MITTELWEG 36: Hogyan hat Európára a pénzügyi krízis és a nukleáris energiával kapcsolatos válság, amit a fukusimai katasztrófa idézett elő?

ULRICH BECK: Mindkét esemény dinamikáját és súlyát a kockázat-társadalom vagy világkockázat-társadalom fogalmi keretében kísérlem meg értelmezni. A kockázat-társadalom „lehet-hogy- így-lesz” társadalmat jelent. A kockázat lehetséges eseményre utal, a katasztrófák lehetőségének megelőlegezése. Meg kell különböztetnünk egyfelől a jövőt, amiről nem tudunk semmit, másfelől a jövőről alkotott elképzelésünket, ami a legátfogóbb értelemben vett globális kockázatként jelenik meg. A katasztrófa jelen pillanatban azokat a viharokat jelenti, amelyek a pénzügyi válság formájában szabályozatlan módon, az alkotmány és a demokrácia kereteit áttörve lecsaptak a társadalom intézményeire, betörtek az emberek mindennapi életébe és elsodorták a korábban biztosnak tűnő fogódzókat. Ez egyfajta közös jövő képét vetíti előre. A pénzpiacokon bekövetkező gyors zuhanás mindenki számára érzékelhetővé teszi, hogy a különböző világok szorosan egymáshoz kapcsolódnak. Ha Görögország csődbe kerül, jobban kell aggódnom németországi nyugdíjam biztonságáért? Mit jelent valójában az államcsőd, és milyen következményekkel jár ez rám nézve? Ki gondolta volna korábban, hogy a sokszor meglehetősen arrogáns bankok az államhoz fordulnak segítségért, a krónikus pénzügyi nehézségekkel küszködő államok pedig gyors intézkedéseket hoznak annak érdekében, hogy csillagászati összegeket juttassanak a kapitalizmus e katedrálisainak. Ezt ma már mindenki természetesnek veszi, de ez nem jelenti feltétlenül azt, hogy az emberek valóban értik, milyen következményekkel jár, hogy olyan közös pénzügyi jövő részesei, amely bizonytalan, érthetetlen és átnyúlik a határokon. A globális kockázat megelőlegezése áthatja a hétköznapi élet minden elemét, és álláspontom szerint ez az egyik legfőbb mozgósító erő a 21. században. A fenyegetések a lokális szinten túlmutató eseményekként jelennek meg, amelyek egzisztenciális kapcsolatot teremtenek a saját életünk és mindenki más élete között. Ezek az események folyamatosan feszegetik azokat a fogalmi és intézményi kereteket, amelyek eddig meghatározták, hogy miként gondolkodunk a társadalomról és a politikáról.

M36: Van a kockázat – ez esetben a pénzügyi válság vagy Fukusima – megelőlegezésének valamilyen sajátosan európai formája?

UB: Ebből a szempontból szerintem különbséget kell tenni a pénzügyi válság és a fukusimai nukleáris katasztrófa között. A pénzügyi krízis az egyes országok szintjén jelentkezik. Ilyen volt korábban az ázsiai pénzügyi válság, amiből az általános várakozásokkal szemben nem lett globális válság. Megmaradt ázsiai válságnak. Az orosz válság orosz válság maradt, az argentin válság hasonlóképpen, és így tovább. Az újra és újra kirobbanó „globális” pénzügyi válságot ezzel szemben az jellemzi, hogy a kapitalizmus fellegvárára, az USA-ra üt vissza, ezért – legalábbis a kezdeti időszakokban – globális válságnak tekintik. Az államok a világ megmentőjének szerepében tetszelegtek, és a bankok segítségére siettek, de közben őket magukat is megfertőzte a fizetésképtelenség vírusa. Ezáltal a globális pénzügyi válságot most már ismét az egyes országok, és nem Európa számlájára írják. Az ok eszerint a dél-európai országok fegyelmezetlensége, és nem a globális pénzügyi válság. Más szóval a válságot nagyrészt nemzeti jellegűnek tekintik, holott ez egyáltalán nem egyértelmű, különösen Európában. Görögországban, Portugáliában, Spanyolországban és Olaszországban egyaránt meglehetősen nagy szerepet játszanak a válságban a német, francia, brit és amerikai bankok és más hitelintézetek is, mégis mindenki úgy csinál, mintha kizárólag az egyes országok problémája lenne – „Görögország csődje”. A hitelminősítő intézetek is a nemzeti felelősség elvét alkalmazzák, így rejtve marad a tény, hogy a Görögországnak és más országoknak adott források egyben a német, francia és amerikai bankok megmentését szolgálták. Bár itt is kölcsönös összekapcsolódásról van szó, a figyelem kizárólag a nemzeti kormányokra és a velük kapcsolatos problémákra irányul. Ez a szemlélet vezet ahhoz a koncepcióhoz, hogy a pénzügyi válság megoldódna, ha Görögország elhagyná az eurózónát, sőt esetleg az Európai Unióból is kilépne. Akik ilyen gondolatokat forgatnak a fejükben, nem veszik figyelembe, milyen következményekkel járna egy ilyen lépés más országokra, sőt az egész európai térségre nézve.

Mindez jól példázza, milyen dilemmával kénytelen ma Európa szembenézni. Egyfelől ott van az európai integráció realitása, vagyis az európai országok és Brüsszel közötti szoros intézményi kapcsolat és koordináció. Pénzügyi válság esetén ez azzal jár, hogy a transznacionális kockázat megosztódik a gazdaságban és a bankszektorban. Hasonló a helyzet más területeken is: így természetesen a jog területén, aminek kiemelt szerepe van az EU létrejöttében, de a kultúra és a politika terén is – gondoljunk az európai határokra. Másfelől cselekedeteink arra a felfogásra épülnek, hogy egymástól izolálható hatalmi konténerekben élünk. Amikor a dolgok rosszra fordulnak, azonnal teret nyer az a tévhit, hogy minden probléma megoldható, ha elszigeteljük magunkat másoktól. „Mi németek, franciák, luxemburgiak, megoldjuk a problémát magunk.” Ez Európa végét jelenti.

M36: De hogy válhatott Fukusima, egy japán esemény, globális politikai üggyé, európai, mi több német belpolitikai üggyé?

UB: Fukusima esetében némileg másként látom a kérdést. Itt valóban arról van szó, hogy egy innen 8000 kilométerre, Japánban történt esemény néhány hét leforgása alatt alapvető változást eredményez a német atomenergia-politikában. Ebből szerintem több következtetés vonható le. Először is a kockázat – ez esetben a nukleáris energiával járó kockázat – nem korlátozható egyes országokra. A nukleáris energiaprogramok a társadalmat egyfajta laboratóriummá tették és most el kell fogadniuk ennek a nemzetközi laboratóriumnak az eredményeit. Másodszor, többé nem alkalmazható automatikusan a képlet, hogy a földrajzi távolság egyenlő a társadalmi távolsággal, vagyis hogy egy esemény annál kevésbé fontos, minél nagyobb földrajzi távolságban megy végbe. Általában véve megkérdőjeleződött az az elképzelés, hogy a társadalmi értelemben vett közelség egybeesik a földrajzi értelemben vett közelséggel és ebből következőleg a territorialitással, a kulturális hovatartozással, a nemzeti identitással és a politikai rendszerrel.

