Csontropogtató idő (II. rész)

„Széchenyi: Az irkáimat elvitték, de találtam valamit, ami minden haszontalan stílusgyakorlatnál többet ér. Nem is kérdi, hogy mit? Egy férfit önmagamban.”
Németh László: Széchenyi

Machiavelli alapú politikai közhely, hogy egy társadalom, egy politikai közösség megszelídítéséhez a könyörtelen és példamutató megfélemlítésen keresztül vezet út. A Kádár-kor értékelésének is egyik közhelye, hogy a konszolidációhoz előbb szükség volt a társadalom brutális megtörésére: először akasztani, utána megbékülni! E fejezetnek ellentétes az állítása: a megtorlás már egy normalizáció útjára lépett társadalmat érintett, amely hajlamos volt a kiegyezésre, amit a hatalmon lévők könyörtelen elutasítása lehetetlenné tett. Nem igazolható, hogy a megtorlásokban való bűnrészesség ereje olvasztotta egységbe és tette erőssé a kádári MSZMP-t, ellenkezőleg, az MSZMP vezetése is azon igyekezett, hogy minél előbb megszabaduljon ettől az emléktől. Kétségkívül hozzájárult a megtorlás fenyegetése az egyes társadalmi csoportok tárgyalási készségéhez, de nem igazolható, hogy a megtorlások nélkül ne lett volna lehetséges megállapodásokat elérni az erős társadalmi csoportokkal. Egy bizonyos: a megtorlások elvágták a normalizációból a konszolidációhoz vezető egyenes utat.

Mindezzel azt is állítjuk, hogy Bibó feltételezése a megegyezések ésszerűségéről nem volt optimista, politikailag naiv elképzelés, hanem realista megközelítés. A rendszer normalizációjához szükséges erőszak elegendő lett volna a rendszer fokozatos konszolidációjához, viszont az elnyomás fokozása már csak a rendszer kisebb korrekciójaként, zárványaként hagyta meg az első megegyezési kísérleteket. Ilyen korrekciónak tekinti Rainer a következőket: 1. az MSZMP IKB 1956. decemberi határozatát, amely az ’56-os ellenforradalom fő okaként a Rákosi–Gerő-klikk antimarxista politikáját nevezte meg. 2. Koalíciós kormányprogram készíttetése 1956–57 fordulóján. 3. Kádár 1957-ben, az MSZMP első országos értekezletén hangsúlyozta az életszínvonal-politika prioritását. 4. A repressziót lazító következetlenségeket: a közgazdász reformerek, a népi írók és Lukács, illetve a lukácsisták ellen nem kezdtek pereket.¹

A kádári konszolidáció belső ellentmondása, hogy a normalizáció nem vezetett konszolidációhoz, hanem éppen ellent mondott neki. A szovjet vezetés türelmetlensége, akik már 1957 elejére várták a magyar normalizációt, a megtorlások gyorsításával akartak eredményt elérni. Sajátos módon, az eretnek pártok és országok is a Nagy Imre-ügy pozitív vagy negatív lezárásában látták a normalizáció zálogát. A megtorlások átmenetileg bizonyosan ellentmondtak a konszolidációnak. Tekintettel arra, hogy egy levert forradalom utáni normalizáció időigénye a társadalom lélektani állapotától, érzelmeitől függ, és ezért kiszámíthatatlan, a magyar normalizáció egyszerre tekinthető lassúnak és gyorsnak. Külső, szovjet és ortodox kommunista szemmel a normalizáció lassabb és bizonytalanabb volt a lehetségesnél és a kívánatosnál. Paradox módon, a gyors lengyel normalizáció tévesztette meg a szovjet megfigyelőket. Lengyelországtól és a lengyelektől a történelmi tapasztalatok alapján az oroszok és valamennyi szomszédjuk, folyamatos lázongást, ellenállást, az erőviszonyokat föl nem mérő felkeléseket vártak. Ám, Lengyelország és a lengyelek (hamis) realista módon viselkedtek. Nemcsak saját sorsukkal alkudtak meg, nyugodtak bele a szovjet övezeten belüli fél-szuverenitásba, hanem a magyar felkelés leverését is elfogadták. Az ekkori keserű mondás pontosan rámutat a helyzetre: a magyarok úgy viselkedtek, mint a lengyelek, a lengyelek, mint a csehek, a csehek, mint a szar.

A szovjet első döntés 1956 decemberében, majd második 1957 márciusában a megtorlásokról, ennek magyar elfogadása és véghezvitele lehetetlenné tette a kiegyezéseket. Nehéz megítélni, hogy mennyire akart a kádári vezetés kiegyezni, mennyire kívánt békés átmenetet, de a megtorlások e kísérleteket elfojtották. A megtorlások hatására léptek vissza a kormányzati szereptől azok a korábbi kisgazda, szociáldemokrata személyiségek, mint Bognár József, Kovács Béla, Kisházi Ödön, akik korábban hajlandók lettek volna szerepet vállalni. Utólagos belemagyarázás természetesen – ha-val nem lehet történelmet csinálni –, hogy ha a szovjetek türelmesen várnak 1957 májusáig-júniusáig, vagy Kádár és csapata képes a megtorlási igényeknek ellenállni, akkor a normalizáció megtorlások nélkül is elvezethetett a konszolidációhoz. De az öt-hat hónapos csúszás arra ösztökélte a hatalmon lévőket, hogy a normalizálódó társadalom feje felett brutálisan megtörje a társadalmat vezetni képeseket.²

Másrészt, az 1957 közepére bekövetkező normalizáció látszólag szükségtelenné is tette a kiegyezési, a konszolidációs kísérleteket.

A magyar gazdaság helyzete az 1956–57 fordulója körüli súlyos egyensúlyzavarok, inflációs veszély és foglalkoztatási gondok után, meglepő gyorsasággal konszolidálódott. Ez a folyamat együtt járt a politikai stabilizáció egyidejű, különös gyorsaságú folyamataival (s részben éppen belőlük táplálkozott). 1957 áprilisában, majd május 1-én már a szó legszorosabb értelmében hatalmas tömegek sorakoztak fel a kormányzat mögött.³

