“Õ azonban nem kívánhatott ilyesmit, mert az õ kívánsága nem is volt kívánság, csupán a semmi védelmezése, polgárosítása, a semminek szánt leheletnyi bátorítás, bár akkoriban még az elsõ tudatos lépéseket is alig tette meg felé, de azért máris lételemének érezte.” (Franz Kafka¹)

Sokféle semmi van. Kis semmi, nagy semmi, sehol-semmi, szinte-semmi, hol-semmi-hol-nem, semmi a köbön. Felpántlikázott semmi, habosra vert semmi, hagymázas semmi, míves semmi. Maradjunk a míves semminél. Nem mintha a míves semmi jobb lenne a míveletlennél, a faragott semmi a faragatlannál, a kicirkalmazott semmi a sima semminél. Sõt, ha semmirõl egyáltalán mondható valami, akkor a míves semmi a lehetõ legrosszabb semmi. Van benne valami álságos. Valami nem igazi. Nem vállalja önmagát. Alakoskodik. Maszatol. Kidolgozottságának páncélja mögé rejti semmiségét. Mintha szégyellné, hogy semmi. Már miért lenne az szégyellnivaló? Nem lehet mindenbõl valami! Lehet viszont mindenbõl semmi. És lesz is! Elõbb vagy utóbb. Már a nagy Goethe megmondotta Eckerman által homályosan: “Az embernek ismét semmivé kell válnia!” ² Ha kell, hát kell – adta meg magát az ember és semmivé is vált. Csak itt-ott látszik még ki belõle valami.

A míves semmi azonban meg akar futamodni önmaga elõl. Gyáva, hitvány, semmirekellõ semmi! Megállj! Hová menekülsz? Embereld már meg magadat! Légy, ami lennél! De õ nem akar az lenni! Nem és nem! Megtagadja a Létparancsot. Mindent elkövet, hogy ne érjék utol. Ámde a hazug semmit hamarébb utolérik, mint a sánta valamit. Álszent módon a mívesség patinájával vonja be idõtlen ürességét. Héj hátán héj. Alatta persze semmi. Mint a hagyma lehántott héjai alatt az újabb és újabb héjak, hogy ebbõl az alkalomból újra felidézzem a míves semmi legismertebb metaforáját.

A míves semmi elváltoztatja magát. Ül a tükör elõtt és szépítkezik. Tükröt tart maga elé. Pontosabban nem is tartja – viseli. Tükröt visel az arca helyén. Tükörmaszkot. Mintha a tükörben megjelenõ kép a képmása lenne. Õ maga. Mindegy, milyen kép, csak kép legyen. Ahány pillanat, annyi kép. Mintha a tükör nem a semmit mutatná. Persze talányosan és homályosan. Tükör által, ugyebár. Minden, ami képként – képpé dermedve, de tükörképpé! – a tükörben megjelenik, nem a tükörhöz tartozik. Nem a tükör alkotása, a tükör képtelen felvenni magába és megtartani. A tükörnek nincs emlékezete, nincs képzelete, fogalma sincs semmirõl. Metaforának persze megteszi. A tükör képe (nem a tükörkép, hanem a “tükör” mint szókép) kiválóan felhasználható. Bármire. Még arra is, hogy arcot adjon a semminek.

A tükörkép akár az árnykép, melyet a semmi vet, ez a tovasuhanó valami. A tükörkép a semmi vetése. Addig tart, amíg a tükröt valaminek elébe tartják. Abban a pillanatban, hogy elfordítják tõle, a tükör elejti, “elfelejti” a képet. A semmi tehát magában a tükörben van. Talán létmódja a tükör. Ami a tükörben van, ami tükör által van, az még akkor is semmi, ha mutat valamit. A valami visszfénye avagy halovány elõképe csupán. Már ha van valami. Mert tükörképe, bármily keményen tündököljön is, szemvillanás alatt kihuny, kitûnik, kimutatkozik a tükörbõl, mintha nem is lett volna soha. Tükör által valami minden további nélkül semmivé változtatható. Ebben az értelemben minden tükör – varázstükör. A semmi varázstükre. De épp ezért: a semmi a tükörben öltheti magára legkönnyebben valaminek a képét. “Úgy szállong a semmi benne,/ mintha valaminek lenne /a pora…” – ahogyan József Attila írta egykor Költõnk és kora címû versében – “Úgy szállong a semmi benne/ mint valami: a világ…” Ezt az esélyt lovagolja meg a míves semmi, amikor megragadja a tükröt, és a valamit adja. “Az is valami?” – röhögnek össze háta mögött a tükrök. A semmi háta. Egyebe sincs neki. Egyetlen nagy hát. Corpus caecum. Úgyhogy a tükörben semmi és valami megkülönböztethetetlenek. Eggyé váltak. Mégpedig nem látszatra, hanem létmódjuk szerint. A tükörlét módja szerint. Törjünk szét minden tükröt! Nézzük meg, marad-e valami?!