Így egyfelől a határok fokozatos eltűnését tapasztalhatjuk, a kockázatok, a lehetséges katasztrófa médiában való megjelenése következtében. A határok eltűnésének folyamata másfelől különböző kulturális és politikai kontextusokban megy végbe. A globális kockázatokat kiszámíthatatlannak és legalábbis részben felfoghatatlannak tekintik. Miután az ilyen katasztrófák elképzelhetetlennek tűnnek, semmilyen tudás sem szerezhető róluk. Ez kulturális konfliktushoz, mondhatni, a kockázati kultúrák összeütközéséhez vezet. Az, aki komolyan veszi a klímaváltozást, egész más világban él, mint az, aki az amerikai életforma elleni arcátlan támadásnak vagy esetleg az európai imperializmus új formájának tekinti azt. Az, hogy egy globális kockázatot komolyan veszünk-e, egyebek között attól függ, vannak-e reális alternatívái a válaszcselekvésnek. Németország számára például (sok más országgal szemben) életképes alternatíva volt a megújuló energiaforrások piacára való belépés. Emellett már jóval Fukusima előtt megállapodás jött létre a nukleáris energia fokozatos megszüntetéséről. Angela Merkel egy évvel ezelőtt kísérletet tett arra, hogy meghosszabbítsa ezt az átmenetet, de nem szándékozott elállni az atomerőművek leállításától. Németország végül is úgy döntött, hogy nem nyújtja el nukleárisenergia-programját, hanem inkább belép a megújuló energiaforrások piacára, ami versenyelőnyt kínál az ország számára az elkövetkező években és évtizedekben. Franciaország ezzel szemben egész máshogy reagált Fukusimára, miután a francia gazdaság szinte teljesen az atomenergiára épül, és a nukleáris fegyverek a nemzeti büszkeség fontos pillérei. Meg kell azonban jegyezni, hogy a kormányok és az ipar álláspontja minden európai országban eltér a lakosság többségének véleményétől. A lakosság nagy része – egyebek között a fukusimai katasztrófáról szóló tévébeszámolók hatására – ma már Franciaországban is inkább lemondana a nukleáris energiáról. Nagy kérdés, miként fogja mindez befolyásolni a küszöbön álló francia elnökválasztás eredményét.

M36: 1957 nem csak az Európai Gazdasági Közösség létrehozásának éve volt, ekkor írták alá az Euratom, az Európai Atomenergia-közösség megalapításáról szóló szerződést is. Németország a közös európai energiapolitikában való részvételt is felmondja azzal, hogy feladja nukleáris energiaprogramját? Ez egyben a nemzeti szintű politika erősödését is jelenti?

UB: Igen, ez is szerepet játszik a döntésben. De van egy másik fontos sajátossága annak, ami jelenleg Németországban zajlik. A nukleáris energia feladásával lemondanak az első modernitás, azaz a technikán, a technikai haladáson, valamint a társadalmi és politikai haladáson alapuló modernitás egyik fontos szimbólumáról. Emlékezetes, hogy a CDU és az FDP arra hivatkozva mondta fel részlegesen az atomerőművek fokozatos bezárására vonatkozó programot, hogy leszámol az SPD és a Zöldek technofóbiájával. Ez a politika azonban visszaütött. Az atomerőművek fokozatos bezárása vonzó programnak bizonyult valamennyi politikai párt számára, miután az atomenergia egyre drágábbá válik az ellenőrző- és biztosítóberendezések miatt, a megújuló energia pedig egyre olcsóbb lesz a technológia fejlődésével. Más szóval az atomerőművek bezárása új piacok ígéretével kecsegtet világszerte, így új politikai legitimációval jár.

Az atomerőművek bezárását előirányzó kormányprogram égisze alatt működő etikai bizottság tagjaként amellett voltam, hogy helyezzük európai, sőt globális perspektívába a kérdést. Nagyon érdekes Angela Merkel magatartása szempontjából is, hogy a fukusimai katasztrófa nyomán hozott politikai döntések és ezek legitimációjának központja mindvégig a német állam, ami viszont a nemzeti szinten történő politizálás erősödésére utal. Európa ebben a kontextusban csupán másodlagos szerepet játszik. Az érvényes európai szerződéseket csak az adott politika igazolása céljából veszik figyelembe, anélkül, hogy megfontolnák, milyen következményekkel jár az adott lépés Európa számára. Pedig az európai vagy annál tágabb perspektíva megkövetelné, hogy megnézzük, mit jelent más országokra nézve, ha Németország feladja atomenergia-programját. Ennek a megfontolásnak mindig jelen kellene lennie a kérdés vizsgálatában. Az etikai bizottságban folyó vitában ezzel szemben egyetlen motívum kapott hangsúlyt: ha előrehaladunk ezen az úton, talán mások követni fognak minket. De végül is nem követelhetjük meg, hogy mindenki velünk tartson. Ez a status quo diktatúráját jelentené.

M36: A Le Monde az atomerőmű-program feladásában hasonló gazdaságpolitika érvényesülését látja, mint amiről ön beszélt: a lap szerint Németország már húsz évvel ezelőtt a megújuló energiaforrás-ipar fellendítését tűzte ki célul, így ma már piacvezető ezen a téren. Mi több Nagy-Britanniától vagy Franciaországtól eltérően az ország területén vannak ezek a létesítmények. Mindez azt bizonyítja, hogy Németország az atomenergia felszámolásából gazdasági erőt akar meríteni és gazdasági dominanciára törekszik Európában. Ennek fényében az a német döntés, hogy bezárják atomerőműveiket, a nemzeti keretek közé való visszatérés veszélyét rejti magában.

UB: Igen, határozottan. Az Európai Unió történelmi újszerűsége és sikeressége éppen abban áll, hogy megvalósította a csodát: a korábbi ellenségeket jó szomszédokká tette a kölcsönös gazdasági függőség létrehozása révén. Németország azonban az utóbbi két-három évben speciális pozíciót foglal el az EU-ban és véleményem szerint új irányba indult el. Az 1990-ben bekövetkezett újraegyesülés után Európa egyesítése lett Németország legfőbb célja. A német alkotmány értelmében a német politikának „a világbékét kell szolgálnia az egyesült Európán belül”. Nekem azonban az a benyomásom, hogy ez az alkotmányos elv kezd feledésbe merülni.

Jelenleg több tényező is arra készteti Németországot, hogy különleges szerepet játsszon Európában. Az egyik az a tény, hogy a különböző válságok, köztük a pénzügyi válság, a klímaváltozás és egyéb globális krízisek nem kezelhetők az EU rendelkezésére álló intézményi-politikai eszközökkel. Európa sok válságot túlélt, de a mostaniakra nincs felkészülve. Eszközei nem elegendőek vagy alkalmatlanok a célra. A hatalom ennek következtében elkerül Brüsszeltől – ha egyáltalán a kezében volt – és visszaszáll a tagállamokra. A kezdeményezők így a tagállamok lesznek, de nem egyenlő mértékben: Németország meghatározó gazdasági hatalomként nagyobb lehetőségekhez jut. Elmúltak azok az idők, amikor az EU alkotmányát, intézményeit és politikáját egyetemes konszenzussal határozták meg.

