A közelre hajolók arca

I

Nem meglepő, hogy elaludt a lámpánál, alig bírt már vezetni is. Sz.-t vitte haza előbb, utána egyedül maradt a kocsiban. Miért nem bírják lekapcsolni ezeket a kurva lámpákat éjjel? Miért nem villognak szépen, sárgán? Rohadt piros fény.

Mikor felébredt, az egyik rendőr egészen közel hajolt, szinte csak az üveg választotta el őket egymástól. „Nem hallja? Azonnal keljen fel!”, talán erre ébredt. Megdörzsölte a szemét. „Na végre! Jó reggelt. Azonnal tekerje le az ablakot!” – erre tért magához egészen. Egyelőre új volt még a helyzet, hogy megijedjen. Letekerte az ablakot, „Elnézést”, akarta mondani, de csak valami érdes krákogásféle kúszott elő a tokából, mint egy lapos, színtelen bogár. „Elnézést”, most már jobban sikerült, „egy kicsit elbóbiskoltam”, ez most szürke éjilepke lett. „Tudja, nagyon fáradt vagyok, egész héten dolgoztam”, folytatta volna még, de a rendőr ideges köhintéssel félbeszakította, és elkérte az iratait. Miközben zsebeit kutatta, kitisztult az agya, s mint egy ikon, felragyogott az arany valóság: „Most aztán kurva nagy szarban vagyok, meg fognak szondáztatni. Van egyáltalán nálam annyi pénz, hogy lefizessem őket?”. Az iratokat megvizsgálta egy másik rendőr is, a harmadik a hátsó ülésen ült, végig mozdulatlanul. „Fogyasztott alkoholt?”. „Nem, tényleg csak álmos voltam”. „Hajlandó belefújni?”. „Igen”, vette el a szondát. Fújdogálta, óvatosan, alá, fölé, mellé: mindenhová. A rendőrök nézték egy ideig, végül egyikük rászólt: „Szálljon ki, és fújja meg rendesen, ne szórakozzon itt velünk.” Most rendesen belefújt a csőbe; tudta, elveszett. „Látja? Elszíneződött. Elismeri az ittas vezetés tényét?” „Délután megittam egy korsó sört, azt hittem, már kiment belőlem”. „Akkor szépen lezárja az autót, velünk jön vérvételre, feljelentjük, elvesszük a jogosítványát, és megbüntetjük ötvenezer forintra, az új jogosítvány pedig, nem kell mondanom, mennyibe kerül.” „Nem lehetne megoldani másképp?”, kérdezte, és már a kérdés pillanatában tudta, sínen van, csak még le kell alkudni az összeget. Nagyon magasról nyitottak, de a sok begyakorolt érv, no meg a belengetett, mágikus felhanggal zizegő ezresek meggyőzték a kétkedőket.

Köpött egyet, visszaült a kocsiba, és azon gondolkodott: fogalma sincs arról, mennyi ideig aludt a lámpánál. Fél órát, egy egészet, vagy csak pár percet? Ezt tényleg nem kérdezhette meg a rendő- röktől. Bekapcsolta a rádiót, sokáig váltogatta a csatornákat, míg végül az egyiknél megállt.

„vizsgálhatjuk más módszerekkel is. Képzeljük el, hogy még nem alakult ki a maihoz hasonló, összetett nyelv, vagyis csak kezdetleges hangokkal, mozdulatokkal, talán egyszerűbb szavakkal és mondatokkal tudtuk megérteni egymást. Persze szükség volt számolásra, melynek nyilvánvaló eszköze a kéz. Vagyis van tíz ujjunk, és gondoljunk csak bele, nagy hangzavarban máig így, kézzel mutatjuk a számokat – például zenés-táncos szórakozóhelyen a kért italok mennyiségét. Ám mi van akkor, ha tíznél több dologról esik szó? A sok, a végtelen nyilván nyelveink egyik első szava lehetett, vagy talán egy mozdulat, nem tudni. De mi van a tíznél nagyobb számokkal? Nem valószínű, hogy a lábujjainkat is használtuk volna, bár ha igen, akkor is csak húszig jutunk, nem éppen nagy segítség. Mindenképp szükség volt hát absztraktabb kifejezőeszközökre.

A vonal egy egység, talán mert emlékeztet egy ujjra, és jobban látható, mint mondjuk egy pont vagy kör. Sorba lehet rendezni, és ez nagyon fontos tulajdonsága. Adott hát egy vonal, az egyes szám jelölésére: vagyis most már csak annyi vonalat kell húznunk, ahány darab valamiről beszélünk. Igen ám, de sok, egymás mellett sorakozó vonal összeszámlálása nehéz feladat, képzeljük el, amint százhuszonhárom vonalat rajzolunk a porba: már írás közben elfelejtjük, hol is jártunk. Fontosnak tartom e ponton megjegyezni, hogy ettől kezdve már minden engedmények, szokások, szabványok, apró finomítások következménye.

A vonalakat tehát valahogy tagolni kellett. A már említett pálcikák elrendezése is a kézhez köthető: a tenyeret, mint öt ujjat felismerjük: azonnal megértjük, hogy amit látunk, az öt. Nem kell megszámolnunk sem az ujjakat, mert maga a felmutatott tenyér látványa jelenti a számot. A tenyér maga az öt. Ezért logikus az ötös felosztás. Később persze finomodott a jelölés: nem öt pálcikát rendezünk egy csoportba, hanem négyet áthúzunk eggyel, így ez már szinte írásjel: a „négy vonal áthúzva az ötödikkel”-t már nem kell megszámolnunk, tudjuk, hogy öt. Például a római számok rendszere is ezt a logikát követi – egyesek szerint azért, mert az ötöst mutató kéz két szélső ujja, a hüvelyk- és a kisujj V-alakot formáz, ez persze csak jól hangzó, ám valójában igazolhatatlan elmélet. Ezenkívül még annyi finomság van a római rendszerben, hogy a négyest nem négy vonallal jelöli, hanem az ötös „V”-je előtt áll egy vonal, vagyis ez már matematikai művelet: az ötből kivonunk egyet. Ez a kivonásos logika egyébként végigköveti a latin számjelölést.

