A szerző egész úton a barátját emlegette.

– Rumot ittunk az Imbiszben, amikor Zaubergman két féldeci között azt mondta… Vigyázz, kanyar!

Alina nem zavartatta magát:

– Nyugi. Engem nem lep meg, hogy a szerpentinen belefutunk néhány kanyarba. – De a nyugalom érdekében, jótét lélek, visszaváltott kettesbe. – Ott tartottál, hogy Zaubergman azt mondta…

– Ráér. Majd fenn a hegyen. Davosban.

Oda igyekeztek. A szerző egymásután harmadszor olvasta A varázshegyet (bruttó kb. hetedszer); Zaubergman halálakor kezdte a „gyászolvasást”, aztán a temetésen csak pislogott (nedvesen), amikor a búcsúztatóban hallotta, hogy Zaubergman egyszer azt mondta: ha úgy adódna, hogy fel találna ravatalozódni (így szokott beszélni), nem bánná, ha egy „letűnt világ” szokása szerint egy könyv nyugodna a kezében: A varázshegy. Nem az a meglepő, hogy egy könyv, s az sem, hogy A varázshegy, hanem az, hogy ez megfogalmazódott, s a temetésen elhangzott. A szerző ekkor már a „Hát persze, egy nőszemély!” című fejezetnél tartott.

Aztán véget ért a temetés, a Duna elvitte a hamvakat, s hamarosan A varázshegy is elfogyott. Sorra hullott ki a szerző kezéből minden ígéretes új és bevált régi olvasmány: A varázshegy nem tűrt konkurenciát, még ua. írótól sem. Kimagaslik, mint az alpesi csúcs Davos fölött, állapította meg a szerző, miközben Alina vette a halálkanyarokat a szerpentinen – versenytempóban a hányinger ellen! A szerzőnek tériszonya van, Alina nem bírja a ringlispílt.

– Ha én vezetek, nem érek rá a rosszulléttel foglalkozni – vette át a volánt Suschnál, ahol a piros útvonalról letértek a sárgára. – Most még meggondolhatjuk – mondta a megfontolt nőkre jellemző megfontolt hanglejtést imitálva. – Lehet, hogy hülyeség egy vakhangyának és egy szédülős tyúknak felkúszni a világ tetejére pusztán azért, mert szerinted Thomas Mann slamposan ír, s te nem tudod belőni a hét asztal pozícióját az ebédlőben. Hihetetlen, hogy pusztán ezért meg akarod mászni az üveghegyeket. Különben sincs rá garancia, hogy az asztalok ma is ugyanúgy állnak.

– Mindegy. A 34-es szobát már lefoglaltuk, mindenképp ki kell fizetnünk, ha nem zuhanunk le.

Alinát egy poénnal focimeccsre is ki lehet csalni; felbőgette a motort, s nekiiramodtak, mint a zerge, a varázshegynek, s a szerzőt az anyósülésen az anyósokra jellemző (vagy az anyósoknak szánt) frász kerülgette.

A kilencszázkilenc kilométeres utat felváltva vezették végig, egy segédpilóta közreműködésével: a GPS hangját Alina kellemes női altra stimmelte be.

– A nők megbízhatóbbak – szerelte le a Pavarottiért lobbizó szerzőt.

Sajnos olykor Alina is téved: a navigátornő személyében egy csökönyös kotlós ült a nyakukra, aki azonnal okoskodni kezdett, látván, hogy a szerző az Alpok déli oldalán futó út felé veszi az irányt („közelebb a tengerhez, nehogy már nehogy úgy legyen”).

– Téves irány… téves irány… Dupla benzinköltség… dupla benzinköltség…

– Kuss, én fizetek.

– A nőnek igaza van… a nőnek igaza van… – utánozta Alina a kolleginát. – Az alsó utat már százszor megjártuk Velencébe menet. Egyszer megnézhetjük a fölsőt is.

Mit tehetett két nő ellen egyedül? („Mégis jobb lett volna a Pavarotti.”) Rákanyarodott a felső útra.

– Nem bánom, menjünk a kotlós esze szerint. De ha útközben kekeckedni mer, ha megállok hugyozni, bizisten megmutatom neki a faszomat, s koordinálja azt.

Az újabb összetűzés a szerző gasztronómiai álmai kapcsán robbant ki.

– Ha alul mennénk, most már rég almás pitét zabálnánk az „Old Timer”-ban Klagenfurtnál. Itt viszont nem látok semmit – fitymálta az osztrák tájat, mintha nehezményezné, hogy a fákon nem terem pite.

Rövid szócsata következett, amikor a GPS tiltakozott a pihenőhelyre való behajtás ellen, ahol
a szerző átadta a volánt Alinának, s új célokat tűzött ki, ám a női alt közölte, hogy a rendszer nem ismeri a „Gulasch” és az „Apfelstrudel” koordinátáit.

– Ez egy dilettáns; éhen fogunk halni.

– Én szívesebben vezetek nélküle. Kapcsold ki, és élvezd a tájat.

– Igazad van. Ezért jó, ha van tartalék terv arra az esetre, ha az egyik tyúk befuccsol.

– Ne pofázz, nézd a hegyeket.

– Most a hátát nézzük azoknak, melyeket a pités úton látnánk. Elismerem, ezekben is van valami. Ott van például… ÖSTERREICHISCHE SPEZIALITÄTEN. Lám, a GPS mégsem tudott átverni, hiába játszotta a hülyét.

Egy egyszerű hétköznap nyár derekán lakóhelyükről, Budapestről, a Graubünden- kantonbeli Davos-Platzba utaztak. Körülnézni mentek, hét napra. (Állítólag az asztalok helyzetének szemrevételezése végett.)

No mármost Budapesttől oda fel hosszú az út, szinte túlságosan hosszú ilyen rövid tartózkodás kedvéért. Több országon át visz, hegynek föl és hegyről le, immár határok vagy legalábbis határátkelőhelyek nélkül, majdnem végig autópályán, egészen az igazi magaslatokig.

Onnét azután elaprózódik az utazás, mely addig nagyvonalúan, egyenes utakon folyt. Az autóst ugyan nem lassítja itt-ott várakozás, körülményesség a vasúti átszállásokkal, de az út itt már leszűkül s kanyarogóssá válik, majd egy jól konzervált középkori településnél élesen jobbra térve, megkezdődik az utazás igazán kalandos szakasza, a meredek, kitartó, szűnni nem akaró emelkedés. Susch városa tudniillik még viszonylag mérsékelt magasságban fekszik; onnét azonban a szertelen, felfelé törő sziklás út istenigazából a havasokba visz.

