A különbségek és egyenlőtlenségek megkülönböztetésének három fontosabb mozzanata ismeretes. Először is, a különbség lehet horizontális, nem kell hogy bárki magasabban vagy alacsonyabban helyezkedjen el, jobb vagy rosz­szabb legyen, míg az egyenlőtlenség mindig vertikális, és rangsorral jár. Azután a különbség csak ízlés és/vagy osztályozás kérdése. Az egyenlőtlenség azonban nem puszta osztályozás, hanem olyasvalami, ami megsérti az emberi lények közötti egyenlőség erkölcsi normáját. (Ezzel nem a teljes egyenlőség valamiféle normáját feltételezem, csupán arra kívánok rámutatni, hogy létezik egy különbség, amely túl nagy, és/vagy amely a nem megérdemelt irányába tart, mint például amikor nem a megfelelő ember kapja a legnagyobb elismerést). Továbbá az egyenlőtlenséggé váló különbségnek eltörölhetőnek is kell lennie. A húszéves embernek a hatvanéveshez viszonyított jobb fizikai erőnléte nem egyenlőtlenség. A nőknek a férfiakéhoz vagy a fekete munkásosztálybeli fiúknak a fehér bankárgyerekekéhez viszonyított eltérő társadalmi esélyei azonban egyenlőtlenségnek tekintendők. Röviden, az egyenlőtlenség elkerülhető, erkölcsileg nem igazolható hierarchikus különbség.

Az egyenlőtlenségnek (legalább) három, egymástól alapvetően különböző fajtája létezik, melyek mindegyike rombolóan hat az emberi életre és társadalmakra.

Létezik az élet és a halál egyenlőtlensége, amelyet nyugodtan nevezhetünk életbevágó egyenlőtlenségnek. Igaz ugyan, hogy mindannyian halandóak és fizikailag sebezhetőek vagyunk, életfánk pedig bizonyos értelemben beláthatatlan szerencsejáték. Arra azonban elég meggyőző bizonyítékokkal rendelkezünk, hogy az egészség és a hosszú élet világos társadalmi minták szerint oszlik el. Szegény országokban és szegény társadalmi rétegekben a nagyobb számban halnak meg egyéves koruk előtt a gyermekek, mint gazdag országokban és gazdag osztályokban. Nagy-Britanniában az alacsony státusú emberek nagyobb számban halnak meg, mielőtt elérnék a nyugdíjas kort, mint a magasabb státusúak, és ha meg is érik a nyugdíjat, az előbbiek általában rövidebb ideig élvezik. Egy brit bank vagy biztosítótársaság alkalmazottja például hét-nyolc évvel hosszabb nyugdíjas létre számíthat, mint mondjuk a Whitbread szálloda- és étteremláncainak alkalmazottai vagy a Tesco dolgozói (Financial Times, 20/21. 10. 07.). Az életbevágó egyenlőtlenség – amit a várható élettartam és a túlélési ráta révén könnyen mérhetünk – a világon embermilliók életét teszi tönkre, szó szerint.

Az egzisztenciális egyenlőtlenség egyénileg ér bennünket. Bizonyos személyek cselekvési szabadságát korlátozza, ahogyan például a Viktória- és Edward-korabeli Nagy-Britannia korlátozta a nők jogait a nyilvános terekben és a közszférában – és ahogy számos országban ma is korlátozzák. Az egzisztenciális egyenlőtlenség az (egyenlő) elismerés és tisztelet tagadása, és alkalmas arra, hogy megalázzák a fekete bőrűeket, (amerikai) indiánokat, patriarchális társadalmakban a nőket, a szegény bevándorlókat, az alacsony osztályba tartozókat és a stigmatizált etnikai csoportokat. Fontos megjegyezni, hogy az egzisztenciális egyenlőtlenség nemcsak mint durva megkülönböztetés jelenik meg, hanem az árnyaltabb hierarchiák révén is hatékonyan működik.

A harmadik az anyagi vagy forrás szerinti egyenlőtlenség, ami azt jelenti, hogy az emberek igen eltérő forrásokra támaszkodhatnak. E helyt két tényezőt különböztetünk meg. Az egyik a(z oktatáshoz, a karrierlehetőséghez, a társadalmi kapcsolatokhoz, összességében a „társadalmi tőkéhez” való) hozzáférés terén megnyilvánuló egyenlőtlenség. A közbeszéd hagyományos főáramában ezt „esélyegyenlőtlenségnek” nevezik.