M36: De Európa már olyan messze jutott intézményi téren – egyebek között a nemzetek feletti jogrendszer és a közös fizetőeszköz révén –, hogy a tagállamok innen már nem tudnak visszalépni.

UB: Így van. De – hogy kategorikusan fogalmazzak – a pénzügyi válság közepette már nem sokat számít a jog. Annak érdekében, hogy elkerüljünk egy elképzelhetetlen mértékű katasztrófát, gyors cselekvésre van szükség, ami jelentős összegek felhasználását igényli. Ez azt jelenti, hogy nem állnak rendelkezésre azok az intézményes politikai eszközök, amik lehetővé tennék, hogy az európai integráció folyamatából fakadó problémák az integráció irányába ható további lépéseket eredményezzenek. Vegyük például az eurót, ami olyan fizetőeszköz, amit egyetlen állam sem tud egymagában garantálni és ellenőrzése alá vonni. Ugyanakkor nincs olyan európai pénzügyi szabályozó szervezet vagy olyan európai gazdasági kormányzat, amely figyelemmel kíséri a közös fizetőeszköz használatának következményeit. Európát ma azonosnak tekintjük az integrációval, vagyis egy folyamattal. De ez valójában válságok folyamata volt, amelyben minden újabb válság újabb lépéseket tett szükségessé, amiket aztán meg is tettek. És ez az, amivel Németország most szembeszáll. Egyfajta euró-nacionalizmusnak vagyunk a tanúi, amely a korábbi deutschmark-nacionalizmus helyébe lép. A gazdasági normákat, a közös fizetőeszköz kezelését és a fizetőeszköz biztonságának a feltételeit (az adósságplafont) német elképzelések szerint határozzák meg, amelyekből egy német Európa kerekedik ki. Ez a feltétele annak, hogy a német kormány a német választók éber tekintetétől kísérve a zsebébe nyúljon és pénz adjon az európai mentőcsomagra.

M36: Ha nem a nemzeti kormányok, hanem az atomenergiával szemben kialakuló társadalmi mozgalom szempontjából figyeljük az eseményeket,mondhatjuk azt, hogy a fukusimai katasztrófa inkább az európai integráció erősödéséhez vezet, mint a nemzeti elkülönüléshez?

UB: Igen. Fukusima, éppúgy, mint a 2001. szeptember 11-én végrehajtott terrortámadás, a pénzügyi válság és sok más válság az elmúlt húsz évben a nemzetek feletti mozzanatot erősítette, vagyis egyfajta új közösség jött létre, egyfajta közvetlen kapcsolat az emberek egyéni aggodalmai és az emberiség Európán is túlmutató, Japánban, Dél-Amerikában, Kínában és az Egyesült Államokban érzékelhető problémái között. Nemrég egy beszélgetésben vettem részt chilei kollégákkal. Chilében nagyon sok atomerőmű van, és jelenleg nem reális a nukleáris program leállítása, de az antinukleáris mozgalom ennek ellenére itt is nagyon erős.

M36: A nemzetek feletti szint intézményesülésének gyengesége teszi lehetővé az EU-ban a nemzeti szempontok erősödését, vagy az, hogy továbbra is túl nagy a tagállamok súlya?

UB: Jelenleg úgy látom, hogy a nemzeti szint erősödésének hosszú időszaka után ismét nagyobb szerepet kapnak nemzetek feletti szempontok a közszférában – mind a pártpolitikában, mind a médiában. Furcsa helyzet alakult ki Európában: ha az intézményi architektúrát nézzük, akkor az Európai Unió talán a leginkább nemzetek feletti struktúra a világon. De ez nem jut kifejezésre az emberek és a kormányok tudatában vagy tevékenységében, és láthatóan még mindig meglehetősen bizonytalan lábakon áll. Manapság az európai gazdasági kormányzásról szóló vitával szokták illusztrálni az állítást, hogy az Európai Unió és a tagállamok közötti viszony egyfajta nullaösszegű játék: a tagállamok lemondanak szuverenitásuk egy részéről Európa javára, ami a tagállamok számára veszteség a brüsszeli központ számára pedig nyereség. De tévesen fogjuk fel az Európai Uniót, ha külföldi államnak és nem az egyes nemzeti szuverenitások együttesének tekintjük. Ha meg akarjuk érteni Európa és az egyes államok viszonyát, a szuverenitás újfajta értelmezésére van szükség, hiszen Európa nem veszi át a hatalmat, hanem a tagországoknak adja. Az európai játékszabályok átvételével a tagállamok – és csakis ők – új hatalmi opciókat szereznek. Beleszólást kapnak az európai ügyekbe és más kérdésekbe is, szavuknak súlya van, közvetlenül befolyásolhatják az európai politika alakulását. Különböző „belső” nemzeti problémáik – a bűnözés, a migráció, a környezetvédelem, az agrárfejlődés, jelenleg épp a globális pénzügyi válság és az euróválság – megoldásához az EU egyesült erejéből meríthetnek. Világossá válik, amit meglehetősen nehéz kommunikálni: Európa a globalizációra adott európai választ jelenti, ami lehetővé teszi, hogy olyan politikai erővé váljon, amely befelé és kifelé a nemzetek közösségeként képes fellépni.

Mindebből következően az EU és a tagállamok közötti viszony nem lehet olyan, mint az egyes tagállamok közötti viszony, és nem fogható fel vagy-vagy relációként sem. Inkább egyfajta kölcsönös viszony a lehetőségek és a mozgástér kitágítása érdekében. Jól látható ez azokban az esetekben, amikor egy ország, amely még nem tagja az EU-nak, de az akar lenni, mint például Törökország, végigcsinálja az integrációhoz vezető folyamatot a társadalmi és politikai alkotmány legapróbb részleteiig menően.

M36: Azért nem tudja az EU megszerezni a jóváhagyást saját projektjéhez, amikor az veszteségeket szenved, mert, szemben a nemzetállamokkal, nem várhat szolidaritást és nem épül közösségre?

UB: Igen, Európában eddig minden országban alkalmazható volt a bevett metafora, hogy ha nagyobb a torta, akkor mindenkinek több jut belőle. Eddig nem volt olyan negatív elosztási helyzet, mint amilyennek most lehetünk tanúi.

