A szürkegém

Madarat akarok látni! Sokat is!” Ezt egy négy év körüli kislány kiáltja, akit úgy hívnak, hogy Linduska.

„Itt nincsenek madarak, Linduska. Ez itt a Déli-pályaudvar. Még el sem indultunk!”

A harmincas évei elején járó fiatalasszony, aki a kislányt az ölében tartja, lehetne akár negyvenöt éves is, mert jóval idősebbnek látszik a koránál. Még jó néhány perc van hátra az indulásig, de máris zsúfolt a vonat. A fülkében mind a hat ülőhely foglalt, és látszik bentről, hogy sokan állnak a folyosón, akiknek a szomszédos fülkékben sem jutott ülőhely. Hétvége van, és nyár eleje. Linduska édesanyja mellett egyetemistának vagy főiskolai hallgatónak látszó szemüveges, rövidnadrágos fiatalember ül, akit úgy hívnak, hogy Misi.

„Misikém, kilátszik a vérerekkel gazdagon átszőtt, bibircsókos herezacskód!”

Ez az észrevétel Tündétől származik, aki nyári szabadságra jött haza Belgiumból, még ha ott nem végez is annyira megbecsült munkát, mint egy uniós hivatal tisztviselője vagy tolmácsa, és aki a bátyja, Miki mellett ül, Misivel szemközt. A két fiúnak csak a neve hasonlít, az öltözékük már jóval kevésbé, mert például Miki elegáns fehér pantallót visel, és kínosan ügyel rá, nehogy összepisz- kolódjék. Ezzel szemben Misi kockás rövidnadrágján, mely csakugyan följebb van gyűrődve a kelleténél, egy angol szó olvasható, „oneway”, ami köztudottan egy márkanév, ám az indulás előtt álló vonaton egy kis jóslat-jellege is van. Mintha Misi, bármi legyen is az úticél, már csak odafelé utazna! Mintha ebből a vonatozásból ő már nem térne vissza, mintha ő már csak egy utat tenne meg a hátralevő életben, ezt az egyet, és ezt mindenki tudja, mihelyt rápillant Misi fölgyűrődött rövid- nadrágjára, csak ő nem.

Az úti cél egyébként egy Alsóörsön vagy Csopakon eltöltendő szombat–vasárnap, ám ennek történetünk szempontjából nincs különösebb jelentősége.

Madarat akarok látni! Sokat is!” – „De hát a galamb, az nem is madár. A galamb, az csak egy szárnyas patkány!”

Ez a megjegyzés Diana szájából hangzik el. Diana barátja, Nimród sajnos nincs velünk a vonaton, mert, fiatal korát némileg meghazudtolva, egy fontos üzleti tárgyaláson vesz részt, viszont megígérte Dianának, hogy a következő hétvége a wellness égisze alatt fog zajlani Zalakaroson vagy Eger- szalókon. Dianában és Nimródban a vadászatra utaló személynév keltett érdeklődést egymás iránt, elvégre a mondabeli Diana a vadászat istennője, a bibliai Nimród pedig messze földön híres vadász volt, így kettejük kapcsolatában a görög–latin és a zsidó–mezopotámiai kultúrkör vadászati mozzanatai is összekapcsolódtak.

Máskülönben a mi Dianánk nem rajong a vadászatért. Már egy vadászeb – mondjuk egy vizsla vagy agár – puszta látványától is, mint ő mondja, „feláll a hátán a szőr”, a vadászpuskától pedig „csalánkiütést kap”. És ez nem vicc: egyetlen puskadörrenés elég hozzá, hogy élénkpiros kiütések lepjék el a nyakát meg a vállát, és akkor mehet a kozmetikushoz már megint, pedig szerdán járt nála utoljára.

A vadászatnál már csak attól irtózik nagyobb mértékben, ha becézni próbálja valaki, és ebből a célból eltorzítja vagy megcsonkítja a nevét. Vissza-visszatérő rémálma, hogy egyszer majd a fogorvos kezelés közben, amikor neki, Dianának éppen szét lesz feszítve a szája, így fog szólni hozzá: „Mindjárt készen leszünk, Dia”, és akkor csakugyan dia lesz belőle, falra vetített homályos diakép.

Aki pedig csak egyszer is Didinek merészeli szólítani, az halott ember az ő szemében.

Madarat akarok látni! Sokat is!” – „Itt nincsenek madarak, Linduska” – mondom én, aki ott sem vagyok –, „ez itt a kelenföldi vasúti alagút, ahol olyan sötét van, hogy az orra hegyéig sem lát az ember!”