Nagyszerű kilátások nyíltak a havasok szentségesen, fantasztikusan tornyosuló hegyvilágába, melybe felfelé-befelé furakodott az autó; megnyíltak s az út egy-egy kanyarulatánál ismét elvesztek az ájtatos szem elől. A szerzőnek eszébe jutott, hogy a lombos erdők övezetét rég maga alatt hagyta, s valószínűleg az énekes madarakat is; a megszűnésnek, elszegényedésnek erre a gondolatára kissé elszédült, fölémelyedett, és két másodpercre eltakarta szemét a tenyerével. (Szerencsére Alina vezetett.)

Azután elmúlt a szédülés. Mert a szédülés szinte kellemes bódulat volt a szerző rémületéhez képest, amely akkor tört rá, amikor azt képzelte, hogy a hajtűkanyarokban az anyósülés – mint a „rángatózó” a Vidámparkban – kilendül vele a háromezer méteres szakadék fölött a semmibe. Mindezt persze csak képzelte. De az éppen elég volt. Sőt.

Később észrevette, hogy az emelkedés véget ért, túljutottak a hágó legmagasabb pontján, s az autó most már sík völgyfenéken kényelmesen robog; a szerző megkönnyebbült, s egyben hálát adott az égnek, hogy Thomas Mann annak idején vonattal, s nem autóval érkezett Davosba, különben a híres regény misztikumát elviszi az ördög, mivel Mann világosan megírta volna, hogy Hans Castorp azért rekedt fenn a hegyen, mert nem mert visszamenni a szerpentinen.

Thomas Mann és a GPS a davos-dorfi vasútállomásnál kaptak hajba, ott, ahol A varázs- hegy nyitójelenete játszódik.

– Megérkeztünk – állapította meg a szerző. – Ez Davos-Dorf, a „Falu”, a szanatórium ide közelebb van – idézte a mérvadó útikönyvet, majd kettőt lapozva, folytatta: – Egy darabig a vasúttal párhuzamosan futó, hézagosan beépített úton haladunk a völgy tengelyében, majd balra átkelünk
a keskeny vágányokon meg egy hegyi patakon, s enyhén emelkedő úton az erdős lankák felé…

– Téves útirány… Forduljon jobbra…

– A Thomas Mann-nal szívózol, hülye picsa?

Megelőzendő, hogy a szerző A varázshegy súlyos (egykötetes) példányával szétverje a GPS agyát, Alina békítően megjegyezte, hogy a nőnek talán mégis igaza lehet, mert ha a szerző jobbra pillant, megláthatja az óriás betűkkel kiírt nevet a hegyoldalon fehérlő épületen, melyben Hans Castorp hét évet töltött el.

Hét napon át bolyongott a szerző Davosban, keresve a rejtély kulcsát.

– Ez még a slampos Thomas Manntól is sok – dohogott az állomás körül kóvályogva abban a reményben, hogy előbb-utóbb felfedez valami apróságot, amiből meg lehet állapítani, ki itt a hülye.

Mert sekélyes magyarázatokkal nem érte be („a manus slamposnak slampos, de nem sekélyes”): nem hitte, hogy Thomas Mann elbambult és eltájolta magát, vagy rosszul emlékezett, esetleg elírta (ő vagy a gépírónő), vagy szándékosan lódított, hogy distanciát teremtsen valóság és fikció között.

Alina, dohogás és kóválygás helyett, gondolkodott:

– Valamit el kell fogadni kiindulópontnak. Ha elvetjük, hogy Thomas Mann téved, akkor biztosra vehető, hogy ő a sínek és a patak túlsó oldaláról indult el. Talán annak idején a vasúti peron a szemközti oldalon volt. Továbbá, ha balra kellett fordulnia, akkor az állomástól nem Davos-Platz, hanem Kloster felé ment.

– De a könyvben előbb a síneken mennek át, aztán a patakon, a valóságban viszont fordítva látjuk.

– Kifejezetten patakot mond?

– „Einen Wasserlauf” – kapta elő a felkészült utazó a német példányt.

– Tehát „vízfolyás”. Akkor viszont valószínű, hogy a regényben nem erről a patakról van szó. Hiszen ez nem is patak, inkább folyó. Patak meg van dögivel a hegyoldalon.

Hála Alina környezettudományi műveltségének, megmentették Thomas Mann tekintélyét.
A szerző felsóhajtott:

– Bevallom, megkönnyebbültem; mert ha a manus már az elején felsül egy ilyen egyszerű földrajzi hülyeséggel, vajon mire ment volna később a sok lélektani és filozófiai marhasággal?

Látván, hogy Thomas Mann A varázshegyben feltűnően erőlteti a hetes számot (hét asztal az ebédlőben, Hans Castorp hét éve a hegyen, a könyv hét fejezete), a szerző nem hezitált:

– Hét napot maradunk – emlékeztette Alinát, amikor megpillantották a „Davos” táblát.

– A szobánk száma is hetes.

– Dehogy. Mondtam, hogy sikerült lefoglalni Castorp szobáját, a 34-est.

– Az három meg négy.

– Mi? Ja, tényleg. Ráadásul aranymetszésben! – (Majdnem. A szerző nem fejszámoló.)

Elhagyván a „Davos” táblát, a szerző felkiáltott:

– Állj! Nézd meg, hány óra van!

– Hét perccel múlt hét?

– Ez nem vicc. Rükverc, és sipirc vissza a tábla elé!

– Miért?

– Most van a kötelező pihenő a szanatóriumban. Ha Behrens észreveszi, hogy ilyenkor csámborgunk…

A dilinek csak akkor van értelme, ha komoly: Alina visszatolatott a tábla elé, csinált néhány fényképet, aztán a szerző ült a kormányhoz (elvégre ez az ő tanulmányi kirándulása), s a meredek, hurkosan kanyarodó feljárón a szanatórium… a szálloda főbejárata elé hajtott.

A francia típusú kapuőr felhívta figyelmüket a „Csak szolgálati járművek számára” feliratú táblára (NUR FÜR OFFIZIELLE Fahrzeuge), de a szerző megnyugtatta őt („nicht sekkieren”): ők ketten igenis szolgálati céllal érkeztek, nem pedig…

– Hogy mondják németül: „gecizni”? – kérdezte gyorsan Alinától.

Alina feltehetően nem találta el a megfelelő szinonimát, mert a kapuőr kitartóan ismételgette, hogy ide kizárólag a kenyeret és bort, húst és tejet, zöldséget és gyümölcsöt szállító járművek hajthatnak fel.

– El tetszett felejteni a halottaskocsit – morogta a szerző. – S azt sem említette, hogy télen bob- szánkóval csúsztatják le a hullákat, nehogy már nehogy úgy legyen! („Ist es nicht dass ist nicht!”)

