániás (és a politikai döntésekre mindinkább hatástalan) prófétákká váltak, akik belsőemigráns-pszichózist mutattak.

Az esszé szerzője szembenézett a magyar alkatirodalom, a nemzetijelleg-vita, a nemzeti önazonosság különböző korabeli értelmezéseivel. Újragondolta Karácsony Sándor A magyar észjárás, és elsősorban Németh László Kisebbségben című röpiratának állításait.² Azt, hogy „Hogy veszett el a magyar a magyarban?, »Hol romlott el minden?«”³ Németh László diagnózisához differenciáltan viszonyult. Abban igen sok jó megfigyelést és elfogulatlan problémaérzékelést látott, de számos megállapítását vitatta. Mindenekelőtt azt, hogy az igazabb magyar egyúttal igazibb magyar lenne.

Az irodalom, a népjellem és az asszimiláció tematikája helyett a közösség értékítéleteiben és értékelési mintáiban, tehát a politika szférájában kereste a közéleti megzavarodás okait, és bennük lelte fel az elit fordított kiválasztásának, rossz döntéseinek s a közértelmesség megdöbbentő süllyedésének a magyarázatát.

A magyar demokratikus politika esélyeinek 1918-as, 1919-es és 1930-as évekbeli kudarcait Az európai egyensúlyról és békéről című (1943– 44-es) kéziratában a magyar politikai élet kóros jellegével magyarázta, és a kelet-európai politikai hisztériák összefüggésébe helyezve értelmezte. En­nek legfőbb tanulságait megtaláljuk az 1946-ban megjelent A kelet-európai kisállamok nyomorúságában.⁴

II.

Az Eltorzult magyar alkat szerkezetének és gondolatmenetének több szintje van. Az egyik a magyar jellegről folytatott vita tematikájának, nyelvezetének, érveinek és logikájának az újragondolása, mindenekelőtt Németh László Kisebbségben-téziseinek az átértelmezése. Az újraértelmezés pozitív eredménye, hogy a nemzeti jelleg előfeltétele a reagálóképesség épsége, és a nemzeti kohéziót a közösségi vállalkozás sodra alkotja. Alapja pedig az, hogy Bibó István elvetette a nemzetijelleg-vita nemzeti ontológiai válaszait. Annak a vitának, amelynek tematikáját, nyelvezetét, érveit és logikáját A magyarságtudomány problémája és az Eltorzult magyar alkat című esszéiben újraértelmezte, magát a kérdésfeltevést pedig végleg elvetette.

Bibó István A magyarságtudomány problémája címmel arra vállalkozott, hogy megvizsgálja:

eléggé tiszta és végiggondolt-e a magyarságtudomány vagy a magyarságtudományok fokozott nemzeti jelentőségét valló előfeltevés.” Az, hogy „a magyar nemzet kultúrállapota valamiképpen válságban van, a maga sajátos jellegével, mélyebb alkatával, feladataival meghasonlásba vagy legalábbis bizonytalanságba jutott, és az ezekkel való normális kapcsolatát, zavartalan viszonyát, egyenletes beidegződését elvesztette; minthogy szükséges, hogy ezt megtalálja, és ehhez visszatérjen, tehát fel kell kutatni, meg kell ismerni az igazi, hamisítatlan magyarságot, a tiszta magyar alkatot, a gyökeres magyar kultúrát; ennek a felkutatásának a legfontosabb területe a parasztság, minthogy a parasztság a magyar jellegnek, a magyar alkatnak, a magyar viselkedés és alkotások spontán, sajátos útjának tisztább és zavartalanabb formáit őrzi, mint a nemzet kevertebb vagy zavartabb többi rétege; csak e kutatások lefolytatása után és azok alapján lehet a nemzet végső kulturális, sőt közösségi problémáinak a megoldásához hozzáfogni. Ez a szempont az, mely a magyarságtudomány címe alatt ismert tudományterületeket és problémafelvetéseket összefoglalja.⁵

Ennek tisztázásához két kérdéskört kell elkülönítenünk: a parasztság és a magyarság kérdéskörét. A parasztság lényege – ismétli meg az Erdei Ferenc munkássága a magyar parasztság válságának irodalmában tételét – nem foglalkozás vagy kul­túr­álla­pot, hanem olyan társadalmi állapot, amelyre a jobbágyi kötöttség és zártság hosszú nevelődésének eredménye a jellemző. Az, hogy a szüntelen munka erkölccsé vált és a termelés minden mást maga alá gyűrt. A magánélet, a szabadidő nem válik el a termeléstől, s a parasztság szűk csatornákon közlekedik a felette álló és tőle nagyon különböző társadalommal, és csak a saját szűk, zárt közösségében mozog biztonságosan. A paraszti állapot és alávetettség jeleit

a paraszti állapotból kilépő nép hangsúlyozott szándékossággal veti el, s az azok megőrzésére irányuló felszólításokat rendszerint ingerült ellenérzéssel fogadja. Ezt a folyamatot a magyar nemzet vezető rétege és tudatosan gondolkozó értelmisége túlnyomó részben nagyfokú riadalommal fogadta. Mindenekelőtt úgy látta, s nem is teljesen alaptalanul, hogy így egy harmonikus állapotból egy jellegtelenül felhígított, selejtes és diszharmonikus kultúrállapot és emberi életforma alakul ki. Ehhez az esztétikai megrökönyödéshez azután hozzákapcsolódott, mondhatjuk mögéje bújt a felső osztályoknak az a félelme, hogy ha ez a folyamat tovább halad, akkor megszűnik a zárt és szolgálatkész parasztság s vele a felsőbb osztályok társadalmi biztonsága és hatalmi helyzete.⁶

Miért volt ez a riadalom, miért kell a magyarságnak sürgősen felfrissülnie, és miért a parasztság erre az utolsó lehetőség? A Habsburg Birodalomban a 18–19. században az anyagi erőforrások, a hatalmi és hivatali apparátus, s a hadsereg a dinasztia oldalán voltak, de immár elmúlt annak az ideje, hogy az új nemzetek a dinasztiák körül szülessenek meg. A mindinkább kiüresedő dinasztikus lojalitással szemben a magyar nemzeti értelmiség igyekezett megteremteni a nemzeti lojalitást, ehhez viszont meg kellett teremtenie a nemzetet, a nemzeti dicsőséget, a nyelvi egységet, a fővárost, a politikai önállóságot és a gazdasági öncélúságot, hiszen a középkori keretek a hozzájuk kapcsolódó lojalitásokkal egyetemben elsüllyedtek.

Ebben a helyzetben azt, ami a nyugat-európai nemzeteknél a többszázados valóságos önállóság folytán egyszerűen adva van: a sajátos nemzeti jelleget itt valamiképpen igazolni kell, valamiképpen fel kell fedezni, valamiképpen meg kell keresni. Hol lehet ezt a nemzeti jelleget megkeresni? Nem lehet felsőbb osztályoknál, sőt az értelmiségnél s egyáltalán a városlakóknál sem, mert ezek valamiképpen magukon viselik annak a nemzetfeletti államalakulatnak a lenyomatát, mely itt mégiscsak elég hosszú ideig döntő tényező volt. A nemzeti jelleget tehát a nemzeti társadalomnak valamiféle zártabb, érintetlenebb alakulatában kell keresni, és ez nem lehet más, mint a parasztság. Nemzeti feladat tehát népdalt találni, nemzeti feladat népi eposzt írni, nemzeti feladat nemzeti sajátságokat felfedezni, nemzeti feladat a nemzeti nyelvet terjeszteni, rokon népeket találni. A tudományoknak egész sora korrumpálódik ezekben a törekvésekben. A történetírás a nemzeti dicsőség műhelye, a nyelvészek előkelő rokonokat keresnek, az irodalomtudomány, a néptudomány a felső kultúra hiányosságait igyekszenek kárpótolni a népi kultúrával. (…) Ebben a helyzetben alakul ki a nép szó jellegzetes kelet-közép-európai értelme, ami a nyugati nyelvekre lefordíthatatlan. (…) A „né­pi”-n nem csupán és nem is mindig forradalmi, tömeges, demokratikus erőket értenek itt, hanem egyszerűen „sajátságos”-at, „jellegzetes”-et. ⁷

Ezért tűnt katasztrófának a közösségi egzisztencia bizonytalanságának és veszélyeztetettségének a tudatában élő értelmiségiek számára a paraszti életforma bomlása, hiszen az számukra a nemzeti jelleg megtestesülésének az eltűnését jelentette. Ők ugyanis a paraszti kultúrával kívánták kúrálni a magas kultúrát, holott a válságban lévő paraszti kultúrával nem lehet regenerálni. Nemcsak azért, mert mind a kettő válságban van és az egyiket nem lehet meggyógyítani a másikkal, hanem azért sem, mert a paraszti kultúra egy szűk és zárt világ kultúrája, amely megszűnt teremtő és alkotó kultúra lenni, bomlik és egyáltalán nem alkalmas egy nála szélesebb és szabadabb világ megújítására.

Elképzelhetetlen (…), hogy a magyar kultúra megújulását a magyar paraszti népkultúra további fennmaradására és műveire lehessen alapozni. (…) De általában a magyar magas kultúra területén sem áll az, hogy a magyar alkat, a magyar jellegzetesség megállapítása és annak alapján való továbbhaladás a kultúra regenerálódásának alapja. A kultúra szüntelenül fejlődő, alakuló, új meg új problémákkal viaskodó s azokat megoldó folyamat: belső egyensúlya, összhangja, újjászületése nem bizonyos meghatározható jelleg „szabályai”-hoz való alkalmazkodásból, hanem problémáknak a megoldásából származik, s minél sikeresebben oldja meg ezeket a problémákat, annál inkább válik – anélkül hogy ezt akarná – jellegzetessé, „tipikusan” magyarrá. ⁸

A Mi a magyar? kérdésfeltevés terméketlen, és zsákutcába visz. Nincs közvetlen összefüggés és egy­értelmű kölcsönhatás a paraszti vagy a magyar kultúra közötti kutatások és a magyar kultúra megújítására irányuló erőfeszítések között. A két szempontot el kell választani egymástól. Az ösz­szefüggés másban áll. Abban, hogy az egyetemes magyarság megújulásának központi kérdése, hogy mi történik a magyar parasztsággal:

…nem az a feladat, hogy a magyarság „önmagára találjon” afeletti mozdulatlan elmélkedések révén, hogy „mi a magyar”, hanem az, hogy a közösség mint egész, a cselekvés síkján, a maga problémáival való szembenézés és leszámolás útjain jöjjön olyan lendületbe, mely a parasztságot mindenestül kimozdítja a maga elszigetelt, zárt életéből. Ez a nekilendülés pedig, ha nem is a szó napi értelmében, politikai kérdés. Csak ennek a révén jöhet mozgásba ez a közösség oly mértékben, hogy újból egységes vállalkozássá válik az élete, és csakis ezen az úton válhatik egységessé a kultúrája is. (…) Egy ilyen, az egész magyarságra kiterjedő érvényű közösségi megmozdulás feltételei a legújabb időkig hiányoztak: a földreform volt körülbelül az első politikai vállalkozás, amely, ha nem is a parasztság maga indította meg, de először mozdította ki a parasztságot abból az állapotból, hogy mindazt, ami a politika terén történik, távoli, úri és városi emberek egymás közötti huzavonájának tekintse, amihez neki csak szenvedőleg van köze. Ma már megvan az igazi közös vállalkozásoknak a lehetősége, a valóságban azonban a két közösség, a nem paraszti és a paraszti, még mindig a bizonytalan közlekedés állapotában él Magyarországon. Csak ha ez fel tud oldódni, s ez csakis a közös vállalkozás, a közös lendületű közösségi történés és cselekvés vonalán történhetik meg, akkor lehet azt várni, hogy a magyarság a maga jellegét, a maga kulturális alkotásainak a harmóniáját a közösségi élményeknek, tapasztalatoknak és teljesítményeknek ebben a sorozatában újból megtalálja. Minden köldöknéző önelemzésnél százszorta izgalmasabb kérdés, hogy egy ilyen folyamat végeredményeképpen színekben és teljesítőképességben meggazdagodva milyen magyar jelleg, milyen magyar kultúra kerül ki. Minden magyarságtudományi gondolatmenetnek, minden magyarságtudományi vállalkozásnak a legfőbb feladata, hogy a hagyományos magyarságtudományi kérdésfeltevésnek … a tévutaitól megőrizze magát. ⁹

Bibó István a paraszti kultúra és a magas kultúra kapcsolatát tehát nem abban látta, hogy a paraszti kultúra regenerálja a magas kultúrát, hanem abban, hogy a válságban és bomlásban lévő paraszti kultúra mögötti parasztság szűk, zárt jobbágyi engedelmességen alapuló világa részese legyen a magyarság megújulásának, s a paraszti és a nem paraszti világ minél sűrűbb közlekedésben, kapcsolatban legyen egymással.

Interakcionista szemlélete és jövőre vetültsége jegyében ezt nem csupán a magyarságtudomány hibás előfeltevésének feltárásával és a helyes összefüggések meghatározásával kívánta elősegíteni, hanem kidolgozta a magyar közigazgatás reformját annak a jegyében, hogy minden vidéknek legyen városa és minden városnak vidéke. Azt a közigazgatási reformtervet, amely az urbanizáció szabadságvívmányait tette volna elérhetővé mindenki számára Magyarországon.¹⁰

Az ideológiai nyomás viszont egy év alatt annyira erősödött, hogy a szegedi egyetem politika professzora 1947-ben egyre inkább úgy érezte, hogy nem tarthat olyan főkollégiumokat, amilyeneket helyesnek gondol.¹¹ Ez is szerepet játszhatott abban, hogy elfogadta Keresztury Dezső vallás- és közoktatásügyi miniszter felkérését: legyen a Teleki Pál Tudományos Intézet miniszteri biztosa. Itt parázs helyzet várta, amelyben mediátor szerepbe került: közvetített a szorongatott elnök (Dabasi-Schweng Lóránt) és ambiciózus, és korántsem túl gátlásos vetélytársa (Kosáry Domokos) között.¹²

Az egykori Teleki Pál Tudományos Intézet, a Kelet-Európai Intézet elnöki teendőket ellátó elnökhelyettesének magyarságtudományi fejtegetései mégsem láttak napvilágot, kefelevonatban maradtak. Elképzeléseinek megvalósítása helyett egyre inkább az intézet csődgondnoki szerepébe kényszerült. A magyar közigazgatási reformbizottság általa kidolgozott reformja pedig sza­miz­datként látott napvilágot és könyvtári ritkaság maradt.¹³ A kiépülő diktatúra az intézetet ellehetetlenítette, a magyar városok és a magyar falvak népét pedig a röghözkötöttség alattvaló világának satujába préselte.¹⁴ A közös vállalkozás aktualitását vesztette, program maradt, s a nemzeti jelleg-vita hibás előfeltevése befagyasztott, a diktatúra lebontása után pedig kiolvasztott örökségként hat tovább.

III.

Bibó István az Eltorzult magyar alkatban a nemzeti jelleget definiáló különböző (népjellemtani, alkattani, történeti) értelmezések és tematikájuk – az eredetiség, a nyelv, a kulturális-erkölcsi nemzeti valláspótlék, valamint az állam és a történelmi osztályok nemzetalkotó szerepe – helyébe a politikaelméleti és a lélektani megközelítés egymásra vonatkozó együttesét alkalmazta. A kollektív emlékezet és a nemzeti identitás tartalmait – a közösséget alanyisággal felruházó értelmezésekkel szemben – az egyéni tapasztalatok összeszerveződéseként interpretálta. A múltért folytatott harcot, a múlt eszményítését és kisajátítását, s a jelen ön- és ellenségképen alapuló megközelítéseit pedig jövőképpel váltotta fel.

A második szintet egy a nemzetijelleg-vitával összefüggő, de attól eltérően értelmezett tematika alkotta. Nevezetesen az, hogy mi a tartalma és az oka az elit kontraszelekciójának – annak, amit Németh László leírt. Ezt Bibó István a hamis realista és a túlfeszült lényeglátó metaforákkal értelmezte át, fogalmazta újra, és választotta el a nemzeti jellegről folytatott vita tematikájától, nyelvezetétől és logikájától.

A harmadik szinten az asszimiláció kérdését – azt a tematikát, amelytől a két világháború között a magyar jellegről folytatott vita elválaszthatatlan volt – elválasztotta a nemzeti jelleg kérdésétől, s egyúttal át is értelmezte. Ezt magában az esszében tette, ám azt a Zsidókérdés-tanulmányban bontotta ki és gondolta át. Az Eltorzult magyar alkatban azért tehette, mert abban ugyan a nemzeti jellegről folytatott vita kérdéseiből, témáiból, érveiből és nyelvezetéből indult ki, majd vissza is tért hozzájuk, hogy átértelmezze őket, de azokat olyan interpretációs keretbe helyezte, amely elszakadt a népjellemtani, az alkattani, a sorstudományi, a nemzeti valláspótlék kulturális-erkölcsi megközelítéstől.¹⁵

Az esszé címe kettős utalást tartalmaz. Egyrészt arra, hogy az alkatértelmezés zsákutcába vitt, hiszen a nemzeti jellegről folytatott vita nem magyarázta meg a magyar történelem zsákutcáit, az azokban kialakult közösségi hisztériát. Ezért annak tematikáját, nyelvét és érvelését újra kellett gondolni és termékenyebb szempontokkal helyettesíteni. Másrészt a cím – közvetve – a dualizmus és a két világháború között zsákutcába jutott magyar történelem újratermelésének, megismétlődésének lehetőségére, elkerülésének szükségességére utal. Mindenekelőtt arra, hogy a magyar jellegről folytatott vitát abba kell hagyni, mert az elit rossz döntései és értelmi és erkölcsi züllése mögött a történelmi Magyarország egybetartozásához való ragaszkodás húzódik meg. Az, amely mindenekelőtt kuruc, kismagyar etnoprotek­cio­nista elődeivel (édesapjával, Szabó Dezsővel és Németh Lászlóval) közös nagymagyar vitapartnerük álláspontja volt: Szekfű Gyuláé.

Bibó István – Németh Lászlóval és Szekfű Gyulával folytatott – kettős vitájának lényege és aktualitása jól érzékelhető abból, ahogy a közösség lényegét értelmezte:

Egy közösség lényegét nem az adja meg, hogy a közös jelleget, a közös jegyeket a tagok valamiképpen a homlokukon viselik, hanem a közösségben mint közös vállalkozásban való részesség. Alkati vonások, nemzeti jellegzetességek tudatosítása helyett sokkal fontosabb azt tudatosítani, hogy mi mindent csinálhat egy közösségből a valóság helyes érzékelése, a tehetetlenség, hazugság és félelmek zárt köreiből való kitörés, feladatok vállalása, értük való helytállás, közös erőfeszítés és közösségi teljesítmény. Ezért haszontalan, sőt szánalmas az a közkeletű beállítás, mely azzal búsong a magyar alkotóerők különböző akadályain, hogy „milyen kár pedig, mert milyen tehetséges, milyen eredeti, milyen zseniális ez a nemzet.” Mondjuk meg végre egyszer, hogy ennek így semmi értelme nincsen, sőt egyszerűen nem igaz. Tehetségről, eredetiségről, zsenialitásról csak kibontakozóban lévő adottságokkal kapcsolatban érdemes és lehet beszélni: hogy bedugult lehetőségekből milyen csodák lehettek volna vagy lehetnének, azt mondhatja, aki akarja, és hiszi, aki akarja, de ez nem tehetség, nem eredetiség, nem zsenialitás. Semmi sem terméketlenebb, mint magunknak ez az érdekességgel való felsallangozása, ez az „elátkozott királyfi” módjára való viselkedés, mely egyrészt a tehetetlenség önmagát ünneplő kibúvója, másrészt a régi, Nagy-Magyarországra méretezett magyar úri felsőbbrendűségi tudatnak egy kósza maradványa. E lelki beállítás számára mindig megrázkódtatást jelent, hogyha szembekerül azzal a ténnyel, hogy egy bizonyos távolságból nézve magyarnak lenni semmivel sem érdekesebb, mint mondjuk lettnek vagy albánnak. Ami pedig egyáltalán nem borzasztó, mert ha lettek vagy albánok vagyunk, akkor sincs más dolgunk, mint az, hogy a valóságot szemügyre vegyük, s a dolgunkhoz hozzáfogjunk, s ha ezt meg tudjuk tenni, akkor tehetségesek vagyunk, s akkor kibontakozik igazi alkatunk.¹⁶

Ez az értelmezés határozta meg az asszimilációval kapcsolatos álláspontját:

Így látva a dolgokat, minden hatás, minden beolvadás teljességgel másodlagos, tüneti jelenséggé válik az alkat zavarainál. Az alkat pontosan abban, hogy reagál, hogy cselekszik, hogy alkot, egyben asszimilál is: idegen hatást, idegen beolvadást, mindent. Magyarországon az asszimiláció kérdése éppen azért van annyira érzelmi és irracionális síkra tolva, azért esik annyi szó arról, hogy az idegen miért zárja szívébe, miért szereti meg ezt a csodálatos, érdekes, megnyerő, elbájoló és egyéb, Isten tudja, még miféle erényekkel ékes nemzetet, mert az asszimiláció nálunk (…) éppen a közösségi formák szétesésének a korában folyt a legerősebben. A magyar nemzet tehát a világon mindenféle sallangjával asszimilált, csak éppen azzal az eggyel nem, ami az egyetlen igazi és egyetemes asszimiláló közeg: a közösségi életének a sodrával.¹⁷

Az Eltorzult magyar alkat a nemzeti jellegről folytatott vita lezárása, az asszimiláció mitizálásának és bűnbakká tételének a kizárása, s a magyar politikai elit kontraszelekciójának és szellemi és erkölcsi lezüllésének az értelmezése volt. Az utóbbi interpretációs kerete Az európai egyensúlyról és békéről két részének szemléletével és tematikájával rokonítja: A német hisztériával és A kelet-európai kisnépek mizériájával. Ez teszi lehetővé, hogy meghatározzuk az esszé tulajdonképpeni tárgyát és címét: a magyar hisztéria okait és történetét. Azt, amit – úgy vélem – részben éppen a Németh László iránti tapintat és a vele való küszködés szelídített Eltorzult magyar alkat, zsákutcás magyar történelemmé. Hiszen „Némethet megvédeni, de túljutni”, „Nem alkat kérdése!”, „Egy közösség nem bolondul meg nyelvi hatásoktól ”– írta az esszé megírását megelőző – azonos témájú – előadásvázlataiban.¹⁸

IV.