A második a jövedelmek egyenlőtlensége, vagy a kimeneti egyenlőtlenség. Ezt használják a leggyakrabban az egyenlőtlenség mérésére – a bevételek, olykor pedig a vagyon eloszlását.

Az egyenlőtlenség e három fajtája kölcsönhatásban áll egymással. Mégis érdemes őket megkülönböztetni, mivel az emberekre is másként hatnak, más-más időszakokban az egyenlőtlenség különböző formái más-más pályán futnak – vagyis eltérő oksági mechanizmusok irányítják őket.

Egyenlőtlenség alapvetően négy módon keletkezik. Először is az eltávolodás folytán – egyes emberek gyorsabban jutnak előre és/vagy mások lemaradnak. Azután ott a kirekesztés – ennek révén olyan korlátokat emelnek, hogy bizonyos osztályokhoz tartozó emberek számára lehetetlenné váljék a jó élet, vagy legalábbis nagyon nehezen férjenek hozzá. A harmadik a hierarchia intézménye, ami azt jelenti, hogy a társadalom és az egyes szervezetek létraként jelennek meg, amelyen egyes emberek fönn, mások lejjebb helyezkednek el. Végül létezik a kizsákmányolás, aminek révén a gazdagok vagyona a szegények és hátrányos helyzetűek kiszipolyozásából és alávetéséből származik.

Heves vita tárgya, hogy ezek a mechanizmusok milyen jelentőségűek a modern világ mintázatának kialakításában. Vajon napjaink egyenlőtlenségei elsődlegesen az észak-atlanti népek tudományos és ipari újításaiból adódó előretörésének következményei? Vagy inkább a kizárás az ok, például, hogy a Brit Birodalom megakadályozta az indiai ipar fejlődését? Vajon a „modern világrendszer” 1500 után olyan hierarchiát eredményezett, amely magból, félperifériából és perifériából áll? Vagy a Nyugat fölemelkedését elsősorban a fegyveres kizsákmányolás vezette, az amerikai természeti kincsek elrablása, a rabszolgákkal műveltetett földek, és Déltől kierőszakolt, meg nem fizetett árutermelés? A vita, részint a bizonyítékok kétértelműsége – tapasztalati bizonyítékok támasztják alá mind a négy tényezőt, de nehéz őket egymáshoz viszonyítva súlyozni –, részint pedig a történeti kérdés fontos erkölcsi összetevői miatt mindmáig eldöntetlen.

Cikkemben azt vizsgálom, hogy napjainkban hogyan jönnek létre az egyenlőtlenségek.

Kizsákmányolás

A kizsákmányolás nem közvetlen ok az életbevágó egyenlőtlenség esetében – az egészséges emberek egészsége nem a mások betegségén és halálán alapszik. Van azonban egy világosan kivehető ösvény, amely a kockázatos és egészségtelen állásokban dolgozók profitért való kizsákmányolásától az egészség és a várható élettartam terén mutatkozó egyenlőtlenségekhez vezet. A dél-afrikai, kínai vagy ukrán bányákban, illetve általában a világ bármely táján a „speciális gazdasági zónák” gyáraiban végzett munka hírhedetten rontja az életminőséget, és károsítja az egészséget. Ez azonban a képnek csak egy része. A kínaiak várható élettartama ugyanakkora, mint a lengyeleké, és nyolc évvel tovább élnek, mint a kevésbé iparosodott India lakói.

Az egzisztenciális egyenlőtlenség kizsákmányoló-patriarchális formája az utóbbi három évtizedben a világon általában radikálisan visszaszorulóban van, még akkor is, ha olykor vissza-visszatér, mint az 1980-as kommunistaellenes dzsihad óta időről időre Afganisztánban. A Csecsenföldön, Kurdisztánban és Afganisztánban magát igen erősen tartó nyugat-ázsiai elképzelés, miszerint a férfi becsülete azon múlik, hogy nővéreit, feleségét (vagy feleségeit), leánygyermekeit és anyját leigázza és kirekessze, továbbra is az egyenlőtlenség újratermelésének eszköze marad sokak számára.