Na de hogyan haladunk tovább? A következő lépcsőfok a tízes szám, vagyis a két kéz összes ujjainak jelölése, mely a két „V” összevonásából születhetett. Természetesen egy idő után ez is nehézkesnek bizonyult, így a tízre, miként az ötösre is, kialakult egy sokkal egyszerűbb jel, a mi esetünkben a latin ábécé „X”-e. Ám a további fejlődés elengedhetetlen feltétele a lineáris számolás felváltása horizontális-vertikálisra, vagyis kétirányúra – elsőre ez túl bonyolultnak hangozhat, de mindjárt kiderül, mire is gondolok. A nagyobb számokat, például a már említett százhuszonhármat fel kell bontani százas, tízes és egyes kombinációkra, már ha tízes számrendszerben gondolkodunk, s miért is ne ezt tennénk: tíz ujjunk van. A százhuszonháromban százasból egy van benne, tízesből kettő, egyesből meg három. Külön érdekes, hogy melyiket jelöljük előbb: a százassal kezdünk vagy az egyessel? Mi a nagy felől kezdünk, bár alakulhatott volna úgy is, hogy a számsor első jele a legkisebb egységet mutatja, vagyis a számunkra 1234 (ezerkettőszázharmincnégy) 4321 (négy-harminc- kettőszáz-egyezer) lenne – de gondoljunk csak bele, mindez nem példa nélküli: a német például egy-és-húsznak – einundzwanzig – mondja a 21-et.

Nyugodtan kimondhatjuk tehát, hogy a római jóval régebbi eredetű számjelölő rendszer, mint az arab, hiszen az arab számok sora tíztagú, és már a számsor tagjainak száma önmagában jelöli a számot, míg a római megmaradt az ötös, vagyis az egykezes tagolásnál (öt, ötven, ötszáz), és egy hosszabb számsor akár kevesebbet is mutathat, például IV és V. Természetesen ne feledjük az arab számok esetében a nulla fontosságát sem, mert komoly matematikai és filozófia eredményeknek kiinduló- pontja. A nulla nemcsak a semmi, hanem a kezdet és a vég, isten szeme, átjáró a túlvilágba, a tű foka, honnan az űr hidege lehel a közelre hajolók arcát.”

Nagyot ásított és elkapcsolta a rádiót, egy másik adón leheletfinom, kellemes zene szólt, csak úgy hemzsegtek benne a hangok, mintha egy tücskökkel teli mező lenne.

II

Utóbb nagyon meglepődött azon, hogy elaludt, hisz egész jól bírta az estét, még a sofőrködést is keresztbe-kasul a városon. Utoljára maradt Sz., ő lakott hozzá a legközelebb, innen már csak pár perc hazáig. De ez a kurva lámpa be volt kapcsolva, hajnali fél háromkor! Nagyon felidegesítette, kínjában a kormányt csapkodta és ordított. Sokáig égett pirosan, persze sehol egy árva lélek, autó meg pláne – mégsem mert tovább menni: a kereszteződést eltakarta egy sarokház, nem lehetett tőle kilátni. Három-négy percet aludhatott.

Gyorsan letekerte az ablakot, és azonnal mondani kezdte, előtte gyors krákogás, „jó estét biztos úr, elnézést, tudja, elbóbiskoltam egy kicsit, mert egész nap dolgoztam, mint az állat, ne haragudjon, remélem, nem okoztam nagy felfordulást”, közben hátranézett, és látta, hogy mögötte ott áll villogva a kék-fehér Skoda.

A rendőr elkérte a papírjait. Mind a négy dokumentet alaposan megvizsgálta. „Fogyasztott az elmúlt huszonnégy órában alkoholt?”, „még délután megittam egy sört”, „hajlandó megfújni a szondát?”, „persze”. A rendőr várt néhány másodpercet, majd ezt mondta: „jó utat kívánok”, s visszasétált a kocsihoz.

Bekapcsolta a rádiót, egy álmosító hang valami pálcikákról beszélt, „mi a faszt ugatnak ezek ilyenkor”, morogta maga elé. A másik adón halk, visszafogott zene szólt, dobbal, basszussal, gitárral, zongorával, két énekhanggal. Mintha egy kocsmában játszanák, hajnali fél hétkor – ismerős érzés –, mikor éppen józanodsz, és elszégyelled magad, amiért büdös és részeg vagy, elittad az összes pénzed, és fogalmad sincs, mi lesz veled holnap, vagyis ma, pláne nem holnapután. Közben azért összekapod magad, és kilépsz a nehéz ajtón, és pofán csap a millió tűvel támadó hideg, és kitisztul az agyad.

Ahogy a rendőrautó elkanyarodik balra, látja, hogy a sofőr megfordul, és egy csókot dob. Nyilván nem neki, hanem a hátsó ülésen alvó csajnak. Már akkor aludt, mikor eljöttek a buliból, éjfélre teljesen kikészült. Most szétterül sötét fekete haja, hatalmas szempillái lecsukva. Hoppá, megvan a neve, már emlékszik! „De jó, hogy elhoztam, a rendőrök legalább elengedtek büntetés nélkül. Otthon biztosan kiverik majd a faszukat, és közben a szempillákra gondolnak. Szerencsére maradt egy üveg pezsgő, valahogy csak felébresztem, meg nem lesz nehéz felcipelni. Hányadik lépcsőház is? Egy, kettő, három. Megvan, ez az!”