A szociológia itt szerintem nagy mulasztást követ el, mivel az egyenlőtlenségek alakulását és az osztálydinamikát kizárólag nemzetállami szinten vizsgálja. A kutatók továbbra is úgy gondolják, hogy az egyes országokon belüli folyamatok alapján lehet megérteni a modern társadalom dinamikáját mind kulturális, mind politikai téren. Az EU-nak azonban megvan a maga sajátos összeurópai dinamikája az egyenlőtlenségek terén. Senki nem fogta fel, hogy a szociális egyenlőtlenségek mekkora feszítőerőt gyakorolnak az EU-ra. Ez két tekintetben is érvényesül: először, az Európai Uniót jellemző társadalmi egyenlőtlenség strukturális összetétele egész más, mint amit például az Egyesült Államokban találunk. Nagyon leegyszerűsítve: az USA-ban az egyének között van egyenlőtlenség, míg az EU-ban az országok között. Másodszor, a globális pénzügyi válság hatásaként élesebb lett a különbség a hitelező és a hitelt felvevő államok között. Ez felerősítette az Európa-ellenességet és idegengyűlöletet az EU- ban mindkét csoporton belül.

Mint a közgazdász Branko Milanoviæ nemrég rámutatott, 2007-ben, az eddigi utolsó bővítési forduló, azaz Bulgária és Románia uniós csatlakozása után a teljes egyenlőtlenség 27 a tagú EU-n belül ugyanakkora volt, mint az 50 szövetségi államból álló Egyesült Államokban. Az egyenlőtlenség strukturális összetétele terén azonban markáns eltérés figyelhető meg. Az EU-ban az egyes államok között találhatunk jelentős különbségeket: vannak közöttük gazdagok és vannak szegények. Az Egyesült Államokban az egyenlőtlenség fő jellemzője (függetlenül az egyes államoktól), hogy az emberek vagy gazdagok vagy szegények. Más szóval a szegények és a gazdagok nem oszlanak meg földrajzilag, mint például Európában, a gazdagság és a szegénység nem nemzeti sors, mind az ötven tagállamban megtalálható. Az EU-ban ezzel szemben olyan tagállamokat találunk, mint egyfelől Luxemburg, amely a világ egyik leggazdagabb országa, másfelől Románia, amely nemzetközi mércével szegénynek tekinthető. Ez azt jelenti, hogy a luxemburgiak legszegényebb csoportjának jövedelme is magasabb, mint a románok leggazdagabb rétegének. Más szóval a luxemburgi és a romániai egyenlőtlenség megoszlása között nincs átfedés. A román jövedelemmegoszlás ott ér véget, ahol a luxemburgi kezdődik. Ez gyakorlatilag azt jelenti, hogy minden luxemburgi gazdagabb, mint minden román.

Itt különbséget kell tenni a kétféle konstelláció között. Az egyik konstellációban nő a gazdaság az európai országokban, így az országok közötti egyenlőtlenségeket elfogadhatóbbá teszi, hogy mindenki nyer. De mi van akkor, ha a globális pénzügyi és gazdasági válság közepette az EU, és vele együtt az összes tagállam a negatív elosztási helyzet konfliktusos dinamikájával találja magát szembe? Ez a másik fajta konstelláció. A dél-európai országok megsegítésére kidolgozott mechanizmus nyomán konfliktushelyzet jött létre a hitelt nyújtó és a hitelfelvevő államok között. A hitelt nyújtó országok kénytelenek megszorító intézkedéseket bevezetni otthon, és ennek nyomán a fájdalomküszöböt is átlépő szigort kikényszeríteni a hitelfelvevő államokban. A hitelfelvevő államok ugyanakkor úgy látják, hogy ki vannak szolgáltatva az EU diktátumának, amely sérti függetlenségüket és nemzeti büszkeségüket. Mindkettő alkalmas arra, hogy táplálja az Európával szembeni gyűlöletet, mivel Európa testesíti meg számukra a velük szemben támasztott lehetetlen követeléseket. Erősödik a nacionalizmus, ami nem annyira agresszív, mint inkább regresszív, visszahúzó jellegű. A biztonság elvesztésétől való félelemből fakad, legyen ez akár társadalmi-gazdasági jellegű, akár mentális biztonság, amely a nemzeti énképből táplálkozik.

M36: Az Európai Unió abban különbözik a korábbi államoktól és birodalmaktól, amelyek mítoszokból és hősies győzelmekből eredeztették magukat, hogy nemzetek feletti kormányzati intézmény, amely a vereség agóniájából és a holokauszt rettenetéből született. Megőrizte-e létjogosultságát az európai „sorsközösség” mára, amikor a sorsközösség nem egy generáció tapasztalata, amikor a tét nem a béke vagy háború?

UB: A pénzügyi válság és az euróválság által okozott egzisztenciális fenyegetettség ismét tudatosította az európaiakban, hogy nem egyszerűen Németországban, Franciaországban vagy máshol élnek, hanem Európában is. Az európai fiatalok most először tapasztalják meg „európai sorsukat”. A fiatal európaiak, akik képzettebbek, mint bármikor korábban, nagy reményeket tápláltak, de ehelyett a gazdasági válság miatt az államcsőd veszélyével és a munkaerőpiac összeomlásával találják magukat szembe. A 25 év alattiak egyötöde munkanélküli Európában. A fiatalok Európa különböző országaiban békés tüntetéseken protestálnak a létbizonytalanság ellen és szociális igazságot követelnek. Európát és az európai ifjúságot egyesíti a harag kormányaik iránt, amelyek korábban elképzelhetetlen összegeket áldoznak a bankok megmentésére, miközben eljátsszák a fiatal nemzedék jövőjét. Ha Európa fiatalságának reményei az euróválság áldozatául esnek, milyen jövő vár az egyre jobban elöregedő Európára?

M36: A szociológia eddig nem elemezte az európai társadalmat európai szemszögből?

UB: Nem, a szociológia mindeddig nem végezte el ezt az önanalízist. Az új európai szociológiából hiányzik ez az európai látószög, így a szociológiai elmélet és kutatás továbbra is a módszertani nacionalizmus határai között marad. Miután a jogi és gazdasági viszonyok összekapcsolódnak Európában, és nem választhatók el egymástól az országhatárok mentén, a Németországban fennálló egyenlőtlenségekből fakadó konfliktusokat például nem lehet megérteni az európai dimenzió figyelembe vétele nélkül. Mára elodázhatatlanná vált, hogy Európát kutatási egységként kezeljük, ugyanúgy, ahogy eddig az államokat tekintettük annak, különben továbbra is fennmarad az európaiak nélküli Európa paradoxona.

M36: Milyen veszélyeket rejt ez a helyzet Európa számára?

UB: Ebből a szempontból három egymást átfedő folyamat figyelhető meg, amelyek új veszélyt jelentenek Európa számára: először is az idegenellenesség, másodszor az antiszemitizmus és az iszlamofóbia, harmadszor az Európa-ellenesség. Az idegenellenesség nem új jelenség, mindig is jelen volt. Az antiszemitizmus kevéssé foglalkoztatja a szociológusokat mindaddig, amíg bizonyos periférikus övezetekre korlátozódik, az iszlámellenesség rohamos erősödése miatt azonban ez is súlyos problémává vált. Az iszlám bírálói a felvilágosodás eszméire hivatkozva utasítják el a bevándorlók egyes csoportjainak vallási meggyőződését. Ezt a meglehetősen ellentmondásos attitűdöt a társadalom többsége magáévá tette. Németországban Thilo Sarrazin az egyik legfőbb hangadója ennek az attitűdnek, de nézeteivel nincs egyedül. Válság idején az idegenellenesség, az antiszemitizmus, az iszlamofóbia és az Európa-ellenesség kölcsönösen erősíti egymást. Ez azzal a következménnyel jár, hogy olyan mértékben csökken Európa támogatottsága, amit a magam részéről korábban nem tudtam volna elképzelni.