Persze, valami azért a tükörben is megjelenik. Mondjuk, a kozmetikumok, a festékek, a szépítõ szerek. A szépmívesség eszközei. A káoszt egy arc kozmoszává rendezõ kozmetika. A míves semmi – a valamiként tetszelgõ semmi. A hencegõ semmi, a szélhámos semmi. Mintha a semmi magára mutatna, és azt mondaná: “ez azért nem semmi!” Ezért viselkedik oly gyakran kihívóan, szemérmetlenül, szinte otrombán. Sértõdötten kihúzza magát és így szól: “Persze, hogy semmi vagyok! Na de micsoda semmi! Hölgyeim és uraim! Micsoda észbontó, pazar, lélegzetelállító semmi!” Övé az éjszaka összes kilobbant képe! Minden kiméra, álom, káprázat! És a nappalé is. Minden üresség, létszünet, tudatkimaradás, vákuum.

De a semmi inkább ne mondjon semmit! Ne hablatyoljon, ne hõsködjön, ne fantáziáljon! Ne akarjon se többnek, se másnak látszani, mint ami! Ne képzelje, hogy valami! A míves semmi azonban éppen ezt képzeli. Ezt hazudja, ezt fuvolázza, ezt bömböli a világba: ha van valami, akkor az én vagyok! A míves semmi – Néant – fennhordja az orrát és fintorog, ha becsületes, kétkezi semmivel találkozik: “Micsoda jelentéktelen, pocsék kis semmi! Rien! Rien! Rien!” A míves semmi kikéri magának, hogy semminek nevezzék. Becsvágyó semmi, rámenõs semmi, karrierista semmi! Teszi-veszi magát. Játssza a Nagyot, a Nagy Semmit! Azon van, hogy felverje árát a piacon, noha manapság a sima semminek, a szinte-semminek is jó ára van. Ám õ többre vágyik ennél. Ezért nyújtózkodik az égig, ezért pödri-cifrázza-spilázza semmiségét ad absolutum.

Mennyivel megnyerõbb a nyílt, õszinte, becsületes semmi! Nem áltat, nem ígér aranyhegyeket, nem hoz le csillagokat az égrõl, nem hímez-hámoz. Bátran szemébe néz bárkinek. Már ha az illetõnek nincs szeme. Ha olyan, mint õ. Kishitûség és búslakodás nélkül néz, mint vakablak az ûrbe. “Semmi vagyok, semminek születtem. Hát aztán?! Ismerd meg önmagad és légy, ami lennél! Semmi!” Így beszél a gerinces, nyíltszívû semmi. Ami szívén, az a száján: semmi semmin. Identitása, mint a kõszikla. Kifejezésmódja nyílt, természete komoly. Tartalma a nullával egyenlõ. Ám ezt oly természetesen viseli, nulláit oly derekasan dülleszti ki, semmiségét oly lefegyverzõ ártatlansággal hozza a világ tudomására, hogy lehetetlen megtagadni tõle az elismerést. A tetszést. Ez aztán a semmi! Föl is szöknek ilyenkor a tetszési és nézettségi indexek a csúcsokig. Ez igen! Ezt nevezem! (Csak nem tudom, minek.)

Miért is ne? Nem lehet minden valami!? Semmire is szükség van vagy nem? Érne valamit is valami, ha nem lenne semmi? Na ugye! A világ egy percig sem maradhatna fönn, ha csak egyetlen pólusa lenne, pontosabban hát ez esetben egyáltalán nem lenne pólusa, mert egy pólus – nem-pólus, ugyebár. A valami másik pólusát a semmi alkotja. Alkotja? Alkotja bizony, már ahogyan a Nyelv alkot, teremt, létrehoz. Hol semmit, hol valamit. Egyik világot a másik után. Csak a pólusok változatlanok: semmi és valami. Lenn és Fenn. Észak és Dél.