A német stilisztikát gazdagító fordulat hatására a kapuőr meghajolt, s abbéli reményének adott hangot, hogy a szerzőnek, ha ily magas fokon bírja a német nyelvet, bizonyára nem fog nehézséget okozni, hogy megértse ama stilárisan ugyan puritánabb, de annál érthetőbb feliratot, amely az orruk előtt magasodó táblán a vendégek számára fenntartott parkolót jelzi (PARKPLÄTZE FÜR GÄSTE).

Mialatt úgynevezett Y kanyarral a vendégparkoló felé lavírozott, a szerző a GPS anyját szidta, amiért nem irányította a megfelelő helyre, hanem hagyta őt, hogy lebőgjön németből.

Átvették a 34-es szoba kulcsát.

– Vajon melyik lehetett Madame Chauchat szobája? – morfondírozott Alina.

– Fogalmam sincs; Thomas Mann csak annyit közöl, hogy Madame Chauchat az első emeleten lakott. De miért kérdezed: tán azt hiszed, hogy Hans Castorp beosont a csajhoz?

– Ugyan! Az ő kapcsolatuk tiszta káprázat, lila köd, misztikus és plátói, magasröptű és költői.

– Mindenképpen! Mindenképpen így véli mindenki, akit megkérdeztem, s magam is így gondoltam, dacára annak, hogy Zaubergman annak idején az Imbiszben két féldeci rum között…, emlékszel, említettem…

– Nem fejezted be.

– Nos, úgy húsz-harminc évvel ezelőtt az Imbiszben két féldeci rum között Zaubergman nyelt egyet és annyit szólt, hogy szerinte egyáltalán nincs kizárva, sőt nagyon is valószínű, hogy Madame Chauchat és Hans Castorp… hm, szó szerint úgy fejezte ki magát, tudod, milyen nyakatekerten szokott beszélni, hogy neki úgy tűnik, mintha Hans Castorp egyszer mégiscsak odahatott volna Madame Chauchat-nak.

– Mármint megkefélte?

– Én is ezt kérdeztem, s Zaubergman azt felelte, hogy így is lehet mondani. De nem az a poén, hogy miként lehet mondani, hanem a feltételes mód: Zaubergman egymaga többször olvasta
A varázshegyet, mint mi ketten együtt, s ki is szúrta a lényeget, mégis bizonytalanul nyilatkozott. Nekem most már egyértelmű, de húsz-harminc évig semmit nem vettem észre, akárhányszor olvastam a könyvet. Pedig nyilvánvaló, nézd meg, aláhúztam azokat a helyeket, ahol világosan vagy homályosan, de félreérthetetlenül le van írva, hogy a karneváléjszakának bizony volt folytatása azután, hogy Madame Chauchat felment a szobájába, miután figyelmeztette Hans Castorpot, hogy ne felejtse el visszaadni a ceruzáját.

– S visszaadta?

– Mint a gödény. Egy helyütt ez kereken ki van mondva, később pedig több utalás is történik arra, hogy a ceruza még azon az éjszakán visszakerült tulajdonosához. Thomas Mann fejében a dolog egyértelmű volt, naplójában nem köntörfalazott: „A férfi, miután Clawdia az övé lett, hét évig vár rá, őrizve a röntgenképét.” Ezt jegyezte fel Mann 1921. április 26-án.

– Megy ez neki, ha akar.

Mivel A varázshegyben az idő jelentős szerepet játszik, Davosban a szerző folyton az óráját nézte.

– Mehetünk kajálni – mondta Alinának. – Én bemegyek az étterembe, leülök, te meg várj egy kicsit, aztán gyere be, és baszd be az ajtót.

Összeszokott páros! A szerző rögtön megérezte, hogy Alina bejött, de az ajtócsapódás elmaradt. Éppúgy, mint otthon, a síkföldön, ahol Alina reggelente, munkába menet, gyakran besuttyan az elefántcsonttoronyba akár egy félórára csak; ilyenkor halkan nyitja és csukja az ajtót, lábujjhegyen oson az ágyig ruháit dobálva, s a szerző még álmában észleli a nő jelenlétét, de csak akkor rezzen fel, midőn bőrük összetapad a takaró alatt.

Most is érezte, hogy Alina már benn van a davosi szálló ebédlőjében, de nem tudta elképzelni, miért marad el az ajtócsattanás. Nem mert odanézni, hátha Alina beszorult az ajtóba, s most az akadály elhárításán dolgozik; ült hát mereven Hans Castorp helyén, háttal az ajtónak, s hegyezte
a fülét.

Ekkor Alina „szívott” egyet.

Ez talán magyarázatra szorul. Az ezerkilencszázhatvanas évekből származó kommunikációs szakkifejezésről van szó: „szívni” annyit tesz, mint diszkréten fütyülni valakinek, enyhén csücsörített ajakkal szippantva a levegőt (a technika használatának eredeti gócpontja a Budai Ifjúsági Park és a Bem rakparti Sakk-matt Klub környékére tehető).

El lehet elképzelni: Alina a davosi szálló éttermében áll és „szív”. Amikor a szerző – persze azonnal – odapillantott, látta hogy Alina nesztelenül lépkedve, sajátosan osonó léptekkel, kissé előrebillenő fejjel vonul a bal oldali szélső asztalhoz, amely merőlegesen állt a verandaajtóhoz; egyik kezét farmerdzsekije zsebébe dugta, a másikat pedig tarkójához emelte, haját támasztva, rendezve. Mielőtt leült, szembefordult a teremmel, s mintegy megmutatkozott teljes bájában, széttárt karral jelezve a szerzőnek, hogy az ajtó bedöglött..

Az óberpincér nem csinált ügyet a szobatársak különös viselkedéséből; Svájc demokratikus ország, mindenki ott kajál, ahol akar. Fizetés során pedig kiderült, hogy Svájc kulturált ország is: a számla alján a szerző egy diszkrét toldalékra lett figyelmes: „Zuschläge TM” (TM felár).

– „TM”? Was ist das?

– Thomas Mann, natürlich.

– Plus 20 % für Thomas Mann? Warum?

(Alina a távolabbi asztalnál azt hitte, hogy a szerző az ő étvágyának pénzbeli tükröződését firtatja, tehát felállt és sajátosan osonó léptekkel lefalcolt az ebédlőből.)

Az óber közben felvilágosította a szerzőt, hogy az irodalmi felárat azoknál az asztaloknál kérik, ahol a regény főszereplői ültek; Madame Chauchat és Hans Castorp helye 20%-kal drágább, Joachim Zimssen és Settembrini úr helyén 10% a felár, s csekélyke 5% ott, ahol a többi szereplő ült.