A rendszer nem konszolidálódott, csak normalizálódott. A normalizáció akarva-akaratlan, könnyen összetéveszthető volt a konszolidációval a hatalmon lévők számára is. A nyomás enyhülésére a kádári vezetés nem a Közgazdasági Bizottság által javasolt radikális reformokat választotta, hanem ellenkezőleg, minden reformot befagyasztott. A normalizációból a vezetés azt értette meg, hogy az akut válság immár megszűnt, nincs szükség gazdasági szükségintézkedésekre és reformokra sem. A szovjet megállapodással a háttérben, hozzá lehet kezdeni a felemás gazdasági rekonstrukcióhoz – itt további jelentős politikai döntésekre nincs szükség. Kádár, a dokumentumokból kiolvashatóan, egészen az 1963-as újabb válságig nem foglalkozott érdemben gazdasági kérdésekkel, a mezőgazdaságot kivéve. Nem fogta fel se ő, se a környezete, hogy a hibás gazdaságpolitika (a rossz gazdasági szerkezet helyreállítása és az erre történő eladósodás) és a reformálatlan, rossz tervirányítási mechanizmus óhatatlanul gazdasági válsághoz fog vezetni – ez távolítja, és nem közelíti a társadalmi konszolidációt. Kádár és csapata az 1957 júniusára kialakult törékeny hatalmi egyensúlyt a legkevésbé sem a reformokkal kívánta felborítani. Akarva-akaratlan, a rövid távú stabilitási, normalizációs célt részesítették előnyben a hosszú távú konszolidációval. És két olyan politikai kampányt kellett elindítania – a megtorlásét és a mezőgazdaság szövetkezetesítését –, amelyekhez minden erejére szüksége volt, s amelyek a konszolidáció ellen szóltak.⁴

A hatalom helyreállítása

Kádár János az MSZMP KB 1984. április 17-i ülésén negyedszázados kormányzásából négy stratégiai döntést emelt ki: 1. a munkásosztály politikai hatalmának visszaszerzése és megszilárdítása; 2. a közrend, a gazdasági és a kulturális élet helyreállítása; 3. a mezőgazdaság szocialista átszervezése; 4. a gazdaságirányítási rendszer reformja. Ebből a négy stratégiai döntésből kettőt a normalizáció 1956. november és 1957. június közötti szakaszában hozta és valósította meg. A harmadikat a normalizáció és a konszolidáció közötti szakaszban, s végül a negyediket a rendszer csúcsán.

A stratégiai döntések meghozatalához Kádár hatékonyan teljesítette a következő tételeket.

Tétel: Az intézményes főhatalom megszerzése. A diktatórikus hatalomnál mindenekelőtt nem a társadalom többségének a bizalmát kell elnyerni, hanem a hatalom intézményeit megszerezni és megszervezni. Kádár fő célja 1956. november 4-e után az intézményes hatalom megszerzése, és saját hatalmának intézményesítése volt.⁵

Volt-e Kádárnak igazi csapata, vagy olyan magányos politikus, aki személyesen menetel a hatalom felé? Rainer János szerint 1954 után Kádár hosszú és magányos menetelést folytatott a csúcs felé.

Eme arc „élei” az ötvenes évek közepi menetelés közben átéltek hatására alakultak ki. Kádár ezekben az években vált sajátos, csaknem páratlan politikai személyiséggé a nemzetközi kommunista mozgalomban. Ehhez a személyiségtípushoz hozzátartozott az emberi magány – de a magányhoz nagymértékben hozzájárult a politikai alkat különössége.⁶

Rainer feltevését sokan osztják a magányos, hatalomra törő Kádárról. Ám, a börtönből szabadult, volt illegális munkáspolitikus politikai értelemben nem volt magányos. Nemcsak azért, mert a nála idősebb és befolyásosabb W³adislaw Gomu³ka hasonló életpályát és karaktert mutat, proletár család, hazai mozgalmi ismeretek, munkás – bizonyos szempontból „proli”, „melós” – mentalitás, gyanakvás a moszkvaiakkal, a pártértelmiségiekkel szemben, fegyelmezettség és puritánság, végül börtön és megaláztatás, majd hűség a párthoz. Látszólag Gomu³kának se volt csoportja a LEMP vezetésében 1956-ban, hanem csak ortodoxok – natoliniak –, és revizionisták – pulawyiak –, ám Gomu³ka képes volt a munkás származású pártmunkások megnyerésére. Hegedüs András szerint Kádárt

a pártfunkcionáriusok szinte kivétel nélkül szerették. Vonzó személyiség volt, bármilyen posztot foglalt is el, sokkal közelebb tudott kerülni az emberekhez, mint Rákosi vagy Gerő, és újabban körüllengte egyfajta mártíromság is. Megpróbáltatásairól ő maga nem beszél, de az őt szerető pártfunkcionáriusok és különösen a pártellenzék annál többet.”⁷

A sztálinista vezetők első nemzedéke után, a poszt-sztálini, bizonyos értelemben hruscsovista második nemzedékben a munkás- vagy parasztszármazású, plebejus szemléletű pártvezető vált általános vezető típussá. Gomu³ka valóban elzárkózó, gyanakvó és nyíltan autoriter plebejus vezető volt, aki a legkevésbé se volt emberi partner a kommunista vezetők között. Ám Kádár, mind a munkakapcsolataiban, mind a magánvilágban igen megnyerő volt a kisemberekkel szemben, beleérzett gondjaikba, értette nemcsak gondolkodásmódjukat, de érzésvilágukat is. A „melósok” valóban azt érezték, hogy közülük való, valóban érdeklik nemcsak az ország nagy ügyei, hanem az ő személyes gondjai is. Amennyire Rákosi és a rákosista vezetők nép közé járásai hamisak és álságosak voltak, és amennyire Nagy Imre és a pártértelmiségiek nem tudtak szót érteni a csepeli vasmunkással és a Goli fonónőjével, Kádár azonnal képes volt felvenni a kapcsolat fonalát.

Kádár „szórakozásai az elvtársakkal” – ultizás, sakkozás, vadászat és anekdotázás – egyáltalán nem egy magányos embert mutatnak. Ellenkezőleg, Kádár a társaság közepe volt. Hruscsovot személyesen is megnyerte, kitűnően elszórakoztak egymás társaságában. Ha Kádárban a kisember kilencven százalék munkást és tíz százalék pártot érzett, ugyanígy lényeges, hogy Kádár száz százalékban ismerős magyar volt. Ha igaz az, hogy a húszas években a keresztény középosztály fölismerte Bethlen Istvánban az igazi magyar urat, hogy Nagy Imrében a magyar vidék fölismerte az ismerős magyar parasztot, úgy Kádár Jánosban a magyar város ismerte föl az ismerős magyar melóst. Ha a Bethlen-konszolidációban Bethlennek az volt a legfőbb gondja, hogy elhárítsa magáról a haza- és nemzetáruló gyanúját, a Kádár-konszolidációban Kádár azon igyekezett, hogy levegye magáról a munkás- és népáruló bélyeget.

Tetszik, nem tetszik, Kádár személyes sorsában, személyisége szerkezetében Budapest és Miskolc, Győr és Salgótarján fölismerte a mindig alul lévő, hagyományosan hátrányos helyzetű, „nincsen apám, se anyám” eredetű, városba jött, csak magára és a prolik összetartására számító, keményen küzdő, szenvedő embert. De ahogy öltözött, beszélt, rágyújtott, nevetett, ette a krumplilevest és kegyetlenkedett az semmiképpen se volt orosz, zsidó, román vagy szerb – magyar volt, anélkül, hogy egyszer is látták volna énekelni a himnuszt. Kassák Lajos, József Attila, Nagy Lajos, Gelléri Andor Endre szobakonyhás, éhbéres, kamatra gyötört áldott anyaföldű világa ez. Igen, Kádárral szinte kifejeződött a magyar elbillenés a vidéktől a város, a paraszttól a munkás, a hagyományoktól a hagyománynélküliség világa felé.

