Nem tartom számon, hol veszett el

az agyam a magyarban, hisz az is
a többiek kérdése, melyik vagyok én.
Az enyém másfajta fegyelem. A magányos
sakkozó kitartása, aki félti a táblát,
így inkább maga ül át a szemközti székbe;
ilyenkor alakom mintegy filmvászonba lóg,
még dühítőbb, ha görnyedt, hisz épp ezért
csinálom, más büszkeségem nincs is.
Másokra nem számítok: a nézőtér gyűlölete
már hab a tortán, ennyire hadd legyek
felszínes: megigazulásom jelének látom.

Pánik

Hozzád kiáltottam, ember hallotta meg.
Egy vak, és milyen furcsa: épp a szemészeti
klinika előtt ültem le, bevárni, ha üldöznek.
Vak volt és nagyon szegény, és ő volt talpon,
neki volt pokróca, ő tudta, mit akar,
igaza lett, a húgyszagú szövet, a rojtok a
nyakamban megnyugtattak, talán öt
percet kucorogtunk alatta: kizárt, hogy
az én melegemből ennyi idő alatt kapott volna,
mégis megköszönte; úgy hagyott magamra,
mintha valamivel, pedig se jós, se bölcs
nem volt, csak megszokta, hogy nem lát
semmit, és hogy amit mégis lát, az nincs.

A liliomtipró

Megjavulnék, de nincs romlás,
csak munka és gyümölcse, példás
magaviselet, feltételes szabadláb,
egy könyvtár, ahová befogadtak,
eleinte kérték, viseljek hosszú ujjú
inget, egy tetovált kar hogy veszi ki
magát, de állhatatossággal bármi elérhető,
ezt a nyarat már az egyszínű pólóimban
ülöm végig. A gyerekkönyvtárba persze
nem engednek, de annyi baj legyen,
szemüvegre gyűjtök, megtanultam minden
határt a közeléből lépni át, ezek a kontaktlencsék
nem jók semmire, gyakran elpattan egy ér,
és mint egy nyúl, pislogok a piros szememmel.
Ártatlannak ne tartson senki. Kicsinyes? És ha
azt mondom, kitöröltethettem volna az igazságügy
végtelen adatbankját? Nem, nem megúszni,
a hazugság zavart, a jegyzőkönyv leragadt
térnél, időnél, névnél és tettnél, a lényeget
hagyták ki, hogy tojáshéjból csináltam
melltartót neki, a fehér felsőtestet ne tarkázzák
kisfiús mellbimbók, vigyázzon rá, kértem,
az idő törje szét, ne kéz, de nem értette,
elpirult, így szégyenkezik minden, ami nem
gömbölyű, másért én sem, hát innen a bűn, de
lediktálni mindezt holmi netkalóznak, hogy egyik
kéz helyett a másik, soha nem az enyém, hát nem,
lefogtam a gépelő ujjakat, persze, képletesen,
emberhez nem érek, ha nem elkerülhetetlen.