Azoknak a kérdéseknek a helyébe, hogy ki a magyar, mi a magyar? és hogy veszett el a magyar a magyarban?, Bibó István azt a kérdést helyezte, hogy a magyar politikai elit miért veszítette el a valóságérzékét és lényeglátását, miért mérte fel újra és újra rosszul a helyzetet és miért döntött sorozatosan rosszul. Erre a kérdésre a történelmi Magyarország felbomlásától való félelemben találta meg a választ és abban, hogy két rossz politikai konstrukció (a kiegyezéses rendszer és a Horthy-rendszer) és két félrevezető tapasztalat (1848– 49 és 1918–1920) ezt a félelmet újratermelte.

A két rossz konstrukció egy rossz tárgyon lévő (a német egység helyett a dunai monarchia megteremtésére vállalkozó), ezért önmagát túlélt és felbomlásra ítélt birodalom fenntartásában, illetve újjáteremtésében tette érdekeltté a magyarokat, holott abban nem voltak érdekeltek. 1848– 49 félrevezető történelmi tapasztalata azt sugallta nekik, hogy a Habsburg Birodalom felbonthatatlan európai szükségszerűség, ami egyúttal a történelmi Magyarország fenntartásának a biztosítéka. 1918–1920 félrevezető tapasztalata pedig azt támasztotta alá, hogy a történelmi Magyarország felbomlásának igazságtalan és megalázó megvalósítása azért volt lehetséges, mert nem volt Habsburg Birodalom, amely megvédte volna Magyarországot. A magyar forradalom pedig életképtelen és komolytalan, hiszen demokrácián kezdte és diktatúrán végezte. Ezért az önrendelkezés, a függetlenség és a demokrácia humbug és világcsalás. A nagyhatalmak ugyanis önzők, méltány­ta­lanok és gátlástalanok, s mindenekelőtt hipokriták.

Aminek igazi jelentősége van, az a szerencsés külpolitikai konstelláció. Ez teheti lehetővé a történelmi Magyarország helyreállítását, s garanciája, a Habsburg Birodalom restaurációját. Ez a sérelmi és félelmi logika Kemény Zsigmond röpiratainak és Szekfű Gyula Három nemzedékének a tematikáját, nyelvét és érvelését idézi. Bibó István a leginkább az utóbbival vitatkozott akkor, amikor a magyar politikai hisztéria okait, természetét és logikáját meghatározta.

Elhatárolódott Szekfű Gyula és Németh László múltértelmezésétől és állapotrajzától. Szekfű Gyulának attól az álláspontjától, amely szerint a magyar nemzet nem járhatja a demokratikus nemzetek útját, hiszen azt egyszer s mindenkorra lekéste, ezért súlytalanságra, sodródásra, passzív alkalmazkodásra kell berendezkednie.¹⁹ Nem osztotta tehát azt a véleményt, hogy át kell vészelni a szovjet megszállást, és alkalmazkodni kell hozzá. Ám azzal az állásponttal sem értett egyet, hogy a magyarság külső és belső gyarmatosítóival szemben kisebbségben van saját hazájában, és szívós és titkos szellemi-erkölcsi szabadságharccal kell visszahódítania az életfontosságú pozíciókat.²⁰ Álláspontja a szabadság ügyének és a közösség ügyének azonosításával, a demokrácia külső és belső feltételeinek kiépítésével, a feladatmegoldó beállítottsággal, a közösségi vállalkozás sodrában kialakuló demokratikus önazonossággal, az egyes ember és a közösség saját lábára állásával, méltóságával írható körül.

A magyar nemzet önazonosságát nem az egykori államalkotó erők történelmi tapasztalata, s azok folytonosságának tudata alkotja, de nem is Magyarország hajdani nagysága képezi. A nemzeti összetartozás alapja nem valamiféle eredetiség, nem is a nyelv, s nem a valláspótló kultúra és erkölcs, de nem is a közös ellenséggel szembeni közösségi szolidaritás és az az által meghatározott életforma és életstratégia.

Bibó István úgy látta, hogy a szabadság ügye és a közösség ügye egy és ugyanaz.²¹ Ezt nem ellenségkép, nem is a nemzeti jelleg mitikus önképe, hanem az emberhez méltó élet lehetőségén alapuló közös jövő víziója határozza meg. Az, amely a magyar nemzet nagy pillanataiban – a reformkorban, 1848–49-ben, 1918-ban és az 1945-ben felemásan megindult, de könnyen zsákutcába kerülő demokratikus fejlődés során – a közösség összetartó erejét alkotta és most is a jövőkép alkothatja a demokratikus közösség kohézióját. Az, ha a közösség tagjai a rájuk kényszerített hatalom jobbágyi alázattal tűrt elviselése, a passzív engedelmesség, az átvészelő életstratégia helyett maguk alakítják saját sorsukat. Ez mindenekelőtt problémamegoldó képességet, aktív reagálást, a közösség ügyeinek intézését jelenti, eredménye pedig az emberi méltóság magától értetődősége.

Mai identitásközpontú szemléletünkben a nemzeti jellegről folytatott vita, az alkatdiskurzus nyelvezete, tematikája, érvelése és logikája megint nagyon divatos, de anakronisztikus. Abban, hogy sokunk számára azzá válhatott, Bibó István elaborációja fontos szerepet játszott. Ugyanis a 19–20. századi magyar politikai kultúra sajátosságainak, és ezen belül saját hagyományának, a kismagyar, kuruc etnicista hagyománynak a megemésztését, kritikai feldolgozását, racionalizálását végezte el. Ezzel identitáskeresésünk, korszerűség és hagyomány, modernizáció és tradíció kritikus és szintetikus szemléletének megalapozását segítette elő. Annak ellenére, hogy fogalomhasználata a korábbi diskurzus sajátosságait viselte magán. Lényege viszont az ellenségkép és a mitikus önkép által meghatározott önazonossággal szemben a teljes emberi méltósággal rendelkező egyének szabad közösségének jövőképével határozható meg.

Ez az a szemléleti jellegzetesség, amely Bibó István értelmezését elválasztja Szekfű Gyula – a történelmi Magyarország helyreállításának céljától a mindenáron túlélésig ívelő – nagymagyar programjától, de elhatárolja Németh László egységteremtő, „templomépítő” kulturális-erkölcsi valláspótlék-értelmezésétől, a kismagyar etnoprotek­cio­nizmus – ugyancsak a mindenáron túléléshez eljutó – programjától is.

Igaz, az utóbbihoz több köze van, mint az előbbihez, hiszen maga is a nemzeti közösség kérdéseinek megoldásával, a közösségi értékelés és mintaadás torzulásainak feloldásával próbálkozott. Arra kísérelt meg pozitív példákat adni, de ezt nem az ádáz próféta szerepéből tette. Furcsa című esszéjével dekonstruálta a nemzeti jellegről folytatott vita, a Trianon-sokk és az alkat-diskurzus tematikáját, nyelvezetét, logikáját és érvelését. Ezáltal kitört a közösségi mitológiák rítusainak világából a racionális diskurzus felé. Akkor, amikor a zsarnokság ránk erőszakolt, idegen, szovjet rítusai váltották fel a korábbi nemzeti mitológiák ceremóniáit. Ám e szellemi tisztázás továbbra is felfedezésre és alkalmazásra vár, ahogy a korábbi és az újabb megaláztatások élményei feldolgozást, elaborációt igényelnek. Annak érdekében, hogy sem gerjesztői, sem részesei, sem tárgyai ne legyünk a közösségi hisztériáknak.

V.

Milyen jellegűek voltak és hogyan kapcsolódtak egymáshoz Szekfű Gyula, Németh László és Bibó István történelmi elbeszélésbe ágyazott kollektív identitásprogramjai? Mi volt a véleménye Szekfű Gyulának, Németh Lászlónak és Bibó Istvánnak a magyar politikai és szellemi elit kontraszelekciójáról, és értelmezéseik hogyan viszonyultak egymáshoz? Miért vált a paternalista hanyatlástörténetből kultúrkritikai séma, majd mindkettőt de­konstruáló politikai pszichológiai konstrukció az átértelmezések során? Mit jelentettek a sémák?

A három konstrukció a nemzeti alkatdiskurzus etnokulturális beszédmódjának sajátosságait viselte magán: kettő annak paradigmatikus része és alakítója volt, a harmadik pedig a diskurzus lezárója, s mindhárom hanyatlástörténeti séma. A történetíró nagymagyar–kismagyar útja, az író mélymagyar–hígmagyar–jöttmagyar tipológiája és a politikai gondolkodó túlfeszült lényeglátók–hamis realisták szembeállítása a magyar szellemi és politikai élet (és az újkori magyar történelem) háromféle értelmezését, nemzetfogalmát, és identitásprogramját jelölte.²²

Szekfű Gyula nagymagyar úton azt a koncepciót értette, amelynek hívei a történelmi magyar állam integritásának helyreállítására törekedtek. A nagymagyar út a kismagyar út ellentéte, a magyar állam integritása szempontjából a kívánatos koncepció és magatartás. A kismagyar út jelentése: a mindenkori népszerű és felelőtlen demagógia, az érzelmi politizálás, a szenvedélyek elszabadulása, amely kizárja a felelős politizálás lehetőségét, lerombolja annak eredményeit. A történelmi állam integritását biztosító kívánatos nagy­magyar út és az integritást kockáztató, azt aláásó kismagyar út ellentétében szinte mindig az utóbbi volt erősebb pozícióban, hiszen a közvélemény éretlen, amelynek sokkal inkább lehet hatni érzelmeire, mint ítélőképességére. Holott a nagy­magyar út hívei által képviselt állam az, amely a nemzet keretét, szerveződését és tartalmát adja, amely biztosítja a nemzet fennmaradását és nevelődését. A történelmi magyar állam ugyanis nemcsak a magyar nemzet feltétele, hanem lényege.