III

Aznap nem aludtam semmit, mostanában amúgy sem vittem túlzásba; majd ráér öregkoromban. „Kár, hogy öregen meg már nem tudsz aludni. Ez olyan igazságtalan! Jobb lenne fiatalon naponta egy-két órát – tudod mit, legyünk nagyvonalúak: néhány percet; aztán öregkorban végig lehetne szunyálni a fél, vagy akár az egész napot, senkit sem zavarna, sőt”, mondta B., közben beültettem az embereket a kocsiba. Valakit szó szerint ültetni, vagyis inkább fektetni kellett. Hátul középen ül a csaj, teljesen beájulva, a nevére nem emlékszem, táncoltunk meg smároltunk egy jót; el is viszem haza, szuper! Sz. mögöttem ül, összehajtva, órák óta öntudatlan, őt dobjuk ki a legvégén. A csaj másik oldalán Zs. ül, vagyis inkább fekszik. Néha magához tér, igazából nem is részeg, inkább csak fáradt, napok óta nem alszik, inszomniás lett, sokat basztatják a munkahelyén, és most már magába pakolt annyi mérget, hogy végre kisült az agya. Ilyenek a csajok, mindent mellre szívnak, agyon- stresszelik magukat a melóhelyen, hiába. Mellém B. ül, pörög, elnyújtott hangon osztja az észt, megállás nélkül, de nem baj, legalább ébren tart. Azért a rádiót is bekapcsolom, fura zenét találok, az egészben végig madarak csicseregnek. „Jól van, fater, felszedted ezt a csajt, de látszik, hogy tök kész van. Nem mintha én ne lennék készen, meg te is kész vagy, de hát ez a cél, nem, fater?”, „Annyira örülök, hogy kész vagy, meg annak is, hogy én is kész vagyok, meg mi mindannyian kész vagyunk. Viszlát, világ!”. Arra gondoltam: kár, hogy B.-t kell kitennem legelőször, mert akkor már ennyi társaságom se lesz. „Szóval az öcsémmel beültünk abba a lepukkant Buickba, és felváltva vezettük végig a több ezer kilométert, a keleti parttól a nyugatiig. Még a Halál-völgybe is elmentünk. Sehol nincs akkora csend, mint ott, baszod. Leállítottuk a kocsit és hallgatóztunk. Egyszerűen semmi, de az igazi, nagybetűs, kibaszottul hatalmas SEMMI. Se szél, se egy darab állat, rajtunk kívül semmi, nó repülő, tényleg semmi. Jó, mi? Na és úgy van, hogy két út keresztezi a Death Valley-t, egy keresztbe, egy meg hosszába, és van ott a kereszteződés mellett egy fogadó, egy motel, vagy mi a picsa, és mi bementünk oda. Ezt amúgy azért építették, hogy ha valaki lerobban, vagy baja esik, akkor be tudjon ide vergődni, és ne dögöljön meg a sivatagban. Nem semmi hely, elbaszott egy hangulata van. Na mi ott kértünk kaját meg piát, kurva nagy hamburgereket sült krumplival, meg egy vödör jeges kólát, és egy hatvan körüli fószer szolgált ki minket. Baszki, lassabban menj már, nekibaszod a fejem a szélvédőnek! Na szóval, amikor elkezdtünk beszélni öcsémmel így egymás között magyarul, odaült hozzánk a pasas, hogy elnézést, hogy megzavar minket, de megkérdezheti-e, hogy honnan jöttünk. Mondtuk neki, hogy naná, és hogy Magyarországról. Erre azt mondta, de jó, mert járt ugyan Európában, de a vasfüggöny mögött még sose. Amióta meg nincs vasfüggöny, nem utazhat. Mondtuk neki, hogy ez így elsőre azért kicsit furcsa, mert hogy pont azóta lehet utazni, hogy nincs az a kibaszott vasfüggöny, mire ő elmesélte, hogy még ezer évvel ezelőtt a Bill Halley zenekarában dobolt. Tudod, ki volt az a csávó? Az ő száma a Rock Around the Clock, az a rock and roll szám, one, two, three o’clock five o’clock rock, vagy hogy a picsába’ van a szövege, na tudod már, az az. Ja, és tudtad, hogy máig ebből a kislemezből adták el a legtöbbet a világon? Legalábbis asszem. Na mindegy, ebben dobolt a faszi, a nevét már elfelejtettem, de híres volt, meg gazdag, képzelheted: csajok, buli, fényűzés, meg amit csak el tudsz képzelni, és hát persze turnéztak Európában is, a vasfüggönyön innen, vagyis innen nézve meg túl. De kész vagyok, baszki! Szóval öcsémmel kérdeztük, hogy akkor meg mi a francot keres itt a Death Valley-ben egy non stop csehóban, mire ő belekezdett egy hosszú sztoriba, már nem emlékszem mindenre, a lényeg, hogy nem stimmelt valami az együttes gazdasági részével, valahogyan nagyon átverték őket, beütött valami adópara, és ugye az USA-ban nagyon kemény az adórendőrség, még Al Caponét is ők kapták el, tudtad? Ja-ja, ezt mindenki tudja, igazad van, folytatom. Szóval több millióval tartoztak az államnak, és erre egy balesetben meghalt a Bill Halley, meg talán az egész zenekar, lezuhantak egy géppel, csak ő nem volt rajta, na de így rá maradt az egész balhé. Mindenét elvették, házát, kocsiját, de még így is maradt egy csomó adóssága, a fizetéséből most is vonnak egy bizonyos százalékot, úgyhogy azért csinálja ezt a melót, mert soha az életben nem fogja tudni visszafizetni azt az összeget, de valamit dolgoznia kell, és hát akkor már miért ne ezt? Lehidaltunk rendesen. Jó, mi?”

Közben megérkeztünk, B. tántorogva ugyan, de eltalálta a megfelelő kapualjat. Már csak Sz.-től és Zs.-től kell megszabadulni, ők szerencsére ma együtt alszanak. A rádión közben stílust váltottak, egész jó, csak egy kicsit punnyadós dzsessz szólt. Vajon sikerül majd megdugni a csajt, vagy lehetetlen lesz felkelteni? Vagy bealszom én is?

Felkeltettem Sz.-t és Zs.-t, értelmezhetetlen hangokat mormolva kikászálódtak a kocsiból, szégyenszemre Zs. támogatta Sz.-t, ami azért mégiscsak ritkán fordul elő.

Meguntam a zenét, kikapcsoltam, csak a motor zúg, de nem vészes. Most piros a lámpa, ha normál tempóban haladok, mire odaérek, zöld lesz. Mi a francért nem tudják kikapcsolni ilyenkor ezeket a kurva lámpákat? Úgysincs itt senki. Csak nem akart zöldre váltani, az istennek sem. Hirtelen rám tört a fáradtság.

Nem tudom, mennyit aludtam. Arra ébredtem, valaki megkopogtatja az ablakot: „hahó, jól van? Ébredjen fel! Rosszul van? Hahó!”, a végén már kicsit kiabálhatott is. Letekertem az ablakot – egy járókelő igyekezett felkelteni. Talán épp munkába indult. „Köszönöm, hogy szólt, nagyon rendes magától. Nem tudja, mióta alszom?”, „Nem tudom, egy perce kopogtam az ablakán először. Sokat ivott?” „Nem, dehogy, szinte alig, csak elaludtam ennél a rohadt lámpánál.”, „Ja-ja, ez sokáig piros. Na, vigyázzon magára és a kisasszonyra, el ne kapják a rendőrök!”. „Köszönöm a segítséget, viszlát!”, és feltekertem az ablakot.

Hátrapillantok a csajra, a neve még mindig nem jut eszembe, mindegy, majd csak kiderül. Nézem a száját, az arcát, és már ettől azonnal elkezd duzzadni a farkam. „Ébresztő, megérkeztünk!” megpró- bálom fölkelteni. A pezsgőt megitta ez a rohadék B. „Hahó! Kelj már fel, a picsába. Nem hallod? Hahó, ébresztő!”

