I.
Bolond Jane és a püspök
Ha szél rázza a tölgyeket
Éjfélkor, oda vigyetek,
(A sírban vár a nyugalom.)
És drága halott Jackemért
Megátkozom a pap fejét.
Majomnak hívta, amíg élt:
A férfi és a majom.
Nem volt még püspök, s rendelet
Száműzte vándor Jackemet,
(A sírban vár a nyugalom.)
Még plébániát sem kapott,
Hozta könyvét, ránk olvasott –
„Úgy éltek, mint az állatok”:
A férfi és a majom.
A püspök teste, Istenem,
Ráncos libabőr-lebeny,
(A sírban vár a nyugalom.)
A hátán gémpúp nyomja át
A szentelt fekete csuhát,
A Jacké sudár nyírfahát.
A férfi és a majom.
Jacknek adtam rég magam,
Odahív, hol a tölgyfa van,
(A sírban vár a nyugalom.)
Eljön, és az éj leszáll,
Nyugtunk lesz, ha rám talál,
Köpök, ha a másik arra jár:
A férfi és a majom.
II.
A megfedett Bolond Jane
A hajós mond, amit akar:
Hatalmas villámkő-ütés,
Eget bemázoló vihar
Mutatja, hogy nincs Gondviselés;
Bolond Europé, kár volt érte,
Szerelmét bikára cserélte.
Híjje réjje híjje réjje.
Fuss végig a kagyló belsején,
Tapints ki minden kis zugot,
Csodáld, milyen síma a héj,
Reped a Menny, ha jól fogod:
Sose bízd a szived ilyenre,
A tengerész egy szörnyü medve.
Híjje réjje híjje réjje.
III.
Bolond Jane az Ítélet napján
„A beteljesedéshez
A szerelemben
Kell az egész test,
Csak lélek kevés lesz.”
Így mondta Jane, igen.
„Bírja a szagot,
Aki engem szeret,
Órákig duzzogok,
Veszekedős vagyok.”
„Így áll a dolog”, mondta Jack.
„A fű az ágyam,
Ott fekszem meztelen;
Meztelen, magamba zártan
A fekete világban”;
Így mondta Jane, igen.
„Van-e átélhető
Igazi élvezet?
Minden átélhető,
Csak ne volna idő.”
Így áll a dolog, mondta Jack.
IV.
Bolond Jane és Jack a tengerész
Tudom, mert remegni kezdtem,
Mihelyt megláttalak,
A szerelem hamarabb szökik,
Ha nincs ajtaján lakat:
Sötét és hajnal között
A szerelem gombolyag.
A lélek, ha Isten színéhez ér,
Magányosan kutat;
De én – szerelemmel földre kötve,
Testem sírkő alatt –
El fogom érni a fényt, ami
Anyám méhében maradt.
Ha ott fekszem majd egyedül
Üres fekhelyemen,
És arra jár Jack éjszaka,
Gomolygó szellemem
Összekötődik vele,
Halva is őt követem.
V.
Bolond Jane és az Isten
Jött a szerető
Éjjel, ha neki kellett,
Hajnalra ment is ő;
Kérdezett is engem;
A férfi csak jönne, menne –
Istené, amit teremtett.
Zászlók borítják az eget;
Katonák dübörögnek;
Harci ló nyerít, üget;
Hatalmas harcba fut
A keskeny út:
Istené, amit teremtett.
Föltűnik a szem előtt
A ház, az elfelejtett
Gyerekkor, ütött-kopott,
Nem lakja senki rég;
Az egész már lángban ég:
Istené, amit teremtett.
Vad Jack volt a kedvesem;
Az emberek sorra jöttek
Nyitott úton, a testemen;
De nincs semmi vád,
Csak dalolok tovább:
Istené, amit teremtett.
VI.
Bolond Jane a püspökkel beszél
Utamba állt a püspök és
Hosszan beszélt velem.
„Petyhüdtek már a melleid,
És tested vértelen;
Székhelyed a mennypalota,
Ne istálló legyen.”
„A szép a rútnak rokona,
A fénynek kell a sár –
Senkim sincs már, de így igaz,
Tanú a sír s az ágy,
Erre a testem tanított,
Meg a büszke szív, a vágy.”
„Büszke, kimért lehet a nő,
Ha égeti szerelem;
Szerelme úgyis trónt emel
A széklet-székhelyen;
Mert csak úgy marad igazi,
Ha átesik ezen.”
VII.
Öreg Bolond Jane a táncolókat nézi
Elefántcsontszín-pillanat:
Ifjú testek, a lány táncol;
A férfi a szénsötét hajat
Tekeri, mintha fojtogatna.
Nem teszek semmit ezalatt;
Villan a fény, a szemek alja.
Szerelmet harap az oroszlánfog.
Mondják, játszik, de tudom én,
Vele táncol a szíve a vágytól,
S hogy megölje, veszi a kést,
Hagyom a férfit, ez a sorsa;
Mindent megél, ki gyűlöletét
Megérti és szerelembe fojtja.