A könyörtelenül ironikus és Kádár-ellenes Eörsi felidézi Angyal Istvánt a felkelés idejéről:

A Tűzoltó utcai felkelők megbízásából el-eljárt a Parlamentbe, hogy a párt és a kormány vezetőivel tárgyaljon. Kádár, mint többször mondta, sokkal kellemesebb partner Nagy Imrénél, aki öreg és merev és konzervatív, és egyre csak azt hajtogatja, hogy tegyék le a fegyvert, különben nem tárgyal velük. Kádár ellenben november elsején még azt is megígérte, hogy a következő napon ellátogat a Tűzoltó utcába, és formálisan átveszi a kommunista felkelőcsoportnak a parancsnokságát.⁸

Személyes hatalomvágy, a csúcsra érés és maradás igénye vezette Kádárt, vagy kényszerek és befolyások vitték a csúcsra, tartották meg ott? Vajon a kádári személyes politikai szerkezet határozta meg az intézményes főhatalom felállítását és működését, vagy az intézményes rendszer alakította, működtette a kádári személyes politikai szerkezetet?⁹ Ezek vitatott kérdések.

1. Tétel: A párté a főhatalom. A hruscsovi szovjet modell és személyes tapasztalatai, elkötelezettsége alapján Kádár a párthatalmat keltette életre, helyezte a hatalmi rendszer középpontjába, formálta a maga képére és konszolidálta.¹⁰ Se személyi, vezérelvű totalitárius diktatúra – Sztálin, Rákosi – modellje, se titkosszolgálat középpontú diktatúra vagy autokrácia – Berija-, Andropov- kísérlet, Putyin –, se államközpontú autokrácia – Malenkov-kísérlet –, se katonai diktatúra, hanem pártközpontú autokrácia. Nemcsak elfogadta, de bensőleg magáévá tette a kádári vezető csoport a poszt-sztálini szovjet politikai doktrínát, hatalmi hierarchiát, amely véget vetett a vezérelvű rendnek, és bevezette a kollektív, vagy első az egyenlők közötti pártvezetést, és hogy a párt parancsol az állami közigazgatásnak és gazdaságnak, a titkosszolgálatoknak és a hadseregnek. A vezér-vezérelt pártállami káosszal szemben eljött a pártállami bürokrácia által vezérelt rend ideje.

Magyar sajátosság: Kádárnak látszólag a semmiből kellett pártot, majd párthatalmat szerveznie. Fontos stratégiai döntése, hogy nem szervezte újjá a gyűlölt rákosista, egyesített hatalompártot, az MDP-t, se az 1945-ös élcsapat-pártot az MKP-t, hanem megszakítva folytatta az MSZMP, egy belső koalíción alapuló, legális és legitim, népfrontos tömegpárt szervezését. Ezzel közvetve-közvetlenül elvállalta az 1956. november 1-jei, forradalom alatti MSZMP hagyományait, folytonosságát, vagyis ezúton vélte „pótolni” a Nagy Imre-kormány és a Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány közötti legitimációs hiányt. (A november 1-jei MSZMP első titkáraként mintegy joga és kötelessége a pártban megnyilvánuló főhatalom gyakorlása.) A hatalmi harc a párthatalomért folyt, mert fokról-fokra kiderült, hogy „amilyen a pártod, olyan a hatalmad”. 1957 júniusára a kádári MSZMP vezetésében, szerkezetében és tagságában nem rákosista párt volt, bár viselte az utódpárti jellegzetességeket.

Szerkezetileg az MDP-hez képest abban különbözött, hogy a rákosista vezérelvű, egyközpontú és egyetlen akaratra épített pártot kezdettől fölváltotta egy kollektív, vagy annak álcázott vezetésű, különböző társadalmi csoportok érdekeit képviselő politikusok, majd intézmények érdekképviselő és kijáró, úgynevezett belső koalíciós párt. A kádári MSZMP kezdetektől arra törekedett, hogy valamennyi erős, a politikai, gazdasági és társadalmi rendet teljesítménye megvonásával büntetni képes társadalmi csoportnak az MSZMP-ben képviselete legyen. Ehhez képest, a kádári politika alapvonása, hogy „középre” igyekezett ponderálni, súlyozni mind magát és csoportját a pártján belül, mind az MSZMP-t a társadalom előtt. A párton belüli pragmatista közép a rákosista balos és a nagyimrista jobbos politikusok kiszorítását, egyfajta ideológia-ellenességet hoz.

Ide tartozik, minden külön határozat nélkül, a magyar párt vezetésének „zsidótlanítása”.

Kádár, amikor egyidejűleg távolítja el a szektásokat és a revizionistákat, ezzel „dezideologizálva” a pártot és a rendszert, akkor ez szükségképpen egybeesik a „zsidótlanítással” (de-Judaization) a legmagasabb szinten. Ezzel több vagy kevesebb tudatossággal kihasználja a maga javára a magyarok, különösen a középosztály elég erős antiszemitizmusát, másrészt a zsidó-magyar asszimilációt és együttműködést.¹¹

Kádár ezzel teljesíti a szovjet vezetés kimondott- kimondatlan kívánságait is. A zsidó származású káderek túlsúlyát a magyar vezetésben az SZKP Elnöksége 1953. júniusi moszkvai szovjet-magyar tárgyalásokon tette szóvá – Rákosi, Gerő, Farkas és Révai ellenében. Az MDP Központi Vezetősége 1953. júniusi határozatában ezért szerepel egy passzus a „nem magyar káderek” negatív szerepéről. Ez a határozat azonban titkos volt, és a nyolcvanas évek végéig nem is került nyilvánosságra.

Rákosi Mátyás magatartását jól jellemzi, hogy 1957. február 15-i Hruscsovnak írt levelében följelenti Kádárt és kormányát, mert „zsidó származású kádereket tol előre”.

Amennyire ismeretes előttem, az ideiglenes KB egyharmada és valószínűleg a szervezőbizottság többsége közülük került ki. Ez mondható el a Népszabadság főszerkesztőjéről (Friss István), a Kormány Tájékoztatási Hivatalának vezetőjéről (Szirmai István), Münnich első helyetteséről a Belügyminisztériumban (Tömpe István), a politikai rendőrség parancsnokáról, a rendőrség országos főkapitányáról (Pőcze Tibor), Budapest főkapitányáról (Sós György). Sokan közülük külpolitikai szolgálatban állnak. Ezek elsősorban sértett elemek, akik előtt én 1953-ban élesen felvetettem a nemzeti káderek kérdését, ezért az ellenzékbe mentek át, most pedig kiemelik őket.¹²

Stefan Staszewski varsói első titkár meséli:

A (LEMP) VI. plénum 1956. március 20-án Hruscsov beszédével kezdődött. Összefoglalta referátumát és kiegészítette néhány rendkívül pikáns részlettel Sztálin életéből. Például azzal, hogy ölte meg Sztálin a sógorát, és hogyan végzett a feleségével. Hruscsov beszéde után szünetet rendeltek el abban a hitben, hogy kihasználja az alkalmat és búcsút vesz tőlünk. Meg voltunk lepve, hogy ottmarad a plénumon. Kimentünk a folyosóra, odamentem hozzá és beszélgetésre invitáltam néhány elvtárs nevében. Hruscsov azt mondta: mikorra parancsolják? Én meg: akár most is. Õ: rendben van.