M36: Az idegenellenesség, az antiszemitizmus és az iszlamofóbia elleni fellépés bizonyos mértékig része az EU önmeghatározásának, mint ez jól látható az Európai Bizottság és más intézmények különböző kezdeményezéseiből és az olyan intézmények működéséből, mint amilyen például az Európai Unió AlapjogiÜgynöksége. Az EU emlékezetpolitikai szempontból elsősorban a nemzetiszocialista bűnök történetére fókuszál, de Európa ma a politikai erőszak más emlékeit is őrzi, így például a gyarmatosításét és a sztálinizmusét. Miért nem épít Európa erre a három emlékezetre, amelyek Dan Diner szerint kölcsönösen semlegesítik egymást?

UB: Igen, valóban ez a kérdés. Először is e háromfajta emlékezet súlya a valóságban eléggé különbözik. A gyarmatosítás emlékezete megjelenik ugyan az EU alkotmányában, de nincs kellőképpen megvilágítva egyfelől, hogy milyen szerepet játszottak a gyarmatosító országok az európai nemzetállamok létrejöttében, másfelől, hogy mi a jelentőségük a posztkolonialista országoknak magában az Európai Unió fejlődésében. A holokauszt és a sztálinizmus megfelelő súllyal szerepel. Mindenesetre nem kizárt, hogy a gyarmati múlt fontos szerepet játszott abban, hogy az EU milyen álláspontot foglalt el az arab tavasz eseményei idején Észak-Afrikában. Ezen túlmenően felmerül a kérdés, miért nem használta Európa a jövőre vonatkozó új elképzelések forrásául azt, hogy speciális helyzetben van a három említett emlékezetfajta tekintetében? Ezen a kérdésen sokat gondolkodom, de eddig nem sikerült megfelelő választ találnom.

Németországról az a diagnózisom, hogy megingathatatlanul vonzódik a status quo-hoz. Egyfelől a világ egyik legdinamikusabb ipari országával van dolgunk, amely nagymértékben függ a globális piactól. Másfelől azt kell tapasztalnunk, hogy az újraegyesítés felemésztette a változás iránti igényt. Egy új „csinálják nélkülem” hozzáállás dominál a gondolkodás és a cselekvés terén. Ha például, akár a társadalmi kapcsolatok cseppfolyóssá válásának, sőt leépülésének elméletét nézzük, mindenre csak langyos reakció a válasz annak ellenére, hogy közben egyébként magas hőfokú intellektuális viták zajlanak. A politikában és a közszférában meghatározónak számító értelmiségiek hihetetlen közönnyel viszonyulnak a világ más részein tapasztalható szellemi és politikai kezdeményezésekhez. Müncheni kutatócsoportunk a reflexív modernitás és a világkockázat-társadalom elméletével egy olyan fogalmi keretet kívánt adni, amellyel meg lehet ragadni azt, ami ma már mindennapi tapasztalat: a radikális modernitás győzelme olyan mellékhatásokkal jár, amelyek felszámolják az intézmények és a személyes élet alapjait és koordinátáit és átpolitizálják ezeket. Számos égető kérdés merül fel azonnal: Hova tart Európa? Felszámolja-e a demokráciát a pénzügyi válság? Mit jelent a család? Korábban megkíséreltem bevezetni a kozmopolitizmus szociológiai fogalmát és megkülönböztetni a „kozmopolitizmust”, mint normatív és politikai elméletet és a „kozmopolitizációt”, mint tényleges társadalmi mozgást. A kozmopolitizáció különböző formáit a forráskihelyezésen alapuló kapitalizmus példájával tudjuk leírni. Ez utóbbi nem csak a globalizáció egy formája, hanem a kozmopolitizáció formája is, amelynek során a gazdag (értsd: európai) országok munkavállalói azzal szembesülnek, hogy másokkal helyettesíthetők, és ezáltal közvetlen viszonyba kerülnek a „globális Másikkal”. A „globális Másikkal” való közvetlen viszony nem valamiféle interakciót vagy másmilyen közvetlen érintkezést jelent, hanem olyan viszonyt, ami veszélyezteti a munkások foglalkoztatási biztonságát és egzisztenciális érdekeit. Ez gazdasági szembenálláshoz vezet, ami a mindennapokban idegenellenességben, antiszemitizmusban, iszlamofóbiában és Európa-ellenességben ölthet testet. A gazdasági szembenállás az interakció és kommunikáció nélküli kozmopolitizáció egy formája. Ez utóbbinak semmi köze a filozófiai kozmopolitizmushoz, sőt valójában éppen annak ellentéte. Egy újfajta és nagyon is a valóságban gyökerező viszony, amelyben a „globális Másik” átlépi az országhatárokat és nagyon is belép az életünkbe itt Európában.

Abban bíztam, hogy a kozmopolitizmus (norma) és a kozmopolitizáció (tény) megkülönböztetése nyomán vita fog kialakulni ezekről a kérdésekről, elsősorban Németországban, ahol a kozmopolitizmusnak nagy hagyományai vannak. A 18. és a 19. század klasszikusai – Kant, Heine, Goethe, Schiller, stb. – sokat vitatkoztak azon, hogy viszonyul egymáshoz kozmopolitizmus, a patriotizmus és a nacionalizmus. Arra számítottam, hogy ez a komoly kulturális tradíció, amire annyira büszkék a németek, megteremti a feltételeit annak, hogy alkotó módon újragondolják, mi is Európa és hogyan lehet meghatározni Németország, mint nemzet szerepét a globális korszakban. De kénytelen vagyok beismerni, hogy ez a vita, amely más országokban nagy hullámokat vetett, Németországban nem talált visszhangra.

M36: Lenne-e valamilyen hatással az európai válságra, ha nagyobb lenne a demokrácia az EU-ban, például ha nagyobb hatásköre lenne az Európai Parlamentnek? Az „elégtelen” demokrácia válságával állunk szemben, vagy valami egész mással?

UB: A válság több tekintetben is a demokráciahiányból keletkezett. Ez utóbbi azonban nem csak intézményi szinten érzékelhető, hanem abban is, hogy az emberek úgy érzékelik, Európa szétszakítja és legázolja őket. Itt nagyrészt Európa liberális értelmezésével találjuk magunkat szembe, ami azt jelenti, hogy a közös piac gazdasági tényezői prioritást élveznek a politikai intézményekkel szemben. Az EU szétszabdalja a nemzeti munkaerőpiacokat, amelyek addig belső biztonságot adtak, és ezzel újfajta versenynek teszi ki a munkavállalókat – amivel ismét visszajutottunk a kozmopolitizácóhoz. Európa ezzel a munkavállalók egzisztenciális biztonságát veszélyezteti, miközben nem ad nekik lehetőséget, hogy a hangjukat hallassák vagy fellépjenek érdekeik védelmében. A szakszervezetek az egyes országok szintjén szerveződnek, így nem tudnak fellépni. Kétely esetén az Európai Unió képviselői a piacot hagyják érvényesülni és minden szembenállást úgy értelmeznek, mint pusztán nemzeti ellenállást. Az emberek ezek után úgy érzik, hogy nem veszik őket komolyan, úgy látják, hogy Európában nincs meg a társadalombiztosításnak az a foka, amit a nemzetállamban megtapasztaltak, és hiányoznak azokat mobilitási lehetőségek, amik a nemzetállamokban megvoltak. Ezért mindenképpen gondolkodni kell azon, hogyan lehet létrehozni a szociális Európát, és hogy lehet Európához kötni az egyes országokban garantált jóléti juttatásokat.