Szekfű Gyula számára a kismagyar út ellenségkép volt, a nagymagyar út pedig a kívánatos politikát megtestesítő önkép. Az ellentétpár a múltba visszavetített, a jót és a rosszat képviselő, időtlenné merevített séma, amelyben a rosszat a magyar nemzet bűneit megtestesítő barbár és emocionális Kelet, a jót pedig a Habsburgokkal és a – velük való megegyezés terhét és felelősségét vállaló – magyar arisztokratákkal azonosított civilizált, racionális Nyugat képviseli. A séma eredetileg Szekfű Gyula A száműzött Rákóczi című könyve körül 1914-ben kirobbant politikai botrány kulcsélményének hárító és megbélyegző értelmezése volt. A történetíró ezt az értelmezést később adaptálta a változó viszonyokhoz. Ez volt az a lélektani fundamentum, amelyet Szekfű Gyu­la historiográfiai és történelmi magyarázó sémával, a népszerűtlen reálpolitikus – népszerű demagóg – éretlen és elcsábított közvélemény konstrukciójával magyarázott meg önmagának, a számára fontos személyeknek és olvasóinak. Erre a kulcsélményre és konstrukcióra épültek későbbi értelmezései.²³ Önképét a nagy realisták, a nagy­magyarok, ellenségképét viszont az illúziókat kergető, érzelmi politizálást képviselő kismagyarok alkották. Nemzetfogalmát a nagyhatalmi erőviszonyokkal reálisan számot vető, ahhoz alkalmazkodó, a kiskorú társadalomról gondoskodó és a nemzeti műveltség feltételeit biztosító paternalista állam képe határozta meg. A nemzet az állam teremtménye, a történelmi uralkodó osztályok teljesítménye. Állapota a nemzeti középosztály és értelmiség felelőssége, műveltségének és helyzetének a függvénye. Fennmaradása, túlélése és fejlődése rendezett viszonyokat, államilag biztosított anarchia-mentes helyzetet, realista alkalmazkodást és történelmi érzéket kíván.

Mindezt a történetíró úgy fogalmazta meg, hogy időről időre megjelölte azokat a tévutakat, amelyeket el kell kerülni és azokat a személyeket, akik a tévutakat képviselik. A tév­utak ellenségképet, a kívánatos állapot pedig önképet jelöltek. Az ellenségkép magában foglalta Szekfű Gyula ellenfeleit, ellenségeit, azok múltbeli archetípusait és azt a magatartás- és helyzettípust, amely a nemzetet veszélyeztette és veszélyezteti. Az önkép a tudós történészt és politikus elődeit jelentette. Ugyanakkor kimondatlanul, de nyilvánvalóan jelölte a filozófus király, a hivatott politikus és annak befolyásos tanácsadója archetípusát és mondanivalóját, a bölcs és felelős reálpolitikust. Azt tehát, hogy milyen a helyes magatartás, politika, kivel és mivel kell lojálisnak lenni és mi a realitás. Az, hogy milyen legyen a nemzet, egyúttal az értelmező önmeghatározása, önmaga pozícionálása. Ez viszont politikai romantikus szerep.²⁴

VI.

Németh László mélymagyar–hígmagyar ellentétpárja az értékteremtő, normaalkotó, mintaadó értelmiség kontraszelekciójára vonatkozott. Ar­ra, hogy az irodalmi, a szellemi és az erkölcsi élet példaképei rossz mintákat adtak, s azok hosszabb távon a közösségi élet egészét itatták át és rontották meg. A feladat a kontraszelekció leállítása, az értékes minták általánossá tétele, a közösségi értékelés regenerálása volt és maradt.²⁵ Értelmezése a közösség–társadalom, valamint a kötelesség–fogyasztás szembeállítására épült.

Németh László Szekfű Gyula hanyatlástörténeti sémáját a nemzeti közösség erkölcsi züllése irányából gondolta újra. Nem az állami integritás labanc és kuruc felfogásának híveit, hanem a szellemi élet értékes alkotóit és sikeres, de nem értékes mintaadóit szembesítette egymással. Az ő értelmezésében is fellelhetjük a kimondatlan, de érzékeltetett ellentétpárt: értékes, tehát népszerűtlen (sikertelen) – népszerű (sikeres), tehát értéktelen. Ám ahogy a mélymagyarok, a hagyományos közösségekbe integrálódott alkotók nem azonosak a nagymagyarokkal, úgy a hígmagyarok, a tömegigényeket kiszolgáló és teremtő kulturális árutermelők sem azonosak a kismagyarokkal. Az összefüggés fordítva sem igaz: a mélymagyarok nem kismagyarok, s a hígmagyarok nem nagy­ma­gyarok. A szellemi élet kontraszelekciójának leírása viszont reménytelenül összefonódott az asszimilációs vitákkal. A mélymagyar minta pedig éppúgy egyszerre volt Németh László önképe és a nemzeti regenerálódás programja, ahogy Szekfű Gyula számára a nagymagyar út.

Németh László két forrásból merített. Az egyik Szekfű Gyula történelmi elbeszélése, annak alapstruktúrája volt. A másikat viszont Szabó Dezső kontraszelekció-sémája alkotta. Az az értelmezés, amely etnocentrizmust, antiszemitizmust, németellenességet, nemzeti elzárkózást, parasztmitológiát és zseni-tudatot egyaránt tartalmazott, s amely a reálpolitika leleplezésének ádáz prófétai magatartásával társult.²⁶

A kontextust a nemzeti jellegről folytatott két világháború közötti alkat-diskurzus, annak etnokulturális nyelvezete és tematikája alkotta.²⁷ A történelmi elbeszélés egyszerre volt hanyatlástörténet, megújulási program és normatív önmeghatározás. Nem arra kereste a választ, hogy mi okozta Trianont, a történelmi Magyarország felosztását, hanem arra, hogy mi eredményezte a – feltételezett – zsidó és sváb térhódítást a magyar szellemi és politikai életben, ami viszont Szabó Dezső kérdésfeltevése volt. Ő is – ahogy a Három nemzedék szerzője – a külföldi mintakövetés és az öntörvényű magyar fejlődés belső igényeinek szembeállításával indított, de Szekfű konstrukcióját Szabó Dezső kuruc, kismagyar értelmezésének igazolására használta fel.

Szekfű önképe a nagymagyar, ellenségképe pedig a kismagyar politika volt, a belső és külső ellenségek ehhez kapcsolódtak. Szabó Dezső ellenségképét a Habsburg hatalom, s a térfoglaló zsidók, svábok és szlávok alkották, önképét pedig az elnyomott, gyarmatosított magyar parasztság képviseletére vállalkozó zseni képezte. Németh László ezt az ádáz próféta örökséget kapcsolta össze Szekfű hanyatlástörténeti sémájával, és ennek a jegyében módosította azt. Mindhárman egy új, nemzeti középosztály állami beavatkozással megvalósítandó kiépítésére törekedtek. A Három nemzedék, Szabó Dezső publicisztikája és a Kisebbségben egyaránt etnoprotekcionizmust és disszimilációt sugallt.

Szekfű normája az államalkotó erők politikai érzéke, a magyar állam birtoklásának ténye és képessége volt. Nemzeti történelmi metafizikájának etnikai-morális bírálata, a Kisebbségben pedig azért rendelkezett komoly átütő erővel, mivel a Három nemzedék logikáját követte, azt tette következetesebbé. Azt, amelyet a történetíró sohasem tagadott meg. Mindenekelőtt ez magyarázza Szekfű Németh Lászlóval szembeni védekezésének lanyha, defenzív és lemondó jellegét.²⁸ Németh László viszont olyan műfajt művelt, amelyben a középosztályi arányszámok módosításának történelmi megalapozása és a jelenbeli veszedelmekkel való szembeszállás elszántsága szétválaszthatatlan volt egymástól. A rosszul feltett kérdésre ugyanis csak rossz választ lehetett adni. Tünetleírásai és helyzetértelmezései, kulturális kánonteremtése és kánonteremtő szerepe emiatt mind-mind az ádáz próféta-szerephez kapcsolódtak.²⁹

VII.

Bibó István hamis realisták–túlfeszült lényeglátók ellentétpárja különbözött Szekfű Gyula és Németh László értelmezéseitől és – bár az utóbbi iránt nagyobb empátiája volt – mindkettővel szemben távolságtartást és kritikát képviselt. Szekfű történelmi elbeszélését és identitásprogramját alapvetően hamisnak és kártékonynak minősítette, Németh Lászlóét viszont olyannak, amely őszinte, termékeny és hiteles, de reménytelenül és kibogozhatatlanul beleveszett az asszimiláció körüli viták hínárjába.

Bibó István – Szekfű Gyulával és Németh Lászlóval szemben – nem azonosította magát metaforáinak egyikével sem. Szekfű Gyulát a legnagyobb formátumú hamis realisták egyikének, Németh Lászlót pedig túlfeszült lényeglátónak láttatta. A túlfeszült lényeglátók, köztük Szabó Dezső és Németh László ugyan nyilvánvalóan jóval szimpatikusabbak voltak a számára, mint a hamis realisták, köztük Szekfű Gyula, ám egyikük sem testesített meg ön-, illetve ellenségképet.

A magyar közélet százesztendős fordított kiválasztását szerinte azzal lehet megszakítani, ha a magyar politikai és szellemi elit realista lényeglátó szemlélettel és magatartással önigazolás és önmitizálás nélkül hozzáfog a társadalmi és politikai felszabadulás kiteljesítése feladatai megoldásához és végig is viszi azokat. Minthogy a történelmi Magyarország illúziója és az úri Magyarország valósága összeomlott, el lehet és el is kell vetni a nagyhatalmi helyzethez való kritikátlan alkalmazkodás reálpolitikus illúzióját. A társadalmi és politikai felszabadulás feladata ugyanakkor azt is feltételezi, hogy a politikai közösség, azon belül pedig a parasztság társadalmi felszabadulásának ügyét elhatároljuk az egymással azonosított paraszti kultúra és a nemzeti jelleg (s a megtestesítőjének tartott parasztság) mitizálásától, s így megszabaduljunk az ádáz próféta örökségtől³⁰

Attól, amely nemcsak a parasztság mitizálásával, hanem a zsidók és a svábok arányszámának méricskélésével is tévútra vezetett. Az asszimiláció döntő tényezője ugyanis nem az asszimilálódok valamifajta rejtélyes közösségi lényege volt. Azt az asszimiláló közeg társadalmi zavarai határozták meg. A magyar társadalom urakra és szolgákra oszlott, rendi jellegű volt és mereven elkülönült egymástól. Ez volt az a mozdulatlan világ, amelyben a polgárosult zsidó és német társadalom tagjai könnyebben boldogultak, mint a rendi világba tagolt magyarok, hiszen belülről nem fékezte őket a rendies társadalmi szerkezet. A magyar társadalom számára ugyanakkor ők voltak a nemzeti asszimiláció bezzeg gyerekei a románokkal, a horvátokkal, a szerbekkel és a szlovákokkal szemben. Ők ugyanis asszimilálódtak, míg a többiek nem, s az ő asszimilálódásukkal próbálták a történelmi Magyarország megőrizhetőségének ámítottjai önmaguk elől elfedni a nem asszimilálódók tömegét. Ez viszont nem az asszimilánsok bűne volt, hanem az úri Magyarország öncsalása. Az, amelynek a legnagyobb szerepe volt abban, hogy a magyar politikai elit tagjai az 1860-as évektől 1944-ig rosszul mérték fel a döntési helyzeteket, és rosszul döntöttek. A magyar politikai élet hamis konstrukciói ugyanis oda vezettek, hogy elvált egymástól a valóságérzék és a lényeglátás, és mindkettő eltorzult: a realisták megalkuvókká züllöttek, a lényeglátók pedig ádáz, monomániás prófétákká.³¹