 A KB kongresszusi terme mögött különféle szobák vannak: titkárságok, pihenők. Választottunk magunknak egyet és beültünk. Romana Granas volt ott, O³a Koz³owska, Pszczó³kowski, Ce³ina Budzynska, később pedig Hi³ary Minc is odajött. Megkérdeztem: akar valamit enni? Nem – felelte Hruscsov –, inkább egy kis teát innék. Mindnyájan teát kértünk. Megkérdeztem Hruscsovot, igaz-e, hogy Sztálin halála szakította meg a készülődést a nagy tisztogatásra. Nem áll szándékomban – tettem hozzá –, kétségbe vonni, hogy természetes halállal halt meg, de hallottunk egyet s mást az orvosperről. Hruscsov azt mondta: rendben van, szívesen elmondom. És elkezdte: nem voltak kétségeink a felől, hogy mindannyian veszélyben vagyunk, mert Sztálin újabb tisztogatásra készült. A Kreml orvosainak pere Sztálin provokációja volt. Kirov halála is provokáció volt, még ma sem ismerjük az ügy minden részletét. Sztálin nem szerette a zsidókat.

 Mire én: antiszemita volt.

 Hruscsov: hogy mondta?

 Én: hát, antiszemita volt.

 Õ: valami olyasmi, de nem ilyen egyértelmű, kedveseim.

 Magyarázni kezdte: Sztálin nagy forradalmár volt, kiváló marxista. Minden tervet a forradalom ügyének rendelt alá, mindent ebből a szempontból ítélt meg, hasznára van-e elvben a világforradalomnak vagy nem. Képzeljék el ezt a helyzetet. A háború után kitelepítettük a tatárokat a Krímből, most nem akarok arra kitérni, hogy miért. A Krím lakatlanná vált. Sztálinhoz pedig jöttek az elvtársak a Zsidóság Antifasiszta Bizottságából… Jött Ilja Ehrenburg, Frumkina elvtársnő, Lozovszkij (a szakszervezeti internacionálé akkori főtitkára) és Michœls, a kiváló zsidó színész. Javasolták Sztálinnak, hogy telepítse le a Krímben a hitleri megszállást túlélt belorusz és ukrán zsidókat. Sztálin megértette, hogy milyen veszélyek leselkednek ránk, ezért így gondolkodott: az antifasiszta bizottság (56) képviselői a zsidóságot reprezentálják, a zsidókkal pedig tudjuk hányadán állunk. Mindegyikük kapcsolatban áll a kapitalista világgal, mindenkinek van valakije a határon túl. Az egyiknek a nagymamája, a másiknak a nénikéje, a harmadiknak meg a bácsikája. Sztálin úgy gondolta: kezdődik a hidegháború, fő a fejük az imperialistáknak, hogy támadhatnának a Szovjetunióra, ezek a zsidók meg a Krímbe akarnak települni. Értik – magyarázta Hruscsov –, itt a Krím és ott van Baku, az olajmező. Sztálin ezért arra a következtetésre jutott, hogy a zsidók közül könnyű ügynököket toborozni, segítenének, hogy megvalósuljon az amerikaiak terve. Ha megtámadják a Szovjetuniót, az amerikai deszantokat a Krímben dobják le. Sztálin emiatt nagy haragra gerjedt, a többit pedig úgyis tudják. Michœls autóbaleset áldozata lett, Lozovszkijt, Frumkinát és a többieket pedig agyonlőtték, csak Ehrenburg menekült meg. Sztálin nagyon kedvelte Ehrenburgot.

 Hát ez az – mondtam, Sztálin vérbeli, megrögzött antiszemita volt.

 Hruscsov: nem egészen. 1952 végén összehívott minket, és megparancsolta, hogy szervezzünk fegyveres csoportokat. Itt Hruscsov abbahagyta a mondókáját. Megkérdeztem: miért?

 Hruscsov: nu, cstobü izbivaty (hogy agyonverjék őket).

 Én: kavo izbivaty (kiket)?

 Hruscsov: nu, jevrejev (a zsidókat).

 Én: znacsit pogromü gyelaty (hogy pogromokat csináljanak)?

 Hruscsov: nu, da, v etom rogye (igen, valami olyasmit).

 A hideg futkosott mindenkin, Hruscsov pedig folytatta: tudják, nekem ez nagyon kínos volt, mert az apám, egy írástudatlan bányász, mindig azzal dicsekedett, hogy a cárizmus idején, 1905 és 1907 között nem vett részt az ukrajnai pogromokban. Mikor Sztálin a tervezett pogromokról kezdett beszélni, arra gondoltam: lehet, hogy én, a fia, fegyveres csoportokat fogok szervezni erre a célra.

 Néma csend lett, én pedig szörnyű tapintatlanságot követtem el, megkérdeztem: és hogyan döntött, Nyikita Szergejevics? Hruscsov nem túl barátságosan nézett rám és azt mondta: szerencse, hogy Sztálin hamarosan megbetegedett és meghalt, mi pedig a Politikai Bizottság legelső ülésén elrendeltük az orvosok szabadon bocsátását és a perek felülvizsgálatát. Azt mondta: az orvosokat később rehabilitáltuk.

 Én: nem mindegyiket.

 Hruscsov: igaza van, nem mindegyiküket, elvégre nemzetiségi politika is van a világon. Elkezdte részletezni, és olyanokat mondott, hogy majd leestünk a székről. Minc állt mögöttem, és rémülten suttogta: hagyd már abba az Isten szerelmére, hagyd már abba, nem látod, hogy nem ért semmit!

 Milyen politika? – kérdeztem mégis Hruscsovot – hallottuk, hogy önöknél bevezették az egyetemeken a numerus clausust (oroszul: procentnaja norma). És maguknál? – kérdezte.

 Hruscsov: Mondja, kérem, Staszewski elvtárs, maguknál hány zsidó van?

 Én: nem tudom.

 Hruscsov: hogy hogy nem tudja? Hány zsidó van a varsói pártszervezetben?

 Mire én: nem tudom, sose érdekelt. Nem tudom, ki tartja magát zsidónak és ki nem. Sose érdekelt.