Aki nincs meggyőződve a munkaérték-elmélet érvényességéről, annak persze nehéz elmondani, hogy a gazdasági egyenlőtlenség milyen mértékben következik a kapitalista kizsákmányolásból. A bevételek egyenlőtlenségének drasztikus növekedése az utóbbi évek Kínájában – amely mostanra már nagyobb, mint Indiában vagy Oroszországban – nyilvánvalóan és szignifikánsan az olcsó munkaerő tőkés kizsákmányolásával hozható összefüggésbe. Az Afrika és a világ többi része közötti különbség növekedése azonban nem Afrika növekvő mértékű kizsákmányolásából adódik. Ahogyan az amerikai és a brit gazdagok és szegények közötti, egyre szélesedő szakadék sem a munkások mind nagyobb mértékű kizsákmányolásának következménye, jóllehet az olcsó munkaerő nagyarányú beáramlása az Egyesült Államokba azzal járt, hogy az amerikai munkaerőpiac polarizálódott, és ennek nyomán újra megjelent az úgynevezett „kreatív osztályt” szolgáló osztály vagy neki „szolgáltató osztály”.

A kizsákmányolás – az egyenlőtlenség legvisszataszítóbb előidézője – tehát napjaink világában az egyenlőtlenség fontos, de korántsem legjelentősebb ereje.

Hierarchia

A túlzott hierarchia jó ideje a menedzsment- szakértők támadásainak középpontjában áll, és sok szervezet már „kilapult”. Az európai kontinensen az állami és a magán menedzsmentben, és még inkább az oktatási intézményekben az alárendelt személyek jogait megerősítették, beleértve a kollektív képviseleti jogokat. Ezzel az iránnyal szemben hat, hogy a szakszervezeti ellenerő általában gyenge.

A legfontosabb azonban az, hogy még amikor a szervezeti hierarchiák kisimulnak is, a szervezeteket és a társadalmakat végső soron akkor is átjárja a társadalmi státus finom hierarchiája. Az elismerés és a tisztelet egyenlőtlen eloszlása, a szabad cselekvés különböző fokainak megléte, illetve az önelismerés és a magabiztosság különbsége folytán a társadalmi státus hierarchiái jelennek meg az egészséggel és a várható élettartammal kapcsolatos kitartó egyenlőtlenségek legfőbb okaiként. A társadalmi hierarchiák egzisztenciális egyenlőtlenséget okoznak, ami viszont súlyos pszichoszomatikus következményekkel jár.

Jóllehet a huszadik század során egyes országokban, így például az Egyesült Királyságban jelentős mértékben kiegyensúlyozták a jövedelmeket, a várható élettartam különbsége az egyes osztályok között mégis nőtt, különösen a férfiak körében. 1910–12-ben Angliában és Walesben egy képzetlen kétkezi munkás 61 százalékkal nagyobb eséllyel halt meg 20 és 44 éves kora között, mint egy képzett szakember. 1991–93-ban a fiatal felnőtt kori elhalálozás extra kockázata 186 százalékra nőtt. Egy alacsony képzettségű munkás extra halálozási kockázata az első világháború előtt 6, míg az 1990-es években 76 százalék volt. ¹ A társadalmi hierarchia halálos következményeinek talán legsúlyosabb bizonyítéka Sir Michael Marmot 18 000 közszolgálati alkalmazott bevonásával elvégzett, ún. Whitehall-vizsgálata. ² A dolgozók körében a korai elhalálozás kockázata szoros összefüggésben állt a hivatali hierarchiában elfoglalt pozícióval. A 25 éven át végzett vizsgálat során – ahol tekintetbe vették az életkort, a dohányzást, a vérnyomást, a koleszterinszintet és néhány más tényezőt – 50 százalékkal több emberrel végzett a szív koszorúerének betegsége a hierarchia alsó fertályán, mint a tetején elhelyezkedők körében.

Kirekesztés

A kirekesztés az utóbbi ötven év során általában visszaszorult, bár a kép itt is meglehetősen vegyes. A nők kirekesztése a nyilvános térből, a munkaerőpiacról és a karrier lehetőségéből a világ jelentős részén csökkent. A rasszizmust széles körben elutasítják; a dél-afrikai apartheid megbuktatása, az érinthetetlen kasztból származó miniszterelnök megválasztása Indiában, illetve az afro-amerikai elnöké az Egyesült Államokban mind fontos mérföldkő. Amerika „első nemzetei” végül az országos politikák részeivé váltak, legutóbb Bolíviában vívták ki demokratikusan kiérdemelt központi helyüket. A huszadik század végi visszatérés a száz évvel korábbi tömeges migráció gyakorlatához tovább csökkentette a kirekesztést. A második világháború után a nemzeti szuverenitás visszanyerésével Kína és India sem volt többé elzárva a fejlődés lehetőségétől. 1913 és 1950 között Kína és India gazdasági fejlődési rátája nagyjából nulla volt. 1950 és 1973 között azonban Kína évente 4,9, India pedig 3,5 százalékos növekedést mutatott. ³ Az utóbbi évtizedekben az Egyesült Államok piacaihoz való hozzáférés bizonyult a kelet-ázsiai növekedés és a globális egyenlőség legfőbb motorjának.