IIII

„Na, ébresztő! Hahó! Kelj már fel! Nem hallod, baszki? Ééééééébresztőőőő!” kiabálja valahonnan a messzeségből B. Miért nem tud nyugton maradni, egész érdekeset álmodtam. „Na mi a fasz van!?!”. „Az van, fater, hogy te viszel minket haza, és most már nagyon készen vagyunk, ezért haza kell vinned minket: engem, Zs.-t meg Sz.-t, ahogy megígérted. Meg hozzuk azt csajt is, nem? Tényleg, hogy hívják?”, „Fogalmam sincs. Jó kis csaj, mi?” „Ja-ja-ja, az, te rohadt mázlista. Megkúrtad már?”, „Hülye vagy, bazdmeg, itt?”, „Nem, te pöcs, a vécében”, „Bokáig ér ott a szar! Nem vagy te normális. Vagy te azt szereted?”

Egy fotelben aludtam el, nem tudom, mikor, a telefonom lemerült, még ez is; plusz haza kell fuvarozom ezeket az agyhalottakat. A csaj itt fekszik mellettem a fotelban, az arcát teljesen eltakarja hosszú, szőke haja. Nem is emlékszem, milyen az arca. Félresimítom a hajzuhatagot, egész klassz, rendben van. Meg kéne próbálni felkelteni. „Hahó, kislány! Ébresztő! Indulunk haza”, kiabálom a fülébe, de meg se moccan. Megfogom a két karját, felemelem, közben megszagolgatom, egy kicsit meg is nyalom a nyakánál: sós íze van, meg nikotinszaga, de olyan erős, hogy majdnem elhányom magam. Óvatosan elkezdem rázogatni, mire egy kicsit magához tér, és morog valamit, de nem értem. „Hahó, ébresztő! Jól vagy? Ébresztő!” rázom meg most már alaposabban. „What’s up, what the fuck?”, mondja. „Hoppá, are you OK?”, kérdezem. „What the fuck? Who the fuck are you?”, kérdezi motyogva, a szemét még mindig nem nyitotta ki, de a fejét már megpróbálja tartani a nyakával. „I’m your fucking angel, I will save your fuckin’ soul, you know! Wake up now, we go home. To sleep. Are you OK?”, kérdezem, a végén már üvöltve, mert közben irgalmatlanul hangos dobolásba kezdtek a közelben, vagy húsz ember csapkod tiszta erőből mindenen, ami előtte van: szemetesen, ajtón, üres dobozon. Felnyalábolom, de közben bevillan, hogy ő nem is az, akivel korábban táncoltam, hogy ez B. egyik ismerőse, és úgy látszott, B.-re van rákattanva. Csak aztán megjelent B. egyik volt csaja, ezért inkább átpártolt hozzám. Vagy ez valaki más? „Ah, now I remember, you’re the funny dancing guy. What’s goin’ on?” „I will take home my friends and then we go to my place, uhm, my flat, and we will take a shower and then fuck. No, I think, I will lick your pussy first, and than you will suck me. What do you think, is it good for you? Is that okay?”. Elmosolyodik, majd hirtelen hangosan kiabálni kezdi: „Yeah, fuck me, fuck me now, yes, oh, yeah”, többen is felénk néznek. Talán azt hiszik, valami refrént kiabál. Nagy nehezen kicibálom a kocsihoz. „Please, sit in the car in the front, I mean next to me, you know? We call it mother-in-law seat, did you know that? Never mind! Sit there, right, because we will able to kiss each other and doing something else too, if you wish, OK?”, kérdezem, de a kocsitól pár méterre újra beájul. Alig tudom a hátsó ülésre begyömöszölni. Jöhetnének már B.-ék! Elég szar zenék mennek a rádióban, aztán egy beszélgetős műsort találok, hajnali fél háromkor, ezek se normálisak. „…a közelre hajolók arcába. A nulla cáfolat és bizonyítás, alfa és ómega. A nulla bizonyíték arra, hogy isten léte vagy nem léte teljesen felesleges problémázás, egyszerűen nem kérdés! A világban minden megtörtént pillanat végtelen számú lehetőséget szül, és ha az egész, végtelen világot végtelenül kicsi, vagyis kiterjedés nélküli pontok halmazából rakjuk össze, melyekben minden, a másodpercnél is rövidebb, vagyis mérhetetlen időben végtelen számú eset, dolog, lehetőség satöbbi történhet, akkor ez a végtelen szorzása végtelennel. Ennyire beláthatatlan a világegyetem. Vagyis minden lehetséges benne. Ehhez képest az olyan egyszerű és lényegtelen kérdések, mint a »mi lesz ma este a tévében? Lesz valami jó film, vagy megint a szokásos szar megy?«, vagy a »létezik-e Isten vagy sem?« nem érdemlik meg a figyelmet. Figyelmet csupán a nulla érdemel, abból kiindulva érdemes vizsgálódni. A nulla az egyedüli biztos pont, ahonnan el lehet indulni valamerre, a nulla a gravitációs erő, a tű foka. Jobbra vagy balra. Föl vagy le. Át vagy be. A nulla a mindenhonnan mindenhová nyíló kapu; az egy és a mínusz egy, a tegnap és a holnap, az isten és a nem-isten között.” Inkább lekapcsolom.

B. ül mellettem, hátul Sz. és Zs. a maradék helyeken. B. elfáradt a nagy hurcolkodásban, csak annyit mond néha, hogy „ez kurva jó buli volt!”, vagy „fater, de megkészültem, bazdmeg”. A sarkon pont elértem a zöldet, és közel tudok parkolni a házhoz. Felmarkolom a pezsgősüveget és a csajt, épp megint magához tért egy kicsit. Kemény bukéja van, masszív ragasztószaga. Azt hiszem, vodkát ihatott. Mindegy, letoljuk mellé még ezt az üveg pezsgőt is. „Yeah, come on, let’s fuck, all the night, I mean all night long. We will fuck all night long, I hope so”, mondom neki. Nevet, és azt hajtogatja, „Yeah, honey”. Sosem mondta még nekem senki, hogy honey.