Ugyancsak ideje lenne elgondolkodni az európai közszféra lehetséges formáiról. „Hozzuk létre az állampolgárok Európáját most!” – ez a meglepő, de lényegi válasz az euróválságra. Ez azt jelenti, hogy Európa európaizálását alulról kell elkezdeni, olyan politikai és kulturális teret kell teremteni, amiben az állampolgárok nem konfrontálódnak egymással jogfosztott ellenségekként. Komoly lehetőséget szalasztottak el például azzal, hogy az európai alkotmány tervezetéről nem ugyanarra a napra tűzték ki a szavazást az egész Európai Unióban, és így nem lehetett összeurópai szinten számítani az eredményt. Emellett az a szabály, hogy minden európai döntést egyhangú szavazással kell meghozni, aláássa az európai közszféra létrehozásának elvét. Egyhangú eredményt egy családi ebédnél sem lehet elérni, nemhogy a politikában. Miért nem rendezünk európai népszavazást az atomenergia fokozatos kiiktatásáról? Szükség lenne arra, hogy politikai kérdésekben olyan szavazásokat rendezzenek, amelyek egész Európára kiterjednek, demonstrálva, hogy olyan kérdésekről van szó, amelyeket nem szabad nemzeti szinten eldönteni. És ha negatív eredmény születik, az azt mutatja, hogy Európa nem érinthetetlen, hanem befolyásolni és alakítani lehet az egyes konkrét döntések révén.

M36: Az európai közszféra gondolata magában foglalja az európai diskurzusról való gondolkodást is. Mik e diskurzus jellemzői, és hogy lehet ezt fogalmilag megragadni, figyelembe véve, hogy a sokféleség elismerése egyben a nyelvek sokféleségét is jelenti?

UB: A fordítók a 21 század új főszereplői és egyben proletárjai. A közszféra európai eszméje vagy a társadalom európai eszméje ma már nem képzelhető el a nemzeti nyelvi és szolidaritási közösségeken belül. Európa nem egy nagycsalád, itt anonim barátságok keletkeznek egy közös nyelvből. Nemcsak a konszenzus, hanem a vita is az európai közösség egyesítését szolgálja, amely más közösségeket is befogad. Ehhez mindenekelőtt arra lenne szükség, hogy vita folyjon a politikai cselekvésért vállalt felelősségről, ahogy ennek jelenleg az adósságválság ügyében is tanúi lehetünk. Ez a vita nyitott és nyilvános folyamat. Jürgen Habermas és az ő konszenzus-elmélete alapján úgy vélem, hogy Európát éppen az a vita alkotja, hogy mi Európa.

M36: Egyszer azt írta, hogy „dialogikus képzeletre” van szükség Európában. Ez azt jelenti, hogy inkább a dialogikus képzelet narratívájára van szükség, és nem annyira a közszféra új fogalmára? Kiknek kell és kik tudnak a részeseivé válni az ilyen dialogikus képzeletnek?

UB: Úgy vélem, nem az univerzalizmus alapján, nem valamiféle átfogó, hosszú távú tervből kiindulva kell válaszolni erre a kérdésre, hanem normatív módon. Hol találunk ma példát Európában a dialogikus képzelet alkalmazására? Milyen konfliktusok származnak ebből? Vegyük egy család, vagy akár egy romantikus kapcsolat példáját. A családot valami homogén egységnek képzeljük, és egynemzetiségű család jelenik meg a szemünk előtt, amely megfelel a közös útlevél, a közös anyanyelv és a közös lakhely szentháromságának. Ilyen azonban egyre inkább csak a képzeletben létezik, mivel egyre többen vannak, akik európai léptékben szeretnek és élnek, azaz a család és a partnerkapcsolat valamilyen kozmopolita formájában. Németországban az öt éves kor alatti gyerekek közül minden harmadik kétnemzetiségű családban nő fel. Így feltehető a kérdés, menynyire tud kialakulni a „dialogikus képzelet” ilyen életkörülmények között, és mi az oka annak, ha nem tud kialakulni.Fernliebe (Távszerelem) című könyvünkben Elisabeth Beck-Gernsheim és én arra jutottunk, hogy még ha az érintett személyek hajlandók is arra, hogy határokon keresztül éljenek családi vagy szerelmi életet, akár reménybeli, akár tényleges romantikus és szexuális kapcsolataikra alapozva, a választás állandóan akadályokba ütközik a nemzeti szabályok és gyanakvások miatt. Mindazonáltal itt alakul ki potenciális tér a dialogikus képzelet számára.

M36: A strasbourgi Emberi Jogok Európai Bírósága vagy az Európai Parlament a dialogikus képzelet színhelyeinek tekinthetők?

UB: Ez tapasztalati kérdés. A kiinduló válaszom az, hogy az európai jog vagy az európai bíróság intézményi teret jelent a dialogikus képzelet számára, de a nemzeti jog vagy a nemzeti alkotmánybíróságok nem. Az európai jog nézetem szerint a leginkább élenjáró és leginkább kozmopolita szereplők közé tartozik Európában, mivel ez alkotja az EU-t. Kérdés azonban, hogy milyen álláspontra jutnak a nemzeti bíróságok azzal az érveléssel szemben, hogy az európai jog veszélyezteti a demokráciát. A dialogikus képzelet a politikai pártokban is megtalálható különböző formákban. A válság nyomása közepette az európai hangok véleményem szerint leginkább Wolfgang Schäuble jelenlegi német pénzügyminiszter körül koncentrálódnak, aki legalább kísérletet tesz arra, hogy európai és dialogikus megfogalmazást találjon a német érdekek kifejezésre juttatására. Nem kizárt, hogy Merkel is Európa irányába fordul, azután, hogy ezt az energia kérdésében is megtette. A zöldek közül is többen megtalálják az európai hangot – így például Daniel Cohn-Bendit, Cem Özdemir vagy Jürgen Trittin. Bízom benne, hogy generációs jelenséggel állunk szemben. Kérdés, hogy azok, akik európai tapasztalatokat szereztek tanulmányaik során, rokoni vagy partnerkapcsolataik révén, és akik számára természetes a többnyelvűség, nagyobb nyitottságot fognak-e mutatni a dialogikus képzeletre.

