Emlékezzünk, amennyire lehet, s próbáljuk felidézni: milyen is volt hajdan, a huszadik század hetvenes éveiben, ifjú (egyetemista) korunkban az a kép (vagy inkább vázlat? térkép? ábrázoló geometrikus rajz?), amelyet a kelet- európai irodalmakról nyerhettünk, akár a fordításokból, akár az irodalomtörténeti leírásokból: különös, összetorlódott történelmi mítoszoknak, felidézhetetlen irodalomtörténeti összefüggéseknek laza és egyre újabb magyarázatok után kiáltó olyan hálózata, mely ráadásul folyamatosan különös szokásoknak, és érthetetlen viszonyoknak megelevenítésére tör, s állandóan az éppen érintett közösségnek végtelen fontosságára apellál kizárólagos empátiát feltételező hevülettel, állandóan hangoztatván az éppen olvasott és meg nem értett művek hasonlíthatatlanságának lefordíthatatlan voltát – s így megközelíthetetlen idegenségét. (S idézzük fel azt is: mennyire nem volt benne a magyar köztudatban, hogy mindez, külső, azaz nem magyar olvasói pillantás előtt ugyanígy érvényes lehet a magyar irodalomra is…!) Micsoda változás történt azóta, hogy a század utolsó harmadában rengeteg valóban jó fordítás, s rengeteg értő és rokonszenvező, az egyediségen túlmutató összehasonlító (azaz magyarázataival megvilágító), s így önmagunkra, magyar irodalmárokra is érvényes leírás és tanulmány született, mely megpróbálta bizonyítani – jó pár esetben egyértelmű sikerrel –, hogy a többi kelet-európai nép és irodalom is fel tud mutatni általánosabb érdeklődésre is igényt tartó különlegességeket. S micsoda pazarlás is zajlott (zajlik) e nagy munka prezentációja és recepciója során: hisz hány olyan remekmű jelent meg már jó ideje magyarul, melynek ismertsége, a régi jó közömbös beidegződéseket követve, lényegében máig jelentéktelen maradt, többnyire a legszűkebb szakma körében is!

Lássuk mindennek talán legfantasztikusabb példáját: azt a kis kétszázötven éves litván eposzt ¹ melyet Bojtár Endre több mint negyedszázada jelentetett meg (Tandori Dezső kiváló fordításában), több mint negyedszázada propagál, a legnagyobb laudációk közepette, s melynek sorsa mégis a visszhangtalanság lett és maradt! Holott Bojtárnak e téren alighanem mindenben igaza van: az evangélikus lelkipásztor Donelaitis a 18. század utolsó harmadában minden szempontból páratlan epikus tankölteményt írt (a korban Európa- szerte elterjedt konvenció szerinti műfajban, a nagyon konvencionális Évszakok címmel ² ) a természet és a falusi ember kapcsolatáról, a litván nép és társadalom életrendjéről és szokásairól; az isteni gondviselésnek a természetben megnyilvánuló végtelen bölcsességéről, valamint arról, hogy ez a bölcsesség az emberi életben tökéletes hasznavehetetlen és hiábavaló; a természet határtalan szépségéről és gazdagságáról, valamint az emberi élet kiszolgáltatott voltáról, a ridegségről, a szegénységnek rémületes szorításáról. Donelaitis rendre megpróbálja betartani a fiziko-teológia nagy konvencióit (vagyis hogy a természet minden jelensége Isten teremtésének bölcs szándékosságát bizonyítja) valamint a pietista erkölcsi tanítás rendjét (azaz a derekas, szorgalmas és erényes élet üdvözítő voltáról való meggyőződést), továbbá a klasszicista ábrázolás harmonikus kiegyensúlyozottságának és egységességének dekórumát – ám leírásai mintha mindezen kegyes óhajoknak és előírásoknak éppen az ellenkezőjét mutatnák be: nyers naturalizmussal és kérlelhetetlen (sokszor szélsőséges) durvasággal jellemzi falujának életét, rémes jeleneteket és látványokat prezentál, nagyon kemény társadalmi ellentéteket elevenít meg: olyan falusi világot teremt, melyből csak éppen a felvilágosodás kori pásztoridilleknek problémátlan kedélyessége van kihagyva.