A lakásban a szokásos rumli, de legalább az ágyon nem hever semmi durva, mondjuk retkes zokni vagy alsógatya. Kinyitom a pezsgőt, meghúzom, csak úgy, üvegből, a lány letérdel elém, a fejét felemeli, és lassan körbenyalja a száját, félig már lejött róla az agresszívpiros rúzs. Szemét néha lecsukja, szempilláját remegteti, kidugja a nyelvét. Öntök a szájába egy kis pezsgőt, pár csepp lefolyik a nyakán. A másik kezemmel megfogom a mellét. Felnéz, tekintete csapdába esett ragadozóé, inkább nagymacska – a hüllő benne, remélem, csak a pia. Úgy érzem, felrobbanok, gyorsan rátapadok a szájára. Nyüszítve forgatja bennem a nyelvét, hosszú percekig, ez már nem csók, ó nem, de még csak nem is smár: ez már szájjal baszás, gondolom, miközben teljesen elzsibbad a nyelvem. Már fáj, annyira. Letépjük ingét és trikóját, közben azt hajtogatja hörögve, hogy „come on, come on, come on!”. Leteszem a pezsgőt, egy mozdulattal letépem az ingemet. Amint lekerül róla a melltartó, elkezdem nyalogatni, szopogatni a bimbókat. Biztosan nagyon finom, szőke pihéi vannak, de ezt most nem látom. Egy kicsit szeplős a bőre, és még az enyémnél is fehérebb. „Look, do you have blond hair in your pussy, I mean around your pussy? So are you blond there, baby?”, de már le is vette a gatyáját, és egy tűzpiros tangában feszít. Beleszagolok a bugyiba, de nem érezek semmi mást, az orrom tele a nadrág cigiszagával. Felállok és kioldozom az övem, remeg a kezem az izgalomtól. Közben hemperegni kezd a szőnyegen, nyújtózkodik és hunyorít, mint egy bagzó macska. Véletlenül feldönti a pezsgős üveget: az egész a kezére folyik, de jut a mellére is. „Fuck that shit. Fuck! Fuck! Fuck!” ordítja, és kicsit imbolyogva feláll. „What’s the problem, baby?”, kérdezem, és elkezdem lenyalni a melléről a pezsgőt, de ellök magától. „I hate this fucking smell”. Kitántorog a fürdő- szobába. Követem, de rám csapja az ajtót és bezárja. Hallom, ahogy vizet enged a kádba. Dörömbölni kezdek, és azt kiabálom, hogy „Vilma, eeeengedj beee”, de aztán rájövök, hogy ennek semmi értelme. Ezek szerint mégiscsak jól berúgtam én is. „Please, let me in! I will help you! We could make love in the water. What’s your opinion about that, baby?” kérdezem ordítva, de csak azt hallom, ahogy belecsobban a vízbe. „All right, that’s OK, I’m waiting for you with my very strong and hungry dick, you know. By the way, do you use the word ’hungry’ for a dick? Never mind, be very fast, please!… Honey…”

Nem válaszol, csak tovább dúdol; addig is feltörlöm a pezsgőt, s közben reménykedek, nem pacsál sokáig. A francokat törlöm föl, majd reggel, úgyis tiszta hányás az egész lakás. Addig ledőlök egy kicsit. Mindjárt végez. Mindjárt végez. Mindjárt vége.

IIIII

Hangos dörömbölésre ébredek. Ültem a kocsiban egyedül, fejem nekidöntve a támlának, a motor jár, halkan szól a rádió. A buszsofőr tenyerével ütötte a tetőt, egy néni botjával csapkodta az ablakot, az anyósülés felől pedig egy ötven körüli férfi integetett. „Pálinkás jó reggelt!”, kiáltja. „Keljen fel, itt nem alhat, nem tudunk elmenni magától.” Letekerem az ablakot a másik oldalon, a buszsofőr ordít: „Ide figyelj, te fasz, már akkor is itt aludtál, mikor a másik irányból jöttem. Baszod, most aztán tényleg engedj el, nem tudok kikanyarodni, bazdmeg, a picsába! Hülye köcsög!”. A néni közben azt hajtogatja, hogy „ilyenek ezek a mai fiatalok! Szipuznak a buszon, meg összevissza fogdossák egymást” „Elnézést, azonnal elindulok. Elnézést kérek!”, mondom, és a váltó felé nyúlok. Ekkor veszem észre a tükörben, hogy egy piros-csipkés tangabugyis, félmeztelen lány ül a hátsó ülésen. Fogalmam sincs, hogy került oda. Mikor az előbb hátranéztem, még nem volt ott. „Jó kis dög, kit érdekel, hogyan került a hátsó ülésre, nem? Ki kell használni a lehetőséget, faszikám!” – biztatom magamat. „Úgy van, használd ki a lehetőséget! Ha félreállsz a kocsival, és leveszed az összes ruhád – az alsógatya maradhat, de ha esetleg le akarod venni, akkor én is leveszem a bugyimat, és láthatod majd, hogy teljesen ki van borotválva a puncim, vagyis gyantázva, de mindegy; utána felszállsz velem a buszra, jöhetsz velünk piknikezni. Csuda egy piknik lesz”, mondja.

Gyanakodva tekintgetek minden irányba, csapdát sejtek: ez bizony kandikamera! A többiek mind szúrós szemmel néznek rám. „Hát, miért is ne…”, mondom bátortalanul, mire azonnal komikus ujjongásban törnek ki, a férfi a sofőr nyakába ugrik, a néni botját az ég felé döfködi, a lány gyorsan kiszáll, és csak annyit mond, „igyekezz”. Miközben kikászálódom, a többiek elkezdik levenni, valósággal letépni a ruhát magukról, a kocsit pár másodperc alatt félretolják az útból. Lassan vetkőzök, mielőtt eldobnám, összehajtogatom a ruhákat, furcsán repülnek. Sohasem hajtogatom össze a ruháimat, csak simán ledobom őket a székre. Az alsógatya rajtam maradt. Megfordulok, és látom, mindenki tök meztelen. A néni a gyűrött bőrével és botjával; a pocakos, szőrös, izzadt buszsofőr; a férfin csak a szemüvege és kalapja – a fiatal lány bugyija térdig letolva. Mindenki visszatartja a lélegzetét, mint a cirkuszban a halálugrás előtt.

„A francba, egy életem, egy halálom, leveszem a gatyámat én is, fogok én itt szégyenlősködni!”, gondolom. Tapsban törnek ki, a lány kilép a bugyiból, de piros tűsarkú cipőjét nem veszi le. Fenekét riszálva indul a busz felé, a többiek utána, én is felszállok.

A lány tényleg teljesen csupasz. Nem bírom türtőztetni magam, a farkam égnek áll, igyekszem nem ránézni az öregekre, csak a lányra. „Hogy hívnak?”, kérdezem, lihegek az izgalomtól. Felnéz rám és elmosolyodik. „Hű, de felizgultál! Egyébként nem tök mindegy? Nem akarsz feleségül venni, hanem csak megdugni, nem?” „Hát, felőlem akármi lehet”, mondom. „Na figyelj, ülj csak le ide mögém!”. „Nem ülünk inkább egy kétszemélyesbe? Ott kicsit jobban megismerkedhetnénk, meg ilyesmi, nem?”. „Nyugi”.