– Ült? – hüledezett a szerző. – Hiszen kitalált személyekről van szó; méltányos lenne, ha a felárat is fiktíven számolnák.

Az óberpincér megígérte, hogy a javaslatot felterjeszti az igazgatóságnak, addig azonban ragaszkodnia kell a hatályos előírásokhoz. De ha a tisztelt vendéget nem érdekli az irodalom, kaphat lebutított pótasztalt felár nélkül. Persze akkor a választék is szerényebb.

– Kenyér és víz? – mosolygott a szerző ironikusan.

– Bitte schön – bokázott az óberpincér; ha a vendég óhajtja, a konyha készségesen szolgál neki böjtös vagy aszkéta menüvel.

A szerző elismerően kacagott: nagyra értékeli a Thomas Mann szellemében csillogó helyi iróniát, de más az irodalom és más a konyha; ő a maga részéről maradna a komoly, iróniamentes adagoknál. – Schnitzel und Strudel ohne Ironie.

Alina a recepciónál várta a szerzőt, a részletes davosi térképet nézegetve. Meg akarták keresni Hans Castorp padját a patakparton.

– Remélem, a víz még csobog. Nem úgy, mint az ajtó! – Finomabb formáját a szemrehányásnak
a szerző nem tudta kiötleni.

– Nem lehet becsapni. Hidraulikus fékautomata lassítja, és zajtalanul beteszi a szárnyat. Ez már Európa, emberfia!

Ebben a pillanatban bevágódott az ajtó, s ők a rezgő üvegtáblácskákon át még látták a nő hátát, aki elkövette a merényletet.

Két szökelléssel a szerző az ajtónál termett, s frontálisan ütközött az óberpincérrel, aki a lepottyant táblát helyezte vissza. A kölcsönös bocsánatkérés közben, amelybe az óberpincér Behrens tanácsos szavait csempészte: „Hoppla, vigyázat, uram! Ez bizony könnyen kétoldali tyúkszemroncsolásra vezethetett volna”, a szerző észrevette az ajtófék kioldásának lehetőségét hirdető táblácskát – EFFEKT MADAME CHAUCHAT 5 € –, amelyen egy nyíl mutatja a rést, ahová a pénzt kell bedobni.

Nemesebb anyagból gyúrták a szerzőt annál, hogysem gunyorosan durva diskurzusban támadja le Alinát, abbéli aggodalmának adván hangot, hogy vajon ki fog hazafelé vezetni a szerpentinen, ha Alinának hirtelen elromlott a szeme, s nem látta azt a lóbaszó feliratot, ha viszont észrevette, akkor miért az irodalomtörténet rovására – és nem a rizsfelfújttól való átmeni tartózkodás révén – próbált spórolni.

Ám a szerző kifinomult européer emberhez méltóan csak annyit jegyzett meg, hogy ezek a gecik bizonyára éppen most akasztották ki azt a kurva táblát.

Alina csodálkozott:

– Te nem vetted észre, mikor jóval előttem bementél?

Bumm. Így jár az européer, ha túlfinomul.

– Nekem nem volt feladatom az ajtóval kapcsolatban.

– Én meg nem gondoltam volna, hogy slamposan készíted elő a kísérletet. Csak tudnám, minek töröm magam ezek után, hogy mentsem a menthetőt.

– Miről beszélünk?

– Arról beszélek, hogy keskeny „kirgiz” szemet festettem magamnak, s kékesszürke kontaktlencsét is betettem, holott megvakulok tőle, de te csak a törpe pincérlány seggét nézed, mint a gülü.

(Ez igaz, bár kérdés, hogy miért „gülü”, és nem „güzü”.)

Remélem, legalább az asztalok elhelyezését leskiccelted, ha már ezért jöttünk.

– Teringettét! Elfelejtettem.

– Lárifári. Kezdettől fogva érzem, hogy tulajdonképpen valami másban sántikálsz. De hát mindegy, eredj, rajzold le, míg eszünkben van.

– Nincs nálam ceruza

– Itt az enyém. Vigyázz, egy kicsit törékeny. S ne felejtsd el visszaadni.

– Papírom sincs.

– Lopj el egy szalvétát.

– Csak le ne tartóztassanak. Te is jössz?

– Inkább felmegyek a szobába lemosni a szemfestéket. Már alig látok.

Mi az idő? Az eredetiben: „Was ist die Zeit?” In concreto:

– Mi a faszt tököltél ilyen sokáig?

Alina a türelem szobra („mindig szobroznom kell miattad”), de most ideges volt, mert a körömreszelő hegyével nem tudta kiszedni a csavarokat az ágydeszkából, pontosabban az ágydeszkákból, az ágyak deszkáiból.

Kiderült, hogy a szerző egyágyas szobát rezervált, hiszen Hans Castorp egyedül élt a 34-esben.

– Mikor feljöttem, a szobalány épp a tartalék ágyneműt húzta, s közölte, hogy mázlink van, mert
a pótágyat abból a szobából hozták át, melyben Madame Chauchat hált.

Ennyit mondott Alina, aztán elhallgatott, s hogy az egészet ő kitalálta-e ki, vagy a szobalány tényleg mondott ilyesmit, az Alina örök titka marad; bárhogy is van, a szerző érezte, hogy a tanulmányi kirándulás pozitivista tökéletességét nem szabad elrontani fölösleges kérdésekkel, s az ív szépen körbeér az Imbiszben megivott rumtól kezdve egészen addig, midőn ő most visszaadja Alina ceruzáját, majd lekattintja a villanyt a davosi hotel 34-es szobájában, ahol a fölösleges oldaldeszkák eltávolítása után összetolt ágyakban már semmi sem vág alá kellemetlen élével az együttalvás varázslatos hegyi élményének.

A hegyi szanatórium épületének többszöri felújítása nem érintette az alaprajzot, ma
is ugyanazok a méretek és arányok érvényesülnek, mint egykoron, s a berendezés stílusa is őrzi az eredeti hangulatot; mindezt a földszinti falakat borító régi fényképek bizonyítják: a nagyított fekete- fehér fotók méreteinek és mennyiségének köszönhetően, a múlt fizikailag keveredik a jelennel, s mivel a régi képek nagyjából a regény idejének korát tükrözik, a vendégek egy varázslatos, s mégis valóságos világ különös atmoszférájában kóvályognak.

Ellenben a szobákban nincsenek régi fényképek, s a bútorok sem ósdiak, nem nyekeregnek-nyikorognak, állapította meg a szerző beletörődően, ám az erkélyre lépve egyszeriben felkiáltott, s mire Alina kíváncsian utánaszaladt, ő már hanyatt vágta magát a kiváló nyugágyban, amely – semmi kétség – Hans Castorpé volt.