M36: Megfogalmazható az az állítás, hogy a pénzügyi válsággal vagy a fukusimai katasztrófával kapcsolatos konfliktusok az európai társadalom létezésének a kifejeződései? Ebből a szemszögből nézve a nemzeti tényező erősödésének tendenciái, amelyekről korábban beszéltünk, az európai társadalomért folyó küzdelem megnyilatkozásai.

UB: Igen. Ennek a jelei a fiatalok tiltakozó megmozdulásai az európai városokban, amikről már volt szó, és az is, hogy Európa jövője egyre gyakrabban szerepel a főcímekben. A válság tudatosulása nyomán a jelek szerint változik a szint és a nézőpont is. Azok a viták, amelyekben tisztán megjelennek az alternatívák, egyértelműen Európa egészéről szólnak – amelynek részei a nemzeti társadalmak és a nemzetállamok. Ilyen értelemben Európa lényegében saját akarata ellenére ölt alakot. Az Európát fenyegető veszélyek közepette Európa és Németország is kényszerhelyzetben van: csak az együttműködés és a csőd között választhat. Az együttműködés a verseny meghaladását jelenti, ennek hiánya viszont csakis bukáshoz vezethet. Két folyamat figyelhető meg, amelyek bizonyos értelemben egy időben zajlanak és szemben állnak egymással. Az egyik pillanatban minden a nemzeti keretek közé történő visszafordulás felé látszik haladni, aminek következtében kivonják az erőket Európából és nemzeti szinten koncentrálják. A következő pillanatban minden az ellenkezőjébe fordul és ismét az európai integráció felé mozdul, miután világossá válik, milyen veszélyekkel jár a visszatérés a nemzeti keretek közé. Merkel politikája épp ezt a libikókázást mutatja. Először a nemzeti érdekeket hangsúlyozta, tekintettel a küszöbön álló tartományi választásokra, utána viszont az európai megoldások fontosságáról beszélt.

M36: Az ön által képviselt kozmopolita felfogás értelmében a nemzetállamok, a csoportok és az egyének közötti különbségek nem jelentenek problémát, épp ellenkezőleg ezek adják a megoldást, mert a különbségeket ellensúlyozza a törvény előtti egyenlőség és az európai integráció dinamikája, amely minden EU- polgár számára egyenlő életszínvonalat fog biztosítani. Milyen mértékben képes az EU egyáltalán elismerni a nemzetállamok, a csoportok és az egyének közötti különbségeket?

UB: Először is emlékeztetni szeretnék arra, hogy a kozmopolitizmust csak az egyik útnak tekintem a Másik lehetséges társadalmi megközelítései közül. Egy másik út a rasszizmus, amely esszencializálja, hierarchizálja a csoportok közötti különbségeket és értéket rendel hozzájuk. A harmadik az univerzalizmus, amely abszolút egyenlőséget feltételez az emberek között, jelentéktelennek tekinti, sőt tagadja azok egyedi sajátosságait. Ez súlyos problémákhoz vezet. Az univerzalisztikus modell hasonló előnyökkel és hátrányokkal jár. Az ideál a nemzetállamok megerősítése lehet az egymást kizáró nacionalizmusok révén ellenőrzött határokkal, amelyeken belül a hazafiak az „iszlám rendszer” ellen küzdenek. Aztán ott van a nacionalizmus, amely egyenlőséget hirdet a nemzeti határokon belül, és a Másikat lényegében a határokon kívül látja. Ezt a nézetet osztják a nacionalista Európa hívei. A multikulturalizmus ezzel szemben egymás mellé helyezi a különböző Másikakat, mint homogén kultúrákat vagy nemzeteket. Végül a kozmopolitizmus a különbséggel szembeni társadalmi attitűdök változatainak sajátos szintézise. A kozmopolita Európa modellje ugyan feltételezi az univerzalizmus, az egyenlőség minimumát, de az univerzalisztikus Európával szemben a dialogikus képzeletet helyezi a középpontba, azaz elismeri és magába foglalja a kizárt Másikat. A kozmopolita szemlélet, szemben a föderális Európa fogalmával, nem a nemzetek feloldását tekinti céljának, hanem ezek fennmaradását, de új jelentéssel. A kozmopolita szemlélet tartalmaz egy minimális univerzalizmust, de elismeri a Másikat kívül és belül.

Véleményem szerint a probléma, amit ön a kérdésében megfogalmaz, nem az egyenlőség viszonyát és a sokféleség elismerését érinti, hanem az összehasonlíthatóság kozmopolitizáló vonásaira világít rá. Az egyenlőtlenséget eddig a nemzetállam keretein belül tudatosítottuk és értékeltük és a külső különbségekről nem vettünk tudomást. A nemzeti határok intézményesítik az összehasonlíthatatlanságot, így német nézőpontból irreleváns, mekkora egy szakmunkás jövedelme Afrikában vagy Nagy-Britanniában. Nézzük például, hogy változott az európai parlamenti képviselők jövedelmének meghatározása: 2009-ig a tagállamok döntöttek uniós parlamenti képviselőik illetményének nagyságáról, aminek következtében ugyanazért a munkáért országonként igen különböző fizetést adtak. 2004-ben egy olasz képviselő mintegy 11 ezer euró bruttó fizetést kapott, német kollegája hétezer eurót, a kelet-európai képviselők viszont ennek csak egy töredékét. Hosszú időn keresztül magától értetődő volt, hogy a nemzeti parlamentek képviselőinek fizetése nem hasonlítható össze. De az Európai Parlament létrejötte megteremtette az összehasonlíthatóságot. Ezzel láthatóvá tette a képviselők közötti különbségeket, hozzájárulva ahhoz, hogy egyenlővé tegyék a juttatásokat. Az európai parlamenti képviselők fizetésének egységes szabályozása, amit 2009-ben vezettek be, az Európai Bíróság bírái által kapott alapfizetés 38,5 százalékában szabja meg bérüket, amit az Európai Parlament költségvetéséből finanszíroznak. Ez a példa megvilágítja, hogyan relativizálódik a különbségek nemzeti meghatározása, ami aztán reményeim szerint megszűnik. A folyamat során egyre inkább politikai kérdéssé válnak az Európán belül tapasztalható különbségek és egyenlőtlenségek. Szociológiai szempontból fontos, hogy felismerjük ezt, mert lehet, hogy a különbségek és egyenlőtlenségek nem növekszenek, sőt esetleg csökkennek, mégis egyre nyomasztóbb problémává válnak. Ezért úgy látom, hogy a különbségek láthatóvá válása komoly konfliktusforrássá válhat.

M36: Mi garantálja a különbség és az egyenlőség elismerése közötti sajátos viszonyt az EU-ban?