A busz közben elindul. Leülök mögé, látom, mindenki előre néz, az ötven körüli férfi egy hatalmas, két kézzel is alig tartható újságot olvas. „Figyelj, hova megyünk, mi ez az egész?”, kérdezem a lányt, de nem válaszol, csak néz előre meredten, mintha most tényleg kollektív halálugrás következne.

A sofőr félrelöki a fülke ajtaját, és ekkor észreveszem, hogy valószínűleg egy ideje mindenki engem néz vigyorogva, a buszvezető pedig, kezében ezüst mikrofonnal, azt mondja: „nyugalom, emberek, automata üzemmódba kapcsoltunk, semmi baj, mindenki őrizze meg a nyugalmát! Nyugodjon meg maga is, fiatalember, eddig mindenki hasonlóképp reagált, mint maga. Most nyilván egy csomó kérdés kering a fejében, millió kérdés, ott kergetik egymást, látom, mint kanos szatírok a kis nimfácskákat, nem igaz? Ígérem, mindenre választ kap, vagyis hát remélem, hogy így lesz, én legalábbis mindent megteszek, hogy így legyen. De előbb a többieknek kell mondanom valamit, ha megbocsát. Szóval, pubikáim, közeledünk a végcélhoz.” Hatalmas éljenzés, mindenki tapsol. „Úgy van, közeledünk az abszolút nullához. Nyugalom, nem a hőmérsékletre gondoltam, he-he, úgyhogy relax, no panic!”, mondja a végén már dúdolva a sofőr; megriszálja hatalmas csípőjét, ebből mi csak annyit látunk, hogy a hasa hullámzani kezd. „Nyugalom, maga is jól fog járni, mert a körünkhöz tartozó bájos kisasszony kitüntette odaadó figyelmével, semmiképp nem csalódhat, úgyhogy nyugalom. Még csak annyit mondanék, hogy minden nulla, ezt ne felejtse el soha, de soha. Világos!?”.

A sofőr visszamegy a fülkébe, majd pár másodperc múlva visszajön. Addig kérdőn nézek körbe, hátha elkapok egy pillantást, de mindenki előre bámul.

„Szóval, kedves uram, első kérdése nyilván az, hová is megyünk. Nemsokára majd rájön, hogy ez a leglényegtelenebb kérdés. Egyébként megmondom, tulajdonképpen nem megyünk sehova, nincs hagyományos értelemben vett célja az útnak, célja természetesen van, de nem helyhez köthető. A nullát keressük, és azt hiszem, nyomon vagyunk. Ezt jelentettem be az előbb a kedves útitársaknak. Nem érti, fogadjunk. Ugye nem? Helyes! Akkor most figyeljen rám jól! Abból induljon ki, hogy a világban minden lehetséges pillanat végtelen számú másik lehetőséget szül, és ha az egész, végtelen világot végtelenül kicsi, vagyis kiterjedés nélküli pontok halmazából rakjuk össze, melyekben minden, a másodpercnél is rövidebb, vagyis mérhetetlen időben végtelen számú eset, dolog, lehetőség, satöbbi történhet, akkor ez a végtelen szorzása végtelennel. Hát pontosan ennyire beláthatatlan a világegyetem. Vagyis minden lehetséges benne, akármi, bármi. Ehhez képest az olyan egyszerű és lényegtelen kérdés, mint a »hová is megyünk tulajdonképpen?« nem érdemli meg a figyelmet. Figyelmet csupán a nulla érdemel, abból kiindulva érdemes vizsgálódni. Világos?” „Logikus. És akkor nekem most mit kell csinálnom?”, kérdezem a buszsofőrt. Óriásit rikolt, hozzám rohan, és úgy magához ölel, hogy azt érzem, apró darabokra tör. „Hát megértette, ez a kérdés bizonyítja, hogy teljesen felfogta; istenem, nem kellett fél órán keresztül pofáznom, mint egyeseknél, ugye?” A többiek egyetértően bólogatnak, lassan felállnak, és elindulnak felém. „Gratulálok!”, „jó voltál, haver!”, „csak így tovább!”, kezet fognak velem, meg is puszilnak. Végül a lány jön oda hozzám, és azt mondja, „most már hátraülhetünk. Azt csinálsz velem, amit csak akarsz. Felejts el minden korlátot, tilalmat, félelmet és tabut, és csináld úgy. Nem tudom, mennyi időnk lesz, de, ugye, mivel okos kisfiú vagy, felfogtad, mindez nem számít. Gyere utánam egy perc múlva”, mondja, és elindul a busz hátuljába. Megfordítja a táblát, úgy, hogy a számok fordított sorrendbe kerülnek, a 321-esből 123-as lesz. Amikor észreveszi, hogy nézem, elmosolyodik. Ekkor egy nyirkos és hideg kéz simítását érzem a nyakamon.

Hatalmasat rúgok a jobb lábammal. Mint mikor azt álmodom, gödörbe lépek: megrándul a lábam, és a mozdulattól felébredek. „Ne félj, csak én vagyok az. Valami rosszat álmodhattál. Szerintem ideje mennünk, gyere. Azt ígérted, hazaviszel.” Egy pillanat alatt magamhoz tértem. Már tudom is, ki ez a csaj: egy csomót táncoltunk a leghülyébb zenékre, és azt mondta, hazavihetem, ami egész konkrét ajánlatnak tűnt. A nevére nem emlékszem.

A többieket gyorsan hazadobtam, de a csaj sajnos elaludt a hátsó ülésen. Hamar hazaértünk, és pezsgő is maradt még.

A lakásban a szokásos rumli, kinyitom a pezsgőt. Fáradt vagyok, ő is, de mégis ránk tör valamiféle tompa vágy. A csaj letérdel elém, felnéz, és lassan körbenyalja a száját. Szemét néha lecsukja, hosszú, fekete műszempilláját remegteti. Mindjárt eldurranok. Öntök a szájába egy kis pezsgőt, egy kortynyi lefolyik a nyakán. Letérdelek hozzá, lenyalnám róla a ragacsos folyadékot, de vadul és mohón rátapad a számra, mégis finoman dugja át a nyelvét. Szabad kezemmel megfogom a mellét. Lekapja magáról az inget és a trikót, a melltartót gyorsan kikapcsolom. Leteszem a pezsgőt, leveszem az ingem. Amint lekerül róla a póló, megfogom mindkét mellét, és elkezdem csókolgatni, nyalogatni a bimbókat. Kávébarna a bőre. Leveszi a gatyáját, tűzpiros, csipkés tangában feszít. Beleszagolok, érzem a felizgult punci illatát. Felállok, kioldozom az övem, letolom a gatyám. Két kézre markolja a farkam, elkezdi nyalogatni. Teljesen ki vagyok készülve. Egész úton arra gondoltam, mit fogok csinálni vele, erre most a szájába veszi a farkam, benyeli tövig, és én máris elélvezek? Kiveszem. Most!