Elég világos-e a helyzet? Nem hasonló nyugágyról van szó, hanem konkrétan ugyanarról a darabról, amelyben a regényhős feküdt vala.

– Ilyen szart ma már nem gyártanak – lelkendezett a szerző óvatosan fészkelődve, mert félt, hogy
a tákolmány összerogy alatta. Ám a nyugágy meg se nyekkent. – Tényleg kiváló, nehogy már nehogy úgy legyen. Holnap megyünk teveszőr takarót venni.

– Badarság! – mondta rá Alina. – Ha jól tudom, augusztus elején járunk. Kétlem, hogy ilyenkor pokrócra lenne szükségünk, s azt sem hiszem, hogy itt teveszőr takarókat árulnak; bizonyára hazai, alpesi birkagyapjúból készült plédjeik vannak.

– Fogadjunk! – szaladt a szerző a regényért, s diadalmasan felolvasta, hogy „az Angol Negyed egyik gazdag választékú, szép üzletében vásároltak két éppen olyan teveszőr takarót, mint a Joachimé, két hosszában-széltében rendkívüli méretű, kellemesen puha, természetes teveszőr színű pokrócot”.

Alina eközben a szekrényhez lépett, s kivett belőle két hosszában-széltében rendkívüli méretű, kellemesen puha, természetes teveszőr színű pokrócot.

A szerző bólintott:

– Mondtam, hogy púpos teve.

– Igen, de ez speciális csíkos teve – mutatta Alina a takarók széltében futó két piros csíkot.

– Hogyne: az alpesi tevéket piros csík különbözteti meg a lila tehenektől a legelőn.

(A szerző röstelkedik a kiváló nyugágy részletes leírásának elsinkófálása miatt. Ám a davosi nyugágy leírhatatlan. Ügyetlenül összegányolt kétszemélyes hokedlire vagy kerék nélküli talicskára emlékeztet. Lőcsökből és nádból készült ormótlan vacak, mintha a Robinson készítette volna: törékenynek és labilisnak tűnik, de ha valaki rászánja magát, hogy beleheveredjen, úgy érzi, sohasem feküdt kényelmesebb és biztonságosabb fészekben. A kényelmet az egyrészes matrac biztosítja, melynek egyszerű és tiszta, de kopottas és fakó huzata növeli a falusias benyomást, amely miatt a nyugágy éles kontrasztban áll az elegáns nagyvilági környezettel, viszont később ez marad a legmarkánsabb tárgyi emlékkép a varázshegyről. – A szerző képzettársításában vidéki fészerek és pajták tűnnek fel, s valahonnét India úszik be. [Bár lehet, hogy ez nem is „valahonnét” jön.])

A varázshegy cselekménye különös és zárt térben játszódik, messze a szereplők természetes közegétől; a szerzőnek soha nem is tetszettek a visszatekintő életrajzi kitérők: a Castorp gyerekkorát idéző két fejezetet a Buddenbrook-komplexus számlájára írja, az iskolai visszapillantást pedig a homoszexuális motívum kitörésének tartja (s nem kedveli a Settembrini és Naphta múltját vázoló betéteket és a regényvégi háborús villanóképeket sem, „nehogy már nehogy úgy legyen”).

Hogy ő maga elkerülje a hasonló csapdát, napokig ellenállt a nyomásnak, hogy felmásszon a legmagasabb ponton fekvő „másik” szanatóriumig, amely ma már szintén szálloda: „Berghotel Schatzalp”. Pedig a nyomás erőteljes volt: az ő szállójuk szívélyes (és csinos) portásnője egyetlen alkalmat sem mulasztott el, hogy megkérdje, szerét ejtették-e már a Schatzalp megjárásának (a szerző szívesen fordítatná „meghágásának”), s amikor a szerző mentegetőzve közölte, hogy ők a Thomas Mannra vonatkozó konkrétumokkal bíbelődvén nem tudnak időt szakítani a szokványos turista- látványosságokra, a portásnő élből rávágta, hogy a Schatzalp nagyon is kapcsolatban áll Thomas Mann-nal, aki már az első fejezetben említést tesz róla, tessék, kapta elő a recepciós regénypéldányt: „A legmagasabban a Schatzalp-szanatórium van, odaát szemben, innét nem látni. Azok télen bobszánkóval szállítják le a hulláikat, mert az utak járhatatlanok.”

Jóval kezdett! A szerző ugyan nem vetekedhet Zaubergmannal A varázshegy-olvasások számban, de azért ő is tudja kívülről a regényt. Kikapta a nő kezéből, s némi lapozgatás után felolvasta azt a részt, ahol Joachim azt mondja, hogy „Pedig úgy képzeltem, hogy egyszer elvisszük a tízórainkat, és fölmegyünk a Schatzalpra”, de Hans Castorp lehurrogja: „Hagyjad csak. Egyáltalán nem vágyom vállalkozásokra”, s a narrátor hozzáteszi: „Ha voltak reményei, akkor csalódás és beteljesülés egyaránt ott virult számára a szanatóriumban, és nem holmi Schatzalpon.”

– Világos? „Nicht auf irgendeiner Schatzalp.”

Különben sem hoztak magukkal tízórais szatyrot.

– Kein Frühstück-cekker!

Ez már hatott: a nő nyilván azt hitte, hogy ez is A varázshegyből van, s többé nem firtatta a Schatzalp és a tízórais zacskó problémáját.

A szerző figyelmét persze nem kerülte el, hogy a recepciós regénypéldány túl könnyen nyílt ki
a megfelelő helyen, ami arra utal, hogy a felső szálló és a siklóállomás környéki büfések százalékot fizetnek a lenti hotelportásoknak a hírverésért; mégis beadta a derekát, elsősorban Alina kedvéért, kinek a felvonózás régi síelések emlékét idézte: s valóban, a siklóból az addiginál is pompásabb kilátás nyílt a davosi völgyre és a szemben magasodó havas csúcsra, melynek gerincén a sífelvonó oszlopai golgotai feszületsor gyanánt merednek a közeli égbe.

Felérvén a fenti szálló előtti placcra, a szerző megdicsérte Alinát:

– Az még csak hagyján, hogy kibírtad hányás nélkül – mondta figyelmesen, – de ráadásul igazad is volt: ide tényleg fel kellett kúszni. Mert íme felfedezést tettem: lent az erdei szállóban a regénybeli varázshegy filológiailag pontos képét látjuk, itt fent az a kép tárul elénk, amely az olvasó képzeletében születik.

