AZ ORTODOX TÖRTÉNELEM ÉS AZ ELSZABADULT EMLÉKEK KÖZÖTT
A spanyol polgárháború kiemelkedő helyet foglal el a 20. századi történelem traumatikus epizódjainak elbeszélésében. Se szeri, se száma a Franco tábornok katonai felkelését, valamint annak következményeit taglaló tanulmányoknak, illetve az esemény különféle megközelítéseinek, amely évtizedek óta a nyugati demokratikus kultúrkör részét képezi. Elmondhatjuk, hogy a spanyol polgárháború immár a modern kor kollektív emlékezetéhez tartozik, és egyre globálisabb dimenziókat ölt. Ez nagyrészt annak köszönhető, hogy a szóban forgó történelmi esemény drasztikus és példaértékű módon ötvözi a század nagy ellentéteit, a nemzeti fasizmus és az internacionalista szocializmus, a diktatúra és a demokrácia, a hagyományos hatalom, illetve a gazdasági, politikai és kulturális modernizáció társadalmi alapjai közt. Arculatát tekintve az 1936-os spanyol háború igen jól alkalmazkodott egyfajta manicheista, s a modern kor lényegi ideológiai árnyalatait felsorakoztató elbeszélésformához. Ami azonban különösen „vonzóvá” teszi, az a rendkívül magas társadalmi ár, amelyet bizonyos érdekek és remények nevében több tízezer állampolgár, egyszerű ember és gyermek életével fizettek érte, akiket katonai vagy civil kezek – egyazon politikai közösségbe tartozó honfitársaik – lemészároltak. E történelmi epizód különféle megközelítései magukban hordják a nagy utópiák epikáját, sőt, misztikumát, akárcsak a felesleges kollektív drámát és szenvedést.
Spanyolországon belül ellenben másféleképpen szemlélik a háborút, általában a kultúra, és különösen a politikai kultúra színterén; így van ez, amióta csak a harcok véget értek, s a csatározás egyfajta „papírháborúba” torkollott. Előbb azok csaptak össze, akik az ilyen vagy olyan ideológiákat képviselték – ők a kollektív dráma okozóit igyekeztek beazonosítani, hogy megvádolhassák őket, s így igazolhassák tetteiket –, majd idővel különféle szerzők is egymásnak estek, akik – a mozgatórugók és kiváltó okok boncolgatásával – a jelentős társadalmi dimenziójú konfliktust elemző tanulmányok sorát gazdagították. Az elmúlt évtizedek során 1936 mindvégig olyan dátum maradt, amelyet a spanyol történelemről szóló bármely elbeszélő munkában kötelező megemlíteni. Ugyanakkor meg kell jegyeznünk, hogy az események hazai megközelítéseit nem lengi körül az a hősies kipárolgás és terhes utópia, ami a külföldi szakirodalomra olykor jellemző. Más országok némely tudós szakértőjének megközelítési módjával ellentétben azonban a spanyol szerzőkről általánosan elmondható, hogy nem ragadták meg a lehetőséget a társadalomtudományi problémák – úgy, mint a gyilkos társadalmi erőszak vagy az ideológiai sodrás – mélyreható elemzésére. Azt sem állíthatjuk, hogy a háborúból fakadó hosszú tintafolyamok, amelyek a harcok vége óta egyre jobban megáradtak, valaha is igyekeztek volna megnevezni a tegnap és a ma állampolgárainak súlyos, egyéni és kollektív traumáit, illetve választ keresni azokra.