IIIIII

Ott homorít a hátsó ülésen. Beleszagolok, érzem az édes mocsárszagot. Felállok, a lány már az ülésen térdel, azonnal megmarkolja a farkam, és elkezdi nyalogatni. Teljesen ki vagyok készülve. Egész úton arra gondoltam, mit fogok csinálni vele, erre most a szájába veszi és lenyeli tövig a farkam. Másodpercek alatt elsülök, „tök ciki. Kiveszem. Most!”, gondolom.

A lány meglepődve felnéz, elenged, „pedig megmutattam volna neked az abszolút végtelent. A nullát, amiről a vezetőnk beszélt.” „Ez így nem lesz jó, téged még ki sem elégítettelek.” „Zavar?”, mindjárt eldurranok, annyira ártatlan arccal kérdezi. „Nem hiszem”. „Na ugye! Most kiélheted legtitkosabb vágyad is. Az, hogy velem mi lesz, érdektelen. Persze csak egyelőre. Mert ha sokáig tart az út, hiába mondja a vezetőnk, hogy közel a nulla, mindig csak ezt hajtogatja, én ezen a buszon vagyok, mióta az eszemet tudom, szóval rám is jusson még idő, mert nekem is vannak ám vágyaim, húúú, ha te azt tudnád!, de ez legyen egyelőre meglepetés”, mondja, aztán felpattan, és hátramegy megfordítani a táblát.

„Nem hallja? Azonnal keljen fel!”, erre ébredtem. Kicsit magamhoz tértem, morcosan dörzsölgettem a szemem. „Na végre! Jó reggelt. Azonnal tekerje le az ablakot”. „Elnézést”, akartam mondani, de csak valami krákogásféle jött elő a tokomból, mint egy ide-oda csapódó cserebogár. „Elnézést”, most már jobban sikerült, „egy kicsit elbóbiskoltam. Tudja, nagyon fáradt vagyok, egész héten melóztam ezerrel”, folytattam, de a rendőr egy ideges köhintéssel félbeszakított, és elkérte az irataim. A négy dokumentet megvizsgálta a másik rendőr is, a harmadik eközben végig a hátsó ülésen ült mozdulatlanul, azt hittem, halott. „Alkoholt mikor fogyasztott utoljára?”. „Higgyék el, nem ittam napok óta, tényleg csak álmos vagyok.” „Hajlandó belefújni a szondába?” „Persze.” Elvettem a szondát, fújdogáltam, óvatosan, alá, fölé, mellé, mindenhová. A rendőrök nézték egy ideig, aztán az egyik rám ordított: „Ne játszadozzon a nullával! Az nem játék! Mert ez bizony a nulla, megmutatja, hogy a térben hová kerül: hazafelé, vagy a kapitányságra, vérvételre. Hogy a jó vagy a rossz oldalon áll. Esetleg olyan bankjegyet, netán bankjegyeket nyújt át nekünk, melyeken szintén sok nulla szerepel, minimum három, de inkább négy, mert akkor nem találkoztunk!” Közben a harmadik rendőr is kimászott a kocsiból, egy kézmozdulattal visszaparancsolta a másik kettőt. „Nem szólalhat meg, világos?”, kérdezte. Pár másodpercig kérdőn nézett rám, én pedig lélegzetemet visszafojtva figyeltem. „Helyes, az első csapdán máris túljutott. Gratulálok, sokan véreznek el már itt, nem is hinné, mennyien. Szóval a lényeg, hogy nem kérdezhet közbe egyetlen egyszer sem, és akkor nem raboljuk egymás idejét fölöslegesen. Khm. Mi a nullát keressük, és azt hiszem, nyomon vagyunk. Társaimmal elindultunk egy konkrét, határozott irányba; tudnia kell, nagyon nehezen találtunk rá, el sem hinné, mióta tart ez a keresés, de mindez most mellékes. A fontos, hogy minél tovább haladunk, azt hiszem, előre, annál inkább csökken bizonytalanságunk, sőt most már teljesen biztosak vagyunk magunkban, hiszen mindjárt elérkezünk a végcélhoz, és éppen most, a végcélhoz közel botlottunk önbe, ezért úgy gondolom, önnek is szerepet osztottak a mi kis kalandunkban, vagyis nem véletlenül aludt el maga itt ennél a lámpánál, ezért meg kell kérnem, szálljon be a kocsinkba, és ne féljen, nem bántja magát senki”, mondta a rendőr, majd a karomnál fogva betuszkolt a kocsiba.

A hátsó ülésen az egyik rendőr mellett ültem, néha felém fordult, és ellenségesen méregetett. Úgy fél óra múlva a főnök megtörte a csendet. „Érti már? A végső számot keressük, ami mindennek kezdete és eleje, mindennek forrása, s mibe minden visszatér. Ki ezt megtalálja, a mindenség ura lesz.”

Egyáltalán nem ismertem a környéket, ahol megálltunk, és féltem is, hogy mindjárt elröhögöm magam: elképzeltem a három fakabátot, mint a mindenség urait. Házszámot nem láttam, és semmi gyanúsat vagy különöset sem. Nagyon untam már az egészet, szerettem volna hazamenni, de úgy döntöttem, még egy darabig hagyom magam sodorni az árral, és nem szólalok meg. Egyszer csak a főnök izgatottan felkiáltott: „állj, ez az, megtaláltuk! Várjanak, mindjárt jövök!”. Kíváncsi voltam, hová ment be, de nem láttam semmit, és a két másik rendőr is faarccal üldögélt tovább, hiába mocorogtam. A harmadik hamar visszaért. Örömtől sugárzott az arca, egyenesen hozzám fordult. „Látja, tudtam előre, hogy szükségünk lesz magára. Magának kell bemennie!” „Micsoda?”, kérdeztem döbbenten. „A kurva életbe, megmondtam, hogy nem pofázik!”, üvöltötte a rendőr. Az egyik villámgyorsan valami zsákot húzott a fejemre, közben összebilincselték a kezem, végigrángattak egy folyosón, és valahová belöktek.

Sokáig zuhantam.