Jóllehet a kirekesztés mértéke csökkent, ám napjainkban is fontos jellemző, amennyiben a világ egymást kirekesztő, a saját állampolgárainak kizárólagos jogokat biztosító nemzetállamokra tagolódik. De ezen túl más kirekesztő folyamatok is működnek a világban; ilyen a kiterjedt protekcionista kereskedelem – mint az amerikai gyapottermesztés védelme, amely elsősorban a szegény, afrikai szavannai népeket sújtja. A mostani válság során – jóllehet a protekcionizmus hivatalosan tabu – a kirekesztés kifejezettebbé vált, ami olyan szlogenekben nyilvánul meg, mint a „Brit állásokba brit dolgozókat!” vagy „Vedd az amerikait!”.

Eltávolodás

Amikor az eltávolodás okozta egyenlőtlenségről beszélünk, korunk paradoxonával kerülünk szembe. Területi értelemben a távolságok összezsugorodtak. Az elektronikus kommunikáció és a műholdas közvetítés lehetővé teszi, hogy az egész világ szemtanúja legyen az olimpiai eseményeknek vagy Obama elnök beiktatásának, esetleg hogy a Kínában és Argentínában vagy Mozambikban és Kanadában élő barátok telefonon beszéljenek egymással. Az e-mailnek köszönhetően végre kommunikálhatunk olasz kollégáinkkal (ami elég nehezen volt kivitelezhető a korábbi olasz posta révén) vagy épp a bangladesiekkel. Mint fentebb már arról szó esett, a „fajok” vagy etnikumok, illetve a nők és a férfiak közötti egzisztenciális távolság is csökkent. A bevételben és az életesélyekben azonban egyre növekszik a távolság a világ egyes részei között, de sok esetben országokon belül is.

Az 1970-es évek első felében a születéskor várható élettartam különbsége a szubszaharai afrikai és a magas jövedelmű országok között 25,5 év volt; harminc évvel később harminc. ⁴ Az Egyesült Királyságban a gazdagok és a szegények közötti szakadék az 1980-as évek óta évente 0,15 évvel nő. ⁵ Glasgow-ban a caltoni és a lenzie-i férfiak várható élettartamának különbsége 28 év, nagyobb, mint az Egyesült Királyság és Afrika lakói várható élettartamának átlagos különbsége az 1970-es években. A Carltonban élő glasgow-iak rövidebb élettartamra számíthatnak, mint az ausztrál bennszülöttek. ⁶ A kapitalista Oroszország és a volt Szovjetunió többi tagállama szintén elmarad várható élettartam tekintetében. Az 1970-es évek elején – a kommunista „stagnálás” időszakában – a várható élettartam 2, 5 évvel maradt el a magas jövedelmű országokhoz képest; a 2000-es évek közepén ez a különbség 15 évre nőtt. ⁷

1973-ban a szubszaharai afrikai országokban az egy főre eső GDP az amerikai nyolc százaléka volt. 2005-ben ez az arány öt százalékra esett (hazai vásárlóerőben mérve). ⁸ Az Egyesült Államokban a háztartási bevételek egészéből a leggazdagabb 1 százalék 8 százalékot könyvelhetett el 1980-ban, míg 200-ben 17 százalékot. Az Egyesült Királyságban a leggazdagabb 1 százalék az 1980-as 6 százalékos részesedését 2000-re 12,5-re növelte; ⁹ annak a bizonyos kilencvenkilencedik százaléknak az adózás utáni jövedelme pedig 1997-98-ban 10,2-szer, míg 2006-7-ben 12,8-szer volt nagyobb, mint a tizedik százaléké. ¹⁰

A vezetők és az átlagos munkások bevétele közötti szakadék ma szélesebb, mint premodern időben. 1688-ban az angol bárók éves bevétele körülbelül 100-szor volt magasabb, mint a munkásoké és a ház körüli teendőket ellátó személyzeté, és 230-szor volt magasabb, mint a munkanélkülieké és a vidéki alkalmi munkásoké. 2007-8-ban a FTSE top 100-as listáján szereplő cégek vezérigazgatói 141-szer akkora fizetést vettek fel, mint az átlagosan kereső, teljes munkaidőben dolgozó brit alkalmazottak, és 236-szor magasabbat, mint a kereskedelem és ügyfélszolgálat terén” tevékenykedők. ¹¹

