Novellák

Az alábbi három tárca a hetvenes évek végén egyszer már megjelent a kolozsvári irodalmi hetilap, az Utunk oldalain. Akkoriban szabadúszóként, zilált anyagi körülmények között éltem, ezért természetemet legyőzve a csekélyke honorárium reményében kénytelen voltam majdnem hetenként egy-egy tárcát megjelentetni. Az évek során több tucatot legyártottam több-kevesebb beleéléssel, egyik-másik olykor a lapzárta előtti órában készült. Az anyag java – a novellisztikus darabokra gondolok – némi csinosítással annak idején köteteimbe is belekerült, ám nagyobbik részét eleve nem az utókornak szántam, porosodás lett a sorsuk. Most mégis elõkerültek. Tavaly télen a csíkszeredai Székelyföld kulturális folyóirat szerkesztõsége sokadik születés- napom alkalmából összeállítással tisztelt meg, ebbe beválogatták egyik ilyen elfeledett tárcámat (Az elvtársak üdvözletüket küldik), majd ottlétemkor fiatal pályatársam, Molnár Vilmos a kötetekbõl kimaradt tárcák teljes listájával is megajándékozott. Itthon Báthori Csaba, miután a Székelyföld számában találkozott az addig ismeretlen írással, a Széchenyi könyvtárban maga is elõbányászta az elfeledett anyagot. Lelkes munkája eredményeként a Magyar Rádióban egyórás mûsor készült, régi tárcáimat kellemes baritonján ismerhette meg a rádióhallgató. Érdekes módon az adás némi figyelmet keltett, volt, aki fölhívott utána. Talán a távlat tette ezt, vagy a korabeli cenzurális viszonyok kései rezonanciája. Jómagam kissé bizonytalanul találkozom újra ezekkel a félig-meddig kitagadott darabokkal.

A Monbijou utca

A Monbijou utcában, ahol minden csupa kõ, füstös tégla, rozsdás vaspánt, porladó cement, egy helyütt kissé megnyílt a fal, és egy nyúl lépett ki a járdára.

A zárkózott, lesütött szemû épület kormos falaival semmiben sem különbözött a többitõl, csak egy alagsori helyiségében égett a villany. Rebbenõ, sárga neonfény hullott újságpapírral letakart, összetolt bútorokra. Két szekrény között egy szék részletei látszottak, rajta kék köpeny ült, benne talán egy ember. Azért talán, mert az emberbõl nem látszott csak a székláb mellé kókadt hócipõ, a köpeny fölött meg egy darab fej. Úgy állt rajta a haj, mint egy halom korpa, amibe beletúrtak. A kék köpenyes ember valószínûleg aludt.

Ha mondjuk, vasárnap délután, úgy hat óra tájt Berlinben ismerkedésre szottyan kedvünk, talán nincs is erre alkalmasabb hely, mint a Monbijou utca.

Aránylag rövid, egyenes utca ez, rárúg a Spree folyóra, a Monbijou hídra, véletlenségbõl a Monbijou parkot is érinti röviden, egy kovácsoltvas kerítés mentén. Itt egyébként tülkölni tilos, parkolni tilos, megállni tilos, behajtani tilos. Így aztán a Monbijou utca annyira üres, hogy amikor rágyújtunk, a füst útja messzire követhetõ, lassan kunkorodva elindul, s a kaputlan, porlepte falak mentén, párkányok, fekete telefondrótok alatt ellebeg az utcasarkok felé. Amarról most csak összegyûrt szürke villamosjegyek gurulnak a fényesre kopott kövezeten. Nem kóvályog fölöttük kevéske szegényes levesszag, így hízott legyek sem úsznak levesszagban, ezt az utcát még a fecskék is elkerülik.

Csak a nyúl jött a téglafal felõl, még kissé porosan, remegõ orral körülszimatolt és elindult a Monbijou híddal ellentétes irányba. Két füle a sok markolástól csupaszra kopott, piheszerû bundájában könnyû szél matatott, fõleg egy száraz vöröses folt peremén. Oda volt pecséttel beleütve vörös festékkel egy nagy huszonhetes. Mindenki számára nyilvánvalóan a huszonhetes számú nyúl volt õ, aki most egymaga elindult délután a kihalt Monbijou utcán. Nem mondott se bût, se bát, eltotyogott.

A cigarettafüst mintha egy nyitott ablakon kicsapó meleg kapta volna föl, olykor hirtelen megemelkedett, ilyenkor az ereszig lehetett kísérni, ahol a kósza napfény rövid idõre sárgára festette. Kicsi lángnyelvek buktak a tetõre.