IIIIIII

A busz zötykölődve indul. A lánnyal hátul kuporgunk egy ülésen, kettesben. Hideg van, igazán elhozhattam volna legalább a gatyámat. Meg egy pólót. Meg egy vastag pulóvert. Kint süvít a szél, „abszolút nulla fok van kint, nem érzed?”, kérdezi, és tetőtől talpig libabőrösen hozzám bújik, szőke pihéi apró fullánkok. Teste forró a láztól, azt hiszem, hetek óta. Vezetőnk és sofőrünk káromkodva nyomja tövig a gázpedált, az egész busz remeg, visít, nyikorog, mintha minden egyes alkatrésze szeretne a vonzásból kiszakadni, amely egy magasabb egységgé: busszá teszi. „Ez a busz egy nulla, egy köpedelem, semmi, gyatra hulladék, nincs kiterjedése, se tömege, se energiája, egy nulla, egy nulla, egy nulla!”, kiabálja vezetőnk a mikrofonba. „Kapaszkodjatok, barátaim, mindjárt odaérünk! A zsaruk jól csinálják, de szerintem vakvágányra tévedtek. Gondolkodásuk megrekedt egy alsóbb szinten, nem tudnak számot váltani. Még mindig azt hiszik, négyen kell lenniük, holott a napnál is világosabb, hogy egy emberre van szükség. Nem ötre és nem is hatra, ahogyan már próbálkoztak korábban. Ha most is előbb érnek oda, rájönnek, a négyes sem jó, és akkor nekünk végünk. De addig is, hogy ne unatkozzatok, elmondok egy jó kis sztorit. Látom, fáztok, megpróbálom feltekerni a fűtést, de nem ígérek semmit biztosra. A picsába, tényleg kurva hideg van! Na de szavam ne feledjem, hát mi ez a kis hideg, ez a kis hidegecske ahhoz képest, ami negyvenöt telén rontott rá az ostrom után épp egy pillanatra fellélegző Budapestre, azt ti el nem tudjátok képzelni, fingotok sincs róla, milyen kibaszott hideg volt negyvenöt telén Budapesten! Jó, a néni talán emlékszik rá, nem igaz, vén kurva?! Biztosan végigstrichelted a fél Vörös Hadsereget, he-he, csak vicceltem! Na de a fiatalabbak! Hé, fiatalok, figyeltek rám egyáltalán? Álljatok már le egy kicsit azzal a kúrással. Hát nem fárasztottad még le teljesen a fiatalembert? Na mindegy, egyszer fent, másszor meg csak kibaszás van. Szóval a lényeg, hogy rohadt nagy hideg volt negyvenöt elején, az már biztos. Én se éltem akkor, csak az apám mesélte ezt még valamikor. Amúgy egy igazi, címeres köcsög volt az öreg, majd még mesélek róla, de kezdjük ott, hogy az ostrom előtt levette a klassz belvárosi lakásunk ablakairól az üveget, a belsőt, mert ezek olyan ablakok, hogy két üveg van bennük; két ablak, egy kívül, egy belül, közte meg a levegő. Szóval a belső ablakokat levitte a pincébe, hogy majd milyen jó lesz az ostrom után, mert úgyse lesz gáz, meg szén, meg ilyenek, de ha bedurrant egy kisebb kályhába, és van ugye az ablak, akkor relatíve egész meleget képes majd elővarázsolni. Lement az ostrom, ahogy kell, és a fater nem kis nehézségek árán, de túlélte a nácikat, a nyilasokat, meg az oroszokat is, erről majd mesélek még, a külső táblák persze berobbantak, mert a szomszéd ház komoly bombatalálatot kapott, és onnantól kezdve mindjárt hideg is lett a lakásban, jóval nulla fok alatt. De amint tovább haladt a front, apám leballagott a pincébe, hoppá, egy piros lámpa, most úgysem jön erre senki, átmegyünk, jessz, sikerült! Szóval nagyapám visszarakta szépen az üvegeket, és gondolta, elhívja a barátait, már azt a párat, akik életben maradtak, hogy dicsekedjen az ablakaival, vagyis az ő kibaszott nagy, előrelátó eszével. Igen ám, de nem tudott oroszul. Tudott latinul, németül, franciául, angolul, olaszul, még ógörögül is, de bazdmeg, oroszul pont nem. Nagy peckesen, elindult a városba, csak épp nem tudta értelmezni a plakátot, amit több helyen is kiragasztottak az utcában: a Vörös Hadsereg jelezte a lakosságnak, hogy ekkor és ekkor a Városligetben felrobbantják a besült bombákat. Ez az időpont pontosan fél órával később jött el, így mire apám nagy büszkén visszatért maradék éhező és a hidegtől reszkető barátaival, szomorúan kellett látnia, a francba, ez egy nagy kanyar lesz, kapasz- kodjon mindenki!, húhh, megvolt, szóval látták, hogy minden üvegtábla betört, és a lakásban iszonyú hideg van. Hidegebb, mint most itt. A többieknek már káromkodni sem maradt erejük, pedig nagyon felkészültek egy kis kényelemre, nyugalomra – de képzeljétek el, mit csináltak erre azok a szerencsétlenek? Egyszer csak elröhögték magukat, ott fetrengtek röhögőgörcsben, értitek? Mindenki éhezett, a fél vagy az egész családja kipurcant, eltűnt, minden oda, az egész város egy romhalmaz, az ország is, az egész világ az, mindenki és minden egy kibaszott romhalmaz, ezek meg ott röhögnek apámon, hogy mekkora egy hóóó, várjatok csak, azt hiszem, megérkeztünk!!! Mit látsz, kiscsajszi? Neked jó a szemed!”. A lány előrekiáltja, hogy „hat vagy kilenc, nem látom jól”. „Ez az!”, rikoltja vezetőnk. A busz pokoli csikorgással megáll, mindenki azonnal letódul róla, úgy, mintha az örök élet forrásához érkeztünk volna, és csak az első ihatna belőle. Csak nézni tudom az egészet, nem mozdul a lábam. Minden erőmmel szeretném fölemelni, de nem vagyok rá képes. Mintha kőből lenne a testem. Még hallom a buszsofőrt, „az autójuk itt van, de ők nincsenek sehol, siessünk. Pont öten vagyunk, ennyi kell, nem hiába forgattuk annyit azokat a kurva számokat, nem igaz?”. A lány felém fordulva kiabál, „gyere, megmenekültünk!”, és elrohan a kapualj felé.

Rozsdás táblán római négyes, a lepergő fehér lakk alatt rozsda, a szám fekete. Mellette néhány furcsa tábla, az egyik tiszta arany, a többi fémszínű. Tudom, mi van a táblákra írva, pedig a betűket nem látom. És hirtelen rájövök, melyik számot kerestük mindig is. És tudom, hogy el fogom árulni nekik, pedig nem lenne szabad.

Már mindenki bent volt az udvaron.

Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: -

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.