Azt ugyanis elfelejtettem a fönti bekezdések valamelyikében elbeszélni, hogy az imént egy nagy zökkenéssel mégiscsak elindult a vonat, és így most már a szó minden lehetséges értelmében sínen vagyunk, bár még nem látszik az alagút vége. Lehet, hogy mégiscsak vannak madarak az alagútban, különleges alagútmadarak, ám őket a mostani vonatozás folyamán senki sem mutatja meg Linduskának.

Inkább arra a zavarodottságra hívom fel az olvasó figyelmét, mely a hirtelen ismét beáradó napsütésben észlelhető. Mintha valaminek, ami jóformán el sem kezdődött, máris vége szakadt volna. Látunk egy sötét piszokfoltot fehér vásznon, ám egyelőre nem tudunk mit kezdeni vele, mert piros foltokat is látunk, melyek egy kecses nyakat borítanak. Mintha az imént, mielőtt a vonat kibukkant volna az alagútból, valaki elsütött volna egy vadászpuskát, és a dörrenéstől megjelentek volna Diana nyakán az élénkpiros kiütések. Csakhogy a szóban forgó nyakon Tünde feje bólogat, mint amikor egy kérdésre igennel válaszol az ember, nem pedig Dianáé. Tündéről tudvalevő, hogy amikor elpirul, nem az arca vörösödik el, hanem a nyaka. De még a melle is, már amennyit a ruhakivágás megmutat belőle, olyan vörös, mint a kakastaréj. Miki elegáns pantallója pedig, mely
a Déli-pályaudvaron még makulátlanul fehér volt, a kelenföldi állomáson már csúnyán össze van piszkolódva. Nem szerencsés dolog fehér nadrágban vonatra szállni, zsúfolt vonatra, másodosztályra.

Miki mégis elégedettnek látszik. Nevetgélve közli a többiekkel:

„Reggel hugod, este dugod!”

Diana, mint aki nem hisz a fülének, megkérdezi: „Hugod?!”

„Igen. Hugod. Rövid u-val” – magyarázza Miki. – „Máskülönben rosszul hangzik, és nincs poén.”

Tünde két évvel ezelőtt váratlanul bejelentette, hogy félbeszakítja egyetemi tanulmányait, és még aznap elutazott Magyarországról. Utóbb derült ki, hogy egy Willebroek nevű belga kisvárosban, félúton Brüsszel és Antwerpen között, bébiszitterként dolgozik. Délelőttjei és vasárnapjai elvileg szabadok, nyaranta pedig három hétre hazaengedi a Willebroekban élő család. Itthon panaszkodik, hogy odakint kellemetlenségei támadnak az utcán és az üzletekben, ha franciául beszél, mert ez flamand vidék, ahol „utálják a francia ajkú honfitársakat, mint a szart”, ő viszont két év alatt sem tanult meg flamandul, mert a család, mellyel majdnem minden idejét együtt tölti, francia. De nem ám belga franciák, vagyis vallonok, hanem igazi franciák, Párizsból költöztek Belgiumba, és nem tűrik, hogy az ő házukban akár egyetlenegy mondat is elhangozzék olyan nyelven, ami nem francia. Így azt is igen súlyosan kifogásolják, ha Tünde a fülük hallatára magyarul telefonál. Ezért ő rendszerint az utcáról hívja magyar ismerőseit, barátait; már amikor kiszabadul a házból, mert a délelőttök és a vasárnapok csak elvileg szabadok, „a gyakorlatban ez a dolog nem ilyen egyszerű”.

Madarat akarok látni! Sokat is!” Diána, úgy látszik, megsajnálta a kislányt: „Odanézz! Látod a sirályokat? Ott röpködnek a tó fölött!”

A kislány kinéz az ablakon, jobbra-balra forgatja a fejét, aztán csalódottan visszafordul: „Nem látok semmit.” Szörpöt kér az anyjától, fél órán belül most már harmadszor.

Ami azt illeti, Linduska már csak azért sem láthatja a sirályokat, mert a Velencei-tó nádasai fölött, melyek a vonat ablakából éppen észlelhetők, nem sirályok, hanem papírdarabkák szállonganak. Valaki összetépett egy papírlapot – meglehet, éppen a jelen írásmű egyik gyengébben sikerült
lapját –, és most annak cafatjai sodródnak, kavarognak a nyári szélben.

A fiatalasszony nem szívesen teljesíti kislánya kérését. A szörp fogytán van, és Tapolcáig, ahová utaznak, még sok idő fog eltelni. És ha Linduska azt mondja, hogy szörpöt kér, akkor hamarosan azt is mondja majd, hogy pisilni kell. Márpedig valóságos vesszőfutás lesz átvergődni a gyerekkel a zsúfolt folyosón a kocsi végéig, a mosdóhoz. Még mielőtt azonban anyu a szörpöt elővehetné, felhangzik az egyik reklámszatyorból a Macskajaj című Kusturica-film egyik fülbemászó melódiája. Természetesen nem a filmbeli zenészek bujkálnak a szatyorban, hanem csak egy mobiltelefon szólalt meg.