Szerelmet harap az oroszlánfog.
Meghalt a férfi? Meghalt a lány?
Élnek? Megmenekültek a haláltól?
Isten irgalmazzon, akkor tájt
Nem érdekelt még semmi sem,
Indult volna a lábam, hogy a tánc,
Amit ott táncolnak, a táncba vigyen.
Szerelmet harap az oroszlánfog.
VIII.
A lány éneke
Elindultam egyszer,
Egy férfiről daloltam,
Akit vágyva szerettem,
Ismered őt, jól van.
Egy másik jött felém
Botjára görnyedten,
Alig állt a helyén,
Leültem, sírni kezdtem.
És ennyi volt a dal –
De most ki mondja meg
Az öreg volt a fiatal
Vagy a fiatal volt öreg?
IX.
Fiatal fiú éneke
Megváltozik, bőgtem,
Banya lesz, csupa ránc.
Aztán a nagy csendben,
Amit szivemre zárt,
Válasz tört belőlem,
Belülről kalapált.
Nézd meg ezt a képet,
Pihenj meg a szemén.
Ha minden elenyészett,
Ez ott marad a helyén.
Banyák meg nem éltek
A teremtés idején.
Ahogy megértettem,
Mert szívem igazat szólt,
Rögtön letérdeltem,
Hogy leborulhasson
Szívem előtt minden,
S végül megbocsásson.
X.
Jane aggódásai
Ruháját cserélte
A föld. Várta a tavaszt.
Meghal a szerelem,
És ha mégse,
Akkor nem igaz.
Mondjad, ha nem.
Csak ilyen test marad,
Csak ilyen lehelet,
A szerető ilyen.
Válthatnak csókokat,
A vég jön közelebb.
Mondjad, ha nem.
XI.
Jack bizakodása
Örök szerelemért
Vallottam ma meg
Összes bűnöm nevét:
Telírtam szemed.
Bármi ára legyen,
Ha örök szerelem.
Kettétörtem szivem
Az erőfeszítésben.
A szerelem ilyen:
Szikla-keménységben,
Elhagyatottságban
Élhet virágzásban.
XII.
A szerelem magánya
Õsök, dédapák, apák,
Most megjelenjetek,
Ha szerelem-magányban
Volt már részetek,
Ami titeket védett,
Védje most véretek.
Árnyékot vet a hegy,
Vág a hold sarlója;
Emlékünk mi maradt?
Tépett a kert lombja,
Rettegést szül a vágy
Szívünkben azóta.
XIII.
Jane álma
Azt álmodtam, hogy odajött
Ágyamhoz a sok bölcs éjjeli szellem.
Eloldottam, ami kötözött,
Hajam a szerelem kövére tettem.
De nem láttam jól a sötétben,
Valami légörvény elűzte,
Kiszögezve az égen
Izzott Berenisz fürtje.
XIV.
Jack esküje
Ki beszél Platón orsójáról?
Ki pergeti a fonalat?
Az idő talán visszazárul,
A végtelenség elapad,
De Jerry és Dan között
A szerelem örök.
Bárki hihet amit akar,
Mikor elsőt perdült az orsó,
Én már esküt tettem hamar,
S megtartom, pereghet a végső;
Eljegyezem magam hajával,
Összes kanyarulatával.
XV.
Három kívánság
„Három dolgot adj vissza, halál”,
Énekelte a csont a parton;
„A fiút – mikor megtalált,
Unatkozott is, nevetett a kincsen,
Nem sejtette, hogy én vagyok a minden.”
Szólt a hullám és szél űzte fehér csont.
„Hármat, amiben jók a nők”,
Énekelte a csont a parton;
„Férfiakat – a törtetők,
Testem vidáman élhetett,
Megkaptak minden örömet.”
Szólt a hullám és szél űzte fehér csont.
„A harmadik is eszembe jut”
Énekelte a csont a parton;
„A reggelt, mikor vitt az út,
Megláttam az Uram szemtől szembe,
Kéj költözött az életembe.”
Szólt a hullám és szél űzte fehér csont.
XVI.
Altató
Álmod legyen, kedvesem,
Anyád kebelén az álom.
Párisz sem gondolt a bajjal,
Helenével csendesen
Feküdt csak az aranyágyon,
Megvárta, míg jön a hajnal.
Álmodj kedves szépeket,
Trisztán is úgy aludt éppen,
Varázsitaltól, ha attól,
Õz futhatott, nyúl szökhetett
Tölgyes és bükk sűrüjében
Szökhetett őz, futhatott nyúl.
Tente, aludjál csak, tente,
Eurótasz füves partjára
Hullt így álom, mikor a madárnak
Szent vágyát kielégítette.
Hagyta Léda testét magára,
De lelkéből ki sose szállhat.
XVII.
Hosszú csend után
Beszélünk hát a hosszú csend után,
A szeretők meghaltak, megfakultak,
Bús lámpafények ernyő mögé bújtak,
Függönyök takarnak bús éjszakát.