Ismerjük: a 18. századi nép- és természetleírások mintegy magától értetődőnek tekintették, hogy a szántóvető nép a maga egyszerűségében csak boldog lehet (vö. pl. Csokonai Vitéz Mihálynak Tavasz című szép, németből fordított tanítókölteményét, melynek témája, amint a bevezetés írja: „intés az örömre”, „a mezei nép boldogsága; erre és a bölcs életre való áhítozás”; s melyben felhangzik a felhőtlen paraszti boldogságnak jámbor dicsőítése is: „Óh, százszor boldog nemzetség! / Kit semmi gond nem rongál, / Kit sem a kaján veszettség, / Sem kevély gőg meg nem száll! // Halkkal folynak el rejtekben / A te élted napjai, / Mint a virágos rétekben / A tiszta víz habjai…”; s mely a leírásokban kizárólag a kellemetességeknek hagy helyet ³), s ugyanígy magától értetődőnek tekintették a falusi társadalomnak nemes hierarchiáját, a jó és jómódú birtokos úri gazdának munkaadói és társadalom-biztosító szerepét (vö. pl. „A szorgalmatos mezei gazda” típusú leírásokat; ⁴ vagy a Baróti Szabó Dávid által fordított, két kiadást is megért Paraszti majorság című hexameteres tanító-költeményt ⁵), az irodalmi ábrázolás szintjeit illetően pedig szinte előírásszerűen követték az erkölcsi normáknak preskriptív, nem pedig deskriptív alkalmazását: vagyis csak azt jelenítették meg a nép életéből, amit derekasnak és javallhatónak tartottak, s amely életjelenségeket esetleg kifogásoltak volna, azokat egyszerűen nem is vették észre vagy számba (amint ezt igen szépen példázza a Kis János által fordított A falusi élet című könyvecske ⁶). A rousseau-ista primitivista természetfelfogás keveredik e művekben a fiziko-teológia vallásos világképével, az erkölcsi-társadalmi kérdések pedig úgy vetődnek fel, hogy a civilizációtól távoltartott élet mindig alapvetően erényesként tűnik fel, jámbor és szerény, de mindvégig arányos, harmonikus és békés, mondhatnánk giccsesen rokokó népszínmű-díszletek között (ismét egy szép Csokonai-példa: „Minden pásztort örömre hoznak / A virágok illatjai, / Midőn körülte ugrándoznak / A halmokon bárányai.”; Ama siónál lyánkájával / Szunnyad a pásztor édesen, / Ki őtet karjával / Átölelte szerelmesen: // Lágy álom ült szemek héjjára, / Lelkek egymás lelkébe jár: / A csalogány nyájas daljára / Szunnyadt el ez a boldog pár… ⁷).