 Hruscsov: nem érdekelte? Vot is ploho (elég baj), ezt pedig tudniuk kellene. Nálunk, a Szovjetunióban a lakosság 2 százaléka zsidó, ezért a minisztériumokban, az egyetemeken és mindenhol ugyanez az arány. Ezt tudniuk kell.

 Én: mi úgy gondoltuk, hogy ez a fajta nyilvántartás ellentétben áll a forradalmi ideológiával.

 Hruscsov: Nem, ez nem így van. Nem vagyok antiszemita – mondta –, van nálunk egy miniszter, zsidó, nagyon jó miniszter, meg is becsüljük. Dimsicnek hívják. De tudnunk kell, hogy hány lépés a határ. ¹³

A „zsidótlanítás” az egész táborban végbement, különösen Lengyelországban és Romániában.

Ugyanakkor a rákosisták és a nagyimristák kiszorítása, a nem-rákosista ortodox baloldal és a nem-nagyimrista reformerek belső koalíciós partnerként való elfogadását jelentette. A megtorló és a szövetkezetesítést végbevivő politika az ortodox baloldal fölényét mutatta a koalíciós partner, a reformisták felett, majd ugyanezek az erők a hatvanas évek elején egyensúlyba kerültek, hogy 1962 és 1968 között a reformerek kerüljenek fölénybe. A kádári középutas pártpolitika lényege, hogy egyetlen fordulat idején se viszi el a végső szakításig, a teljes megsemmisítésig a párton belüli harcot, hanem mindig hagyott kiutat, korlátozott teret az aktuálisan kiszorult politikai erőnek. A csúcsponton akkor jutott túl, amikor a hetvenes években először véglegesen kiiktatta a reformereket, majd eltávolította a munkásistákat, és már csak a mocsár maradt.

Kádár és csapata kezdetektől nem nemzeti kommunista.¹⁴ minden eszközzel arra törekedett, hogy a magyar párt és kormány valamiféle védőgyűrűt is képezzen a közvetlen szovjet beavatkozással szemben. Ha nem is tette meg azt, amit Gomu³ka Lengyelországban, Gheorghiu-Dej, majd Ceauºescu Romániában, akik polonizálták, illetve románosították a párt- és államhatalmat, de Kádár is szigorúan őrködött azon, hogy pártja ne kerülhessen közvetlen szovjet befolyás alá.

2. Tétel: Bizalmi viszony a szovjet pártvezetéssel. Kádárnak ki kellett harcolnia, hogy egyedül neki legyen (bizalmi) kapcsolata a szovjet pártvezetéssel, mindenekelőtt Hruscsovval – ezt ki is vívta 1957. áprilisi moszkvai tárgyalásain –, és bíznia kellett abban, hogy az MSZMP és a főhatalom Hruscsov idejében konszolidálódik. Pontosan tisztában volt azzal, hogy a hruscsovi hatalom mindenekelőtt párthatalom, és a magyar hatalmi szerkezet az aktuális szovjet vezetőtől függ, és hogy ő Hruscsov „embere”. Kezdettől fogva a pártkapcsolatokra helyezte a hangsúlyt, az állami gazdasági, a titkosszolgálati és a katonai kapcsolatokat mindig a pártkapcsolatok alá helyezte. 1956 és 1962–63 között a személyes bizalmi viszonnyal egyensúlyozta ki az MSZMP intézményes hatalmának hiányát Hruscsovval és az SZKP- val szemben, 1964 után az MSZMP intézményes főhatalmával és a konszolidációval, a bizalmi viszony hiányát Brezsnyevvel és csapatával szemben. A Hruscsovval megkötött legfontosabb megállapodás, hogy Kádár felhatalmazást kap saját csapatának megszervezésére, támogatást az MSZMP hatalmi rendszerének kialakításához és gazdasági segítséget a társadalom semlegesítéséhez. Az SZKP a kezdeti közvetlen hatalmi beavatkozásról fokozatosan áttért a közvetettre, és a hatvanas évek elejétől már csak strukturális kényszert alkalmazott.

3. Tétel: A válságot konzervatív és nem forradalmi eszközökkel kell kezelni. Kádár kezdettől fogva hagyományosan konzervatív értékekkel operált: rend, munka, család, közösség, tisztesség, becsület, biztonság. A kádári vezetés a magyar sztálinizmus, a rákosizmus vezérelvű, konfliktusos politikáját, forradalmi törvényességét – a törvényesség hiányát – őszintén nem akarta, ahogy az októberi forradalom spontán törvényen kívüliségét is elutasította. A forradalommal, a felkeléssel, az ellenállással szemben nem (ellen)forradalmat, hanem lehetőleg a normalitás, a mindennapok pragmatizmusát igyekezett hangsúlyozni. Az élet normális menetének helyreállítása, az újjáépítés, a „fogjunk össze” jelszavaival igyekezett leszerelni az ellenállást. E konzervatív megoldásnak ellent mondott a megtorlás és üldözés, ami a folyamatot vissza is vetette. A status quo-t helyreállítani igyekvő, egyensúlyt kereső rendszer visszatér a forradalmi törvénykezés és kampányok útjára. Akasztás és a kijelentések ellenére, erőszakos szövetkezetesítés következik. Tompa agyú iparosítás. Az ország 1959-re elszigeteltebb, mint valaha. Magyarország eljátszotta a korai és békés konszolidáció esélyét.

Konszolidáció válságban, válság a konszolidációban

Az 1962 és 1963-as, részben az 1964-es éveket a kádári konszolidáció záróéveiként szokás emlegetni. Ebben a két évben összegződik mindaz, ami váratlanul Magyarországot nemcsak a konszolidáció, de vélhetően a későbbi reformok útjára is löki. Ugyanakkor ebben az időszakban kell szembenéznie a kádári vezetésnek az 1956 utáni legsúlyosabb gazdasági és politikai kihívásokkal is.

Az SZKP XXII. kongresszusán, 1961 őszén, Hruscsov ismét fölvetette a desztalinizálás fonalát, ami megerősítette Kádár politikai pozícióit.