Az 1936-os spanyol polgárháború kapcsán, a különféle szakértők értelmezései alapján az állampolgárok folyamatosan azt hallják, hogy „kollektív hibá”-ról van szó, melynek okait és mozgatórugóit akkor ismerhetjük meg, ha már végre megszűnnek létezni, mindenekelőtt a demokrácia eljövetelével. A kutatók explicit motivációja immár több mint fél évszázada kizárólag az „igazság” leleplezésére irányult. E magatartásforma, a „metaelbeszélő” stílussal egyetemben nem csupán a közelmúlt jellemző spanyolországi beállítására nyomta rá a bélyegét, hanem a kutatók prioritásait is befolyásolta. Így például – amióta tudományos történetírásról beszélhetünk a háború kapcsán – sosem a háború emberáldozatainak kérdése állt a spanyol kutatók figyelmének középpontjában. Voltaképpen egészen napjainkig nem próbálták megfelelő igyekezettel felderíteni a háború civil áldozatainak számát, noha rengeteg tanúvallomás, illetve bőséges technikai eszköz áll rendelkezésre annak érdekében, hogy az 1936 és 1939 között erőszakos halált halt és a nyilvántartásokban nem szereplő állampolgárok földi maradványainak exhumálását elősegítse. Be kellene azonosítani őket, valamint igen fontos volna újra megvizsgálni és elemzés alá vetni haláluk körülményeit, hogy egyszer s mindenkorra véget vessünk annak a – társadalmilag elterjedt – tévedésnek, miszerint az egyes táborok okozta mészárlások „grosso modo” hasonlatosak voltak egymáshoz, ugyanolyan körülmények között történtek, egyaránt erőszakos és legitim módon.
Mindent egybevetve, tagadhatatlan, hogy napjainkban hatalmas mennyiségű spanyol nyelvű irodalom áll rendelkezésünkre a hazai történelem szóban forgó epizódjáról, s hogy az 1936-os háború kiemelkedő státuszt foglal el kronológiánkban, olyannyira, hogy egy, a közelmúltban napvilágot látott „Spanyolország története”- amely két, igen nagy példányszámokkal dolgozó kiadónál látott napvilágot, s melyben egy-egy kötet egy-egy évszázadot ölel fel – a 20. századot kétfelé osztotta, s az egyik ilyen kötet önhatalmúlag kizárólag a második köztársaság és a polgárháború témakörét érinti. Azt is be kell látnunk, hogy ez az óriási irodalom paradox módon folytonos űrt hagy potenciális olvasótáborának lelkében. A közvélemény bizonyos szektorai valóban úgy érzik, hogy a háború tekintetében leginkább a közöny – ha nem a feledés – dominál. Anélkül, hogy e szigorú vélemény kapcsán állást foglalnánk, mindenképpen érdekes, hogy még manapság is vita tárgyát képezi, vajon az utóbbi fél évszázadban volt-e „csendpaktum” Spanyolországban, vagy sem, Franco államcsínyét és annak következményeit illetően, amit mindenki a „polgárháború” elnevezéssel illet, noha e megjelölés létjogosultságáról sem nyitott soha senki vitát.
Tény, hogy a – bevezetett vagy kikényszerített – feledés egyértelműen törvényszegő jelenség a spanyol demokrácia politikai kultúráján belül. Megszégyenítő kérdéseket von maga után, ugyanis közvetlenül rámutat a demokratikus átmenetre, illetve annak irányító személyiségeire, akik olybá tűnnek fel, mint a kialakult helyzet előidézői. Azon felül, hogy azt sugallja, egyáltalán semmit nem mondtunk még el arról a régi korszakról, arra is rávilágít, hogy amit elmondhatnánk az – immár szinte távoli – múltról, közvetlenül és aktívan érinti azon megállapodások és erőviszonyok legitimitásának kérdését, amelyek lehetővé tették a jelenleg „érvényes” spanyol demokratikus rendszert. Ugyanakkor van egy másik, közel sem alábecsülendő intellektuális hatása is; mégpedig, hogy megkérdőjelezi az elmúlt fél évszázad tudományos irodalmát az 1936 és 1939 közötti eseményekről, amely a kortárs spanyol történelem – a jelenlegin kívül – egyetlen valóban demokratikus időszakának, az 1931 és 1936 közé eső második köztársaságnak az értelmezésére is rendre kitér, sőt, gyakorta a traumatikus 20. századról, valamint a kortárs spanyol történelem egészéről is átfogó képet alkot.