Ez az értelmezés nemcsak alapstruktúrája és állapotrajza miatt különbözött a másik kettőétől, hanem kontextusa és műfaja is más volt. Bibó István ugyanis nem a történelmi Magyarország állami integritásának megőrzése szempontjából mérlegelt, de nem is a kívánatos irodalmi és szellemi élet követelményeit kérte számon a múlton, hanem a közösségi értékelés zavarait és negatív mintáit, a magyar politikai hisztéria okait kereste. Azt az 1860-as évek és 1944 közötti magyar politikai élet konstrukcióiban és előfeltevéseiben, a történelmi Magyarország felbomlásától való félelemben és kompenzálásaiban találta meg. Az ő pozitív mintája, a realista lényeglátó nem ádáz próféta, de nem is opportunista, hanem olyan politikus, aki józan, felelős, ép a valóságérzéke és a lényeglátása, ezért jól tud dönteni. S diagnózisa szerint éppen erre vált képtelenné a két világháború között és a negyvenes években a magyar politikai elit.

VIII.

Az Eltorzult magyar alkat-esszében Szekfű Gyula, Szabó Dezső, Németh László sémái és Erdei Ferenc kettős (vagy inkább hármas) társadalom tétele köszönnek vissza. Az esszé gondolatmenete viszont nem abba az irányba haladt, mint Szekfűé, de nem is abba, mint Németh Lászlóé. Nem a liberalizmus a felelős a történelmi magyar állam sorsáért, hiszen annak integritása semmiképpen sem volt fenntartható. Ám nem is az a kérdés, hogy kiveszett-e vagy sem a régi és népi magyar jelleg a magyarságból, hiszen: „Egy közösség nem bolondul meg nyelvi hatásoktól.”³² Bibó István a hanyatlástörténeti műfaj fogalmainak és sémáinak nyelvezetét használta ugyan, csak éppen úgy értelmezte át magát a műfajt, a fogalmakat és a sémákat, hogy azok immár a liberalizmuskritika és a kultúrkritika használhatatlanságát, az etno­kulturális nyelvezet félrevezető voltát, az opportunista reálpolitikus és a prófétai szerepek használhatatlanságát és kártékony voltát mutatták ki, és – mindenekelőtt – a Trianon-diskurzus és az alkat-diskurzus lebontását jelentették.³³

Maga a cím, az Eltorzult magyar alkat, zsákutcás magyar történelem is az alkat-diskurzus belülről lezárását jelölte. Az Eltorzult magyar alkat ugyanis annak a beszédmódnak a kifejezése volt és azt az asszociációt keltette, hogy az ép, egészséges magyar alkat idegen hatások következményeként eltorzult. Bibó esszéje viszont nem erről szólt, hiszen éppen azt a gondolkodásmódot, amelynek része az idegen hatás – ép, érintetlen alkat magyarázó sémája, vetette el, ezért a kifejezés értelmét vesztette. A diskurzusok felbontása és a műfaj önmaga ellen fordítása eredményeként pedig Bibó István túljutott Szekfű Gyula és Németh László történelmi elbeszélésén, nemzetfogalmán és identitásprogramján.³⁴

Tanulsága: a nemzeti alkat, sajátosság, jellegzetesség nem érdem, és nem vétek, és semmiképpen sem fátum. Olyan történelmi képződmény, amely mögött kollektív történelmi élmények húzódnak meg, amelyeket érdemes empatikusan megközelíteni, megérteni, majd olyan helyzetet teremteni, amelyben ki lehet gyógyulni belőlük. Ám sem megértés nélkül elvetni valamilyen üdvözítő minta jegyében, sem programszerűen érvényesíteni nem jó megoldás.

Az esszé kontextusát egyrészt a két világháború közötti nemzetijelleg-vita, az alkat-diskurzus, másrészt a második világháború alatt kezdődött – az 1849 és az 1919 utáni Forradalom után-röpiratirodalmakkal folytonos vonásokat mutató – Valahol utat vesztettünk-irodalom alkotta.³⁵

Bibó István nemzetfogalma alapvetően különbözött Szekfű Gyuláétól. Ő ugyanis nemzeten nem az integer történelmi Magyarországot, államát és politizáló osztályait, az állam paternalista továbbfejlesztését értette. De nem is valami egyszer volt vagy megteremtendő normatív nemzeti kultúrát, szekularizált valláspótlékot, közösségi lényeget, mint Németh László. Bibó István szerint a nemzet a politikai intenciójú közösség közös vállalkozása, amely konkrét feladatmegoldásokra irányul és az egyes egyének és az egész közösség méltóságteljességét és szabadságát alapozza meg. Az ő közönségét a „keresztény középosztály”, a népi értelmiség és a Soá túlélőiből megteremtendő új demokratikus értelmiségi közvélemény tagjai alkothatták volna.

Mindhármuk Európa-képe ambivalens volt és mindhárman az európai értékrendszer regenerálásának a lehetőségét keresték, s (ha különböző mértékben és értelemben is, de) valamennyiük felfogásában volt valami látens Amerika-ellenesség. Az, amely az európai kisebbségi érzet és megalománia beszűrődése volt. Kánonjukat pedig az európai mintakövetés és a nemzeti öncélúság megkettőzése, szembeállítása, összekapcsolása, illetve átértelmezése alkották. Azok, amelyek Szekfű Gyula és Németh László esetében az etnokulturális liberalizmus- és kultúr­kri­tika jegyében szemben álltak a korábbi – a jogkiterjesztő asszimiláción alapuló – liberális nacionalista politikai nemzetfogalommal. Bibó István kísérlete pedig – három 1948-as esszéjében, A magyarságtudomány problémájában, az Eltorzult magyar alkat, zsákutcás magyar történelemben és a Zsidókérdés Magyarországon 1944 utánban – az etnokulturális beszédmód elvetését, az alkatdiskurzus lezárását, az abszolutizmus–alkotmányosság és az elmaradottság–civilizálódás kettős dilemmája egymásra vonatkoztatásának és szintéziskísérletének újabb változatát foglalta magában. Ott és akkor, amikor a totális rendszer uniszónója minden más hangot elnyomott.

IX.

Az esszé szellemi vitapartnerei közül a hamis realisták legnagyobb szabású megtestesítőjének tekintett Szekfű Gyula nagy utat járt be annak során, hogy az európai mintakövetés és a nemzeti öncélúság különböző változatait egyeztette egymással. Eszményei közül a történelmi Magyarország visszaállítandósága és visszaállíthatósága volt a leginkább állandó és meghatározó. Elbeszélése és identitásprogramja erre épült. Amikor bebizonyosodott, hogy a revízió, a történelmi Magyarország visszaállítása kikerült a lehetőségek világából, a megvalósítást és a megvalósítókat okolta. Nem azt, hogy az eleve illúziónak bizonyult. Az átvészelés, az alkalmazkodás stratégiáját választotta és tanácsolta olvasóinak és mindazoknak, akikre hatást gyakorolhatott. Azt, amit maga követett az „új Zápolya-kor”, a „hódoltság” viszonyai között. Hiszen a külpolitikai, nagyhatalmi realitáshoz alkalmazkodás maradt – megítélése szerint – a rendezett állapot fenntartásának egyedüli lehetősége. Az, amely a nemzet, annak értelmisége fennmaradását lehetővé teheti. A történelmi Magyarország illúziója a behódolás realitásának túlélési magatartásához vezette. Keserűen és kiábrándultan. Annak a tudatában, hogy az általa követett magatartásmódnak nincs alternatívája. A kismagyar út – biztosan meg volt róla győződve – saját korában is a semmibe vezet.³⁶

A túlfeszült lényeglátók mintájául szolgáló Szabó Dezső nemzeti radikalizmusa a nemzeti középosztály megteremtésére irányult. Arra, hogy a magyar állam a nemzeti középosztályt idegen hatalmak helytartói és kiszolgálói helyett, velük szemben a magyarság talapzatát alkotó parasztságból emelje fel és hozza létre. Minthogy kora politikai rendszerei közül ennek egyik sem felelt meg, kíméletlenül leleplezte azokat és közvetlen, személyes hatásra törekedett. Arra, hogy maga győzze meg mindazokat, akik erre hajlandóak, hogy kövessék programját. Sok híve volt. Szellemi társa annál kevesebb. Nemcsak akkor lehetett egyedül, amikor az ostrom idején éhen halt. Parasztromantikája és zsenitudata, illúzióinak két egymásra vonatkozó eleme a lehetőségek világában másképp vált realitássá, mint ő szerette volna. A parasztromantikát a totális hatalmak saját berendezkedésük kialakításához használták fel, s az nem vezetett a parasztság felemelkedéséhez. Zsenitudata pedig őt zárta be a nemzeti próféta ádáz és magányos szerepébe.Ő³⁷

A Bibó Istvánt sokban inspiráló Né­meth László meg volt győződve arról, hogy a magyar nemzet saját feladatának megoldásával példát adhat Európának. Úgy hitte, hogy a magyar értelmiség hivatott arra, hogy az osztálynélküli értelmiségi társadalom megvalósítását kezdeményezze. Azzal, hogy olyan kultúrát teremt, amely összekovácsolja a nemzetet. Ezt az értékközpontú kultúrát egyéni erőfeszítések eredményeként kell kialakítani az európai és a nemzeti kulturális hagyomány teljes ismeretében, abból értékszempon­tok szerint válogatva. Moralista író prófétaként hozzá kívánt járulni a szekularizált valláspótlék funkciójú nemzeti kultúra mintaadó újjáteremtéséhez és kialakításához. A politika felett, azon kívül. Ám ideálját nemcsak megbélyegezték és kisajátították, hanem ki is iktatták a lehetőségek világából. Illúziója nem vált realitássá. maga pedig sokszor szorult bele az általa Szabó Dezsőnél olyannyira bírált szemléletbe és szerepbe.³⁸