Alina egyetértő bólintással nyugtázta a szerző éleselméjűségét, holott annak teljes igazságtartalma csak később, a szálloda udvarában bontakozott ki, ahol szemük elé tárult az épület káprázatos déli homlokzata. Az augusztusi verőfényben ragyogó szecessziós pompa akár gejl is lehetett volna, ha az épület nem áraszt magából – mindenek dacára – mélabús kórházhangulatot.

– Vajon akkor is így lenne, ha nincs a regény? – mélázott a szerző.

– Ha nincs a regény, akkor ez sincs: mert akkor értelmetlen volna. – Némi éleselméjűségért Alina sem megy a szomszédba.

A „Berghotel Schatzalp” udvara voltaképpen arborétum – az 1907-ben alapított „Alpinum”: az épület előtti tér teljes hosszában burjánzó virág- és cserjeparádé egyszerre kelti gondozott kert és elvadult mező képzetét, de a legnagyobb dzsumbujban is (melynek láttán a szerző összes nagyanyja kapát ragadna) precízen leszúrt táblácskák hirdetik az illető virágszál vagy kóró latin és népies nevét.

– Innen puskázott tehát – mosolygott a szerző kollegiális megértéssel. – Azt hihetnők az ámulattól seggre esvén, hogy a manus beledolgozta magát a botanikába, holott csak feljött ide sétálni és jegyzetelni.

– De érdekes dolgokat talált ám – hajlongott Alina („mint a puma”), abban mesterkedve, hogy lefényképezzen egy kék bogáncsot a névtáblával együtt. – Nem akarod elolvasni?

– Hülye vagyok élővilágból. Latinból pláne.

– A latin név nem érdekes, hanem ami alatta van.

– Mért, mi az? – hajolt a szerző is a kóró fölé („mint a kanpuma”).

„Eryngium alpinum” – („vagy mi a lófasz”) – alatta viszont… Nem lehet tévedés: a latin név alatt az áll, hogy „Naphta”. Alatta pedig nagyobb betűvel: „Mannstreu”.

Este, Alina lap-topján (Castorp szobájában van internet!), a szerző mindent kiderített az alpesi iringóról: „a megvilágosodás virága”.

– Ezt Thomas Mann is tudta. (De honnan volt lap-topja?) Ezért változtatta meg a küllemileg Lukács Györgyről mintázott ványadt filozófus nevét Naphtára; eredetileg Bunge volt, azaz árokvirág, Samolus valerandi – puskázott a szerző egy internetes növénytanból.

Alina képzelete szárnyalt:

– A regénybeli zavaros filozófiai vitákat össze lehetne foglalni azzal, hogy Szeptember úr azt mondta Kóró professzornak, hogy…

– …maga egy faszfej.

Az arborétumban a szerzőt ugyanaz az érzés kerülgette, amely első reggel ragadta magával, váratlanul és szilajul, mikor sétálni indultak a szálló mögötti erdei ösvényen. A kanyarban egy férfi bukkant fel, pórázon kutyát vezetett (noha fordítva néztek ki, mivel a kutya caplatott elől). A szerző meglepetésére (illetve éppen az a pláne, hogy a meglepő dolog nem lepte meg), a férfi barátságosan rájuk köszönt (a kutya szótlan maradt): ekkor hallották először a jellegzetes helyi köszöntést, ami – mint később látták – leírva „grüezi”, a szerző viszont hallás után, s a meglepődés elmaradása miatti meglepetés zavarában, egyszerű hangutánzó módon úgy köszönt vissza, hogy „gut”. Ennyi volt az egész.

Csakhogy ez a jelentéktelen epizód rádöbbentette a szerzőt ama homályos érzés mibenlétére, amely a szállodából való kilépés óta motoszkált benne; mert e pillanatban (vö. váratlanul és szilajul) ráeszmélt, hogy ez a egész valahonnan roppant ismerős neki, mégpedig nem a regényből, hanem az életből, s mire az enyhe kaptatón a kanyarhoz értek, már a konkrét helyet is belőtte.

– Kiköpött Medina – nevezte meg anyja szülőhelyét (Mo., Tolna m., GPS koordináták: 46.47558, 18.64297). – Legfőképp az illatok. Bizonyára itt is nő valami, ami Medinán is honos. Holott nem ésszerű, hiszen Medina lapályon fekszik, kivéve a szőlőhegyet. S mégis, mintha…

– Nyilvánvaló: kölyökkorodban egész nap a legelőn fociztál, most meg évek óta nem voltál a természetben.

– Na és az aquincumi Duna-part? Az is a természet része.

– De nem a kocsmapultnál.

Alina megjegyzésének éle nem vágott eret a szerző kedélyén, s nem csapolta le képzettársításainak a hallucináció partját nyaldosó hullámait. Tudniillik a szerző azt várta… Nem várta: de úgy érzete, csöppet se lepődne meg, ha az ösvényen, ugyanúgy, mint a kutyás ember, Hans Castorp vagy a néhai medinai harangozó jönne vele szembe. Legkevésbé Settembrini úr lepné meg. A most felbukkanó nők között pedig simán ott lehetne Madame Chauchat. A szerző neki is odavetné, hogy „gut”; illetve neki azt, hogy „bon jour” vagy „zdrásztvujtye”. (De vajon felismerné-e őt? Thomas Mann váltig állítja, hogy Madame Chauchat vörösesszőke, a szerző viszont, szintén „váltig”, gesztenye- barnának képzeli. Az aranyszínű hajat másnak tartalékolja, vö. titokzatos diskurzus.)

Visszatérvén a szállóba, a szerző továbbra is érezte a zsongást. Természetesen nem hitte, hogy a folyosón összefuthat Joachimmal vagy Tous-les-deux fiaival. (Tudja, hogy ők már halottak.) De az alagsorban – ahol egykor az orvosi rendelő és a röntgen működött, most pedig társalgó és internetes szoba van berendezve, s minden helyiség egy-egy regényalak nevét viseli, amit ízléses táblácskák jeleznek – a szerző kísértést érzett, hogy bekopogjon… valakihez.

– Mint az irodaajtókon, nehogy már nehogy úgy legyen. Ez jó. Jó és borzalmas. Az irracionalitás köde és a misztikum hókuszpókusza nélkül, reálisan és még fantasztikusan! Ezek után az sem kizárt, hogy a lila kórót Naphta fedezte föl.

– Tényleg nem kizárt – fészkelődött Alina ezúttal Frau Stöhr olcsóbb, 5% felárú székén. – Mindez valóban elképzelhető. De közlöm veled, engem nem fogsz rávenni, hogy kitalált személyek sírhelye után kajtassak a davosi temetőben.