Jelen válogatás célja, hogy bemutassunk a magyar olvasóközönségnek néhány olyan szöveget, amelyek az elmúlt évek során a spanyol polgárháborút érintő közéleti vitákat tekintve példaértékűnek számítanak. 2006-ban volt Franco tábornok katonai puccsának hetvenedik évfordulója, amely tömeges megmozdulásokba csapott át, a második köztársaság mellett, illetve ellenében. A háború különböző aspektusait taglaló, egyre inkább burjánzó tanulmányok és elbeszélések nyomán mind érzékelhetőbbé vált az a hasadás, amely már jó ideje mutatkozott a harmincas évek konfliktushelyzetéről szóló tudományos munkák, valamint egyfajta sürgető társadalmi igény közt, amely azon felül, hogy új elemzéseket követel a történelmi tényekről, újszerű érzékenységet is sugall, illetve olyan kérdésekre helyezi a hangsúlyt, amelyeket a történész szakértők mindaddig figyelmen kívül hagytak. A körülmények eme együtthatásának megvan a maga története, melynek összefoglalása talán hozzásegíthet ahhoz, hogy a kiválasztott szövegeket egyfajta kontextusba ágyazzuk.
A spanyol polgárháború historiográfiai kerete – amelyet napjainkban a spanyol tudományos világ döntő többsége oszt – a Franco-rendszer ellen a hatvanas-hetvenes években folytatott szellemi harc során jött létre és a demokratikus átmenet idején nyerte el mai formáját. A historiográfiai anyag „sürgető” halmozása teljes egészében kiszorította a hagiográfiai jellegű, erős ideológiai és érzelmi beállítottságú értelmezéseket, amelyek a diktatúra fennállásának első húsz évében domináltak. Az ifjú demokraták elbeszélései objektív, a különféle táboroktól és ideológiai kérdésektől távoli tudományos nyelven szólaltak meg. Igaz, az új tudományos történetírás ettől még nem vált oly semlegessé és objektívvá, mint amilyennek vallotta magát, csupán viszonylag kedvező volt a vesztesek számára. Ugyanakkor igyekezett egyenlő távolságot tartani a két tábortól, a felelősség megosztásában is. Így tükrözte a diktatúra utolsó éveiben a polgári társadalom kebelén táplált lényegi konszenzusokat, amelyek a megbékélés jegyében születtek, minden olyasfajta szándéktól mentesen, hogy a közelmúlt eseményeiért egymásra terheljük a politikai felelősséget vagy a bűntudatot.
A „soha többé polgárháborút” jelmondata mögött a gyakorlatban az húzódott meg, hogy a harmincas évek egyéni és kollektív szereplőinek döntéseit és magatartásformáit új módon ítélték meg; csakhogy a korábbi megközelítésekkel ellentétben ezúttal az objektív okokra helyezték a hangsúlyt, gazdasági és társadalmi adalékokkal. Az új értelmezések ama szándéka, hogy enyhítse az összeférhetetlen értelmezések közötti feszültségeket, mindenekelőtt azt is magában foglalta, hogy a tudományos eszközökön és konszenzusokon kívül eső megközelítéseket is felhasználja. A spanyol történészek – egy olyan időszak kizárólagos tolmácsolóinak rangjára emelve, amely mindenkit érdekelt – valójában a demokratikus átmenettel táplálkozó „emlékkorszak” őreivé váltak. A demokratikus intézmények kibontakozását előmozdító politikai kultúra formálói voltak, amely – ahelyett, hogy versenybe szállt volna a harmincas évek polgári tapasztalataival, vagy tökéletesíteni akarta volna őket – távol tartotta magukat az efféle örökségtől.
A demokratikus rendszer konszolidálódásával a szakirodalom szinte mindenható referenciaanyaggá vált, és teljes mértékben ellehetetlenítette a közelmúltról szóló egyéb beszámolók legitimitását, amelyek a visszaemlékezéseken vagy a szubjektivitáson alapultak. Mindez egybevágott a bátortalan kísérletekkel, hogy a demokratikus hatóságok teljes mértékben rehabilitálják a republikánus harcosokat, illetve visszaállítsák azok méltóságát, akik a köztársaság ügyét képviselték a polgárháború alatt. A nyolcvanas években, illetve a kilencvenes évek első felében a spanyol demokrácián belüli viták alig-alig érintették a posztfrancóista átmeneti korszakban született konszenzusokat, vagy az egyre távolabbi múltat; így konszolidálták egyre inkább a történészek elbeszélő monopóliumát, ugyanakkor egyfajta telítettségérzetet is okoztak a szakértőkben a téma kapcsán, ami már a nyolcvanas évek végén – a háború végének ötvenedik évfordulóján – is megnyilvánult.