A Bibó Istvánra a parasztromantika bírálatával, a paraszti állapot bemutatásával és értelmezésével és az agrárurbanizáció lehetőségével nagy hatást gyakorló Erdei Ferenc felismerte, hogy a paraszti állapot nem tartható fenn az emberi méltóság sérelme nélkül, hiszen az kényszerhelyzet és válságban van. Maguk a parasztok nem akarnak parasztok lenni, aminek számos jelét adják. Urbanizálódni kívánnak. ehhez a paraszti polgárosodás általánossá tételével mintákat kínált és az agrárurbanizáció programját fogalmazta meg. A nem polgárosodott parasztság felemelkedését viszont egyre inkább a mindenható államtól várta. Attól, amely a parasztságot nem szabadabbá tette, hanem elűzte földjéről, proletarizálta vagy egy új, állami nagybirtokrendszer keretében még inkább röghöz kötötte. Ez volt az ő „illúziójának” a realitása. Amikor pedig a röghöz kötő új jobbágyság keretei fellazultak, visszatért korábbi paraszti polgárosodás koncepciójához.³⁹

Bibó István úgy látta, hogy a politikai fejlődés a hatalom humanizálási kísérleteinek sora, a személyes uralomtól a személytelen szolgáltatás irányába, a fájdalom, a szenvedés és a kiszolgáltatottság helyzeteinek és mennyiségének, a hierarchikus társadalmi tagolódásnak a csökkentése irányába mutat. A tradicionális tekintélyek uralma alóli felszabadulás cseppfolyós állapotában, rossz célkitűzések esetén eluralkodhatnak a félelmek. Ez közösségi hisztériát gerjeszthet, ami visszahátrálást eredményezhet a személyes uralomhoz. Megakadályozására konszenzusra van szükség, arra, hogy a döntéshozók meg tudjanak állapodni a közös játékszabályokban és meg merjenek bízni egymásban annyira, amennyi az együttműködéshez szükséges. Ebbe a helyzetbe igyekezett belekompromittálni mediátorként a politikusokat, ám túlnyomórészt nem talált partnerre. Nem azért, mintha illúzióra alapozott volna. A politikusok – akik lehetséges partnerei lehettek volna egymásnak – voltak rövid távú érdekeik foglyai és ezért nem szakadtak el a zéró összegű játszmáktól.

Az alkat-diskurzus kollektív identitásprogramjai, a nagymagyar historicista és a különféle kis­magyar nemzeti elbeszélések és programok viszont illúziókra épültek. Az az álláspont, amelyet Bibó István a megátalkodott jóhiszeműség jegyében dolgozott ki, függetlenedett az európai mintakövetés és a nemzeti öncélúság narratíváitól és programjaitól. Eltorzult magyar alkat, zsákutcás magyar történelem című esszéjében és párdarabjában lebontotta az európai mintakövetésre visszahatásként megerősödött nemzeti öncélúság építményét. Dekonstruálta annak alapelemeit: a nemzetkarakterológiát, a nemzeti ontológiát és a nemzeti historicizmust. Mai reneszánszuk idején érdemes felidéznünk, hogy feltárta: politikai hisztéria, félelem szülte állapot következményei voltak. Amelyeket nem leleplezni, képviselőiket nem leckéztetni kell. Inkább rákérdezni a félelem tárgyára, azt azonosítani, megérteni és – lehetőségeinkhez képest – olyan helyzetet teremteni, amelyben a félelmek feloldhatók.

X.

Egy idős olvasója 1948. május 4-én kelt levelében így értelmezte az Eltorzult magyar alkatot:

Darab ideje, hogy figyelem alkalmazkodását az új idők szavához. S meg kell adnom, ügyesen, bölcsen teszi. „Ahogy lehet.” Mi, öreg demokraták jól tudunk olvasni a sorok közt. Mindig az a lényeges nálunk, amit nem lehet kimondani. De felhívom figyelmét: nem kell okvetlen olyat állítani az „igazság” és leleplezés jegyében, ami hamis! Deák, Tisza I/stván/ pontosan úgy látták a dolgokat, mint Öcsémuram. Mindig két rossz között volt a választás, szinte Szt. István óta. „Hazug” politika? Az. De az államiság vagy a látszatállamiság megőrzésére. És az állam felbomlásának elkerülésére. Deáknak nem volt szabad választása. A Kossuth-féle Dunai Konföderáció: terv – soha ki nem próbálták, illuzórikus. Szövetséghez szövetségesek kellenek. Az elszakadással szem­benállt az osztrák soldatesca. Orosz orientáció? Akkor még lehetetlen volt a porosz miatt is. Mi egyéb maradt, mint a ferencjózsefi „zsákutca”? Ha még nem tudná, hát tudja meg: ezer éve (tán kétezer is) nem volt más gondja a nomád és máig „félnomád” magyarnak, mint megmaradni. Bármi áron. Az ár magas. Bele kell kalkulálni a hazugságot is – kifelé. Ebben nincs változás. Úri társadalmunk emiatt volt és maradt impotens a nép felé. Egész erejével kellett volna őriznie a mindig végveszély szélén egyensúlyozó államiságot. A pénz katonára kellett Ausztriának, a gazdaság „gyarmati” volt. Trianon?! Csak számítsa ki Öcsémuram, miből lehetett volna akkor földosztást végezni! Fundus instructust adni! Ki állt volna az állam kormánya megett, hogy el ne süllyedjen a hajó. Vagy beolvadás a kis-entente-ba, – vagy „neobarokk”. Tertium non deditur. Kérem, vegye fontolóra a kérlelhetetlen históriai kényszert és ne marasztalja el rosszhiszeműségben az úri vezetőket! A nemzet, amely múltját meggyalázza, dicstelen jövőnek megy elébe. Valaki a sír széléről.⁴⁰

Bibó István 1976-ban papírra vetett Németh László kelet-európai koncepciója és Szekfű Gyulával folytatott vitája című előadásában, néhány levelében, Borbándi Gyula népi mozgalomról írt könyvéhez fűzött megjegyzéseiben és a vele készített interjúban egyaránt visszatért az esszé témájához, egykori vitapartnerei álláspontjához.⁴¹

Az Eltorzult magyar alkat, zsákutcás magyar történelem recepciója változatos képet mutat a hárítástól, a teljes elutasítástól a szellemi inspiráción keresztül a tárgyszerű viszonyulásig. Az egyik legtöbbet idézett és leginkább vitatott Bibó-írás. A má­ra már aktualitásukat vesztett 1947-es napi politikai írások mellett ez az, amelyik a Bibó-reví­zió műfaját művelők legtöbbet idézett példája. Annak alátámasztására, hogy Bibó István nem számolt a realitással és az az által meghatározott lehetőségekkel. Eszerint a beállítás szerint moralista volt, aki kívülről és felülről viszonyult a valósághoz, olyan értelmiségi, aki a vágyait összetévesztette a valósággal és értelmiségi mítosz tárgya lett.

A Bibó-revízió műfaja és irodalma éppúgy jogosult, mint bármilyen más megközelítés, de eddig életérzések és önigazolások megfogalmazására szolgált. Politikai stigmatizáció, külsődleges bírálat, filológiailag megalapozatlan, elfogult kritika, indoktrinációs interpretáció, félreértelmezett mo­tí­vum-magyarázat (az úri osztály öngyűlöletének megszemélyesítője), szaktudósi szerepből ítélkező felületes, önigazoló leckéztetés, szakmailag komolytalan, megalapozatlan, egyértelműen politikai megbélyegzés alkotják a Bibó-revízió általam ismert darabjait.⁴² Közülük kettő kizárólag az Eltorzult magyar alkattal foglalkozott.⁴³

A revízió műfajába sorolható írásoktól eltérően a recepció más darabjaiban kellő komolyságú és felkészültségű értelmezéseket találunk. Az Eltorzult magyar alkat Szabad Györgyre, Szabó Miklósra és Juhász Gyulára láthatóan nagy hatást gyakorolt.⁴⁴ Az esszéből kiindulva Kovács András a kádári kiegyezés hazugságát és a kiegyezést igazoló történelmi szakirodalom kurzusjellegét mutatta be.⁴⁵ Az Eltorzult magyar alkat inspirálta Kis Jánost, amelyre morálfilozófiai tanulmányaiban és politikai elemzéseiben többször is visszatért.⁴⁶ Az esszé komoly történész megközelítését Oltványi Ambrus – a dualista időszakra vonatkozó – visszafogott kritikája, Gergely András tárgyszerű értelmezése, Balog Iván 2010-ben megjelent recepció-monográfiája, tavalyi tanulmánya és Gyá­ni Gábor 2011-es egyik tanulmánya képviselték.⁴⁷

Bibó István életéről és életművéről Kovács Gábor nagymonográfiát írt.⁴⁸ Az 1948-as nagy triász darabjai közül A magyarságtudomány problémáját és a nemzeti alkatról folytatott diskurzust Trencsényi Balázs, a Zsidókérdés Magyarországon 1944 utánt és Bibó István politikai recepcióját Balog Iván dolgozta fel.⁴⁹ Az Eltorzult magyar alkatot és kontextusát jómagam tártam fel, elemeztem és értelmeztem.⁵⁰

Az Eltorzult magyar alkathoz csaknem három évtized múlva viszonyuló Bibó István harminc év után hitet tett egy olyan szabadságelvű radikális mozgalom mellett, amely „egyszerre foglalta magában a teljes társadalmi felszabadulás követelményét és a szabadságjogok teljességének és intézményszerű teljességének a követelményét, egy olyan szintézist, amelyet azóta is hiába próbálnak megtalálni a világot szétszabdaló ellentétes világnézetek, amelyek mind a szabadság központi ideológiájából vezetik le magukat anélkül, hogy ezt a kielégítő szintézist létre tudnák hozni.”⁵¹ Azt, amely a félelemben fogant, a vágyak, a lehetőségek és a valóság közötti megkülönböztetést, s így a problémamegoldást megbénító politikai hisztéria ellenszere.

Rövidítésjegyzék és irodalom

ÁBTL. Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára, Budapest.

Balog Iván, 2004a. Politikai hisztériák Közép- és Kelet-Európában. Bibó István fasizmusról, nacionalizmusról, antiszemitizmusról. Argumentum Kiadó – Bibó István Szellemi Műhely, Budapest. (Eszmetörténeti Könyvtár 2.)

Balog Iván, 2004b. Az Egyetemi előadások helye és szerepe Bibó István életművében. In Bibó István, 2004. 279–288.

Balog Iván, 2010. Bibó István recepciója. Politikai átértelmezések. Argumentum Kiadó – Bibó István Szellemi Műhely, Budapest. (Eszmetörténeti Könyvtár 12.)

Balog Iván, 2011. Bibó a dualizmusról. In: Pénzes Ferenc – Rácz Sándor – Tóth-Matolcsi László (szerk.) 2011. 98–107.

Bibó István, 1995. Bibó István 1911–1979. Életút dokumentumokban. Vál. Huszár Tibor, szerk. Litván György, S. Varga Katalin. 1956-os Intézet – Osiris Kiadó – Századvég, Budapest.