Aki a semmit szereti, ebben a semmiben csalódni nem fog. Azt adja, amit ígér. Nyersen és gorombán. A hamisítatlan semmit. Nem így a míves semmi, a sanda semmi, a veretes semmi – ez az alávaló semmi-hamisítvány! Hogyhogy – kérdezik talán – hát már a semmit is hamisítják? Bizony hogy nagyon is! Mást sem hamisítanak, mint ezt! Ha egyszer más sincs, mint semmi?! Sehol semmi! Való igaz, sõt, való világ, hogy már semmi sem a régi.
A régi békebeli semminek állaga volt és jellege, íze, szaga, bûze. Harapni lehetett. Tartása volt és kitartása. Nem hiába istenítették a nihilisták. A nyicsevósok, akik lerakták a semmi lázadásának elsõ tégláit, kertelés nélkül kimondván: “A kifinomodás a mûvészetet a semmi felé vezeti, megsemmisíti; a semmihez, a Semmibe viszi. A mi célunk a költõi mû kifinomítása a Semmi nevében…Tehát a Mindennek forrása – a Semmi.”³ Vagy ahogy a semminek szentelt nagy versében – Ének a semmirõl – Kosztolányi írja, aki nem volt kifejezetten nyicsevós: “Annál, mi van, a semmi õsebb, /még énnekem is ismerõsebb, /rossz sem lehet, mivel erõsebb /és tartósabb is, mint az élet,/ mely vérrel ázott és merõ seb.” Ez a tiszta beszéd. Na de hol vagyunk már ettõl? Az abszolút semmire építeni lehetett, mint a kõsziklára. Szüsziphosz egy egész görgetnivaló világot épített rá. De hol van már ez a világ? Hol az abszurd édenkertje? Semmivé foszlott régen. Semmi sem maradt belõle. Szétszedték, dekonstruálták, leleplezték, megsemmisítették mint makacs egy valamit.

A dekonstrukció: a semmi nagybani elõ-állítása. Semmi-gyártásra szakosodott szellemi nagyüzem. Sõt, agy-üzem! (Ha már!) Az agytalanító semmi. Übü király hét nyelven beszélõ Szahar-taposója. A végbe-vitel. A szellemipari semmi, mint végtermék. Nem hulladék, selejt, hanem végtermék. A dekonstrukció örvénylõ malomtorkán mindent ledarálnak, ami valaha is volt valami. Hiszen minden konstrukció – a semmi konstrukciója, még a dekonstrukció konstrukciója is. A dekonstruktõr végül önmagát is lenyeli. Ha kell, ha nem. Újra meg újra. Ahogy valaki lenyeli a fejét. Bekebelezi beleit. Agytekervényeibe tekeri be agyát. Vagy ahogy a szippantó lyuk vákuma, ha már nincs mit beszippantania, végül magát szippantja be. Itt – a semminél – lyukadt ki a szellem, pontosabban: itt lyukasztotta ki magát. E felé a lyuk, ürítõ hely, szippantó hely felé igyekszik, tolakszik, nyomul minden, ami számít, minden valamirevaló létezõ, minden egyes semmi, mely világra jõve – vagyis elkülönbözõdve, körülírttá válva, kivehetõ alakot öltve, megszemélyesülve, egyben tehát megalkotva önnön ellentétét is – egy fellobbanó pillanatig azt hiheti (vagy azt hiteti el magával), hogy nem semmi. A létezõk azonban nem a létben, hanem a világban vannak, a világ pedig a nyelv káprázata csupán. Az is a káprázat persze, hogy káprázat csupán. Szikra, melyet öntudat és semmi össze-összeütése csihol a nyelvben a nyelv által, de amely lángra nem kap már semmiben. Nem gyújtja fel sem a világot, sem a képzeletet. Kihúnyó világban élünk. A szellem kõkorszakában. Persze, rendkívül kifinomult kõkorszak ez, már-már csipkekõkorszak!

Sokféle semmi van. Már Kierkegaard, aki pedig elég jó volt semmiben, háromféle semmit különböztetett meg az ironikus semmit tárgyalva. “Az irónia számára minden semmivé lesz – írta –, de a semmit sokféleképp lehet érteni. A spekulatív semmi minden pillanatban eltûnik a konkretizálás elõl, mert õ maga a konkrét hajtóereje, nisus formativus-a; a misztikus semmi a képzet számára semmi, olyan semmi, mely mégis annyira tartalmas, amennyire az éj némasága hangos annak, akinek van füle a hallásra; végül az ironikus semmi az a halálos csend, amelybe az irónia visszajár kísérteni (ez az utolsó szó teljesen kétértelmûen értendõ).”⁴