„Halló” – kiabálja füléhez tartott készülékkel a fiatalasszony. – „Halló! Én vagyok az!”

De mire kiderülhetne, hogy ki az az „én”, félbeszakad a hívás. Sok mindent hagytam említetlenül, amiről érdemes lett volna beszélnem, például arról, hogy időközben jött a kalauz, és kezelte a jegyeket. Sötétkék uniformisa olyan erővel vonta magára a kislány figyelmét, hogy most egy vagy két pillanatig nem akar sokat is látni madárból. De még az is lehet, hogy akar, csak egyelőre nem jut eszébe. A fiatalasszony öltözékéről annyit árulok el, hogy nem felel meg sem az évszaknak, sem a körülményeknek. Sokszori mosástól kifakult jogging-ruhát visel, melyen látszik, hogy pályája kezdetén selyemcukorra emlékeztető színekben pompázott. Ezt edzőcipő egészíti ki, vadonatújnak szintúgy nem mondható. Mintha a nő futni indult volna kora reggel, vagyis futólépésben távozott volna Sátoraljaújhelyről a kislányával. Mintha éppen csak annyi idő állt volna rendelkezésére, hogy összekapkodja a legsürgősebb útiholmit, és mintha azok közé a szegénységben élők közé tartozna, akik számára egy közönséges vonatjegy megváltása is rendkívüli anyagi megterhelést jelent.

Õszintén szólva, nem érzem szerencsésnek a menekülésszerű távozás motívumát, mert egy ilyesféle távozásról már beszámoltam Tündével kapcsolatban. Inkább úgy intézem, hogy a fiatalasszony húzza le a cipzárat a ruha felsőrészén, és egy pillanatra váljék láthatóvá a felsőkaron egy zöldeskék folt. Később is, valahányszor a fiatalasszony odaüti valamihez a karját, felszisszen. Vagy ha nem szisszen fel, akkor is egy kicsit mindig eltorzul az arca. A következő pillanatban ismét megszólal aMacskajaj.

„Halló! Én vagyok az!” Szünet. „Hogy mi van velem? Ki fogják venni a petefészkemet, mind a kettőt, az van velem. Plusz még a méhemet is!” Szünet. „Ne hülyéskedj már! Persze, hogy nem lehet. Azt mondja az orvos, hogy olyan vagyok belül, mint egy zsák krumpli. Szó szerint. Egy zsák krumpli!” Szünet. „Nem, Sátoraljaújhelyre nem megyünk vissza. Oda biztos nem. Úgyhogy Tapolcán fogják megcsinálni. Vagy Keszthelyen. Vagy mit tudom én. Egyelőre azt se tudom, hogyan kell intézni az ilyesmit.” Szünet. „Azt én értem, hogy te a Balázs pártját fogod, az természetes, de vedd már észre, hogy közben teljesen kikészítettétek az idegeimet. A gyerek meg minden éjszaka bepisil.” Szünet. „De már ezerszer elmondtam neked, hogy miért nem. Ezeregyedszer nem fogom.” Szünet. „Igen, ülök a vonaton. Ezt most nem fogjuk megbeszélni. Se most, se később. Én leszállok Tapolcán, te meg szállj le rólam. További szép napot!”

Zörög a reklámszatyor. A kislány szörpöt kér, most negyedszer. Édesanyja azt mondja: „Fú!” Mint aki a lélegzettel együtt az indulatait is ki akarja fújni magából.

Madarat akarok látni! Sokat is!” – „Odanézz, Linduska! Látod a varjakat? Ott röpködnek a faluszéli házak fölött” Nézd, milyen feketék!”

A kislány kifejezéstelen arccal néz lefelé, néz fölfelé, majd kijelenti, hogy: nem lát ő semmit.

Nem is láthatja a varjakat, mert a faluszéli házak fölött egy varjú nem sok, annyi sem röpül, helyette pernyedarabkák szállonganak a rendőr- és tűzoltóautókra. Valakinek valakik felgyújtották a házát az éjjel, és még mindig szállong a pernye. Tudvalevő, hogy hazánk tájain terjedőben van a házfelgyújtósdinak nevezhető társasjáték. A tettesek (ők a játékosok egyik csoportja) napközben kiszemelnek egy faluszéli házat (ebben lakik a játékosok másik csoportja, az áldozatoké), ezt éjszaka leöntik benzinnel és felgyújtják, majd pedig az ajtón, esetleg ablakon keresztül menekülő játékosokra vadászpuskával vagy más tűzfegyverrel célzott lövéseket adnak le. A kedves nézők pedig megállapítják, hogy nem is halt meg, aki meghalt, illetve, hogy bűnszövetkezetek egymás közti leszámolása zajlik, mely bennünket sem elvileg, sem gyakorlatilag nem érint, és izgatottan várják
a folytatást.