A berlini fal leomlásának és a szociáldemokrácia krízisének hatására egyre nagyobb igény mutatkozott Spanyolországban a demokratikus átmenetet érintő hivatalos szakirodalom kritikai felülvizsgálatára, amelyet mindaddig mintegy modellértékűnek tekintettek más, kelet-európai vagy latin-amerikai országok demokratizálódási folyamatait illetően. Spanyolországnak a – huszadikból – a 21. századba történő átmenetének az a társadalmi szinten széles körben elterjedt képzet volt a leginkább egyedi vonása, hogy az 1936-os háború hordaléka mindaddig jelen lesz, amíg a Franco-rendszerből a demokráciába való átmeneti korszakot folytonosság és hallgatás övezi, ami olyan jelenségeken érhető tetten, mint például az, hogy az egyes intézmények képtelenek megérdemelt tisztelettel adózni a harmincas évekbeli szabadságharcosok emlékének. A közvéleményben tapasztalható újszerű érzékenységnek kétségkívül van egy meghatározó jellegű generációs komponense is. Többnyire azok unokái követelik a legállhatatosabban a vitákat a ’68-as nemzedék fellépte előtti évtizedek francóista megtorlásai, különösképpen pedig az állampolgárok elleni, 1936 és 1939 között elkövetett bűncselekmények kapcsán, akik legyőzettek a háborúban, száműzetésbe kényszerültek, meghaltak, megkínozták őket, vagy eltűntek.
Az efféle követelések számos olyan egyezséget megkérdőjeleznek, melyekre az átmeneti korszak megállapodásai épülnek. Amint azt pár évvel ezelőtt Alfonso Guerra, a hetvenes és a nyolcvanas évek kiemelkedő szocialista vezéregyénisége – a régi rendszer képviselőivel kötött, a jelenlegi spanyol demokratikus társadalom stabilizációját elősegítő paktumok egyik megfogalmazója – kijelentette:
amennyiben az átmeneti korszakban boncolgatni kezdjük a francóista tábor háborús, illetve a diktatúra idején elkövetett bűntetteit, még húsz évig kellett volna várnunk a spanyol demokrácia konszolidációjára.
Az efféle megnyilvánulások megerősítik, hogy a demokrácia úgy valósult meg Spanyolországban, hogy valójában nem került sor nyilvános elszámolásra a diktatúrával, melynek bürokratikus rendszere szinte érintetlen maradt Franco halála után; ugyanakkor azok véleményének is helyt adnak, akik úgy vélik, hogy elérkezett a pillanat, hogy végre félelmek nélkül beszéljünk arról, hány állampolgár halt erőszakos halált más állampolgárok keze által 1936 és 1939, illetve a háborút követő, hosszú diktatúra alatt.
Ez a „mozgalom” – immár konvencionálisan – „a történelmi emlékezet helyreállítása” elnevezéssel vonult be a spanyol sajtóba, és elsősorban a háború során kivégzett állampolgárok exhumálására helyezi a fő hangsúlyt, akiket a falvak közelében lévő földeken temettek el, országszerte. Az elmúlt tíz évben tucatjával alakultak Spanyolországban olyan szervezetek, amelyek – szinte intézményes támogatás híján – immár közel 200 ásatást végeztek, és több mint 4000, titokban eltemetett holttestre bukkantak, ami még mindig igen elenyészőnek bizonyul a 130 000-nél is több eltűnt személy számához képest, akiket állítólag a temetőkön kívül ástak a földbe. E mozgalom tagjai az új társadalmi identitás elismeréséért küzdenek, és azt követelik, hogy a demokratikus társadalom intézményei törődjenek a modernizációs folyamatra jellemző traumákkal, amelyek mélyen érintik a családi körben, vagy szélesebb társadalmi színtereken bekövetkezett tragédiák örököseinek életminőségét.