A világ javainak napjainkban uralkodó eloszlását érdemes egy másik nézőpontból is szemügyre venni. 2008 márciusában, a buborék kipukkanása előtt a Forbes magazin 1125 milliárdost tartott nyilván a világon. Õk együttesen 4,4 trillió dollárral rendelkeztek. Ez csaknem any­nyi, mint a 128 millió japán lakos teljes nemzeti jövedelme, vagy mint a 302 millió amerikai jövedelmének harmada. 2009 márciusára a milliárdosok száma 793-ra esett vissza, akik csak 2,4 trillió dollárt mondhattak magukénak – ez az összeg azonban még mindig annyi, mint Franciaország teljes nemzeti jövedelme. ¹²

A távolodás manapság a növekvő egyenlőtlenség fő útvonala. Ez a legkifinomultabb mechanizmus, és ezt a legnehezebb erkölcsileg és politikailag tetten érni. Ugyan a hatásai jól láthatók a hivalkodó fogyasztásban, inkább alattomban működik, kétséges alapelvek és az emberi jogok otromba megsértése révén. A távolodás az egyenlőtlenség mechanizmusa vagy csatornája, és nem okozati tényezője. Mi vezérli tehát? (A távolodás csak a legritkább esetben rendkívül kemény munka vagy egyéni érdem eredménye, többnyire a lehetőségek és a kapcsolati hálózat folyománya, vagy épp ellenkezőleg, eleve adott különbségek és társadalmi elszigetelődés következménye.)

Hogy az életkörülmények világszerte egyre egyenlőtlenebbek, annak egyik oka az egyes országok lemaradása. A szubszaharai Afrika területén a várható élettartam az AIDS miatt visszaesett, ugyanis valamely, máig tisztázatlan okok miatt a betegség Afrikát a világ más területeinél jobban sújtja. Oroszország és a volt szovjet tagállamok ugyanakkor a kapitalizmus kíméletlen restaurációjának áldozatai, amennyiben ennek folytán megugrott a tartós munkanélküliség, a gazdasági bizonytalanság, az elszegényedés és az egzisztenciális megalázottság. Michael Marmot nagyjából egymillió főre becsülte az 1990 utáni Oroszország kapitalista restaurációjának halálozási statisztikáját. ¹³ A gazdag országokban, mint az Egyesült Királyságban a várható élettartam terén egyre növekvő szakadék inkább abból adódik, hogy a kivételezett helyzetűek – lévén nyitottabbak az egészséges életmóddal kapcsolatos propagandára – jobb helyzetbe kerülnek, és nincsenek annyira kitéve az egzisztenciális szorongásnak se. Nem szabad szem elől téveszteni azt sem, hogy Marmot Whitehall-vizsgálata abban az esetben is korrelációt mutatott az alacsony státus és a korai halálozás között, ha figyelembe vettek olyan életmódbeli tényezőket, mint a dohányzás vagy a koleszterinszint.

A jövedelemben világszerte egyre növekvő szakadék ismét csak elsősorban Afrika leszakadásának következménye. Itt azonban kevésbé világosak és vitathatóbbak az okok, mint a halálozás esetében. A kontinens politikailag tagolt, logisztikailag kevéssé behálózott, és erőteljesen függ a nemzetközi árupiactól, amely pedig kívül esik az ellenőrzésén; a hagyományos politikai keretek felbomlása pedig a gyarmatból lett nemzetállamokban gyakran működésképtelen politikába torkollott, és igen sok esetben hidegháborúval és „szerkezeti alkalmazkodásra” irányuló beavatkozásokkal súlyosbította a helyzetet. A korábbi szovjet tagállamok elszegényedése valamint a Latin-Amerikában a huszadik század utolsó évtizedeiben lezajlott válság is csak tetézte a jövedelmek között világszerte fennálló távolságot.