Mikinek van egy olyan irányú gyanúja, hogy Tünde odakint nemcsak a francia házaspár gyere- keire vigyáz, hanem a francia feleség, amikor nincs mit vigyázni rajtuk, a háztartási munkákat is Tündével végezteti, főleg a takarítást; másfelől pedig francia apu, mihelyt francia anyu kiteszi a lábát hazulról, azonnal benyúl Tündének a bugyijába. Az sem zavarja, ha ott vannak a gyerekek, merthogy kicsik még, jóformán beszélni sem tudnak, így tehát nem érthetik ezeket a felnőtteknek való dolgokat. Tündének az a véleménye, hogy bátyjából a féltékenység beszél, és ez természetesen igaz is, ám ettől még a gyanú nem válik kevésbé megalapozottá. Miki szerint a húga egész élete folyamán egyik megalázó kudarcból tántorog a másik felé, és ezt hiába próbálja leplezni hétmérföldes csizmá- ban tett merésznek látszó lépésekkel, mert valójában tántorog és bukdácsol, amit legpontosabban az a paradoxon fejez ki, hogy az ő húgához csak az méltó, ami vagy aki méltatlan. „Én vagyok a legmél- tatlanabb” – teszi hozzá nem kevés önbizalommal – „tehát a legméltóbb is én vagyok.” Átkarolja húgát, és kifejti, hogy látványosan növeli az önbecsülést, ha a sajnálatraméltónak ítélt embert oly módon láncoljuk magunkhoz, hogy szerencsétlenségének elenyésző töredékét sem hagyjuk
átragadni ránk.

Diana nyújtózkodik, ami akkor is szép látvány, ha közben ásít, és nem teszi a szája elé a kezét.
Sok olyan dologról nem beszéltem, ami pedig szervesen hozzátartozik a vonatozáshoz. Ilyen például a másodosztályú vasúti kocsik jellegzetes szaga, mely különösen télen érződik áthatónak, még a nemdohányzó fülkékben is, de nyáron sem szabadulhatunk tőle, még nyitott ablak mellett sem.
Sok író észrevette már, hogy egy regényben vagy elbeszélésben a szagokról jóformán lehetetlen olyan érintőleges nagyvonalúsággal beszélni, mint a látványról vagy a zörejekről. A szagok vagy rajtaütés- szerűen magukra vonják az író és az olvasó figyelmének egészét, vagy kitérnek figyelmünk elől, azt sugallva, hogy annyira megszoktuk őket, mintha ott sem volnának, vagy legalábbis a cselekményben nem jutna nekik hely.

Misinek eszébe jut, milyen furcsát álmodott nemrégiben. Szokásától eltérően, ezt az álmot nem felejtette el, mert alighogy felriadt, rögtön beírta a laptopjába. El is határozta, hogy külön mappát nyit az álmainak, ide fogja menteni őket, és kristálytisztán fog emlékezni rájuk. Az álmot követő ébrenlét első pillanatai során még ott visszhangzott a fülében az a sikoly vagy jajkiáltás, mely csakis tőle származhatott. Márpedig az álomban semmiképp sem lett volna képes felsikoltani, elvégre vízzel és iszappal volt tele a szája, sőt, úgy rémlik neki, még a mellkasa is annyira színültig volt, mint egy frissen megtöltött kecskebőr tömlő. Az álom első jelenetei Misi szüleinek csopaki vagy alsóörsi nyaralójában zajlottak, ahol Misi egy vidám társasággal együtt sokat ivott, helybeli termelésű bort és töményet összevissza. Aztán a társaság mintha levonult volna a strandra fürödni azzal a meg- okolással, hogy teliholdas éjszaka van, és ilyenkor gyönyörűen csillog a víztükör. Misi ebben az álomban annyira be volt rúgva, hogy még most is emlékszik az álombeli részegség szédületére, de még ebben az állapotban is iparkodott megjegyezni, melyik lánynak milyen fazonra van nyírva a pinaszőre, illetve melyikük vénuszdombja látszik teljesen csupasznak. Aztán a langyos víz ölelésében valami nagyon furcsa dolog történt, olyasmi, amit Misi csak üggyel-bajjal tud szavakba foglalni: egyszerre csak kifordult önmagából a holdsütés. Ugyanolyan világos volt, mint az előző pillanatban, de már nem csillogott a víztükör, mert Misi nézőpontja egyszerre csak átkerült a tükör túloldalára. Gyermekkorában sokat gondolkozott rajta, milyen lehet a tükör mögötti világ, és mit láthat az, aki a tükörből tekint a valóságos élet mozzanataira; most egy pillanatig elcsodálkozott, milyen pofonegyszerű és édeskevés mindez. Álmában tisztán hallotta, amint szólongatják a barátai; de hiszen a víz jól vezeti a hangot, jobban, mint a levegő. Látta a feje fölött ügyetlenül kapálódzó emberformájú árnyakat, látta a gyönyörű holdsütés egymásba olvadó hepehupáit. Mindez annyira újszerű volt, hogy sikoltani vagy jajgatni akkor sem jutott volna eszébe, ha képes lett volna rá.