Habár mindez keltett némi feszültséget a közigazgatásban, az igazságszolgáltatásban és a közvélemény „társadalmi francóizmus” elnevezéssel illetett szektorában – mely a népességnek a diktatúra értékrendjétől átitatott szegmensét jelenti (különösen, ami a társadalmi szférában folytatott politikai dialógussal szembeni félelmet és ellenállást illeti) –, a spanyol állampolgárok többsége általában elfogadja a történelmi emlékezet helyreállításának szükségességét. A legmélyebb hallgatásba azonban a szakértők burkolóznak, noha ez nem mindig nyilvánvaló.
Általánosságban elmondható, hogy az átmeneti korszak szakirodalmának szerzőiként számon tartott spanyol értelmiségi réteg lehetőség szerint igyekezett „távol tartani” elemzése tárgyát a hetvenes évek óta bekövezetkezett politikai változásoktól. A legnagyobb ellenállás azonban kétségkívül a történészek részéről jelentkezett. Az utóbbi években nem voltak képesek a társadalmi elvárásoknak állampolgárokként megfelelni; ugyanakkor szakmai szempontból elbarikádozták magukat, s bizonyos dolgok elutasításával és megvetésével számos olyan kérdést „visszalöktek” a társadalmi szférába és a politikai vitafolyamatokba, amelyeket évtizedeken át szigorúan akadémikus falak közé zártak. Még az újító szándékú mozgalom iránt leginkább érzékeny történészek is testületileg hallgattak, amiből nyilvánvalóan kiderül, hogy a kezükben akarták tartani az elbeszélés gyeplőjét, és olyan diszciplináris konvencióknak igyekeztek alávetni a háborút taglaló elemzéseket, amelyek korlátozták társadalmi hasznosságukat, és egyáltalán nem segítették elő pontosabb megismerését.
A „történelmi emlékezet” címkéje mindenekelőtt tengernyi kérdést vet föl, amelyek a múlt megismerésének folyamatát érintik, ugyanakkor még mindig nem képezik a történészek eszköztárának részét. Noha nyilvánvaló, hogy az emlékezet a megismerés dimenzióját is magában foglalja, a spanyol történészek érvénytelenítő szándékú offenzívája ékes bizonyítéka a különféle episztemológiai, metodológiai és elméleti kérdések iránti érdektelenségüknek, melyek az új értékekre – például az emberi jogokra – fogékony értelmezések iránti társadalmi igény velejárói.
Manapság, amikor már hetven év eltelt a távoli háború vége óta, még mindig szakadék tátong a hivatalos emlékezet őrzői, illetve a múltat tolmácsolni vágyó állampolgárok újabb rétegei között. Ez különböző síkokon nyilvánul meg. Egyfelől, a tudományos kutatók nem méltatják figyelemre az áldozatok exhumálását végző szervezetek dokumentációs információáradatát; másfelől, az 1936-os háború kirobbanásának évfordulója csatornaként szolgált az új, független, alternatív, sőt, a szakértők munkáival szembehelyezkedő irodalmi termékek és a spanyol könyvesboltok között. A traumatikus múlt elbeszélésének monopóliuma végérvényesen megtört, ez azonban nem feltétlenül biztosítja az ismeretek – minőség- vagy mennyiségbeli – gazdagodását, miután az immár fékevesztett, szelídíthetetlen emlékezet termelte új írásokat a harmincas évek elveszett múltjának egyfajta misztifikált modellje károsítja. Kötelező hidakat építeni e kétfajta irodalmi kínálat, valamint potenciális olvasóközönségük között, ami lelkesedéssel tölti el e kis összeállítás szerkesztőinek szívét.