UB: Ha nem akarjuk Európát intézményes nemzetállamnak tekinteni, amely megszabja az egyenlőséget és egyidejűleg megőrzi az európai nemzeti identitásokat, akkor két folyamatot kell elkülönítenünk. Az első az elismerés megoszlásával kapcsolatos. A nemzetállamban a többség a mértéke annak, hogy mit ismerünk el és mit nem, ahogy ez világosan látható a bevándorlók integrációjával kapcsolatos kérdésekben. Európában egyáltalán nem világos, hogyan oszlik meg az elismerés, és a kérdés nem fordítható le arra, milyen az anyagi javak, a tanulási lehetőségek, stb. eloszlása. Ami ugyanakkor az anyagi javak elosztását illeti, ezt teljesen külön kell választani az elismerés elosztásától. Ez azt a kérdést veti fel, hogy mekkora egyenlőtlenséget képes elviselni a kozmopolita Európa, amely elsősorban a különbségek elismerésén alapszik. Az erre adott válasz a sarkköve a szociális Európa kialakulásának.

M36: Hogyan ragadható meg a szociológusok számára az európai társadalom? Eddig az államok és régiók közötti különbözőségekre, és az ebből fakadó migrációra és mobilitásra hívta fel a figyelmet. Vannak más területek is, melyeket az európai társadalom szociológiájának vizsgálnia kell?

UB: Amikor Edgar Grandéval könyvet írtunk a kozmopolita Európáról, azt a kérdést tettük fel magunknak, milyen területeken észlelhető és tapasztalható meg Európa, mint társadalom az intézményes formákon túlmenően. A válasz az volt, hogy az európai családok mindennapi életében. Európai családon olyan családokat értettünk, amelyekben a szülők különböző országokból származnak, és olyan családi hálókat hoznak létre és tartanak fent, amelyek átlépik a generációs határokat. Azt találtuk például, hogy a többnyelvűség, az eltérő családi háttér és más hasonló tényezők, amelyek magukon a családokon belül nem tekinthetők európaiaknak, mégis arra utalnak, hogy a család tapasztalatokkal rendelkezik az európai társadalomról. Ezt a megközelítést azonban nem tudtak empirikusan alátámasztani. A rendelkezésre álló adatokat forrásai ugyanis a nemzetállamok. Még az európai adatok is az egyes országokban végzett felméréseken alapulnak. Az, hogy az „éppúgy mint” transznacionális dimenziójában gondolkodjunk, ellentmond az adatgyűjtés kategóriáinak és gyakorlatának, ugyanakkor nélkülözhetetlen ahhoz, hogy elemezni tudjuk az európai társadalom, és nem csak a család tapasztalatait.

Amíg a szociológia az adatgyűjtést és az elméletalkotást (implicit módon) a nemzetre alapozza, addig a nemzetállam fogságában marad. Nem hagyhatja figyelmen kívül a nemzeti kereteket, például az egyes országok családjogát, de azt is vizsgálnia kell, hol és hogyan lépnek túl az emberek ezeken. Az európai társadalom szociológiájának ki kell terjednie az európai családok szociológiájára vagy az európai oktatás szociológiájára, és érintenie kell az Erasmus-nemzedék erőteljesen támogatott mobilitását és ennek eredményeit is. Ezzel szemben csak olyan oktatásszociológia létezik, amely csupán Németországra vagy Nagy-Britanniára vonatkozik, és amely ugyan nemzetközi összehasonlításokat is tartalmaz, de csak közvetve figyeli a transznacionális életformákat, oktatási életutakat és mobilitási pályákat.

A társadalomelmélet mindeddig ugyancsak elhanyagolta Európát, mint tudományos témát. Érdekes, hogy a szociológia, amelynek térhódítása a 19. században kezdődött, és egyik fő területe a nemzeti társadalmak és ezek intézményeinek elemzése volt, mennyire nem tudta mentesíteni magát a nacionalizmus befolyásától. A szociológiai elmélet továbbra is arra az elgondolásra épül, hogy a nemzetállam és a nemzeti társadalom az alapvető egység. A globális társadalom úgy kapcsolódik ehhez az egységhez, mint a „kitágított nemzet és nemzetállam”. Mindeddig nem ismerték fel a regionális struktúrák fontosságát a nemzeti és a globális társadalom között. Az Európai Unió történelmileg új és eddig kellő mélységben meg nem értett politikai vonása az, hogy egyfelől összeköti a nemzeti társadalmakat az európai jogrenddel, másfelől egymáshoz kapcsolja a nemzeti kormányokat. Ez az aspektus kimarad a társadalomelmélet vizsgálati köréből.

M36: Hogy lehet a korábban leírt veszélyekkel szemben európai jellegű politikát kialakítani olyan időszakban, amikor Európában már nincs „win-win”, azaz kölcsönösen előnyös helyzet?

UB: A pénzügyi válság ahhoz hasonló európai politikát tesz szükségessé, mint amilyen az Ostpolitik volt az 1970-es években a kettéosztott Németországban, vagyis a határokon keresztül megvalósuló egyesítés. Miért volt annyira magától értetődő az NDK-val való egyesülés, bármekkora volt is ennek az ára? Miért annyira elítélendő akkor az adós országok, köztük Görögország és Portugália gazdasági integrációja? A kérdés nemcsak az, hogy ki állja a költségeket. A tét az, hogy újra tudjuk-e gondolni, újra tudjuk-e tervezni Európa jövőjét és a világban elfoglalt helyét. Az eurokötvények bevezetése nem jelenti a német érdekek elárulását. A szolidaritási unió felé vezető út éppúgy megfelel a németek jól felfogott érdekeinek, akár az Odera-Neisse határ elismerése volt annak idején. Ez az európai-német Realpolitikkifejeződése. Miért ne vezethetne be az EU egy pénzügyi tranzakciós adót? Senkinek nem okozna komolyabb kárt, még a bankoknak sem. Viszont minden tagállamnak haszna származna belőle, és megteremtené a pénzügyi lehetőségeket a szociális és környezettudatos Európa létrehozására, amely a biztonság ígéretét kínálja a munkavállalók számára egész Európában, és ezzel a magáévá tesz egy az európai fiatalság számára különösen fontos ügyet.

Míg az Ostpolitik az 1970-es években azt a jelszót tűzte zászlajára, hogy „a közeledés hozhatja meg a változást”, a jelszó ma az lehet, hogy „a több Európa igazságosabb is”. Ahogy annak idején sokan árulásnak tartották a kapcsolatok normalizálását a kommunista tömbbel, ma a „több Európát!” követelés pofon a nemzeti önhittségnek. Merkel a maga cikk-cakk politikájával nagyon jól előkészítheti a talajt egy jövőbeli szociáldemokrata-zöld projekt számára. Ha az SPD és a Zöldek kinyilvánítják, hogy a szociális Európa nem valami introvertált torzszülött, hanem – Hegellel szólva – történelmi szükségszerűség, akkor az SPD visszaszerezheti népszerűségét és ismét választásokat fog nyerni. Ehhez azonban az kell, hogy nyíltan vállalja: fő programjának tekinti az Európa-politikát, éppúgy, ahogy negyven évvel ezelőtt a keleti politikát.

Az interjú 2011 nyarán készült

Fordította Gáti Tibor

Az interjút Nikola Tietze és Ulrich Bielefeld készítette, eredetileg a Mittelweg 36 című folyóirat 2011/6. számában jelent meg, © Ulrich Beck / Mittelweg 36. Lapunk a beszélgetést az Eurozine hozzájárulásával közli.