Egy idő múlva búvárok is jöttek, mármint ebben az álomban. Csakis búvárok lehettek, ezt Misi nyomban észrevette, bár a búvárok és a nem-búvárok közti különbség a holdfénnyel együtt mindinkább elhalványodott. Ott tapogatták az iszapot Misitől karnyújtásnyira, de még mielőtt megtalálhatták volna Misit, ő egy velőtrázó sikolytól vagy segélykiáltástól felriadt.

Tünde, miközben Misi rövidnadrágjának „oneway” feliratát nézi mereven, úgy vélekedik, hogy az álombeli fürdőzés váratlan nyereséget jelent, különösen, ha forró a víz. Minél langyosabb a víz, annál kisebb a várható nyereség. Miki ezúttal is okosabb akar lenni a húgánál, elvégre két szemeszteren át pszichológia szakra is járt, azonkívül az ő nadrágján felirat helyett piszokfoltok tündökölnek. Hosszúnak és összefüggéstelennek ígérkező előadásba kezd elfojtásról és szorongásról, majd egyszerre csak legyint, és elhallgat. Diana megint nyújtózkodik, mint aki tisztában van vele, hogy ilyenkor különösen jól érvényesül az alakja. Sajnálja, de ő nem ért az álmokhoz. Annyi biztos, hogy sötétedés után le kellene menni a strandra fürödni, merthogy teliholdas éjszaka lesz, és ilyenkor gyönyörűen csillog a víztükör.

Egy éjszakai fürdés a Balatonban holdtöltekor nem olyan sokféleképpen kényezteti az érzékeket, mint egy wellness-hétvége Nimróddal Zalakaroson vagy Egerszalókon, viszont összehasonlíthatatlanul romantikusabb!

Madarat akarok látni! Sokat is!” – A képzőművészek között sok jómadár van. Némelyikük igazi díszpinty.

Diana sok mai magyar festőt és szobrászt ismer, ő tudniillik, miközben szakdolgozatát írja és az államvizsgára készül, olyan helyen végez kisegítő munkát, ahol gyakran fordulnak meg művészek. Lehet ez egy belvárosi galéria, lehet ügynökség, még egy képzőművészeti egyesület nyugdíjpénztárának az irodája is lehet. Lényeg, hogy ez egy jó hely, vagy mint némely leharcoltabb ügyfelek mondogatják, „úri hely”, és az Anikó nevű főnökasszony, aki bizalmas barátnőjévé fogadta Dianát, noha életkora szerint bőven az anyja lehetne, azonnal észreveszi, ha valamelyik művésze „leszálló ágba kerül”, és ez független az alkoholizmustól, a kábítószer-függőségtől vagy a depressziótól. Az egyiket hatvan éves korában éri utol a belső elbizonytalanodás, a másikat már a harmincötödik születésnapja előtt. Például X. Y. az 1980-as évek vége felé még nagyon jó formában volt, még a rákövetkező évtized első felében is úgy-ahogy megállta a helyét, aztán történt vele valami. Például olyasmi, hogy elveszítette a fonalat. Látszólag ennek az olyasminek az ellenkezője történt vele, mert hiszen sokkal több képet fest, és ezeket jóval magasabb áron tudja eladni, mint húsz évvel ezelőtt; ám ez csupán arról tanúskodik, hogy költségesebbé vált az életmódja, és hogy a méltán híressé vált régi ötletek, motívumok többszörösen felhígított ismétléseire még mindig van fizetőképes kereslet.

Még elképzelnünk is szédítő, hogy ezek a gondolatok (eredetileg Anikó gondolatai), továbbá Dianának a távollevő Anikó iránt érzett szeretete és csodálata, együtt haladnak a vasúti kocsikkal Budapest Déli-pályaudvarról a Balaton északi partja felé!