Valamivel késõbb egy kék köpenyes férfi termett az utca közepén, mint aki nagyon keres valamit, körülszimatolt, aztán õ is elsietett a Monbijou híddal ellentétes irányba. Mintha megriasztotta volna a távozó délután visszfénye, ami még ott tündökölt a messzi kupolák fölött. Ennek az embernek rettentõ elálló füle volt, feje darab kõ, haja szürke zuzmó. Ottmar Pfaffnak hívták, ez arról a táblácskáról derült ki, amelyet a mellén, a szíve fölött viselt: Ottmar Pfaff – Frauenklinik. Nr. 51. Hócipõt viselt, de fatalpút, erõsen kopogó léptekkel távozott.

Most itt volt az alkalom. Ha ismerkedni szeretnénk, valakinek a közelébe férkõzni, akár ennek a Pfaffnak is, akkor sürgõsen el kellene állni az útját. Igenis, láttuk õt, erre totyogott el a kis huszonhetes, bizonyára értékes szérumokkal és hormonokkal a fenekében. Kerítsük hát kézre mielõbb. És máris új ismerõsre tettünk szert.

De ha valami azt súgja onnan belülrõl, hogy nem, nem az a nyúl volt az, akire vártunk, és nem is ez az Ottmar Pfaff numero 51, a zuzmóhajú laborszolga, ha továbbra is makacsul válogatunk leendõ barátaink között, vessük hátunkat a falnak, és várakozzunk. Aztán vagy vetõdik még errefelé valaki, vagy nem.

A télapó felesége

Dato Maharadze, agronómus egy Kutaiszi közeli teaültetvényen, útban tapasztalatcserére a harasztosi kollektív gazdaság hagymatermesztõ részlege felé, fagyos téli estén szállt le a kocsárdi állomáson. Mivel senki nem várta, a leszállók többségét követve õ is betért az állomási restibe. Babfõzelék, sör, pálinka és pörkölt csicseriborsóból fõzött kávé illata keveredett a közeli illemhely szagával. Dato Maharadze nem is a szimatának engedve indult: az önkiszolgáló pult végében ugyanis megpillantotta a fehér kávéscsészéket. Beállt a sorba, a hatalmas, ragacsos pléhtálcát végigcsúsztatta a tálaló sínen, és amikor a kávé elé ért, leemelt egy csészével, majd helyet foglalt egy asztalnál.

A peron felõli ajtó nemsokára kinyílt, majd az elõtér lengõajtaja is: a télapó lépett a terembe. Szerényen törte át magát az asztalok között, nem volt nála batyu, nem hozott magával semmit, mint ahogy ez elvárható lett volna tõle, hanem beállt az italmérés ablaka elé a sorba. Néhány perc múlva két teli vizespohárral fordult a terem felé. Megpillantotta asztalánál magányosan ülõ Dato Maharadzét, odabólintott neki és mellé telepedett.

A két pohárban áttetszõ ital volt, egyik telve apró légbuborékkal, a másik nem. A télapó hol egyikbõl, hol másikból fölváltva kortyolgatott. Gyönge vászonból fércelt csuklyás köpenyét nem vetette le, bajuszát, szakállát sem, ezért miközben ivott, a vatta is megszívta magát a kétféle folyadékkal. Csak egy drótkarikát csapott az asztalra, amelyen borítékolt sorsjegyek fityegtek. Öltözékét nem kímélve könyökölt a szennyes, lyukas abroszon, morzsába, elhullott rizsszemek, ragacsos, nedves foltok között. Egy szomszédos asztalnál káposztás palacsintát ettek, csámcsogásuk odahallatszott, közben a többi asztalokról kazettofonokból más és más zene szólt. Valahol Barry White énekelt.

Mire Dato Maharadze kihörpintette kávéját, és a csicseriborsó üledékét bámulva forgatta üres csészéjét maga elõtt, már hárman ültek az asztalnál. A harmadik egy egyszerû ruházatú asszony, kicsit drappos, lapos arcú asszony volt, ravaszkás orra talán kissé hosszabb a kelleténél. De a Dato Maharadzéé sem volt rövid. Az asszony is két pohárral telepedett melléjük, a télapó könyökét érintve könyökölt az asztalra, a drótkarika közepébe. A télapó közben bal kezét az asztal alatt, az abrosz függönyétõl félig takarva az asszony ölébe ejtett. Ott is hagyta.

Az asszony halkan beszélt. Elmondta, nagyon, nagyon jó hírei vannak. A délelõtt folyamán sikerült még kilenc darab szenesvasalót szereznie, méghozzá potom semmiségért. Kettõt Alvincen, nem kevesebb mint hetet pedig Miriszlón. Ezzel most már összesen tizenhétre emelkedett a tulajdonukban lévõ szenesvasalók száma, sõt, az Aranyosgyéresrõl beígért példányokat is beleszámítva, huszonkilencre. Akkor most már nincs más hátra, mint e tárgyak mielõbbi értékesítése, természetesen olyan területen, ahol már igen régóta villanyvasalót használnak, ezért e modern háztartási eszköz kivénhedt, hasznavehetetlen õsét pénzt nem kímélve vásárolják. Gondot esetleg a szállítás jelenthet, ezek az ócska szenesvasalók ugyanis rettenetesen nehezek.