De a semmit nem csak sokféleképp lehet érteni. Mondani is sokféleképpen lehet. Akadémikusan. Frivolan. Hõsileg. Súlyosan. Könnyedén. Sokatmondóan. Semmitmondóan. És szinte-semmit mondóan.⁵ Meg persze, mívesen is. Ahogy például a “semmi méltóságáért” síkra szálló nevezetes tanulmányában – Tanulmány a Semmirõl – Henry Fielding beszélt róla egykoron. Hadd idézem hát most az õ “Semmi”-jét: “Mivel pozitív szavakkal végtelenül nehéz a Semmi meghatározása, negatívakat fogok használni. Eszerint a Semmi: nem Valami. Már itt kell ellentmondanom egy harmadik tévedésnek (a Semmit illetõleg): tudniillik, hogy “a Semmi nincs sehol” – ez tulajdonképpen a Semmi létezésének kerülõ úton való tagadása, márpedig a Semmi ugyancsak van valahol, épp földünkön a legfenségesebb és legnemesebb helyen – az emberi agyban… Folytatom: mivel Semmi nem Valami, ennek következtében minden, ami nem Valami: Semmi; és ha bárhol Valami nincs: a Semmi van – nagy elõny ez a Semmi javára.”⁶ Így igaz: a semmi nem valami (persze, ez is valami!), a helye pedig agyunkban van. Hol másutt? Sehol másutt nincsen semmi! Legjobb hát, ha minden marad, ahol van. Vagy semmi nem ott van, ahol lennie kéne? Hát hol kéne lennie, az ég szerelmére? “Sebaj, semmi! Ne szomorkodj! Mindjárt itt van Übü papa, akit már alig várunk és véget vet neked! Elénekli – agyba-fõbe! – az agyatlanítás dalát – La chanson du decervelage! Hurrá!”

Az igazi semmi, a tiszta semmi, a vérsemmi azonban – a míves semmivel kiáltó ellentétben, mely úgy gubbaszt agyunkban, mint sötét sziklavárában Agyatlan Király – hajlamos kitörni az agyból. A tiszta semmi nem köntörfalaz, nem hazudozik. Egyáltalán nem is beszél. Némán tátong csupán, és mindent magába szippant, magába szív. Mindent visszaszív. Lakott földkerekséget, civilizációkat, természetet, életet és halált, minden népet, nemzetséget, minden egyes embert, minden mûvet, a legnagyobbakat is – igen, mind-mind e sok semmiséget. Visszaszívja az agyba. Megszívja magát, megduzzad mint a pióca, s egy ideig nyugtot hágy a világnak. Ámde a következõ pillanatban már megint bömböl és szív.

Fentebb Goethét idéztem Eckermantól: “Az embernek ismét semmivé kell válnia!” Az idézet itt nem ér véget, hanem folytatódik – ekként: “Minden rendkívüli embernek van valami küldetése, amit betölteni hivatott. Ha véghez vitte, ebben az alakjában nincs rá többé szükség a földön, s a gondviselés ismét felhasználja valami másra.”⁷ Igen, de mi az, ki az, amit/akit – más vagy új alakban – felhasznál? A mûvet? A nevet? A személyt? A benne névtelenül és személytelenül munkáló szellemet? De akkor miért kell a szellemnek nevesülnie és személyekben körülhatárolódnia? Miért nem dolgozik a szellem névtelenül és személytelenül, ha már mindenáron dolgozni akar vagy dolgoznia kell? Nagydolgoznia. Egyáltalán: miért dolgozik? Mivégre? Miért nem éri be önmagával? A szellem tökélyénél tökéletesebb lét ezen a világon úgysem elérhetõ. Vagy mégis? Lehet, hogy a szellem létmódja nem is olyan tökéletes? Lehet, hogy a szellem a lét kisiklása, ficama, görcse, zsákutcába futása csupán? Lehet, hogy a szellem nem is lét, csak funkció (diszfunkció), kényszer, rabiga, örök és beteljesíthetetlen lehetõség? Akkor hát innen a folytonos meghasonlás, kettéválás, kavarodás, zûrzavar? Ezért vágyik, törekszik megtestesülésre, materializációra, kiegészülésre? Ezért vonja vissza magát mindenbõl, ami anyagi, ami körülhatárolt, ami véges? Ezért érvénytelenít mindent? Hogy újra meg újra nekifuthasson a létezés kalandjának: alakot, arcot öltsön, hangot kapjon, nevet szerezzen? Lám, mit ki nem talál, mit nem képzel magáról a nyelv, e míves semmi, csakhogy úrrá legyen önmagán, csakhogy virágszõnyeggel takarja el a szakadékot, melyet õ maga ásott és ás maga alatt kényszeresen és szüntelen! Az ásás tartja életben. Ásnia kell. Végére kell ásnia önmagának. Jutalma, a semmi, a káosz, az ásító ûr, nem marad el. De persze: “Nem von vissza semmit.
És milyen büszke erre a semmire.”⁸

Az írás a szerzõ Halálbarokk – A semmi polgárosítása címen a Palatinus Kiadó gondozásában az idei Könyvhéten megjelenõ mûvének epilógusa.