Madarat akarok látni! Sokat is!” Ne hagyja magát megtéveszteni az olvasó: Linduska valójában szörpöt akar, most ötödször. Kívánsága nem teljesíthető, mert a szörp legeslegutolsó kortyai Székesfehérvár után fogytak el, most pedig Polgárdi magasságában járunk. Sok mindenről elmulasztottam szót ejteni, ami pedig hozzájárulhatna az események jobb megértéséhez. Így például jó, ha tud róla az olvasó, hogy ellentétben a szörppel, mely rég elfogyott, bor még bőven akad. A fülkében tartózkodó fiatalok az elmúlt másfél óra alatt megittak három üveg szekszárdi kékfrankost, ami leginkább Tünde magaviseletén észlelhető. Most éppen így beszél:

„Az a mocskos, rohadt, kurva anyám!”

Az ittas ember szemében a fehér nadrágján élősködő piszokfolt a tisztaság – persze afféle reciprok tisztaság – oázisának rémlik. Így érthető, hogy Miki arcáról még mindig nem tűnik el az elégedettség. Szükségét érzi azonban, hogy ellentmondjon:

„Egyrészt a te anyád az enyém is, másrészt nekem két anyám van, egy rendes meg egy kurva, és az utóbbi nem létezik!”

„Hát ez az! Éppen erről van szó! Hogy még csak nem is létezik!”

„Tünde, állítsd már le magad!”

„Csak semmi Tünde. Kurva anyám! Tolvaj apám!”

Diana elködösült szeme néhány pillanatra kitisztul az őszinte érdeklődéstől. „Csakugyan tolvaj?
És rács mögött van legalább?”

Engedje meg az olvasó, hogy a fönti kérdésre én feleljek a testvérpár helyett! Miki és Tünde édesapjának legfeljebb közlekedési szabálysértések miatt akadt némi dolga a rendőrséggel és legfeljebb válóperek miatt a bírósággal. Mégis megvan az oka, hogy Tünde tolvajnak nevezi. Az elvált édesapának tudniillik gyakori szokása volt különféle családi holmikat (köztük értéktárgyakat is) önhatalmúan magához venni; eddig még sem a volt feleség, sem a nagykorú gyerekek nem tettek feljelentést, ő pedig ezzel gátlástalanul visszaél. Akadt már nő (nem egy, nem kettő), aki megfogadta, így akarva bosszút állni, hogy mindenéből kiforgatja a férfit, ám ezek a törekvések mostanáig nem jártak sikerrel. És miközben ezt közlöm az olvasóval, az édesapától szívben és térben egyaránt eltávolodott két gyerek azon töri a fejét, hány testvérük is van összesen.

„Apu első házasságából született a Botond. Meg a Piroska is, de annak már igazából a Jocó bácsi volt az apja. Tök jó fej volt az a Jocó bácsi! Én annyira sajnáltam! Aztán apu otthagyta az Ildikót, és akkor az Ildikónak még született a Piroska után a Pistike meg a Nusi, de ő már a Géza bácsitól.”

„Aztán jöttél te, aztán jöttem én. Aztán apu teherbe ejtette az Izolda nénit, de ez csak akkor derült ki, amikor Marcika már négy éves volt. Addig állítólag apu sem tudott róla, mi pedig tényleg nem tudtuk.”

„Jesszusom!” – hüledezik Diana, akinek egy testvére, nem sok, annyi sincs. – „Hányan vagytok ti tulajdonképpen?”

„Ez még mind semmi!” – jelenti Miki, és hangjában lehetetlenség észre nem venni a büszkeség egy árnyalatát. – „Mert aztán anyunak is volt egy második házassága, és akkor született a Bence meg a Máté, viszont a Karcsinak is volt egy kislánya egy korábbi kapcsolatból… Hogy is hívták? Mindig elfelejtem.”

„A Valira gondolsz?”

„A Vali később született, a Valit már az Attila csinálta anyunak. Megvan! Györgyi! Ez még
a Györgyi volt. Sőt, mi több, akár hiszitek, akár nem, apunak van egy néger gyereke is.”

„Csak semmi néger! Afroamerikai.”

„Igen, ő is így definiálja magát, amióta középiskolás. Mert ugyebár afroamerikainak lenni, az mégis egy kicsit másképp hangzik, mint azt mondani, hogy ő egy Burkina Faso-i takarítónő és egy magyar közgazdász futó ismeretségéből született Hannoverben. Te tudod a nevét? Mert nekem pillanatnyilag nem ugrik be.”

„Tudtam, de elfelejtettem.”

Misinek, aki nemrég éjszakai fürdőzésről álmodott, van testvére, de csak egy, és ugyanabból a házasságból, amelyikből ő. Felötlik vagy inkább csak felködlik benne, hogy az ő környezete mennyivel rendezettebb, ám ugyanakkor mennyivel unalmasabb is, mint a vele szemben helyet foglalóké. „Bezzeg az ilyenek mindent megúsznak, mindig a felszínen maradnak!” – gondolja azzal a megmagyarázhatatlan keserűséggel, melyet mintha még a néhány nappal korábbi rémálmából hurcolna magával.