A bizalmas beszélgetésbõl, a könyökök, kezek, térdek érintésébõl bárki joggal gyaníthatta, harmadikként a télapó élettársa ült az asztalhoz. Télanyó. De Dato Maharadze kartvél anyanyelvén kívül csak oroszul értett, ezért a szenesvasaló-piac élénkülése tekintetében tájékozatlan maradt. Annyit azért õ is megsejtett, hogy egy ilyen megközelíthetetlennek vélt földöntúli férfiú, ha fölhajt egy jó vizespohárnyi erõset, elgémberedett mancsát ott melegíti, ahol a legjobban esik.

A mesterség arca

A színes sátorponyvával elkerített, fedetlen nézõteret sietve kiürítették. Két gyermekarcú, pribéktermetû, tornainges rendész terelte kifelé a vásárosokat. Többen vissza-visszapillantottak a magányos deszkapalánkra, amelyen hat fényes penge remegett. Barbara de Anatoliát közben kiterítették a tyúkpiszoktól tarka porondra, és mivel a felcser még távol volt kötszereivel, szikéivel, varrótûivel, a mutatványosok fõnöke Doktor Mauzi hajolt fölébe, markolászta a nyakát, mintha fojtogatná, közben csak így próbálta elszorítani a nyaki ütõeret. Miután eltalálta, Titi Bock, a késdobáló hóna alól csörömpölve hullottak ki a kések.

A kiterelt vásárosok odakünn bosszankodtak: még huszonhat kés lett volna hátra, amire befizettek. Kész botrány, de hát mit vártunk ezektõl! Néhány összemadzagolt színes sátorlap, közötte letaposott nyirkos fû, koszló spárgával elkerített tyúkpiszkos porond, a deszkapalánkkal, lelógó mosatlan függönyökkel. Ez a Titi Bock áll a bejáratnál és unzsenírt elõre bezsebeli a pénzt, úgy néz ki mint valami gyenge kis bennfentes, valami kivénhedt, csontra fogyott, szeszbe pácolt segédmutatványos, akit foltozott kockás ingével, viseltes cúgoscipõjével merõ szánalomból megtartottak a sátor körül. És ott áll Barbara de Anatolia is, színes foltoktól tarka selyempizsamában, õ is zsebeli be a pénzt pofátlanul, nyakán ugráló inakkal, vénséges barázdált arca olyan, mint a pulyka tokája.

Arra még a leggyanakvóbbak sem számítottak, hogy odabenn majd ugyanaz a Titi Bock lép elõ a függöny mögül, petyhüdt karjával, bütykös ujjaival, hóna alatt egy halom késsel, szám szerint harminckettõvel, a nyugalmazott pojáca. Arra sem számított senki, hogy Barbara de Anatolia, a szánalomra méltó öreg cseléd áll majd ki ráncos, remegõ pulykatoka arcával a palánk elé, és várja, hogy repüljenek feléje Titi Bock kifent kései.

Aki kicsit is odafigyelt, észrevehette, hogy Barbara de Anatolia arca már akkor megrándult, amikor az elsõ kés lecsapott fél centire bal füle mellett. Lehet, ez volt az a baljóslatú jel, amivel Barbara de Anatolia félelmét elárulta, egyszersmind az egyébként még mindig biztos kezû Titi Bockot oly végzetes módon zavarba hozta. De az sem kizárt, hogy Titi Bock tévedésének okai önmagában rejlettek, az egész nem volt egyéb, mint az elkerülhetetlen véletlen, és Barbara de Anatolia számára e mesterség kezdetétõl fogva minden feléje repülõ kés azt ígérte, ami ezen a délutánon bekövetkezett: Titi Bock odaszögezte a deszkapalánkhoz.

Azért így is szép munka volt, Barbara, azt meg kell adni. Számoljunk csak egy kicsit utána: egyszeri elõadás, ráadás nélkül az harminckét kés, napi három föllépéssel számolva, az már kilencvenhat kés, plusz napi négyszázötven kés kötelezõ edzés, az napi ötszáznegyvenhat kés, az heti háromezer- nyolcszáz-huszonkét kés, havi száztizennégyezer hatszázhatvan kés, évi egymillió háromszázhetven- ötezer kilencszázhúsz kés, a balsejtelem egymillió háromszázezer fintora, hogy a kerek számoknál maradjunk. Akkor meg mit kell úgy csodálkozni, hogy Barbara de Anatolia arcán már olyan a bõr, mint a pulyka tokája?

Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: -

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.