Már első este betrafáltak a helyi piások törzshelyére a Promenád és a Felvég (Obere Strasse) közti sikátor sarkán. A szerző rutinosan a pult felé indult, de Alina az utcai ablak (voltaképp üvegfal) előtti hosszú asztalt választotta, ahonnét Davosnak a völgyben elterülő részére nyílt esti kilátás. Szokás szerint az asztal sarkát foglalták el egymás mellett és egymással szemben, s úgy néztek ki, mintha egy hosszú csónak (gondola) orrában kuporognának, mint két galamb.

Kilenc után az „Ex” hirtelen megtelt vendégekkel, mintha véget ért volna a gyárakban a műszak; Alina és a szerző társaságot kaptak, fiatalok telepedtek melléjük, előbb két párocska huppant le kérdezés nélkül, majd két srác jött, akik udvariasan tudakolták, van-e a szabad hely, s amikor a szerző mutatóujjával „bólintott”, hozzátéve, hogy „gut”, az ifjú népek hahotázni kezdtek, ami a szerzőt arra ösztönözte, hogy lelkesült hangon konferálni kezdje a hangszóróból zengő nótákat.

– „I Can’t Get No Satisfaction”! – ordította, miközben mutatóujját hüvelykjével karikává görbítve jelezte elégedettségét a disc-jockey működésével: – Perfekt!

Mirnix-dirnix kivívta asztaltársai rokonszenvét, amely valóságos elragadottsággá duzzadt, amikor
a szerző, feltartott hüvelykujjal kört írva a fejek fölött, rendelt egy kanyart:

– Rum bitte, für alle!

A szesz erősebb a politikai doktrínáknál: a csecsemőkoruktól a demokrácia csecsén csüngő svájci csitrik és csávók („stilárisan nehogy már nehogy úgy legyen!”) nem orroltak meg a italrendelés diktatórikus módja miatt, hanem vidáman felkapták a stampedliket, mikor a szerző rájuk emelte
a sajátját. És egyszer csak beszélni kezdett. Különös ember! Mivel most már nem kiabált, nyilván a saját hangját sem hallhatta, nemhogy a többiek értettek volna akár egyetlen szót is abból, amit hangoztatott; hangja tán csak Alina füléig jutott el, de ő sem tudta megállapítani, milyen nyelven beszél a szerző, aki fölemelte mutatóujját, jobbjában féldecijét tartva, bal kezét egyenesen kinyújtotta, tenyerét rézsút fölfelé emelve, s a többiek látták, amint szája szavakat formál, amelyek hangtalanul röppennek el, mintha légüres térbe mondaná őket. Mind úgy képzelték, hogy hasztalan tevékenységét – melyet megdöbbent mosolygással szemléltek – hamarosan abbahagyja majd; ám ő tovább beszélt, balja lenyűgöző, figyelmet követelő karmestermozdulatainak kíséretében tovább nyilatkozott a hangfalakból dübörgő Rolling Stones-szám mindent elnyelő robajlásában. Most még fel is állt. Stampedlijét kezében tartva, kinyúlt nyakú, leffegő trikójában állt a kocsmában, és beszédben mozgatta arcát, miközben oktató mozdulattal elébe tartotta ujjai precizitás-gyűrűjét, süket pohárköszöntőjének érthetetlenségét ellátván így a pontosság kötelező jegyével. Mozdulataiból, ajkának mozgásából nem lehetett leolvasni semmit, egészen a záró fordulatig, amikor kezével a nemi aktus közismert jelképét mutatta, miközben felső fogaival alsó ajkára harapott. Ezután újra fölemelte poharát, kört írt le vele a társaság tagjainak szeme előtt, majd egy hajtásra fenékig ürítvén, talpával égnek fordította.

A fiatalok felnevettek, az egyik lány tapsolt is, majd hirtelen, mintegy vezényszóra, mindnyájan felpattantak, és kirohantak a kocsmából.

– Mi van, nem bírjátok a rumot? – csodálkozott utánuk a szerző, akinek eddig fel sem tűnt, hogy a párocskák időről időre elhagyják a termet; biztosan klotyóra járnak; gondolhatta volna, ha bármit is gondol; most viszont, mivel őt is cigarettával kínálták és hívták, megértette, hogy a kocsmában tilos a dohányzás, s a szófogadó svájci csecsszopók illedelmesen az utcára járnak cigizni (javarészt persze „szívni”).

Hú de bepippant! Valósággal dühbe gurult, feje megdagadt, öklével az asztalra csapott. Hát már Svájcban is?

– Vigyázat, vigyázat! (Achtung, Achtung!)

Újabb szózatba fogott, ezúttal arról, hogy Pesten már az aluljárókban is betiltották a dohányzást, nemsokára az utcák és a lakások következnek, az emberek a saját otthonukban is a klotyóban fognak cigizni. S ha ez még érthető is Magyarországon, amely mindig is idegen uralom alatt sínylődött… jó, csak Mátyás után – no de Svájcban? Mit szólna most Tell Vilmos? (A szerző úgy tett, mintha nyílpuskával lőne.) Magyarhonban a dohányzást nem tiltotta be se a török, se az osztrák, se az orosz, most viszont a magyar tiltja saját magának a szabad pöfékelést.

– Ó mily szívderítő látvány egy-egy élemedett egyetemi tanár télvíz idején az udvaron vacogva, csikkel a kezében! – harsogta a szerző a témába feledkezvén, tehát saját anyanyelvén.

Alina észrevette a fiatalok zavarát, tán azt hiszik, hogy a szerző saját anyanyelvén az ő anyjukat szidja, ezért fülébe súgta, hogy csillapodjék („kuss legyen, bazmeg”), s lám, a szerző minden erőlködés nélkül megteremtette az átmenetet dührohamából a higgadtságba, megcsókolván Alina kezét
(„a kedvedért megkukulok, bazmeg”), majd két dal között a rövid csendben kijelentette:

– Soha, sehogy, semmitől.

A davosi „Ex” sörözőben a szerző szabadságszózatából a jelenlévők mindössze ezt a három szót hallották, de ezeket sem értették meg.

Hol van már a jó homo humanus – azaz Settembrini úr, hogy betoppanva a 34-es szobába felkattintsa a villanyt? Hajh hogy felröppenne most bajuszos szájáról jellegzetes belépője,
a híres „accidenti!” (a magyar fordításban többnyire „teringettét!”), ha megpillantaná az összetolt ágyakat s a bennük összecsimpaszkodva turbékoló irodalmi utazókat! („Ne túrd le rólam a takarót, nem fűtenek.” „Augusztus van.” „S kurva hideg éjszaka.”)