Madarat akarok látni! Sokat is!” Most már nyilvánvaló, hogy Linduska nem annyira szörpöt szeretne, mint inkább ki akar menni pisilni. Édesanyja nagy nehezen rászánja magát az expedícióra. Fogja a táskáját, melyben valószínűleg a pénzét és az iratait őrzi, majd felnyalábolja a kislányt is. Olyan sokan állnak a folyosón, hogy percekbe fog telni, míg elvergődnek a mosdóig, és további hosszú percekbe, míg visszaérnek. Ez idő alatt bizonyára sűrűn csuklik a fiatalasszony, mert mihelyt kiteszi a lábát, róla kezd beszélgetni a Csopakra vagy Alsőörsre igyekvő társaság. Tünde szerint a fiatalasszonyt rendszeresen bántalmazza valaki, méghozzá egy Balázs nevű férfi. Családon belüli erőszak folyik, vagyis folyt mostanáig, mert most a fiatalasszony elmenekült hazulról. Mármost Balázs alapjában véve két okból emelhetett kezet a fiatalasszonyra. Vagy azért, mert olyanná vált belülről, mint egy zsák krumpli, és nem fog több gyereket szülni Balázsnak, vagy pedig Balázs azért neheztel a fiatalasszonyra, mert őt hibáztatja amiatt, hogy a kislány nem lát semmit. Ez tudniillik egy világtalan kislány.

Ettől Diana annyira meglepődik, hogy meg sem próbálja elképzelni, milyen érzés lehet egy zsák krumplinak lenni belülről. „Hiszen ő maga mondta, hogy madarat akar látni, sokat is!”

„Lehet, hogy akar” – feleli Tünde –, „viszont azt is mondta, hogy nem lát semmit. Mit gondoltok, miért visel sötét szemüveget?”

Bevallom, ez is azon dolgok közé tartozik, amikről már hamarabb is beszélhettem volna: Linduska csakugyan sötét szemüveget visel. Ennek mostanáig nem tulajdonítottam jelentőséget, mert azt hittem, ez csak afféle közönséges napszemüveg, és a gyerek azért hordja, mert nyár lévén, bántóan éles a fény; de most már azt is elképzelhetőnek tartom, hogy Tündének van igaza.

Én úgy emlékszem, hogy Linduska figyelmesen nézegette a keze ügyébe kerülő tárgyakat, sőt még rajzolgatott is egy papírlapra, vagyis lát; ezzel szemben Tünde úgy emlékszik, hogy Linduska élettelen és kifejezéstelen arccal ült az utazás kezdetétől mostanáig, a papír pedig nem rajzolásra kellett neki, hanem arra, hogy tépegesse, és a szakadó anyag meg-megújuló sercegését ezekkel a szavakkal kísérje: „Újság… tépi-tépi. Újság… tépi-tépi.” Vagyis nem lát. Annak, hogy a fülke padlóján pillanatnyilag egyetlen papírfoszlány sem található, az lehet a magyarázata, hogy az édesanya gondosan összeszedte és kidobta őket.

„Olyan profin csinálta, mint egy igazi takarítónő” – állapítja meg Misi. – „Mint az a Burkina Faso-i csaj, akinek apukátok afroamerikai gyereket csinált.”

Diana fejében világosság gyullad. Mint amikor fölkapcsolják a villanyt egy sötét szobában. „Elképzelhető, hogy édesapátok őt is megdugta?” – kérdezi.

„Egészen biztos” – feleli Miki. – „Úgynevezett édesapánk eddig még mindenkit megdugott.”

„Úgynevezett édesapánknak tartós viszonya volt vele” – teszi hozzá Tünde, akinek egyre jobban tetszik a párbeszéd alakulása. – „Megbízható forrásból tudom. Miatta járt Miskolcra. Együtt töltötték az éjszakát az Avas Szállodában.”

Dianának sohasem volt erőssége a honismeret. Nem tudja, hogy az Avas egy hegy a város fölött, ezért az iménti mondatot félreérti, és azt hiszi, hogy az éjszakai együttlétre egy darab szalonnában került sor, avas szalonnában. Egy pillanattal később – nyilván a szekszárdi kékfrankos hatására – már azt képzeli, hogy egy darab szalonna párosodik egy zsák krumplival.

„Akkor az is elképzelhető, hogy rátaláltatok egy újabb testvéretekre?” – kérdezi.

„Egészen biztos” – feleli Miki. – „Itt az a kistesó, akiről eddig nem beszéltünk. Igaz, hogy nem lát semmit, de attól még a vér nem válik vízzé.”

