Az ember vég-ül

Az ember végül roskatag.
Bár óvná prosztatáját –
utána itt-ott folt marad;
állaga rossz; szanálják.

Bár bújna öncsalásba, rég
põre belsõ szemének;
mint rongyon régi márkanév,
fityegnek rajt’ erények.

Kisded titka: a bûnre vén
– fél szívvel ostorozza.
Műerény benne, s mûremény –
irígyen él, dohogva.

Ártatlanokon tölti ki
dühét, szó-pótcselekszik,
de harcmezt nem fog ölteni;
bajok már meg nem edzik.

Támad, de riposztot nem áll.
Kitér s lesbõl mar vissza.
Nem kard szava, de rút ragály:
sárgombóc és parittya.

Az ember végül duzzogás:
Ezért miért is kellett?!
Hogy volt mámor (kegyes csalás)
érv a Teremtés mellett!?

De dühében is tétova:
nem kockáztatja üdvét.
Véglegeset nem lép soha:
fél-ügyész, félig ügyvéd…
Gyér haját szélnek nem teszi
ki, s éjjel otthon ül csak
– Nem nyerhet? Nem fog veszteni!!
Ha alszik, föl ne keltsék!

S bizony már nem is vágyik el
-robogni esti gyorssal,
sõt, fél, hogy majdan válni kell
(görcsösen küzd a korttyal).

Tehervagónok rokona
már, vakvágányra tolva;
kivigyorog a koponya
maholnap arcából a holdra.

S nap jõ: most rák a rendezõ –
szerepet nem cserélhet.
Ráhull a súlyos csend: ez ő
– volt hát ilyen is egyszer: élet.

Kockás villanella

avagy Van Gogh más médiumot próbál

A kéz? a sors kockáját perditõ?
A kéz titok. Tán vak véletlen minden…
Dudorodik a bumfordi cipõ.

A cégarány elitnek kedvezõ –
zord számok ellen apelláta nincsen.
Ilyen a kéz, a kockát perdítõ.

Bélyeg: markáns szocio-miliõ
(még ezt a terhet sem kaphatni ingyen!)
Dudorodik a bumfordi cipõ.

E földbõl, lám, a hazugság kinõ.
Por van. (És bizony volna, aki hintsen –
kézzel, mely sors kockáját perditõ.)

Fölháborodni: elvesztett idõ –
tapasztalat tart cinizmus-bilincsben.
Dudorodik a bumfordi cipõ.

Nem kéne lenni mégis pártütõ’?
Vagy várjuk, hogy majd elhessentsen innen
a kéz, a sors kockáját perditõ!?
Dudorodik a bumfordi cipõ.