Az összegyűjtött írások különbözőképpen igyekeznek tükrözni e „kereszteződés” valamennyi tengelyét. Paloma Aguilar – „Polgárháború, francóizmus és demokrácia” című írásában – azt igyekszik nyomon követni, hogyan változott a közvélemény a közelmúlt, illetve annak öröksége megítélésében, a diktatúra és a demokrácia között. Aguilar volt az első spanyol kutató, aki az emlékezés és a feledés hullámzását és ingadozását tanulmányozta, a Franco-rendszer és a demokrácia közötti időszak politikai kultúrájában. Gondolatai egy nagy becsben tartott, Memoria y olvido de la guerra civil española (’A spanyol polgárháború emlékezete és feledése’) című könyvben láttak napvilágot 1996-ban. Azóta igen alapos összehasonlító tanulmányokat végez az egyes országok átmeneti korszakaiban működő igazságszolgáltatási folyamatokról, illetve múltfeltáró bizottságokról. Jelen írása a szóban forgó téma kapcsán született, általános téziseinek aktualizált összefoglalója, a történelmi emlékezet visszanyerésének egyre inkább nyomon követhető változásai mentén.
Manuel Pérez Ledesma „Polgárháború és történetírás: nincs közös nevező” című írása a spanyol polgárháború spanyol történész- szakértői közötti viták és csatározások világába vezet. Maga Pérez Ledesma nem a 20. századi spanyol történelem szakértője, de a spanyol történetírás főbb elméleti és értelmezési irányzatainak nagy becsben tartott ismerője, valamint az utóbbi fél évszázad historiográfiai tendenciáinak elfogulatlan kritikusa. Pérez Ledesma tanulmánya rávilágít, hogy a harmincas évek politikai kultúrájáról az elmúlt években folytatott viták betörése a tudományos életbe végleg aláásta a történész szakértők között az elmúlt húsz évben uralkodó konszenzusokat; valamint arra is felhívja az olvasó figyelmét, hogy a spanyol történészek – őt, magát is beleértve – milyen mértékben motiváltak az egyezségre jutásban, ami az 1936-os háború esetét illeti.
Végül Pablo Sánchez León és Jesús Izquierdo – e válogatás szerkesztőinek – írása egy 2006-os kiadású könyvben jelent meg, melynek címe: La guerra que nos han contado. 1936 y nosotros (’A háború, ahogyan mesélték. Az 1936-os háború és mi’). E mű a spanyol polgárháborúról szóló – a tudományos világ keretein belüli vagy azon kívüli –, különösen az elmúlt fél évszázad során született írásokra fókuszál, a háttérben húzódó, el nem ismert okok elemzésének céljával, valamint azzal a szándékkal, hogy rávilágítson, az 1936-os polgárháború kapcsán ismert adatok elválaszthatatlanok attól, ahogyan nekünk tolmácsolták őket. Ez a tanulmány azt a kérdést boncolgatja, hogyan közelítették meg az elmúlt években a történelem és a emlékezés kapcsolatrendszerének kérdését a spanyol közéletben. A szerzők – az esszé konklúziójaként – a múltról szóló „természetes” elbeszélések – fakadjanak bár az emlékekből vagy a történelemből –, illetve az olyan írások megkülönböztetését követelik, melyek a társadalmi ismeretek teljes historizálására törekednek.
E válogatás alapján a magyar olvasó képet alkothat arról, miként szembesül a spanyol közvélemény a traumatikus 20. század örökségével. Az efféle viták során nem pusztán az „igazság” forog kockán, hanem az alapvető konszenzusok is, amelyekre a demokratikus együttélés épül. Éppen ezért nem helyénvaló, ha egyetlen, „végleges” történetbe ássuk és zárjuk gondolatainkat. Meglehet, a harmincas évek Spanyolországában a fasizmus és a szocializmus szembenállása nem volt olyan elvágólagos, mint ahogyan azt a nemzetköziszakirodalom olykor – az 1936-os háború mitizálása révén – állítja, ám a jelenlegi viták arra is rávilágítanak, hogy a konfliktuskerülő spanyol átmenet – a tekintetben, ahogyan a közelmúlthoz, illetve az állampolgárok traumáihoz hozzáállt – közel sem példaértékű.
FORDÍTOTTA MESTER YVONNE