Minden zavar és nehézség, ami megkérdőjelezi Hruscsov pozícióját a Szovjetunióban, olyan zavar és nehézség, ami megkérdőjelezi Kádár pozícióját Magyarországon; és Hruscsov pozíciójának minden megerősödése és konszolidálódása megerősíti és konszolidálja Kádár pozícióját. Itt kell megjegyezni, hogy a Kádár csapat függése Moszkvától nem egyoldalú, ahogy sokan hiszik, mert Kádár erősödése is növeli Hruscsov tekintélyét. Kádár Moszkva-inspirálta politikájának sikere szemben áll a Hruscsovot vádlókkal, igazolja az SZKP XX. kongresszusának vonalát – azt a „centrista”, óvatos reformer vonalat, amely egyaránt fellép a „szektás” sztálinizmus és a „likvidátor” revizionizmus ellen –, amelyet ügyesebben alkalmaznak Magyarországon, mint bárhol másutt…¹⁵

Kádár a XXII. kongresszus utáni időszakot arra használta fel, hogy a párton belül kiszorítsa a maradék rákosistákat. De ami ennél fontosabb, átalakította a hatalom szerkezetét. Átmenetileg újra elvállalta a kormány irányítását és ezzel erősítette a pártállami összefonódást. A jelentkező gazdasági válságot az ipar centralizációjával, a központi hatalom erősítésével kívánta megoldani. Másrészt, könyörtelenül lesújtott a megtorlások során politikailag megerősödött államvédelemre. A kádári hatalom 1962–63-ban nemcsak azt tette világossá, hogy a megtorlásoknak vége, de azt is, hogy a belügyi szervezeteknek semmilyen autonómiája nem képzelhető el a politika területén.¹⁶ Kádár ügyosztályi szintre fokozta le az államvédelmet, hogy lehetetlenné tegye az „állam az államban” KGB, Stasi, SBS, Securitate jellegű működést. A magyar politikai szerkezetben a konszolidációs rendszer azt jelentette, hogy csak a pártállami, állampárti bürokrácia játszhatott irányító és meghatározó szerepet, a hadseregnek és a titkosszolgálatoknak ilyen szerepe nem volt. De van a légió elbocsátásának egy még fontosabb üzenete a társadalom számára: Kádár azt ígérte ezzel, hogy nem fog tömeges erőszakot alkalmazni válságok idején. A magyar erőszakszervezetek érdemben alkalmatlanok voltak ezután arra, hogy tömegterrorra eszközként bevessék őket. Az 1956–57-es sortüzek és az 1963-as amnesztiáig gyakorolt tömeges megtorlások után, az 1989-es rendszerváltásig nem is került sor tömeges erőszakra.

Ám Hruscsov átmeneti pozícióerősödését 1962-ben hanyatlás követi. A szovjet gazdaság válságjeleket mutat, az utolérni és elhagyni program összeomlik. Az 1961-ben megindított új fegyverkezési program óriási terheket ró a gazdaságra. A mezőgazdaságban sikertelenek Hruscsov nagyralátó tervei, mind a kukorica-program, mind a szűzföld feltörésének hatalmas kísérlete válságot idéz elő. 1962 júniusában sor kerül a novocserkasszki sortűzre. 1963-ban gabonaválság következik, harmadszor 1930-as évek eleji, majd 1947-es után. Az erőforrások kimerülésének hatására a szovjet vezetés kénytelen nemet mondani a szocialista országok igényeire. Szélsőségesen megromlanak a szovjet–kínai viszonyok. Hruscsov nem talál megoldást az évek óta tartó német válságra, és 1962 októberében kirobbantja azt a kubai rakétaválságot, amellyel majdnem atomháborúba taszítja a világot.

Csoda-e, hogy a novocserkasszki sortűz idején a KGST-ben részt vevő kommunista és munkáspártok képviselőinek 1962. június 6–7-i moszkvai tanácskozásán a magyarokkal külön megbeszélést folytató Hruscsov már egyértelművé tette, hogy a szovjet segítségnyújtásnak is vannak határai. Hruscsov szerint véget kell vetni annak a helyzetnek, hogy az egyes országok népgazdasági terveiket 20-30%-os deficittel állítják össze, s utána konzultáció ürügyén a Szovjetuniótól préselik ki a hiányt. A szovjet pártfőtitkár kijelentette: „A Szovjetunió tovább nem lesz jó nagybácsi.”

Az 1962. szeptember–november között lezajlott bővítő tárgyalások és az 1963 évi árucsere- forgalmi megállapodásról folyó megbeszélések azonban korántsem hozták meg a várt eredményt. Apró Antal már október 22-i, Kádárnak címzett levelében jelezte a nehézségeket: „Én már jó néhány tárgyaláson vettem részt, de ilyen nehéz és vontatott tárgyalásom még nem volt…” Apróéknak a korábban elért átlagosan 20%-os bővítéshez képest 1963-ban csak 8%-os bővítést sikerült elérni. Ennél is nagyobb problémát jelentett azonban, hogy a kétoldalú árucsere-forgalomban kialakult mintegy 50 millió rubel magyar aktívum következtében szovjet részről – a mérleg egyensúlyba hozása érdekében – korlátozták a magyar importot.¹⁷

A magyar gazdasági stabilizációt a szovjet segítség tette lehetővé. Magyarországnak csekély kapcsolatai voltak a Nyugattal, és nem számíthatott komoly segítségre Kínától. A fordulatot a konszolidáció, majd a reformok irányába Nyers Rezső így foglalta össze: 1. Hruscsov antisztálinista nyitása az SZKP XXII. kongresszusán; 2. a szovjet gazdaság utolérni és elhagyni – dognaty i peregnaty – programjának kifulladása, a Szovjetunió vezetése kimondja, hogy a továbbiakban nem tud hozzájárulni a szocialista országok gazdasági és politikai stabilizálásához. 3. Magyarország növekvő gazdasági problémái 1960–61-től a magyar utolérni és elhagyni beruházási hullám kisiklása és a mezőgazdaság elhibázott kollektivizálása miatt. 4. „A hatvanas évek elején jelentkezik egy kényszer, amely az akkori időszak politikájára láthatatlanul, de nagy súllyal nehezedik rá, mégpedig az, hogy itt valamit csinálni kell, konszolidálni kell a nyugati világgal való gazdasági kapcsolatokat. Ez a reformnak és a politikai konszolidációnak is az egyik kulcskérdése.” 5. „Ebben az időben egy rejtett fordulat ment végbe a magyar párt politikájában. Kedvező irányú rejtett fordulat volt ez, amely megszüntette az addig létező kétértelmű ideológiai-politikai kompromisszumot a párt posztsztálinista, hagyományőrző és az ’56-os tanulságot fontosabbnak tartó reformszárnya között.”¹⁸

Az 1957 júniusa és 1962 közötti gazdasági – ezen belül különösen mezőgazdasági és adósságpolitika – folytathatatlanná vált az egész szocialista táborban, de különösen Magyarországon. Vagy vissza kell menni a legdurvább áruhiányos, represszív rendszerbe, feladva a fogyasztás, az életszínvonal növelése révén elért normalizáció eredményeit, vagy előre kell menni a konszolidáció felé. Jellemzően mind a hruscsovi Szovjetunió, mind a gomu³kai Lengyelország, nem beszélve az NDK-ról, Csehszlovákiáról a válságra a keményedés eszközével reagáltak. Ezért is vált feltűnővé, hogy a kádári vezetés nem így tett: a nyugati nyitás és a konszolidálás mellett döntött. A konszolidáció egyik lehetséges ága a reformok nélküli kiegyezés a Nyugattal, vagyis politikai engedményekért cserébe nyugati forrás bevonása. 1962 elejétől a magyar pártvezetés intenzíven keresni kezdte a kiutat erre felé. Mindez a legrosszabbkor történt, mert a szovjet-amerikai viszony 1962 őszére a szinte atomháborúhoz vezető kubai válságig forrott.