Ezekkel az esetekkel ellentétben, ahol emberek és országok szakadnak le, a jövedelmekben nemzeten belül mélyülő szakadék elsősorban felülről irányított folyamat – noha az Egyesült Államokban (de az Egyesült Királyságban nem, legalábbis 2006/7–2007/8 előtt nem, ami után is a brit kapitalizmus is elszegényítette a szegényeket ¹⁴) az utolsó évtizedben a legmagasabb jövedelmek növekedését a népesség legszegényebb ötödének lassú csökkenése kísérte. Hogy az élmezőny tör előre, és nem a szegények szakadnak le, ez azt jelenti, hogy az alacsony bérű országok jelentette verseny a szakadék kevésbé fontos oka. Érdekes módon a jövedelmek egyenlőtlenségében bekövetkező hajtűkanyar elsősorban angolszász jelenség, Amerikában a legkifejezettebb, de Kanadában, az Egyesült Királyságban, Ausztráliában és Új-Zélandon is jelentős. Nem írható le a modern kor következményeként, hiszen Németországra, Franciaországra, Hollandiára és Svájcra nem annyira jellemző. ¹⁵

Mi okozta hát az emberek közötti hatalmas és egyre szélesedő gazdasági távolságot? Úgy tűnik, ebben alapvetően két folyamat játszott közre.

Az egyik a fizetőképes piac bővülése, amely egyszerre növelte a juttatások tárházát és a „sztár tehetségekért” folyó versenyt. Az üzleti elit kis csoportja a magasba tört – meglovagolva az égbe szökő tőzsdepiacot, amit az tartott fenn, hogy a nyolcvanas években a tőkemozgások ellenőrzését megszüntették, kiterjedtek a transznacionális befektetések, illetve abból profitálva, hogy létrejött a globális vezetői és szakemberpiac. Hasonló jelenség tűnt fel a sport és a szórakoztatás terén is (olyasvalami, amit az egyenlőtlenség apo­logétái egyre többet tárgyalnak); a kereskedelmi televíziózás és a műholdas közvetítés a sport és a szórakoztatás közgazdaságát a maga egészében átformálta, miközben nagymértékben növelte a közönséget, kiszélesítette a sztárok vonzerejét és láthatóságát, gyarapította a díjfizetők körét, és növelte a hasznot. A szórakoztatás kapitalizmusa és a sztárság szimbiotikusan táplálja egymást.

A második tényező az úgynevezett „reálgazdaságtól” a pénzkapitalizmus növekvő autonómiája felé mutató trend, az a folyamat, amely elsősorban a Wall Streetre és a Cityre jellemző, valamint a többi angolszász utánzatukra. Az utóbbi tíz évben a kapitalista pénzügy gigantikus játékkaszinóvá lett, amely valutákkal, kötvényekkel és származékaikkal kereskedik. Az érintett nominális pénzösszeg csillagászati mértékű. 2009 márciusában az Ázsiai Fejlesztési Bank úgy becsülte, hogy a jelenlegi válságban a pénztőke értéke majdnem 50 000 milliárd dollárral esett vissza – ami a világ teljes termelésének 2007-es értékével egyenlő. ¹⁶ Amíg a lufi emelkedett, addig kevés volt a vesztes, és hacsak nem kaptak rajta valakit illegális tevékenységen, bizonyosra lehetett venni, hogy még a vesztesek sem járnak nagyon rosz­szul. A bónuszkultúra az azonnali gazdasági expanziót jutalmazta, a későbbi veszteségekkel pedig senki sem foglalkozott.

Figyelemre méltó, hogy az Egyesült Államokban és az Egyesült Királyságban, ahogy a pénzügyek eltávolodtak a gazdaság többi részétől, egy­úttal közelebb kerültek a (bevallottan igen viszonylagos) balközép politikához. A 2008-as amerikai elnöki kampány vége felé David Brooks konzervatív újságíró szomorúan jegyezte meg a The New York Times hasábjain, hogy Obama a befektetési bankárokkal szemben 2:1-re vezet. Az Egyesült Királyságban a Blair–Brown-kormányt boldogan vette körül az együttérző City-bankárok csapata. Vajon mi a közös a nagystílű szerencsejátékosokban, az új demokratákban és az új munkáspártiakban? Az, hogy egyaránt lenézik az ipari társadalmat, a munkásosztály kollektivizmusával és a munka polgári értékével, az ehhez kapcsolódó szorgalommal és önmegtartóztatással egyetemben?

Egyenlőtlenség, na és?

Tény, hogy az egyenlőtlenség létezik, és hogy növekszik, rendben. És akkor mi van? Mit számít, hogy David Beckham lényegesen többet keres, mint a tisztelt olvasó? (Tony Blair egy ízben ezzel a kérdéssel vágott vissza, nehogy a jövedelmi egyenlőtlenségekről kelljen beszélni.)

Az én válaszom erre a kérdésre az, hogy igenis számít, mert az egyenlőtlenség az emberi jogok súlyos megsértése, a sztárgázsiról beszélni csak ködösítés.