Folyik a szó belőlünk és helyettünk,
Művészetekről meg dalról beszélünk,
Kifosztott testünk a mi bölcsességünk:
Régen nem tudtunk, csak szerettünk.
XVIII.
Bolond köd, tompa tél
Lehúzhatod a redőnyt,
Kint üvölt a szél:
Vág az eszünk ma éjjel,
De bután zenél
Odakint ma minden –
Bolond köd, tompa tél
Homérosz, Horatius,
Platón lejjebb még befér,
Itt kinyitva Ciceró.
Az idő vissza sose tér.
Hány éve kezdtük, ostobán? –
Bolond köd, tompa tél
Mért sóhajtok, öreg fiú?
Mért borzong bennem a vér?
Borzongok, sóhajtozok,
Mert a lelményes Homér
S talán Ciceró se több –
Bolond köd, tompa tél
XIX.
Elmúlt a táncos idő
Jöjj, a füledbe énekelem,
Elmúlt a táncos idő,
Lehullt a szatén, a selyem,
De itt van ez a kő;
Ülj rá, rongyos tagjaidat
Rongyokba csomagold:
Arany csészémben kel fel a nap,
Ezüst zsákomban a hold.
Csak átkozódj, én énekelek,
Mert hogy van, hogy az emberem,
Akitől az élvezetet
Kaptam, meg annyi gyerekem,
Mint rög a márványkő alatt,
Csak alszanak valahol?
Arany csészémben kel fel a nap,
Ezüst zsákomban a hold.
Délfele járt, amikor épp
Átgondoltam, mi ez:
Jobb, hagyni a színlelést,
A bot már nem fedez,
Mindegy, hogy lány-e vagy banya,
Ki lábon áll, dalol:
Arany csészémben kel fel a nap,
Ezüst zsákomban a hold.
XX.
Hazám az ír föld
„Hazám az ír föld
S az ír föld szent föld,
Elszáll az idő”, mondta a nő.
„Gyere, hű felem,
Táncolni velem, ha vár az ír föld.”
Minden ember közül,
Ki arra bandukolt
Csak egy nézett körül,
Idegen arca volt.
Így szólt az érkező,
„Itt minden már oda,
Csak múlik az idő,
Romlik az éjszaka.”
„Hazám az ír föld
S az ír föld szent föld,
Elszáll az idő”, mondta a nő.
„Gyere, hű felem,
Táncolni velem, ha vár az ír föld.”
„A hegedűs melléfog, és
A húr is ereszkedett,
A dob is, az üstdob is,
A trombita is repedt,
S a harsona”, mondta ő,
„Trombita, harsona”,
Úgy nézett, mint a kő,
„Az idővel lett oda.”
„Hazám az ír föld
S az ír föld szent föld,
Elszáll az idő”, mondta a nő.
„Gyere, hű felem,
Táncolni velem, ha vár az ír föld.”
XXI.
Táncos a Cruachanon s a Cro-Patrick hegyen
Bizony mondom, hogy él közöttünk
Madárból, vadból, emberből egy,
Kiben béke lakik a földön.
Táncolva Cruachan síkjára megy,
Vagy fenn dalol a Cro-Patrick hegyen;
S aki csak úszott, futott, repült
Erdőben, égen, tengeren,
Kiáltja, áldja, imádja őt.
XXII.
Bolond Tamás
Így énekelt szegény bolondja,
Tamás a baldachinos ágyon;
„Mi kavart fel, mi ez az álom?
Tiszta volt a szemem, látott,
Most meg a fény füstbe borítja
A változatlan igazságot.”
„Huddon és Duddon, Daneil O’Leary,
Fényes Jozsó, a koldusember,
Ihat, dőzsölhet, amit csak mer,
Ha bűnbánó dalt énekel;
Valami szememet gyötri, sérti,
Mintha lepel alatt tűnnének el.”
„Lakjon mezőn vagy mocsárban
Madár, vadállat, hal vagy halandó,
Kakas vagy tyúk, paripa, vadló,
Isten örök szemében ragyog
Erejének minden mozdulatában;
E hitben élek és halok.”
XXIII.
Tamás a Cruachani síkon
Alszik cruachani tájban –
Ki kell dalolnia,
Ami lelke mélyébe vág:
„Az Idő kancáját meghágta
A Végtelenség lova,
És csikó lett a világ.”
XXIV.
Megint az Öreg Tamás
Kifut a hajó a tökéletesből,
Elrongyolódik a vászon,
A magánvaló nem múlik ettől;
Az emberész csak ezzel számol:
Hajóműhely, viharos zátony,
Pólya és halotti fátyol.
XXV.
Delphoi jóslat Plotinoszról
Látom Plotinoszt, tengerek
Szorítják, ahogy úszik,
Radamanthus hívja, integet;
Az Arany-hidat alig látja meg,
Szemébe sós vér nyomódik.
Síma fű, liget van arra,
Elszórtan jutnak át oda;
Ott van Platón, Minosz arca,
Pitagorasz bölcs alakja
S a teljes Szeretet kara
G. ISTVÁN LÁSZLÓ FORDÍTÁSA