Bibó István, 2004. Bibó István egyetemi előadásai 1942– 1949. Szerk. Dénes Iván Zoltán. S. a. r., szöveggondozás: Balog Iván – Tóth László Dávid (Tóth- Matolcsi László). Kossuth Egyetemi Kiadó, Debrecen. (Libri rationis rei publicae 1.)

Bibó István – Mattyasovszky Jenő, terv., szerk., 1950. Magyarország városhálózatának kiépítése. Kézirat gyanánt. Magyar Tudományos Akadémia, Állam- és Jogtudományi Intézet, Budapest.

BIM 1. Bibó István munkái. Centenáriumi sorozat. Az államhatalmak elválasztása. Utószó: Karácsony András. Argumentum Kiadó – Bibó István Szellemi Műhely, Budapest, 2011.

BIM 2. Bibó István munkái. Centenáriumi sorozat. Politikai hisztériák. Utószó: Dénes Iván Zoltán. Argumentum Kiadó – Bibó István Szellemi Műhely, Budapest, 2011.

BIM 4. Bibó István munkái. Centenáriumi sorozat. 1956. Szerk. és utószó: ifj. Bibó István. Argumentum Kiadó – Bibó István Szellemi Műhely, Budapest, 2011.

BIM 5. Bibó István munkái. Centenáriumi sorozat. A ke­let-európai kisállamok nyomorúsága. Utószó: Dénes Iván Zoltán. Argumentum Kiadó – Bibó István Szellemi Műhely, Budapest, 2011.

BIM 6. Bibó István munkái. Centenáriumi sorozat. A nemzetközi államközösség bénultsága. Utószó: Kardos Gábor. Argumentum Kiadó – Bibó István Szellemi Műhely, Budapest, 2011.

BIM 7. Bibó István munkái. Centenáriumi sorozat. Eltorzult magyar alkat, zsákutcás magyar történelem. Utószó: Dénes Iván Zoltán. Argumentum Kiadó – Bibó István Szellemi Műhely, Budapest, 2012.

Császtvai Tünde – Halász Ferenc – Ujváry Gábor (szerk.) 2009. A konzervatív kortárs. Tanulmányok Angyal Dávidról. Argumentum Kiadó, Budapest.

Dénes Iván Zoltán, 1976a. A „realitás” illúziója. A historikus Szekfű Gyula pályafordulója. Akadémiai Kiadó, Budapest.

Dénes Iván Zoltán, 1976b. A történelmi szükségszerűség értelmezésének problémájához. Megjegyzések Hanák Péter tanulmánykötete kapcsán. Valóság, 8. 99–104.

Dénes Iván Zoltán, 1988. Az önrendelkezés érvényessége. Magvető Könyvkiadó, Budapest. (Nemzet és emlékezet).

Dénes Iván Zoltán, 1999. Eltorzult magyar alkat. Bibó István vitája Németh Lászlóval és Szekfű Gyulával. Osiris Kiadó, Budapest.

Dénes Iván Zoltán, 2001. Európai mintakövetés – nemzeti öncélúság. Értékvilág és identitáskeresés a 19–20. századi Magyarországon. Új Mandátum Kiadó, Budapest.

Dénes Iván Zoltán, 2008. Szabadság – közösség. Programok és értelmezések. Argumentum Kiadó – Bibó István Szellemi Műhely, Budapest. (Eszmetörténeti Könyvtár 9.).

Dénes Iván Zoltán, 2011. Az „illúzió” realitása. Kollektív identitásprogramok. Argumentum Kiadó – Bibó István Szellemi Műhely, Budapest. (Eszmetörténeti Könyvtár 16.).

Dénes Iván Zoltán, vál, s. a. r., bev., 2001. Szekfű Gyula. Új Mandátum Kiadó, Budapest. (Magyar Panteon 10.).

Dénes Iván Zoltán (szerk.), 1999. A szabadság kis körei. Tanulmányok Bibó István életművéről. Osiris Kiadó, Budapest.

E. Fehér Pál, 1979. A Bibó-probléma. Kritika, 9. 25–27.

Erdei Ferenc, 1933. A makói tanyarendszer. Szeged Városi Nyomda és Könyvkiadó Rt., Szeged.

Erdei Ferenc, 1934. A makói parasztság társadalomrajza. Szeged Városi Nyomda és Könyv-kiadó Rt., Szeged.

Erdei Ferenc, 1937. Futóhomok. A Duna-Tiszaköz földje és népe. Athenaeum Irodalmi és Nyomdai Rt., Budapest.

Erdei Ferenc, 1938. Parasztok. Athenaeum Irodalmi és Nyomdai Rt., Budapest.

Erdei Ferenc, 1939a. Magyar város. Athenaeum Irodalmi és Nyomdai Rt., Budapest.

Erdei Ferenc, 1939b. Kossuth Lajos azt üzente. Mefhosz, Hungária Rt., Budapest (Magyarok könyvtára).

Erdei Ferenc, 1940a. Magyar falu. Athenaeum Irodalmi és Nyomdai Rt., Budapest.

Erdei Ferenc, 1940b. A város és a falu szintézise. Társadalomtudomány. 161–168.

Erdei Ferenc, 1941. A magyar paraszttársadalom. Franklin Társulat, Budapest.

Erdei Ferenc, 1942a. Magyar tanyák. Athenaeum, Budapest.

Erdei Ferenc, 1942b. Történelem és szociológia. Társadalomtudomány. 463–496.

Erdei Ferenc, 1945a. A magyar társadalom. Móricz Zsigmond Kollégium, Kolozsvár.

Erdei Ferenc, 1945b. A magyar értelmiség útja. In Új Szellemi Front. Kállai Gyula, Révai József, Darvas József, Zilahy Lajos, Gábor Andor, Illyés Gyula, Erdei Ferenc, Szekfű Gyula, Horváth Márton cikkei. Szikra kiadás. Athenaeum Irodalmi és Nyomdai Rt. h. n. 33–38.

Erdei Ferenc, 1971. Város és vidéke. Szépirodalmi, Budapest (Magyarország felfedezése).

Erdei Ferenc, 1974. Emberül élni. Egy életút mérföldkövei. Vál. Berend T. Iván, Szuhay Miklós. Gondolat, Budapest.

Erdei Ferenc, 1978. Művekkel élő társadalom. Írások, beszédek irodalomról, művészetről, művelődésről. Szerk., utószó: Erdei Sándor. Akadémiai Kiadó, Budapest (Erdei Ferenc összegyűjtött művei).

Erdei Ferenc, 1980. A magyar társadalomról. Szerk. Bernát György. Akadémiai Kiadó, Budapest (Erdei Ferenc összegyűjtött művei).

Erdei Ferenc, 1991. Levelezés köz- és magánügyben 1931– 1944. Címzett vagy feladó Erdei Ferenc. S. a. r., H. Soós Mária. Bev. Huszár Tibor. Magvető Könyvkiadó, Budapest.

Erős Vilmos, vál., szerk., jegyz., 2002. Szekfű Gyula: Nép, nemzet, állam. Válogatott tanulmányok. Osiris Kiadó, Budapest. (Milleniumi magyar történelem. Historikusok.).

Farkas Gyula, 1938. Az asszimiláció kora a magyar irodalomban 1867–1914. Magyar Történelmi Társulat, Budapest.

Gergely András, 1983. Németh László vitája Szekfű Gyulával. Valóság, 1. 47–62.

Gergely András, 1999. Bibó István a kiegyezésről és a dualizmus rendszeréről. In Dénes Iván Zoltán, szerk., 1999. 65–76.

Gergely András, 2007. Szekfű Gyula és a „harmadik Magyarország” írónemzedéke. In Paksa Rudolf, szerk., 2007. 7–16.

Gerő András, 2001. A fogalmak foglya. Bibó István a XIX. század második felének magyar történelméről. Beszélő, 10. 94–104.

Gerő András, 2004. Képzelt történelem. Fejezetek a szimbolikus politika XIX–XX. századi történetéből. ELTE Eötvös Kiadó – Polgart, Budapest.

Glatz Ferenc, 1980. Történetíró és politika. Szekfű, Steier, Thim és Miskolczy nemzetről és államról. Akadémiai Kiadó, Budapest.

Gyarmati György, 1999. A magyar közigazgatás reformja. In Dénes Iván Zoltán, szerk., 1999. 77–104.

Gyáni Gábor, 2011. Bibó István kiegyezés-kritikája. In Pénzes Ferenc – Rácz Sándor – Tóth-Matolcsi László (szerk.) 2011. 88–97.

Gyurgyák János, 2007. Ezzé lett magyar hazátok. A magyar nemzeteszme és nacionalizmus története. Osiris Kiadó, Budapest.

Hanák Péter, 1975. Magyarország a Monarchiában. Tanulmányok. Gondolat Kiadó, Budapest.

Hanák Péter, 1994. Alkat és történelem. (Egy Bibó-ta­nulmány továbbgondolása). Világosság, 5–6., 3–37.

Juhász Gyula, 1983. Uralkodó eszmék Magyarországon, 1939–1944. Kossuth Kiadó, Budapest.

Juhász Gyula, 1988. Magyarország külpolitikája 1919–1945. Kossuth Kiadó, Budapest.

Karácsony Sándor, 1939. A magyar észjárás és közoktatásügyünk reformja. Exodus, Budapest.

Kis János, 1996. Egy régi kérdés időszerűsége. Holmi, 642–664., 820–828.

Kis János, 2004. A politika mint erkölcsi probléma. Irodalom Kft., Budapest.

Kis János, 2011. Alkotmányozás – mi végre? III. A normaszöveg kérdőjelei. Élet és Irodalom, április 8. 3–5.

Kovács András, 1979 (1991). Két kiegyezés. In Réz Pál, szerk., 1991. (1979). II. 118–139.

Kovács Dávid, 2011. Szabó Dezső és Szekfű Gyula magyarságszemléletének párhuzamai az 1920-as években. In Ujváry Gábor, szerk., 2011. 213–228.

Kovács Gábor, 2004. Az európai egyensúlytól a kölcsönös szolgáltatások társadalmáig. Bibó István, a politikai gondolkodó. Argumentum Kiadó – Bibó István Szellemi Műhely, Budapest. (Eszmetörténeti Könyvtár 3.)

Kövér György, 1994. Kiegyezés: egy új forgatókönyv. His­torizáló sémák a magyar átalakulásban. Századvég, 1. 150–158.

Lackó Miklós, 1988. Korszellem és tudomány, 1910–1945. Gondolat Kiadó, Budapest.

Lánczi András, 2011. Már csak egy értelmiségi mítosz menthet meg bennünket? A száz éve született Bibó Istvánról. Kommentár, 4. http://kommentar.info.hu/iras/ mar_csak_egy_ertelmisegi_mitosz_menthet_meg_ bennunket_

Miru György, 2011. Szabadság és politikai közösség. Kossuth lajos politikai alapfogalmai. Argumentum Kiadó – Bibó István Szellemi Műhely, Budapest. (Eszmetörténeti Könyvtár 13.).