„Most már azt is tudjuk, miért verte Balázs a nőt” – vélekedik Misi a felcsúszott, feliratozott rövidnadrágjában. – „Azért, mert rájött, hogy a gyerek nem az övé.”

Mindannyian örülnek a váratlan fölfedezésnek.

„Egy kistesó! Az egymillió plusz egyedik! Végre ő is előkerült! Hurrá!”

„Ezt megünnepeljük! Éjfélkor a strandon, amikor a legromantikusabban süt a hold, kibontjuk a barcelonai pezsgőt!”

Diana nemrég Barcelonában járt egy képzőművészeti fesztiválon, ahonnét hozott két palack valódi katalán pezsgőt, és csak az egyik tört el a repülőtéren, a csomagok rakodásakor, a másik megvan.

Madarat akarok látni! Sokat is!« Miért mindig csak ezt mondja? Semmi más nem jut eszébe?”

„Lehet, hogy csak ezt a néhány szót ismeri! Lehet, hogy igazából mást akar mondani, de nem állnak rendelkezésére másmilyen szavak.”

„Lehet, sőt egészen biztos. Azt se tudja, mi az, hogy látni. Azt se tudja, mi az, hogy madár.”

E történet írása közben sok olyan mozzanat bukkant fel, amikről az egyszerűség kedvéért nem adtam számot, holott helyénvalóbb lett volna, ha megteszem. Ezek közé tartozik, hogy bal kéz felől már vagy negyedórája, húsz perce fel-feltünedezik a Balaton. Ezen a szakaszon a vágányok közvetlenül a part mellett futnak, mert ha a jobb kéz felé húzódó magas, meredek löszfal tetejére építették volna a vasutat, akkor fennállna az a veszély, hogy a sínek alól kicsúszik a talaj, sőt, egy-egy nagyobb suvadás, földcsuszamlás hosszú pályaszakaszokat is magával rántana. Most egy nagy kanyar következik, és a szerelvény kisvártatva befut Almádiba. Itt jó néhányan leszállnak, észrevehetően enyhül a zsúfoltság. Balatonfüreden még ennél is jóval több utasától fog megszabadulni a vonat, ám odáig már nem jutunk el, sem a történetben szereplő fiatal személyek, sem a történet maga, sem pedig én, aki egy piros fedelű kockás füzetbe írom ezt a történetet. Nem jut el Balatonfüredig a füzetbe íródó elbeszélés olvasója sem, aki valószínűleg sohasem fog találkozni ezzel a füzettel, ezért az ő számára valóságosabbnak érződik Diana katalán pezsgője, mint az én írói munkafolyamatom, és hihetőbbnek rémlik az, hogy Almádiból máris továbbindul a vonat, mint az, hogy a leszálláshoz készülődő, szedelődzködő fiatalok az én képzeletem szülöttei, így tehát a valóságban nem fordulnak elő.

Most már csak az van hátra, hogy képzeletem szülöttei beleütközzenek Linduskába és az édes- anyjába, akik ebben a pillanatban érkeznek vissza a folyosó végéről a fülkéhez. Az útitársak nem mondják a fiatalasszonynak, hogy „viszontlátásra”, mert hiszen tisztában vannak vele, hogy az élet hátralevő részében úgysem fogják viszontlátni egymást. Ezt mind a négyen sajnálják, mivel most már Misi és Diana is testvérének érzi Linduskát, legalábbis egy kicsit. Azt is fájlalják, hogy a fiatalasszony sohasem fogja megtudni, kikkel utazott együtt órákon át. De magyarázkodni, bizonyságokat előadni most már nincs idő, és ha ráérnénk is, a túlságosan megszilárdult helyzet akkor sem tenne lehetővé semmiféle beszélgetést az édesanyával. Még csak azt sem kérdezhetik meg tőle, mi a neve.

Kénytelenek lesznek Linduskához fordulni.

De hiszen úgy is illik, hogy búcsúzóul megajándékozzák imént megtalált, mindjárt ismét veszendőbe menő kistestvérüket.

Mutassunk neki valami szépet, valami emlékezeteset, valami szárnyas-tollas lényt, amilyet mindig is látni akart!

Ne sokat mutassunk, hanem csak egyet; no de ez az egy is mennyivel több a semminél!

A vonat lassít. Mindjárt leszállunk.

„Linduska, látod azt a hosszú lábú, nagy madarat, azt, amelyik ott áll a vízben?”

A kislány a tóval ellentétes irányba, a nyaralókkal teleépített hegyoldal felé fordul.

„Igen, látom!” – feleli boldogan.

„És azt is tudod, miféle madár, amit látsz?”

„Igen, tudom!” – feleli még boldogabban. – „Szürkegém!”

Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: -

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.