A nyugati gazdasági kapcsolatokhoz Magyarországnak ki kellett törnie az elszigeteltségből. Mindent meg kellett tennie, hogy levegyék a „magyar-kérdést” az ENSZ napirendjéről, és az ország újra nagyköveti rangra emelhesse befagyott kapcsolatait. Kádárnak szerencséje volt. Amerika és Nyugat-Európa a szovjet–amerikai válság idején nem élezni, hanem enyhíteni akarták a feszültséget. Ezért a Kennedy-adminisztráció a kubai válság kellős közepén egyezett ki titkos tárgyalásokon a magyarokkal, hogy Amerika hajlandó levetetni az ENSZ közgyűlés napirendjéről a magyar-kérdést.

A másik szerencsés esemény a Kádár-kormány számára, hogy XXIII. János pápa Vatikánja közvetíteni kívánt az amerikai-szovjet világkonfliktusban és új keleti politikát hirdetett: ezzel megnyitotta a kapukat Magyarország előtt. A vatikáni politika egyértelműen egyeztetett nyugat-európai politika is volt, így a Vatikánnal való megállapodás a Nyugattal történő egyezséget jelentette. A vatikáni-magyar tárgyalások ezután még másfél évig húzódtak, végül 1964 szeptemberében egy gyakorlati megegyezéssel (intesa practica) zárultak. Ennek a megállapodásnak hosszú árnyéka nemcsak a magyar egyházügyre vetődött a rendszerváltásig, hanem ezáltal egy világméretű nyugati szervezet hatalmas tekintete fürkészhette rajtunk keresztül a keleti világot, és tudottan, a hatalmas keleti szervezet pillantása is behatolhatott a nyugati világba.¹⁹

Az NSZK-ban Adenauer 1963 tavaszi bukása után, Ludwig Erhard gazdasági alapokon megkezdte az Ostpolitik-ot, amely először inkább a Szovjetuniót és Lengyelországot érintette, de hatása azután ránk is kiterjedt. A De Gaulle vezette Franciaország éppen a détente, az enyhülés politikáját kezdeményezte, amely ugyan mindenekelőtt a Szovjetunió, Lengyelország és Románia irányába mozdult, de jóindulatú volt Magyarországgal szemben is.

A nyugati nyitásért cserébe Kádárnak adnia kellett. 1962. november 22–24. között tartották az MSZMP VIII. kongresszusát, ahol az első titkár bejelentette, hogy Magyarország lerakta a szocializmus alapjait. És itt tette ismert kijelentését: „aki nincs ellenünk, velünk van”. Ez politikai alapját jelentette a megtorlások lezárásának és az 1963 tavaszi „nagy amnesztiának”. „1956 után a megtorlásnak olyan hulláma futott végig az országon, amelyhez hasonló csak a görög polgárháború utáni leszámolás volt a világháború utáni Európában (a Szovjetuniót nem számítva). Hat esztendővel a forradalom veresége után teljes amnesztiát adott. Ez nem csupán akkor páratlan rekord, ha az európai diktatúrák gyakorlatával hasonlítjuk össze (Franco rendszerében sosem volt amnesztia, Görögországban csak húsz év után), hanem még olyan esettel is, mint a vichysta elítéltek helyzete a köztársasági gaullista Franciaországban.”²⁰ 1963. március 21-én Kádár János az Országgyűlés alakuló ülésszakán bejelenti az általános amnesztiát. 1963 decemberétől helyreállítja nagyköveti szintre kapcsolatait Nagy-Britannia, Franciaország, Belgium, Svédország, Olaszország, Kanada, Svájc.

De mindennél fontosabb volt, hogy kezeljék a gazdasági válságot. A VIII. kongresszuson Kádár Nyers Rezsőt jelöli ki megválasztásra a gazdaságpolitikai titkár helyére.²¹ Újabb fordulat a gazdaságpolitikában.

Sürgősen meg kell oldani, mégpedig előre sorolva, mindennél fontosabb kérdésként az agrárdolgot. Tudniillik amikor KB-titkár lettem, óriási gabonahiány volt. Naponta kellett összeszedni a dollárfedezetet a Nemzeti Banknak ahhoz, hogy importálni tudjunk. És ezt a Központi Bizottság titkárának kellett megtenni, nem tudom, hogy egy évig ment ez, ha nem tovább, összeülni a külkereskedőkkel, a bankkal és keresni a forrást és vásárolni a gabonát: Brazíliából, Argentínából, Kanadából. Európából szinte nem is lehetett vásárolni. A Szovjetunió meg importra kényszerült. Na, ez előre sorolta az agráriumot, és elvezetett a fizetési mérleghez. A fizetési mérleg ekkor, sőt, már ’57-től a harmadik állandó napirenden levő kérdés a Központi Bizottságban és a Politikai Bizottságban is. Megoldani nem lehetett, mert ez a jéghegy csúcsa volt, ahhoz, hogy megoldjuk, a jégheggyel kell tisztába jönni.²²

Kádár később így magyarázta el a helyzetet 1964. február 7-én:

Volt két-három olyan hét a múlt év őszén, amikor az a kép állt előttünk, hogy 1964. január 20-ig van kenyere az országnak, ha nagyon jól számoljuk. Azt is tudtuk, hogy a Szovjetuniótól most nem kérhetünk segítséget,²³ de a lengyelektől és a csehektől sem. Kicsit taktikázni kellett, kicsit politizálni, s végül az Egyesült Államoktól kellett megvenni a gabonát, mert itt nem lehet tréfálni. Rossz útra vezetne, ha egy országnak fél esztendeig nem lenne kenyere. 60 millió dollárba került a kenyér. Most már itt van Magyarországon. A reakciósok pedig hencegnek, hogy micsoda kommunizmus ez. Én erre azt mondom: micsoda nagyhatalom, meg világnagyság, (hogy) a dollárdeficitjét mi segítjük javítani? Itt nincs szerelem egyik oldalról sem. Pontosan érvényesül a kölcsönös előny. Ha az amerikai tőkésnek, meg az USA kormányának nem lett volna szüksége erre, akkor megragadta volna az alkalmat, hogy megfojtsa a magyar kommunistákat…

Szívességet tettünk az Egyesült Államoknak, hogy kenyérgabona vásárlásunkkal kiváltottuk őket a nyugati világ alkonyán szorult helyzetükből.

