Papp Andrásnak

        „Im, a vég, mely előre visz”

                                          Illyés

1

Ocsúra és tisztabúzára osztani
E daliás magyarokat lehetetlen;
Nem sikerül szétválasztani őket,
Feketére-fehérre!
Hérosznak hívni a héroszt,
Csürhének a csürhét:
Az osztás ezúttal sem sikerül.

Ahol az emberszörny elszabadul:
E sötétülő szurdokban,
Az eleven húsmasszában
Egy pillanatra azt hihetni,
Hogy ádáz dühében mindenki egy:
Éppencsak a düh vektora más.
Vörösök és nemvörösök;
A rezsim szolgái,
S a rend által szétforgácsoltak:
Egymásban elvegyülve,
Mindenki nagyon koszosan.
Mindenki nagyon koszosan.

2

E „föltépett sebek” nem föltépett sebek:
Minden kipróbált gyógymód helytelen volt.
Nem gyógyultak be sosem.
Sohasem szelídültek
Feketére-fehérre.
Feketére-fehérre.

Az igaz düh ezen a téren,
Ezen a napon nem leli tárgyát;
A jogos bosszúvágy
Nem a vágyott célra talál.
Meddő keresés, dicstelen ásás.

E tizenhárom napig izzó fényességből
Egyetlen nap: szénfekete nap!…
Ez a vérfürdő, ez a ragyogás makulája.
Az is a szabadság,
Amikor kidugja fejét
A csatornából az emberszörny, kétségtelen.
Próbálják levegőnek nézni,
Mivel kényelmetlennek bizonyul.
Dicstelen ásás, meddő keresés.

…Szikével metszeni ki az esetet
A történetből, mint valami
Áttétet, burjánzó daganatot?
Oltókéssel fegyelmezni meg
Az elszabaduló ágakat és indákat… nem megy.
Próbálják meg nem történtté tenni
A tévesztéseiket. Daliás magyarok.
Kiigazítani a hanyatlás ívét;
Kiradírozni Mohácsot,
Mindahány másolatát;
Kiradírozni Mohácsot.

3

Izzó lávafolyam volt az a két hét,
S régen kővé dermedt ama láva.
Nevükön szólítandóak, de hogyan?
A szent suhancot szent suhancnak,
Néma tanúnak a néma tanút,
Csürhének a csürhét, magyarul…
De nem itt, de nem itt.
Ezen a téren nincsen szétválasztás.

Még hány vértóba mártja ujját
Hitetlen Tamás,
Míg elhiszi majd: ami emberi,
Az csak a bölcsőben tiszta; vagy ott sem?
Mindenki egy feneketlen dühében,
Egyedül a düh vektora más.
Egyedül a düh vektora más.

4

Akinek lúdbőrzik a háta, hogyha hallja
Az Egmont-nyitányt, ama jó magyar,
Akit a felnőtt évszakra tekintve
Kiráz a gyönyörteli hideg,
Nagyságos magyar ősszel:
Õ a parttalan vereséggel akar
Valamit kezdeni;
Az ismétlődő vereséggel.

A mindegy-földön gázol,
Haláltalajon, melyen bármi megterem,
A tanúköveket takaró aszfalton.
Mindig, ha piros dátum jön
– Március, október –,
Parodisztikusan, keserűen ismétel,
Utánozza a mozgalmat az utca;
Eszme hiányában csak a mozgást.
Eszme helyett csak a tornát.