Mennyire más a Donelaitis világa! Itt, e litván falusi életben minden rideg, szegény – még a madarak is kopár körülmények között, elroncsolt fészkekben élnek, s a tavasz közeledtét sem a gusztusos méhecskék vagy csalogányok, hanem a kellemetlen állatok megjelenése jelzi („Nyirkos odúkból jöttek a patkányok s a görények, / Hollók, varjak, szarkák, baglyok, egér- pereputty és / Még a vakondok is ujjongott, mily szép az idő, lám. / Bolhák és szunyogok, legyek és bogarak gyülekeztek, / Kínzóink hada összesereglett s újra kirajzott, / Szúrni az úr- s pórnépeket egyképp, járt a fullánkjuk…”); s tavasszal a falusi nép itt nem csak a természet megújulásának örvend, hanem a robot megindulásától is szenved („Ám ti is itt vagytok már munkák, ránk sokasodtok, / Gyötrőink! a keserv, a robot kezdődhet elölről, / Ó, de sokat kell gürcölnünk, hogy a csűrbe behordjuk / Mind, ami padláson, hombárban most – ki se kelt még…”); a parasztok rengeteget dolgoznak (az urak kinevetik a munkát), ám a parasztok sem „idillien” szenvednek, hanem tetvesen és lustán, éhesen („…a szegény pór-sarj – gyomrában csöppke kis író, / Félholtan vonszolja magát, kicsavarva, lenyúzva – / Ördöggel-nyavalyával kezdi naponta a munkát…”), nemegyszer – elképesztően konvenció-szegő ábrázolásban – tökrészegen; az emberek szörnyen káromkodnak („Ily társalgás folyt; de az intéző odament és / Oly cifrát bődült rájuk, toppantva dühében, / Hogy bele rándult rémületében még a világ is. / „Így fene, úgy rosseb…” – nocsak ember, térj hamar észhez!… Ám az idétlen még jobban rákezdi e szókra, / Megrémíti gonosz szitkával az ég madarát is… Ámde a békák és a varangyok is úgy megijedtek! / Nagy-sebesen beleugrál mind kölyköstül a vízbe. / És a tető zugain lapuló patkány- meg egérhad, / Sőt, a bagoly, valahány, úgy félt, hogy csaknem elájult, / És a veréb is félholtan potyogott az ereszről. / Szóval, sejthetitek, hogy üvöltött ott e gazember.”) és kegyetlenül verekednek („…ő is / Oly rútul berugott az erős sörtől, hogy a végén / Tántorgott csak, bárgyún bámulván a világot … Nosza, mind, a / Padlón fetrengnek már egy-csimbókba fonódva, / És úgy marcangolják egymást, hogy ki az orrát / Törte be végül, más a fülét tépette cafatra. … úgy helyben hagyták, alig élt: a családja / Félholtan vonszolta a helyszínről haza, ágyba.”), tudatosan és szándékosan lopnak – s időnként komoly feszültségeket is kihordanak a fennsőbbséggel szemben. Donelaitis világában semmi nem maradt az európai paraszt-pásztoridill emelkedett derűjéből és kecses harmóniájából: az emberek éhesen és gonoszan viselik sorsukat, s még akkor is, mikor pedig a sors elviselhetőségére inti őket valamely erényes szózat, akkor is olyan nyers durvasággal találkozunk, amilyennek alig találjuk párját: az úri/paraszti életnek isten előtt való antropológiai egyenlőségét azzal szemlélteti a mű, hogy részletesen traktálja, miként szarja össze magát minden gyerek, egyformán…(„Itt a parasztgyerek is meg az úrgyerek is: csupa testvér, / Együtt rúgja a port … / Mert hisz az úri gyerek fenekét épp úgy kiporolják, / Mint a parasztét, hogyha az ágyba csinál a kis édes…”) S csak ezek után részletezi azt is, hogyan jönnek létre rögtön már a gyermekkorban is az áthatolhatatlan társadalmi különbségek („És a paraszt- meg az úr-csemetének hogyha beszart, hát / Csöpp hátsóját jó puha ronggyal kell kitörölni… Hisz rossznak születünk mind, nincs itt semmi különbség. / Pompás ágy: ez várja az újdonsült nemes úrfit, / Míg a paraszt gyerekének megfelelő a sötét zug, / Vagy bepelenkázzák s kiteszik: van jó puha gyékény; / Ám gondold meg: még ott gazdagságuk ugyan mi?… Lám csak, az úr épp megszületik, pöffeszkedik immár / Pór-nép közt: a hideg vizen úszik eképp a szalonna / Zsírja; s az árva paraszt zsíroska kalapja leröppen, / Hogyha az úr ordít, s a kemence hideg fala mellé / Bújnak némán, hajlongnak nagy-alázatosan mind. / Ám ha az Isten eképp kijelölte helyünk: nosza, járjon / Félelmes-tarajos hercegként fennen az egyik, / Másik, gázolván a latyakban, hordja a trágyát.”). Ez a brutálisan goromba leírás is mennyivel élesebb hangon szól, mint az a nagy nemzetközi sikert aratott jópofa, eufemizmusokban gazdag szatíra, mely az árnyékszéki ürítkezésnek írta volt le antropológiailag egyenlősítő tendenciáit (az osztrák Blumauer nem szellemtelen, bölcs és pajkos versének magyarországi sikerét mutatja, hogy Csokonai lefordította és Földi János még filológiailag is értekezett róla… ⁸).

S mindezt a sok durvaságot és szörnyűséget mégis beragyogja valami homéroszi derű és emelkedett humor: nem a szatíra kegyetlensége szól itt, nem is a társadalmi lázítás kiáltványa – mintha a szerző mindezt így tekintené természetesnek, mintha mindez így képviselné az isten végtelen gondviselő kegyelmét. S talán épp ebben rejlik genuin kelet-európaisága.

S ez az, amiért hála illeti Bojtár Endrét, hogy kiemelte e művet (s persze még annyi mást is) az ismeretlenségből; nyersfordításával lehetővé tette gazdag és szellemes magyarítását – adná isten, hogy egykori hősi gesztusa széleskörű recepcióra is találhatna!