Miskolczy Ambrus, 2001. Szellem és nemzet. Babits Mihály, Eckhardt Sándor, Szekfű Gyula és Zolnai Béla világáról. Napvilág Kiadó, Budapest.

MTAKK. Magyar Tudományos Akadémia Könyvtára, Kézirattár, Budapest.

Ms 5110/101–111. Bibó István kelet-európai intézeti iratai. MTAKK

Ms 5116/39–86. Bibó István előadásainak és hozzászólásainak vázlatai, 1936–1948. MTAKK

Ms 5118/79–84. Bibó Istvánnak írt levelek ismeretlenektől, kollégáitól, névtelen levél. 1926–1977. MTAKK.

MTAL. Magyar Tudományos Akadémia Levéltára, Budapest.

MTT. Magyar Tudományos Tanács. MTAL.

MTT 3/5. Az MTT-MTA átszervezésére vonatkozó iratok, 1949. MTAL.

Németh G. Béla, 1998. Írók, művek, emberek. Krónika Nova Kiadó, Budapest.

Németh G. Béla, 2000. Hét folyóirat 1945–1950. Csokonai Kiadó, Debrecen.

Németh László, 1943. A minőség forradalma. Magyar Élet, Budapest. I–VI.

Németh László, 1944. Az értelmiség hivatása. Turul, Budapest.

Németh László, 1956a. Emelkedő nemzet. Irodalmi Újság, november 2.

Németh László, 1956b. Pártok és egység. Új Magyarország, november 2.

Németh László, 1956c. Nemzet és író. Igazság, november 3.

Németh László, 1963. Történeti drámák. I–II. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest.

Németh László, 1968. Kiadatlan tanulmányok. I–II. Magvető, Budapest.

Németh László, 1972. Kísérleti dramaturgia. Drámák 1961–1969. Magvető–Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest.

Németh László, 1977. Homályból homályba. Életrajzi írások. I–II. Magvető és Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest.

Németh László, 1982. Égető Eszter. Magvető és Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest.

Németh László, 1988. Levelek Magdának. TIT Komárom Megyei Szervezete – Új Forrás Szerkesztősége, Tatabánya.

Németh László, 1989. Sorskérdések. Gond. jegyz. Grezsa Ferenc. Magvető–Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest.

Németh László, 1993. Németh László élete levelekben, 1914–1948. Szerk. Németh Ágnes. Magvető–Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest.

Németh László, 1997. Naplórészlet a Magyar Közösség perének időszakából. Tiszatáj, 11. 52–54.

Németh László, 2000. Németh László élete levelekben. Összegyűjt., szerk. Németh Ágnes, jegyz., utószó: Domokos Mátyás, szöveggond., mutató: Duró Gábor. I–II. Osiris Kiadó, Budapest.

Németh László, 2011. A magyar forradalomról. Nap Kiadó, Budapest. (Magyar esszék).

Oltványi Ambrus, 1979 (1991). Alternatívák és értékpluralizmus Bibó István gondolatvilágában. In Réz Pál, szerk., 1991 (1980). I. 66–82.

Paksa Rudolf, szerk., 2007. Szekfű Gyula és nemzedéke a magyar történetírásban. Argumentum Kiadó – Eötvös József Collegium, Budapest.

Papp István, 2011. Az „ismeretlen” Bibó István. Kommentár, 6. http://kommentar.info.hu/iras/2011_6/az_ ismeretlen_bibo_istvan

Perecz László, 2008. Nemzet, filozófia, „nemzeti filozófia”. Argumentum Kiadó – Bibó István Szellemi Műhely, Budapest. (Eszmetörténeti Könyvtár 7.).

Pénzes Ferenc – Rácz Sándor – Tóth-Matolcsi László (szerk.) 2011. A szabadság felelőssége. Írások a 65 éves Dénes Iván Zoltán tiszteletére. Debreceni Egyetemi Kiadó/ Debrecen University Press, Debrecen.

R. Várkonyi Ágnes, 1961. Thaly Kálmán történetírása. Akadémiai Kiadó, Budapest. (Tudománytörténeti tanulmányok 1.).

R. Várkonyi Ágnes, 1973. A pozitivista történetszemlélet a magyar történetírásban. I–II. Akadémiai Kiadó, Budapest. (Tudománytörténeti tanulmányok 6.).

R. Várkonyi Ágnes, 2009. Angyal Dávid, a történetíró. Tudománytörténeti vázlat. In Császtvai Tünde – Halász Ferenc – Ujváry Gábor (szerk.) 2009. 69–95.

R. Várkonyi Ágnes, 2011. A pályakezdés esélyei: In Uj­váry Gábor, szerk., 2011. 35–57.

Réz Pál, szerk., 1991. (1980). Bibó emlékkönyv. I–II. Századvég Kiadó, Budapest, Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem, Bern. (Szamizdat: 1980).

Romsics Gergely, 2010. Nép, nemzet, birodalom. A Habsburg Birodalom emlékezete a német, osztrák és magyar történetpolitikai gondolkodásban, 1918–1941. Új Mandátum Könyvkiadó, Budapest.

Romsics Ignác, 2011. Clio bűvöletében. Magyar történetírás a 19–20. században – nemzetközi kitekintéssel. Osiris Kiadó, Budapest.

Standeisky Éva, 2005. Csábtánc és kiszorítósdi. Az 1945-ös Új Szellemi Front. Múltunk, 4. 4–41.

Standeisky Éva, 2008a. „Morális nyugtalanság és féltő gond”. A demokrata Szekfű Gyula. Múltunk, 4. 73–109.

Standeisky Éva, 2008b. Szekfű Gyula az 1944–45-ös sorsfordulóról. Élet és Irodalom, május 9. 19.

Szabad György, 1967. Forradalom és kiegyezés válaszútján 1860–61. Akadémiai Kiadó, Budapest.

Szabad György, 1986. Történelmi úttévesztésünk értelmezője. Kortárs, 11. 147–152.

Szabó Dezső, 1911. Válasz nagyméltóságú gróf Tisza István volt miniszterelnök, nagy-birtokos úrnak. Nyugat. 809–812.

Szabó Dezső, 1915a. Az individualizmus csődje. Huszadik Század, 81–94.

Szabó Dezső, 1915b. Az individualizmus csődje I. Huszadik Század, 332–334.

Szabó Dezső, 1919. Az elsodort falu. Táltos, Budapest.

Szabó Dezső, 1926. Segítség. Regény három kötetben. Genius, h. é. n. [Budapest].

Szabó Dezső, 1937. Ede megevé ebédem. Milyen Szekfű nyílt Schittenhelm Ede sírján? Ludas Mátyás füzetek, Budapest.

Szabó Dezső, 1939–1940. Lírai történetszemlélet. (Tanulmány). Ludas Mátyás füzetek, 55–56. Budapest, december–január.

Szabó Dezső, 1940. A bánya mélye felé. Ludas Mátyás füzetek, Budapest.

Szabó Dezső, 1942. A mélymagyarhoz. (Levél). Ludas Mátyás füzetek, 78. Budapest, május. Kötetben: Szabó Dezső, 1990. 510–525.

Szabó Dezső, 1990. A magyar Káosz. Pamfletek. Vál., szerk., s. a. r. Nagy Péter. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest.

Szabó Dezső, 1991. Az egész látóhatár. Politikai és irodalmi tanulmányok, levelek, vitairatok. I–II. Püski, Budapest.

Szabó Miklós, 1989. Politikai kultúra Magyarországon, 1896–1986. Válogatott tanulmányok. Medvetánc – Atlantisz, Budapest.

Szabó Miklós, 2000. Nincs harmadik út. Gondolatok a magyar polgárosodás útvesztőiről. Beszélő, 1. 53–58.

Szekfű Gyula, 1913. A száműzött Rákóczi, 1715–1735. A Magyar Tudományos Akadémia Könyvkiadó Vállalata, Budapest.

Szekfű Gyula, 1916. Mit vétettem én? Ki gyalázta Rákóczit? Dick Manó kiadása, Budapest.

Szekfű Gyula, 1920. Három nemzedék. Egy hanyatló kor története. Élet Rt., Budapest.

Szekfű Gyula, 1922. Három nemzedék. Második kiadás. Élet Rt., Budapest.

Szekfű Gyula, 1931. A tizennyolcadik század. Királyi Magyar Egyetemi Nyomda, Budapest, é. n. (Hóman Bálint – Szekfű Gyula: Magyar történet. VI.).

Szekfű Gyula, 1933. A tizenkilencedik és a huszadik század. Királyi Magyar Egyetemi Nyomda, Budapest, é. n. (Hóman Bálint – Szekfű Gyula: Magyar történet. VII.).

Szekfű Gyula, 1947. Forradalom után. Cserépfalvi, Budapest.

Szekfű Gyula, 1955. Az értelmiségiek átállása a felszabadulás idején. Csillag, 1633–1639.

Szilágyi Sándor, 1987. Bibó István levelesládájából. Valóság, 8. 22–40.

Takáts József, 2007. Modern magyar politikai eszmetörténet. Osiris Kiadó, Budapest. (Osiris tankönyvek).

Tóth-Matolcsi László, 2005. Műhely a lehetetlenséghez. Kapcsolódási pontok Bibó István és Ravasz László életművében. Argumentum Kiadó – Bibó István Szellemi Műhely, Budapest. (Eszmetörténeti Könyvtár 14.).

Tőkéczki László, 1999. Történelem, eszmék, politika. Kai­rosz Kiadó, Budapest.

Trencsényi Balázs, 2007. A politika nyelvei. Eszmetörténeti tanulmányok. Argumentum Kiadó – Bibó István Szellemi Műhely, Budapest. (Eszmetörténeti Könyvtár 6.).

Trencsényi Balázs, 2008. Vesztes csapaton ne változtass! Gyurgyák János: Ezzé lett magyar hazátok. 2000. 4. 3–9.

Trencsényi Balázs, 2011a. A nép lelke. Nemzet­karak­tero­ló­giai viták Kelet-Európában. Argumentum Kiadó – Bibó István Szellemi Műhely, Budapest. (Eszmetörténeti Könyvtár 14.).

Trencsényi Balázs, 2011b. Antaiosz kalandjai Kelet- Európában. In Pénzes Ferenc – Rácz Sándor – Tóth-Ma­tolcsi László (szerk.) 2011. 206–228.

Ujváry Gábor, szerk., 2011. A negyedik nemzedék és ami utána következik. Szekfű Gyula és a magyar történetírás a 20. század első felében. Ráció Kiadó, Budapest. (Kodo­lányi János Főiskola Történeti Műhelyének Kiadványai 2.).

Ungváry Krisztián, 2000. Gyötrő illúziók. Bibó és 1945. Beszélő, 1. 40–48.

VT. Bibó István: Válogatott tanulmányok. I–III. Vál. Huszár Tibor. Szerk. Vida István. A válogatásban és a szerkesztésben közreműködött ifj. Bibó István. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1986.