„Kopnak, értékelődnek át”

Kopnak, értékelődnek át,
rátérnek a lényegére,
szirti lakok és paloták,
kitérnek részletébe:
mindennek, mi bennük utat talált.

Igaz, a kis japán hídon Clemanceau,
Monet barátja, és a szirteken,
Duinóban Rilke, a messze hangzó
estélyi csend, de már vele jelen
az öngyilkos de Staël is, jeltelen.

Rózsák és tavirózsák, tavak és
festékek, szétszálazódók, s egyéb
képtelenségben a mindent eloldó,
de meg nem oldó mód-és-messzeség,
nincs alakja, mi is, mi mibe vész:

abroszba folt, vízsarki étteremben,
drótos lugasban lampionozódó
kis-tarkában mi sincs, mi lebben:
még mi vagyunk. De mondható-e, olcsó
időlehetetlen? Bár sejteni

sejteni lehetett, rántott velőt
vigyorral kérek, mi az? Mi, ha mi?
„Liftel”, rontom el, „bocsánat,
lisztel az agyam.” Hát agyalsz még,
nevet a pultsarki kihordó barátom,

könyöke újságjain. Oly tömör,
így körre kör. Monet kis fele-íve,
híddal, történelem és esti lomb:
szobrot kiolt kis és nagy palotánál,
hanem akkor kitör, miből,

a lappangás, nem felháborodás,
csak hogy minden ugyanaz-csupa-más,
de Staël, a festő még kicsit borong,
mi csöndben beugrunk, és meghalunk,
így, vagy hogy a szirtablakon kiugrunk.