Ám Settembrini úr humanista méltatlankodása visszhangtalan maradna, mert a kultúrában utazók aránylag jól tűrik, ha rájuk nyitnak; rutinjuk egy születésnapi ünnepségre nyúlik vissza, melyen megismerkedvén, haladéktalanul turbékolni kezdtek a fürdőszobában, s az ugyanott leledző vécét kereső – s lámpát gyújtogató – behatolókat vállfölötti szemöldökemelgetéssel és hátmögötti legyintésekkel hessegették ki órákon át; ehhez képest egy olasz mitugrász kárálása meg se kottyanna nekik, ezért a semmi botrányossal nem kecsegtető és ráadásul teljesen fiktív betoppanásos ágyjelenet nyugodt lelkiismerettel süllyeszthető – Thomas Mann hasonló kontextusban elejtett szavaival élve – „abba a részünkről szótalan időközbe (wortlose Zwischenzeit), amelynek tartamára félbeszakítottuk elbeszélésünk időhöz kötött folyamatát, és csupán a tiszta időre bíztuk a munkát”.

Most már a hazaút pihenőállomásán, az ÖSTERREICHISCHE SPEZIALITÄTEN feliratú étterem parkolójában vagyunk; a GPS szótlanul gunnyad a hátsó ülésen: kikapcsolták, vagy feladta
a harcot.

A kellemes alpesi nyár után újra a síkföldi hőség; a szerző mogorván kászálódik az autóból: a hava- sokból lejőve úgy érzi, hogy a monumentálisból a triviálisba pottyant.

Alina szerint ez természetes:

– Téged hét nap alatt elkapott a hegyvarázs. Mi lett volna hét év alatt?

Eközben Alina a csomagtartó felnyitott ajtaja mögé húzódva kibújt (a szerző szerint mint a kígyó) az indián ingből, és ujjatlan trikót húzott (a szerző szerint mint a macska).

Ebben a pillanatban éles fékcsikorgás hallatszott: egy olasz rendszámú terepjáró pördült meg a hátuk mögött, miután úgy vágódott be a parkolóba, mint a hurrikán, s hajszál híján bepréselte Alinát a csomagtartóba (a szerző szerint mint a szardíniát).

Ijedtében a szerző anyanyelvén reagált, ám az idegen szavak tárházából (Bakos–Fábián) azt a szerencsétlen kifejezést választotta, hogy „maffia”.

Baljós csend lett, aztán a terepjáró valamennyi ajtaja kinyílt, s a járműből négy baljós kinézetű és sötét tekintetű (napszemüveges) bokszbajnok szállt ki; látszott rajtuk, hogy éjjel-nappal az idegen szavak szótárát bújják.

Alina (a szerző szerint mint a vadmacska) előkapta az esernyőt a csomagtartóból, amitől a szerző úgy megijedt, hogy vakmerően Alina elé ugrott, s fejét dacosan hátraszegve, mutatóujját a magasba döfve, erélyesen odakurjantott az olaszoknak:

– Accidenti!

Ha valaki eldob egy gyufát, a parkoló levegőbe röpül. Az olaszok megtorpantak, de továbbra is vészjóslóan villogott a szemüvegük, így a szerző paradigmát váltott:

– Sarti! Picchi! Burgnich, Bedin, Guarneri, Facchetti! Suarez, Corso! Jair, Mazzola, Peiro!

A négy digóból egyszerre tört ki a rajongás:

– Internazionale? Formazione classica? Bravo, signore! – Stt (tették hozzá): – Accidenti!

Örvendezve körbefogták a szerzőt, a hátát veregették, miközben sofőrtársukat tréfásan rugdosták („dilettante”, „stupido”), majd vacsorázni hívták a „művelt urat” („signore erudito”) és a „veszélyes esernyős hölgyet” („signora pericolosa con ombrello”), de nem ám ebbe a szar osztrák kifőzdébe, hanem egy olasz étterembe Bécs mellett; ahol a művelt úr részletesebben kifejtheti véleményét az Inter hajdani aranycsapatának összeállításáról és taktikájáról.

– Accidenti! – süvöltötte újra a szerző, aztán Alinára mutatva közölte, hogy a veszélyes esernyős hölgy annyi idegen nyelvet beszél, mint a gödény („parla come il pellicano”), ő majd elmagyarázza nekik, mennyi az annyi („quanto P tanto”).

– Do you speak English? – kérdezte Alina (a szerző szerint mint a róka), s elmagyarázta, hogy ő és a művelt úr éppen sietnek, azonfelül mindenütt a helyi ételkülönlegességeket részesítik előnyben („Apfelstrudel über alles!”, vetette közbe a szerző), ezért a fiatalemberek számára bizonyára nem jelent erőn felüli intellektuális kihívást belátni (angolul ez persze egyszerűbben hangzott – „IQ OK?”), hogy ezúttal nélkülük kell vacsorázniuk, ám ha megadják olaszországi címüket, ő és a művelt úr egy esetleges itáliai kiruccanásuk alkalmával feltétlenül be fog hozzájuk kukkantani („peep show visit”), amennyiben az ifjak a sors kegyelméből és valami csoda folytán eme útjukról épp bőrrel hazaérnek, amire ő, sofőrjük képességeit tekintve, vajmi kevés esélyt lát.

Látván, kivel van dolguk, az olaszok még egyszer hátba veregették a művelt urat, majd kocsijukba szálltak, s csigatempóban elhagyták a parkolót.

Alina felsóhajtott:

– Mákunk volt. Mi lett volna, ha Milan-drukkerek?

– Semmi: Cudiccini, Rosato, Schnellinger, Trappatoni, Rivera… De nem volt kockázat: Inter-zászló fityegett a szélvédőjükön.

Ezt add össze, pipikém – mondja a szerzőnek a nagy építész a kocsmában (zakó, rövidnadrág, lófarok, halászsapka, nagyfröccs). – Délelőtt benézett a postás, azt mondja, képeslapot hozott Zau­berg­man­nak, s nem tudja, mit csináljon, mert hallotta, hogy a krapek meghalt. Mondom neki, küldje vissza a feladónak, de azt mondja, hogy a lapot Thomas Mann küldte Davosból.

– Dilizett?

– Nem, megmutatta a lapot a davosi szanatórium képével és svájci bélyeggel. Kábé az áll rajta, hogy „Szia, Z., (a) regény(em)ben minden sokkal jobb, de azért ez sem rossz. Igaz, Madame Chauchat megint lelécelt. De tudjuk: az élethez két út vezet. Ölel Thomas Mann. Davos, 2010.
aug. 7.”

– Hm. Végül mit csinált a postás?

– Faszom tudja. Azt tanácsoltam neki, dobja be a lapot a postalába, mert hátha izé, pipikém.