Valószínűleg kevesen állítják, hogy az a társadalom, amelyik a leghátrányosabb környékén (Glasgow, Carlton) 28 évvel rövidebb életet szavatol a lakóinak, mint a legkiváltságosabb helyeken (Glasgow, Lenzie, London, Kensington és Chelsea), igazságos társadalom lenne. Vajon az a kapitalizmus felsőbbrendűségét bizonyítja, hogy a férfiak ma a kapitalista Oroszországban várhatóan tizenhét évvel rövidebb ideig élnek, mint Kubában? ¹⁷ A társadalmi hierarchia szó szerint halálos. Miért kellene a Whitehall ranglétrán lejjebb elhelyezkedőknek négyszer nagyobb valószínűséggel elhalálozniuk mielőtt nyugdíjba vonulhatnak, mint azoknak, akik a létra tetején állnak? Az Egyesült Államokban – a világ leggazdagabb államában, ahol azonban a leggazdagabb országok közt a legnagyobb az egyenlőtlenség – a 30 OECD-tagállam közül a harmadik legmagasabb a relatív szegénység aránya (Mexikó és Törökország után). Ez a relatív szegénység azt jelenti, hogy akik ide sorolódnak, azok kirekesztődnek a társadalom társadalmi és kulturális életének jelentős részéből. Az Egyesült Államok ráadásul abszolút szegénységi rátájával is igen rosszul teljesít: az amerikai népesség legszegényebb tizede lényegesen alacsonyabb jövedelemmel rendelkezik, mint az OECD-tagállamok szegényeinek átlaga; ennek az amerikai csoportnak a jövedelme alacsonyabb, mint a görögök legszegényebb tizedéé.

A mai gazdasági válságot az idézte elő, hogy a kapitalista pénzügyek hatalmas globális kaszinóvá váltak, és ez a válság százezreket tett munkanélkülivé, s az adófizetők sokmilliárdos befizetéseire lett szükség. Délen a világválság nagyobb arányú szegénységet, éhezést és halált okozott. A rohamos távolodás már nem védhető – ha valaha is az volt egyáltalán – a rajongóknak az elkényeztetett sztárok iránti elfogódottságával.

A legszegényebbek és a leggazdagabbak közötti, növekvő társadalmi távolság csökkenti a társadalmi kohéziót, miáltal több kollektív probléma jelentkezik – mint a bűnözés és az erőszak – és kevesebb forrás lesz más kollektív problémák megoldására, a nemzeti identitástól az éghajlatváltozásig. Nyugat-Európa – a Brit-szigetek keleti partjaitól Lengyelország nyugati határaiig és az Észak-Alpokig – továbbra is a világ legkevesebb egyenlőtlenséget mutató térsége, és viszonylag itt a legmagasabb a társadalmi kohézió. Az ereje teljében lévő egyenlőtlenség megtapasztalásáért vigyázó szemünket az erőszakkal és félelemmel terhes, megannyi dél-afrikai és latin-amerikai városra vethetjük.

¹⁸
Mi a teendő?

A politikus vagy a próféta szerepét kifejezetten elutasítva, mint kivándorolt tudós megkockáztatnék néhány ötletet.

A globális egyenlőtlenség nagyrészt kiterjedt, osztályok közötti, illetve államon belüli etnikai egyenlőtlenség. Miközben a jövedelmek közötti átfogó egyenlőtlenség oka továbbra is a nemzetállami megosztottság, ezt az egyenlőtlenséget metszi az osztályok és etnikumok mentén húzódó megosztottság. Mint arról már szó esett, Glas­gow-n belül a várható élettartamban mutatkozó egyenlőtlenség a 2000-es évekre meghaladta az Egyesült Királyság és a szubszaharai Afrika lakossága között az 1970-es években fennálló különbséget. Ha nemzetközi szinten a legfelső és a legalsó rétegek (vagyis a legfelső és a legalsó tíz százalék) adatait vetjük össze, azt találjuk, hogy a világ népességének leggazdagabb és legszegényebb tíz százalékára eső fejenkénti átlagos GDP aránya 2005-ben 39 volt. Az egyes országokon belül, illetve az országok között azonban jelentős különbségek adódnak. Brazíliában a felső és az alsó szegmens aránya 2005-ben 48 volt, Chilében 40, Dél-Afrikában pedig 33. ¹⁹ A „globalizáció” nem meggyőző ürügy az egyenlőtlenségre. A globális egyenlősítés megkívánja az egyenlőtlen államok hátrányos helyzetű lakosságának megerősítését.