A kádári nyitás további konszolidációs lépésekhez vezetett. A konszolidáció ekkor egyszerre mutatott a múltra és a jövőre. Kádárnak bizonyítania kellett, hogy 1956 októberének súlyos válsága óta az ország képe megváltozott, a vezetésnek sikerült kezelnie a válságot és nemcsak fenntartotta, de építette is magát. Minden személynek azt üzente: vajon nem jobban, nyugodtabban és biztonságosabban élsz-e, mint hat-hét éve? Nem értünk-e el együtt többet ez alatt a néhány év alatt, mint korábban bármikor? Másrészt előre is mutatott: ha továbbra se vagy ellenünk, hanem velünk, akkor munkálkodj a haza javán, oldjuk meg együtt a problémákat. Kádár János, akinek 1956 őszén senki se hitt, aki egyedül volt – megcsinálta. Lám, itt van, és rendszere működik.

A vezetés felismerte, hogy nem egyszerűen ki kell egyeznie a parasztsággal, ha biztosítani akarja a fogyasztást, hanem a vezetésnek meg kell szereznie a bizalmat, és intézményes biztosítékokat is kell adniuk reformok révén. Ekkor vett irányt a Fehér Lajos irányította kis mezőgazdasági reform, amely megelőzte az 1968-ast. Ebben radikálisan lecsökkentették a tervmutatókat és nagy önállóságot adtak a termelőszövetkezeti vezetőknek. Elfogadták és jóváhagyták, hogy a szövetkezeti elnököknek, sőt, az állami gazdaságok vezetőinek származási eredetét nem kell figyelembe venni, és így kerülhettek kuláknak minősített parasztok, gazdatisztek, „régi szakemberek” a mezőgazdasági egységek élére. A szövetkezetek hatáskörébe utalták a háztáji kérdését, ezzel biztosítva a természetes összefonódást a nagy- és a kisbirtok között. Végül, anélkül, hogy tudták volna, hogy mit tesznek, engedélyezték, hogy a mezőgazdasági üzemek ipari termelő és szolgáltató melléküzemágakat hozzanak létre az agrártermelés kiszolgálása érdekében, amivel a szabadabb, tervutasításokkal nem sújtott tsz-melléküzemágak felé terelték az ipari kis és középüzemek munkaerejét. Megjelent az állami koordináció mellett a piaci, és megindult a versengés a magasabb jövedelmekért és befektetésekért, immár egy nem közvetlenül állami rendszerben. A mezőgazdasági kiegyezés egyben a vidékkel való kiegyezést jelentette. Kopátsy Sándor és Kemény István ebben látják a magyar váltás lényegét.²⁴

A termelőszövetkezetek mintegy átvették a falu mindennapjainak békés felügyeletét, magukra vállalták a piacszervezés, a foglalkoztatás és részben a szociális ellátás szerepkörét. A leglátványosabb különbség a hatvanas évek végére nem a lengyel, a román, az ukrán város és a magyar város között húzódott, hanem a magyar és a többi falu között. A kötelező vetésterv, a központilag meghatározott termelési folyamatok hiánya, s ugyanakkor a köz- és a magánpiac önkéntes koordinálása következtében a hatvanas évek végére a magyar mezőgazdaság többleteket hozott létre, és a jövedelmeket a központi állam nem vette el, pazarolta más célokra, hanem visszaforgatta a mezőgazdaságba.²⁵ Ez látszott meg a magyar falun.

A Kádár-rendszer az erős munkáscsoportokkal való kiegyezést ugyanígy kereste, de igazán csak a fogyasztás, az életszínvonal tartós emelkedésének biztosításában találta meg. Ezt megígérte, és amennyire tehette, állta is a nyolcvanas évekig. S mivel az 1957 óta eltelt időben minden évben nőttek a reálbérek, így a munkások egy egységesen emelkedő hat-hét évet láttak maguk mögött, hihettek a további hat-hét évben is. A Rákosi-rendszer évei után ez hihetetlen fejlődésnek látszott. Teljesítmény volt, nem szó. Kádár látszott az egyetlen olyan kommunistának, aki nemcsak dumál, tesz is, betartja, amit megígér. És mivel ismert volt a hruscsovi szovjet kézzelfogható segítség is, kétségkívül ez Hruscsovot is elfogadtatta a magyar közvéleménnyel.²⁶

A kádári vezetés még nem tudta, vagy nem akarta tudni, hogy az ipar teljesítményével nem alátámasztott, az ipari munkások tartós életszínvonal emelésének ígéretével mekkora terhet vállalt magára. A rendszer nem tudott, akart, a mezőgazdasághoz hasonló reformokat elindítani az ipar területén. A hatvanas évek elején végrehajtott iparvállalati koncentráció tovább csökkentette a reformok esélyét, egyre nehezebbé tette a szerkezetátalakítást. Ám, az iparban fennmaradó szocialista tervgazdasággal lehetetlen volt olyan nyugati exportképes kapacitásokat kialakítani, amelyek lehetővé tették volna a fogyasztási cikkek behozatalát. S mivel a konszolidációs folyamat bebizonyította, hogy az életszínvonal emelése belső és KGST ipari termelésből, szolgáltatásból nem biztosítható, előbb vagy utóbb be kellett következnie az ismert dilemmának: vagy ismét elvesszük a mezőgazdaság többletjövedelmeit, vagy radikális átalakítást viszünk végig az iparban is. Tudjuk, hogy a dilemma felmerülésekor, a hetvenes évek elején a Kádár-rendszer a nem-döntést, és ezzel a nyugati eladósodást választotta.

Az értelmiségi csoportokkal a megtorlás és a társadalmi konszolidáció után már nem volt igazán nehéz dolga. A csontropogtató időkben az értelmiségiek megtanulhatták, hogy a Kádár-rendszer nincs tekintettel senkire és semmire. Előtte tekintély, művészi rang nem számít, ha valamiért úgy gondolja, hogy az illetővel le kell számolni. Akit elítéltek azért tudta, akit „futni hagytak” azért, hogy a hatalom bármikor képes ütni. De azt hiszem, hogy az ’56-os értelmiséget ennél jobban megtörte a társadalom normalizációja és konszolidációja. Azzal kellett számolnia, hogy a forradalomra és szabadságharcra való figyelmeztetéssel magára marad. Nem értette, vagy nem akarta érteni a társadalom változását. Nem tudta, hogy a társadalomban vagy magában kell-e kételkednie.²⁷ A részben Németh László által kitalált, és nem is nagyon rafináltan alkalmazott „három T” – tiltás, tűrés, támogatás – fehér asztalnál kialkudott rendszerében nagy megkönnyebbülést hozott, hogy a rendszer újra a tekintélyekhez fordult, megint elismerte a minőséget. A magyar megoldás ebben is különbözött a többi szocialista országétól. A hatalom a szakmák legjobbjaival, legtekintélyesebbjeivel igyekezett megalkudni, s mintegy az ő kezükbe helyezte a szakmák sorsát. Ezzel bevonta a társadalom által tisztelt embereket a konszolidáció menetébe, és érdekeltté tette a rendszer jobb működtetésében. Nem volt ellentársadalom és ellen-elit, ahová el lehetett volna bújni. A rendszer elkészült. „Megváltozott a térkép, nemcsak a politikai, hanem a belső, emberi térkép is.” (Márai)