Az egyenlőségnek vannak – kipróbált – mechanizmusai, ahogy az egyenlőtlenségnek is. A közelítés mindenképpen a távolodás ellentettje, akár utoléri az elmaradó az előrébb járót, akár kompenzálják a hátrányait. Kína és India azután zárkózott fel, hogy 1950 táján mindkét ország visszanyerte nemzeti szuverenitását – ami talán jelentősebb szakítás volt a múlttal, mint az, hogy Kína 1978-tól államkapitalista fordulatot vett, India pedig 1990 környékén kapitalista liberalizációt hajtott végre. Az egyes országokon belül India esetében a kasztok és törzsek, Dél-Ázsiától az észak-atlanti térségig a nők, Amerikában pedig az afro-amerikaik érdekében hozott pozitív intézkedések mind az egyenlőtlenségek csökkentéséért tett, jelentős lépésnek tekintendők.

A bevonás (szemben a kirekesztéssel) a világ számos táján sok nő előtt nyitotta meg a nyilvános teret és a munkaerőpiacot. Az egyes latin- amerikai amero-indiai köztársaságokban – elsősorban Bolíviában és Ecuadorban, bár Guatemalában, Peruban és másutt voltak vereségek – az utóbbi időben ez megváltoztatta a kreol gyarmatosítás hagyományát. Az a kérdés azonban Chilétől Kanadáig továbbra is napirenden marad, hogy az „elsődleges nemzeteket” hogyan lehet bevonni a huszonegyedik századi politikába. Az Európai Unió mostanában már tett ezt-azt ez ügyben azzal, hogy az elszegényedett kelet- európai államokat befogadta prosperáló közösségébe.

Visszatekintve, az, hogy a menedzse­rek felfelé mozdultak el a hierarchiában – ami az 1980-as években kezdődött – a jövedelmeket tekintve mintha a középosztály eltűnéséhez, a felső és az alsó rétegek erőteljesebb polarizálódásához vezetett volna. A korábbi hierarchia megváltozása talán előnyökkel is jár majd, kézzel fogható bizonyíték azonban nem áll rendelkezésünkre.

Az újraelosztás és a rekompenzáció az egyenlőtlenség kezelésének szintén hatékony eszköze. A jövedelmeket tekintve Dánia és Svédország a két legkevésbé egyenlőtlen állam a világon. ²⁰ A dán jóléti állam a GDP 28 százalékát költi szociális kiadásokra, a svéd a 31 százalékát, míg az Egyesült Királyság a 20 százalékét. ²¹ De mind Dánia, mind Svédország erősen függ a világpiactól: a dán bruttó nemzeti jövedelem 35, a svéd 40 százaléka származik áruexportból – míg az Egyesült Királyság bruttó nemzeti jövedelmének 17 százaléka. A piacpártiak talán fölteszik a kérdést, fenntartható-e ez az egyenlőség és nagyvonalúság a világpiac közegében. A válasz minden kétséget kizáróan igen. A skandináv országok hosszú évek óta egyaránt jó mutatókkal rendelkeznek a versenyképesség és az egyenlőség terén is. A davosi Világgazdasági Fórum Globális versenyképességi jelentésében rendszerint az élmezőnyben foglalnak helyet (az Egyesült Államokkal és Svájccal együtt). A 2006–2008-as kiadásban Dániát globális versenyképességét tekintve a harmadik helyre sorolták, Svédország 2007–2008-ban a negyedik volt, míg az új munkáspárti Nagy-Britannia a 2006– 2007-ben elfoglalt második helyéről a kilencedik helyre esett vissza. ²²

Jóllehet a komoly elemző mindig kétkedéssel szemléli az effajta rangsorolásokat, a világ kapitalistáinak listáján az északi jóléti államok visszatérő sikere (ahol Finnország a 6., az olajban gazdag Norvégia pedig 16. a 131 ország közül) nyilvánvalóan azt jelenti, hogy a nagyvonalú, viszonylag egalitárius jóléti állam nem tekintendő utópiának vagy védett zárványnak, hanem a világpiac nagyon is versenyképes résztvevője. Más szóval a globális kapitalizmus paraméterei között a radikális társadalmi alternatívák számára a szabadság számos fokozata létezik. Az egyenlőtlenségnek a szó legszorosabb értelmében vett halálos hatásai pedig arra kell késztessenek, hogy törekedjünk ezen alternatívák keresésére.

FORDÍTOTTA NAGY MÓNIKA ZSUZSANNA

A szerző “The killing fields of inequality” című írásának eredeti megjelenése: http://www.eurozine.com/articles/2009-10-02-therborn-en.html